Biztos volt benne, hogy Usui nem fogja megúszni, nem, ilyen egyszerűen nem menekül meg. Még akkor is, ha kerülni szeretné, nem fogja kerülni, ó, de mennyire nem. És a véleményét is meg fogja mondani neki egyszer, egy jobb pillanatban. Na jó, igazából azóta fűti a harci hév, amióta legutóbb elváltak az étteremben. A férfivel ellentétben, ő szenvedélyes, és például amióta az az ihlete volt, szenvedélyesen ír. Kellett neki, mint egy falat kenyér, lehet, hogy a másik mérges volt miatta, de neki feloldozás volt. Mintha sok-sok lustálkodás után újra kinyújthatta volna a tagjait, elemében volt. Na persze, másra is pazarolta írási tehetségét, mondjuk arra, hogy megírja Usuinak, hol lakik és megbeszéljen egy pontosabb időt, hogy tudja, mikorra várja.
Az édesanyja és édesapja elutaztak valahova kettesben, egész hétvégére. A szokásos mizériának, miszerint Nate kevés időt tölt otthon, a családjával, a feleségével, általában ez a vége, hogy a kemény katona megtörik. Nem mintha olyan kemény lenne a feleségével szemben, nem mintha ő hordaná otthon a nadrágot. Demetria imádja édesanyját, mindig is szeretett volna jobban hasonlítani hozzá, de még van rá reménye, hogy ha felnő, ő is olyan lesz. De ez normális, nem? Mármint a gyerekek istenekként tekintenek a szüleikre, legalábbis ő ezt teszi. Sebastiannak is programja volt, meg sem kellett kérnie semmire.
Különös oknál fogva, imádta, ha övé a ház és csak az övé. Akkor nem a toronyba zárt hercegkisasszony volt, aki megmentőre várt, nem, a ház királynője volt. Úrnőként pedig úgy döntött, csinál magának egy kis nasit, mielőtt még éhen hal, szóval lement a konyhába, hangos zenét kapcsolt, táncolt, énekelt, közben persze csokis kekszet sütött. A fele tészta rajta és a konyhán ragadt, de a javából azért csak sikerült sütiket formálni és a sütőbe rakni. Utána tulajdonképpen zuhanyoznia kellett, mert elég kevés bőrfelülete maradt, ami nem ragadt a tésztától, de legalább igazán édes lett tőle, minden értelemben. Aztán a konyhát is feltakarította, tovább énekelt és amíg a süti sült, felült a pultra egy könyvvel, elmélyülten olvasott. Gyorsolvasó volt, hihetetlenül falta a sorokat, egy perc sem volt két oldal neki, szinte folyamatosan csak lapozgatott. Főleg akkor haladt ilyen jól, ha élvezte a könyvet, bár az irodalomelméletet mindig imádta. Tulajdonképpen tanult, de nem tanulásként fogta fel, hogy régebbi írók munkásságát tanulmányozza.
Aztán csöngettek, ő felkapta a fejét és elvigyorodott. Leugrott a pultról, a könyvét ledobta és már szaladt is, hogy kinyithassa. Volt benne egy picike félelem, hogy Usui nem jön el, de megígérte és ő nem olyannak tűnt, aki megszegi az ígéretét csak úgy. Szóval szaladt lelkesen, hogy kinyissa, a fényes parkettán majdnem elcsúszott és elesett, de ő így közlekedik és mindennapos, hogy néha a padlón köt ki. Végül egyben érkezett meg, hogy kinyithassa az ajtót, széles vigyorral üdvözölhesse.
- De jó, megjöttél! - Mint a kiskutya, aki hazavárja a gazdiját, mert egész nap egyedül volt, nos, ehhez hasonlítanám Demetriát leginkább. Azonban nem gondolkodott, csak megölelte a férfit, hogy üdvözölhesse, aztán gyorsan elengedte, mert eszébe jutott, hogy ő nem szereti. Na mindegy, majd megszokja.
- Gyere, gyere be. - Mondta mosolyogva, miközben megfogta az egyik karját és finoman behúzta, hogy becsukhassa mögötte az ajtót. Vége, nem menekül. Jó kedve van és pörög.

Látja és érzi, hogy totálisan meglepte a férfit, mondjuk legutóbb furán váltak el, de mikor volt az már? Ő órákig sem tud haragudni, amúgy sem haragudott. Egyszerűen csak ki szokta üríteni magából a negatív érzéseket, hogy ne mérgezzék meg, mint a mosogató. Csak kihúzza a dugót, hogy lefolyjon minden, ami nem kell, utána pedig új lappal kezd. A szokásos pozitív, rózsaszín módijához tér vissza, az a Demetria, akit mindenki ismer. Nehéz hosszabb távon kizökkenteni, viszont a férfi úgy viselkedik, mint akit sosem öleltek még meg. "Jézusom, és ha még sosem ölelték meg?" - futott át Demi agyán egy pillanatra, de gyorsan eltörölte ezt a lehetőséget, mert ez túl abszurd, még neki is. Na mindegy, majd emlékezteti magát megint, hogy nem szereti, ha hozzáérnek. Csak most nem bír magával, mosolyog, mintha kötelező lenne.
A ház nagy, nem túl modern, sok fát használtak az építésekor és mindenhonnan melegség, családiasság árad. Egyáltalán nem tűnik gazdagnak vagy fennhéjazónak a család, aki itt él, csak sok hely kell. Hiszen itt a család a lényeg, az egyik kandallón hatalmas fényképkiállítás, az összes gyerekről, unokáról, rokonról, barátról. Az édesanyja imádja a fotókat, ezért van annyi a házban.
- Dango? A kedvemért csináltad? - Kérdezte kissé hitetlenkedve, amikor a férfi megmutatta, mit is hozott, de a szemei csillogtak. - Köszönöm. - Mosolyodott el végül és el is fogadta, lerakta a dohányzóasztalra, majd rossz szokása szerint hátrafelé lépkedett inkább, hogy a férfire figyeljen és haladjon. Közben kitárta kezeit is, szélesen mosolygott.
- Nem késtél, üdv a Bázison! - Nevetgélt kicsit, mert kívülállónak valóban hülyén hangzott, hogy is hívják a házukat. Szokásához híven ismét beszédrohamot kapott. - Igen, ez itt a Bázis, csak így hívja mindenki, tudod, katonacsalád vagyunk. És azért ilyen nagy, nos, mert sokan vagyunk, mármint, tényleg sokan. Családi ünnepekkor jönnek a nagyszüleim, a két idősebbik bátyám is, az ő feleségeik és gyerekeik, ne tudd meg, akkor milyen élet van itt. - Elég belegondolnia, hogy ő is csak kapkodja a fejét gyakran, amikor összejön a család, még kicsi is a ház. Így, négyüknek nagynak tűnhet, de ez csak optikai csalódás, attól függ, hány olyan személyiség van, aki betölti a teret. Mert ha a két idősebb bátyja és az apja összekerül, abból hatalmas sztorizgatás alakul ki mindig. Demetria személy szerint az édes kis gyerekekkel foglalkozik.
- A fiatalabbik, Will, neki hármasikrei vannak. El tudod képzelni? Három igazán aranyos, örökmozgó szeretetcsomag, de ha pár órát vigyázok rájuk, úgy érzem, halálosan fáradt vagyok. - Nevetgélt kicsit magán, aztán intett a férfinek, hogy kövesse a konyhába, hiszen ott még akadt egy picike dolga, út közben a zenét is lekapcsolta, úgy sokkal csendesebbnek tűnt a ház. Szokás szerint ismét hátrált, rutinosan, az utolsó pillanatban lépett arrébb, mielőtt nekimegy az ajtófélfának. Úgy érzi, csukott szemmel is odatalálna bárhova.
- Nos, én pedig igazi, demetriás csokis sütiket sütök. - Magyarázza az illatokat, ahogy a tágas konyhába, illetve étkezőbe lépnek. A pulton még mindig ott hever a könyv, amit odarakott, majd később befejezi.
- Felkészültél a mesenézésre? - Kérdezte vigyorogva, miközben leguggolt, hogy a sütőbe kukkanthasson és ne csak szimat alapján ellenőrizhesse a sütiket.

- Szeretem, ne aggódj emiatt. - Főleg az aranyos, nyuszi alakú dolgokat szereti, ellen nem tudna neki állni. Tudja, olyan, mint egy derek, de a tálalás, az étel külseje is fontos neki. Igyekszik az ilyesmire adni, általában nem bízik a "ronda és finom" ételekben. Persze, ha éhes, akkor szinte bármit megeszik, de ő szereti a kulináris élvezeteket. Amíg élvezheti, miért ne élvezné ki?
- Bázis, a Smith család bázisa. - Magyarázta vigyorogva, mondjuk tényleg ilyen központ voltak. Ha bárkinek valami gondja volt, összevesztek, a gyerekekre vigyázni kellett, vagy hasonló gondok, mindig visszatértek ide. Hiába, a két idősebb bátyja is nagyon szerette az anyját, noha nekik nem volt vérrokonuk. A bonyolult családi dolgokat sosem szokta elmesélni másoknak, hiszen ők testvérekként kezelik egymást, mintha mi sem történt volna. Persze, nem ő veszítette el az édesanyját, neki semmiségnek tűnik, biztos más lehet a másik oldalról. De bonyolult ez, nem ártja bele magát a magyarázatba, ha nem muszáj.
- Imádom őket, főleg az ikreket, csak imádnak kézben lenni, én meg kettőt sem bírok el egyszerre, nemhogy hármat. - Nevetett saját magán, mert ilyenkor mindig bajban volt. - De tudod, squash és karizmok! - Emelte fel a karocskáját, hogy Usui megcsodálhassa nem létező bicepszeit. Amikor pedig azt kérdezte, miért nem előre néz, akkor is csak elkuncogta magát, játékos tekintettel pillantott rá.
- Én előrefelé is látok. - Állította biztosan, vigyorogva, de azért a konyhában inkább megfordult, nem akarta magára borítani a késtartót vagy ilyesmi... mert hát, képes rá. Elég egy-két óvatlan mozdulat, pár hülye gondolat és máris katasztrófát okoz. Ma szeretne egy kellemes, katasztrófamentes napot.
- Hát, az eredetit kicsit átalakítottam kedvem szerint, szóval mondhatjuk, hogy az enyém. - Válaszolta mosolyogva, miközben leguggolt, hogy megnézze a sütiket. Bár tudta, hogy még nem jó, nem csörgött az időzítő, de jobbnak látta rajta tartani a szemét. Nehogy még elégeti itt, vagy ilyesmi, csak katasztrófamentesen.
- Igen, minimum ilyesmit vártam volna. - Vigyorgott szélesen a férfi megjegyzésére, értette ám. Éppen feláll és Usuira figyel, amikor megcsörren mögötte a sütő időzítője, ő pedig halálra rémül. Sikkant és ugrik egyet, majd mellkasára helyezett kézzel vesz pár mély levegőt, le is hajtja a fejét kicsit. Aztán nem bírja ki, elneveti magát, megijedt a sütőtől, pedig tudja, hogy nemsokára jó a csokis keksz, jóízűen nevet, a pultra támaszkodik. Hiába, nem tudja nem lazán felfogni. Csak utána pillant Usuira, miközben szexi fogókesztyűket húz mancsaira.
- Az irodalom az életem, az íráshoz nem elég a tehetség, szorgalom és elhivatottság is kell hozzá. Na meg szenvedély, sok szenvedély és nekem abból elég sok van, azt hiszem. - Válaszolja mosolyogva, miközben elzárja a sütőt, majd lehajol, hogy kivegye a tálcát a friss, csokis finomságokkal és felrakja a pultra. Olyan finom illata van, de forró, nem szabad még vennie belőle, lerakja a kesztyűket, majd Usui mellett pillant el, az ablakra.
- Jaaaaj, kicsiiiim! - Mondja mosolyogva, ahogy ellép mellette, kinyitja az ablakot. Egy irreálisan nagy és irreálisan szőrös fehér macska ült ott, piszkálta az üveget, majd ahogy szabad út nyílt, belépett rajta. - Kint felejtettek, haa? - Kérdezte tőle kedveskedve, olyan gyengéden beszélt az állathoz, minta egy kisbabához beszélne. Ahhoz hasonlóan veszi fel és fekteti az ölébe, így az állat a fele lányt kitakarja, de nagyon jól érzi magát. Ő a ház hercege, látszik rajta. Demetria igazi, szőke hercegcicája.

- Mondjuk azért három gyereket fogni biztonságosan... helyből kézügyességet is kérek a karizmok mellé a Mikulástól. - Csak viccel, el is neveti magát, de így sokkal jobban hangzott. Olyan elérhetetlen álom az ilyesmi, egy a nyakában, kettő a karjában, vagy mi? Nem, nem tudja így elképzelni magát, ő nem artista, nagyon nem. De azért a zombik ellen még mindig harcolhat az újdonsült, testépítő karjaival, amit megálmodott magának.
- Jó, bocsánat, rossz szokás. - Vallja be végül, mert tényleg az, egyszerűen nem érzi szükségét annak, hogy előre nézzen, ha valaki előtt megy. Nem tudja miért, kiskora óta csinálja ezt a hülyeséget, sokszor esett már el miatta, de nem baj, túlélte eddig mindig. Nem mintha előrefelé nem tudna simán elesni.
- Ez esetben igen, az én csokis sütim. - Vigyorgott szélesen, aztán hamar halálra ijesztette a sütő, ő pedig jóízűen nevetett magán. Ez volt az egyik legnagyobb erénye, tudott nevetni magán. Az olyan apróságokat nem említi meg, hogy Seb is segített a recept kiötlésében, mert a bátyja jobban szereti, ha az ilyesmi kettejük között marad. Mármint, hogy tud aranyos konyhatündér is lenni, ő pedig megőrzi a titkát. Amíg vele így viselkedik, semmi oka panaszkodni.
- Én órákig csendben tudok lenni! - Kéri ki magának, mérgesnek tűnik, de nem az, kiveszi a sütijét, lerakja a kesztyűit és elvigyorodik, amikor hozzáteszi a következőket. - Amikor alszok. - Nem mulaszthatta el az aprócska információt. Na jó, meg amikor ír, de akkor nem igazán önmaga, az nem számít direkt csendnek. Meg amúgy is, ha egyedül van és nincs kihez beszélni, akkor is csendben van. De ha társasága van, akkor miért ne használhatná ki? Nem tudja, hogy most zavarja-e a férfit, hogy ennyit beszél, vagy csak piszkálgatni akarta.
- Neeem, én és a horror? Nem. - Bár Cassie miatt meg tudná nézni, de magától nem ijesztgeti magát. Nem mazochista ő, hogy ilyesmiket nézzen, főleg, ha egyedül van otthon, vagy sötét van. Így is van elég sok, mély félelme, például a vízbe fulladástól, nem akar okozni magának még egyet.
Amikor meglátja a kéredzkedő cicát, nem tud ellenállni, az ablakhoz megy. Nem is figyeli Usui arcát, amikor félrelép, pedig milyen jót nevetne rajta, ha látná! Na mindegy, az ő kis hercege most sokkal fontosabb. Bár jóindulattal sem nevezhető kicsinek, vagy könnyűnek, őt még elbírja.
- Nem, ő az egyetlen, őt is én könyörögtem ki magamnak. - Magyarázta, miközben még egy kicsit megölelgette az állatot, aztán letette, utána gyorsan megmosta a kezét és már ment is a sütihez, hogy kiszedje egy tányérra, már nem is volt olyan forró, hogy ne tudja megfogni őket frissen mosott kézzel.
- Általában jól sikerül, most nem tudom, milyen lett, de nem kell segíteni, köszönöm. - Mosolygott a férfire, miközben egyik lábával felcsukta a sütőt, mielőtt megégeti magát. Aztán használta a teleportálóképességét, pillanatok alatt a nappaliban tette le a sütit, aztán a macskának adott enni, a következő percben pedig az irodalom könyvét fogja meg és rakja el, hogy ne legyen útban, csak azután tér vissza Usuihoz, hogy a nappaliba invitálja, ugyanis ott fognak tévézni, ott a legkényelmesebb. Közben persze feljegyezte a fejébe a neko szót, szó sincs róla, hogy ne figyelne oda, csak egyszerűen nem tud nem ezer dologra koncentrálni. Alighogy hellyel kínálta a férfit, már a DVD-t kereste, amit megbeszéltek, hogy megnéznek.

- A legjobb lesz, ha egyelőre sehogy sem. - Nem bízik ő annyira magában, el sem tudja képzelni, mit érezne, ha valamelyik cukorfalat miatta beütné valamijét. Nem, így is nagy felelősség vigyázni rájuk, akrobatamutatványok nélkül is. Jobb lesz, ha a földön maradnak, illetve egyszerre csak egy van a kezében, mindig megoldja valahogy.
- És te, szereted a gyerekeket? - Kérdezte végül, a rossz szokásos válaszra pedig csak bűnbánón mosolyogva vonta meg a vállát. Amikor azonban arról beszélnek, Demetriának mennyit nyár a szája, pontosabban, hogy mennyit nem... nem tudja visszafogni a vigyorát. Usui testtartása és arca mindent elárul, ő pedig elneveti magát a feltételezésen.
- Kikérem magamnak, még csak horkolni sem horkolok! - Állítólag, bár nem tudhatja biztosra, de még soha, senki nem említette volna meg, akivel egy légtérben aludt. Még ha esetleg néha horkol is kicsit, akkor sem olyan zavaró, hogy felkeltsen valakit. De hogy is tértek ki az alvási szokásaira? Ja igen, a csend, akkor csendben van. - Amúgy meg tudok csendben lenni, csak nem akarok. - Magyarázza büszkén, vigyorogva, mert azért nem ugyanaz. Amikor valami bántja a lelkét, amikor maga alatt van, amikor egyedül akar lenni, akkor csend kell neki. Mély, átható csend, hogy a gondolatait rendezhesse, az kell neki. Általában meg is kapja, mert elmenekül mindenki elől, keres valami csendes, nyugodt helyet. Esetleg a zene, az segít neki, de az sem mindig. Szóval tud ám ő csendben lenni, csak a csendes énjét általában megtartja magának és ez jobb is így. Még a saját bátyját is szeretné megkímélni attól a látványtól, nemhogy Usuit.
- Sok szőr, macskaalom, felelősség, amíg én ezeket elintézem, addig senkinek semmi baja a macskával. - Mondja, miközben mosolyog, hiszen a többi családtagja úgy döntött, inkább nem vállal magára felelősséget egy állat gondozásával. Igazából az apja abban sem hitt, hogy Demetria el tudja majd kényeztetni ennyire a kis herceget, de rosszul gondolta.
Már a nappaliban vannak, amikor a nemrég említett szőrgombóc kiszúrta Usuit az ő kedvenc helyén. Minden szégyenérzet nélkül, laza, gyors mozdulattal ugrott az ölébe. Súlyosabb állat volt, mint amilyennek tűnt, ennek ellenére egyik lábáról a másikra lépkedve dörgölte a férfihez egyszer az egyik, egyszer a másik oldalát.
- A mesék? Hát öhm... is-is, maradjunk annyiban. - Vigyorgott szélesen, mert hát ő is szerette őket, ezeken nőtt fel, nosztalgiázni jók. Az újakat is megnézi, de a régiek nőttek igazán a szívéhez, amiket még kislányként nézett meg ezerszer és ezerszer.

- Ó, a gyerekekkel bánni is tudni kell ám. - Jegyzi meg bájosan mosolyogva, hiszen szerinte meg így van. Lehetsz te a legijesztőbb, legmufurcabb ember, ha egy csöppség kedvéért bohóckodó, gyereked idiótává változol, csak azért, hogy mosolyt láss az arcán. A gyermekek azt is megérzik, hogy mennyi mindent teszel értük, még ha nem is tudják értékelni.
- Arról azért csak tudnék, ha álmomban járkálnék. - Válaszolja egyik szemöldökét felemelve, mosolyogva. Hiszen, elég abszurd, hogy ő csak úgy öntudatlan túrára indul, talán még beszélget is, vagy hasonló és kiderül, hogy végig aludt. Hallott már ilyen bizarr eseteket, az alvajárás egy-két durvább fajtájáról, de bele sem mer gondolni, milyen szörnyű lehet. A tudatalattid irányít, neked nincs semmi beleszólásod, még csak nem is emlékszel a történtekre... brr. Kirázza a hideg már a gondolattól is.
A csenden viszont kicsit elgondolkodik, nem vágja rá egyből a válaszát. Vannak olyan kérdések, amik ezt váltják ki belőle, ez egy olyan. Hosszasabban el kell gondolkodnia a hosszasabb válaszán.
- Azt hiszem azért, mert kicsi korom óta, ha valaki csendben volt, igazán, mély csendben... mindig valami rossz dolog történt. Amikor anyuék összevesztek, akkor is csend állt be a házba, amikor egyik rokonunk meghalt, vagy akármi baj történt, mindig csend borult ránk. Félelmetesen éles emlékeim vannak erről gyerekkoromból és azt kívánom, akkor bárcsak megtörtem volna a csendet. - Mosolyodott el végül, nem akarja traktálni a hülyeségével, de úgy tapasztalta, hogy Usui szívesen meghallgatja a baromságait. Ráadásul eddig egyszer sem fordított neki hátat és szaladt az ellenkező irányba, bár most talán lehetősége sincs ilyesmire.
Amikor a macska hízelegni kezd a férfinek, ő pedig megjegyzi, hogy látszik, ki a gazdája, elvigyorodik. Berakja a mesét, csak utána foglal helyet a kanapén, hátradől kezében a távirányítóval várja, hogy betöltsön. Na igen, ő a kis cicuskája, általában szeret mindenkit, aki kényezteti. Mindenki ezt szokta rájuk mondani, hogy nagyon hasonló személyiségek, jól sikerült választani cicavásárláskor.
- Hidd el, ezeket nem lehet megunni. - Ez a diplomatikus válasza, de tényleg, sosem fogja megunni, főleg a Mulánt nem, hiszen az olyan jó mese. Annyi szép jelenet van benne, biztosan el fogja bőgni magát több helyen is, de ő már csak ilyen érzelmes. És ha valaki, hát Mulan egy olyan főhősnő, akivel könnyen azonosulhat. Nem felel meg a szülei elvárásának, főleg az apjáénak, nyomás alatt van, de tiszta és erős a szíve. Bár ő nem megy háborúba, hogy ezt bizonyítsa, hogy megvédje őket. Az ő alkalma úgy tűnik, még nem jött el.

- Hát, úgy néz ki, ezt már sosem tudod meg. - Vigyorgott végül, hiszen ő nem fogja bekamerázni a szobáját és megnézni, hogyan alszik éjszaka. Még ha alva jár is, akkor olyan kis éjszakai kalandokat él át, amikre másnap reggel nem emlékszik. Furcsán romantikus dolognak tartja ezeket a kis titkos kalandokat, amikor ő más Demetria, lehet, hogy van egy éjjeli énje, aki akkor veszi át a teste felett az uralmat. De ez így jó, ha soha nem ismerik meg egymást, csupán távoli mosolyok maradnak egymás számára. Ismerős ismeretlenek... már megint elmerült a saját kis képzelt világában. Gyorsan visszatér, mielőtt még teljesen eltűnne. A férfi csendről alkotott képére pedig bólint egy aprót.
- Persze, biztosan van különbség csend és csend között, de azt hiszem, emiatt nem tudom befogni a szám, rossz beidegződés. - Mosolyodott el féloldalasan. Valószínűleg, ha máshogy élte volna meg kiskorában azokat a mély csendeket, nos, lehet, hogy mások előtt is megtűrné. Most azonban csak a film miatt hallgat el. Kényelembe helyezi magát, egy-két nyuszis dangot is magához vesz, meg csokis sütit is, mert miért ne. Ő úgysem hízik el semmitől, az agya meg a squash túl sok energiát éget el így is. Csendben nyammog, amíg a Reflection című betétdal és jelenet nem következik, ott mindig eltörik nála a mécses, nem bírja ki. Annyira át tudja érezni és annyi saját érzését ébreszti fel, hogy ez túl sok neki, hogy magában tartsa. Ki kell engednie, el kell engednie magát, különben megkeseredik.
- K-köszönöm. - Mondja, amikor Usui zsepit nyújt felé, a macskát félretéve az útból. Elfogadja és kifújja az orrát halkan, közben azért oda is figyel, mert tudja, hogy most jön a könnyed, vicces rész, ami elcsitítani hivatott az ilyenkor feldúlt lelkeket.
- Ne aggódj, boldog lesz a vége. - Lövi le a poént, bár sejteni lehetett, nem is igazán Usuit, hanem magát nyugtatta meg a megjegyzéssel. A kis fehér szőrgombóc, lévén ölből el lett takarítva, egy ugrással a kanapé támláján volt, dorombolva járkált Usui mögött, majd gombóc formációt felvéve letelepedett, hogy egyenesen a fülébe dorombolhasson és megőrjíthesse egyhamar.

- Biztos létezik szomorú befejezésű mese is. - Mondja mosolyogva, bár nem tudja, milyen mese lehet az. De biztosan létezik, valahol, valakinek biztosan kipattant a fejéből ez az ötlet. Bár biztosan sokat kellett dolgoznia, hogy igazi mese maradjon, happy end nélkül. Mindenki úgy gondolja, az hozzátartozik, de nem lehetünk mindig szűk látókörűek, sem begyöpösödöttek. Kell egy kis újítás a mesék terén is, de az ő szívéhez a régi klasszikusok nőttek hozzá, mit tehet?
- Nem, eddig nem tudtam. De hogy azt hallják, tényleg jó nagy csönd kell, ugye? - Kérdezte mosolyogva, hiszen néha a zajos tévé, zene, beszélgetés, élet mellett nehezen lehet meghallani, ha elhallgat egy tücsök. Legalábbis szerinte, ő még sosem figyelt a kis rovarok hangjára, nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. De házőrzőként használni őket... nem véletlen csodálja a keleti népeket! Zseniálisak!
Egy pillanatra elvonja a figyelmét, a macskája mennyire körberajongja Usuit, mint az összes többi vendéget is. Mosolyogva hallgatja a dorombolását, úgy tűnik, most meg kell küzdenie az aranyos állattal Usui figyelméért és kegyeiért. Ő pedig felveszi a harci kesztyűt, igaz nem bújik és nem dorombol, elvesz egy Demetria-féle csokis kekszet a többi közül, majd vigyorogva a férfi felé tartja.
- Mondd, ááá! - Bizony, meg fogja etetni, meg ő, ha belemegy. Szerinte egy kis csokis sütivel bárkit le lehet kenyerezni. Bár ő a nyuszis dangoval is meg volt kenve, mint a vajas kenyér.

- Tudtam én, hogy titkon ismered az összeset. - Válaszolta vigyorogva, különben honnan lenne a férfinek ekkora tapasztalata a Disney-vel? Na, hol vannak azok a hercegnős kispárnák meg DVD gyűjtemény? Ha egyszer eljut a férfi lakásába, biztosan ilyesmi után fog kutakodni, mert erős a gyanúja, hogy Usui is egy herceg a szíve mélyén, igazi mesebeli, csak nagyon jól álcázza magát.
- Az rossz lehet. Én úgy alszok, mint aki fejbe vágtak és reggel azt sem tudom, hol vagyok. - Állapította meg kuncogva, hiszen tényleg, semmire nem szokott az éjszakából emlékezni, maximum néha az álmára, ha olyat álmodik, amit nem felejt el. De nem tudja milyen az éber alvás, még sosem tapasztalta. Felőle aztán ki is pakolhatnák az egész házat éjszaka, a csöndre meg kétszer annyira nem ébred fel. Ellazítja, álomba ringatja, az ébresztőnek pedig mindig meg kell küzdenie vele.
Amikor odanyújtja a kekszet, a férfi egy ideig hezitál. Aztán egy olyan bah jön, amit eddig még nem ismert. Ezt elnevezi magában a "na jó, legyen BAH"-nak, bájosan mosolyog. Nem érdekli, hogy a férfi úgy tűnik, mintha kicsit zavarban lenne, gond nélkül eteti meg a keksszel és amikor még dicséretet is kap, még inkább örül a fejének. Ő maga egy újabb nyuszika mellett tette le a voksát, úgy döntött, megszabadítja földi szenvedésétől. A cica viszont egyre hangosabban dorombolt, a mese közben lopva folyton oda-oda pillantott Usui és a fehér gombócka felé. Egyre kevésbé volt kibékülve a helyzettel, egyszer lopva kicsit közelebb is csúszott a férfihez, hogy ne legyen tőle olyan messze. Nem is tudja, mit gondolt, talán arra vár, hogy ő is kapjon egy kis simogatást, vagy legalább egy kis lelki simogatást. Alig bírja kivárni a mese végét, ahogy Mulán megkapja a hercegét, Demetria továbbra is mindennemű figyelem nélkül marad, a cica kerül előtérbe, aki nyájasan dagaszt a kanapén, majd nyújtózkodva áll fel, hogy Usui vállára lépve arcához is dörgölje magát, majd finoman végigsiklott a felsőtestén, hogy újra az ölében kössön ki. Immár nyújtottabb pozíciót vett fel, alváshoz tökéletesen bekészülve, továbbra is 200 fokon dorombolva. Demetria pedig csak vett egy nagy levegőt, az orrlyukai akaratlanul is kitágultak, mielőtt még kifakadt volna.
- Tudod, én is hozzád bújhatnék és dorombolhatnék, én is tudok ám szépen, de én nem kapnék simogatást. Miért nem? Ahogy hozzád érek, olyan, mintha kővé dermednél, de bezzeg a macska, ő annyira más, főleg, hogy most találkoztál vele először, akkor csak velem van bajod? - Bingo, féltékeny, de még mennyire, dacos is kicsit, a mese nincs rá jó hatással, na meg az sem, hogy jelenleg egy macska rombolja össze az egoját. Azt a picit, ami van, az a kis büszkesége sem maradt már meg, ami volt neki. Ja, hogy ilyen könnyű közel kerülni Usuihoz, csak neki nem megy egyáltalán, taszítja valamivel, közben tovább spannolja magát ehhez hasonló gondolatokkal. Bármennyire imádja a macskáját, most iszonyat féltékeny rá, most is ott terpeszkedik a férfi ölében, élvezi a figyelmét, a szeretetét, a kedvességét, ő meg kiteszi a lelkét, konkrétan rátukmálja magát folyamatosan és ennyi a hála? Még egy macskához sem ér fel?
- Jobban kedveled a macskám, mint engem. A macskám. - Világít rá az ügyre, hogy így állnak, iszonyatos féltékenység hajtja most, attól lett ilyen harci amazon, még ha nem is tűnik idegesnek vagy mérgesnek, dobálózik a szavakkal és majd meg fogja bánni... amint rájön, mennyire nem kéne egy macskával versengenie. Csak az a gond, jelenleg úgy érzi, nem veheti fel vele a versenyt.

- Nem szállsz le róla, mi? - Kérdezte szélesen vigyorogva. Ezután indultak be az események, mind a mesében, mind a valóságban. A nagy kifakadás, a dráma, a borzalmas, heves érzések valószínűleg mind annak a hatása, hogy bár Sebastian eltiltotta tőle, még mindig titkon szappanoperákba beleles, onnan tanulja meg, hogyan kell értelmetlenül kommunikálni és minden hülyeségen összeveszni. Miután kiadta magából, már nem akart válaszolni, így csendesen meghallgatta, amit Usui mondott, volt rá lehetősége. Nem, a mérges bah sem hatotta meg, nem bizony. Tőle is kapott egy mérges bah-t gondolatban, csak hogy érezze a törődést. Közben hátradőlt, lábait felhúzta, így kényelmesebbnek tűnt. Na meg sokkal inkább zárkózott testtartás volt. Aztán lassan leesett neki, hogy Usui miről beszél. Hátradöntötte a fejét és elnevette magát, miközben átölelte a térdeit, nem bírta ki, hogy ne nevessen saját magán egy jóízűt. Majd előrehajtotta a fejét, az egyik öklét párszor finoman a homlokához érintette, ahogy tovább kuncogott.
- Egy macskához hasonlítgatom magam... - Állapította meg, majd hitetlenkedve fújta ki a levegőt, még mindig nevetni lett volna kedve. Remélte, hogy helyrerakja az agybaját egy kicsit, mert elég kiállhatatlanul viselkedett, pedig nem akart. Nem rossz lány ő, csak túl kevés az önbecsülése és ha azt a maradékot is megtiporják, akkor aztán elszabadul a pokol.
- Nézd, én sajnálom, csak tudod... nem én vagyok a törtető cafka, nem vagyok az, nem vagyok a kezdeményező, aki a nyakadban lóg, az erősebb személyiség, de muszáj, mert te sem vagy az. Szóval bocs, még kezdő vagyok benne, van mit gyakorolnom, úgy érzem magam, mintha te lennél az első ember, akivel valaha össze akarnék barátkozni. - Mosolyodott el végül, úgy nézett a férfire, kissé bűnbánóan, elmagyarázta ő a helyzetet szépen, emberien. Néha még mindig mókázott kicsit az előzőn, főleg, amikor a macskának nem tetszett a földön tartózkodás. Ha sem elölről, sem hátulról nem járt teljesen sikerrel, most a karfára ugrott fel, onnan pillantott Usuira zöld szemeivel, leült. Amikor pedig megmozdította a kezét, ő úgy döntött, játszani akar, egyik mancsát hamar fel is tartotta, hogy behúzott karmokkal pofozgathassa a férfi viccesen mozgolódó végtagját. Demetria pedig közben ismét hátrahajtotta a fejét, a plafont nézte egy ideig, kicsit csendben tudott maradni, nála az ilyesmi abszolút rekord volt.
- A legutóbb... azt mondtad, szomorú leszek melletted. - Legutóbb magában tartotta a válaszát, de nem tarthatja ott örökre, el kellett mosolyodnia ezen a ponton. - Ez nem igaz. Én vagyok az erősebb, én fogok nyerni. Te leszel boldogabb mellettem.

- Sajnálom... - Mondta még egyszer, amikor Usui rávilágított, mekkora különbség is van közte és egy macska között. Adok egy-két tippet: nem pár aprócska eltérést kell keresni és lépjünk túl a szőr problémán. Szóval, nevetségesen viselkedett, ki is nevette magát, az pedig helyrerakja, a nevetés mindig is a gyógyszere volt. Nem volt nehéz beismernie, hogy hülye volt, amúgy is mindig bocsánatot kér, úgyhogy most csinált magának okot rá. Nem valami elegáns módszer, nem alkalmazza sokat majd, de most ki kellett próbálni. Most lenne az a pillanat, hogy valamire való házimanó módjára megy oda valamihez, hogy a fejét kegyetlenül, ütemesen valami keménybe veregesse, közben azt kántálva, "Rossz Demi, rossz Demi!".
De még mielőtt ezt megtehetné, Usui ismét magára vonja a figyelmét. Csendesen hallgatja, amit mond, és rájön, hogy valószínűleg a férfinek fogalma sincs, mennyire megérintik a szavai. Még az ajkai is elnylítak kicsit, ahogy hallotta az utolsó mondatot, és némi pír jelent meg az arcán. Nohát, idáig semmi nem váltott ki belőle ilyesmit, kivéve persze egy igazán finom fogást. De Usui nem tudja, mennyire beletalált a szívecskéjén elrejtett legmélyebb vágyba, amire igazán vágyott. "Jó vagy, ahogy vagy" - ezt szerette volna hallani egyszer, minden áron, lehetőleg a szüleitől, de a férfitől sem veszített az értékéből. Még mosolyogni is elfelejtett, ahogy kicsit előredöntötte a fejét, úgy pillogott Usuira.
- Én csak... - Motyogta, de az ajkait alig mozgatta és végül meggondolta magát, úgy döntött, nem mondja ki, most nem, itt nem. - Nem fogok és köszönöm. - A rövid, tömör verziónál maradt és legszívesebben most ő telepedett volna Usui ölébe, plüssmackóként ölelgetve őt. De valami különös okból olyan érzése volt, nem értékelné megfelelően, így letett róla, inkább egy igazán őszinte, különleges mosolyt villantott rá, ami több, mint a semmi azért.
A macska pedig észrevette, hogy a férfi keze megállt egy percre, ezt tartotta a leginkább megfelelő pillanatnak arra, hogy halált megvető bátorsággal ugorjon rá. Amint elkapta, mancsait köréfonta és harapdálni kezdte, de ahogy megérkezett Usui ölébe, macskákra jellemző randossággal ijedt meg attól... amit éppen csinált. Szóval hirtelen elengedte, minden egyes szőrszálát felborzolta, kiugrott a férfi öléből és kihúzott karmokkal vágtatott fedezékbe. Onnan emelte zöld tekintetét a két áldozatra, azon járt az agyacskája, hogyan támadhatná be őket. Megakadt a szeme Demetria sötét tincsein, amelyek a kanapé támlájának másik oldalán lógtak lefelé, ahogy hátrahajtotta a fejét.
- Hogy lehet elfejteni mosolyogni? Ez nem olyan, mint a biciklizés? - Kérdezte kissé értetlenül, mert ő el sem tudja képzelni, hogy egyszercsak elfelejti. Ez olyan számára, mintha lélegezni felejtene el egyszer, mondjuk ez az ő hibája, annyit mosolyog.
A következő pillanatban pedig érzi, hogy valami hirtelen húzza hátulról a haját. Felsikkant, hirtelen felpattan a kanapéról. Már érzi is a sajgó fájdalmat a fejbőrén, hátul, az elveszített hajszálak emléke, hiszen a cicakarmok könnyedén akaszkodtak beléjük hátulról.
- Hééé! - Mondja, miközben fejét lapogatja hátul, hogy elüljön a kellemetlen, bizsergő érzés. A kanapéra ugrik, onnan néz a macskára, aki erre azonnal ellapul a földön, hatalmas pupillákkal bámul vissza vigyorgó gazdájára, majd hirtelen kivágtat a szobából.
- Na megállj! - Mondta nevetve, majd egy kevésbé veszélyes, annál inkább vakmerő oroszlánugrással landol a kanapé túloldalán és gyújtja be rakétáit, hogy tovább nevetve a menekülő állat után rohanhasson. Pár perc leforgása után egy fehér árnyék suhan vissza a nappaliba, egyenesen be a dohányzóasztal alá, Demetria némi késéssel utána, leveti magát a földre, hogy a számára aprócska résen kukucsálhasson be. Már csak a farát nem rázza, mint egy macska, úgy várja, hogy áldozata kijöjjön a fedezékéből.

Örül neki, hogy Usui csak úgy megbocsájtott neki, bár úgy döntött, még párszor bocsánatot kér majd utólag is, csak hogy biztos legyen a siker és ezzel menjen a férfi agyára. Már első találkozásukkor megjegyezte, milyen gyakran szabadkozik, pedig ezt nem direkt csinálja, egyszerűen csak notórius bocsánatkérő, nem tehet róla. Valahol, rövidke élete során ez kialakult benne, most meg nem tehet semmit ellene... nem mintha akarna.
Na jó, kezd kicsit bezavarodni a dolgokba, amikor ő örül valaminek, akkor mosolyog, mint a vadalma. Usuinál viszont semmi, egyszerűen közli, hogy ő örül neki. Aztán pedig azt mondja, nincs oka mosolyogni. Na álljon csak meg a fáklyás menet! Nem úgy megy az!
- Már miért ne lenne okod mosolyogni? Szerintem csak magasak az elvárásaid, én például tök jót mosolygok a hülye gondolataimon is. Ahhoz, hogy mosolyogj, nem kell valami nagy dolog, elég, ha meglátod az apró dolgokban is a szépet. - Legalábbis ő így éli az életét, neki elég egy kellemes nap, egy szép virág, finom illattal, hogy megmosolyogja. Neki elég bármi, nincsenek nagy elvárásai, nem épít maga köré falat és nem gondolja úgy, hogy nincs oka mosolyogni. Lehet, hogy ez a személyiségéhez tartozik, de ő nem tartja túl nehéz dolognak okot találni a mosolygásra. Abban egyetért, hogy csak akkor ér valamit, ha őszinte, de be kell vallania, ő is mosolygott már kényszerből, akarata ellenére.
Amikor meghallja a férfi megállapítását, elneveti magát, de nincs ideje kiélvezni a nevetés örömét, hiszen a rendetlen macska után kell szaladnia. Végigkergeti a fél házon, csak utána vágtatnak vissza a nappaliba, ő pedig beáll támadóállásba, onnan figyeli a fehér kis szellemet. Hatalmas pupillájú, zöld szemekkel néz szembe, elvigyorodik, lelkesen várja, hogy kijöjjön. Amikor meghallja a férfi hangját, ahogy hozzászól, felkapja a fejét, azzal a lendülettel üti be, az asztalon pedig zöttyennek a tányérok.
- A macska okosabb nálam...? - Kérdezte miközben felült, a fejét simogatta, ahol beütötte a dohányzóasztalba és egyik szemöldökét felemelte. - Ezt te sem gondolhatod komolyan! - Nevette el magát, igaz, megérdemli, az előbb még ő hasonlította magát egy macskához, most visszanyalt a fagyi. Jóízűen nevet, belevaló gyerekként már nem is fáj a feje, vagyis inkább nem törődik vele, inkább lehuppan férfi mellé nagy lendülettel, onnan vigyorog rá, ezer wattos vigyorával. Viszont eszébe jut valami, amit fel szeretett volna vetni, de már a gondolatától is zavarban van. Pontosan, ahogy mindenki várta, most jöhet az összehordott hülyeségek és a szófosás! Közben persze körmeit piszkálgatja, pótcselekvés gyanánt.
- Tudod... az az úszásoktatás. Szerintem nem tudod, mit vállaltál, mármint, én tényleg nagyon félek. Jó, a gyerekmedencébe oroszlánszívvel bemegyek, de attól még nem tanulok meg úszni rendesen, mármint annyira, hogy ne fulladjak meg. Arról nem is beszélve, ha víz alá kerül a fejem, mindegy milyen kicsi a víz, elkezdek kapálózni, mint egy epilepsziás bálna. Érted már? Eléggé roncs vagyok, pedig nincsenek rossz vizes emlékeim, de nem lesz egy egyszerű menet. - Nem úgy ismeri Usuit, mint aki az első akadály hallatán megfutamodna és visszakozna. Amit most elmondott, két mondatban is megoldhatta volna, de zavarban van tőle, szégyelli magát és aki egy kicsit is ismeri, annak egyből lejön a hosszú majdnem-monológ alapján.

- Én... sajnálom. - Mondta halkan, hiszen mást nem tudott mondani erre. Tudja, hogy a férfi nem szereti, amikor a fájdalmas emlékeiről kérdezgeti, faggatja, szóval most sem teszi. Olyan hálás szokott lenni a tekintete, amikor inkább nem kérdezősködik, hogy most inkább nem tesz mást. Meg amúgy sincs ideje, a macska akcióba lendül, ő is. Aztán meghallja Usui hangját, beüti a fejét, ő pedig megszólja az intelligenciáját.
- Héééj, ez gonosz volt! - Vigyorgott tovább, mert nem bírja komolyan, vagy sértésnek venni a férfi szavait, inkább odahuppan mellé. - Ó, persze, keményebb ám a fejem, mint amilyennek tűnik. - Vigyorgott tovább, egészen addig, amíg körmeit nem kezdte piszkálgatni, amíg elmondta, mi nyomja a szívecskéjét, addig azokat nézte mereven. Aztán amikor Usui nem tűnt elijedtnek és nekiállt beszélni (maratoni hosszúságút!), akkor ránézett, figyelt rá végig és bólogatott. Hiába, a férfi mondataitól akaratlanul is mosoly húzódott az arcaira. Kár, hogy Usui nem érez ilyen akaratlan késztetést rá. Pedig talán csak át kéne adnia magát az érzésnek.
- Nem, egyáltalán nem a bizalommal van bajom, vagy veled... - Magyarázta gyorsan visszakozva, nehogy Usui félreértse. Annyira aranyos volt, hogy ennyire segítőkész volt, ő pedig ilyen hálátlanul viselkedett. Gondolt egyet és felvett egy dangot. - ... csak én betoji nyuszi vagyok. - Jelentette ki, miközben a feje mellé emelte a nyuszi formájú édességet és lebiggyesztette ajkait. Bár nem sokáig biggyesztett, mert úgy döntött, eltünteti a nyuszit, pont, mint a félelmét. Nem biztos benne, hogy meg akar küzdeni vele. De előbb-utóbb kénytelen lesz, és inkább előbb, önszántából, mintsem rosszul süljenek el a dolgok. Ahogy kipillantott az ablakon, a napocska már lemenőben volt, lement az idő a filmezéssel. Egy ideig nézte az ablakból, majd eszébe jutott valami.
- Szeretnéd, hogy megmutassam a legkirályabb helyet a házban? - Kérdezte Usuit, szokásosan mosolyogva.