- Nem vesztettem el, sosem volt - Közlöm egyszerűen, mert most ez tűnik jónak. Annak ellenére is, hogy ez az egész megint olyan ismerős. Ezt szerettem leginkább, amikor így civódtunk, a fene sem tudja miért. Persze ez már nem ugyanolyan. Sosem lesz ugyanolyan. Nem is kell hogy olyan legyen.
A kést elteszem, a krumpliját tányérra teszem, és elindulok befelé a szobába, nem jön utána rögtön, de nem igazán gondolom, hogy ez baj lenne. Fogalmam sincs, mi jár a fejében, és az én elképzeléseimben, az hogy itt vagyok, jelenleg elég kéne, hogy legyen. Végül hamar utolér, és leül ő is az ágyra. A szavaira felhúzom a szemöldököm és azon gondolkozom, mondanom kéne-e valamit.
- Zavar? - kérdezem végül, mert ki tudja, lehet ő lett háklisabb, bár nem tartom valószínűnek. Ezt bizonyítja az is, ahogy kényelembe helyezi magát, és majonézt meg sajtot tesz a krumplijára. Nekem ennyi bőven elég. Nem kell látnom, ahogy ezt meg is eszi, a végén én rohannék a mosdóba, és ahhoz jelenleg semmi kedvem.
- Nincs mit.
Inkább becsukom a szemem, és hallgatom, ahogy enni kezd. Nem jut sokáig, azt is hallom, ahogy megmozdul az ágy, de először nem tudatosul, hogy felém közeledik, csak amikor a hangját meghallom. Kinyitom a szemeim, úgy válaszolok.
- Nem - nem érdekli, a hasamra teszi a kezét, és tovább beszél. Nekem meg összerándul a gyomrom - De... - miért áll el a szavamtól egy ilyen apróságtól? - De a sajtot meg a majonézt szedd le róla. 
Kérem végül, aztán ha ez meg van, akkor kinyitom a számat, hogy beletegye a krumplit. Nem szívesen zsírozom össze a kezem. Persze csak ezt követően jut eszembe, hogy ez így, nem feltétlen baráti, hogy ez így túl közeli, hogy az ujjait nem kellett volna megnyalni. De ha egyszer azok is ott voltak?!

Nem vágyom sült krumplira, főleg nem majonézzel és sajttal, de az olajos szag, ami terjeng a levegőben, azért hatással van rám, és persze valamelyest megéhezem tőle. És ha már felajánlja, akkor egy szem krumplit talán még megehetek. Csak egyet, nem többet. Azt is csak majonéz meg sajt nélkül. Figyelem, ahogy az ujjával leszedi róla, a nekem nem tetsző ízesítést, és aztán elveszem tőle, úgy, hogy közben az ujjait is megnyalom. Megjegyzem nem szándékosan, de valamit beindít bennem ez az egész. Emlékek, érzések... Olyan dolgok, amikre nem akarok foglalkozni. Talán ő is ezt érzi, mert nem néz rám, inkább tovább eszik. Ez jó. Legalábbis azt hiszem, hogy jó. Valamiért mégis tovább figyelem, és persze látom, ahogy lenyalja a krumpliról a majonézt. Érzéki? Azt hiszem igen. Nem kéne annak lennie, hiszen ő most rosszul van, de az a krumpli a szám felé közelít, és én automatikusan nyitom ki, nem is igazán arra figyelve. A szemeit nézem, az ahogy néz, teljesen megbabonáz. 
Hogyan képes egyetlen pillanat alatt felborítani mindent, amit eddig felállítottam? Hogyan?! Nem tudom, és nem is számít. Ezzel az egyszerű tettel megtette. Becsukom a szám, ismét megnyalva az ujjait, de ezúttal szándékosan teszem. Jól esik. Arra azonban nem vagyok felkészülve, hogy bármi többet tegyek. Visítozik egy hang távolról, hogy ne hagyjam magam, hogy most menjek el, de nem hallom tisztán, vagy csak nem akarom tisztán hallani? 
Egy biztos, a tekintete az, amitől nem tudok szabadulni. Próbálom megfejteni, mi van benne, mit is tervez, miért csinálja pont most ezt? De nem értem, és nem vagyok biztos benne, hogy meg fogom érteni. A szemeiben nincsenek válaszok a kérdéseimre. Azokban egy ismerős csillogás van, egy csillogás, amivel nem kéne foglalkoznom...

A krumplit már lenyeltem, de nyelnem kell még egyet, ahogy végigsimít a számon. Hirtelen olyan száraznak érzem a számat, és szeretném a krumplira fogni. De csak nézem, és nem teszek semmit. Pedig fel kéne állni egy pohár vízért vagy valami hasonló. Nem megy. Figyelem, ahogy eszi a krumplit, és próbálok rájönni, miért izgató az,  hogy lenyal egy-egy szemről egy adag majonézt, majd a számba teszi. Mert akárhogy is, ha valaki mesélné, kiröhögném, de most nem tudnék nevetni. Nem raktam sót a krumplira, mégis ahhoz hasonló érzésem lesz. És a krumpli csak fogy, egy-egy az én számban tűnik el, újra meg újra megnyalva az ujjait is. 
- Nagyon - bár nem vagyok biztos benne, hogy valóban érzékelem a krumpli izét. Valami elpattant bennem, nem tudom mi. De nem tudok rendesen gondolkodni. Olyan ez, mint amikor... nem akarok arra gondolni. Elutasított. Akkor is, és utána is még sokszor. Aztán nem tudom mi változott, de egycsapásra az enyém volt. És ahogy jött, úgy is ment el. Csak valami nagyon megváltozott bennem. Most pedig, nekem kéne ugyanezt tenni, de képtelen vagyok rá. A krumpli elfogy és azon kapom magam, hogy a tányéron maradó kevés majonézt felszedem az ujjammal, és én nyúlok az ő ajkai felé, remélve, hogy lenyalja majd. Közben meg megnyalom a számat, mert mostanra tényleg nagyon kiszáradt.

16

Nem vagyok normális. Tudom, hogy nem vagyok az, de már kár ezen agyalnom. Ahogy megfogja a kezem, és az ujjammal kezd játszani, úgy leszek egyre keményebb a nadrágomban. Látom rajta, hogy ő is mást képzel az ujjam helyére, és nem is értem, hogy akkor miért nem cseréljük le az ujjam, de nem tiltakozom, élvezem. Élvezem, ahogy az ölembe kúszik, ahogy az ujjamat szopja. Kissé eltátom a számat, ahogy nézem, mit művel, és a levegőt is gyorsabban kezdem venni. 
Aztán abbahagyja és a kezeimet a melleire húzza. Megfordul a fejemben, hogy kicsik, de nem tudom honnan jön ez a gondolat, egyébként is jó hozzájuk érni, nem számít, hogy mekkorák. Főleg akkor nem, ha egyetlen érintéssel ilyen reakciót válthatok ki belőle. A nyögése, ahogy ívbe feszül, csak olaj a tűzre. Masszírozni kezdem a melleit, ösztönszerűen, úgy, ahogy emlékszem, hogy a leginkább beindult.
A felsőjéért nyúl, és én csak egy pillanatra engedem el, hogy segíthessek neki és ennyivel is könnyebb doglom legyen. Ahogy pedig hozzám simul, én is felnyögök, mert mostanra tényleg nagyon szűk lett a nadrágom, és úgy hiszem, meg kéne szabadulnom tőle. Mégsem azzal foglalkozom. Hanem a melltartót szedem le róla, mert az is felesleges, és csak útban van. 
Eszembe jut, hogy nem szabad ilyesmit csinálnom, de kirázom a fejemből, nem tudom, hogy pontosan miért és ezért nem is foglalkozom vele. A melleihez hajolok. Megnyalom, megcsókolom, gyengéden harapom meg az egyik mellbimbóját, aztán be is kapom, és megszívom. Közben a másik mellbimbóját két ujjam közé csípem, úgy ingerlem tovább.

17

Szeretem, ahogy reagál arra, amit csinálok. Ahogy megfeszül, ahogy nyög, ahogy a keze a mellkasom simítja, ahogy gyengéden karmolni kezd. Igen, ez már hiányzott. Minden, amit a szexről tudok, tőle van, és hirtelen úgy érzem, hogy meg kell neki mutatnom, mennyi mindent tanultam. 
Nem bánom, hogy leállít. A határozottsága, az, hogy pontosan tudja mit akar, csak még jobban felizgat. Behunyom a szemem, ahogy az ajkaim kezdi harapdálni. Visszacsókolok, vadul, és kissé elveszetten, mert most az vagyok. Elveszett. Csatát vesztettem érzem. De jelenleg édes a büntetés. Nyögök egyet, ahogy a fülem is harapdálni kezdi, aztán elhagyja valami morgásféle is a torkom, ahogy meghallom a szavait. 
Kinyitom a szemem. A tekintetemmel az övéit keresem. Azokba a szép szemekbe nézek, ahogy a hasamnál kezd matatni, hogy engem is megszabadítsunk egy feleslegessé vált ruhadarabtól. A testünk összesimul, ahogy a hajamba túrva magához húz egy újabb csókra, és lassan lovagolni kezd rajtam, így ruhán keresztül. A hátára siklik a kezem, onnan le a derekára, a fenekére. Ott aztán megmarkolom és segítek neki, őrület ez az egész. 
Aztán el jön az a pont, hogy nem elég ez sem, és megállítom. Ledöntöm az ágyra, és kigombolom előbb az ő nadrágját aztán a sajátomat, hogy aztán pillanatok alatt szabaduljak meg attól és az alsómtól is. Teljesen felesleges lenne két lépésben csinálnom. Róla is egybe húzom le a bugyit meg a nadrágot. Semmi kedvem tovább várni.

18+

Ha látom is az arcán, az enyhe csalódottságot, amiért leállítottam nem igazán foglalkozom vele. Lehúzom róla is a maradék ruhát, és én is kibújok a sajátomból. Ez ellen pedig neki sincs semmilyen kifogása. Sőt, azt hiszem kifejezetten tetszik neki. Van valami a pillantásában, amitől egy pillanatra még zavarba is jövök, de ahogy körém fonja a lábait, és megérzem a kezeit a fenekemen, már mondania sem kéne, csinálnám én magamtól is.
Még mindig nem tudom, hogy mehet ez ilyen könnyedén vele, de nem is számít. Ahogy belemerülök, ő rögtön elélvez. Érzem, ahogy összehúzódik körülöttem, és kell nekem is pár pillanat, mielőtt mozogni kezdek, különben lehet úgy járnék, mint ő. Túl régen voltam nővel, túl régen voltam Vele. De tényleg csak egy másodperc az egész, és mozogni kezdek, egy nekem kellemes tempóban. Neki most úgyis mindegy. Egyelőre még valahol máshol lehet.
Persze nem kell neki sok, hamar készen áll újra, és közelebb csúszik, úgy helyezkedik, hogy mélyebben hatolhassak belé. Ez nekem is csak jó, ezért is lökök rajta nagyobbat, erősebben, keményebben, és mikor kéri már gyorsabban is.
Karmol, és ez megvadít, még gyorsabban mozgok tőle, még erősebben. Igazából nehéz így csókolózni, és a szám is vérezni kezd, de nem foglalkozom vele, mert nem is igazán érzem, csak azt, ahogy hullámokban rám tör a kéj. Hangosan belenyögök a csókba, ahogy néhány utolsó, rendszertelen lökéssel elélvezek. Aztán Izziere nehezedem, persze csak részben, mert félig a kezemen támaszkodom, de kell egy kis pihenő, mert elfáradtam...

18+

Jó vele a szex. Soha senkivel nem volt ilyen. Nem tudom, hogy lesz-e. Nem tudom, hogy azért van-e, mert ő volt az első, vagy szimplán csak mert egyformán őrültek vagyunk ehhez. De lehet, nem lennék ilyen, ha nem ő lett volna... Ah, bonyolult. Csak azt tudom, hogy ez most jó, hogy ez nekem kellett, már nagyon. Nem kell magam visszafogni, lehetek durva és vad, ahogy arra szükségem van. Igaz, amíg nem hatoltam belé, nem éreztem, hogy ez kell, de most érzem, és ennek megfelelően működöm. 
Talán hamarabb élvezek, mint máskor, én viszont ezt nem érzékelem. Megkönnyebbülök. Sokkal jobb így, mint egyedül a zuhany alatt állva. Hiába ugyanaz a végeredmény, mégsem okoz olyanfajta kielégülést, ha magamnak csinálom, mint most ez. Egyszerűen könnyednek és problémamentesnek érzem magam, és ebben a könnyed állapotban, nehezedek rá félig-meddig, még mindig csókolva az ajkait, és nem foglalkozva semmivel sem. 
Persze ez az állapot nem tart sokáig, fáradtnak érzem magam, de közben tisztul is a fejem. Ami nem csoda, egy másik részem, kókad, és így újra tudok gondolkozni. Ez jelenleg nem lenne jó, de persze ez még nem jut eszembe.
Elszakadok a szájától. Kinyitom a szemem, és érzem, hogy valami nem jó. Inkább vissza is csukom gyorsan és az arcom Izzie feje mellett a párnába temetem. Lassan kicsúszom belőle, és kicsit helyezkedem, hogy mellé fekhessek. Azt hiszem, felállni, most nem tudnék.

18+

Fekszem mellette, és biztosan csak azt tudom, hogy most nem szeretném kinyitni a szemem. Simogatni kezd, én pedig a cirógató ujjaira koncentrálok. Hamar változnak a mozdulatai, de nem bánom. Az ajkai az ajkamhoz érnek, és amikor megszólal kinyitom a szemem.
- Ha nyoma marad, utálni foglak - ezt veheti úgy, hogy meg van bocsátva, de akár úgy is, hogy sosem bocsátom meg. Nekem mindegy. Nem látom most, és remélem, hogy pár nap múlva már a tükörben sem fog megjelenni. Figyelem, ahogy felkönyököl, ahogy végignéz rajtam. Elégedettnek látszik, ez engem is azzá tesz. A mozdulatára, ahogy férfiasságomhoz ér, felfelé görbül a szám sarka.
- Ah... - szép ígéretek voltak, én is emlékszem, és ez az értelmetlen hang, amit éppen kiadtam, ezt próbálja megerősíteni. Nem vagyok túl kommunikatív. Sosem voltam, de tudom, hogy érti. Már az is izgató, ahogy az ajkait megnyalja közben, főleg, hogy tudom, mi jön ezután. A futó csók közben behunyom a szemem, aztán amíg ő lejjebb csúszik én a hátamra fekszem, hogy kényelmesebb legyen ez, mindkettőnknek.
El akad a lélegzetem, ahogy megérzem az ajkait, pedig ez még csak egy apró puszi volt. Aztán a kezét kezdi mozgatni, és szép lassan újra életet lehel lenti barátomba.
Kinyitom a szemem, és nézem, amit csinál. Nem tudom mások szoktak-e ilyet, de én szeretem nézni, máskülönben nem élvezem annyira. Egy pillanatra összeakad a tekintetünk, és attól, amit a szemeiben látok, megrándulok. Tele van ígéretekkel. Jó ígéretekkel. Nem is vár tovább bekapja, én meg ezzel egy időben hangosan felnyögök. Hiába szeretném nézni, amit csinál, ahogy szívni kezdi, megfeszül a hátam is. Időnként azért rá-rápillantok, két nyögés, borzongás, vagy bármi között. 
Annyi különböző reakciót vált ki belőlem, olyan hullámok futnak végig a testemen, amikről azt sem tudtam eddig, hogy léteznek. Imádom, amit csinál, ahogy a nyelvével játszik, ahogy a fogait használja, ahogy megszívja. 
Jól csinálja, én meg élvezem, minden másodperccel jobban és jobban. Végül eljutok arra a pontra, hogy egyszerűen nem elég így, ennyi... A kezem a hajába túr, és célzás jelleggel mozdul, hogy csinálja gyorsabban. A levegőt már percek óta összevissza kapkodom, a szívem is vadul kalapál, de akkor is arra van szükségem, hogy gyorsabban csinálja, hogy teljesen bekapja, hogy erősebben szívja meg. Túl sokat akarok, már nézni sem bírom, hiába szeretném, valami kéjes ködben úszom, abban sodródom a kielégülés felé. Aztán egyszer csak ott vagyok, minden izmom megfeszül, majd elernyed, én meg hangosan nyögve, a szájába élvezek. A köd nem szűnik, kapkodom tovább a levegőt, és csodásan érzem magam...

Úgy alszom, mint akit fejbe vágtak. Hullafáradt vagyok, meg sem mozdulok, egyszerűen csak döglök, egészen addig, amíg az a szemét Nap, fel nem kúszik az égre, és bele nem világít az arcomba. Lassan hunyorogva nyitom ki a szemem, és először pislogok néhányat, mielőtt tudatosul a vörös hajzuhatag a mellkasomon. Sóhajtok egyet. Gyorsított felvételként pörögnek le a szemem előtt a tegnap képei, ahogy mozdulatlanul fekve a plafont kezdem bámulni. 
Mit tettem? Miért? Miért pont vele? És mit mondok So Ranak? És miért érzem most hirtelen ilyen szarul magam? Egy részem félrelökné a mellettem szuszogó nőt, egy másik, azt mondja, nem ő hibázott, mert én mentem bele a játékba. 
Becsukom a szemem és nyelek egyet, nem tudom mit tegyek. Utálom a helyzetet, és mindenkit. Nem tudom mi bajom van. Mármint persze, tudom. Ezt hívják bűntudatnak. So Ra miatt van, mert most ő a barátnőm, és ez nem fair vele szemben. De visszacsinálni nem tudom...
Ilyen nagyon értelmes, tőlem egyébként távol álló gondolatokkal fekszem az ágyba, és oda lyukadok ki, hogy a legjobban magamat utálom, és ettől sem jobb.
Közben Izzie is mozdul, és rögtön kérdez is. Ahogy kiejti So Ra nevét, be kell csuknom a szemem, hirtelen fáj ez a egész. Így kimondva, sokkal rosszabb, mint a gondolataimban volt. Rápillantok és bólintok, aztán kifújom a kérdése óta bent tartott levegőt.
Könnyedén mozdul, indul el, és közli is, hogy mit fog csinálni, én meg tovább bámulom a plafont, és azon gondolkozom, akarom-e, hogy bármit is tanítson nekem, hogy nem lenne-e jobb, ha elmennék?
- Főzök kávét - mondom végül, mert az biztos, hogy nekem leginkább arra van szükségem. Zuhanyozni is kéne, de pillanatnyilag a kávé sürgetőbbnek tűnik. Ő a fürdőben tűnik el, én meg a szobában szétdobált cuccaim közt kutatok, az alsómért, meg a nadrágomért. Elhúzott szájjal húzom magamra mindkettőt. Tiszta ruhákba vágyom. De meztelenül nem mehetek végig a folyosókon. Maradok inkább így.
A konyhában kávét készítek, és előveszek két bögrét, az egyikbe töltök magamnak, a másikat üresen hagyom, majd ő eldönti akar-e inni. Aztán az ablakhoz sétálok és a párkányon megtámaszkodva, a semmibe bámulva szürcsölöm a kávém. Nem ízlik. So Ra kávéja finomabb, de valószínűleg abból többet nem iszom. Furcsa, de erre a gondolatra, szorítani kezd a mellkasom.

Megfordulok, ahogy a hátamhoz ér. Szeretném megkérdezni pár dologról, de nem teszem, mert ő az arcom kezdi simogatni, majd meg is szólal. Még pont időben teszem le a bögrét. Amit, és ahogy mondja, az eléggé meglep. Nem, nem ejtettem volna el. De biztosabb, hogy a konyhapulton van.
Nem értem miért mondja ezt most el nekem, és hogy miért akarja már megint megmagyarázni, miért nem működik a kettőnk kapcsolata. De figyelek rá, és nem szakítom félbe, hiába van rá késztetésem. Vajon feltűnik neki, hogy megtanultam hallgatni? 
Mosolyra húzom a szám, és megforgatom a szemem. Még hogy egy szekérnyi gyerek, meg tökéletes világ. Egyedül a szexelős részben van igaza. De valahogy ez sem dob fel teljesen, és az ő nevetése sem hangzik vidámnak. A folytatásra lehajtom a fejem, és megmasszírozom az orrnyergem. Csak egy pillanat az egész, amíg veszek egy nagy levegőt és kifújom. 
Most, hogy ezeket meséli, olyan feleslegesnek tűnik az egész. Nem érzem azt, hogy ellenkezni akarnék, hogy meg kéne győznöm téved. Épp ellenkezőleg, életemben (talán) először, egyetértek vele. Rosszul esik, amit mond, de biztos vagyok benne, hogy igaza van. Felnézek rá, és a könnyeit látva, az arcához emelem a kezem, hogy letöröljem azokat. A pillantásában levő fájdalom ijesztő. És ez a felismerés az, ami miatt továbbra sem szólalok meg.
Jól teszem, mert folytatja, és végre megértem. Legalábbis, azt gondolom megértem. Átfut a fejemen, hogy Papnak igaza volt, hogy én már megmondtam Izzienek, hogy tudom, hogy ez a baj. Hogy mennyire akartam akkor ezt az egészet még... És most? Most mégsem az "én megmondtam tűnik a leglényegesebbnek". Keserű mosoly bujkál az arcomon, ahogy rólam, rólunk beszél. Ez már a múlt...
- Tévedsz Isabella, biztos van valaki a világban, aki majd helyrerak. De az igaz, hogy ez nem én leszek - még mindig a könnyeit törölgetem. Annyira könnyű volt most ezt mondani, pedig fáj a mellkasom, fáj ott, ahol épp a keze van. De már nem úgy, mint egy éve, vagy fél éve, vagy akár néhány hónapja. Nem tudom, hogy mikor változtak meg a dolgok. Még mindig nagyon szépnek tartom, még mindig szeretem és fontos nekem, de ez nem ugyanaz az érzés.
Megint téved, mert nem vagyok én annyira jó. Egyáltalán nem vagyok jó, és nem értem, miért kell most pont So Ra-t emlegetnie. Valami kattan bennem, a névre. Vajon tényleg ennyire egyszerű lenne? 
Izzie, megint olyan rosszul néz ki, olyan elveszettnek látszik, s bár nem érzem én sem a legjobban magam, magamhoz húzom és átölelem, csak aztán szólalok meg.
- Azt hiszem, ezt előbb kellett volna mondanod... - mondom a hátát simogatva, magam elé meredve - ... már elbasztam...
Csak miután kimondom az utolsó szót, jövök rá, hogy tényleg. Szó szerint. És ez nagyon rossz. Az sem érdekel, hogy nem túl szépen fejeztem ki magam. Nem fogok tudni So Ra szemébe nézni, egyáltalán mit mondhatnék neki?
Szorosabban ölelem Isabella-t. Becsukom a szemeim, és az arcom a hajába temetem. Jó illata van, de So Ra-é jobb. A fenébe is...
Felemelem a fejem. El kéne tolnom őt most magamtól, de nem megy. És egyébként is. Már elkéstem nagyon. Már mindegy.
Lepillantok, ahogy beszélni kezd. Erre most nem tudok mit mondani. Ő tesz egy lépés hátrébb és én elengedem. A szemeibe még mindig ott csillognak a könnyek, és tudom, hogy tőlem vár valamit, de fogalmam sincs, mit mondhatnék. Végül, sikerül ennyit kinyögnöm:
- A barátok nem szexelnek egymással Iz, megyek lezuhanyozom - és mielőtt válaszolna, tényleg elindulok, be a fürdőszobájukba, hogy én is megmossam magam. Az ajtóból azonban még visszafordulok, mert érzem, hogy az előbbi szavaim nem éppen a legjobbak voltak -Ennek ellenére... - köhintek egyet, és vissza fordulok a fürdő felé - én is szeretném, ha barátok lennénk. 
Aztán már tényleg bemegyek, és becsukom magam mögött az ajtót. Először csak neki döntöm a hátam a kemény fának, és hátrahajtom a fejem. So Ra jut eszembe megint, és be kell csuknom a szemem. Rögtön megbánom, mert meg is jelenik előttem az arca, szomorú, mert bántottam. Megrázom a fejem, ellököm magam az ajtótól, és kipillantok újra.
- Az a kávé förtelmes! Csinálsz nekem egy rendeset? - Mondom úgy, hogy bárhogy is legyen Izzie, meghallja, és választ nem várva visszalépek, és most már rendesen bezárom az ajtót. Leveszem a nadrágom, és az alsóm, aztán a zuhany alá állva, megnyitom a csapot. Forró vizet engedek magamra, szinte éget, de ez nem igazán tűnik most fel. A fejem a csempének döntöm, kedvem lenne a falba vágni, és sírni. Nem teszem egyiket sem. Felkapok egy tusfürdőt, természetesen valami női. Elhúzom a szám, és nyomok egy keveset a tenyerembe, aztán gyorsan lemosom magam.
Kiveszek magamnak egy tiszta törölközőt, azt használom, aztán jobb híján  még mindig a tegnapi gatyám veszem vissza. A nadrágomba is belebújok, aztán kimegyek, és megkeresem a többi ruhámat is, azokat is felveszem, és aztán fordulok csak Izzie felé. Szeretném megkérdezni, hogy mit csináljak most? De nem vagyok biztos benne, hogy ez helyénvaló lenne.

Nem tudom, hogy kivel beszél éppen, de nem akarom zavarni. Tegnap többször is keresték, nyilván azt a személyt hívta vissza vagy valami hasonló. Én magamra veszem a ruháimat és csendben várom, hogy letegye. A nevemre persze meglepődök, de végül is mindegy. Ha ezzel megnyugtat valakit a másik végen, akkor nem zavar. Én mondjuk nem vagyok nyugodt, és akármit is mond, tudom, hogy ő sincs jól. Mégis mosolyt erőltet az arcára, és velem foglalkozik, amiért hálás vagyok.
Leülök mellé, és felhúzom a térdem. Még mindig kicsit kétkedve nézek rá. Lehet hogy tévedek, de amire még emlékszem abból, amit a szüleim tanítottak, abba ez nem fér bele. És igen, szeretnék megfelelni azoknak az elveknek, amiket tőlük tanultam. De azért csendben hallgatok, és a közbevetéseim nagy részét lenyelem, mert tulajdonképpen tetszik, amit mond, csak éppenséggel nem vagyok biztos benne, hogy így van.
Ha ő nem is, én elpirulok. Nem túl feltűnően, de neki biztos fel fog tűnni. Szokatlan jelenség ez, az én arcomon, mégis, most hogy így beszélünk a kapcsolatunkról, érzem, ahogy az arcomba fut a vér. El is nézek inkább a szemközti falra, sokkal jobb így, mint Izziet nézni. Persze figyelek rá, és amikor már nem érzem a meleget újra felé fordulok. Rögtön megbánom, már megint a szexnél tart.
- Gondolod...? - félbe hagyom. Fogalmam sincs, hogy kell az ilyesmit megkérdezni? - Ha nem veled kezdem, akkor is ilyen lennék?
Igaz tök lényegtelen ez a mi lett volna, ha... dolog, de eddig Izziet okoltam, és az olyan jó volt. De nem sokat tudok erről sem, és igazság szerint, arra is képtelen vagyok, hogy máshogy képzeljem el, de azért reménykedni szabad. 
Félre értés ne essék, én nem érzem rosszul magam így. De talán egy-egy lánynak, talán So Ra-nak sok lehet, amit szeretnék. 
A folytatás sem jobb, ahogy So Ra-hoz, meg a nemi életünkhöz érünk megint a falat kezdem bámulni úgy bólintok. Nem, nem reménytelenül rossz a helyzet, de igaza van, hiányzott nekem, ez a fajta kielégülés.
- Nem hiszem, hogy ezt ő is így látja majd... - biztos vagyok benne, hogy nem így látná. Még én sem így látom, annak ellenére sem, hogy ez valójában igaz. Izziet tényleg ismerem, tudom, mire számíthatok vele, és az is igaz, hogy szükségem volt erre az éjszakára, így legalább a következő napok nyugisak lesznek. Feltéve, hogy a lelkiismeretem békén hagy. Egyelőre nem érzem, hogy magamra akarna hagyni. Az pedig, hogy az érzéseimről faggat most, nem éppen kellemes. Elfordítanám a fejem, de persze most nem hagyja.
- Nem t.... vagyis... azt hiszem... igen? - történelmi pillanat, egy kérdés, amire nem tudom a választ. Becsukom a szemem, nagy levegőt veszek, ezt át kell gondolom. - Szeretem.
Mondom, ahogy kinyitom a szemem, és bólintok is. Remélem Izzie nem néz hülyének, hogy ezzel eddig nem voltam tisztában, de igazából sosem gondolkodtam rajta. Olyan természetessé vált, hogy So Ra körülöttem van. De most biztos vagyok benne. Még a nyuszis telefontokját is szeretem, annak ellenére, hogy rettentően gyerekesnek tartom.
A többire bólintok, és megnyugszom, hogy nem néz hülyének. Tényleg kellett, hogy még egyszer megbeszéljük ezt, hogy le tudjam zárni, hogy rájöjjek, már So Ra a legfontosabb. Mert az. És pont ezért érzem magam, még mindig rosszul. Még akkor is, ha Izzie szerint ez egy a  "kapcsolatomat megmentő" szükséges akció volt.
- Igen de... mi van ha nem mondom el, és valahonnan máshonnan megtudja? Akkor sokkal rosszabb lesz. És egyébként is, Iz... nem vagyok biztos benne, hogy a szemébe tudnék most nézni.
Olyan hülyén érzem most magam. Ez a helyzet egyáltalán nem az én irányításom alatt van. Nem tudhatom a szomszédszobában kik hallottak, és kik nem. És nem is fenyegethetek meg senkit sem, hogy tartsa a száját. Egy alkalom még oké, a mostanit talán (talán!) titokban tudjuk tartani. De azért az, hogy ezt megismételjük...
- Nem én... nem hiszem, hogy ez menne. Főleg nem egy kollégiumban, ahol a falnak is füle van. De azért köszi - majd igénybe veszlek, tenném még hozzá, de jobb ha nem teszem. Nem akarom. Vagy lehet, hogy igen, de akkor sem. Egyszerűen nem lehet. Bármit is mondjon Isabella, ez akkor is megcsalás. Nem tudok máshogy gondolni rá.

Furcsa ezekről a dolgokról beszélni, de azzal is tisztában vagyok, hogy szükséges, és mással nem is lennék képes minderre. Vele is csak azért megy, mert ő kezdte, meg mert tulajdonképpen ő ismer a legjobban, és mert én is elég jól ismerem őt.
Elgondolkodom azon, amit mond. Végig gondolva szép sorban minden élményem, és arra jutok, hogy ez igaz. Sőt, még az is megfordul a fejemben, hogy So Ra esetleg a "ráveszi magát" kategória, de ettől kiráz a hideg. Nem akarom, hogy csak miattam csinálja.
Figyelek tovább, és csendben maradok, amíg csak tudok. Tényleg csak akkor szólalok meg, ha valamit fontosnak tartok, egyébként meg csak az arcomon átfutó érzelmek árulkodhatnak a gondolataimról. Örülök, hogy nem kell most odafigyelnem, hogy ne látszódjanak a gondolataim.
Megfogja a kezem, és azon mutogat, úgy magyaráz. Elég jó példa, és értem is a lényeget. Értem én. De ettől nem jobb. Viszont, ahogy tovább beszél, úgy érik bennem a gondolat, hogy valószínűleg tényleg ez a legjobb, ha nem mondok semmit, ha egyedül küzdök meg a lelkiismeretemmel.
Bólintok, oké, felfogtam. Aztán magyaráz a szexről, meg hogy egy-egy alkalom. És dögöljek meg, ha nem azt mondta, hogy... pedig állítja, hogy nem. Felhúzott szemöldökkel nézek rá. Lehet, hogy most éppen nem akarja. Most én sem. Mint azt megállapította nem is olyan rég, pár napig nem is lesz igényem erre, de utána...? Tovább beszél és, már megint hogy hív? Kiakaszt...
- Te... még egyszer így hívsz... - nem is tudom mi lesz... igazából semmi, csak - végre elfelejtette mindenki, nem kell eszükbe juttatnod...
Nem, nem akarom, hogy mások is így hívjanak, és tudom, hogy most nincs itt rajtunk kívül senki, de sosem mehet biztosra az ember.
Az pedig, hogy ő tiltott gyümölcs, most éppen nem izgat, de nem hiszem, hogy ez most jó példa volt.
- A tiltott gyümölcs mindig édesebb, szóval ne akard megtiltani... - nem mintha vágynék arra, hogy megismételjük a tegnapit, még mindig arra hajlok, hogy bármi is legyen ki fogom bírni, mert többször nem biztos, hogy el tudok számolni a lelkiismeretemmel. Most sem biztos még, hogy menni fog, de igyekezni fogok.
Felhúz, és a tükörhöz vezet, és bele kell néznem. Látszólag semmi, de azért mégis nehezemre esik. Nem annyira, hogy hányjak, vagy elszaladjak, azért ennyire nem vagyok... puhány? Eddig mindig azt állítottam, hogy ha hibázom beismerem, és szembe tudok nézni bármivel. 
Így hát nézem magam, és hallgatom, amit mond. Próbálom magam úgy látni, ahogy Izzie, vagy bárki más látna. Nem, nem hiszem, hogy ők megmondanák, hogy mi történt. Figyelem, ahogy a tükörképemet hátulról átölelik, közben persze érzem, hogy nem csak a tükörképemmel történik meg ugyanez. Isabellának igaza van.
- Nem is akarom elrontani... - jelentem ki határozottan, ő meg elenged, utána nézek, ahogy a konyhába megy, aztán visszapillantok a tükörképemre. Kicsit közelebb lépek, hátha közelebbről másnak látszom. De már tusoltam, a seb a számon is rendben van. Nem látszom másnak. tényleg nem.
Visszajön, kávét ad, én meg elveszem, és beleszagolok. Nem, ez még mindig nem olyan, mint amilyet szerettem volna. De nem baj. Már épp belekortyolnék, de mond valamit, amire muszáj rákérdeznem.
- Miért? Tudom, hogy így van, de miért? - nem értem, hogy miért nagyobb baj ha egy nő lép félre, hogy ha a férfi teszi, miért a nőt okolják, akivel tette. Ez olyasmi, amit nem tudok megérteni, de Izzienek talán van erre valami magyarázata.
Aztán folytatja, és egy pillanatra nagyra nyitom a szemeim, de rájövök, hogy igaza van. Leginkább So Ra-nak fájna, és ez az, amit a legkevésbé szeretnék. Bólintok, és belekortyolok a kávémba, aztán elhúzom a számat, és megcsóválom a fejem. Nem ízlik, de megiszom.
- Nem fogom elmondani - nézek Izziere, és tudom, hogy ő sem. Ami pedig az ő problémáit illeti, majd azokról is kell beszélnünk. Bár én ebben nem vagyok jó, de meghallgatni meg tudom.
Elmegy öltözni, én meg közben elfogyasztom a kávét, ami nem lesz jobb az ízét tekintve, de ha a hatása meg van, az most bőven elég.
Izzie is végez, és kinyitja az ablakot, a betóduló friss levegőtől én is jobban leszek. A kérdésére meglepetten nézek rá. Aztán elmosolyodom, és  még nevetni is kezdik.
- Itt lakom, Iz. Február óta - válaszolom, aztán megkordul a gyomrom. Hmm... igen, tegnap az a krumpli nem volt elég, és reggelizni is kéne - Mit kérsz reggelire? Megcsinálok bármit, tekintve, hogy csak pár szobával odébb kell mennem, hogy összeszedjem, ami kellhet. Esetleg át is öltöznék...
És ez egy rövid célzás, hogy igen, én most visszamennék a saját szobámba, de még nem hagynám őt magára, ha csak nem kéri külön. Tisztában vagyok vele, hogy ő most rengeteget tett értem, de én még mindig tartozom neki. Mert ő, még közel sincs jól.