Tárgy: New begining - Joshua&Hell Vas. Okt. 27 2013, 20:39
Joshua & Heily
just another day in Hollywood... or not?
Fáradtan és elcsigázva léptem ki az egyetemről. Az elmaradhatatlan füzet köteg a kezemben pihent, miközben a táskák kellemetlenül nyomták a vállamat. Ma valamilyen isteni csoda folytán elmaradtak az utolsó óráim, így úgy döntöttem hogy egy kávéval jutalmazom meg magam a kedvenc helyemen. Ezzel a nagy elhatározással vágtattam le a lépcsőn és vettem nyakamba a várost, fél úton kezdtem el érezni hogy ez nem volt olyan jó ötlet mint gondoltam, sokkal fáradtabb voltam mint éreztem és ezt csak tetézte a nyűgösség amit a sok táska és papír okozott. Hogy nekem miért nincs még jogosítványom? Így meneteltem elszántan, lépésről lépésre küzdelmet folytatva a testemmel az akaraterőmre támaszkodva. Minden megtett lépés egy kis siker és egy hatalmas kínzással ért fel, de nem érdekelt. Be akartam ülni a kedvenc helyemre és ebben nem fogom magamat megakadályozni lustaság miatt. Ha egész nap képes vagyok cígölni ezt a sok mindent akkor fél óra kerülő nem fog megártani. Ami nem öl meg az csak erőssé tesz. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal ösztönöztem magam, na meg a képpel hogy a kávézó egyik kényelmes foteljába süppedve élvezem a kávé feledhetetlen klasszikus aromáját, miközben egy vaniliás sütit majszolgatok és tojok a zh-ra. Már csak pár méter választott el az édes ábrándtól. Na még egy lépést.. Gyerünk Helli képes vagy rá. Na még kettőt. Úgy éreztem magam mint szomjas katona a sivatagban aki a hőn áhított oázisig menetel, majd miután elérhető közelségbe kerül üdvözült mosollyal az arcán vonszolja magát. Persze én nem mosolyogtam, semmi kedvem nem volt ahhoz hogy hülyének nézzenek. így is kényelmetlenül éreztem magam a sok papír és cucc miatt, úgy éreztem mindenki az én szenvedésemet bámulta. Egyik figyelmetlen pillanatomban valami felborított. A papírjaim ismételten a földet borították be és egy varázslatos esés után kecsesen a fenekemen kötöttem ki. A fotóállvány és a laptop hatalmasat koppant a földön, fenekem kimondhatatlanul sajgott és a sírás kerülgetett. Egy kövér pasi, akiről lepattantam gorombán motyogott valamit az orra alatt, majd elsietett. Elképedve néztem utána, majd az ajkamba harapva kétségbeesve néztem a széthullott cuccaimra. Miért kell nekem ennyire szerencsétlennek lennem? Pipacs vörösen térdre küzdöttem magam és remény veszetten kezdtem összeszedni a cuccom. -
Úgy érzem, elegem van Los Angelesből. Mindenki azt mondja, ez az angyalok városa, és tele van lehetőségekkel, én mégis állandóan falakba ütközöm. Még jó, hogy a kaszinózás jól megy, különben nem tudnám fenntartani magam a fizetésemből. Még mindig csak az újságot hordom ki, és hiába szaladgálok egész nap valami más állás után, eddig sehol sem vettek fel. Pedig az igényeim sem nagyok... Átsétálok a parkon. A szokásos helyre megyek ebédelni. Oltári a kávé, mérföldekkel jobb, mint amit a bódéban veszek reggelente, de azt sem hagytam el. Így már napi két kávét iszok, de nem foglalkozom vele. Mama biztos haragudna. Nos, ő már nem oszt kéretlen tanácsokat. És néha nagyon hiányzik. Egy újságot szorongatok a hónom alatt, nem olyasmi, amit kihordani szoktunk. Hirdetésekkel van tele. Mindig megveszem, olyan lehetőségre vadászva, ami nekem való... Bekarikázom, ami érdekes lehet, csillagozom, ami szóba jöhet, és pöttyöt teszek azok mellé, amit még elvállalnék, de már nem feltétlenül, és aztán mindnek utánajárok. Annak ellenére, hogy az elmúlt héten 15 hirdetésnek is utánajártam, még mindig nincs másik munkám. Velem van a baj? Ma megborotválkoztam, ahogy elindultam. Farmeremhez inget vettem fel, és kötött pulóvert, ettől olyan jófiús külsőm lett, nem beszélve arról, hogy annyi évesnek sem látszom, mint amennyi vagyok. Ha borosta nélkül jelenek meg állást keresni, mindig kérik a személyimet. Először azt hittem, ez a kudarcaim oka. Ráérősen ballagok, amikor előttem egy saroknyira kisebb dulakodásra leszek figyelmes. Valaki a földön landol. Ösztönösen kilépek, hogy segítsek neki, mert akivel feltehetően ütközött, nem áll meg segíteni neki. - Baromarcú- suttogom magam elé, ahogy lehajolok segíteni a nőnek, aki a földön térdel. Nem sokat látok belőle, mert a haja az arcába omlik. Nem tudom, hány éves, szép-e vagy csúnya, de azt jól tudom, milyen kétségbeesett lehet. A papírjait szedegeti, szorítja magához. - Segíthetek?- kérdezem tőle, de igazából nem várok a válaszára, már én is kapkodom a földről a papírlapokat. Futó pillantással nyugtázom, hogy ezek jegyzetek lehetnek: fénymérés, izoérték... Szavak vannak aláhúzva, némelyik többször is. Talán fotósnak tanul. Erről árulkodik az állvány is. Vagy már szakmabeli? Nem, ahhoz fiatal. Ki van pirulva az arca, és a szeme ragyog, talán egy könnycsepptől, mely még nem folyt végig az arcán. - Nem esett baja? - kérdem, ahogy felállunk. Nyúlok az egyik táska és az állvány után. Túl sok a holmija, és zaklatottnak látom. Legjobb lenne, ha megnyugodna, mielőtt tovább áll. Talán segítségre is szorul.
Miért velem történik mindez? Miért mindig engem löknek fel, küldenek földre? Kivételesen miért nem valaki más jegyzetei és méreg drága ketyeréi landolnak a földön? Olyan nagy kérés lenne csak egyetlen egy napot normálisan feltűnés nélkül élnem?! Sűrűn pislogva szedegetem a papírjaimat, a fáradtság annyira maga alá temetett hogy a letargiának ennyi bőven elég volt hogy teljes mellbedobással támadjon. De most nem sírhatok, nem itt és nem most. Mi vagyok én? Valami kos picsogó óvodás, ez nonszensz, annyiszor kötöttem már ki a fenekemen, hogy lassan eldeformálódik szerencsétlen. Miért buktam ki ezen, leszámítva azt hogy milyen mérhetetlenül bunkók és érzéketlenek az emberek. Simán elnézik hogy a földön csúszok mászok, és aki fellökött annak se esett ki a száján egy kurta bocsánatkérés sem. Nem, még én vagyok a hibás, hát naná! A kisebbet mindig könnyű bántani! Rúgjunk még egyet a földön lévőbe, neki már úgy is minden. Azt hiszem ideje lenne leállnom mert a fáradt csüggedtség mellé sikerült felhergelnem magam és csak nyelem a tehetetlen dühöt ami biztosan nem tesz jót. - Segíthetek? - hangzik mellőlem, mire meglepetten kapom fel a fejemet. Hatalmas szemekkel nézek a srácra és ha egyáltalán lehetséges az arcom még jobban kipirul. - Oh.. Én... - kezdek bele a válaszba zavartan hebegve, de nem is kell kinyögnöm semmit, már neki is állt összeszedegetni a papírjaimat - Köszönöm! - motyogom teljes zavarban szégyenlősen a hajamba túrva, majd inkább a papírjaim gyors összeszedésébe fektettem az energiámat. A dühömet pillanatnyilag mintha elfújták volna, helyette a szívem hevesen vert és iszonyatosan melegem lett hirtelen. Miután minden papír a maga összevisszaságában vissza vándorolt hozzám, nem mellesleg hatalmas sóhajjal nyugtáztam hogy este a portfólió készítés mellett még papírokat is rendezgethetek, az idegen felkapta a földről az állványom és a laptopom táskáját. Az ajkamba harapva figyelem a mozdulatot, miközben zavartan babrálok a papírjaimmal és hatalmas, szégyenlős szemekkel nézek rá. Mint egy baba... - Nem esett baja? - kérdezi, én pedig zavart mosollyal az arcomon kapom le a tekintetem róla. -Oh, nem! Ez meg se kottyan mindennapi esemény. Lassacskán hozzászokok hogy párnát kéne a fenekemre erősíteni, annyiszor találom magam rajta... - kezdem el magyarázni, majd miután észbe kapok mennyire lejáratom magam zavart félmosollyal az arcomon elhallgatok és az ajkaimat kezdem rágcsálni - Köszönöm szépen a segítséget... Öhm... Heily vagyok! Hogyan tudnám meghálálni? A bemutatkozásnál újra ráemelem a tekintetemet és kipirulva nyújtom felé a jobbomat. Bal kezemmel erősen tartom a papír halmot. Arcomon szégyenlős és tudattalanul bájos arckifejezés ült. -
Ebédelni (és újságot böngészni) indulok, amikor nem messze előttem megborul valaki, és a földön landol a sok holmijával együtt. Ösztönösen megyek oda, hogy segítsek, főleg, hogy senki más nem teszi ezt. Ennyire közönyösek lennének az emberek? Megkérdezem ugyan, hogy segíthetek-e, de ez is csak arra szolgál, meg ne ijedjen tőlem, nem kirabolni akarom. A papírjaira fókuszálok, gyorsan kapkodom őket, nehogy szétvigye őket a szél. Jegyzetek lehetnek, talán pótolhatatlan információkkal, nem tudhatom. De ha így szorítja azokat a lapokat, biztosan fontosak neki. Zavarba hozom, és nem tudom, mivel. Talán mert segítek? Egyre rosszabb véleménnyel vagyok a városról. Futó pillantással nézek rá, ahogy a hajába túr. Feltűnik az arca, mely i van pirulva, és könnyáztatta szeme is. Úgy teszek, mintha nem vettem volna észre. A lányok egy része nem szíveli, ha síráson kapjuk őket. Összeszedjük a papírjait, ami nálam van, azokat összerendezgetem, ne álljanak összevissza. Sajnos, a lapok sorrendjéért nem tudok felelősséget vállalni, és bizonyosan nagy munka lesz összerakni... (hacsak nem számozott lapokkal dolgozik). Felállunk, és néhány holmija után nyúlok, jelezve, hogy továbbra is segítségére leszek, ha szüksége lenne rám. Én úgy érzem, lenne, de az itteni emberek... Talán tolakodásnak venné. Kérdésemre, hogy neki esett-e baja, kis öniróniával válaszol. - Látom, a humorérzékét egyetlen esés alatt sem veszítette el- mondom neki cinkos mosollyal. Bár a fenekét nem láttam még, szerintem nincs annak semmi baja. Nem kell arra párna. És aztán a kezét nyújtja, bemutatkozásra. Átteszem a táskáját a bal kezembe, és kezet nyújtok én is. - Joshua, Josh- vonom meg a vállam. Majdnem mindegy, ki hogy szólít. - Nem tartozik semmivel, Heily- rázom meg a fejem. Kicsit megáll az idő. Tulajdonképpen most nézek rajta először végig, és feltűnik, milyen helyes, baba arca van. Szinte kislányos. Nagyon bájos. Még a pír is jól áll neki. Az már kevésbé, hogy rágcsálja az ajkát, bár ennek is van némi vonzereje. - Egy közeli étterembe indultam. Isteni a kávéjuk. Inna velem egyet? - kérdezem udvariasan, mert még mindig úgy látom, időre lenne szüksége, hogy összeszedje magát. Ott még a papírjait is normális körülmények között tudná összerendezgetni. Félénknek és gyámoltalannak tűnik, ahogy ezeket magához szorítja.
A hozzászólást Joshua McBridge összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Okt. 31 2013, 23:48-kor.
Miután az összes papír sikeresen a kezemben kötött ki és felálltunk a földről jobban szemügyre vettem a segítségemre siető srácot. Amíg zavartan kapkodtam a jegyzeteim után nem volt esélyem megállapítani hogy milyen remekül néz ki. Hangyányit, szinte alig észrevehetően elkerekedett szemekkel és felgyorsuló szívveréssel állapítom meg hogy valójában milyen helyes. Istenem azok a kék szemek, egyszerre hűvösebbek mint az enyémek és mégis hihetetlen kékek. Wow. Enyhén megráztam a fejemet hogy észhez térítsem magam. Elég szánalmas látvány lenne ha elcsöppenne a nyálam a kinézete miatt. Azt sem tudom kicsoda, bár elég nagyot nyom a latba hogy ő az egyetlen ép kéz láb ember aki a segítségemre sietett. De akkor sem ismerem, szóval nincs itt a helye a gyerekes ábrándozásnak és nyáladzásnak. Legyünk profik, elvégre felnőtt vagyok, vagy mi a szösz! Nyugalom Helli, csak higgadtan! - Látom, a humorérzékét egyetlen esés alatt sem veszítette el- mondja cinkos mosollyal az arcán, amitől nem tudom megállni hogy a mosolyom ne szélesedjen ki és az arcom ne piruljon még jobban el. - Hát, egy ilyen szerencsecsomagnak mint én, muszáj hogy legyen - mondom pici önbizalomra kapva a mosolyától - Ez ment meg a teljes őrülettől... Aztán kezet fogunk. Picike tenyerem eltűnik a nagy kézben, nos igen az én 160 centis magasságommal nem nehéz kicsikének és törékenynek lenni. Főleg így, hogy romjaimból segített összekaparni miután egy kövér bunkó pasas tökéletesen ledózerolt. Kézfogásom határozott, mégis picit félénk volt. Próbáltam magabiztos lenni, de a helyzet annyira bután vette ki magát. Én a földön, csaknem zokogva szedegettem a papírjaimat, ő a segítségemre sietett miközben biztosan azt gondolta hogy milyen egy rakás szerencsétlenség vagyok. Totálisan idiótán érzem magam. - Örvendek Josh... Komolyan, nagyon örülök - mosolygok továbbra is bájosan és azon gondolkozom, vajon valaha le tudom-e törölni a képemről. Remélem nem, az csak jót tesz az ember lelkének és kisugárzásának ha mosolyog. Ezért is utálom a vizsgaidőszakot, kiszívja az életerőmet és a fáradtságtól utálatos letargiába esek. - Egy közeli étterembe indultam. Isteni a kávéjuk. Inna velem egyet? - Ó, én is kávézni indultam, mielőtt letarolt volna az úthenger - mondtam zavartan nevedgélve - Igen, egy kávé igazán jól esne, köszönöm! És láss csodát megint irulok pirulok és szabad kezemmel a papírjaimat babrálgatom. Szégyenlősen mosolyogva indulok meg amikor ő is megindul, majd észbe kapok hogy magáz. Újra az arcára pillantok, maximum öt évvel lehet idősebb nálam, hacsak nem velem egykorú. - Nem.. nem tegeződhetnénk? - kérdezem mosolyogva - Nem akarok szemtelen lenni, de nem néz ki sokkal idősebbnek nálam. Vagy csak remekül tartja magát....
Egy pillanatra megbámuljuk egymást, kétségtelen. Én azonban nem felejtem el, honnan jöttem, hogyan neveltek, és hogyan kell viselkedni. A segítségnyújtás is ezért ösztönös. Mama mindig arra nevelt, segítsek másokon, bárhol, bármilyen körülmények között. Egyetlen kivétel van: magamnak ne ártsak. Nos, azzal, hogy felsegítek valakit a földről és segítek neki cipekedni egy darabig, nem tűnik veszélyesnek, hacsak nem egy pszichopatával van dolgom, mint amilyen Jim Carrey a Kábelbarátban. Ezt azonban nem tudhatja előre az ember, így nem érzem a kockázatot. És most nem is érdekel. A lány fiatal, és ártatlannak tűnik (legalábbis nem pszichopatának), és nem elégszem meg azzal, hogy összeszedem a papírjait. Feldúltnak látszik, és zaklatottnak, így valamiképpen segítségre szorul. Meghívom hát egy kávéra, ha már bemutatkozott. Gesztusa arról árulkodik, ő sem tart tőlem. A szavait, hogy pont az öniróniája menti meg az őrülettől apró mosollyal nyugtázom. Azért furcsa, hogy ezt mondja. De ez csak azért van így, mert én hülyeségeket gondoltam még egy perccel ezelőtt. Szégyenlősnek tűnik, ahogy kezet fog velem, de hát, könyörgöm, ezt ő kezdeményezte, akkor miért pirul bele? Nem sok pasassal lehetett dolga még életében, ha ettől is zavarba jön. Mindezek ellenére, nem hagyom, hogy ilyen állapotban menjen a dolgára. A kávé ötletére lelkesen reagál, zavarát apró nevetésekben oldja, de ez végülis nem rossz. Jobb, mintha sírna még. Babrálja a papírjait, én meg kérdőn nézek rá, és nekilendülök a célhelyemnek. Magas vagyok, és azt mondják, hatalmasakat lépek. Fél szemem Heilyn tartom, és észreveszem, kényelmetlen neki a tempóm. Kicsit visszafogom magam, és rögtön meg is szólít. - Hogyne, ahogy szeretnéd- mosolyodom el. - Mégis, hány évesnek nézel? - kérdezem nevetve. És akkor én is megtudom majd saccolni, ő hány éves lehet. Most azt mondanám, 18 és 22 között lehet. Elérünk a pizzázóig, és kinyitom neki az ajtót, de őt engedem előre. Szeretném, ha ő választana helyet. A legfontosabb most, hogy ő komfortosan érezze magát. Nekem meg mindegy. Mint ahogy az is, ki van éppen szolgálatban. Összefutottam már szinte mindenkivel, mert a nap minden szakában megfordultam már itt az utóbbi két hétben.
A hozzászólást Joshua McBridge összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Okt. 31 2013, 23:49-kor.
Borzalmas, hogy a magas emberek milyen tempót tudnak diktákni. Én a 160 centis magasságommal viszonylag hosszú lábakkal rendelkeztem, de semmi volt ahhoz képest amilyenekkel Josh rendelkezett. Elcsigázva próbáltam tartani a tempóját, de szerencsére nem kellett sokáig loholnom, mert észrevette a kettőnk közti különbséget és lelassított. Hálás pillantással díjaztam a gesztust, ebben a lassabb tempóban nem volt nehéz lépést tartanom vele és nem okozott nagy gondot egyszerre beszélnem és lépnem. Mert igen, nehezebb napjaimon néha nehézséget okoz a két dolog összehangolása, főleg egy ilyen kis szerencsétlenségnek mint én. Aztán ismét rajtam a pirulás sora, amikor megkérem hogy tegeződjünk. Igen, zavar hogy alig lehet négy évvel idősebb nálam és magáz. Sokkal jobban előhozza a zavaromat ha nem közvetlenek velem. Nehezebben nyílok meg és eléggé akadályoztatom a társalgást és a könnyed csevejt hogy egyik zavaromból a másikba esek. - Ne nevess ki! Fura hogy magázol, na... - mosolygok rá, miközben hatalmas szemeket meresztek rá - Nem lehetsz több huszonötnél, minimum huszonkettő! Amikor elértünk a pizzázóhoz magamban picit meglepődtem, hát nem éppen ide akartam jönni de per pillanat nem voltam abban a helyzetben hogy megválogassam a kávé forrást. Mosolyogva figyelem ahogy maga elé enged, én pedig belépek és kiszemelek magunknak egy kétszemélyes boxot az ablak mellett. Szerettem ablak mellett ülni és néha csak nézni az utcán hömpölygő embertömeget, néha egész szórakoztató tud lenni. Odalépek az asztalhoz, majd felnézek Joshra. -Itt jó lesz?.
sok szeretettel to: Joshua ;; words: ennyimennyi szó
Csak azért, mert én amúgy is ittam volna kávét, vagy mert úgy gondolom, ennek a lánynak is szüksége lenne most rá, meghívom, nem is gondolkodom rajta. Felkapom néhány holmiját, és meglódulok vele, aztán észbe kapok, hogy talán ez így nem lesz jó. Van közöttünk egy kis magasságbéli eltérés, és én -tudvalevő- hatalmas lépésekkel közlekedek. Moderálom magam, tempó visszafog, nyugi. Heily megkönnyebbültnek látszik (persze, nem kell rohannia), viszont kihasználja a helyzete, és tegezésre kér. Ezen ne múljon! Fiatal ő is, én is. Nincs ellenemre fiatal és szép lányokkal tegeződni. Lám, a nagyvárosnak is vannak előnyei! - Ó, a nevetés nálam nem ilyen!- Próbálom megnyugtatni. Miért érti félre a mosolyom? Miért hiszi azt, hogy kinevetem? Kisebbségi komplexus? Vidéki lány? Tapasztalatom szerint azok ennyire félénkek. - Nem tévedsz sokat- mondom rejtelmesen. A korom úgysem számít. Egy dolog, hogy nézek ki, és egy másik, mennyinek érzem magam. Most, így leborotválkozva babaarcú vagyok. Mama is így szeretett a leginkább. És nőnek beöltözni is így volt a leghitelesebb. De egy szerepért sok mindenre képes lennék. Hízni, fogyni, hajat növeszteni vagy éppen vágatni, maszk mögé bújni... Nem okoz gondot. Magamban megjegyzem, jól saccoltam a korát. 18 és 21 között lehet. Szándékosan nem kérdezek rá, nem csak azért, mert nem illik. Előre engedem az étterem ajtajában, és arra kérem, válasszon ő helyet. Az egyik ablak melletti boxban ül le. Nincs kifogásom ellene. - Tökéletes- általában én is ablak mellett ülök le. De ez marad az én titkom. Lepakolunk, és még mindig a papírjait nézem. Némelyik koszos lett, és valamelyik meggyűrődött. - Jártál már itt? - kérdezem egyszerűen. ha igen, talán van már megszokott kávéja is. Ha viszont nem, ki kell kérni neki a kávé-lapot, mert fenséges a választék. Talán az egész városban nincs ilyen.
A hozzászólást Joshua McBridge összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Okt. 31 2013, 23:50-kor.
Rejtelmes hangsúlyára felvonom a szemöldökömet és úgy nézek rá. Nem igazán tudom mire vélni ezt a helyzetet, ezért is viselkedek úgy ahogy. Nem sokszor volt ilyen segítségben részem, általában mindenki vígan elnéztem hogy nehezen egyedül összekaparom magam a romjaimból és most itt van ez a srác aki mindenféle sallangtól és erőltetettségtől mentesen a segítségemre sietett. Nem látok benne hátsó szándékot, bár az én kis naiv természetemmel, ezen nem csodálkozom. Mindenkiről a legjobbat feltételezem, ezért is esek annyiszor pofára és töröm össze magam. De természetesen ő ezt nem tudhatta, és biztosan furcsállta a nagy zavaromat és a pirulást és totál idiótának nézett, egy hatalmas pisisnek... Olyan szívderítő gondolataim vannak néha! Nem ártana végre megtanulnom, hogy nem szabad így kombinálnom, mert minden érzés és félelem kiül az arcomra. Olyan vagyok mint egy nyomorult nyitott könyv és lehet a mosolyom az arcomon marad, de a szemeim nagyon árulkodóak voltak. Azt hiszem, nekem nem szabad pókerezésre adnom a fejem, hamar elveszíteném azt a kis megkuporgatott vagyont amivel rendelkezem. Miután bent vagyunk és kiszemelt asztalhoz léptem várom hogy mit szól. Amikor beleegyezik aranyos mosollyal az arcomon pillantok rá, majd lepakolom az asztalra a papírhalmot, majd leülök a boxba és elégedetten dőlök hátra. Végre, nyugi van, végre nem cipekedek és a lábaim is pihennek. Aztán észreveszem, hogy egy picit furán és bunkón viselkedtem, ezért bocsánatkérőn pillantok rá. -Ne haragudj, de amióta egyetemre járok málhás szamárként járkálok fel s alá... Jól esik pihenni - nem tudom miért magyarázkodom, eléggé hülyén érzem magam, ezért beharapom az ajkam és inkább elkapom a tekintetem. -Igen, egyszer-kétszer voltam már itt - néztem rá újra mosolyogva - Nincs túl sok időm beülni valahova, és hogyha van akkor inkább az utca végén található kis kávézóba ülök be... Az a törzshelyem... .
sok szeretettel to: Joshua ;; words: ennyimennyi szó
Rohamtempómat visszafogom, amikor észreveszem, Heily nem tud lépést tartani velem. Arra kér, tegeződjünk, és a kis korkülönbséget hozza fel indokul. ha borostásan, zsíros, hosszú hajjal látott volna, vajon akkor is megkér erre? Kétlem. Nem vagyok túl szószátyár, legalábbis idegenekkel nem, itt a nagyvárosban pedig - úgy tapasztaltam- még nehezebb barátkozni. Az emberek nagy része saját magával van elfoglalva, azt sem tudja, ki a szomszédja. Most sem ismerkedés céljából segítettem ennek a lánynak, és nem hinném, hogy az érdeklődése túlmutatna az udvariasságon. Kávézni hívtam, mert úgy éreztem, szüksége van néhány percre, hogy összeszedhesse magát (vagy a papírjait), hiszen fontosak neki, ez világos. Abba az étterembe terelem, ahova indultam, hiszen ezt legalább ismerem, tudom, nem lövök mellé, ha azt mondom, jó a kávé. Heily az ablak mellé ül, és szinte azonnal ellazul. Szinte élvezet nézni, ahogy elnyúlik egy pillanatra. Annyira ösztönös! Ezt nem lehet megjátszani. Ő valamiért zavarba jön, és ösztönösen rázom a fejem. -Ugyan, ne magyarázkodj, én sem vetem meg a kényelmet!- mondom lazán, és beülök vele szembe a boxba. Megint zavarban van, az ajkát rágcsálja, nem néz rám. De ha már az egyetemet szóba hozta... - Fotográfiát tanulsz? Mindig ennyi cuccot kell magaddal cipelned?- teszek fel neki néhány kérdést. Kiderül, hogy ő egy másik kávézóba jár, az utca végén, de ezt a helyet is ismeri. Én nem vagyok ilyen szerencsés. Az általa említett helyen még sosem jártam, de talán majd benézek egyszer oda is. - Ott jobb a kávé, mint itt?- kérdem hitetlenkedve. Szerintem kizárt, de ízlések és pofonok. Jön a srác, aki hozza az étlapot is, bár mondom neki, hogy kávézni szeretnénk. Heilyre bízom a választást, én olasz hosszúkávét kérek teszínnel. Éhes is vagyok, eredetileg ebédelni indultam, de illetlenség lenne egyedül kajálni, ezért megkérdezem Heilyt: -Ennél is valamit? - biztatóan mosolygok rá. Nem gond. - Közben összerendezhetnénk a papírjaidat is...- vonom fel a vállam.
A hozzászólást Joshua McBridge összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Okt. 31 2013, 23:51-kor.
Miután olyan neveletlenül elnyúlok mint a gyalogbéka megint - láss csodát - zavarban érzem magam. De az isten szerelmére, nem tehetek róla. Próbálom lazábban venni a dolgokat és nem ennyire szégyenlősnek lenni, de nem tudok vele mit kezdeni. Valami mindig kizökkent, valami mindig eszembe jut és oda az önuralom és a béke. Attól félek Josh elég furának tart így, hogy lépten nyomon valamiért szabadkozom vagy elkapom róla a tekintetemet lányos zavaromban. Kényszert érzek rá, hogy megmagyarázzam neki hogy ez nálam teljesen normális és hogy ne vegye zokon, de jobbnak látom csendben maradni. Hiszen miért is magyarázkodnék, nem is ismerjük egymást és nem úgy néz ki mint aki annyira bele akarja vetni magát a nagy traccspartiba. Igazából nekem sem lenne annyira ellenemre a csend, de ebben a helyzetben mégis zavar. Ilyenkor szoktam magamnak gondolatolvasó képességet kérni, mert rettenetesen frusztrál hogy nem tudom mit gondol rólam a másik, mennyire néz hülyének, mennyire tart gyerekesnek a zavarom miatt. - Szerintem senki - adok neki igazat mosolyogva - Csak nem igazán illendő dolog társaságban egy hölgynek kinyúlni az asztalnál mint egy gyalogbéka! Adok magamnak egy pirospontot a laza válaszért. Igen, Helli, így kell ezt csinálni! Nem kell ezt túlspilázni, csak add magad, hiszen ki tudja lehet soha többet nem találkozol vele és akkor felesleges törni magad. Ha meg később is fog, akkor pozitív hogy nem üldöztem el a szégyenlősséggel és a hülyeságeimmel. Csak hasznom lehet belőle... azt hiszem. - Oh, igen azt tanulok! És, hát igen... Vagyis csak mostanában mert pár tantárgyból fotómontázsokat és protfóliókat kell készítenem és kellenek... - bólogatok lelkesen, miközben tekintetem az összekuszálódott papír tömegre siklott és kicsit kedvszegetten sóhajtottam fel - Éppen a vizsgaidőszak közepén vagyok, a kávézóba tartottam kicsit szusszanni mielőtt hazamegyek tanulni, csak aztán felborítottak a tervem... Szószerint... Ahogy telnek a percek, érzem hogy ez a helyzet már nem is olyan kényelmetlen mint amilyen volt és hogy én is kezdek oldottabb lenni. Picit ellazulva támaszkodtam rá az asztalra, úgy hogy egyik kezem kinyújtott ujjával finoman öntudatlanul rajzolgatni kezdtem a fényes asztallapra. Nos igen, vannak ilyen dolgaim, anya szerint a tehetség utattalál magának, akkor is ha az ember nem akarja mutogatni. Kitör, ha kéred ha nem... Amikor a törzshelyemre terelődik a szó, szélesebb mosoly ül ki az arcomra.
Ismételten lekes, bájos mosoly ül az arcomon és kis pajkos fény villog a szememben. Hát igen, a kis kávézó lassan fizethetne nekem a jó marketingért, eddig mindenkinek akinek megmutattam esküdözött hogy jobb helyet keresve se találhatna, nekem meg hízott titkon a májam hogy micsoda remek ízléssel rendelkezem. - Öhm, én egy capucchinot kérek négy cukorral! - nézek fel a pincérre, majd amikor Josh megkérdezi kérek-e enni megrázom a fejem - Nem köszönöm, nem vagyok éhes, de egyél nyugodtan! Nem szeretném ha a kis bénázásom és letarolásom megborítaná a tervedet! Én lassan hetek óta kávén és csokin élek... Szóval... - Oh drága Miss Austen, hát te itt? - szakít félbe egy ismerős hang. Meglepődve kapom Sarah felé a fejem, akitől ezeket a Jane Austen-i beceneveket kaptam. Igazából régen zavartak, mert azt hittem gúnyolódik a nevemmel, de ahogy egyre jobbam megismertem rájöttem és elmondta hogy azért adta ezt nekem mert ugyan olyan tehetségesnek tart mint őt. Életem legszebb bókjai ezek a becenevek, hiszen a példaképemhez hasonlítanak velük, ráadásul elég hízelgő szempontból. - Szia Sarah! - mosolygok rá - Mike-al vagy? -Aham, és te? - cinkosan vigyorogva pillant Josh felé, én pedig egyből a kislábamujjáig elvörösödöm szókimodnó és cseppnyi zavart sem érző barátnőmön. - Öh, Ő itt Josh, alig öt perce kanalazott fel az aszfaltról miután egy kétajtós szekrény letarolt! Josh, ő itt Sarah a legjobb barátnőm... - Sarah kedvesen biccent asztaltársamnak, majd egy szemem villanásával a tudtára adom, hogy ez most nem a legalkalmasabb idő a konspirációi megvitatására. Előre felnyögtem a gondolattól hogy Sarah igazi inkvizíció alá fog vonni, amiért egy pasival látott egy pizzériában. - Nos, örvendtem a találkozásnak! Vigyázz magadra Miss Jane, viszlát Josh! - intett búcsút és már itt sem volt. én meg ismételten az ajkamat rágcsálva fordultam vissza a sráchoz. .
sok szeretettel to: Joshua ;; words: ennyimennyi szó
Már-már azt hiszem, túl van a kislányos zavarán. Nem is értem, igazán nem nyomulok. Arra tippelek, talán fiatal, vagy vidéki, azok szoktak így viselkedni. Gimiben tapasztaltam hasonlót. Mama szerint cikkcakkban fognak utánam pisilni a lányok, és korán megtanított, hogyan kell védekezni. Biztonságos szex... Kedvenc téma volt. Sokat röhögcséltem rajta, amikor még 14 éves voltam, aztán az egyik osztálytársnőm teherbe esett. Nem miattam, jelzem. Nem nagyon foglalkoztam a csajozással, bár néha akadtak kisebb kalandjaim, nem tagadom. Többnyire ez kimerült csókolózásban és vad tapizásban a mozi hátsó sorában, de annál válogatósabb (vagy igényesebb voltam), hogy bárkit megdugjak. Főleg olyanokat, akik bárkivel megtennék... Aztán papa meghalt, mamával kettesben maradtunk, a suli mellett dolgoztam, és a csajokra kevesebb időm volt, mint amennyit velük szerettem volna tölteni, ugyanis a vágyaim erősödtek, csak az időm volt rohadt kevés. Maradt a Playboy meg a markom, így minden reggel kielégülten mentem iskolába. A markom legalább soha nem nyavalygott, hogy vigyem el moziba, ide-oda... Aztán a mama is beteg lett, még több teher volt a vállamon, erőm és időm még kevesebb, már csak heti egy-két alkalommal voltam jó magamhoz, aztán ez is egyre ritkább lett, ahogy mama állapota rosszabbodott. Egyszerűen nem esett jól, amikor tudtam, a másik szobában fájdalommal küzd. Most, hogy elköltöztem a régi házból, a vészjósló és fájdalmaktól terhes falaktól, fellélegeztem. Szabadnak éreztem magam, és ettől lelkiismeret furdalásom is lett, de igaz volt. Nem tartoztam felelősséggel más iránt, csak magam iránt, és ez boldoggá tett. Még akkor is, ha nem volt még rendes állásom. Jól éreztem magam a bőrömben. A leányzó, Heily pedig valószínűleg valami utcai hőst lát most bennem, mert segítettem rajta. Pedig semmi ilyesmi nem vagyok. Csak egy egyszerű srác egy kisvárosból. Sokkal egyszerűbb, mint gondolná. Próbálok megmaradni az ebben a szerepben, ez megy legjobban, hiszen ennek tartom magam. Ennek születtem, így neveltek, ilyen vagyok. Heily azonban aggódni látszik olyan apróságokon is, hogy hogyan ül a széken. Vállat vonok. Engem nem hoz vele zavarba. Ha fáradt, hát pihenjen, nyújtózkodjon egy kicsit. Senki nem fogja ezért megkövezni. - Illik, nem illik, nem vagyok én etika vagy illemtanár - forgatom a szemem. Most komolyan, miattam nem tudja kényelembe tenni magát? Elvész a dolog varázsa, ha görcsöl miattam. Miattam! Ember, hát ki vagyok én? Senki. A kutya se kíváncsi rám... Felteszek neki néhány kérdést, és erre egész klasszul válaszol. Na, ez már valami. Kezdünk úgy beszélgetni, mint két normális, hétköznapi ember. Az máris feltűnik, hogy szereti, amit csinál. Élvezettel beszél a tanulásról, a feladatokról, és a papírjai felett is elhint egy sóhajt. Képzelem, mennyi munkája volt eddig is vele. - Montázs és portfólió- bólogatok, mintha érteném, miről beszél.- Fizetett modellekkel dolgozol? - Na, ez már érdekes téma. Olvastam néhány hirdetést, modellek árulják magukat képzőművészeknek, nyelvi órák otthoni körülmények között, extrákkal, stb. Nem feltétlenül mindig az a tartalom, amit először véleményezek. Talán oldottabb, talán csak elkalandozott, beszélgetésünk elakad, ő rajzolgat az asztalra, én pedig már csak a kávémra vágyom. Végre jön a felszolgáló, Heilyre nézek, mit inna, aztán elmondom én is, mit szeretnék. - Négy cukor? Látom, édesen szereted az életet- mosolyodom el. Enni is meghívnám, de nélküle nem rendelek, az valahogy kellemetlen lenne, nekem. Rám nézve. Bunkóság, nem tudom. Nem akarom, és kész. - Kávé és csoki... Nem túl egészséges hosszú távon. A gyomrod még nem készült ki?- talán pont ezért nem eszik. Már nem is tud... Nem helyes. -Legalább egy salátatálat egyél!- unszolom- Vagy kóstold meg a pitéjüket, isteni! Mindig frissen szolgálják fel... Összeteszem a két kezem, úgy nézek rá, jámborul: -Kérlek... a kedvemért- kisfiúsan nézek rá. Ezzel a pillantással mamát mindig levettem a lábáról. Igaz, már régen alkalmaztam, nem felejtettem el. Remélem, most is beválik. Megjelenik egy lány, kedélyesen cseveg újdonsült ismerősömmel, aki fura pillantásokat vet rám. esküszöm, az az érzésem, hogy ez a nő egy pletykafészek. Ennek semmit nem szabad mondani, még a nevem is túl sok információ volt. Milyen jó, hogy nem mondtam meg a vezetéknevem! Már holnap ott lennék valamelyik pletykalapban... Elhessegetem a hülye gondolataimat, majdhogynem fel is nevetek, milyen zöldségek járnak a fejemben, hisz láthatóan a két lány jóban van. Heily pedig cseppet sem feltűnő szemmozgásokkal rázza le. Nem baj, úgy teszek, mint aki az egészből nem vett észre semmit. Csak szépen hagyom, hogy bemutassanak, kezet is rázok a hölggyel, ha hajlandó odanyújtani a kacsóját. Csókot nem kap. - Viszlát, szép napot!- integetek utána széles mosollyal, mintha én is régi ismerőse volnék, és utánozni kezdem a hangját: - Édes Janem, aztán nehogy bedőljön ennek a léha fiatalembernek! Még rendes munkája sincs! Kíváncsian nézek a velem szemben ülő lányra. Vajon milyen hatást váltott ki belőle, hogy leutánoztam a legjobb barátnőjét? És milyen hatást váltott ki belőle a rólam elárult információ?
- Az egy dolog, hogy nem vagy illemtanár - nézek rá kicsit csúnyán - De engem erre tanítottak a szüleim és bármennyire is kényelmes megkerülni a szabályokat volt oka hogy erre felhívják a figyelmet. És ez a minimális tisztelet megadás embertársaink felé... Miután rámutatok a dolgokra, kicsit gondolkódóba esek szokás szerint. Ennyire zavarná a magyarázkodásom vagy hogy nem érzem magam oldottnak? Hát, erről nem csak én tehetek, de nem szépítek. Eléggé zárt és félénk természet vagyok annak ellenére hogy pár kesves szóval és egy kis törődéssel elő lehet csalogatni a csigaházból. És ez a szituáció, hogy először lemagáz, aztán meg ez a "én felnőttebb és érettebb vagyok nálad" kisugárzás nem éppen ösztönző egy ilyen kis szende csigabigának. Nem hiszem hogy bármin is csodálkoznia kéne, vagy jogot formálhatna a szemforgatásra. Nem mindenki születik nyilt természettel. És esküszöm én megteszek mindent, hogy megkönnyítsem mind a kettőnk helyzetét, de nem vagyok mindeható, képtelen vagyok átlépni a korlátaimat. Más részről meg, az illemet illik és muszáj betartani. Nem szabad hogy megzavarjon a helyzet furcsasága vagy az ösztönök és a kényelem elferdítse az erkülcsödet. Oké, ez eléggé karótnyelten hangzik, de tényleg nem véletlenül tanítottak meg nekünk a szüleink bizonyos morális szabályokat. Akkor is minimálisan be kell tartani, ha nem éppen egy erkölcs csősszel vagy illemtanárral van dolgunk, mert ezzel is tiszteletünket fejezzük ki a másik iránt. Ez az én szerény véleményem! - Nem nagyon érted miről hadoválok, igaz? - kérdezem picit elpirulva, játékos mosollyal az arcomon, majd hirtelen ötlettől vezérelve előhúzok egy vaskosabb fekete mappát a táskámból és elé tolom, A fényképeimet már megtanultam nem szégyellni a világ előtt, kénytelen voltam hozzászokni hogy az órai prezentálásokon és a beadandóknál sokan fogják látni. Beletörődtem és már egész könnyen ment megmutatni órán kívül is. Na nem azt mondom, hogy lépten nyomon ezzel hozakodtam volna elő és hencegtem, csak láttam Josh bólogatásában hogy igazából nem sok fogalma van a halvány sejtelemről. A mappa tartalma egy fotósorozat volt Sarah barátnőmről, esztétikus szép képek a természet lágy ölén - Ez az egyik vizsga portfólióm, a "természet és az ember szépsége" volt a téma... Tudom, lehetett volna valami fantázia dúsabb is... Szabadkozom azért még is, de viszonylag könnyű szerrel húzom el a kezem a mappától hogy megnézhesse a tartalmát. Gondolatban büszkén simizem meg a buksimat, hogy milyen ügyes kislány voltam. - Oh nem - mondom picit összehúzott szemöldökkel - a barátaimat, családtagjaimat szoktam felkérni... Velük a legegyszerűbb dolgozni és többségében szeretnek nekem segíteni... Miután elmegy a felszolgáló, alig észrevehetően azért mégis elnyúlok a székben. Vállaim ellazulnak és csak jól esik végre ülni, az egész napos tehertől nem mondhatnám hogy fittnek éreztem magam és őszintén szólva valahol mégicsak örültem ennek a szerencsétlen találkozásnak. Kicsit kiszakított a mókuskerék őrült tempójából és reméltem agyamat megüti majd valami újkeletű ihlet amitől jobbnál jobb ötletek fogják kergetni egymást az okos kis buksimban. - Igen, egyszer cukorsokkban vagy csokoládémérgezésben fogom feldobni a bakancsot - vigyorodtam el válaszolva a négy cukor miatt feltett kérdésére és a csoki zabálásom miatti aggodalmára - Ugyan, nincs semmi bajom. Az egyetemista élet szépségei... Tényleg nem vagyok éhes, Josh nagyon kedves vagy... - a pite szóra akaratlanul is felcsillan a szemem. Én és az a fene nagy édes szám, de ellenállok a dolognak nem nagyon szeretnék a terhére lenni és tényleg nem vagyok éhes. Aztán összeteszi a kezét, és olyan édesen kisfiúsan néz rám és kérlel. Teljesen zavarba jövök ettől a fordulattól, elpirulva nevetek fel, a hang betölti a kis boxot ahol ülünk és bearanyozza a kedvemet. Úristen, milyen régen nevettem már... a vizsgakezdés óta nemigen hagyta el őszinte nevetés a torkomat, jól esett. Az ajkamba harapva ingatom a fejemet és csillogó szemekkel nézek rá. - Van egy olyan sejtésem, hogy nem fogadsz el nemleges választ - vigyorgok, miközben a nyakamra teszem a kezem és úgy támaszkodok rá az asztalra. Hajam a fényesre csiszolt asztallapot súrolja. Aztán jön Sarah, a kíváncsi és temperamentumos természetével. Szerencsére hamar eltudom küldeni, de így is pipacsvörösen húzodom picit vissza a abba a csigaházba. Sarah néha annyira nem vesz tudomást a külvilágról... - Édes Janem, aztán nehogy bedőljön ennek a léha fiatalembernek! Még rendes munkája sincs! - Az uraság jobban tenné, ha nem gúnyolódna! Nem szép dolog csúfolódni mások jóhiszemű intelmein - jegyzem meg kicsit megbántottan, de azért a mosoly még mindig az arcomon van és játékos fény csillan meg a szemembe - Sarah csak jót akar, és nem hiszem hogy bármit is tudna Önről és viselt dolgairól. Nem azért féltene mert jóuramnak nincs állása és kielégítő jövedelme, mert az nem számít! Inkább abbéli félelmeit fejezné ki, hogy Ön összetörné a drága Miss Austenja kicsi, ártatlan naiv szívét. - mondom, majd miután rájöttem mit mondtam gyorsan lekapom róla a tekintetemet és zavaromban azt sem tudom mit csináljak. De azért élveztem egy kicsit Jane Austen szerepébe bújni, látszott is rajtam az élvezet és az a csínytalan bájos játékosság amit eddig csak nagyon kevesen láthattak belőlem. Kell pár másodperc hogy összeszedjem magam, majd újra rápillantok és folytatom - Az édes Janem és különböző variációi pedig a barátaim, vagyis legfőképp Sarah találmánya. Vagyis, inkább bók, ha azt vesszük alapul hogy kihez hasonlítanak... - mondom picit halkan - A teljes nevem Heily Jane Austen... Gondolom, sejted a poén nyitját... .
sok szeretettel to: Joshua ;; words: ennyimennyi szó
Nem értem, most igazából mi a baja, mert a viccesnek szánt megjegyzésemre kioktat. Megvonom a vállam. Csak egy lány. Sosem értettem a lányokat, nagyon furcsán gondolkodnak... "Minimális tisztelet", ez nagyon vicces. Minimális tisztelet lett volna a dagitól, ha felsegíti a lányt, miután felborította, nem? Ehhez képest, hogy kicsit kinyújtóztatja a lábát, semmiségnek tűnik. Engem legalábbis nem zavar. És ezt akartam neki elmondani. Úgy tűnik, nem értette meg... -Oké, le ne harapd a fejem- mosolyodom el, sértődöttség nélkül. Tőlem úgy ül, ahogy neki jó. Vagy ahogy jó a lelki nyugalmának. Én kényelmesen, kissé szétvetett térdekkel ülök le vele szemben. Nem igazán értem, az egésznek miért kell ekkora feneket keríteni. Velem is előfordult már, hogy szétesve értem haza, és ruhástól dőltem végig az ágyon, pedig mamát ez például nagyon idegesítette. "Csak egy perc", mindig ezzel védekeztem, mintha mentség lenne... Szerencsére, ismét megenyhül, bájos kis mosoly van az arcán, és már arról beszélgetünk, mivel foglalkozik. Nos, nem igazán vagyok otthon a témában, halvány elképzeléseim azért vannak róla, miről beszél. Nem lehetek azonban túl meggyőző, mert előveszi a kioktató stílusát, és úgy kell magyarázni, mintha kis porbafingó lennék. Na jó, nem ennyire durván. Éppen csak kinyitom a mappát, amit finoman tol elém. Most azt szeretné, ha megnézném? De ha nem értek hozzá? Illene valamit mondanom, de így mit mondjak? Hű, de klasszak? Nem szeretem a képmutatást. Nem merülök bele, a mappa kinyitva fekszik előttem az asztalon, de nem azt nézem. Az érdekelne, kiket szokott fotózni. Kellene-e neki esetleg modell, de úgy tűnik, beéri a barátaival, így meg sem kérdezem, volna-e kedve rólam csinálni egy sorozatot. Én jól járnék vele, hiszen nem kéne fizetnem érte (azt hiszem). Hiszen úgyis csináltatnom kell fényképeket. Amikor statisztának jelentkeztem abba a cowboyos filmbe, mindjárt azt kérdezték, hol vannak a fényképeim. És hogy pótoljam be a hiányosságaimat, de szélsebesen... Na, mindegy. Azt a melót nem én kaptam meg. Felveszik a rendelést, és Heilyről kiderül, édesen élvezi az életet. Bármilyen természetes számára, hogy ennyi édességet eszik, én mégis megpróbálom rávenni, egyen valami mást is. Hajlandó vagyok bevetni a kisfiús bájomat is, amivel mamát mindig lekenyereztem, és megnevettettem, és ez úgy tűnik, a lánynál is hatékony. - Most komolyan, egyél valamit... - noszogatom tőlem telhetően kedvesen- Megnézed az étlapot vagy rám bízod magad? A kávé már készül, Heily az asztalra támaszkodva támasztja a fejét, ismét csak ellazulva. Kíméletlen lennék, ha azt mondanám, nem illik így viselkedni? Inkább befogom a szám. Örülök, hogy végre nem érzi feszélyezve magát mellettem. Ilyen ijesztő lennék? Ezen el kell gondolkodni... Hirtelen ott terem egy barátnője, és kedves kis csevejbe fognak. Tipikusan női viselkedés, bár nem mutatom, hogy bosszantana. Valahogy mégis az az érzésem, ebből téma lesz a későbbiekben. Ahogy nem szeretnek egyedül járni a mosdóba, a pasiügyeket is mindig ki kell tárgyalniuk. Láthatóan Sarat az sem zavarja, hogy ott vagyok, úgy furdalja az oldalát a kíváncsiság, ki vagyok. Nem csoda, ha kissé parodizálom, amikor távozik. Ez levezeti bennem a feszültséget. Mindamellett Heilynek is jelzés, nem vagyok egy főnyeremény, ha neki is megfordult a fejében, hogy felszedne. De ő lehurrog, ahelyett, hogy nevetne. - Jóhiszemű intelem? - megint megforgatom a szemem. Ez a lány lökött. - Képzelem, máris miket gondol rólunk. Majd kiesett a szeme, olyan kíváncsi volt, ki vagyok!- mondom indulatosan, aztán zavartan elnevetem magam. Szó se róla, én is túlreagálom. De ha valamit utálok, a pletykálkodás az. Megbántottan néz rám, és a barátnője miatt "mosakszik". Ha jól sejtem, Jane Austin stílusban, mert "jó uram"-nak nevez. Jól áll neki ez a stílus. Megenyhülök. Aztán felkapom a fejem. - Miért törném össze? - érdekes feltételezés. Ez megint valami csajos szokás. Most találkozunk először, de máris azt feltételezik, csalódást okoznék. Ha jól értem, szerelmi csalódást. Nem kéne ahhoz előbb megszeretnünk egymást? Még jó, hogy le nem írnak, mert ismerik a jövőm. Fura ez a lány. Időnként nagyon esendőnek tűnik, máskor pedig anyatigrishez hasonlító harciasságról tesz tanúságot. És tiszta romantika, le sem tagadhatja, ha ilyen példaképe van, mint Jane Austin. -Netán a rokona vagy?- őszinte érdeklődés csendül a hangomban. Senki sem tolhat ki annyira a gyerekével, hogy a kedvence nevét aggatja rá. Nem is tudom, én mi lettem volna. Arnold? Sylvester? Fúj. Anyámnak furcsa ízlése volt, de legalább a névválasztásban nem az izompacsirták jutottak eszébe, akikre bukott.
- Jó, jó! Rád bízom magam, csak lépjünk már túl a dolgon - motyogom elpirulva. Kezdett nagyon is kínosan érinteni ez a noszogatás, ráadásul hogy szemmel láthatóan minden eszközt bevetett hogy elérje a célját. Nem nagyon volt ínyemre hogy ezért még ilyen elragadó is tud lenni, bár tény hogy tetszett a látvány. Mégis zavart, hogy csak azért viselkedik így mert a gyomromba akar tuszkolni valamennyi élelmet aminek én nagyon nem érzem a hiányát. Felesleges pénzkidobás ha engem kérdeztek, nem voltam egyáltalán éhes és kételkedek benne hogy két falatnál több le fog menni a torkomon. Általában nem volt gond az étvágyammal, kistermetű lányhoz képest elég sokat ettem, de a vizsgaidőszak teljesen felborított mindent. A kávé tökéletes tápanyag pótlék... egyelőre! Aztán engem Sarah miatt elkapott a Jane Austen féle gépszíj. Nem tehetek róla, nekem is kell valami csavarodás és ez az. Na persze ezt kevesen értik vagy mennek bele a játékba és Joshua nem tartozott ezek közé az emberek közé. Látom az arcán hogy teljesen hibbantnak tart, aztán a felmordulása be is bizonyítja ezt. Megszeppenve húzom be a nyakam, de azért az állam dacosan megfeszül. Na ezért nem avatunk be általában kívülállókat családi vagy baráti viccekbe. Nem értik. - Csak vicc volt... - morgom dacosan kipirulva. Nem értem mit kell ezen annyira mellre szívni, ahogy azt sem hogy most mi baja van. Sara, igen kombinál de hát ilyen a legtöbb lány és biztosan akadt már dolga ilyenekkel. - Sok módja és oka lehet... De miért is olyan fontos ez? Az előbb még te fortyantál fel... És nem került volna szóba ha nem jön Sara, szóval... - nem akartam róla beszélni. Minek kezdjünk el ezen filozofálni, hiszen alig negyed órája szedett össze a földről. Tök felesleges ilyen feltételezésekbe bocsátkozni, főleg hogy valószínűleg buggyantnak tart. - Oh, bár az lennék, de nem...
.
Ne haragudj a váakozásért és a hosszért :/ A következő jobb lesz, belelendülök újra! <3 to: Joshua ;; words: ennyimennyi szó
Alig néhány perce vagyok ezzel a lánnyal, máris forr közöttünk a levegő. Sosem voltam annak híve, hogy az ellentéteken lovagoljak. Ennél békésebb természet vagyok, de mintha nem teljesen értenénk meg egymást Heilyvel. Mégsem adja fel egyikünk sem. Ő sem megy el, én is a seggemen maradok. Szép szóval próbálnám rávenni, hogy egyen valamit, de nem igazán hajlik rá. Aztán bevetek valami mást, és ezzel célt érek. Még mosolyt is sikerül varázsolnom bájos arcocskájára. - Ne félj, nem pacalpörköltet rendelek neked...- mosolyogva kacsintok rá. A gimiben a lányok többsége salátát evett, a fiúk pizzát, hot-dogot vagy hamburgert. - Szereted például a hawai salátát? - A klasszikus salátától annyiban különbözik, hogy van benne csirkehús, ananász és ha jól emlékszem, kukorica is. Majonézes mártással a legfinomabb, de ez szabadon választható, akár joghurtosan is eheti, ha diétázik. Bár ha ennyi cukorral issza a capuccinot, és csokit "zabál", kizártnak tartom. Az oldott(abb) hangulatunknak most a barátnője megjelenése vet véget, aki kíváncsi pillantásokat vet rám, és Heilynek is vicces megjegyzéseket tesz. Ezen megint összekapunk egy kicsit, de azt kell mondjam, lassan már meg sem lepődöm. Ennél furcsábban sem ismerkedtem még senkivel. - Ja, vicc? Nevetnem kellett volna? Bocsánat!- a mellkasomra teszem a kezem, a másikat tenyérrel kifelé emelem meg, mintha esküt akarnék tenni. Nevetgélek. - Úgy tűnik, nem elég kifinomult a humorom. - vagy csak éppen régen humorizáltak velem, teszem hozzá gondolatban. Elszoktam már az ilyesmitől. Túl régóta vagyok magányos. Kimosakszik a barátnője miatt, én pedig megenyhülök a szavai hallatán. Akaratlanul párhuzamot állítok magunk és egy regény hősei között. - Kisasszony, büszkeség és balítélet kedvezőtlen befolyással lehetnek a kapcsolatunkra...- tágra nyílt szemekkel nézek rá. Ez most megint burkolt párbeszéd, hiszen az előbb éppúgy információkat ejtett el magáról, ahogy én. Ebben a mondatban is rengeteg információ van. Vajon ki tudja bontani? Elég intelligens hozzá, hogy azt feltételezzem, igen. Főleg, hogy ki a példaképe. A felszogáló kihozza az italainkat, és máris leadom az új rendelést, ha Heiley megerősített abban a kérdésben, amiben bizonytalan voltam. Magamnak 45 cm-es tepsis pizzát rendelek, sajtos széllel. Olasz csirkést választok, ezt néztem ki magamnak mára. - Ha jól sejtem- folytatom, miután elmegy a srác- írói babérokra vágyódsz. Akkor miért fotózni tanulsz? - most nézek bele a mappába, amit az előbb elém csúsztatott, és rögtön fel is ismerem a barátnőjét, Sarah-t. A hangomból kiűztem mindent, ami arra utalhatna, hogy kötekedek. Egyszerűen most csak beszélgetni szeretnék vele. Ha lehet azt mondani, jobban megismerni. Én nem vagyok annyira zárkózott, mint Darcy "barátom". És előítéleteket gyártani sem célszerű, bár ebbe a hibába hajlamos vagyok időnként beleesni. De ki nem? Talán nem késő még helyrehozni a dolgokat.
Pacalpörkölt? Picit kikerekedett szemekkel néztem rá. Egyszer volt alkalmam találkozni ezzel a fogással amikor anyuékkal valamilyen esküvőn voltunk. Az illata sem volt bizalom gerjesztő és a kinézete sem erősítette meg bennem azt hogy meg kéne kóstolnom. Anya megpróbálta, alig hogy a szájába vett egy falatot, már a szalvétába is köpte. Ez végképp elvette a kedvem hogy felfedezőt játszak, de azért jóízűen nevettem anyun. A kacsintásra ismételten fülig elpirulok és zavartan kezdek babrálni a hajammal. Nem éppen jó dolog ha valaki ennyire szégyenlős, bármivel bármikor zavarba lehet hozni és ki lehet zökkenteni. - Öhm, igen szeretem - bólintottam mosolyogva és megkönnyebbültem hogy végre leszállhatunk erről az evés dologról. Majd szépen magamba lapátolom, hogy megnyugodjon és ennyi. Lehet tényleg nem fog ártani egy adag normális étel, de ezt a világért sem ismerném be neki. Sőt, még arra is figyelni fogok, hogy ne habzsoljak. Nem akartam neki elégtételt adni, sosem szerettem ha valaki a szememre olvassa hogy igaza volt. - Hát, az is elég lett volna ha nem nézel totál bolondnak - mosolyodok el szégyenlősen - Nem a humoroddal van baj. Egyszerűen csak nem voltál, illetve vagy beavatott és nem érhetted. Ezt a barátaim találták ki aztán ezt átvette a családom is és ez így egy szűk körű dolog... Nem tudhattad... Ezzel a magyarázattal el is engedtem a bosszúságomat. Tényleg nem lehetett fogalma róla, hogy ennyire elvetemültek vagyunk, így az sem róható a szemére ha nem értette és bolondnak nézett. Mégis picit rosszul esett, hogy inkább lököttnek nézett mint hogy arra gondolt volna, hogy biztos csak vicc ez az egész. Eddig nem találkoztam olyannal aki ezt teljesen komolyan vette. De ismétetlet elismert tény, hogy nem kellett volna engednem hogy ennyire elkapjon a gépszíj. Aztán meglep, hogy elejt egy mondatot az előző stílusban. Szélesen mosolygok és egy picit elgondolkozok a mondat jelentésén. Tetszik a párhuzam. - Még jó, hogy ezeken a dolgokon felül lehet emelkedni... Talán... - mosolygok, majd a pincér jelenik meg az asztalunknál az italokkal. Mosolyogva köszönöm meg, amikor leteszi elém majd csak hallgatom ahogy Josh rendel. - Nem, isten ments! - mondom újra zavartan a hajamba túrva - Igaz, szeretek írogatni és van némi tehetségem is hozzá, de túlságosan irtózom a rivaldafénytől hogy valaha napvilágot lásson. Iszonyatosan lámpázas vagyok, megbénulok ha szerepelnem kell... Mégis vonz ez a világ, és a fotózás tökéletesen a periférián van... Áldásos homélyban és sötétben tart mégis kifejezhetem magam... Ez nem von be a bénító rivalda fénybe mint az éneklés vagy az írás... Majd elhallgatok, zavarba jövök attól mennyit beszéltem és hogy mennyire kiadtam magam. A fölem tövéig rákvörösre pirulok és az ajkamat rágcsálva nézem ahogy a mappában lapozgat. A tenyerem izzadni kezd, ezért az asztal alá rejtve tördelem őket. Nem merek ránézni, miközben olyan gombóc keletkezik a torkomban hogy alig tudok nyelni és a gyomrom is tele lenne hatalmas kövekkel. Na pont ez az amit szeretnék elkerülni... Miért is vettem elő azt az átkozott mappát?! .
to: Joshua ;; words: ennyimennyi szó
with love from Hell
A hozzászólást Heily Austen összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Dec. 06 2013, 00:51-kor.
Már látom, a pacalpörkölt jó példa volt, elkerekedett szemmel néz rám. Már éppen megismételném, hogy nem, nem akarok azt rendelni neki (valószínűleg itt nem is főznek olyat), amikor leesik, talán azért van így megijedve, mert van vele tapasztalata. De nem rontok a helyzetemen. Most például fülig pirult, és ez kedves. Tetszik. Majd akkor gyakrabban kacsingatok. Megnyugodva veszem tudomásul, hogy találtam olyan ételt, amit hajlandó megenni. Úgyis olyan soványka, én meg gyűlölök egyedül enni (ha már társaságom is van). És az én gyomrom bizony korog, már azóta, hogy otthon kinéztem magamnak, mit fogok ma enni. Aztán ismét meglepő dolgot mond. - Nem néztelek bolondnak. Miből gondoltad? Megfogalmazódnak bennem gondolatok, de már nem vagyok olyan merész, mint korábban. Lőttem már egyszer-kétszer mellé, és most nem akarok pórul járni. Inkább alkalmazkodom. Ő azt feltételezi rólam, én komolykodtam el a dolgot, én meg azt, hogy ő értett félre. eszemben sincs ezt megvitatni vele, a vitánknak sosem lenne vége. Inkább válaszolok egy olyan stílusban, amiből értheti, én is olvasok angol irodalmat. -Talán?- vonom fel a szemöldököm, de mosoly bujkál az ajkaimon.- Vagy kezdjünk mindent elölről? Amilyen bolond vagyok, képes vagyok erre is, ha kéri. Kitalálok valamit, csak hogy eltöröljem a (rossz) első benyomást. Lehetséges volna? Talán igen, bár jobb szeretem a problémákat inkább megoldani, mint szőnyeg alá söpörni. Megérkezik a srác a kávéval és a cappucinoval, és leadom a rendelésem az ebédre vonatkozóan is. Aztán új témába kezdek Heilyvel, hogy helyre hozhassam a hibáimat. Ha már Austin a példaképe, nem nehéz rájönni, hogy írogat. A válasza most is naivságról árulkodik. - Nem kell feltétlenül rivalda fényben lenni ahhoz, hogy sikeres író lehess. Írhatsz álnéven is... Halálodig megmaradhat a titok. Ha viszont a másik oldalról közelítem meg a dolgot: egy fotós éppúgy kerülhet górcső alá. Elég egyetlen kép... Máris címlapon vagy, nem csak a műved, te magad is. Belekortyolgatok a kávémba. Annyi mindent szeretnék mondani ennek a lánynak! De amilyen érzékeny, még megbántódna. Amúgy is, csak egy idegen vagyok a számára, nincs közöttünk olyan kapcsolat, mint a kis herceg és a rózsája között, hogy őszintén megnyílhassak előtte. Még nem vagyunk egymástól megszelídítve. És amit mondanék, megsebezné. - Látszik, hogy bizalmas viszonyban vagy a barátnőddel- nézem a képeket. Sarah könnyedén pózol a kamera előtt, és nagyon természetesnek tűnik (főleg, hogy az előbb élőben is láttam). Abszolút bizalomról árulkodik ez. Vagy éppen Heily profizmusáról?- Régóta foglalkozol fényképezéssel?
- Az arc kifejezésed és a válaszod miatt logikusnak tűnik ez a feltételezés - mondom halvány mosollyal az arcomon, miközben államat a tenyerembe támasztom - Ahogy én láttam, nem nagyon tudtál mit kezdeni a kis Austeni monológgal, látszott a szemedben az "ez a lány lökött?!" felirat... De ez nem baj, nem érthetted... Mosolyogva, lezseren vonom meg a vállamat, próbálva jelezni hogy nem neheztelek és részemről lezártnak tekintem a témát. Persze, ha akar még kérdezősködhet és megmagyarázhatja hogy "Jaj hát ez nem is így volt", de igazából nem volt lényeg ez az egész. Az sem különösen nagy baj ha teljesen lököttnek néz, jöttem rá végól, hiszen ki ne nézne annak ha lenyomok neki egy ilyen Jane Austen performanszt? Hát még én is körberöhögném magam és a homlokomra tetováltatnám hogy "BOLOND". De ez vagyok én, aki el tudja fogadni az nem fog elutasítást kapni. Jó volt eljutni erre a szintre, már nem voltam annyira zavarban így lazábban tudtam venni a dolgokat. Nálam minden csak idő kérdése. Persze nem azt mondtam hogy nem éreztem zavartságot, de már nem éreztem magam kínosan. Csúnyán fogalmazva "megszoktam" Joshuát és így nem nehezítette a társalgást az a levakarhatatlannak tűnő kellemetlen érzés. - Talán - szélesedik ki a mosolyom. Hát igen, ez eléggé Austeni válasz, hiszen abban a korban a nőknek nem volt ildomos nyiltan választadni még az ilyen burkolt kérdésekre. Ha már Miss Jane világánál tartunk akkor tartsuk be a szabályokat. Amikor megkérdezi hogy kezdjük-e előröl, elképzelem hogy újra, immár szándékosan, terülök ki az utcán. A gondolatra bájosan felnevetek és a fejemet rázom. - Isten ments! Én még egyszer nem terülök ki és hintem be az utcát papír esővel. - nézek rá jókedvtől csillogó szemekkel - Nem hiszem hogy egy elfuserált helyzet lenne a miént hogy előről kezdésről kellene beszélni... De ha te újra akarod kezdeni...? Kérdőn vonom fel a szemöldökömet és kíváncsian pislogok rá. Az arcomról nem tűnik el a mosoly és a szememből sem tűnik el az a felszabadult jókedv. Én végülis benne vagyok, ha ő akarja. Érdekes helyzet lenne, tényleg érdekelne mi sülne ki belőle, bár én nem tartottam szükségszerűnek. Nem tett rám rossz benyomást, így nincs mit jóvátenni... Hacsak... Hacsak nem én tettem valami elfuserált dolgot, ami miatt ilyen burkoltan próbálja a tudomásomra adni hogy ad még egy esélyt a dolognak hátha normálisan is tudok viselkedni... Úristen. Picit megkopik a fény a szememben és egy árnyalatnyival vörösebb vagyok, de próbálom visszatartani az arcomtól a rajtam átfutó gondolatokat. Nem akarok nyitott könyv lenni. - Nem kell feltétlenül rivalda fényben lenni ahhoz, hogy sikeres író lehess. Írhatsz álnéven is... Halálodig megmaradhat a titok. Ha viszont a másik oldalról közelítem meg a dolgot: egy fotós éppúgy kerülhet górcső alá. Elég egyetlen kép... Máris címlapon vagy, nem csak a műved, te magad is. - mondja, nekem meg az összes vér kifut az arcomból és hatalmas szemekkel nézek rá. Totálisan logikusnak hangzik amit mond, nem is tudom erre mit válaszoljak, annyira lesokkolt a szavaiban rejlő igazság. Mert ha megjelenik a fotó, ott lesz a nevem is tagadhatatlanul, még ha csak olyan piciben, de ott lesz. Bárki elolvashatja és ha tetszik neki eljuthat hozzám. Ha valaki fontos látja hipp hopp tényleg a rivaldafényben találhatom magam és leégetem magam ország világ előtt. - Én... ööö... - zavartan mosolygok rá picit magamhoz térve a sokkból - Nem hiszem, hogy olyan jó lennék hogy ez a veszély fenyegetne. És az apró betűs részt senki nem olvassa el az apróbetűs részt, ami arról szól ki csinálta a képeket... Nem nekem való az álnév sem... Úgy nem érzem magaménak és akkor mi értelme? Tudom ellentmondásos vagyok, de hát melyik ember egyszerű eset. Nem hiszem hogy fel kéne adnom ezt a pályát a félelem miatt, nem akarok mindenről lemondani, így is már az éneklésről és az írásról letettem. A fotózás maradt meg és azért küzdök. Tudom hogy ezzel elevickélhetek. Aztán Sarara terelődik a szó, biztosan az ő képeit nézegeti. - Igen, a legjobb barátnőm - mondom mosolyogva - Nagyon jóban vagyunk, mindent megosztunk egymással. Ő találta ki a Miss Jane-ezést... És tagadhatatlanul gyönyörű, tökéletes modell... Öhm, tizennégy évesen kaptam meg az első 'átlagos' fényképezőgépemet és azóta próbálgatom a szárnyaimat... .
- Oké, igazad van, nem tagadom: meglepett a dolog, és lököttnek tartottalak, de talán tévedtem. De a lököttség nem egyenlő a bolondsággal. A bolond, aki tiszta hülye, IQ tíz alatti, a lököttség... akár szórakoztatható is lehet. Csak egy hullámhosszra kell kerülni- meghajtom a fejem előtte, mert úgy tűnik, az önérzete nem hagyja nyugodni. rajtam ne múljék, legyen meg a lelki békéje, és ezzel akár tisztázhatunk is egy félreértést.Ezen túlmenően az is világossá válik, hogy mégsem játszom jól a pókert. Hiszen nyitott könyv vagyok előtte. Mintha csak a fejemben olvasott volna. Talán a beismerésem hatása, hogy könnyedebben, felszabadultabban viselkedik velem utána. Úgy tűnik, hajlandó megfeledkezni a hiányosságaimról. Talán... Csak a mosoly sejteti, hogy inkább igen, mint nem, de ez megint valami romantikus filozófia, sajnos nem születtem női aggyal, hogy értsem. És úgy tűnik, Jane Austintól sem olvastam mindent.
A verzió: (ha játszani akarsz) - Jaj, nem kell olyan messzire visszamenni! Az a szekrény nem úszná meg olyan szárazon, mint a jó előbb. - nevetem el én is magam, amikor ötletemre, hogy kezdjük elölről a kapcsolatunkat, ő a kiterüléséhez térne vissza. - Csak játsszunk el a gondolattal: 1. - felmutatom a bal kezem mutatóujját- Ebédelni indultam. Mindenképpen ide jöttem volna be, de telt ház van, mindegyik asztalnál ül valaki, így kénytelen vagyok valakihez "becsatlakozni". Te vagy a legszebb a helyiségben, ráadásul magányosnak is tűnsz, így megállok az asztalod mellett, és megkérdezem: - Kisasszony, szabad önnel szemben az a hely? Vagy, 2. - bal kezem középső ujját billegtetem: - Én ülök már itt, és te sétálsz el az utcán, az ablak előtt. Te az utca végi kávézóba indultál, de megakad rajtam a szemed, és emiatt megmásítod az elhatározásod, betoppansz ide... Mit tennél? Mit mondanál? - Vállat vonok, és a két ujjammal játszom. - Melyik változat érdekel? - mosoly a hangomban, nevetés a lelkemben. Játsszunk! Imádok játszani!
B verzió (ha nincs kedved belemenni a játékba): - Nem, újrajátszásra talán nincs szükség- nyomom meg a szót. - Felnőttek vagyunk, ha hibáztunk is, betudható ez annak, hogy alig ismerjük egymást. Mondhatni, éppen-csak-hogy. Szóval, előfordulhat, hogy akaratlanul olyat mondunk, vagy teszünk, ami a másiknak rosszul esik. Rajtunk múlik, ezeket a helyzeteket hogyan kezeljük, nem?- nézek rá, mosolyogva, bizalommal. Példaképére terelem a szót, és ezzel önkéntelenül elárul magáról olyan dolgokat, amit talán soha nem tárna fel egy idegen előtt, hiszen éppen az a legfőbb célja, hogy rejtőzködhessen. - Egy művész nem csak a saját arcával fedheti fel a kilétét. Az írás, a zene, a festészet., a képzőművészet más formái min-mind önkifejező eszközök. Ha jól ismernélek, száz és ezer kép közül is ki tudnám választani azt az egyet, amit te készítettél. Megismerném a hangod, bármilyen sokan beszéljenek is körülötted. És felismerném, melyik regényt írtad te...- mondom őszinte meggyőződéssel. - Minden, amit te alkotsz, te magad is vagy. Felismerhetőek benne a jegyeid... Értesz?- kérdezem, és elgondolkodva nézek a lányra. Most olyan szép! Ha én magam is művész lennék, meg akarnám örökíteni ezt a pillanatot: a nagyra nyílt, csodálkozást sugárzó szemeit, a félig elnyíló ajkait, a pírt a két orcáján. Esküszöm, mintha egy mesekönyv tündérkéje ülne velem szemben! - Nem értelek- csóválom a fejem, ahogy azt magyarázza, nem hiszi magáról, hogy olyan jó lenne...- Ha nem akarsz te lenni a legjobb, miért csinálod? Csak hogy egy legyél a sok száz közül? Ezzel magadra húzod a következő jelzőket is: unalmas, közhelyes. Légy te az egyetlen, aki valamiben a legjobb! Ha már ennyit beszélgettünk a műveiről, itt az ideje, hogy bele is nézzek, igaz, laikus szemmel. Nem értek én ehhez. Én bohóc vagyok, nagy utánzó, semmi más. A képekről Sarah arca mosolyog rám. - Ezek nagyon jó képek a barátnődről. De megmagyaráznád nekem, hol jön ebbe bele a természet szépsége? Minden figyelmem a modelled köti le. A háttér szinte nem is érdekel...- Őszintén érdekel a válasza, szeretném tudni az ő nézőpontját. Remélem, megosztja velem. Hogy csak 5 éve fotózik, most meg sem ragad a tudatomban. Érdekesebb témát találtam/tunk (?).
//Érdekes játék, választási lehetőséggel. "A" bármikor kijátszható, jelzem... //
-Tudtam én hogy igazam van - kacsintottam rá végül, de azért magamban jól fejbe kólintottam magam. Elég szánalmas hogy valakiből kicsikartam azt hogy lököttnek tartott csak azért hogy igazam legyen. Ez a nyavalyás vizsgaidőszak elég fura logikát ad a dolgaimnak. A viselkedésemről és a hangulatomról ne is beszéljünk és ehhez még a pocsékabbnál is pocsékabb koordinációs képességemet is adjuk hozzá és kész a katasztrófa. - Najó, nem vagyok én teljesen lökött - tettem azért hozzá védekezésképpen - Csak éppen vizsgaidőszak közepén tartunk egyetemen és hogy is mondjam. A kialvatlanság és a folyamatos hajtás elveszi az ember eszét... Aztán folyt minden az új barátságos mederben tovább. Ahogy haladtunk előre a beszélgetésben egyre oldottabb és felszabadult lettem. Nem szabad titkolnom, hogy ahogy a helyzet állt még flörtbe kezdeni is volt bátorságom, már ha a Jane Austenos klisék frappáns használatát annak lehet nevezni. Aztán hirtelen nagyon izgatott lesz, amikor felmerül hogy újra játszhatnánk a megismerkedésünket. Kicsit megijedek a szerepléstől és meglepett nagy szemekkel pillogok rá, de azért elegendő lelkesedéssel hallgatom a dolgot. Nem is tudom miért, de valahogy magával ragad az a hév és az a kreativitás amivel ezt az egészet magyarázza és már azon kapom magam hogy őszintén tetszik az ötlet... Még úgy is hogy valószínűleg ez sem kevésbé lökött feltevés mint a Jane Austen performanszom... - Öööö - vigyorogva próbálom összeszedni magam és sorra venni a lehetőségeimet, miközben a hajammal babrálok - Az én természetemet és szégyenlősségemet tekintve az első helyzet sanszosabb mint a második - felelek aztén pironkodva, aztán csillogó szemekkel nézek rá. - Komolyan megcsináljuk? - kérdezem bujkáló nevetéssel a hangomban.
Komikus helyzeteket teremt az élet. Ami az egyik ember számára természetesnek tűnhet, az a másiknak vicces. Ebből adódik, hogy kisebb szócsatába keveredünk, de mivel mindketten békességre törekszünk, a közös hangot is megtaláljuk, így normál mederbe terelődik a beszélgetésünk. A lököttségen még mindig lovagló "Jane" bájos figura. Santa Barbarában nem nagyon találkoztam hasonlóan önérzetes lánnyal, bár őszintén, nem is nagyon foglalkoztam velük, hiszen időm sem volt. A papa halála, a mama betegsége, az egyre inkább rám háruló munka és háztartási tevékenységek, majd az ápolás nem tette lehetővé, hogy a saját vágyaimat kergessem. Tartoztam mamának annyival, hogy amennyi időt csak lehet, vele töltsek. Vannak viták, amibe nem érdemes belebonyolódni, és az egész kuszaságból kiutat keresve azt javaslom, mindent elfelejtve kezdjünk tiszta lappal. Mintha most találkoznánk először, és nem is tudnánk egymásról semmit. Nos, akár az elterülésig is visszamenne (hiszen a mi ismerkedésünk ott kezdődött), de nem tenném ki még egyszer ilyen veszélynek. Különben is, hol találhatnék egy hasonlóan nagy termetű egyént, aki még hajlandó is lenne fellökni ezt a gyönyörűséget, itt, velem szemben? - Nos, rendben... - mosolyodom el, mert szinte biztos voltam benne, hogy eddig is csak a szája volt nagy; igazából egy ijedős kislány még, aki nem merne kezdeményezni. Pedig nem csinálja rosszul... Na, mindegy. Tetszik, hogy belemegy a játékba. Aztán eszembe jut valami. -Várj csak, a rendelést már leadtuk. Mivel magyarázzuk, ha megjön a kaja, de még nem rendeltünk semmit? - Csak egy pillanatig töröm a fejem, aztán (hacsak ő ki nem talált valamit) hozzáteszem- Megvan. Te itt rendeltél magadnak salátát, én pedig megrendeltem magamnak előre telefonon. Éppen csak ebédelni ugrottam be. Lehet? Különös izgalom jár át. Szeretem ezt csinálni. Élvezem a helyzeteket, amiket kipróbálhatok. Mama is mindig azt mondta, kitűnő képességeim vannak, de azt hiszem, túlságosan elfogult volt velem szemben. Vajon tényleg humoros, amit művelek?
Belemegyek a játékba, bár azért a szívbaj kerülget de igyekszem leplezni. Kicsit csak pislogok mint halacska a szatyorban és próbálom leküzdeni a megszeppentségemet, miközben ő kidolgozza hogy pontosan hogy és mint fogjuk csinálni ezt az egész őrültséget. Mert az, színházat csinálunk a való életből és talán ez az egyetlen dolog amiben egy parányi tehetségem sincs. A lámpalázam mindig is akadályozott és a színészi pálya akkor sem fordult volna meg a fejemben, ha éppenséggel nem lennék ennyire izgulós. Minden mindig leolvasható az arcomról vagy éppenséggel a szemeim árulnak el ami nem éppen előny ha az ember lánya fel szeretne csapni színásznőnek. Ha előadóművészet akkor mindig is az éneklés és a dalszerzés vonzott és vonz a mai napig, csak kétlem hogy lesz valaha annyi bátorságom hogy egyszer a rivaldafénybe állva csillogó szemekkel tárjam fel a lelkemet. Mert az éneklés és emellett az írás is ezt jelenti. Megmutatni mi lakozik a szívem mélyén és igazából egyrészről nem tartom a bennem lakozó dolgokat eléggé méltónak ahhoz hogy mások tudatába építsem, másrészről pedig mindig is féltem a felületesnél jobban megnyilni. Túl nagy az esés kockázata és én nehezen tudom összeszedni magam a romjaimból... Éljen az érzékeny művészlélek! Éljen, éljen! Hallgatom, ahogy a részleteket dolgozza ki. Hát, nem gondoltam volna hogy ennyire bele kell merülnünk ilyen dolgokban. Személy szerint én a rendelés kérdésével sosem foglalkoztam volna, hiszen itt nem a tökéletességen és az ételen volt a hangsúly, de rá hagytam. Nem volt ötletem a dilemmára, ezért figyeltem ahogy agya végül megszüli a megoldást, majd hallgattam ahogy megosztja velem. - Hát, ez igazából szerintem csak részletkérdés ami felett szemet lehetne hunyni - vallom be pironkodva - De lehet igazad van, és az ördög a részletekben rejlik, szóval nincs ellene kifogásom... Az ajkamat rágcsálva forgatom az asztalon lévő étlaptartót és próbálom magam lelkileg felkészíteni az elkövetkezőkre. Szerettem én játszani, csak eddig idegennel sose tettem. Az a Jane Austen különszám sem tudom hogy jött ki belőlem ilyen simán lámpaláz nélkül. Talán a sponteanitás a kulcs, hogy nem tudtam hogy azt "kell" csinálnom. Most viszont teljes tudatában vagyok mi fog következni, így már érzem is a hatalmas szikladarabot a gyomromban és a tokromban is csak növekszik a gombóc. A szívem felgyorsul és az arcomat bájos pír lepi el ismét, miközben kékségeim a szemeit kutatják és várom hogy kezdődjön. - Akkor... - kezdek bele, kicsit remegő hangon - Talán kezdhetjük is, de figyelmeztetlek nagyon lámpalázas vagyok - jegyzem meg, ha esetleg még nem vette volna észre - Remélem nem fogom elrontani a játékot, azt nagyon restelném... Vallom be, miközben lesütöm a szememet és az étlapot idegesen pörgető kezemre bámultam. Mázli hogy a lábamat már megtanultam fékezni hogy ne remegjen az idegtől, különben úgy pattogtam volna a széken mint egy izgága bolha. De nem, csak szépen fülig pironkodva, teljes zavarban, szép egyenes háttal és bájos szégyenlős mosollyal az arcomon ültem vele szemben és vártam hogy elkezdje... .
Talán tényleg bántó volt, ahogy a barátnőjét utánoztam, és onnan romlott el a mi beszélgetésünk, hiszen előtte önként és dalolva jött velem, ült le velem egy asztalhoz, és még azt is megengedte, hogy rábeszéljem egy salátára. Nem szeretném, ha bárhogyan is, haraggal gondolna rám. elvégre nem vagyok gonosztevő, csak egy vidéki srác. Nem értek én a városi lányok lelkéhez. Csak próbálkozom. Játszani hívom, hogy feledtessem vele az elmúlt percek feszült hangulatát, vagy csak hogy nyerhessek tőle egy mosolyt, nevetést, bármit... Minden jobb annál, mint hogy rossz szájízzel gondol rám. Még az is meglehet, -ha képes valóban mindent újra kezdeni-, úgy fog magáról lerázni, mint kutya a vizet. Semmin nem akarok elcsúszni, így még azt is megbeszélem vele, amit szerinte nem kéne, nevezetesen, hogy lehet az, hogy megrendeltük már az ebédet. Látom a zavarát, az enyhe pírt az arcán, és a szavai hallatán elmosolyodva próbálom megnyugtatni. - Nincs mit elrontani. Nincs megírt szöveg, nincs forgatókönyv, mindent úgy tegyél, ahogy neked tetszik...- Felállok, és még egyszer rá nézek. Vajon csak a kedvemért akar játszani, vagy valóban tetszik neki az ötlet? Talán az utóbbi, döntöm el magamban, és a pulthoz lépek. Daryl van ott, és pár szót váltok vele. Pár perc, és kész a pizzám, ez így éppen tökéletes a tervemhez. Kérek tőle papírt és tollat. Rövid üzenetet firkantok a papírra, és Darylt arra kérem, hogy amikor a salátát kihozzák a lánynak, legyen ott ez a félbehajtott papírlap is. Aztán kimegyek az utcára, és elmegyek az étterem sarkáig, majd vissza, közben tekintetem -mintegy véletlenül- megakad a lányon. Még a lépteimet is lelassítom egy másodperc töredékére. Az étterembe már határozottan lépek be, és -bár szétnézek,- tudom, hova akarok leülni. Daryllel cinkos mosolyt váltunk, majd elindulok a kiszemelt asztal felé. - Szia, szabad ez a hely? - kérdezem könnyedén.
Istenem, hogy mehettem ebbe bele? Hogy tud elvakítani két szép, lenyűgöző kék szem és az a kisfiús vigyor? Hát teljesen megvesztem?! Fejemben szélsebesen cikáznak a gondolatok miközben izgatottan ficergek a széken és idegesen tördelem a kezeimet az asztal alatt. Figyelem ahogy Josh feláll, amikor visszatekint rám bíztatón rámosolygok, megfordul a fejemben hogy gyorsan leállítom az egész cirkuszt és megfutamodok mint egy gyáva nyúl, de aztán mégsem teszem. Alig láthatón bólintok, majd figyelem ahogy a pulthoz sétál és vált pár szót a tulajjal. Pár pillanatig kíváncsian figyelem őket, aztán mélyet sóhajtva úgy döntök hogy inkább lekötöm magam. Elvégre ha már belementem akkor csináljuk rendesen. Előszedem a naplómat és csak hogy elüssem az időt szórakozottan firkálgatni kezdek, de közben félszemem Joshon van. Nem tudom megállni mosolygás nélkül a játékát, jó színész. Majdnem teljesen elhiszem neki, hogy csak véletlenül akad meg a szeme rajtam, a pillantástól mélyen elpirulok és inkább a könyvecskére koncentrálok. Mély levegőket veszek a számon át és lassan megfontoltam fújom ki. Vészesen közeledik a pillanat, nem szeretném elszúrni. Aztán már nincs időm, szemem sarkából látom hogy megáll az asztalom mellett. Tizedmásodperceim vannak hátra, most fog eldőlni mennyire tudok magamon uralkodni. A kis semmi időben amíg meg nem szólal leküzdöm a pirulást, arcom egészséges halovány barackszínű mint általában, egyedül a szemeim izgatott csillogásával nem tudok mit kezdeni. És már nincs időm, megszólal én pedig úgy kapom fel a fejemet, mintha nagyon bele lettem volna merülve a gondolataimba és kicsit megijesztett volna. Egész jól játszom a meglepettet, bár a szám sarkában bujkáló játékos mosolyt csak alig tudom leplezni. Felnézek rá és remegő szájjal tudom csak megakadályozni a kitörni készülő nevetést. Szánalmasan pocsék színész vagyok, de remélem ez nem ront még el semmit. - Szia, hát persze, ülj csak le! - kínálom hellyel higgadt hangon, miközben a nyugalmam rohamosan elszáll. Újra rózsa vörös pír ül ki az arcomra. Enyhén remegő kézzel csukom be a naplómat, nem is értem miért ezt vettem elő. Remélem nem akar majd belenézni, mert sok bizalmas dolog van benne nem is beszélve a rajzokról. Talán azokat neki még meg is mutatnám, de azért elővigyázatosan minél feltűnés mentesebben próbálom arrébtolni az asztalon. Nincs itt semmi látni való... Az ajkamat rágcsálva forgatom a bögrémet az asztalon a kezeim között és hirtelen nem tudom mit mondjak. Kezdem kínosan érezni magam, az ilyen helyzetekben amúgy sem vagyok jó, pláne nem így hogy csak egy színjáték az egész. Pici pánik villan meg szemeimben ahogy egyetlen pillanatra engedem hogy tekintetünk találkozzon, aztán már le is sütöm a tekintetem és inkább a fa asztal erezetét vizsgálom. Remélem megmenti a helyzetet. .
Kezdőlap 
Pént. Feb. 14 2020, 20:58 by 
//