Beat it!

"Tovább!"

Súlyos csend telepedett a szobámra. Az egyetlen hely az egész házban, ahol a jelenlétemben szinte maximumon szól a zene és minden pezseg és táncol, most csend honolt. Én is feküdtem az ágyamon és a plafont néztem. Körülöttem fényképek tömkelege hányódott. Kezemben pedig még mindig a pár napja kapott levelet szorongattam. Legalább hússzor elolvastam ha nem többször és már kívülről fújom szóról-szóra. A sikeres felvételiről írnak benne. A tengeren túlra jelentkeztem, hogy a filmszínészetet ott végezzem el. A vártnál többen vágták a fejemhez, hogy hülye vagyok amiért egy újabb egyetemet akarok elvégezni, pláne úgy, hogy egyet már elvégeztem és lenne munkahely is ahol elhelyezkedjek, illetve folytassam az életemet. Én viszont már döntöttem. A repülőjegy ott van a bőröndöm tetején.

Különben is, mindig is lázadó fajta voltam. A szüleim szerint anyai nagyanyámtól örökölt tulajdonság lehet, hisz ő volt még hasonló. Mondhatni a véremben van a dolog. Ugyanakkor relatíve elég hamar meg is találtam azt, amiben kiélhettem a lázadásom és amivel levezethettem az energiáimat úgy, hogy még élvezzem is. Míg minden más, korombeli kisgyerek a babákkal és azokkal a játékokkal volt el, melyek majd jó feleséggé és háziasszonnyá teszik őket, addig számomra a zene és a tánc volt az, ami egyáltalán felkeltette az érdeklődésemet. Voltam gyerekzsúrokon meg szülinapi partykon is, de már kisgyerekként is untam a dolgot. Számomra csak akkor volt érdekes, ha valahol meghallottam egy számot a rádióból, vagy a televízióból és táncolhattam rá. Talán ez a különös szokásom volt annak az oka, hogy nem igazán kerültek barátaim. Mindenkit a babák érdekeltek.
Szerencsémre a szüleim hamar felfedezték, hogy egy szem lányuknak mire is van szüksége, így már egész kiskoromtól tánciskolába jártam. Londonban elég sok volt, így nem esett nehezükre ilyet találni nekem és ezzel nagyjából a bajokat is megoldották. Legalábbis a tinédzser évekig. Mondhatni eléggé a szélsőséges lázadók közé tartóztam tinédzserként. Leginkább azok közé akik lázadnak, pedig semmi okuk nincs rá, habár számomra a lázadás inkább abban merült ki, hogy gyakran késő estig elszöktem otthonról és minden helyet összejártam ahol fiatalok voltak és zene szólt. Persze a szüleim ismét tanúságot téve talpraesettségükről találtak megoldást kicsapongó viselkedésem nyugton tartására és, hogy felfedezzek néhány másik ágat a zenei művészetben amit szintén megszerettem a táncolás mellett.
A gitárra, melyet születésnapomra kaptam tőlük, néhány napig úgy néztem, mintha egy idegen lenne valahonnan az űrből. Persze teljes mértékben tisztában voltam vele, hogy mi az és mire használják, csupán azt nem értettem, hogy egy ilyen hangszer mit keres az én tulajdonomban. Viszont szüleim intézkedtek arról is, hogy ne egyedül fedezzem fel a gitár lehetőségeit és a megoldás a szomszédban élő öregúr képében jött el.
Mindig is szerettem hozzá járni, hisz, bár idős volt már, de mindenféle fantasztikus zenéje volt bakeliten és gyakran megengedte, hogy nála hallgassam őket és táncoljak. Így, hogy utólag belegondolok bizonyára neki is jót tett a dolog, hisz egyedül élt, a fia csak egy-két havonta tudta meglátogatni, úgyhogy én jelentettem számára a társaságot. Biztosan úgy tekinthetett rám, mintha az unokája lennék vagy valamit. Ugyanakkor fantasztikus dolgokat tanított nekem a gitározáson belül. Az ember nem nézte volna ki belőle, de öregkorára is úgy mozogtak az ujjai a hangszeren, mintha azok nem is öregedtek volna vele együtt. Rengeteg zenei stílust puszta berögzült mozdulatok alapján le tudott játszani és közben arra is tudott figyelni, hogy engem tanítson. Sajnos pár éven belül meghalt, így ezzel véget ért a további fejlődésem a gitározás és éneklés terén, de amit most tudok azt mind neki köszönhetem.
Addigra már eljutottam oda, hogy a lázadás véget ért és azon kellett gondolkodnom, hogy merre fogom folytatni a tanulmányaimat. Ami azt illeti nem is kellett olyan sokat foglalkoznom az üggyel, hisz egyértelmű volt, hogy merre visz az utam. Koreográfusnak tanultam. A mozgás és a tánc volt mindig is az életem. Ugyanakkor felfedeztem magamban valamit, ami minden bizonnyal eddig is meg volt, csupán most, ebben az időszakban tudatosult bennem. Felfedeztem a komoly és célratörő oldalamat. Persze a tanárok közül csak egy volt, aki értékelte ezt, hisz sokan úgy tartották, hogy „túlzásba viszem a dolgokat”. Az igazság viszont az volt csak, hogy úgy éreztem, hogy addig nem tarthatok pihenőt, míg azt nem éreztem, hogy amit csinálok az jó és eljutott arra a szintre, hogy a további fejlődéséhez mindössze csak időre legyen szükség. A az egy tanárnő pedig talán kifejezetten ezt szerette bennem és néha még úgy is éreztem, hogy próbára tesz annak érdekében, hogy mennyire erős bennem ez a kitartás, vagy maximalista vágy.
Végül diplomázás és elkezdődött egy újabb fejezet az életemben. Ez volt az úgynevezett „ehhez túl fiatal vagy” rész. Az elnevezésnek roppant egyszerű oka van, lévén bármit csináltam mindig ez volt amit először a fejemhez vágtak. Nem igazán tehetek róla, hogy fiatalabbnak néztem ki annál, mint ahány éves vagyok. Koreográfusként kezdtem el dolgozni egy színháznál. Persze ennek a jelzőnek volt pozitív oldala is, hisz amennyiben valaki tiltakozott azért, mert nem tudta megcsinálni az adott mozdulatsort akkor nyugodtan mondhattam, hogy „ha én túl fiatalon képes vagyok rá, akkor te is”. És bevált, még akkor is, hogy ha nem szerették azt, hogy kifejezetten katonás fegyelmet tartottam táncolás alatt.
Ennek a szakmának a hátulütőjét is sikerült sajnos megismernem. Egy idő után a munkám lassan kezdett a fejemre nőni. Szerettem táncolni, de mikor jóformán az ebédszünetemet se tudtam nyugodtan eltölteni, mert voltak akiket szintre kellett hozni a többivel, vagy akiknek külön órákat tartani, akkor már kicsit kezdett idegesítővé válni. Tulajdonképp ez volt az oka annak, hogy a fejemben érlelődni kezdett az, hogy megfogadom az egyik „munkatársam” szavait. Feltehetőleg idegességében vághatta hozzám, de lassan kezdett egyre mélyebb gyökereket verni a dolog a fejemben. „Könnyű annak aki nem színész.”
Ez a mondat volt ami elindított azon, hogy jelentkezzek ismét egyetemre és megtanuljam ezt a bizonyos színész mesterséget. Persze nekem nem elég az, hogy az Egyesült Királyságban keressek egy egyetemet, nem, rögvest egy magasabb klasszis kell nekem. Ezért esett a választásom az Államokra.

Most pedig itt fekszem, körbevéve az emlékeimmel arra várva, hogy történjen valami. A szükséges készületeket elintéztem, az útra mindenem megvan ami kell. Szerencsére a nagy család mindenfele megtalálható, így Amerikában való tartózkodásom alatt a nagybátyámnál fogok élni. Annyira nem idegen, hisz párszor már beszélgettem vele nagy családi ebédek alatt és ő volt az is aki felajánlotta, hogy lakhatok nála. Már csak el kell ülni a repülőre.

A legalapvetőbb dolog, ami elég hamar szembetűnő lehet bárkinek, hogy mindene a tánc. Az az egyetlen dolog, amiben nem ismer megálljt vagy eleget. Mindemellett szeret gitározgatni és énekelni is. A színészet pedig a legújabb dolog az életében, melyhez késztetést érez. Szeretné megismerni a színészet világát.
Született lázadó. Általában véve semmi se jó neki úgy ahogy van, mindent a saját verziójára akar alakítva akár a szabályokat is átlépve annak érdekében, hogy saját szabályokat állíthasson fel. Ennek ellensúlyozásképp van egy komoly és maximalista oldala, ami akkor dominál, ha valamivel dolgozik, vagy valami újat tanul. Olyankor addig nem létezik számára semmi más, amíg az a valami kész nincs, vagy meg nem tanulta.

Szörnyen hosszúnak éreztem a repülőutat, lévén mást se csinálhattam egész végig, csak ültem és hallgattam a fülemben tomboló zenét. Persze közben hol a lábammal, hol pedig a kezeimmel dobogtam, vagy táncoltam kicsit, de az a bennem dúló energiát nem vezette le. A légi kísérők pedig mind olyan furcsa szemmel néztek rám. Néha azt éreztem, mintha börtönben lennék és ők lennének az őrök.
A megérkezést követően a taxizás sokkal érdekesebb volt, hisz az is volt amit nézzek és elbeszélgethettem a sofőrrel is. Érdekes volt megtudni, hogy ő is táncol egy utcai bandában és, hogy azért dolgozik sofőrként, hogy a kislányát el tudja tartani. Mondhatni az első „barátom” az Új Világban már meg is volt.
A nagybátyám otthona egy emeletes ház volt egy kisebb kertel körülvéve. Némiképp kicsit szomorú volt ezt látni, hisz tudtam jól, hogy egyedül él és nincs aktív kapcsolatban senkivel. Nagy termetű férfi volt fekete hajjal, jól karbantartott testtel és ízléses öltözködéssel.
-   Köszönöm. – szólaltam meg, miután elvette tőlem a poggyászomat és bevezetett a házba. A berendezési tárgyak egyszerűek mégis modernek és stílusosak voltak. Valahol nagyon is hasonlított rá.
- Hol lesz a szobám, Nicholas bácsi? – tettem fel a számomra ebben a pillanatban legfontosabb kérdést, hisz alig vártam, hogy egy kicsit egyedül maradhassak és belefeledkezhessek a táncolásba kicsit.
- Mondtam már, hogy hívj egyszerűen Nick-nek. – azt hiszem kicsit hülyén nézhettem rá. El is felejtettem, hogy szinte minden évben, mikor nálunk töltötte a nagy családi vacsorát megkért erre. Igazából talán őt lehetett a „fekete báránynak” nevezni a családban. A nagyszüleim sohasem szerették azt az életmódot amit ő űz. Egy jól működő szórakozóhely tulajdonosaként eléggé könnyelmű életet élt. De ami azt illeti mindig is tőle kaptam a legkirályabb ajándékokat mindig is, úgyhogy én nem panaszkodhatok.
- Bocsi. Szóval, hol lesz a szobám, Nick? – mint mindig most is nehezen állt rá a szám, hogy ezt a megszólítást használjam. Egy év alatt eléggé elszokik tőle az ember.
- Az emeleten, balra a második ajtó a szobád, az első a fürdő. A konyha és a nappali itt van a földszinten, ha bármi kell ahogy feljössz a lépcsőn szemben az ajtó az én szobám, ott megtalálsz. – válaszolta egy mosolyt követve, majd a végére egy ásítás tőrt ki belőle. Annyira nem volt meglepő tudva azt, hogy általában az egész éjszakát átdolgozza.
- Akkor hagylak pihenni. Úgyis be kell rendezkedjek. – használtam ki az alkalmat és miután felcipelte a cuccaimat átvettem tőle és eltűntem a számomra kinevezett szobában. Végre nyugodtan táncolhattam anélkül, hogy bárkinek beleszólása lehetett volna.