Pár perc és landolunk.... Már csak pár perc és végre otthon vagyok és láthatom a barátaimat. Végre kész vagyok visszatérni a Los Angelesi életembe, magam mögött hagyva a múltat és az összeomlásomat új életet kezdek a régi életemben. Istenem, mennyire hiányzik Zin és Izzie. Olyan hirtelen léptem le, hogy rendesen el se búcsúztam, mégis megmaradtak a legjobb barátaimnak, bár félek hogy neheztelnek rám. Mindegy, izgatottan hessegetem el a kellemetlen gondolatot, miközben a pilóta felszólít minket hogy kapcsoljuk be az öveinket. Lúzerek, én már negyed órája bekapcsoltam az övet, és rendesen meg is húztam. Nagyon izgatott vagyok, szinte pattogok az ülésben és kevésen múlik hogy hiperaktívságom közben ne törjem el a karfát. Mindenki hülyének néz a környezetemben, nem csoda, nem tudom levakarni az izgatott bamba vigyort a képemről és hangosan dobolok a karfán. Na mindjárt landulunk... Mindjárt földet érünk... 3... 2... 1.... ITTHON VAGYOK!!! A szívem hatalmasat dobban és alig várom hogy végre kiléphessek a gép ajtaján és a terminálban találkozzak Zinnel, mert ugyebár kijön elém. Annyira szeretem, és remélem tényleg örülni fog nekem, annak ellenére amit az a kis ribanc tett vele. Sosem bírtam igazán So Rát, bár Zin miatt szívélyesen és kedvesen viselkedtem vele és sosem mondtam rá egy rossz szót sem. Most végre nyugodt szívvel utálhatom, amiért megbántotta a legjobb barátomat, bár még mindig csak titokban, mert kevés idő telt el és nem akarom hogy Zinnek fájjon. Még akkor sem ha olyan gonosz volt skypeolás közben. Hatalmas sor alakul ki a repülőben, mindenki egyszerre akar leszállni, és természetesen a legtávolabb ülök a kijárattól. Türelmetlenül toporgok, kezemben idegesen szorongatom a kézipoggyászomat. Csiga lassúsággal araszol a sor, de körülbelül tíz perc múlva, ami nekem egy örökkévalóságnak tűnik, kilépek a terminálba vezető folyosóra. Mikor a bejárathoz érek széles vigyorral az ajkaimon veszek mély lélegzetet. - Reszkess LA, hazajöttem! - mondom és kilépek a terminálba. Most jön a fekete leves! A nyakamat nyújtogatva keresem Zint...
Nagy nehezen csak elkészült Izzie is, így viszonylag időben el tudtunk indulni. Azzal nyugtattam magam, hogy ha Hell 19:30-kor száll le, még úgyis legalább fél óra, míg kijut a váróba, hiszen a csomagjait meg kell várni, meg megnézik nincs-e vámolni valója, hogy nem-e illegálisan jött... Tiszta macera, de hát kellett neki olyan messzire menni. Tehát ebben megnyugodva, hosszasan válogattam a telefonok között, míg végül megvettem egy Samsung készüléket. Az üzletben elég jól elmagyarázták, amit tudni kell róla, de még szkeptikus vagyok. Sosem volt android telefonom... Most komolyan... mindenem apple. Erre mert szakít a barátnőm veszek egy új telefont... Nem vagyok normális, valahol mégis jobban érzem magam, mert ez a kütyü, mentes mindenféle So Ra-s dologtól. És mostantól zaklathat megint bárki. Pedig azért jó volt majd egy napig elérhetetlennek lenni. Hogy Izzie mennyire élvezte a vásárlást az nem tudom. Bár az eladó srác, inkább neki magyarázott, mint nekem, úgy kellett folyton megemelnem a hangom, hogy rám is figyeljen már, ne csak a volt barátnőmre. Igaz szerintem azt hitték az én barátnőm. De mindegy. Az autóban ülve, inkább bekapcsoltam a rádiót, hogy szóljon valami zene. Féltem, ha beszélgetni kezdünk szóba kerül a tegnap este, vagy a ma délután, és mivel eddig sem jutottunk semmire sem a megbeszélési kísérletekkel, egyelőre jobbnak láttam feladni. Elkönyveltem magamban, hogy ez egy "egyszeri" alkalom, és mostantól megint minden "normális" lesz. Elvégre nem lóghatok folyton rajta, csak azért, hogy ne gondoljak So Ra-ra. Pedig jó lenne, mert amíg Izzievel voltam tényleg csak nagyon ritkán jutott eszembe, de most, úton a reptér felé, megint eszembe jut. Nagyot sóhajtok, ahogy lefordulunk az autópályáról a reptérre, és felcsavarom a hangerőt. Lehet így kicsit hangos a zene, de engem most ez megnyugtat. Aztán szépen beállok a parkolóba az érkezők oldalán, kikapcsolom a biztonsági övet, de még nem szállok ki. Hátradőlök, és lehunyom a szemem, közben meg sorba jutnak eszembe az ide fűződő emlékeim So Ra-val. - Aish! - mordulok fel, mikor elegem lesz, és kinyitom a szemem. Kinyomom a rádiót, aztán Izziehez fordulok. Az autó kijelzőjén 19:34 van. - Menjünk, igyunk egy kávét. Tök soká lesz, míg átrágja magát a biztonságiakon... Azzal ki is szállok, és nem éppen finoman csukom be az ajtót. S ha csak Isabella nem kezd akadékoskodni, akkor beérve a kávézó felé veszem az irányt.
Persze nem készültem el a fél óra alatt, amit adott, de szerintem ez nem lepte meg. Sosem tudtam ilyen gyorsan elkészülni... neki egyszerű, nem kell arcot rajzolnia! Nekem viszont igen, de azért nem kellett olyan sokat várnia rám, és indulhattunk. Én viszont annál tovább várhattam rá, amíg a telefonok között variált. Próbáltam érdeklődést színlelni, lévén az eladó hozzám beszélt, rám nézett folyton (helyes pasi volt!) de igazából halálra untam magam. Komolyan, mit kell ennyit variálni egy telefonon? Úgy is le fogja cserélni hamarosan, mert kocka, és folyton jönnek az újabb modellek. Ahogy a kényelmes bőrfotelben ültem, és hatodjára hallgattam végig, miben különbözik az iPhonetól, egyik lábamat keresztbe vetettem a másikon a fehér pöttyös piros retró alsószoknyás ruhában, majd rámosolyogtam az eladóra, és megkértem, adjon nekünk pár másodpercet, hogy átbeszéljük a dolgokat. Nem ment messzire, így ahogy Zinhez fordultam, próbáltam lazaságot sugárzni továbbra is, és olyan hangsúllyal mondtam el neki, amit akartam, mintha az időjárásról magyaráznék. -Szerintem válaszd a Samsungot... nem tudom miért, csak. Csak mert válassz már, engem nem érdekel, melyiket. Ja, és nincs rajtam bugyi.- Elkerekedtek a szemei a hallottakra, én pedig mint aki jól végezte dolgát dőltem hátra a székben, majd azonnal közölte, hogy fizetünk. Végre! Láttam, és még most is látom, már az autóban ülve, nem tudja igazán eldönteni, mit is higgyen, hogy tényleg nincs, vagy van. Mondanám, hogy később kiderítheti, de ez tilos, és ettől csak még jobban akarom. Ördögi kör... inkább lehúzom az ablakot, felhúzom a lábaimat, és a kezemmel a tetőt fogva élvezem az esti hűvösödő levegőt. Szótlanul ülünk, nekem nincs kedvem a hibámról beszélgetni vele, ahogy láthatóan neki sincs. Ismét ott tartok, hogy ez nem történhet meg újra, és hogy ettől csak még jobban vágyom rá. Lehet, át kellene vernem magam... igen, mondhatnám azt, hogy igazából én _nem_akarom_ ezt, és ha akarnám, bármikor megtehetném. Kár, hogy az agyam mélyén pontosan tudom, hogy ez nem így van. Megérkezünk, és felmordul valami számomra érthetetlenül, amire csak megvonom a szemöldökeim, és kérdően ráhümmögök, azután kikpapcsolom az övet, és kiszállok a kocsiból. -Zin, tudod, mi van? Hell hazajön!- Közlöm örömködve, persze tudom, hogy tudja, és ezért vagyunk itt, nyilván, de én még nem gondoltam bele igazán, milyen lesz újra látni a szőke fejét... engedtessék meg nekem ez az újabb vétek, mással voltam elfoglalva. És bizakodom, hogy ezzel, meg a mosollyal amit mellé biggyesztek, őt is talán rábírhatom. Megint olyan szomorúnak tűnik.
Kezdőlap 
Pént. Feb. 14 2020, 20:58 by 
//
