Lépjünk le!

Tárgy: Lépjünk le! Kedd Jan. 21 2014, 01:40

Nem kis munkába került, mire mindenkivel egyezkedtem, egyeztettem, szervezkedtem, vagy öt tucatszor telefonáltam, míg minden mindenkinek jó lett.
- Izabella vizsgáinak időpontja
- beosztás és munkahelyi feladatok leszervezése
- Domi és Gwen, meg az "új" bébiszitter
- a reptér (Istenem, ezek milyen értetlenek néha!)
- Izabella útlevelének kicsikarása "feltűnés nélkül"
- megfelelő helyszín, szálloda, autó bérlése
- na meg a nem várt események miatti szervezkedések....
Beleőszültem. Esküszöm. Legalább 4 évvel érzem magam öregebbnek okt. 15-e óta, pedig csak 7-8 hetet kellett volna öregednem azóta.
Izabellának ma megvolt az utolsó félévi vizsgája, és egész nap azon agyaltam, mit csinálok, ha esetleg mégis elhasalt rajta, és azt mondja, 3 nap múlva mehet újra. Most el akarom rabolni egy hétre, és elvinni innen messzire-messzire, ahol még csak telefonok sem működnek és nincs posta sem... Csak ő... meg én.
Oké, talán halálra unná magát, ezért mégsem az északi sarkra viszem. Hogy aztán mégis mi döntött, azt a sors kezének nevezném. Szóba jött néhány európai nagyváros: Párizs, Barcelona, Róma, Velence, Prága... , de az ajánlat, amit valaki éppen akkor mondott le, amikor én az irodában voltam, mindegyiknél szimpatikusabbnak tűnt. Csak mindaddig esélytelennek látszott a dolog. Ahogy egymásra néztünk a kisasszonnyal, rögtön tudtuk, az üzlet -kettőnk között- megköttetett.
...
Egy hátizsákba dobáltam bele a cuccainkat. Izabella néhány kozmetikuma, amit naponta használ (fogalmam sincs, ezeket lehet-e "ott" kapni), fogkefe, fogkrém, fésű, néhány fehérnemű (az is, amit a szülinapomon viselt), az útlevelek, bankkártya, lakáskulcs, jogsi, néhány póló és boxer-alsó, egy MP3-as lejátszó, dupla fülhallgatóval, és egy selyemkendő.
A suli előtt várom. Boldogan mosolyog, messziről látom, hogy nem kell pótvizsgázni. Sajnálom, de momentán nem érdekel, hogy hányassal ment át.
- Bízol bennem? - kérdezem tőle, és remélem, hogy igen a válasz, mert ha nem... Minden dugába dől.
Amíg lehet, bekötöm a szemét, és megfosztom a külvilág zajaitól, ahogy a fülébe nyomatok valami hangos rock-bandát. Persze, a reptéri alkalmazottak egy része nem tudja, mi az a meglepetés, így néha elrontják a játékaimat, és hamar kiderül, a reptéren vagyunk. De az úticél... Azt vajon meddig lehet eltitkolni?
Csak arra tudok gondolni, hogy végre semmi mással nem kell foglalkoznunk, csak egymással. Aludhatunk délig, táncolhatunk hajnalig, nem kell főzni senkire (magunkra se), nem kell tanulni, betartani a határidőket, figyelni a rendeléseket, (Isten bocsássa meg nekem) Domira vigyázni, és nem zavarhat bennünket senki. Lelépünk, kivonjuk magunkat a forgalomból, katapultálunk... hogy végre egymással lehessünk. Egymással, kettesben. Éjjel-nappal, 7 napon át.

Úgy érzem magam, mint akit háromszor megtaposott, négyszer szétszaggatott, darabonként felfalt, félig megemésztett, majd kiköpött egy barnamedve, és higgyétek el, ez nem kellemes! De most végre, végre, végre VÉGE! Pár hétig nincs suli, ennyivel is kevesebb, és ez több, mint amit most kívánhatnék. Semmi másra nem vágyom, csak az ágyamra, de ez a tervem nem jön be, rögtön tudom, amint meglátom Deríliumot. Odalépek hozzá egy gyenge, de szívből jövő mosollyal, majd amikor megcsókolnám, feltesz egy kérdést. Azonnal gyanakvóba váltok át ennek hallatára, és nem teljes meggyőződéssel válaszolok, mert nem tudom, mit akar.
-Igen?... Igen.-
Előbb inkább kérdésnek hangzik, de aztán gyorsan kijavítom, elvégre nem szeretném megbántani. Azonnal rájövök, hogy ez egy végzetes, súlyos hiba volt, amint előkap egy kendőt, meg egy fülhallgatót. Szívem szerint sikítva rohannék el, mert az, hogy megfoszt a látásomtól, és a hallásomtól, baromi rossz ötlet azok után, amin nem régen keresztül mentem, és annyira sokk hatása alá kerülök, hogy nem tudok tiltakozni, mozdulni se, máris rajtam van mindkettő.
Amit először megérzek, az a fojtogató pánik. sikoltani tudnék, ahogy minden elsötétül, és semmit nem hallok, csak a zenét, de akkor eszembe jut valami, ami talán beválhat, az éneklés. Éneklés közben ugyanis nem tudsz félni, az agyad nem képes egyszerre félni és énekelni, tehát énekelnem kéne, magamban el is kezdem, de nem tudok koncentrálni rá valamiért, és nem tudom, hatásos-e, vagy sem, mindenesetre valami megmozdul alattam, ebből tudom, hogy valahogy már nem állok az iskola előtt, hanem nyilván az autóban vagyok. Remélem, nem megyünk messzire, mert akkor én itt fogok meghalni, próbálom magam visszafogni, Daryl szeret, nem fog bántani, nem hagyja, hogy bántsanak, és biztos ezt egy jó ötletnek gondolta, egyébként nem találta volna ki, ésés... Istenem, de félek! Szóval ott tartottam, hogy és... és nem kellene elrontanom, de ez nekem túl sok, nem tudom, meddig fogom még bírni. Kész idegroncs leszek, mire odaérünk, ezt borítékolom, és nem tudom, hogy melyik a fontosabb, hogy ne legyek katasztrofális állapotban, vagy hogy ne rontsam el a meglepetést...
Szedd össze magad, Izzie, ez csak egy játék, erős vagy, képes vagy rá, nyugodj meg!
A reptéren vagyunk, te jó ég, hová visz?! Láttam a Motelt, szükségem van a szerveimre! Oké, nyugalom, csillapodj... oldalra nyúlok magam mellé, és nincs ott a keze, úgyhogy igazítok kicsit a kendőn, így kilátok alatta valamennyire. Épp csak annyira, hogy lássam, ha valami olyasmi történne, amiből baj lehet, de nem eléggé. Azt hiszem, rosszul vagyok... segítség! Nem szeretem ezt a számot!

Annyira készültem..., annyit szervezkedtem..., annyi energiámba került, hogy mindent zökkenőmentessé tegyek, és ez mind eltörpül, amikor meglátom Izabellát, és elfelejtem minden nyűgömet, azt is, hogy majdnem feladtam, lefújtam mindent, és az utolsó pillanatban szerveztem át mindent...
Semmire nem emlékszem, semmi rosszra, csak arra gondolok, milyen szép élményben lesz részünk... Együtt lenni, pihenni, aludni, táncolni, csavarogni, enni és szexelni... igen, szexelni! Hogy ne jutna eszembe ez is, amikor majd megőrülök, olyan eszelős vágy hajt már iránta?
Az ő bolondsága ragadt rám, az én korábbi romantikus természetem csapott újra felszínre, vagy ezek keveréke, nem tudnám pontosan megmondani, de ha kívülről látnám magam, csak egy ugrabugra felnőttet látnék, aki úgy viselkedik, mint akinek elmentek otthonról. Hiába, ez van.
Bár valamennyit észlelek Izabella tétovázásából, arra fogom, hogy letompult az agya a sok tanulástól, most jött ki a vizsgáról és még a sokkhatás alatt áll..., és mert nem szól, hogy neki ez nem tetszik, hagyjam, hogy lásson, halljon, azt hiszem, minden a legnagyobb rendben van. Izgatottam vezetgetem, néha mögötte haladva, néha előtte, néha mellette, óvatosan irányítgatva, hogy a legkevesebb információt szerezhessen a környezetéről, mert részemről ez is a meglepetés része, de mint később kiderül, ezt is túlbonyolítom.
Már a reptéri váróban vagyunk, és a keze után nyúlok, amikor tudatosul, mennyire hideg a keze, pedig szinte végig fogtam. Hogy nem vettem észre? Hogy lehettem ilyen figyelmetlen? Kiszedem a dugókat a füléből, ahol valamelyik bandája zajong (az ízlésünk nem mindenben egyezik), leszedem róla a kendőt, és magam felé fordítom az arcát.
- Majdnem reszketsz... Mi a baj, édes? - számhoz emelem a kezeit, és vadul lehelgetek rájuk, miközben dörzsölgetem őket, hogy mihamarabb átmelegedjenek. Ó, nagyon remélem, csak a kimerültségtől van, és nem a repüléstől fél!
Bármennyire is szeretnék optimista lenni, megfordul a fejemben, hogy máris vége a vakációnak. ha Izabella nem szeret repülni, túlzás lenne a részemről elvárni, hogy órákat töltsön velem a levegőben... És majd haza is...

Amikor már van annyi lélekjelenlétem, akkor csak arra próbálok koncentrálni a rettegés mellett, hogy Derílium ne vegye ezt észre. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg idejébe, és energiájába (és pénzébe) került mindezt megszervezni, nem akarom elrontani azzal, hogy nem hagyom érvényesülni abban, amit kitalált, azért mert selejt vagyok. Próbálok már nem az lenni, szóval, igyekezz Izzie!
Magamban üvöltve éneklem a zene szövegét, amit persze folyton elrontok, megfogom a kezét, majd elengedem, aztán hirtelen elhalkul és megszűnik a zene, majd jön a nagy fény is. Hunyorogva pislogok párat, majd próbálok válaszolni a kérdésére is, de természetesen nem az igazságot, mert az nem tenne most jót nekünk.
-Öhm... csak hallottam, hogy itt vagyunk a reptéren, és kicsit ideges vagyok a repüléstől mindig, mert néha rosszul szoktam lenni.-
Vágom rá egy mosollyal, próbálva megnyugtatni, majd a kijelzőre nézek, ahogy megint megfogom a kezét.
-Melyik a miénk, mikor indulunk, hová megyünk?-
Kérdezem, reményeim szerint elterelve a figyelmét a lejátszóról, meg a szemkendőről, mert nem akarom, hogy ezeket megint rám tegye, de ezt megmondani sem akarom, és különben is, majd érvelek azzal, hogy már úgyis levette, nincs értelme visszatenni! Igen, ez jó lesz, remélem.

Abba a hibába esek, mint anno Gwennel... Túlzott buzgóságomban leszek figyelmetlen. Az arra irányuló vágy, hogy minden tökéletes legyen a visszájára fordul, összeomlik, amikor megérzem, hogy Izzie nem izgatottan lelkes, hanem kifejezetten... fél... retteg.
Nem, ezt nem akarom bevallani magamnak, inkább megkérdezem Izziet, és ő úgy válaszol, hogy tudom, nem a teljes igazságot mondja el. Ó, ez nagyon rossz érzés. Nem amiatt vagyok csalódott, hogy nem örül a meglepetéseimnek, hanem magam miatt vagyok csalódott, hogy még mindig milyen éretlenül gondolkodom.
Leszedem róla a kendőt, és kikapcsolom a zenét is, amit a fülére raktam, már nincs semmi jelentősége. A keze ismét a kezemben, és megmelegít a mosolya, az a vigasztaló mosolya, de bennem bizony eltört valami.
- Nem kell, hogy menjünk, ha félsz a repüléstől, Izabella- mondom neki komolyan, és két kézre fogom az arcát, hogy láthassam a szemeit.
Nem erőszakolhatom rá a vágyaimat. Nem cipelhetem el a Kanári szigetek egyikére, ha utálna órákig a levegőben lenni. És az úti cél most teljesen lényegtelen, hisz akkor sem lenne kevésbé rosszul, ha Londonba, Párizsba vagy Barcelonába mennénk....
- Kereshetünk közelebb is megfelelő helyet, hogy kettesben legyünk, te meg én... meg a természet, a csend...
Szeretném megölelni, megcsókolni, hogy tudassam, nem érdekel semmi, az egész utazás nem érdekel, csak ő, csak ő és semmi más. Hisz nekem ő a legfontosabb!

Amikor lekerül rólam a kendő meg a fülhallgató, néhány pillanat múlva már sokkal nyugodtabb vagyok. Próbálom átgondolni a helyzetet, mit mondhatnék, hogyan mondhatnék, és a repülésre fogom, amivel egyébként nem hazudok, de azért nem ennyire rossz a helyzet.
-Nem, nem, menni akarok, tényleg, nem gond, számtalanszor repültem már, csak kicsit rossz érzés fogott el, amikor rájöttem, hogy itt vagyunk, és nem fogok látni, meg hallani, miközben a levegőben leszünk... de most már látok, és hallok, szóval, hová megyünk, mikor indulunk?-
Kérdezem kíváncsian újra, miközben gyors, futó csókot nyomok az ajkaira, majd újra a kijelzők felé pillantok. Így, hogy már nem pánikolok, tényleg kezdem élvezni az egészet, és jó ötletnek tartom, hogy elmenjünk valahová pihenni. Ráadásul ha repülővel kell menni, az egy vagyonba kerül, tuti, hogy nem fogok visszamondani most a hülye repülés miatt... főként, hogy nem is az volt a bajom.
Megint ránézek, és látom, hogy még mindig meg van illetődve, és remélem, csak ennyi, és nem lesújtva... lehet, hogy ennyit is kár volt neki mondanom, mert így is elrontottam a meglepetését, a kedvét, az egészet.
-Na, ne legyél már ilyen, jól vagyok, tényleg!-
Igazából néha kicsit bosszant, amikor ilyen, amikor ennyire a szívére vesz valamit, és ezzel nagyon rossz érzéseket kelt bennem magam felé, amiért megbántottam.

Lám, ismét ráébredek, a pokolhoz vezető út is jószándékkal van kikövezve. Bennem lehet bármennyire tökéletes a terv, tele izgalommal, örömmel és nevetéssel, Izabellában nem ezeket az érzéseket kelti, amit teszek vele, és rájövök, mennyire önző módon közelítek meg néha dolgokat. Pedig végig abban a hitben éltem, hogy neki teszek jót. Haragszom magamra, csalódott vagyok, de erről nem Izabella tehet.
- Ó drága, ne haragudj, úgy sajnálom!- mondom neki, és közben zavartan túrok bele a hajamba. Nem akartam végig rajta tartani azt a kendőt, de ez most már mindegy.
Szavaiból azt érzem, nem akar megbántani; túl érett ahhoz, hogy egyszerűen csak kiábrándítson, inkább arra hajlik, hogy alávesse magát a kívánságomnak, és megtegye, amit terveztem... Kicsit kapkodóak a mozdulatai, a csókja, mintha csak le akarná rázni ezt az egészet magáról. Nem akar róla beszélni többet, ez világos, de van valami emögött, amiről talán beszélni kellene, mégsem teszi. Rossz érzésem van, eddig nem vettem észre, hogy titkolózna előttem, de az embert mindig érhetik meglepetések, nem?
Észreveszi, hogy emésztem magam, és újra rám szól, ettől már nekem lesz bűntudatom, mert nem akartam elrontani a hangulatát (azt már sikerült). Oké, akkor nem tetézem tovább.
- Oké, Izabella... - mondom neki nagyon komolyan- Kérlek, légy velem őszinte... TÉNYLEG őszinte...- mondom neki, és tudom, már mindegy, hogy mit mond, mert csak az számít, hogy ő jól legyen, ő boldog legyen, hiszen csak így tudok én is az lenni- Van kedved elrepülni a Kanári szigetekre, vagy inkább csak itt bújjunk el a világ elől?
Ennél világosabban nem tudom kifejezni, hogy nem a hely számít. Az számít, hogy egymással tölthessük az időt, senkitől és semmitől sem függve. Kettesben, a világ kizárásával. Minden megoldható. (Felkészülve arra a lehetőségre, hogy esetleg mégsem tudunk utazni, biztosítást is kötöttem. Ennek alapján megtérítik a repjegy árát. Semmiféleképpen nem kerülök anyagi csődbe.)

Tudtam, hogy nagy ügyet fog csinálni belőle, még így is, hogy alig mondtam neki valamit, és az sem egészen az igazság. Mit tenne, ha elmondanám neki azt, ami a tényleges gond? Inkább bele se akarok gondolni.
-Nem haragszom, nyugodj meg!-
Mondom kissé türelmetlenül, mert rengeteget dolgoztam az utóbbi időben, plusz a gyerekek a gyakorlaton és Cherry, plusz Greg, meg Zin, és a vizsgák... szóval nem vagyok túl kipihent, és akkor még az iménti stresszről nem is beszéltünk, csak egyszerűen szeretnék hátradőlni, és kikapcsolódni, akár szó nélkül is, amíg oda nem érünk, ahová megyünk, mert a repülés nem épp a kedvencem, amikor rosszul vagyok, és mivel nem ettem sokat, erre van esély. Vagy beszélgethetünk is, de nem lehetne, hogy csak általános dolgokról?
Nem lehet, ez nyilvánvalóvá válik abból, ahogyan reagál megint. Szívem szerint a szemeimet forgatnám, de az nagyon udvariatlan lenne.
-Ajj, hagyd már ezt abba, kérlek! Már mondtam, hogy menni akarok, írásban nyújtsam be?! Néha olyan nagy ügyet csinálsz apróságokból! MENNI AKAROK A KANÁRI SZIGETEKRE!-
Lassan mondom az utolsó szavakat, és ezzel az egésszel lehet, hogy megint megbántom, de nem szeretem, amikor így túlreagálja-bonyolítja a dolgokat, és most még türelmem sincs hozzá, hogy visszafogjam magam, így csak keresztbe fonom a karjaimat magam előtt, és visszadőlök a székre, magam elé nézve, keresve a táblán a repülőgépeket az említett helyre, mert hogy azt még mindig nem tudom, mikor indulunk. És közben magamat is szidom magamban, amiért ilyen goromba voltam vele...

Amikor rájövök, mekkora balfék vagyok, tovább rontok a helyzeten. Legalábbis Izabella reakciójából ez jön le. Hiába, vannak dolgok, amik nem változnak. Lionak igaza volt. Ő bezzeg sitty-sutty kidumálta volna a dolgot, seperc alatt elintézte volna (máshogyan), hogy gond nélkül megtalálja a módját, hogy meghitten kettesbe együtt legyen Izabellával. Biztos nem bonyolította volna túl. Mondjuk, fogja magát, felhívja magához, bezárja az ajtót, és kikapcsolja az összes telefont. Hehehe...
Izabellán már a türelmetlenség jeleit vélem felfedezni, és rájövök, milyen terhes lehet az is, ha csak jó akarok lenni. Hát igen, a lúzerségem tipikus tünetei. A baj csak az, hogy ezeket nem vagyok képes levetkőzni. Ha hibázom, a sajnálatom fejezem ki, és őszintén is gondolom, főleg, ha olyan személyről van szó, aki sokat jelent nekem! Hányszor kaptam már pofont emiatt az élettől? Milyen személyektől? Csak olyanoktól, akik számítanak... Lio, Gwen, Izzie, SoRa... (Hát igen. SoRa fogta magát, és kilépett, pedig azt hittem, jól érzi magát nálunk...)
Nem, nem akarok hazugságokat. Nem akarom, hogy valaki a kedvemért tegyen meg valamit, amit igazából nem is akar, ezért elég nyersen fogalmazok, és kérdés elé állítom Izabellát. Ő hasonló stílusban felel, és ezzel kicsit meg is bánt, de most nem szívom mellre. Megérdemeltem.
- Akkor gyere...- mondom higgadtan, és felé nyújtom a kezem, aztán odasétálok vele a megfelelő kapuhoz és becsekkolunk...
Bár Izzienek van oka rá, hogy feszült legyen, most feszült vagyok én is, és ez az érzés csak akkor oldódik, amikor már a gépen vagyunk.
- Jócskán van időnk, míg odaérünk... Akarsz aludni? - fűzöm a kezem a kezébe, már ha hagyja.

Nem tudom, hogy kellett volna, hogy másként történjen, de megint csak én érzem magam rosszul azért, mert rosszul éreztem magam amiatt, hogy elszigetelt a külvilágtól. Rosszul érzem magam, mert türelmetlen voltam vele, holott csak kettőnknek megszervezte ezt az egészet... vajon hogy csinálja, hogy végül mindig, mindenkinél eléri, hogy őt sajnálják? Nem tudom, de nem is akarok most ezzel foglalkozni, csak elfogadom a kezét, és végre megkerül a megfelelő kapu, és besétálunk, aztán meg elfoglaljuk a helyünket a repülőben. És nekem pont ekkor jut eszembe még valami, amit egyszerűen nem is tudok elhinni.
-Mondd, hogy valaki kihozta a bőröndjeinket, és nem csak egy hátizsák ruhát pakoltál!-
Szinte pánik érződik a hangomon, ahogy épp megráztam a fejem a kezét fogva, hogy nem, nem akarok aludni. Nem, nem lehet ekkora őrült, hogy ennyi ruhát pakolt mindössze... ez képtelenség! Pont a kanári szigetekre, ahol a csini nyári ruháimat viselhetném, ne!
Türelmetlenül várom a válaszát, de szinte biztos vagyok benne, hogy igazam van, mármint, hogy nincs nálunk semmi más. Hátrahajtom a fejemet, és lehunyom a szememet, mert ez képtelenség. Szabad kezemet felemelve összecsippentem az orrnnyergemet, és rájövök, hogy én ezt nem akarom józanul végigcsinálni. A repülést.
-Igyunk!-

Igyekszem magamat túl tenni az első baklövésemen, és a jó dolgokra koncentrálni, hiszen annyi jó élmény vár ránk! Tele vagyok optimizmussal! Izabella kedvessége is simulékonysága pedig lenyűgöz. Akadályok nélkül jutunk fel a repülőre, ahol szembesülök a következő problémával.
- Bőröndök? Ruhák? Minek, édesem? - kérdezem tőle, kínosan nevetgélve. Nyaralni megyünk, ráadásul a kánikulába... Veszünk ruhát ott, amennyi csak kell, de azt terveztem, többnyire ruha nélkül, vagy max fürdőruhában tengetjük majd a napjaink nagy részét...- Amire szükségünk lehet, megvehetjük ott is...- teszem hozzá, hogy védjem magam. Hogy lehet úgy meglepetést szervezni, ha azt mondom, pakolj egy hétre, utazunk a Kanári-szigetekre?
Talán nem is volt ez olyan jó ötlet. Miért kell mindent túlbonyolítani? Vagy én csinálom rosszul? Mindent közösen kellett volna kitalálni, aprólékosan megszervezni, közösen készülődni, várni? De akkor hol a meglepetés izgalma? Ó, tényleg nem tudom már, milyen kedvében járni egy nőnek... Ha túlszervezzük a dolgokat az sem jó, ha egyedül csinálom, az sem jó... Ruhák... Csöppet sem érdekelnek a ruhák. Ő érdekel. Lehet egy zsákban is, akkor is szeretni fogom...
Izabella reakciója belemar a szívembe. Na, ezt akkor megint elcsesztem. Igyekszem nem kimutatni, ezzel pedig ő okozott csalódást, hiszen empatikus lévén átérzem azt is, mekkora csalódást okoztam én neki... de ha csak ezen kattogna az agyam, inkább itt és most hagynám abba az egészet, adnám föl, és ugranék egy terméskővel a folyóba... Csak lazán, Daryl! Lio hangja van a fülemben, látom a mosolyát is; ó jót röhögne rajtam, milyen balfék vagyok. Neki kellene itt lennie. Helyettem. Izabellával.
- Igyunk- bólintok rá. Ja, józanul ezt már nem is lehet kibírni. Most először érzek félelmet, ahogy az elkövetkező 7 napra gondolok. Álomutazás lesz... vagy rémálom?

Minek... MINEK?! Ez a pasi nem ismer? Nem emlékszik, mennyire oda vagyok a ruhákért? Majdnem annyira, mint a szexért! Oké, tény, hogy a kettő némileg ütheti egymást, de... ah!
-Oké.-
Végül csak ennyit mondok inkább, nincs kedvem tovább ragozni. Veszünk ott... hát jó, ez jó ötlet, csak épp rengetegbe fog ez nekünk kerülni szerintem. De magára vessen, amiért nem pakolt ruhát! Tudom, ott meleg van, és nyár, de azért mégsem akarok látástól vakulásig meztelenül vagy fürdőruhában mászkálni. Elmehetnénk például bulizni, az nagyon rám férne már!
Ezt már csak az koronázná meg, ha tudnám, milyen gondolatok járnak a fejében. Szerencsére nem tudom, és ez így van jól, mert tuti, hogy leszállnék... én? Lioval? A Kanári szigetekre? Meg van ez őrülve, és nagyon jól teszi, hogy hallgat róla, azt meg még jobban, hogy beleegyezik az ivásba.
-Mit igyunk?-
Kérdezem már sokkal kedvesebben és simulékonyabban, mint eddig. Igen, a szesz majd megoldja a problémát, és én ennek már előre örülök. Szükségem van rá, majd ellazít, és akkor nem leszek ennyire feszült.
-Én Martinit kérek.-

Ezerszer jut eszembe Lio... Az a stílus, ahogy ő él, ahogy ő intézi a dolgait. Arra születni kell. Én nem tudom olyan lenni. Szeretnék, de nem megy. Valamit mindig eltolok. Talán, mert nem olyan vagyok, mint amilyen lenni szeretnék. Amióta Szélvészkisasszony berobbant az életembe, megváltozott néhány dolog. Kevésbé vagyok merev, könnyebben döntök, érzések és benyomások alapján. Már nem mérlegelek, sokkal inkább hajlok a spontaneitásra. Ez a "lépjünk le a világ elől" is ilyesmi volt.
Megszületett az ötlet, és persze, rengeteget szervezkedtem, majd újra szervezkedtem, amikor nem sokkal az indulás előtt megváltozott az úti cél. Hogy titok maradhasson, Izzie előtt, néha játszottam a hülyét, olykor az írásba menekültem, hogy a lelkesedésem és az örömöm ott éljem ki, és el ne áruljam magam, de azt hiszem, alaptalanul féltem, mert Izabella alig tudott időt szakítani rám, annyira lefoglalta a tanulás.
Összepakolni mégsem akartam, csak az a hátizsáknyi cucc... És ami kell még, beszerezhető, ezzel érveltem magamban, és amúgy sem tudtam volna Izabella cuccaiból kiválasztani, melyiket hozná szívesen magával. Mennyi apró dolog, amin el lehet csúszni, ugye? De - minden jó, ha a vége jó- Izabella megbékél a helyzettel, megbékél velem is, és végre fent vagyunk a gépen, mert én sem adtam föl, hogy egy ilyen kezdetnek is lehet jó vége, bár egy apró félelemérzet azért elkezdett dolgozni bennem. Amikor Izabella az ivást említi, megörülök az ajánlatának. Az alkohol jó. Öl, butít és nyomorba dönt... de legalább ellazít. Elvégre, ha akkor este, amikor Izabella először nálam aludt, nem ittam volna, most nem lennénk itt.
Bár Lionak is nagy szerepe volt abban, hogy így történt (elmehettek volna ők ketten is), nem így történt, és azóta sokszor gondoltam rá, jó volt-e, jól van-e így. De az életben nincsenek véletlenek, azt mondják. Oka van, hogy mi ketten együtt vagyunk, még akkor is, ha eddig nem mindent sikerült beteljesíteni, amit megkövetelne a kapcsolatunk. Talán majd most...
A szex... számomra talán kevésbé volt frusztráló a hiánya, mert a hosszú évek alatt hozzászoktam a mellőzéséhez, de Izabelláról tudtam, milyen lángon ég, és őszintén csodáltam érte, amiért nem veszekszik velem miatta... Lehet, hogy köszönhető a vizsgaidőszaknak, vagy a rengeteg iskolán kívüli elfoglaltságának, de mintha az utóbbi időben még kevésbé lett volna... kiéhezett..., nem is tudom. Megnyugodott, kisimult, boldogabb lett. Mégis jó hatással vagyunk egymásra..., annak ellenére, hogy nem jósoltak nekünk három hónapnál többet, immár csaknem fél éve vagyunk együtt, és ugyan még nem szexeltünk (igazán nem), mégis boldognak vallom magunkat.
Jön a légikisasszony, és rendelek Izabellának egy martinit, magamnak egy pohár bort, fehéret.
- Mire szeretnél inni?- kérdem tőle, és ismét azt érzem, szerencsés fickó vagyok, mert egy gyönyörű és okos lány ül mellettem, akit reményeim szerint hamarosan többszörösen is boldoggá teszek.

Többszörösen is vitába tudnék szállni a gondolataival, és oltári mázlija, hogy nem mond el mindent... mert ha megtudnám, hogy szerinte csak Lion, és rajta múlott, hogy mi akkor este egymás mellett kötöttünk ki, akkor lehet most felképelném, és az első géppel visszarepülnék szakítás terhe mellett. De komolyan, hogy lehet valaki ennyire... nem is értem! De nem is kell értenem, mert nem tudok róla, van enélkül is bőven elég dolog, ami frusztrálhat, és zavarhat, és idegesíthet, de próbálom a nagyját valahová a fejecském hátsó szegletébe rejteni, hogy ne zavarjanak annyira. De a pia, az kell, az nagyon kell!
-Az utazásra!-
Kapok a szavain némi gondolkodás után, és megérkezik a légikisasszony is a martinivel, meg a borral, koccintunk, aztán elég sokat meg is iszom belőle. Jóízűen sóhajtok egyet, és szinte azonnal érzem, ahogy kezd bennem szétáradni a folyékony felszabadultság, rég nem ittam már. Csak nézelődök ki az ablakon pár percig, és ez alatt tényleg jobb lesz a kedvem, és kevésbé aggasztanak a gondolataim. Persze tudom, hogy az alkohol nem megoldás, e ideiglenesen elég nagy segítség, így a repülőút maradékát is jobb hangulatban töltöm, miközben beszélgetünk, meg nevetgélünk is, hogy azután kezdetét vegye az igazi kikapcsolódás.

//Remélem nem gond, hogy ugrottam kicsit az időben.//

Sokszor gondolkodtam már azon, mi a jobb egy kapcsolatban: az állandóság, a bizalom, a nyugalom, vagy az, ha az ember állandóan hullámvasúton érzi magát, a hangulata és az érzelmei úgy váltakoznak, mint az időjárás áprilisban. Sosem sikerült igazán megfelelő választ találni, mert ugyan szeretem a biztonságot (az állandóságot), szeretem az izgalmat is, valahol a kiszámíthatatlanságot, a váratlan dolgokat... Nehéz ügy. Azt hiszem, sehogy sem igazán jó. Vagy jó lenne mindenhogy, a kellő időben.
Izabellával ez a kis idő -mióta felszedtem a suli előtt- olyan volt most, mint egy hullámvasút. A kezdeti boldogságot majdhogynem kétségbeesés váltotta fel, aztán ismét öröm, majd félelem... Már tudom, hogy elcsesztem, de nem foglalkozom vele. Ha a múlt hibáin keseregnék, valószínűleg magányos lennék, és ülnék a négy fal között, sajnálva önmagam.
Bár volt még bennem egy kis gyomorgörcs, a fehérbor azt is áldásosan feloldotta, és Izabellának is jót tett a martini... (vagy az a néhány). Lassanként elkúszik a feszültség, feloldódunk mindketten, és beszélgetünk repülés közben, ahogy eleve kellett volna, jókedvűen, mint egy (szerelmes)pár, akik éppen szabadságra mennek. Csak egy témát kerülünk, hogy mi lesz ott...
Pedig, ha őszinte akarok lenni magamhoz, az egészet ezért találtam ki. Extrém, hogy LA-ben nem találtunk módot, lehetőséget és főként időt, hogy együtt legyünk, hogy "úgy" legyünk együtt, de ez a helyzet. Eleinte talán még mulatságos is volt. Összenevettünk, elbohóckodtuk, később már frusztrált a dolog, az utóbbi időben pedig... Mintha beletörődtünk volna, hogy a kapcsolatunk már csak ilyen...
A gépen ülve elengedem az utóbbi hónapokat. Nem akarok már erre gondolni. Itt ülök a lánnyal, akit szeretek, együtt megyünk nyaralni a Kanári szigetekre, egy csomó élmény vár ránk, és minden valószínűség szerint lesz lehetőségünk egymásra, hiszen a világot most kizártuk, leráztuk; sem munka, sem iskola, sem barátok, sem család, se senki számára nem vagyunk elérhetőek, legalábbis nem fizikailag... a többi meg nem számít.
...
Nyitható tetejű kis terepjárót választottam, hogy mehessünk kirándulni, ha ahhoz lesz kedvünk; ezzel biztos nem feneklünk meg még a homokban sem... Pedig abból van egy jó adaggal.
Perzsel a nap. Az óceán sós illatát hozva magával a szél. Legszívesebben máris megmártóznék a vízben, aztán kifeküdnék a homokba, de tudom, hogy Izabellának szüksége van néhány dologra, ezért azt javaslom, menjünk el vásárolni.
- A város központjában van a bevásárlóközpont. Mindent megvehetünk, amire csak szükségünk lehet. Ott kezdjünk? - kérdezem Izabellától, már vezetés közben, magunk mögött hagyva a repülőteret.

//Izabella kérésére archiválandó. //

karakterinformáció