- Hát...- Elgondolkodom, pontosam miért is kedveltem meg? - Őszintén? Nem tudom. Nem voltál kedves, vagy legalább csak normális. Talán mert te voltál az egyetlen, aki úgy nézett ki mint én. - Pislogok magam elé, tényleg nem tudom erre választ, és ez idegesít. Annyira, hogy azt is csak később fogom fel, hogy megköszömte. Nem igazán értem, hogy miért is köszön meg bármit is, de nem is baj. Kapom érte a puszikat, meg a csókot, és ezzel ki is van egyenlítve a számla, sőt, még rá is fizet a vallomással. A sokk után én is mondanék ám valamit, de az ég nem enged, és bújok hozzá, mint ahogy Hori szokott, ha April leüvölti amiért a szönyegre pisil. Pedig én nem pisiltem a szönyegre, csak rettenetesen félek, ezért is nem várom meg, míg átvisz, futok magamtól is, és bújok is vissza, amint megjelenik, nem hagyok időt én semmire.
Azzal, hogy megcsókol egy pillanatra el tudja terelni a figyelmem, de csak ameddig beszélni nem kell. Mert kell, és akaratlanul is újra remegni kezdek, ahogy elmesélem, hogy miért ijesztő nekem a vihar.
Látom hogy nem érti, de ezzel nem foglalkozom, mindjárt megint dörögni fog, érzem, ezért újra megcsókolom. Igaz, a szemüvege most kivételesen zavar, pedig amúgy imádom, és nem tudom, most miért idegesít, de idegesít. Nem akarok a viharra gondolni, arra se, hogy mi volt a legutolsó olyan alkalommal, mikor hosszan voltunk kettesben, összezárva. Mert az nem ismétlődhet meg, akkor biztos elhagyna, megunná, hogy ilyen béna vagyok. Azt pedig biztos nem bírnám ki, és haza kéne mennem.
Leveszi a szemüvegét, és ameddig nem figyel, veszek két nagy levegőt. Nem akarok én ma este semmit tőle, viharban pláne nem, de akkor is normálisam kellene viselkednem, nem? De, ez pedig határozottan nem az. De nem hagy gondolkodni, mert mihelyst visszafordul már csókol is, én pedig boldogan fordulok vele.
De aztán akkorát dörren, hogy minden beleremeg, én pedig öntudatlanul is sikítok egy aprót. A nyakához bújik, és olyan erősen szorítom a vállát, hogy teljesen belefehérednek az ujjaim. Neki is biztos fáj...
Ez tényleg nem normális viselkedés, le kell győznöm a félelmem, ez nem mehet így tovább, huszonegy éves felnőtt nő vagyok! Még ha ezt csak én gondolom így.
- Ne..ne haragudj. -- Suttogom, és elersztem a vállát, nehogy még nagyobb fájdalmat okozzak.

Azért ennél valami átfogóbb válaszra gondoltam. Most komolyan... azért kedvelt, mert koreaiak az őseim? Ez elég kiábrándító... De tényleg. Semmi más nem volt bennem, ami tetszett neki? Inkább nem kérdezek semmi többet a végén kiderül, hogy nem is szeret, csak... a tudatot... hogy van valaki... azt nem élném túl. Egész biztosan nem. Nem is akarok erre gondolni, biztos csak nem meri elmondani a valódi okot, szóval mindegy. Megcsókolom és ahogy visszacsókol az nekem elég. Lenne. Ha rögtön utána nem kezdene el dörögni az ég. Így viszont nem sokat tudok tenni, hiába mennék én vele együtt az ágyba, a következő dörrenés beelőz, és So Ra magától is megy, én meg csak egy perccel később követem, amikor már minden mást rendbe raktam. Vagyis... Kilian ork babái még mindig szanaszét hevernek, de majd máskor visszapakolom őket most jó ez így. Egyébként is, So Ra fontosabb és remélem, hogy elég a jelenlétem, hogy kicsit jobban érezze magát. Megcsókolom, ez pedig átmenetileg használ, de azért nem megoldás, és tényleg szeretném tudni, hogy mi a a baja.
Attól, amit mond, nem leszek okosabb, viszont nem is nagyon ad lehetőséget, hogy reagáljak, mert ő csókol meg, és ez kifejezetten tetszik, csak a szemüvegem van útban, így el kell tőle válnom egy rövid időre, amíg azt biztonságba helyezem. De ez tényleg csak egy pillanat, aztán már rá figyelek - vagy legalábbis próbálok, mert ha az ő figyelmét el is tereli egy csók, bennem csak tovább növeli a bűntudatot. Mégsem akarom elengedni, sőt magamra húzom, úgy csókolom tovább, bízva benne, hogy ha mást nem ez a fajta önkínzás átsegít a "bajomon".
Nagyot dörren az ég. So Ra meg sikít. Én a szememet húzom össze, nem kellemes ha közvetlen a fülednél sikkant a barátnőd, de nem hibáztatom, ez valóban ijesztő volt.
- Nincs semmi baj...  - motyogom és mivel a nyakamhoz fúrja az arcát csak a feje tetejére adok egy puszit, miközben a hátát simogatom. A vállamon érzem az ujjait, de nem vészes a dolog, szerintem ő jobban érzi, mint én, ő mégis bocsánatot kér. Végig simítok az arcán és csak rázom a fejem, nem neki kéne bocsánatot kérnie, hanem nekem, mégsem teszem.
- Ugyan... - súgom inkább, és csak ölelem, bízva benne, hogy hamar elmúlik a vihar, és ő is megnyugszik. Közben viszont, egy részem, nagyon is szeretné, ha egész éjjel így lehetnénk, és ez a részem, még ennél is nagyobb viharért kiált.

Lehet rosszul fogalmaztam meg, mert nem azt akartam én kihozni belőle, hogy nem önmaga miatt szerettem, csak rosszul mondtam. De ha most elkezdek magyarázkodni, annak nem lesz jó vége, ebben biztos vagyok. Szóval csak csöndben maradok és élvezem a csókokat, de nem sokáig, mert a vihar kezdetét veszi én meg rohanok az ágyba. Alapjáraton nem bújnék ilyen könnyen az ágyába, de ez most eszembe se jut, hiszen jobban leköt, hogy közel legyek hozzá, és ne féljek. Még azt is elmesélem neki, miért félek, erre nem érti. Hát így nem fogok tudni vele mit kezdeni, majd ha nem fog kiabálni velem az ég, és az angyalok abbahagyják a bowlingozást, akkor elmagyarázom neki. De most fontosabb, hogy elterelődjön a figyelmem, és ehhez az kell, hogy megcsókoljam, és hozzábújjak, és érezzem a szívverését. Mert az megnyugtat. Mert össze vagyok zavarodva, azt hiszem.
A fülébe se szívesen sikítok be, meg nem is szándékosan, csak reflex. A bújás is. Jól esik, hogy a hátamat simogatja, úgyhogy még jobban a nyakához fúrom az arcom, és nyomok rá egy puszit. Azt igazából meg se érzi, hogy szorítom, csak nekem fáj nagyon, vagyis nem fáj, csak rossz. Meg el fog zsibbadni a kezem, ha így szorítom.
Mikor már nagyjából lenyugszom elhúzódom a nyakától, és a kezemet a mellkasán összekulcsolva az állammal rátámaszkodok, és úgy nézek rá.
- Oppa, mesélnél nekem valamit? bármit, nem muszáj a családodról, akár bármi lehet, még az is, hogy mit ettél tegnap csak... - hallgatok el, és elfordulok. Valamiért fura neki ilyeneket mondani, úgy, hogy tudom, hogy szeret. - Csak halljam a hangod. - Suttogom végül, és újra a szemeibe nézek, picire összehúzom magam, és figyelek.

Ha más nem is, az ahogy visszacsókol elég meggyőző, hogy elhiggyem csak megfogalmazni nem tudja, amit mondani akart. Bár ez egy újságírónál elég nagy baj. De talán hihetem, hogy a jelenlétem, és az, hogy szeret képtelenné teszik rá, hogy rendesen kifejezze magát. Ezt szeretném hinni, és ebben a megnyugtató tudatban csókolom, egészen addig, amíg a vihar közbe nem szól.
Ijesztő, hogy mennyire fél. Egyáltalán nem gondoltam volna, hogy így fog reagálni, de nem sokat tudok tenni, csak az ágyamat ajánlom fel - a szekrénybe akkor sem másznék be, ha kényelmesen elférnénk - és ő túl könnyedén ugrik be. Persze, most semmi olyan szándékom nincs. Csak vigyázni szeretnék rá, és megnyugtatni, hogy nem lesz semmi baj.
Azt is elmondja, hogy miért fél, de nem látom az összefüggést, és biztos velem van a baj, de tényleg nem értem. Viszont azt nem engedi, hogy tovább faggatózzak, mert ő csókol meg, és az ilyen ritka alkalmaknak, örülni kell.
Örülök is, még ha közben emészt a saját a bűntudatom akkor is. Egészen addig, amíg egy óriási dörgés miatt, nem sikít a fülembe, és nem szorítja meg a vállam. Nem nem fáj. Érzem, de egyáltalán nem kellemetlen a dolog. Nekem legalábbis nem. Próbálom megnyugtatni és simogatni, hátha ez segít valamit. Közben kapok egy puszit a nyakamra, ami... nagyon jó, még a szemem is lehunyom, de nem gondolok többet a dologról, egy nagy levegő vétellel lenyugtatom magamat én is. Egy kis fészkelődés után, egy igazán érdekes kéréssel áll elő.
Még jó, hogy nem a családomról, ami nincs arról nehéz lenne mesélni. Viszont másról se nagyon tudok, nem vagyok az a mesélős típus. Így marad, amit ő mondott.
- Tegnap... hmm... Mogyoróvajas kenyeret... - igen, ezt mind. Többet nem bírtam magamba tuszkolni. A bűntudat szörnyű dolog. - Ma is azt ettem... - nem vagyok jó ebben a mesélősdiben. - Amúgy meg... próbáltam tanulni.
Nem túl sok sikerrel, főleg, hogy már mindent tudok, ami a vizsgára kell. Simogatom So Ra-t tovább, de fogalmam sincs, mit vár tőlem, hogy miről meséljek. Sosem voltam jó az ilyesmiben, ő talán igen, az előbb is olyan könnyedén magyarázott a családjáról, de nekem ez így nem megy.
- Nem tudok mesélni... Inkább kérdezz! - mondom végül egy hangos sóhajjal, és közben az arcán simítok végig. Szeretnék beszélgetni vele. Tényleg. Csak nem tudok. Ezért kell, hogy kérdezzen, az nekem segít. Válaszolok én neki mindenre. Vagyis... Majdnem mindenre. Csak azon múlik, mit kérdez.

Utálom a vihar, főleg most, de legalább van okom hozzábújni, és megcsókolni. Mert kerül, és ez zavar, de most nem fogok ezen gondolkodni, nem akarom elrontani a saját kedvem. Az övét meg végképp nem, hiszen képes és végigszenvedi velem a vihart, akkor az a minimum, hogy egy kicsit legalább vidám vagyok, nem? Még akkor is, ha nehéz, mert úgy érzem, titkol valamit, de erre nincs időm, mert magára húz, nekem meg helyezkedni kell, különben agyon fogom nyomni. Az pedig nem lenne épp szerencsés, tekintve hogy tőle függ, mászok-e a szekrénybe, vagy nem. Úgyhogy maradjon pont annyira vastag, mint most.
Nem akartam fülébe sikítani, úgy alapból sikítani se akartam, mégis összejött, igazán nem az én hibám, hanem az angyalkáké. Úgyhogy ezzel le is zártam a témát, majd elmúlik a fülcsengése, remélhetőleg.
Megkérem, hogy meséljen, mert az nekem jó, és biztos, hogy két percig legalább tud beszélni folyamatosan, mert ha nem, akkor bizony komoly bajok vannak a kommunikációs képességével, amit mindenképpen fejleszteni kell, mert ha nem fejlesztődik, akkor mi lesz, majd a fogadalmát kell írnia az… jézusom, miken gondolkozom én? Megrázom a fejem, mielőtt mesélne, majd inkább rá figyelek, és megint csak a fejemet csóválom.
- Enni kell, különben össze fogsz aszalódni! Ilyen vékony akarsz lenni? – Nyújtom fel a kisujjam, ami tényleg elég vékony, el összehúzom a szemöldököm. – Ha elmúlt a vihar, főzök neked valami laktatót, és mindent meg kell enned, az utolsó falatig, és ez esetben nem adhatsz nekem egy cseppet se, világos? – Kérdezem, vagyis inkább közlöm vele ellentmondást nem tűrő hangon, és igazából már nagyon várom, hogy annak a rohadék viharnak vége legyen, mert ez már nem állapot. Mondjuk már három perce nem dörgött…
- Hogy mi? Izé.. Oké, öhm… - Elgondolkodok, a számat harapdálom, és semmi nem jut eszembe. – Kilianék mikor jönnek haza? Csak mert nem akarok zavarni, biztos ők is pihenni szeretnének. – Nem mintha el szeretnék menni, nekem nagyon jó itt, tényleg, végre nem vagyok teljesen feszült a környezetében, és ezt én élvezem.
- Tudod, az a baj, hogy nem tudom, mikor kérdezek indiszkrétet, így elég nehéz tőled bármit is kérdezni. – Nézek a szemébe, és cirógatni kezdem a mellkasát az ujjaimmal. – Szóval csak simán meséld el, mit tanultál. Majd megpróbálom megérteni. – Bólintok, a cirógatást pedig nem hagyom abba.

Lehet nem arról kellett volna beszélnem, hogy mit ettem. Vagy legalább kitalálhattam volna valami tartalmasabbat, mert így belegondolva, ez tényleg kevésnek hangzik, de ha egyszer, ezt is úgy kellett magamba erőszakolni? Ah, olyan nehéz az élet, és So Ra sem teszi most éppen könnyebbé. Mert a fejét rázza és már rémeket lát, pedig csak pár napja nem ettem normálisan, de még csak nem is érzem, hogy éhes lennék.
- A melegtől fogok összeaszalódni... - felelem morcosan, a szemem forgatva - nem vagyok éhes.
Részemről meg ezzel van lezárva a dolog, és ha rajtam múlik, többet fel sem kel az ágyból. Ma legalábbis már biztos nem. Én most jól érzem így magam, lassan alhatnánk is. Igaz még elég korán van... De nem baj. Egyszer lefekhetek időben, és talán sikerül aludni, ha itt van velem.
- Szerintem csak holnap... úgyhogy, maradj... - kérem, és a szemébe nézek. Vajon, ennyiből tudja, hogy egész éjszakára értem - aludj itt - fűzöm még hozzá, és kicsit megemelkedem, hogy egy puszit nyomjak a szájára. Sőt, hogy érezze, mennyire szeretném, kicsit szorosabban ölelem magamhoz.
Közben tovább magyaráz, én meg csak a szemöldököm húzom fel. Ez elég... rossz kifogás. Nekem legalábbis annak tűnik. Engem az ilyesmi sosem gátolna, hogy kérdezzek. Vagy nem magamból kéne kiindulnom? Sóhajtok egyet.
- So Ra, annak semmi értelme hogy felmondjam neked az anyagot, mert ha valamit rosszul mondok, nem tudsz kijavítani - közlöm egyszerűen, mert ez meg a másik baromság. Eszemben sincs vele erről beszélgetni, elunná magát. - Ha olyasmit kérdezel, amire nem szeretnék válaszolni, akkor egyszerűen megmondom, hogy erre nem válaszolok. És ha bármikor én kérdeznék ilyesmit... akkor te is nyugodtan, mondd, hogy nem szeretnél válaszolni.
Nézek én is a szemébe, és megfogom a kezét, ami a mellkasomat cirógatja. A számhoz húzom, adok arra is egy puszit, aztán visszateszem a mellkasomra, úgy folytatom.
- Egyébként meg... - elnézek oldalra, mert ez amit mondani készülök, ez annyira nem én vagyok, viszont a bűntudat elég fura dolgokra késztet - ...ha valaki, hát te kérdezhetsz olyat is... elvégre a barátnőm vagy...
Nyelek egyet. Ez nem jelenti azt, hogy mindenre válaszolok. De lehet meg kéne próbálni. Pap szerint, meg a könyvek szerint, fontos, hogy ismerjük egymás múltját, titkait, érzéseit... csupa olyasmit, amiről nem akarok beszélni, de megpróbálom.
Visszanézek rá, egy félszeg mosollyal, és ekkor, megint dörren egyet az ég. Nem is gondolkodom, csak magamhoz húzom, és megcsókolom. Eddig ez bevált. Remélem most is működik. És közben talán azt is elfelejti, amit az előbb mondtam.

- Remek, inni se iszol rendesen… - Vonom össze mérgesen a szemöldököm, ez nem mehet így tovább, bezzeg ha én nem innék vagy ennék rendesen, le lennék kiabálva, hogy miért is nem táplálom magam rendesen. – Mellesleg a melegen lehet segíteni, úgy hívják, hogy ventilátor, vagy jéghideg vizes palack, esetleg hideg vizes törölköző, vaaagy meleg fürdő. – Sorolom, és mindegyiknél nyomok egy puszit a mellkasára. Ki kéne mászni a takaró alól is, mert az is melegít, meg amúgy is… nem hiszem, hogy kényelmes, ahogy itt tehénkedek rajta.
De aztán eszembe jut, hogy neki is vannak szobatársai, és nekik is pihenniük kéne. Meg nekem is mennem kéne, mert Hori egyedül van otthon, ha csak a lányok haza nem értek azóta, de akkor is, képesek elfelejteni, hogy az a macska szokott néha táplálkozni is, úgyhogy bármennyire is szeretnék, nem biztos, hogy maradhatok.
- Jó lenne… de Hori egyedül van, és ma még csak ebédet evett. – Húzom el a szám, nem akarom, hogy azt érezze, Hori fontosabb, mint ő, csak Zin már nincs növésben, Hori meg igen. Veszek egy mély levegőt, és ránézek. – Ha esetleg meg tudod szerezni a telefonom, ami fogalmam sincs, hol van, akkor tudnék szólni Valerie-nek, és maradhatnék. – Mosolyodom el halványan, ahogy puszit kapok, és magához szorít, de tényleg agyon fogom nyomni, úgyhogy inkább mellé ficánkolok, és csak a fejem teszem a mellkasára, vagyis az állam. A fejem csak nem olyan nehéz, hogy összenyomja, vagy bármi, ugye?
Az pedig, hogy nem tudok kérdezni, csak az ő hibája, mert olyan hideg néha, és akkor nem tudok vele mit kezdeni. Ezért vetem fel a kikérdezés ötletét, de persze le vagyok szidva.
- Már a gondolat is sértő, hogy te bármit is rosszul mondanál, de akkor meg gyorsan megnézném a könyvbe, ha valami nem szimpi, és kijavítanálak. Na? – Felhúzom a szemöldököm, de erre elfordul, és butaságokat beszél. Már miért kérdeznék én tőle indiszkréteket, mikor szeretem, és nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni.
- Oppa…. Pont azért nem kérdezek ilyet, mert a barátnőd vagyok, és szeretlek, és nem akarom, hogy olyan dolgokon kezdj el gondolkodni, amik teljesen feleslegesek, mert biztos vagyok benne, hogy elkezdenél kombinálni, elmenne a kedved, én meg csak pisloghatnék, hogy már megint elrontottam valamit. – Magyarázom halkan, és finoman megsimítom az arcát.
Időm sincs felfogni, hogy dörög az ég, máris megcsókol, és ezeknek az eltereléseknek köszönhetően, vagy inkább az ő jelenlétének köszönhetően már nem is félek annyira. Hozzábújok, és az arcára téve a kezem finoman cirógatni kezdem. Hori kibír egy estét nélkülem, nem?

Hogy ez az ívós dolog honnan jött, azt nem teljesen értem. Bár gondolom az aszalódás meg a meleg, de nem mondtam, hogy nem iszom. És nem igaz, hogy nem értette, hogy épp azt mondtam, hogy vékony és nem nehéz. A nők olyan nehezen értenek néha! De ezzel most nem igazán szeretnél foglalkozni, mert igazság szerint, aranyos, hogy így aggódik miattam és örülök, hogy itt van.
- Meleg fürdő? - pislogok rá nagy szemekkel, már hogy segítene a melegen a meleg? Ez csak szerintem tök logikátlan? A többi amúgy jól hangzik, de én most fel nem kelek innen. Nagyon jól érzem így magam, főleg, hogy már ő sem akar elszaladni. Lehetne gyakrabban is vihar, jó érzés ilyen közel tudni magamhoz. Simogatom, és akaratlanul is lecsúszik a kezem a combjára, de persze meg is állok, ahogy a szobatársaimra és a marad-nem marad kerül szóba.
- Túl fogja élni. Legalább nem hízik el - nem hatott meg a macska. Sajnálom. Így, hogy nincs itt, semmilyen hatással nincs rám. Amikor látom, akkor más a helyzet, mert az a dög, akárhogy is nézem... khm... cuki. De ezt soha nem ismerném el hangosan, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy túl éli, ha egyszer nem kap vacsorát, ahogy én is túl éltem, hogy két napja csak mogyoróvajas kenyeret ettem. A telefonos opció viszont tetszik, bár az ő telefonja nem tudom hol van, az enyém könnyedén megtalálom. A fenekére simítom a kezem, és megemelem kicsit, hogy meg tudjak mozdulni, és ha felemelkedik, akkor az éjjeliszekrényről elveszem a telefonom, beütöm a kódot, majd So Ra kezébe nyomom.
- Hívd fel erről - ezzel a Hori probléma megoldva, és maradhat itt velem. Csodás. Azt sem bánom, hogy mellém fekszik inkább, és csak a fejét hatja a mellkasomra. Elvégre csak az számít, hogy itt van velem. Beszélgetni is próbálunk, de nem tudom miért akar mindenáron kikérdezni. Az egyetlen jó abban, hogy így akarja, hogy a szavaival mosolyt csal az arcomra.
- Pont ezért felesleges kikérdezned. Amúgy is unalmas. Még én is unom - közlöm végül, és remélem, ezzel, ezt a témát, lezárhatjuk.
Kettős érzések vannak bennem. Szeretnék is mesélni neki, meg nem is, ezért próbálom rávenni, hogy kérdezzen, de pont azt az érvet, amit én is használok - hogy a barátnőm - fordítja ellenem. Persze nem a szó szoros értelmében, és ahogy a kezét az arcomra simítja, egészen biztos vagyok benne, hogy komolyan is gondolja. A szemeibe nézek, és beharapom a számat, mert már megint bűntudatom van, mert ez az egyik oka annak, hogy olyan nagyon szeretem. Hogy ilyen kedves, türelmes és megértő. Nem érdemlem meg őt, de önző vagyok, nem adnám oda senkinek sem.
Dörren az ég, és én magamhoz húzom, megcsókolom, és ezzel egy időben, egészen megszűnik körülöttem a világ. Az, hogy a keze továbbra is az arcom cirógatja, nagyon kellemes. Én még közelebb húzom, és bújok is hozzá, valamelyest felé fordulva. Egyik kezemmel szorosan ölelve őt, a másikkal pedig simogatva. Nem akarom elengedni soha többet. Vajon ez normális?

- Ahha, mert ugye van egy szokásos testhőmérsékleted, amit a szervezeted hűteni akar, mikor meleg van, ezért izzadsz. De ha mondjuk, veszel egy jó forró zuhanyt, a testhőmérsékleted hirtelen megugrik – emelem fel én is a kezem – és már könnyebben el tudod viselni a kánikulát, mert a tested is annyi fokos, így nem érzed olyan melegnek. – Fejezem be a magyarázatot, és nagyon remélem, hogy sikerült olyan választ adnom, hogy megérti, és nem fog teljesen hülyének nézni. Én szeretek forró fürdőzni, ha meleg van, simán el tudok aludni, és addig ülök a kádban, míg ki nem hűl a víz, de ez nem tartozik ide.
Az sokkal inkább, hogy nem maradhatok, kisállat-tartási kötelességeim vannak. Persze, ha tudnék telefonálni, akkor más lenne, inkább elengedem a fülem mellett a megjegyzését, a macskák nem bírják ki evés nélkül, elszöknek, és soha nem találom meg többet.
Megemelkedek, hogy meg tudjon mozdulni, és mikor elém nyomja a telefonját hatalmas szemekkel pislogok rá.
- Komolyan? Mármint… nem baj? – Makogok, és nagyon óvatosan veszem el a telefont. Valerie is HÖK-ös, szóval benne kellene lennie a számának a telefonkönyvbe, de milyen az már, hogy végiglapozom az egészet? Neeem, szépen beírom a számát úgy is tudom. Óvatosan a fülemhez szorítom, vagyis inkább nem szorítom, mert még a végén összetöröm, és várok. Egy csörgés, kettő..
- Valerie, ma nem megyek haza, adtok vacsorát Horinak? Igen, ami fent van a polcon, de el ne felejtsd, mert nagyon elfenekellek! Köszönöm, holnap kitakarítok cserébe! Rendben. – Elveszem a fülemtől a telefont, óvatosan kinyomom, és visszaadom Zin kezébe.
- Maradok! – Mosolyodom el, és akkor most beszélgetnénk, csak az nekünk valahogy nagyon nem megy, és a kikérdezésbe se megy bele. Mert unja. Hát megzabálom, én is unom, de ha nem tudunk másról beszélgetni, akkor kapaszkodni kéne ebbe az utolsó szalmaszálba, de nem, mert hülyeségeket beszél. Kiakadok.
Próbálom megnyugtatni, és úgy tűnik sikerül is, mert nem beszél tovább. Bár ez mondjuk kudarc is lehetne, nem baj. Sikernek veszem, és probléma megoldva. Kezdek álmos lenni, de nem jut időm gondolkodni, mert dörren az ég, én meg, meg vagyok csókolva.
Szeretem mikor így bújik, ilyenkor olyan édes, és csak még jobban szeretem. Viszont el kell húzódnom, mert ásítanom kell, és az elég illúzióromboló lenne, ha a szájába ásítanék. A mellkasába fúrom a fejem, és összegömbölyödöm, mint egy kiscica, majd szépen kiegyenesedem megint, mintha semmi se történt volna.
- Oppa… - nézek fel rá, és ha lehet, még közelebb ficánkolok hozzá, átölelve a derekát – ugye nem baj, ha én most elalszom? Nem igazán aludtam mostanában… - suttogom, túl közel vagyok hozzá, ha rendesen beszélnék, megsüketülne. Meg se várom a válaszát, a nyakába fúrom az arcom, lehunyom a szemem, és belélegezve az illatát elnyom az álom.

Érdekes, amit a meleg zuhanyról mond, de van benne valami. Mindezek ellenére, nem hiszem, hogy kipróbálom. Viszont bólintok neki, hogy lássa, felfogtam, és már nem tartom hülyeségnek az elképzelését.
Hori miatt is aggódik, pedig semmi szükség rá. Kizárt, hogy a macskának baja essen, ha egyszer nem kap enni, de úgy látszik, a macska fontosabb lehet mint én, így még ha ez tőlem szokatlan is, mindent megteszek, hogy So Ra, inkább engem válasszon, még a telefonomat is megkapja. Elvégre, tök mindegy, hogyan értesíti a szobatársait, a lényeg, hogy értesítse őket.
A dolog meglepően könnyedén megy, ha én hívnám Valeriet, tuti valami őrült ötlettel állna elő, sosem megy bele ilyen egyszerűen semmibe sem. Nem is értem, most miért nem nyaggat, elvégre az én számomról hívták, tudnia kéne... Vagy kikapcsoltam a hívószámküldést? Nem emlékszem, de lényegtelen. Örülök, hogy So Ra marad, hogy bújik. Ez nekem is jó. A beszélgetés, már kevésbé. Egyszerűen szörnyen rossz vagyok benne, a tananyag, meg pedig unalmas, és ha már beszélgetünk, akkor valami érdekesről kéne, olyasmiről, ami mint kettőnknek tetszik. De ilyet, valahogy nem sikerül találni.
Szerencse - vagy nem? Dörren az ég, és ez okot ad, hogy megcsókoljam, hogy jobban hozzábújjak, és magamhoz ölelhessem. Egy pillanatig úgy érzem, egész éjszaka képes lennék így csókolni őt, de So Ra elhúzódik, amit először nem értek, aztán meg mosolyt csal az arcomra. Álmos. Fel sem tűnt, hogy elrohant az idő délután óta.
Hagyom, hogy bújjon, hogy befészkelje magát úgy, ahogy neki kényelmes, és persze közben simogatom.
- Dehogy! Álmodj szépeket! - suttogom vissza, és adok egy puszit a feje búbjára. Egy pillanatra persze átfut a fejemen, hogy ruhában elég kényelmetlen aludni, és ki is nyitom a szám, hogy ezt szóvá tegyem, de aztán becsukom. Nem lenne jó, ha félre értene. Várni akarok, amíg kész nem lesz rá... Ki fogom bírni!
Adok még egy puszit, aztán átölelem, és lecsukom én is a szemeim. Talán most, hogy itt van, én is nyugodtabban alszom majd.

//köszöntem! <3//