Megrémítem, újra és újra. Azt remélem, hozzászokik, de ehhez nem lehet. Dühös vagyok az újabb és újabb kudarctól de ezt nem szabad rá vetítenem. A dühöm és a kezelése, az emberek és a velük való kommunikáció még tartogathat nehézségeket.
Minek rémisztgetem, minek, minek?! De a félelme mintha táplálna. El is undoríthatna, de sokkal inkább... izgat.
Ez beteg, ez beteg.
Érzem gyér ellenállását, amint el akar tolni, de ehhez nagyon, nagyon gyenge velem szemben, és talán nem is akarja igazán. Nem, érzem az ujjait a vállamba markolni.
Annyira gyönyörű így kifeszítve.
- Gyógyszert... - szusszanok dorgálón, aztán elmosolyodom. Mélyről jövően nevetek, csendesen, de érzékelhetően. Hát persze, hogy nem tudja, hol van melegbár. Persze, hogy nem. Olyan ártatlan, mint a ma született bárány... Szomjas szörnyként iszom magamba a nyöszörgését. Lazítok a fogásomon, és ettől bizonyára ő is kevésbé érzi magát kényelmetlenül, beszélni is tud megint. A kezemre azonban nedvesség ér, rájövök, megint csorognak a könnyei.
- Ez sose múlik el? - kérdezem, ezúttal engedékenyebb hangon, és a kézfejemmel letörlöm egyik, majd másik oldalt, a derekát magamhoz fogva, lehúzva a csapról. Ölelnivaló, karcsú királyfi.
- Tudom, mondtad - emlékeztetem, megvallotta már, hogy "tetszem" neki. - Csak nyugodj meg, jó? Nagyon demotiváló a sírás. De tudom. Nem sírsz - pillantok rá.
Most már nem visszakozhatom, és ő se. Nincs más hátra, mint kivezetnem a mosdóból. A derekát meg-megérintve terelgetem magam előtt. Megnézem, megvan-e mindene, volt egy táskája, nekem egy pénztárcám, mobilom és kulcsom, minden megvan, remek.
Nagyon hamar vigasztalódik legalább. Illetve, remélem, nem zendít rá újra!
A dübörgő zenén túl vagyunk, a kijárat előtt meghallom a kérdését.
- Nem, csak ha jó leszel - válaszolok. - És nem sírsz és nem borulsz ki.
Csak következetesen... a kiskutyákat is így kell nevelni, nem igaz? Egy helyes viselkedés elsajátítása, egy jutalom.
Kiérve az utcára nagyon céltudatosan ballagok ki az úttestre, a kereszteződésbe, és intek le egy taxit. Szórakozónegyedben vagyunk, hamar előkerül egy. Beültetem Kiliant hátra, majd a kocsit megkerülve beülök mellé. Bemondom a taxisnak a címet, külváros, villanegyed. Aztán Kilianra pillantok, átkarolom a vállát, magamhoz húzom a fejét.
- Remélem, nem fogsz hányni, amíg odaérünk.

Legalább kezdi abbahagyni a sírást és megnyugszik, ettől én is nyugszom. Extrém módon, induktívan vannak hatással egymásra a hangulataink. Ő megrémül, mert azt hiszi, felbaszott, ez engem felbasz és ettől még jobban megrémül... Szép esténk lesz. Feljegyzés: legközelebb vagy többet kell inni, vagy kevesebbet.
- Nem haragszom, nem csináltál semmi rosszat - tisztázom a helyzetet, tulajdonképp a hangom is szinte kedves. Megsimítom az arcát. Szóval kifejezetten emiatt verték meg... Hát, nem csodálom, hogy fél. Igaz, megmondtam neki, hogy ma este vigyázni fogok rá, ebből gondolhatná, hogy bántani nem fogom, de tudjuk, hogy a félelem irracionális dolog.
Csendesen követ, mint egy jó cica. Meg se kérdezem, hol lakik, hová vihetném, nem érdekel, úgyis magamhoz fogom elvinni, vitetni magunkat. A taxist nemigen érdekli, kit szállít, láttak itt már szerintem mindent, ez itt Hollywood. Nem bántam volna mondjuk, ha olyan sötétített üveges kocsi jár épp erre, amelyiknek az utasrészét el lehet választani a vezetőüléstől, de nem mindegy? Ezt a sofőrt soha többé nem fogom látni. Ezért is merem tenni azt, amit teszek: hogy odahúzom Kiliant magamhoz. Be kellene csatolnunk a biztonsági övet, de akkor nem tudnék félig felé fordulni, magamhoz ölelni a fejét, és összebújni vele. Valószínűleg akkor nem is mászna ide hozzám így, mint egy meleget kereső kismacska. Meleget és védelmet. A haját cirógatom, a feje tetejét a számmal, és azon gondolkodom, hogy vajon az, hogy teljesen helyénvalónak érzem ezt, mit is jelent. Nem vagyok már kamasz, hogy bizonytalan legyen a szexualitásom. De azt mindig is tudtam, hogy valami nincs egészen rendben. A terapeuta szerint persze a rossz gyerekkor az oka, de ezt mindig baromságnak tartottam.
Lenézek rá, ahogy mocorog a feje, remélem, nem akar elhúzódni. Vissatarthatnám, de talán éppen most akarja meggondolni magát. Azonban másról beszél és a kezét is körém fonja, helyes. Vékony kis karok, de akkor is fogást keresnek, fognak, kapaszkodnak rajtam, belém. Szeretem ezt az érzést.
- De, egy kicsit, ha behunyom a szemem - válaszolok legjobb tudásom szerint. - A piától van. Ha hazaértünk, innom kell még. De te nem fogsz. Csak ha el akarsz menekülni, akkor muszáj leszek itatni még, hogy megnyugodj - teszem hozzá, simítok egyet a haján. Lehunyom a szemem, hátra döntöm a fejem és sóhajtok vele a mellkasomon. Nem súly, de melengető, kedves érzés.
- Erre a szülinapra emlékezni fogsz - mormogom még mindig hunyt szemmel. - Szoktál emlékezni, mit csináltál részegen? Várnak haza? - érzem szükségesnek érdeklődni minderről. Mintha csak egy gyereket vinnék éppen el, cukorkával a tenyeremben, hazáig, azzal az ígérettel, hogy otthon van belőle több is.