Úgy döntöttem, ha már megbeszéltem Nanával hogy elmegyünk deszkázni akkor kicsit felfrissítem a tudásom, ne előtte égjek, ha nem megy. Vettem egy deszkát, kicsit már megkopott darab, de most tökéletes lesz. Elmentem vele az egyik nagyobb térre és épp gyakorolgatok. Na igen, hajlamos az ember azt hinni, hogy ez olyan mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni. Hát pedig mennyire hogy ellehet! Azért már ahogy eltelt egy óra egyre több minden mászik vissza előre az agyam hátuljából, így egyre merészebb is leszek. Épp valami forgásos trükkel szórakozom, mikor nem úgy érkezem a talajra ahogy szerettem volna és kibillenek az egyensúlyomból. Ez a kisebbik gond, a nagyobbik, hogy egy srácba kapaszkodva és őt eltarolva találom meg, ahogy elesek vele a földre. Nem nagyon, csak kicsit, de azért eléggé megijedek, hogy belementem a szegény szerencsétlenbe.
-Izé, bocs, nem direkt volt... lehengerlő akarok lenni, de nem pont így, jól vagy? - Hebegem neki, közben fürkészem vajon borzasztóan dühös-e vagy csak nem érti mi történt.
Az egész hókamókához egy sima koptatott farmert, fehér pólót és fölé egy kockás kék inget vettem fel, hajam kissé kuszán lóg, de ha megfésülném se lenne jobb. Kínosan mosolygok a srácra, igyekszem szépen pislogni, hogy ne nyeljen le keresztbe.

Mikor vége lett az utolsó órámnak és éppen jövök ki az egyetem kapuján, megcsörrent a telefonom, kijelzőjén a Universal Stúdió száma. Felvettem és megelőzve a vonal másik végén lévő illetőt bemutatkozva szólaltam meg. A beszélgetésből később megtudtam, hogy azért kerestek mert volna egy meghallgatás ma délután 5 órakor amire engem választottak, és azt kérdezték, hogy eltudok-e menni. Erre a válaszom az volt, hogy természetesen hiszen nem is vagyok olyan messze és szinte fél perc alatt ott tudok lenni, ezért gondoltam magamban nem hívok taxit, majd elsétálok. A térre érve megnéztem az órám és látom, hogy még bőven van időm oda érni, ezért veszek két gombóc fagyit útközben míg oda érek el is tudom nyalni. Amint tovább indultam akkor történt velem egy kis baleset, egy gördeszkás srác valami trükkel szórakozott, ami nem pont úgy sikerült neki ahogy tervezte és elvétve engem eltalálva ránt a földre. Nem lett komoly bajom, de szegény srác nagyon megijedt. Ijedt tekintettel néz rám és kér elnézést a történtekért.
- Semmi baj, nyugodj meg, én is hibás vagyok jobban kellett volna figyelnem, jól vagyok és nem is ütöttem meg magam sehol.

Hát igen, ez a trükközés még nem tökéletes, van még mit csiszolnom rajta, de ami késik nem múlik! Ellenben addig is próbálom megállapítani, hogy a szerencsétlen srác akit letaroltam megmarad-e. Szabadkozik, irtó rendes, de azért valljuk be, az ember nyugisan sétálgatva nem azt lesi, mikor megy bele egy deszkás... Vagy ha mégis akkor az már valami rossz karma, remélem nem most ragasztottam rá!
Ahogy elnézem fagyizni is akart, hátöhm... egy gombóc még túlélte! Jah nem... talán ha fél... kínos.
-Ennek örülök, de látom a fagyid nem járt ilyen szerencsével... meghívlak egy másikra, jó? Kárpótlásból, hogy így beléd szaladtam... tényleg nem direkt volt, csak kicsit régen deszkáztam és öhm... szóval azt hittem többre emlékszem, de tévedtem. - Túrom a hajam kínos mosollyal, hogy sajnos sokat gondoltam magamról.
-Sebastian vagyok, amúgy. - Nyújtom a kezem kézfogásra, ha már így alakult ne a béna deszkás srác legyek már a térről!

Ezt a furcsa balesetet követően leültünk az útpadkára kitárgyalni figyelmetlenségünket, amin jót nevetgéltünk a járókelők pedig furcsa tekintettel néztek ránk.
- Örülök, hogy ilyen "szerencsésen" találkoztunk, én Gordon vagyok. Éppen életem legnagyobb próbatételére igyekszem, remélem nagyobb szerencsével járok mint a veled való megismerkedéssel. Egyébként örülök, hogy találkoztunk, remélem a jövőben ilyen afférok nélkül is találkozhatunk.
- A meghívásodat a fagyira legközelebb elfogadom, de sajnos most sietnem kell az előbb említett próbatételemre, meghallgatásra.

-Üdv Gordon. - A kézfogást ha elfogadta megrázom a kezét, ha nem, akkor visszaveszem a kezem.
-Azt szokták mondani kéz és lábtörést, hát ez valami olyasmi volt, csak szerencsével járhatsz, hmmm? - Nézek rá mosolyogva. - Különben is, ha te is ilyen lehengerlő leszel mint én voltam, akkor feledhetetlen leszel, ne viccelj! - Nevetek, remélem nem esik az interjúztató szemléy nyakába. Talán túl közvetlen lenne elsőre, bár ma már ki tudja, főleg ha hölgy az illető.
-Na és milyen meghallgatásod lesz? Elkísérlek. - Állok fel és ha elfogadja, felhúzom. A deszkát a hónom alá csapom, úgy sétálok mellette, majd visszafele gyakorlok még, egy kis szünet amúgy sem árt.
Azért leporolom magam, kicsit poros lettem, ő is, szóval javaslom neki is hogy, nem hátrány, ha kicsit megpaskolgatja magát ott, ahol találkozott a talajjal. Ha kell a hátát leporolom én, azért neki most tökéletesen kell kinéznie, ellenben velem, akinek mára ha van is dolga, tudja csinálni otthon is.

- Üdv Sebastian. -Kezet fogtunk egymással és örültem, hogy sikert kívánt és visszamosolyogtam rá.
- Remélem, hogy nekem is lesz a tiedhez hasonló lehengerlő modorom mint neked és az interjúztató szívét is  megnyerem. Jobban örülnék én is neki, ha hölgy volna a nevezett személy, hátha jobban megtudnám győzni arról, hogy én vagyok a legideálisabb a szerepre.
- Egy a jövőben induló televízió sorozat főszereplőjét keresik. - Ha elkísérsz azt megköszönöm, legalább lesz aki szorít értem.
Meglepődtem, hogy le is tisztogatta ruhámat, megköszöntem segítségét és elindultunk célunk felé. Azért kíváncsi lennék rá, hogy mit dolgozik, hogy ennyi szabadideje van.

-Áh, a fő hogy mosolyogj hogy légy könnyed, akkor túl nagy baj nem lehet. Ha még pár poént is mondasz akkor feldobod a napjuk is. - Fogalmam sincs mire megy, de a mosoly és a humor általában nyerő kombó, mindenki szereti ha nem feszeng a jelölt és mondja a dolgait teljes kétségbeeséssel, mert akkor a hangulat átragad és brr. Az nem jó.
Aztán megkérdezem hogy akkor végül is mire akarja adni a fejét, mire jelentkezik. A válasza meglep, noha nem kéne mert Los Angelesben sok a színész. De még csak két éve élek itt, szóval talán elnézhető.
-Tényleg? Hú az tök jó, és milyen karakter a főszereplő? - Kérdezem, milyen személyiséget is kellene majd hoznia a képernyőn.
Nevetek kicsit hogy első számú drukkerré avanzsált a mai napra, de nem bánom cseppet sem.
-Jól van, csápolok majd hátulról és jól megtapsollak! Csak aztán ki ne dobjanak az épületből, hogy túl lelkes vagyok. Egyáltalán nekem szabad nézni hogy alakítotok? - Meredek rá elgondolkozva, lehet be sem mehetek, pedig milyen érdekes lenne már!
-Az öcsém meg a barátom is színész, legalábbis utóbbi az szeretne lenni, szóval már olajozottan megy a szorítás! - Mutatom is: ökölbe szorítom a kezeim magam előtt és "hajrá" elszánt fejet vágok mellé, majd nevetek megint. Közben persze kísérem amerre mondja.

//Sztem plusz egy sort színeztél az előzőben, de értettem ^^//

- Úgy gondolom, hogy a könnyedséggel és a poénokkal nem lesz semmi gond, bár a lámpaláz leküzdéséhez megiszok egy pohár vizet, mielőtt bemegyek, a nagyok is így csinálják. - Milyen jó, hogy az utána lehet nézni ilyen dolgoknak. Sokat tanul az ember, bár az eredményt úgyis a személyes találkozás és tapasztalat mutatja meg.
-  Elég negatív figura a főszereplő, egy elhunyt maffiavezér helyére kell lépni. Tehát igen erős akaratú, szigorú mégis alapjaiban szívélyes ember. - Vajon mit gondol, ahogy megismert eddig, illik-e rám ez a szerep?
- Már máskor is voltam meghallgatáson, ahol a többieknek is volt kísérőjük és jól szórakoztak a bemutatkozók előadásain. Persze a döntés az titkos, még nekem is, majd értesítenek.
- Tényleg? Hátha összefutunk velük és hármunknak drukkolhatsz. - Lassan közeledünk a stúdió felé és én arra gondolok, hogy minden ismerősöm ilyen jó drukker lenne ezzel is növelnék önbizalmamat.

Vigyorgok lelkesen, bár a pohár vízre meglepett fejet vágok.
-Tényleg? És az hogy hogy segít? Mert ha egy felest dobsz be azt tudom miért hat de a víz? - Vigyorgok, lehet csak placebo de ha segít akkor igazából mindegy persze. Csak "hasson" nem?
-Hú, érdekesen hangzik. Bár egyelőre nem bírlak morcosan elképzelni... - Vigyorgok, mert hát Gordon is mosolygósabb, nem olyan citromba harapott valaki. De hát ettől lesz valaki jó színész hogy beszélgetsz vele, nini, repül a döglött madár, odakapod a fejed, vissza és már jön is a kérdés hogy hopp, ki ez itt előttem. Na jó ez túlzás, de mióta Josh brutálisan átvert a Johannás alakításával én már semmin sem vagyok hajlandó meglepődni.
-Úúú, jól van, akkor drukkolok. Szerintem úgy is kevesen mondhatják el, hogy olyan erős a karizmájuk, hogy random emberek, akik fél órája ismerik csápolnak nekik, hmmm? Bár bizonyítani nehéz lesz másoknak de sebaj, mi tudjuk. - Mutatok rá az ujjammal is tényre, majd nevetek. Ha egyszer híres lesz és leszólít egy riporter, hogy honnan ismerem Gordont, csak ennyit mondok: ráestem. Mindent elsöprő találkozás volt, a mai napig kitart. Persze ezt komoly fejjel, hogy máshogy.
-Áh, Henry mondta volna ha jön, ő most egy másik filmben dublőr. Josh... na Josh ki tudja, ő elvileg mindenféle szerepre jelentkezik, lehet láttad is már. - Mosolygok, igazából nem tudom Joshua milyen szerepeket keres, csak annyit hogy inkább vígjátékot, nem egy drámázó valaki. De a felvázolt szerepben nem is bírnám elképzelni mert ő olyan... kis szelíd meg kedves, meg kis bizonytalan, bár hát ha színész csak eljátszania kell, ki tudja, lehet menne neki.
Ahogy megérkezünk rá kell csodálkoznom a dologra, mert hát egyszer nem voltam stúdióban. Henryt is csak egyszer látogattam meg de ugye az annyira balul elsült délután volt, hogy a Zegers gyerek szedett össze. Akkor nem néztem körbe, logikusan.
-És milyen sűrűn jársz meghallgatásokra amúgy? - Kérdezgetem míg nézelődök, gyerek van számomra.

- A vizes dologban valóban lehet valami, mert már párszor kipróbáltam és valahogy megnyugtatólag hatott. Szerintem nem véletlenül tették a hírességek közkinccsé, bár valószínű nem hatott mindenkire egyformán.
- Nem tudsz morcosan elképzelni? Mert nem láttál még haragosnak. Ki tudok kelni magamból, ha valaki igazságtalanul vagy szemtelenül bánik velem. Sajnos sokszor nem mutathatja meg az ember az igazi arcát, színészkedni kell az életben is. Szerintem még mindég jobb, ha valaki az igazi arcát mutatja kifelé és a rejtett tartalékok csak szükség esetén jönnek elő, például egy szerep kapcsán.
- Szerintem a félórás ismeretség semmit nem jelent, mert tudod a közmondás azt mondja, hogy lakva ismerni az embert. Vannak akik egy életen át nem tudják kiismerni a másikat. Ki tudja azt, hogy mióta ismerjük egymást fél órája vagy esetleg fél évtizede.
Remélem az idő mindent igazol és ha "híres" színész leszek akkor ő is felnéz rám, és bízom benne, hogy barátságunk akkor is megmarad.
- Sokféle színész van. Van aki dublőr, más drámai szerepet játszik vagy komikus a lényeg az, hogy szeresse amit csinál és jól tegye.
- Az egyetemi felkészülési idő alatt inkább csak az ottani próbákra járok, a szünetekben pedig általában meghallgatásokra, körülbelül már 25 -30-on  voltam.
Míg sorra kerülök körbe vezetem a stúdióban és kíváncsian nézem mi tükröződik az arcán. Kíváncsiságot és érdeklődést veszek észre rajta. Ennek örülök.

-Ah, értem, hát a lényeg, hogy hat. A többi nem számít. - Mosolygok rá.
-Nem, valóban nem, de nem is akarlak! - Nevetek kicsit, hát nem akarom én felbosszantani őt! Meg úgy általában senkit sem, az az igazság. - Én ha ideges vagyok káromkodom, no nem mintha segítene, de akkor nehéz visszafognom magam.
-Hát igen, igen, de ha belegondolsz nem élhetsz mindenkivel együtt. De érezni, ha valakivel működik a dolog nem? Akkor minden olyan.... Természetes. - Joshuával valahogy ezt érzem, szóval úgy hiszem ilyen lehet ez a dolog. De Gordon szerintem tapasztaltabb nálam ebben a témában.
-Szerintem minden munka lényege ez kéne hogy legyen, nem? - Mosolygok rá, ettől lesz a munka öröm és nem rabszolgaság.
-És az soknak számít? Én nem értek hozzá sajnos, nem tudom megítélni. - Mondom tanácstalanabbul. Benn persze nagyon nézelődőm, mert nem voltam ilyen helyen még. Örömmel veszem, hogy körbevezet, mindenféle apróságra rákérdezek, hogy hogy működik, mire kell, ilyesmi. A sminkelést is kérdezem ő hogy bírja, elbeszélgetek vele addig míg sorra nem kerül, akkor pedig drukkolok neki nagyon, figyelem mennyire izgul, na meg ha tudom, akkor megszemlélem azt is milyen ha komoly!

- Hát igen, lényeg valóban az, hogy hasson de a művész világban biztos több lehetőség is van. Embere válogatja. Én ezt próbáltam ki nekem ez bejött.
Visszamosolygok és gondolatban sorra vesszem azokat a praktikákat amiről eddig olvastam, de nekem ez volt a leghatásosabb.
- Remélem azért egy keveset megmutathatok belőle nem a mindennapi életben, hanem a választott hivatásom során.
Hiszen az embernek játszani kell, gyerekkorától fogva mert a játék a lét eleme. És szerintem az a jó ember aki játszani tud, mert így tudja vagy tudhatja indulatait és érzelmeit kordában tartani.
- Az ember társas lény, általában közösségeben dolgozik, szórakozik, él de nyilván egyszerűbben mennek a dolgok ha egyetértés van a két fél között. Persze vannak olyan esetek, amikor "túlfeszül a húr"... Na ilyenkor kell tudni játszani.
Az jár az eszem, hogy jobb megoldás-e a káromkodás. Nem tudom, hogy nézne ki ha egy szerep során jól elkáromkodnám magam mikor egy feldühödött maffiózót kell játszanom.
- Igen, valóban az volna jó ha ez természetes lenne de láthatunk sok olyan példát is, hogy emberek nem tudnak a másikkal együtt működni.
Visszamosolygok rá.
- Tulajdonképpen nem számít soknak a gond csak az, hogy mindezek mellett a szabadidőm a legkevesebb. Meghallgatásra járni, az egyetemre felkészülni nagyon nehéz de ha végeztem és terveim megvalósulnak akkor talán be tudom pótolni a kiesett szabadidőt.
Talán túl nagy az önbizalmam, de hiszem, hogy ha nagyon akarom akkor sikerül révbe érnem. Jól eső érzéssel látom, hogy a stúdióban mindenre nyitott érdeklődését, vajon nem-e volna kedve valamit kipróbálni azok közül amit látott. Valami felkeltette-e érdekélődését.

-A többi nem számít, max akkor ha már ez nem hat! De ha elég rutinod lesz akkor izgulni sem fogsz nem? Akkor meg nem kell semmi csak odamész és könnyedén előadod amit kell! - Vigyorgok, gondolom a lámpaláz elmúlik egy idő után. Nekem nem volt sosem, nem tudom milyen, de valahogy nem bánom.
-Ott megnézlek, úgy semmi akadálya! - Mosolygok rá bólogatva, hát szerintem tök poén lenne, biztos csak lesnék rajta mennyivel másabb úgy a srác.
-Hát a való életben nem lehet színészkedni. Azaz lehet csak szerintem nem éri meg. De a szerepben meg úgy is azt alakítod ami passzol a kitalált jellemhez, úgy is kezeled a helyzeteket, az indulatokat. Tök érdekes lehet. - Merengek el, mert akkor nem is önmagad vagy, teljesen másképp kell látni a világot is. Durva.
-Sajnos... - Hát igen, több a feszültség ebben a rohanó világban, mint a könnyed nevetés. Talán ezért is próbálok mindenkit jó kedvre deríteni, mert az élet rövid és ki kell élvezni, nevetni kell, boldognak lenni... Bár nehéz.
-Hát igen... azt megértem. És melyik egyetemre jársz, meg mennyi van még? - Kérdezgetem, mert hát nehéz belőnöm a korát az az igazság.
-Amúgy szabadidődben miket csinálsz? Látod én most megint deszkázni próbálok, kisebb sikerrel. - Nevetek kicsit, mert hát van hova visszafejlődnöm de nem lomboz le a tudat.
Benn aztán már simán elvagyok, van egy doboz mindenféle színházi késsel, karddal, fegyverekkel. Megkérdezem szabad-e nyúlkálni, ha szerinte sem lesz nyaknyiszatolás akkor kiveszek egy kardot és megszúrom az ujjam vele. Természetesen nem szúr, de érzem a rugót, ez ilyen régebbi fajta, tiszta poén!
-Úúú... leszek Mercutio! - Azzal magamba "szúrom" a kardot, "mélyed" is el bennem én meg vigyorogva adok ki haldokló hangokat. Vicces ahogy a nyélbe csúszik a penge, majd "kihúzom" magamból. - Mégsem hagyom meg Rómeónak a bosszút! - Nevetek fel, jelezve nem kívánok elterülve meghalni. - Ez poén, mindig is ki akartam próbálni! - Vigyorgok nevetve, tiszta buli. Bár lehet kicsit lököttnek leszek nézve, de nem baj!

-Tudod vannak olyan előadók, színészek akiknél nem múlik el a lámpaláz. Hogy ez mitől lehet nem tudom, lehet hogy természetből adódik vagy örökölhető. Bízom benne, hogy valaha nálam megszűnik az az állapot, elmúlik a lámpalázas görcsölés.
Mindig  csodáltam az olyan embereket akik nem szenvednek ettől a "betegségtől" és kívánom, hogy ő se tudja meg mi az.
-No gyerünk, akkor vágjunk a közepébe!
Elindulunk és kicsit feszengek, hogy vajon sikerül-e valamit bizonyítanom az eddig elhangzott és bemutatott személyiségemből. Ha ez sikerül, azt hiszem egy kicsit büszke lehetek magamra és akkor a mentoroknál is sikeres leszek.
-Na látod ez a játék lényege, ahogy sokszor meg kell alkudni az életben, tulajdonképpen az is játék. Gondolj bele, hogy amikor sírni tudnál, a színpadon akkor is nevetni kell vagy erősnek mutatkozni egy maffiavezér előtt, ahogy a szerep megkívánja. De, hogy a mindennapi életből is merítsünk ha állásinterjú előtt elveszítesz valakit, oda sem mehetsz lehangoltan mert már is el vagy veszve. Ez nem játék szerinted?
Nem tudom mennyire volt hatásos nála érvelésem, de úgy érzem -nézve az arcát- talán sikerült kicsit rávilágítanom a játékosság lényegére.
-Látod ez a lényeg, a "sajnos". Ebben a feszült világban arra kell törekednünk, hogy minél több mosolyt csaljunk az emberek arcára és ezért vannak a színházak is. Persze ott is van sok komoly dolog de azok is elgondolkodtatnak és azokban is megvan a derű és a játék csak meg kell találni benne.
Nézek rá komoly arccal, talán csökken a véleménykülönbség kettőnk között.
-A Frances egyetemre járok, azaz idén szeptemberben kezdtem. Nyilván nem meglepő, de a filmművészeti szakon. A meglepő talán az, hogy az első felvételin sikeresen bejutottam.
Az az igazság, hogy vannak akik négy-ötszöri próbálkozásra sem jutnak be, ezért számomra is meglepő volt, hogy sikerült.
-Hát, ha mégis akad némi szabadidőm olvasgatok vagy épp elmegyek kicsit teniszezni, futni. Más egyébre nem nagyon jut időm, de lehet, hogy a deszkázást kipróbálnám veled.
Nézzem, ahogy szórakozik a kellékekkel, mint egy kisgyerek aki játékkardot kapott. Jól áll a kezében, szemében huncut csillogást látok.
- Látom mennyire elvagy ezekkel a kellékekkel, nem volna kedved komolyan kipróbálni? Beszélnék a mentorommal, hátha lenne egy statiszta szerep a sorozatban.
Azon gondolkozom milyen jó lenne, ha összejönne ez a tervem így talán barátságunk még jobban elmélyülne.

-Áh szerintem simán. Vagy legalábbis eléggé lecsökken ahhoz hogy ne zavarjon. - Mosolygok rá.
-Nem "játék". - Felelem a monológjára, de gyorsan folytatom. - De sajnos kénytelenek vagyunk ilyenekbe belemenni, megalkuszni a világgal, mert nincs választás. Sajnos... - Bólogatok, én csapnivaló színész vagyok, hazudni sem tudok. A műmosolygás és kimértség megy, mert belém verték, de minden más... ez is eléggé taszít, ami azt illeti. De a színészet mint szakma az teljesen más, az érdekes és felnézek azokra, akiknek megy.
-Szerintem is. A színház arra van, hogy amíg kikapcsolódsz el tudj merengeni is. Én nagyon szeretek színházba járni, gyerekkoromban sokszor az volt az esti mese nekem. - Én mosolygok, örülök hogy más is úgy látja, minden darabban meg lehet találni a mosolyfakasztó részleteket.
-Nah, gratulálok! Az egy jó egyetem, csupa jót hallok róla a diákjaimtól. - Mosolygok rá, majd kiegészítem, ha esetleg nem értené. - Franciatanár vagyok, sok diákom van az egyetemedről. - Mosolygok rá szélesen.
-Én benne vagyok! De akár futni is elmehetünk, szeretek futni! - Vigyorgok, sok közös pontunk van, ami nagy öröm, legalábbis nekem örömöt okoz a tudat.
-Ááááh... nagy bohóc vagyok, de tényleg ripacs is! - Nevetek, majd megcsörren a telefonon. Elnézést kérek, felveszem, és persze Gabriel az. Hogy ma nem mennék-e vissza, mert jajdenagybaj van. Sóhajtok, dedede, visszamegyek, azzal leteszem és megint elnézést kérek.
-Ne haragudj, vissza kell mennem a rádióba, a kollégám szokás szerint nem szervezte meg a napját. Itt a névjegyem, ha lesz időd meg kedved összefutni, elérsz! - Mosolygok rá, rajta van a címem, a telefonon, az ímélem, a fordítócég honlapja is. - Ne haragudj, hogy nem tudok maradni drukkolni, de talán legközelebb, ha jössz és elhívsz, én leszek a leghangosabb, ígérem! - Vigyorgok, majd kezet rázok vele, mondom kitalálok, azzal visszamegyek dolgozni egyből, mert nincs már sok időm.

//Köszi és bocsi megint >.