Hát igen, ezt is túl éltem. Túl vagyok az első vizsgaidőszakomon és elmondhatom hogy virul a fejem a hatalmas elégedettségtől. Nem volt könnyű, a végén már azt hittem teljesen becsavarodok és zokogva omlok össze az iskola folyosóján a sok cuccomtól és a kialvatlanságtól, de megcsináltam. Minimum három hektoliter kávé, csaknem három hét robotolás de az utolsó vizsgámnak és prezentációnak is vége. És úgy érezem minden kín és gyötrelem teljesen megérte, hiszen négyesnél nagyon rosszabbat nem igen kaptam és bukni sem buktam semmiből. És ami a legfontosabb még mindig, élek lélegzek és akkora vigyorral az arcomon vonulok végig a suli folyosóján hogy öröm nézni. A nagy elégedettségben még az sem érdekel hogy páran utánam fordulnak, vagy éppen teljesen lököttnek tartanak. Nem engedem semminek hogy bemocskolja a jókedvemet, hiszen egy apróbb mérföldkövet hagytam el az életemben. Nincs más dolgom most mint alaposan kiélvezni és bedőlni az ágyba hogy végre rendesen kialudjam magam... Mondjuk egy hétig ki se kelek a takaró alól.
Úgy léptem ki az iskola udvarára, mintha az enyém lenne a világ. Ha jobban bele gondolok az is volt, hiszen tizenkilenc éves, fiatal (majdnem) felnőtt nő voltam tele életkedvvel, tudás szomjjal akkora nevetéssel és olyan szép énekkel a lelkemben hogy kár lett volna takargatni. Nem is tudtam volna és az eufórikus állapotnak köszönhetően  pont magasról tettem mindenre és mindenkire. Most azt hihetitek hogy valami jó anyagot szívtam, de tévedtek. Ez a fáradtság és a hirtelen megkönnyebbülés gyönyört okozó keveréke... Talán jobb mint a szex, de nem nyilatkozom mert ebben tényleg igazán nincs még tapasztalatom. Nem is értem miért engedtem bepofátlankodni ezt a gondolatot. Gyorsan el is hesegettem, miközben célirányosan szinte szöggdécselve haladtam az egyetem hatalmas udvarán át. Az iskolai kávézóba igyekeztem, hogy egy hatalmas bögre gőzölgő forrócsokival és egy annál is óriásibb csokis sütivel emeljem az egekbe a cukorszintemet, hogy ne csak boldog legyek, de még pörögjek is mint a búgócsiga. Halmozom az élvezeteket, mint mindig.
Nem volt semmi ami elronthatta a kedvemet, egészen addig amíg bele nem ütköztem valakibe. Nem volt nagy és durva találkozás, de éppen elég volt ahhoz hogy kilibbentsem az egyensúlyomból és szerencsétlen valaki kabátjába kapaszkodva maradjak talpon. Íme, a Heily-effektus az Austeni balsors szindróma újabb lenyűgözően szerencsétlen esete.
- Úristen, sajnálom! Ne haragudj, jobban oda kellett volna figyelnem, nem is tudom hol jártak a gondolataim!!! - mentegetőzög hevesen, majd gyorsan elengedem a kabátot és próbálok arrébb evickélni. A siettség újann szerencsétlenkedésekhez és botláshoz vezet. Meglepődve figyelem ahogy közelít a talaj... Hogy keveredek én mindig ide, édes jó Istenem?!
.

Az arcom éppen a földdel készül randizni, ahogy a bénázásom eredménye képpen zúgok lefele. Nos igen, még a nagy eufóriában is oda kéne figyelnem hova lépek, hogy ilyen ne fordulhasson elő. Már-már a kritikus ponthoz érek hogy elbukjak, szemeimet szorosan becsukom és a másodperc tört része alatt próbálom felkészíteni a testemet hogy ez bizony fájni fog, amikor valami megrántja a karomat. Szorosan becsukott szemekkel, hevesen dobogó szívvel puhatolom ki hogy a srác akinek nekimentem, hála istennek és minden szentnek, elkapott és megakadályozta hogy kiharapjak egy szép darabot a földből. Miközben talpra állít kinyitom a szememet és mentem az orrom hegyétől a fülem tetejéig elpirulok.
Bármiben lefogadom hogy filmművészetis, és nem csak azért mert jól nézett ki bár az is eléggé arra az oldalra libbentette a mérleg nyelvét. Amióta a Francesre jártam szerettem megtippelni csak úgy magamnak hogy ki milyen szakra járt. Persze kamerával rohangáló embereket könnyű volt meghatározni, így azokkal nem is nagyon foglalkoztam. A kihívást szerettem így általában olyanokra pazaroltam az unalmas perceket akiken nem volt túl sok "árulkodó nyom".
Mindenesetre újra a talpamon álltam és igyekeztem állva is maradni. Zavartan, szégyenlősen sütöm le a tekintetemet, miközben próbálom ráncba szedni a ruhámat és minél gyorsabban és kevesebb feltűnéssel kisöpörni az arcomból a hajamat.
- Öh, igen persze! - válaszolok gyorsan a kérdésre, majd aggodalmasan tanulmányozom a kabátját - Te jó ég, annyira sajnálom! Ugye nem szakítottam el?! Oh, tényleg nagyon nagyon nagyon sajnálom - árad belőlem szégyenlős bocsánatkérések sortüzében kicsit hebegve a szabadkozás - Nem volt szándékos, csak nagyon elkalandoztam... Öhm, éppen a büfébe készültem... Kárpótolhatlak egy kávéval?

Mielőtt lesütöttem a szemem, még elkapom a kacsintását amiért még jobban elpirulok és még inkább zavarba jövök. Istenem, miért élvezi mindenki annyira hogy elpirulok? Ez egyáltalán nem fair! Ez a fene nagy szégyenlősség eddig nem nagyon hozott hasznot, sőt, inkább egy nyavalyás fegyver mások kezében. De most nem érzem magam annyira rosszul, de mégis kellemetlen ez az egész. Először nekimegyek, aztán csaknem elszakítom a kabátját hogy utána megmentsen egy hatalmas pofára eséstől. Komolyan mondom, ilyen azt hittem hogy csak a gagyi sorozatokban van, de úgy néz ki az én életem egy gagyi sorozattal egyenértékű. Nagyon... szívderítő, de tényleg.
Lassacskán össze szedem magam, megigazítom a ruhámat, némi magabiztosságot remélve rántok egyet a kabátom szíján, amikor felnevet. Enyhén tátott szájjal kapom fel a fejemet, kék szemeim kistányér nagyságúra tágulnak, süt belőlük a sértett megbántottság. Kinevet, bármennyire is próbálja köhögéssel leplezni. Egy kicsit sem átlátszó, tényleg... Rákvörösen harapom be az ajkamat és sértetten másfele fordítom a fejemet, miközben dühödt gondolatok csaponganak a fejemben. Ez fájt... Aú!
Kár volt felajánlanom hogy meghívom a büfébe egy kávéra, miközben hallgatom a válaszait, de testtartásomon látszik a durcás ötévesek dacos jellegzetességei. Miközben beszél, azért visszapillantok rá, mélyen a szemeibe nézek és igyekszek higgadtságot erőltetni a tekintetembe, de nem sikerül. Eléggé szíven ütött a kinevetés, tekintve hogy most sem tudja levakarni a vigyort a képéről. Na pontosan ezért nem vágyok rivalda fényre! Kinek van szüksége a gúnyos lenéző nevetésekre..
Az ajánlatára morcosan felvonom a szemöldökömet. Hát ennyi lenne a minimum azután hogy megbántott, de nem fogok ennyitől hasra esni. Sőt! Eszem ágában sincs elfogadni, hiszen önérzet is van a világon!
- Arra semmi szükség, hiszen én löktelek föl majdnem és tettem tönkre csaknem a szemmel láthatólag új kabátodat - mondom dacosan felszegve az államat - Nem azért ajánlottam fel, hogy állom a cehhet, mert meghívásra vágyok...
Na most kiderül milyen a probléma megoldó készsége.
.