Addig, amíg Izzie velem volt, addig elhittem, hogy minden oké, hogy nem csináltam semmi rosszat. Aztán eljött a pillanat, amikor elég jól volt, hogy itt hagyjon, és én egyedül maradtam a gondolatokkal és az újonnan felfedezett érzéseimmel. Tök jó. Szeretek egy lányt. És megcsaltam. Nem csaltam meg... lezártam valamit egy másikkal... úgy hogy megcsaltam So Ra-t. Ilyen gondolatokkal mászkálok napok óta, és megőrülök. Persze So Ra-nak üzentem, hogy nem érek rá. Tanulok. Ez egy elég rossz kifogás, de nálam még hihető is. Legalábbis, az alapján, amit a többség gondol rólam. Igazából nagyon rég nem tanulom magam hülyére. Előre tanulok, és így megtehetem a zh időszakban, hogy amíg mindenki idegeskedik, én lazsálok. De most tényleg belevetem magam egy könyvbe, hogy ne kelljen arra gondolnom, amit tettem. Bármi jobb, csak ne jusson eszembe. Igen. Napok óta így élek. Figyelem elterelek. Kiliannel is lógtam, voltam futni. Rengeteget futottam. Futás közben viszont gondolkozom, és az nem volt olyan jó. Okosabb nem lettem. Mindig ugyanoda lyukadok ki, hogy nem lenne jó elmondani, de abban sem vagyok biztos, hogy a szemébe tudok nézni.
Ma reggel kifejezetten bal lábbal keltem. Elküldtem mindkét szobatársam melegebb éghajlatra, és azt hiszem vették a lapot, mert mire kijöttem a fürdőből, nem voltak sehol. Most pedig? Most fekszem az ágyamon, tanulás címszó alatt egy kódolással kapcsolatos könyvet olvasok. Egy: elavult. Kettő: az itt leírtakat már tíz évesen is tudtam. Komolyan nem értem néha, miért kell nekem egyetemre járnom. Ma már nem is így csinálják a grafikákat, de mindegy. Elolvasom, hátha kiderül, hogy rosszul tudtam. Közben meg remélem, hogy történik valami, valami, ami eltereli a figyelmem. Egyelőre annyira történik, hogy az unalmas könyv helyett So Ra-ra gondolok, és arra, hogy fel kéne hívni, mert mégis... fura ha már három-négy napja nem tettem meg. Rá is pillantok a telefonra, de megrázom a fejem. Nem. Nem megy. 
Szenvedően a párnámba temetem az arcom, és mivel most nem lát senki, gyerekesen kalimpálok a lábaimmal a levegőben, aztán fogom a könyvet, és elhajítom, de aztán valami csörög, és erre felkapom a fejem. 
- Oh a francba... - levertem Kilian polcáról az orkokat. Ez baj. Felpattanok, és összeszedegetem a leesett darabokat, megnézem mindegyiket, szerencsére épek. Szépen elkezdem őket visszarakosgatni, amikor valami zajt hallok. Mintha kopogtak volna. De nem vagyok benne biztos. Ledobom az orkokat Kilian ágyára, és az ajtó felé megyek, közben fülelek, hogy kopogtatnak-e újra. 
Az ajtóban még lekapom a szemüvegem - megszokás - megigazítom az pólóm, kicsit félrecsúszott, a nagy fetrengésben. A nadrágommal semmi baj. Lehet kócos is vagyok, de végül is... ez egy kollégium. Alhattam is. Bár nem valószínű, hogy akkor felébredtem volna egy ilyen kopogásnak aligha nevezhető zajra.
- Tes... - nyitom ki végül az ajtót, de nem fejezem be a szót, mert So Ra áll előttem. Még a szemüvegem is visszateszem, hátha rosszul látok, elvégre sosem tudhatja az ember, hogy mikor képzeli oda a barátnőjét valaki más helyére, de szemüvegben is So Ra az - Szia...
Motyogom zavartan, nem tudom mit kéne mondanom, az biztos, hogy nem túl jól teszem, hogy nem nézek a szemébe, hanem a cipőit kezdem figyelni, és nem állok arrébb az ajtóból. Lázasan jár az agyam, mit kéne mondanom, de persze semmi értelmes nem jut eszembe.
- Rég láttalak... Minden oké? - Szánalmas vagyok. Érzem. Próbálom összeszedni magam, és az jut eszembe, amit Izzie mondott, hogy csak arra figyeljek, hogy mit érzek So Ra iránt... 
Végignézek rajta, a lábaitól felfelé - olyan csini lábai vannak! - egészen az  arcáig. Az ajkainál megállok egy pillanatra, és megnyalom a számat. Nem tudatosan. Végül a szemeibe nézek, és nyelek egyet. Igen. Fájna neki. Nem mondhatom el. Nem tudhatja meg. 
Közelebb hajolok hozzá és megcsókolom. Itt, az ajtóba. Az sem érdekel, ha meglátnak. Nem számít. Szeretem, és fáj nagyon a tudat, hogy olyat tettem, amit nem kellett volna. De többet nem teszem. Nem én... Sőt, ezt az egyet is jóvá teszem. A hogyant nem tudom. De meg fogom próbálni. Addig pedig, remélem érzi ebből a csókból, hogy mennyire fontos nekem.

Meglepődöm, hogy itt áll az ajtómban. Nagyon is. Elvégre nem akartam látni. De azért jó látni. Csak a szemébe nem tudok bele nézni, és inkább a cipőit nézem. Megállapítom, hogy új, hogy jól áll neki. Eszembe jut, hogy talán meg kéne neki is mondanom, de ő magyaráz valamit. Nem hallom mit. A bűntudatom erősödik, ahogy a hangját hallom. Lassan sikerül csak rávennem magam, hogy a szemeibe nézzek. De persze előbb végigmérem. A mellkasához szorít valamit, ami rózsaszín. Bűn ronda, de hozzá illik. A szemeiben valami szomorúság van, és egy pillanatra megijedek, hogy talán már tudja is. Muszáj megcsókolnom, hogy tudja, nem jelentett az egész semmit, hogy őt szeretem, hogy akarom, hogy szükségem van rá. Szóval csókolom, nem foglalkozva senkivel és semmivel, és csókolnám én sokkal tovább is, de ellép, aztán a karom alatt egyszerűen besétál. Eszméletlen.
Csak nézek utána, még mindig a nyitott ajtóban állva. Lassan fordulok meg, és csukom be az ajtót, közben próbálom felfogni, hogy miről beszél. Ki a a Lilu? Milyen állatot fogadott már megint örökbe, és miért néz engem állatorvosnak? 
Ezek az első gondolatok, de aztán rájövök, hogy Lilu a rózsaszín borzadály lesz, ami nyilvánvalóan a laptopja. Közelebb lépek, és elveszem a felém nyújtott... Lilut. 
Egy pillanatig meredek rá, aztán So Ra-ra pillantok. Tényleg nevet ad a dolgainak?
- A telefonod, hogy hívják? - kérdezem, és lehet hülye vagyok, hogy ez az első, ami eszembe jut. De azért vele együtt az ágyamhoz megyek és leülök rá. Kilian orkjai várhatnak.
Kiveszem a laptopot a tokból, és nem teszek rá megjegyzést, hogy nem csodálom, hogy rossz, mert egyáltalán mi ez? Rápillantok, és bár ő most nagyon szomorú, én rettentően boldognak érzem magam. Nem miattam szomorú, és tessék, itt az első lehetőség, hogy jóvá tegyem a baklövésemet, és még a figyelmem is eltereli.
- Attól függ mi baja - válaszolom szórakozottan. Pedig lehet nem kéne ennyire derülnöm ezen, de mégis jó kedvem van, nem tehetek róla. Úgy érzem, ez a lehető legjobbkor történt. A végén hálás leszek Lilunak... Jesszus, már én is így hívom. Tényleg nem vagyon normális.
So Rara figyelek, és felhúzom a szemöldököm, ahogy a csipogást meg a sípolást a simogatást, meg a többit meséli. Ne... ne... ez...
- Kim So Ra! Ez egy gép. Ha simogatod, nem érzi... Mellesleg egyáltalán nem lenne szabad pityegnie se sípolnia.
Közlöm vele röviden a tényeket, aztán úgy döntök kezelésbe veszem. Először is kell a töltője, aztán ha már áramon van, bekapcsolom. Elindul. Kattog párat, aztán semmi. 
- Az adatokat le. A többit egyelőre nem tudom - So Ra kezébe adom a gépet, aztán felállok, és előveszem a saját laptopom. Igaz az egy MacBook, nem éppen illik össze a kettő, de mindegy. Az iPadem is az ágyra dobom, meg még pár kábelt, és persze csavarhúzókat is, ha szét akarnám szedni. Mert szerintem a ventilátora is tropa, és akkor meg kell nézni, hogy mi legyen.
- Mikor kezdett pittyegni? És máskor miket csinált? - kérdezgetem, miközben végig gondolom az összes lehetőséget. Lehet csak a videokártya és a ventilátor. Akkor könnyű lesz. Ha más is van... akkor nehezebb. De egyelőre információkra van szükségem. 
Rápillantok, és mit látok? Átlátszó a felsője. Virágos a melltartója... Megint bűntudatom lesz, és elhúzom a számat. Elveszem tőle a gépet, és első lépésnek összekötöm a MacBookommal hátha tényleg csak a videokártya... Akkor ha szerencsém van, felbukkan valami a képernyőmön.

Tokki... mosolygok. Tudhattam volna. Elvégre nyuszi. Teljesen logikus. És... tud olyat is, ami logikus! Imádom! Tényleg elment az eszem. Az ágyra ülök a laptopjával, és hallgatom a "tüneteket". Nem tehetek róla, de tényleg jól szórakozom. Erre ő meg csipked.
- Mi van? - Nézek rá kérdőn. De hamar megbánom. És el is fordulok. Persze, értem a gép. Sóhajtok egy nagyot. Rendbe kell hoznom a gépét, különben sosem bocsátok meg magamnak.
De azért a véleményemet elmondhatom. Szerintem akkor is röhejes, hogy simogatja, de ha neki ettől jobb érzése lesz, nekem végül is mindegy. Az mondjuk elszomorít, hogy rögtön le akar lépni, és jó is, mert amúgy nem tudom mit csinálhatnánk, ha ez kész van.
Összeszedem, ami kellhet, aztán visszaülök, és nekilátok. So Ra meg beszél, igazán csöndben maradhatna.
- Jó. Szurkolj. De csak magadban - válaszolom, mert mégis csak könnyebb a kütyüjére figyelni, ha nem magyaráz közben összevissza. Bár, az is igaz, hogy nekem meg tudnom kéne, máskor is csinált-e hasonlót, szóval erre rá kell kérdeznem. 
- Kék? - kérdezek vissza, ez bizony fura. De egyelőre nem agyalok ezen sokat. Összedugom a saját gépemmel, és szerencsére megjelenik az, aminek So Ra képernyőjén kéne lennie.
- Azt - bólintok, és elmosolyodom a puszimra, de... nem vagyok biztos benne, hogy ezt megérdemlem. Jól esik a közelsége, az ölelése. Beszívom az illatát, és nem is foglalkozom a rossz érzéssel, ami megint rám tör. Helyette a a gépemre nézek.
- Ez a családod? - kérdezem, a képre bökve. Bár elég egyértelmű, hasonlítanak is egymásra. - Mesélsz róluk? - Kérdezem, ami ellentmondásos, mert az előbb azt akartam, hogy csendben legyen. De most, hogy belegondolok, alig tudok róla valamit. Pedig mindent tudni szeretnék. Közben meg azt hiszem, tényleg csak a videokártya meg a ventilátor a baj, de azért biztos, ami biztos, kimentem a dolgait.
- Idehoznád azt a pici fekete dobozt az asztalról? - Kérdezem, és remélem, hogy így érti, mire gondolok. Ha a nevén nevezném a dolgot nem találná a külső merevlemezt, egyébként csak HDD-nek hívom, mert minden más hosszú. És ez a neve. De mindegy, ha idehozza, akkor rádugom a gépére, aztán készítek egy mappát a nevével.
- Írj be egy minimum 8 karakterből álló, kis és nagy betűt, számot, és valamilyen más karaktert is tartalmazó jelszót. Kétszer.
Adom neki ki az utasítást, mert így nem kell majd attól tartania, hogy felhasználom, amit lementünk. Egyébként így is simán, de ezt ő nem tudja. Nem tudhatja, amúgy meg nem érdekelnek a dolgai, ha ő nem mutatja meg, akkor én nem fogom nézegetni.
Ha végez, akkor szépen mindent kimásolok, ami a gépén van, és el is magyarázom neki, hogy mi történik. Hogy ez egy biztonsági mentés, arra az estre, ha Lilu - igen így mondom - mégis csak rosszabbul lenne - igen ezt is így.
- Aztán ha ez meg van, akkor szét kell szedni, mert szerintem a ventilátorod ment tönkre. Érzed már most is milyen meleg? - megfogom a kezét és a laptophoz húzom. Kezd forrósodni, pedig alig használtuk. - És ha szerencsénk van, akkor a videokártyád a rossz, és nem a képernyőd.
Nem használok szakszavakat, azt szeretném, hogy értse. Aztán már figyelek rá, mert még mindig érdekel a családja is, és ez most jó 5 percig eltart, addig én szépen elpakolok. A kábelek nagy része, az iPad már biztos nem kellenek. Ezeket visszateszem a helyükre, és közben hallgatom, mit mesél. A laptopja kattog párat, de még nem adja fel, és ez szerencse. Én pedig, pakolászás közben csak lopva pillantok rá So Rara újra meg újra megállapítva, hogy ő valószínűleg nem is tudja, mennyire szexi, ahogy fel van öltözve. Nem engedhetem így ki az utcára, mert... megrázom a fejem. Nem lehetek féltékeny, hiszen nem is ő az, aki hűtlenkedett, hanem én. 
Beharapom a szám. És inkább ráfigyelek. Arra, amit mond, amit tesz, ahogy mozdul. Bármi jó, csak ne gondoljak arra, hogy én mit tettem.

Mesél. Olyan So Ra-san, ahogy csak ő tud. Legalábbis, azt hiszem. Bár lehet mások is így szoktak, csak én nem szoktam rájuk figyelni. Rá meg azért figyelek, még akkor is, ha azt hiszi, hogy éppen nem. Most is. a húgáról mesél. Rózsaszín haj? Megcsóválom a fejem, szörnyű lehet. 
- Hogy hívják? - vetem közbe, mert... nem is tudom. Tiszta rossz, ilyeneket már kéne tudnom, nem? Nem tudom. Egyke vagyok sosem csináltam ilyesmit. Még csak hasonlót sem. Közben a gép dolgozik. Én bólogatok, amikor megtalálja a HDD-t. Szépen csatlakoztatom és megy is minden gyorsan egyszerűen. So Ra talál neki valami jelszót, remélem nem felejti el, aztán ki is mentek mindent szépen. Egész gyorsan megy, persze So Ra-nak nincs annyi mindene, mint nekem, gondolhattam volna.
- Egyáltalán nem lenne szabad melegnek lennie, max, ha órákig használod - magyarázom neki, de ő meg a laptopjához beszél. Sóhajtok egy nagyot, és úgy döntök, ez még nem a világ vége. A barátnőm nem százas, de nem baj. Ezt el tudom neki nézni. Ő is elnéz nekem egy csomó mindent, főleg, amit nem is tud. Miért gondolok már megint erre?
Inkább kikapcsolom a gépét, és hallgatom amit mesél a családjáról, most épp a testvérérről. A helyzettel kapcsolatban bólogatok, közben megfordítom Lilut, az asztalomhoz ülök vele, és kicsavarozom, hogy bele is nézhessek.
- Hány év van köztetek? - kérdezek megint, hogy érezze, tényleg érdekel. kérdeznék én sok minden mást is, de nem akarom azt sem, hogy tolakodónak tartson. A ventilátora, amúgy szörnyen néz ki.
- So Ra... te... hol használod ezt a laptopot? - kérdezem, és kérdőn pillantok rá. A ventilátor tiszta szösz. Még macska szőr is van benne. Csodálkozom, hogy nem működik? 
Óvatosan kiszedem, majd az egyik fiókból kiveszem a tisztításhoz szükséges eszközöket. Amíg a szüleiről mesél, addig takarítok a laptopjában, nem csak ventilátor koszos, bár az a legrosszabb. Erről persze ő nem tehet, de azért nem ártana, ha ezentúl csak az asztalnál használná. Szerintem. Na mindegy.
- Biztosan nagyon kedves hölgy - nagymama... elmosolyodom. Kiskoromban a szomszédunkban volt egy kedves öreg hölgy, ő mondott mindig ilyesmiket, és sokat segített, hogy megtanuljam a nyelvet. Nekem ő volt amolyan nagymamaféle, de meghalt ő is, már nagyon régen. A szörnyű az, hogy már a nevére sem emlékszem. 
- Mesélj még! - kérem, mert jó ilyeneket hallani. Többnyire csak válásokról, éhező árvákról meg ehhez hasonlókról hallok. Szükségem van valami idillire, hogy elhiggyem létezik még ilyen.
Közben pedig visszateszem a már tiszta ventilátort, és szépen visszacsavarozom, hogy aztán újra elindíthassam, és megnézzem, kattog-e, sípol-e még. De igazából nem kéne. Csak egy kicsit zúgnia, ahogy elindul... Aztán jöhet a kép probléma.

Figyelmesen hallgatom a szavait, amíg a laptopját próbálom rendbe tenni. Az első simítások egyszerűek. Előbb egy biztonsági mentés, aztán ventilátor szerelés. Közben meg végre megtudok ezt-azt a barátnőm családjáról. Persze apró dolgokat tudtam, de igazából nagyon keveset tudok So Ra-ról, és ez eléggé zavaró, most hogy kezdek tisztában lenni az érzéseimmel vele kapcsolatban. Szeretnék róla minél többet tudni, ezért is kérem, hogy meséljen, és örülök, hogy megteszi. A húga nekem túl vadnak tűnik, a bátyjáról meg nem sokat tudok meg, de amit korábban tudtam, azzal együtt eddig szimpatikus.
- A katonaságnak szigorú szabályai vannak... - jegyzem meg, bár ő ezzel sokkal jobban tisztában van, mint én. Összerezzenek, ahogy mellém ülve, a térde a combomhoz ér. Aztán megnyugszom és mosolyogva szerelem tovább a Lilut. Ahogy azt meséli, megbámulták, felé fordulok, az arcát figyelem. Szerintem most az emléktől is megijed kicsit, én meg a füle mögé tűröm a haját. - Legközelebb ha ilyen van, vegyél fel egy nagy kalapot, fátyollal... Vaaagy... öltözz férfinek, bár inkább ne... - hülyeségeket beszélek. Annyira lányos, semmi esélye nem lenne, eltitkolni, hogy nő. Adok neki egy gyors puszit, aztán inkább kiszedem a ventilátort, és bár elég siralmas állapotban van, azért örülök, hogy ilyen, mert így legalább nem fog sokáig agyalni azon, hogy mi volt az előbbi agymenésem.
- Értem. A jövőben próbáld meg olyan helyen használni, ahol nem megy tele szöszökkel - Nézek rá komolyan, mert használhatná az ágyban is, ha van laptop párnája, de gondolom nincs. Viszont, ahogy újra játszom magamban a szavait, eljut a tudatomig, hogy mit is mondott.
- Mit csinálsz te a szekrényben viharkor? Hol vannak olyankor a lányok?
Letakarítom a ventilátorát úgy hallgatom a válaszát, meg a többi dolgot, amit mesél. De ez eléggé megdöbbentő, sosem hagynám, hogy a szekrénybe bújjon. Még csak nem is biztonságos, főleg nem vihar esetén.
A nagymamája is szóba kerül, és így sok minden más is. Csak felhúzom a szemöldököm, ahogy a szobáját a pincében említi, de nem mondok rá semmit. Igazából ötletes, és ha ő jól érezte magát, akkor mindegy is. 
- 바보 - mondom nagyon értelmesen, amikor az úszáshoz ér, és az akciójához. A bátyja megmentette, még szerencse, nekem meg majd meg kell köszönnöm a srácnak alkalomadtán, hogy vigyázott So Ra-ra. A csónak történetére már tiszta a ventilátor, és a helyén is. Épp a hátulját csavarozom vissza Lilunak.
- Nyilván nagyon szeretik egymást a nagyszüleid - jegyzem meg halkan, ahogy beindítom a laptopot, és várok. Szerencsére már nem sípol, és nem recseg, a ventilátor tisztogatás is jó volt valamire. Újra összekötöm a saját gépemmel, és a monitoromon most is feltűnik So Ra asztala. Én elégedett vagyok, így felé fordulok, adok egy puszit a vállamra hajtott fejére. Igazán fel sem tűnt, hogy mikor bújt ilyen közel, de azt hiszem jó így. Nem szakadt ránk a plafon, és semmilyen más jelét sem látom annak, hogy a pár nappal ezelőttiek most bosszulnák meg magukat. Egészen megnyugszom. Úgy kezdem ellenőrizni, hogy nem ő csinált-e valamit a videokártyával? Teszem azt letiltotta.... Bár erre kicsi az esély, hiszen akkor nem így lenne problémája... De egy próbát megér. 
A gyanúm helyes. Nem a kártya az. Beharapom a számat, és kikapcsolom a gépet.
- Attól tartok - kezdem halkan, és a képernyőjére mutatok - hogy itt lesz rossz valami.
Sóhajtok egyet, aztán So Ra-ra pillantok. 
- Mesélsz még? - kérem, miközben elkezdem csavarozni a képernyőt körbeölelő műanyagot, hogy aztán megnézhessem, mi a baj.

- Nem koszos vagy, hanem szép - nem hiszem el, hogy ezt el kell neki magyarázni, de ha szeretné kifejtem neki. Mert szerintem nagyon szép. Bár még mindig tartom, hogy a rövid haj jobb volt. Talán ha felfogná... Mert, akkor látszódna a nyaka és... Mindegy, én most nem gondolok erre, inkább foglalkozom a laptopjával. - Intézd el, hogy a húgoddal együtt menj legközelebb, a rózsaszín hajával biztos feltűnőbb lenne...
Az alapján, amit mondott, szerintem a húgát kevésbé zavarná, ha bámulják. Nyilván a rózsaszínhaj is valami figyelemfelhívás. De nekem végül is mindegy. A bátyja biztos örül, ha meglátogatja. Két év hosszú idő. Szerencsés vagyok, hogy rám nem vár ilyesmi. 
- Itt van, de nem hiszem, hogy bírnád - jegyzem meg mellékesen, és azt hiszem nem teljesen fogom fel, hogy miről is beszél, különben nem így reagálnék, de éppen leköt a tisztogatás, és mivel egy érzékeny pontnál vagyok, jobb, hogy nem jut el a tudatomig, mit is mondott. 
Mire tovább beszél, már nem kell annyira koncentrálnom, és így ő is több figyelmet kap.
- Minek nézel te engem? Tisztító szolgálatnak? - nézek rá csúnyán, tudva, hogy őt ez nem hatja majd meg. Egy ideje, ez nem használ nála, de nem tudom mióta. Mégis, örülök neki, hogy már nem ijed meg minden egyes alkalommal. - Vagy, veszünk neked egy laptop párnát - rákacsintok. Azok a párnák nagyon praktikusak, és ha azt használja, akkor valószínűleg kevesebb szösz megy majd a gépébe.
Mesél, és egyre jobb dolgokat tudok meg. Először, hogy fél a vihartól, ami megint felfoghatatlan számomra, és rá is kérdeznék, hogy a viharban, mi az ijesztő, de nem teszem.
- Ha becsap egy villám a szekrény a legrosszabb hely, ahol lehetsz - közlöm szépen lassan, vannak dolgok, amik nem változnak, ilyenkor egyszerűen nem tudok normálisan beszélni senkivel sem. Engem is idegesít, főleg most, de már kimondtam, akkor nem mindegy?
Majdnem elejtem a csavarhúzót, ahogy azt mondja a két szobatársa együtt... De szerencsére sikerül letenni.
- Tessék? - azt hiszem most kiverte nálam a biztosítékot. - Úgy érted, hogy..? Mi...?
Igen, ezt most el kell magyaráznia rendesen, mert így nem tudok tovább koncentrálni. Az a kettő... és nem foglalkoznak azzal, hogy So Ra fél, inkább egymást nyalják-falják? Így értette? Ez egyszerűen gusztustalan. És közben izgalmas is, de ezzel a részével nem igazán foglalkozom, jobban érdekel, hogy So Raval mi van.
- Legközelebb ha vihar van, gyere ide. Vagy érted menjek? - vetem fel, mint ötletet. Az végül is egy jó indok lenne kicsit közelebb kerülni hozzá. De ez persze másodlagos. Vigyázni szeretnék rá, szeretném ha érezné, fontos nekem.
A történet a nagyszüleiről nagyon helyes. Még nekem is tetszik, még ha csak egy-egy szóval utalok rá akkor is. Most kifejezetten érdekel vele kapcsolatban minden, ezért is kérem, hogy meséljen még, miközben újra a kezembe veszem a csavarhúzót és folytatom a "javítást".
- Nem, nem jelenti azt. De valószínű, hogy jobban jársz, ha egy újat veszel - Én az ő kezén simítok végig. Tulajdonképpen megértem, hogy ragaszkodik hozzá, én is ragaszkodom a dolgaimhoz. Szinte mindenhez. Még akkor is, ha évek óta rá sem néztem. Vannak dolgok, amiket képtelen lennék kidobni. Bár azok igazából nem az enyémek...
- Egy lakás drágább mint a koli. De ha nincs pénzed igényelhetsz szociális támogatást, és akkor kifizetik neked a teljes költséged, vagy annak egy részét. Valerie nem mondta? - kérdőn pislogok rá. Ezt annak a lánynak tudnia kell, elvégre ő a kollégiumi diákbiztos, a kolis ügyeket rajta keresztül intézik. Vagyis próbálom rátukmálni a feladatok nagy részét, hogy nekünk kevesebb bajunk legyen ezzel a HÖK-ben. 
Az, hogy megint elutazik, és ezúttal hosszabb időre eléggé szíven üt. Nagy szemekkel pislogok rá. Nem vagyok benne biztos, hogy jól értettem, amit mondott.
- Én... - nyelek egyet. Nem igazán tudom, mit szeretnék. Régebben sokszor visszavágytam, aztán rájöttem, hogy nincs ott semmim. És ami azt illeti, még ha szeretnék is szétnézni ott, van egy okom, ami miatt nem tehetem - Nem lehet. 
Visszafordulok a géphez, és szétnyitom, hogy megnézzem mi a baj. Elhúzom a szám. Itt bizony kéne egy csere, de nem hiszem, hogy megéri. Magamhoz veszem az iPadet és azon keresek rá, az alkatrészre, ami kéne. Nem lepődöm meg, hogy annak az árából, már majdnem új gépet vehetnénk, de azért megkérdezem So Ra-t.
- Szeretnéd, ha kicserélnénk, és még egy-két évig használhatnád, vagy vegyünk egy új laptopot?

- Akkor mindenki jól jár - jegyzem meg csak úgy mellékesen. Bár azért az érdekelne, hogy lehet, hogy ő ilyen a húga meg ennyire más. De inkább majd máskor hozom ezt szóba, most csak hagyom, hogy meséljen, amiről csak szeretne. Közben én tisztogatom a laptopját, pontosabban a ventilátorát.
- Hééé! - elkapom a kezét, és reményeim szerint szomorúan pillantok rá - Szóval csak erre kellek... Hogy megjavítsam a gépedet? - elengedem a kezét, és lemondóan sóhajtva fordulok vissza a géphez. Közben meg megjegyzem, hogy párnát kéne neki venni. A reakciójával megint kivált pár rosszalló pillantást.
- Igen, aztán a nadrágod szöszei belemennek. Arról nem is beszélve, hogy ha mindig úgy túl melegszik az még egészségtelen is - végig simítok a combján, ha már ilyen közel van, és nem fedi őket semmi, akkor biztosan szabad - Kár lenne a szép bőrödet tönkre tenni...
Fűzöm tovább a combjait figyelve, azokat cirógatva, ha csak le nem állít. Pár másodperc után azért észbe kapok, és visszateszem a ventilátort a helyére, aztán amíg tovább mesél vissza is csavarozom Lilut. Azonban a szobatársaival kapcsolatos új infók megint csak olyanok, hogy le kell állnom, mert egyszerűen nem tudom felfogni. Nyelek egy nagyot. Ezek tényleg leszbikusok? És mi van ha So Ra-t is be akarják vonni? Nyelek még egyet, és nem képzelem el a jelenetet.
- Szörnyű... - hogy köztük alszik. Várjunk csak, miért? - Miért te alszol középen? Egyébként meg legyenek toleránsak, mi sem mások előtt...
Ezt nem fejezem be. Inkább visszafordulok a géphez. Határozottan jobb. Amúgy sem tudnám befejezni, mert mit csinálunk mi? A legutóbbi alkalom, az szerintem siralmas volt, az életkedvem elveszi, ha rá gondolok, és azóta nem is próbálkoztam, hiába szerettem volna. De nem akarok én ráerőltetni semmit sem, és ha ő nem jelez, hogy szeretne többet én nem fogok úgy hozzáérni.
- Világos. Sötétítőfüggönyről és füldugóról hallottál már? - kérdezem csak úgy mellékesen, de előtte még bólintok, érte megyek. Aztán nem tudom mit csinálok. Majd megpróbálom elterelni a figyelmét, bár igazán nem tudom, mi az, ami működhetne ilyen helyzetben. De majd kiderül.
Tovább beszél, én meg a képernyője mögé próbálok belesni, de rá is figyelek. Sok érdekes dolgot mesél, időnként hozzáfűzök valamit, belekérdezek.
- Mint például? - felé fordulok, kíváncsian nézek rá. Valóban tudni szeretném, milyen érdekesebb témájuk van. Elvégre alig tudok róla valamit, hátha legalább az kiderül, mi érdekli.
Megtudom, hogy ő augusztusban megint el szeretne majd menni, és amikor megkérdezi vele megyek-e, nagyot dobban a szívem. Rossz arra gondolni, hogy napokig nem láthatom majd, vagyis, ha jól értettem egy teljes hónapig... és hiába ismerném meg szívesen a családját - még ha ez egy nagyon ijesztő gondolat is közben - akkor sem tehetem. 
Túl könnyedén bólint, túl könnyen törődik bele. A minimum az lett volna, hogy rákérdez, miért. Az álla alá nyúlok, felemelem a fejét, a szemeibe nézek. Fogalmam sincs mit mondhatnék. Nem vagyok biztos benne, hogy válaszolnék neki, ha rákérdezne miért, közben mégis zavar, hogy nem teszi. Visszafordítja a fejem, én meg automatikusan hunyom le a szemem, ahogy a keze az arcomon simít végig. Kellemes érzés, de nem élvezhetem sokáig. 
Megállapítom, hol a hiba a gépével, és utána nézek, mennyi lenne kicserélni azt az alkatrészt, majd megkérdezem, mit szeretne. Csak fél szemmel érzékelem, hogy valami nem stimmel, és amikor rápillantok nem értem, miért könnyes a szeme. Én mondtam volna valami rosszat?
Beszélni kezd, valami hülyeséget. Feláll, és pakol. Nem értem az egészet. Megfogom a kezét, és lehúzom az ölembe. Letörlöm a könnyeit, megcsókolom. Nem szeretném, hogy sírjon főleg nem ilyen butaság miatt.
- Vegyük meg együtt -mondom végül, mikor már nem csókolom, és remélem, hogy megnyugszik, hogy hamarosan megint mosolyogni fog. Szeretem, amikor mosolyog.

- Pontosan, meg hogy esténként hazahozz, meg hogy legyen kinek főznöm, meg hogy legyen kit szeretnem.- Felelem neki mosolyogva, miközben egy pillanatra összekulcsolom az ujjainkat. De aztán hamar el is engedem. Javítson tovább. Én asdig elmondom, hol használom a gépem. Igaza van, tudom, de akkor is utálom a székeket. Megborzongok, ahogy végigsimít a combomon, nagyon jól esik. A szülinapom óta szinte hozzám se ért, nem ölel meg, és ez nagyon zavar, mert én azért igénylem az ilyet. De ha nincs kedve, nem fogom erőltetni.
- A bőröm remekül van, selymes és feszes, nem kell aggódnod miatta. - Bólintok, és nézem ahogy visszafordul. Kicsit lebiggyesztem az ajkam, de Lilu fontosabb.
Valerie-éken kiakad, de ezt nem is csodálom. Én is kiakadtam mikor rajtakaptam őket a fürdőbe, de leültünk, megbeszéltük és...miért is alszom középen.
- Mert nem vagyok elég erős, hogy kicseréljem az ágyakat, a lányoké meg kényelmetlen nekem. Így maradok középen, picurira összehúzva magam. Majd megkérem a karbantartót. - megvonom a vállam. Őt biztos nem fogom megkérni, a múltkor is meghúzta a kezét. Az utolsó mondatát nem veszem figyelembe,nem akarok arra gondolni. Csodálkozom, hogy nem hagyott el rögtön.
Inkább csak ülök mellette, és a szekrény jó hely elméletem, de persze kigúnyol. Összehúzom a szemöldököm, és csúnyán nézek rá.
- Képzeld, a sötétitő semmit nem ér, a fülembe meg minden füldugó nagy. - Közlöm vele karba tett kezekkel. Hát mit hisz, hogy barlangban nőttem fel? Na mindegy, marad a mesélés, megint ki leszek oktatva, de már kezdem megszokni. Nem akar ő engem bántani, tudom én azt, csak néha idegesítem. Néha saját magam is idegesítem, úgyhogy nem hibáztatom érte.
Az, hogy milyen témáink vannak Valerievel, az az én dolgom, de azért néhányról tudhat. Néhányról.
- Hát...vásárlásról, a fotózásról, a cikkeimről...rólad.- A végét suttogom, és inkább félrenézek. Leginkább róla szoktam beszélni, Valerie meg csendben meghallgatja, majd elmegy fotózni. Nem tudom, miért ilyen fura.
Elmegyek, és nem akar velem jönni. Megértem, még ha fáj is, nem fogom győzködni. Nem nézek rá, még akkor se, mikor felemeli az állam, pedig kedvem lenne. De akkor neki kezdenék az akadékosmodásnak, azt pedig nem akarom. De aztán mégis, mert vissza kell fordítani a fejét, hogy ne lássam a szemeit. Pont elég, hogy Lilu nem fog meggyógyulni.
Pakolok, mert muszáj, nem zavarhatom tovább. Közben az arcom törölgetem, már tiszta piros, de nem érdekel.már nyúlnék Liluért, mikor lehúz az ölébe. Elengedem a tokot, ami halk puffanással ér földet, és az ölembe ejtem a kezeim. Lehunyom a szemem, ahogy letörli a könnyeimet. Nem csókolom vissza azonnal, először felfogom, hogy most mi is van, megszorítom a ,kezét, és csak utána csókolok vissza.
- Arról szó sem lehet! - Rázom meg a fejem, kicsit talán túl hevesen, össze is csapkodom a hajammal a vállát. - Nagyon kedves vagy Oppa, tényleg, de akkor sose merném használni. Majd...majd nézek valami olcsó asztali gépet, vagy nem tudom, de ez az én dolgom. - Simítok meg az arcát, és most ott is hagyom a tenyerem az arcán. Nagyon szeretem.

- Jó, akkor mától minden este itt vagy és főzöl nekem vacsorát, ha pedig éppen ráérsz, akkor ebédet is. Vasárnaponként pihenhetsz - válaszolom vidáman, mert az utolsó, amit mondott, az nagyon tetszett, és igazán nehezemre esik, hogy ne kezdjek el nagyon elégedetten vigyorogni, de azért visszafogom magam, mert... mert nem tudom. Még sokat kell tennem azért, hogy kiérdemeljem ezt a "szeretet" részt. Legalábbis ezt gondolom. Persze ő már régóta szeret minden viszonzás nélkül, de én mostantól sokkal jobb leszek, és türelmesebb. Vagy legalábbis megpróbálok az lenni. Még akkor is, ha nehéz, mert a combjai kerülnek szóba és azok igazán szépek és selymesek, simogatni, csókolni valóak... Khm... erre most még csak gondolni sem gondolok.
- Azért aggódom, mert ha továbbra is csak úgy ráteszed, nem sokáig lesz ilyen... - magyarázom, mert láthatóan még mindig nem érti. De sebaj, így már elég egyértelmű, és ő amúgy okos lány, csak néha titkolja. Legalábbis remélem, hogy csak úgy tesz, mintha nem értene...
A gépre koncentrálok, mert ez az első lépés, hogy lássa, foglalkozom vele. Neki fontos ez a vacak, nekem meg fontos, ami neki fontos. És ezt sem tudhatja meg, ez túl romantikusan hangzik.
Azért tud ő olyat mondani, amitől le kell állnom, és tátva is marad a szám, mert mi az hogy a szobatársai együtt, és ő alszik középen?
- Segítsek? - nézek rá kérdőn, amikor eljutunk az okig, mert egy ágyat kiszedni áttolni, semeddig nem tart, és nem hiszem, hogy nehezebb az ágya mint nekem. Még hogy karbantartó... az hiányzik csak nekem, tuti nem segítene a két szép szeméért, a hátsó szándékait meg tartsa meg magának.
- Érdekes témák... nem sikerült még meggyőznie, hogy utálj? - Kezdem szarkasztikusan, mert engem mondjuk egyik sem igazán érdekel, legfeljebb az újságírás... aztán kérdezek, mert biztos vagyok benne, hogy a szobatársai nincsenek elragadtatva tőlem. Pedig Valerie azt a nagyon drága izét is megkapta, mert megígértem neki, de mindegy. Attól még láttam rajta, hogy nem volt túl boldog. Szóval nem értem, miért kérte... A figyelmem továbbra is a gépnek szentelem, és épp csak rápillantok, amíg a válaszát várom.
Szóba kerül az egyik nyári terve is, hogy hazautazik, és bár én kíváncsiságból szívesen mennék, még sem tehetem, meg azért tartok is a dologtól. Kénytelen vagyok visszautasítani, viszont az meglep, hogy nem is próbál meggyőzni. Hogy ne ezzel foglalkozzak, megkeresem az alkatrészt, amire szükség lenne, és az árat látva, megkérdezem, mit szeretne, de erre sem azt mondja, amit kéne. Pakolni készül, mintha menne. Ezt viszont nem engedhetem.
Nem is igazán gondolkozom, egyszerűen csak lehúzom az ölembe letörlöm a könnyeit, és megcsókolom. Már már elbizonytalanodnék, de aztán visszacsókol, és így némileg lazul a görcs a gyomromban, ami nem is tudom mikor került oda.
A javaslatomra hevesen reagál, a haja száll a levegőben, és a fene tudja miért, de tetszik, amikor ilyen makacs, viszont most egész biztos nem hagyom magam.
- Először is: Egy olcsó gép, ami majd fél év alatt tönkre megy, mert olyan, mint az ára, nem megoldás - azt nem teszem hozzá, hogy azt is csoda, hogy Lilu ennyi ideig bírta, de mindegy is - Másodszor, te a barátnőm vagy, és ebből kifolyólag ez az én dolgom is. Harmadszor, ha nem teszik, akkor ajándékba kapod, és ajándékot nem utasítunk vissza, szóval egy elfogadható választ kérek.
Komolyan nézek rá, a szemeibe, és remélem, hogy továbbra sem veszi el a kezét az arcomról, mert nagyon jól esik, amikor így simogat, hogy hozzám ér.

- Rendben, akkor öhm...- Nézek körbe mosolyogva, hátha találok valami konyhára emlékeztetőt.- Mit szeretnél vacsorázni? - Nézek végül rá, ha ezt szeretné, nekem semmi kifogásom ellene. Szeretek főzni.
Csak a bőröm miatt ne aggódna. Megragadom az arcát, és nyomok egy puszit a szájára, hátha ettől elfelejti, értem én, hogy miről magyaráz, csak na. Az az én combom, ráérek én aggódni miatta. A végén azt fogom gondolni, hogy kövérnek tart.
Inkább foglalkozzon csak Liluval, mert az nekem fontos. Bár neki biztos nem az. Nem akarok gondolkodni, inkább csak közlöm vele a tényeket Valerie-ről meg Aprilről. Meg a középen alvásról. Meg az ágyamról. Meg a karbantartóról. Aki egyébként iszonyat ijesztő, és félek is tőle, nem is merek kérni tőle sose semmit. A kérdésére csak hevesen bólogatni kezdek, és megkönnyebbülten sóhajtok.
- Nem akartalak ezzel zargatni, meg terhelni, de ha így felajánlottad....a karbantartó amúgy is olyan félelmetes, mindig kiabál meg csúnyán néz rám. Szóval...tőle is meg kell védened.- Nézek rá nagy szemekkel, ő ígérte meg, hogy vigyáz rám, meg hogy megvéd, épp itt az ideje elkezdeni. Eddig nem volt olyan akin gyakorolhatta volna, és rám igazából soha nem vigyázott senki, a bátyám védése meg természetes volt.
- Ha csak gúnyos tudsz lenni, minek kérdezed? - Nézek rá, felhúzom a szemöldököm, és keresztbe fonom a kezeimet. Ne használjon szarkazmust, az a legrosszbb, azt viselem a legpocsékabbul. - Nem, neki nem, de te majd eléred egyszer, saját magadnak.- Vágom rá gondolkodás nélkül, de aztán, pár másodperc múlva felfogom mit is mondtam, és riadtan nézek rá. Ezt most komolyan kimondtam hangosan? Nem úgy értettem. Azt kellett volna mondanom, hogy sosem tudják velem megutáltatni, vagy valami hasonló...
Gyorsan másról kezdek beszélni, a hazaútról, meg arról, hogy jöjjön velem, de nem jön. Én meg nem fogok kényszeríteni senkit semmire, főleg nem őt.
De aztán Lilu meghal. Vagyis számomra, nekem meg kell egy kis idő, hogy elbúcsúzhassak tőle, meg ilyenek. Összepakolok, már Lilut is venném el, mikor Zin ölében kötök ki, és már meg is csókol. Egy picit megnyugszom, egy egészen picit. Egészen addig, míg meg nem hallom az ajánlatát.
Persze, hogy tiltakozom, miért ne tenném, ez egy nagyob rossz ötlet. Számomra. Szép, csendesen végighallgatom, kezemmel az arcán. Igazán nem szeretném elvenni, nem is veszem, ameddig el nem húzódik, addig simogatom.
- Tetszik ez azó...barátnő... sose hívtál még hangosan így. Vagy legalábbis nem szándékosan.- Suttogom, és elmosolyodom. Sóhajtok egy nagyot. - Csak abban az esetben vagyok hajlandó beleegyezni, ha ez után soha többé nem veszel nekem semmit, és nem fizetsz nekem semmit. Akárhova megyünk, én fizetek, nem hívhatsz meg sehova. Így is áll az ajánlat?- Nagyon remélem, hogy a válasz nem lesz, mert akkor itt fogunk porosodni mindig. Tőlem valahogy mindig elszalad a pénz. Elveszem a kezem az arcáról, de csak azért, hogy átkarolhassam a nyakát, és szorosan megölelhessem.

- Hűtő arra - mutatok a kis konyha részleg felé - legfelső polc az enyém - válaszolom, aztán szétnézhet, hogy mit szeretne csinálni. Van ott elég sok mindent, bevásároltam egész hétre. De, igaziból nem szeretném, ha most elmenne, így még gyorsan hozzáfűzöm - de még ráér...
A bőre pedig igenis fontos. Mert szép és selymes, és jó lenne, ha még sokáig ilyen puha maradna. De láthatóan ő ezt nem akarja megérteni. A puszi viszont jó, amikor elhajol én hajolok oda hozzá még egyért, aztán inkább mosolyogva helyre teszem a gépét, hogy legalább a túlmelegedés ne legyen baj a jövőben. Ha nem melegszik fel annyira, akkor a bőrének sem árt. Tulajdonképpen megmentem. Ő meg közben mesél, és enyhén meglep, hogy a szobatársai... mindegy, szóval meglep, és nem értem, miért ő alszik középen, de ha valóban csak az ágy a probléma azt megoldjuk könnyedén.
- Sosem zavarsz - válaszolom, és persze tudom, hogy most mondok ellent magamnak, hiszen az utóbbi napokban azzal ráztam le, hogy zavarna a tanulásban. Igeni. Nos, vannak még hibák - Akkor ha ez megvan, átmegyünk megcsinálni az ágyadat.
Jelentem ki határozottan, a karbantartóról meg nem veszek tudomást. Ha elintézem az ágya, akkor So Ranak nem is kell a karbantartó közelébe menni, tehát nem kell vele foglalkozni többet. Szerencsére.
Nem tudom miért mondom azt, amit, nekem viccesnek tűnik, de abból ahogy reagál, tudom, hogy nem az. Várható volt, nem vevő az önkritikámra. Viszont, a válasza eléggé meglep. Ijedten pislogok rá, csak nem tud valamit? De nem, nem tudhat, akkor nem lenne itt, akkor nem beszélne ilyen kedvesen, ez egészen biztos.
- Én... öhm... az kizárt! - jelentem ki, nem túl határozottan Lilut piszkálva, rá figyelve, nem So Ra-ra. Nem akarok neki hazudni, de az igazságot sem mondhatom el. Ördögi kör. Magamban fohászkodom, gondolja, hogy csak bizonytalan vagyok magamban, hogy attól tartok valóban úgy lesz, ahogy mondta. Nem lenne jó, ha megsejtené, hogy tettem bármit is, ami esetleg elég lenne ahhoz, hogy elhagyjon.
Szerencsémre ő tereli a témát, még ha nem is olyan irányba, amilyenbe talán kellene. Nem tudok vele menni, még ha szeretnék sem. De igazság szerint kétes érzéseim vannak Koreával kapcsolatban és nem vagyok biztos benne, hogy jól érezném magam. Viszont So Ra nem kérdez rá, hogy miért utasítom vissza, én meg nem kezdek el erről beszélni, helyette a tényt közlöm, hogy a gépébe új alkatrész kell. Vagy esetleg egy új gép.
Megint nem azt teszi, amit várnék, és nyilván én sem azt teszem, amit ő vár, de nem érdekel. Magamhoz húzom, megcsókolom, és próbálom megnyugtatni.
- Tényleg nem? - meglepetten nézek rá - Hogy hívtalak? - nem értem, hónapok óta barátnőm, hogy máshogy hívhattam volna? Megfogom a kezét, ami az arcom simogatja és a számhoz húzom, hogy adjak rá egy puszit, aztán sem engedem el, csak leeresztem az ölébe, ott simogatom tovább, úgy hallgatom, milyen őrültséggel áll elő már megint.
-Nem, nem áll. A saját pénzemből akkor veszek, és azt, amit akarok, annak, akinek akarom. És ha az éppen te vagy, akkor te boldogan elfogadod, és nem kötekedsz - lehet kicsit nyers vagyok, de van az a mondás, hogy "adni jobb mint kapni" és szeretném végre kipróbálni, ne akarjon meggátolni benne. Mielőtt megint tiltakozni kezdene megcsókolom újra. Úgy, ahogy akartam, amikor idejött. Lassan, gyengéden és szerelmesen. Mert szeretem.

Hát akkor maradok, de azt hiszem, ha a felső polc az övé, hogy kelleni fog egy szék, ha bármit is le akarok onnan szedni.  És a bőröm is marad olyan, amilyen. Nem kell aggódni, elég, ha én aggódok minden miatt, a bőröm miatt, Valerie-ék miatt…és ezt vele is meg kell osztanom. De persze, nem úgy reagál, sőt, még az ágyam is ő akarja áthúzni, pedig én tényleg nem akarom zavarni. Tényleg, mert azt sose bocsájtanám meg magamnak, ha miattam lenne rossz valamelyik vizsgája, vagy valami. Én tudok úgy is tanulni, hogy itt van velem.
- Akkor miért nem hívhattalak, vagy láthattalak az elmúlt napokban? Hiányoztál.. – Nézek el megint, ki az ablakon. Azok ott… ott… igen, azok ott viharfelhők. Pedig nem mondtak esőt az időjárás-előrejelzésben. Hazudtak nekem megint. Inkább visszafordulok felé, és egy kicsit megrázom a fejem.
- Nem maradhatnánk itt? Nem tudom a lányok mikor érnek vissza, na meg, mintha kezdene feketedni az ég. Majd csöndben leszek, és tudsz tanulni. – Nézek rá kicsit bizonytalanul, tényleg nem szeretnék most sehova menni. Nagyon hiányzott, még ha ő ezt nem is tudja. Vagyis most már tudja…tessék már gondolkozni se tudok.
Nem, nekem nagyon nem vicces, kicsit se veszi komolyan, hogy mennyire szeretem, és ez bánt. Egy kicsit. De nyílván nem fogom az orrára kötni, mert azzal csak megint untatnám. Szerintem nem normális hogy majdnem négy hónap után se merek neki elmondani mindent, mert félek, hogy unatkozna, vagy elküldene. Pedig nagyon régen nem küldött már el. Azt hiszem, most már nem is fog elküldeni soha, csak legfeljebb elalszik. Akkor meg legalább tudom nézni. Meg birizgálni. Mert azt szeretem. Nem egészen biztos magában, de talán csak zavarba jött. Nem tudom, nem foglalkozom vele.
Bár azt hiszem lassan mennem kéne mégis csak, ha már úgyse jön velem, éz Lilu is meghalt. De nem enged, lehúz az ölébe, megcsókol, nekem meg elterelődnek a gondolataim. Tényleg nem értem mit keresek én mellette, miért pont én. Lenyugszom, főleg attól, hogy a barátnőjének hív.
- So Ra-nak. Vagy Kim So Ra-nak. - Bólintok, és másik kezemmel végigsimítok a karján, mikor puszit kapok a kezemre. Elmosolyodok, és a szemébe nézek.- Lehetek őszinte Oppa, nem fogsz elküldeni? - Nem mintha akkor nem mondanám el, csak azért mégis jobb lenne itt maradni. Mielőtt beszélni kezdek, még meglesem a felhőt, hogy alakul a vihar, és nyelek egyet. - Tudod, egy kkcsit zavart az elején, hogy csak akkor néztél rám kedvesen, vagy értél hozzám, mikor ketten voltunk, de aztán azt gondoltam, hogy biztos ciki neked, hogy pont velem kell lenned, úgyhogy, hogy ne zavarjalak, inkább elfogadtam. De azért ez nem igaz, ugye? Nem ciki annyira, hogy velem kell lenned? -Beszéd közben lehajtom a fejem, és a kezét birizgálom.
Én alkut ajánlok, de persze ebbe ő nem egyezik bele, aminek igazából örülök. Belátom, hogy nem nyerhetek, úgyhogy csak elhúzom a szám, és kelletlenül bólintok. Nem akarom, hogy rám költse a pénzét, de n tehetek mást, ha ilyen makacs.
Megcsókol, másként mint szokott, nekem meg fura gondolatok kezdenek cikázni a fejemben. Mi van, ha csinált valamit? Vagy...nem igazán tudom. Visszacsókolok, próbálok ugyanúgy, és igyekszem mindent kitörölni az agyamból. Átkarolom a nyakát, és hozzábújok. Nem tudomm mennyire jó ötlet.

- Mert... - nyelek egyet, és egy pillanatra csak de elnézek oldalra - ... nem zavarnál, de nem hiszem, hogy tudnék a könyveimre koncentrálni...
Mondom végül, és remélem, hogy ez elfogadja magyarázatnak. Hiszen most sem a könyvemet olvasom. De igazából mindegy. Mert erről tényleg nem akarok beszélgetni vele. - Te is nekem...
Mert tényleg. Hiányzott, de erre is csak most jövök rá, hogy végre itt van. Most érzem, hogy rossz volt nélküle. És talán ő gonosz dolognak tartaná ezt, de kifejezetten örülök, hogy Lilu beadta a kulcsot. Az arcát figyelem, hogy mit reagál a szavaimra. Nem hiszem, hogy mondtam neki valaha hasonlót, de ez most tőlem, felér egy vallomással.
Maradni akar, és a felhőket emlegeti. Kipillantok az ablakon, aztán visszanézek rá, egy félmosollyal.
- De maradhatsz, a tanulást meg azt hiszem, mára fel fogom függeszteni - végig simítok az arcán, de ahogy én kerülök szóba, elfordulok, mert nem szeretném, ha elhagyna. Nagyon nem. Lilura koncentrálok inkább, és arra, hogy menthetetlen. Ez viszont So Ra-ban változat meg valamit, mert könnyek gyűlnek a szemébe, és hirtelen menni készül, pedig az előbb beszéltük meg, hogy marad. Természetes hát, hogy visszarántom, az ölembe húzom. Megcsókolom, és közlöm vele, hogy veszünk másikat. Vagy alkatrészt, vagy laptopot, ő meg tiltakozik, én meg érvelek, és meglep, hogy azt mondja sosem hívtam a barátnőmnek.
- De hát ez a neved... Nem szereted? - egészen megnyugszom, hogy csak a nevén hívtam eddig, és nem hívtam mondjuk Pöttöm Pannának hangosan, mert tuti kiakadt volna. Legalábbis azt gondolom, hogy nem tetszett volna neki. Puszit adok a kezére, ahogy az arcomat simogatja. Aztán ahogy megszólal a szemeibe nézek. Kicsit talán meglepetten. Mert milyen kérdés már ez? Eddig nem volt az? De végül csak lassan bólintok. Eszemben sincs elküldeni.
Amit mond, az igaz, mégis fáj, hogy szóba hozza, és le is sütöm a szemeimet, bűnbánóan. Nem, nem azért volt, mert ciki lenne. Hanem mert nem tudtam kezelni a helyzetet. Most sem tudom. De amikor befejezi, akkor veszek egy nagy levegőt, és felpillantok. Csak ekkor látom, hogy ő is lehajtotta a fejét, így előbb az álla alá nyúlok, és a szemébe nézve próbálom meg elmondani, hogy mit gondolok.
- Sokkal inkább tartok attól, hogy neked ciki velem lenni. Ha nem tűnt volna fel, nem vagyok túl népszerű - kissé elhúzom a szám. Engem nem zavar, hogy többen utálnak, mint amennyien kedvelnek. Van elég olyan ember, akivel jól kijövök.
A következőkben pedig nem igazán akarok vele vitatkozni, az összes létező módon ki akarom fejezni, hogy fontos nekem, és ez az egyik mód, hogy megveszem, amire szüksége van. Ez teljesen normális és természetes kéne, hogy legyen, nem is értem, miért tiltakozik. Végül, mielőtt tovább gondolkodna ezen, megcsókolom újra. Belé fojtva a szavakat, és remélem, hogy ezzel ezt elintézzük.
Szerelmesen csókolom, és még közelebb húzom magamhoz. Tetszik, hogy ő is bújik, de nem kezdek el nyúlkálni. Az egyik kezem a derekán pihen a másikkal a hajába túrok. Szeretem a haját is. Nem is akarok elszakadni tőle, de megteszem. Apró puszikat lehelve az ajkaira, és közben, beszélek is hozzá.
- 좋아해 - újabb puszi - 나는 너를 좋아해 - még egy puszi, aztán már csak a szemeit keresi a tekintetem, hogy tudjam, mi jár a fejében, hogy tudja, komolyan mondtam. Sőt, igazából nem is ezt a szót kellett volna használnom, de azt a másikat, egyelőre nem tudnám kimondani. Simogatni kezdem, és bár rengeteg ötletem van, hogy mit csinálhatnánk, nem szólalok meg. Valószínűleg nem is jutna el hozzá, amit mondanék, mert az eget kettéhasítja egy villanás és pár másodperccel később egy hatalmas dörrenéssel leszakad az ég is.

Pedig tényleg csendben maradnék. Mégis, valamilyen szinten hízelgő. Mármint, nem, nem örülök neki, hogy a tanulásról ilyen könnyen el lehet vonni a figyelmét, de nem fogom én kioktatni, mert én is könnyen elkalandozok. Viszont az, hogy hiányoztam neki, meglep. Kicsit kikerekedik a szemem, de csak egy pillanatra, utána magamban mosolyogok. Vagyis, azt hiszem nem csak magamban, pedig lehet vissza kéne fognom magam, mert Lilu haldoklik, most nem szabad vidámnak lenni.
Az, hogy maradhatok megnyugtat, de azért még vetek egy elég gonosz pillantást a felhőre, hátha megijed, bár ennek kicsi az esélye. Nem akartam, hogy már most lásson félni, de most már mindegy.
- De tanulj nyugodtan, majd elfoglalom magam. Nektek is van szekrényetek, nem?- Nézek rá, igen, én ezt most halálosan komolyan gondoltam, képes vagyok ám itt is bemászni a szekrénybe, de van egy olyan érzésem, hogy nem engedné. Na nem baj, csak túlélem, ahogy azt is, hogy egy hónapig nem látom, és ahogy azt is, hogy Lilu meghalt. Csak ahhoz kell egy kis idő. Egyedül, mennék, de nem enged. Leránt az ölébe, megcsókol, és még vitatkozik is velem. Ez szerintem határozottan nem normális. Az se szerintem, hogy nem hívott a barátnőjének, de ez csak nekem tűnt fel ezek szerint.
- De szeretem, csak nem tudom... neked már háromféleképpen tudlak hívni... mindegy, buta vagyok, hogy ilyeneken gondolkozom, ne haragudj!- Vigyorgok rá kicsit erőtlenűl, de próbálkozom. Csak még gyászolok, és ráadásul még venni is fog nekem egy új laptopot vagy alkatrészt, amitől még a lelkiismeret-furdalásom is előjön.
Nem tudom, miért osztom meg vele ezeket, de csak úgy kicsúsznak, sokkal kevésbé félek tőle, ha az ölében ülök, ezt már észrevettem. Hallgatom amit mond, és megrázom a fejem. Nekem miért lenne ciki? Ha tudná mennyire örülök neki, hogy velem van és nem mással...nem, azt hiszem, azt nem bírnám ki. Nem akarom kipróbálni. Belenézek a szemeibe, és elmosolyodom. Olyan szép szemei vannak.
- Oppa, kit érdekel, ha nem vagy népszerű? Így legalább nem tudnak bántani, mert nem kötődsz hozzájuk. - Azt nem teszem hozzá, hogy az általánost én is így éltem túl. Nem kötődtem senkihez, mert ha megtettem, rögtön bántottak általa, vagy épp az bántott, akit kedveltem.
Nem hagy gondolkozni, vagy beszélni, megcsókol, másképp mint eddig. És jó...nagyon. Örülök, hogy nem kezd el vándorolni a keze, mert azt hiszem nem vagyok lelkiekben felkészülve még egy olyan cikis viselkedésre mint ami a születésnapomon produkáltam. Nem, az nem következhet be ismét, mert annak beláthatatlan következményei lehetnek.
Elhúzódik, de kapom a puszikat, meg mond is valamit, de mire eljut a tudatomig addigra ledöbbenek. Hogy...hogy. it csinál? Ő? Engem? Komolyan? De hogy? És mikor? És amúgy is, nem kéne nekem mondani valamit. Nem, azt hiszem most csö...
Az ég dörren, én meg összerázkódok. Az arcom elé kapom a kezem, hogy ne kiáltsak fel, a mellkasába dőlök, amennyire picire tudom, összehúzom magam, és remegni kezdek. És ez még csak a kezdeti tűnetek, szóval, nagyon remélem, hogy ez csak egy rövidke nyári zápor. Mert ha nem...

Meglepettnek látszik, aztán mosolyog. Úgy látszik pár szó is elég hozzá, hogy jobb kedve legyen, ilyet pedig tudok mondani elég sokat, csak azért nem teszem, mert számomra ez eléggé zavarba ejtő. Meg mert, kicsit még nekem is furcsa, hogy így van. De az én szám sarkai is felfelé görbülnek, látva, hogy megint mosolyog. Ha csak egy rövid időre is, hiszen a kinti felhők letörlik a mosolyt az arcáról.
- Az én szekrényem tele van, a többiekéről nem tudom, de nem engedem hogy bemássz - ilyen őrült egy gondolatot! Bemászni a szekrénybe, tényleg kiakaszt. A tanulással meg nem foglalkozom. Az egy vacak kifogás volt, tudok én már mindent, nagyon régóta. Azt is, hogy a gépének mi baja, csak meg kellett győződnöm róla, ezért kellett bele nézni. Sajnálom, hogy rossz hírt kell vele közölnöm, de nekem már van ötletem, hogyan oldjuk meg, csak a beleegyezése kéne, de persze makacs. A szavaira a fejem csóválom, az arcán simítok végig. A fejem is rázom. Nem buta, és nem haragszom. Néha tényleg hülyeségeken gondolkozik, de azt hiszem, pont ez az egyik oka, hogy beleszerettem. És pont ezért, mert beleszerettem szeretnék segíteni neki, elérni, hogy újra mosolyogjon. Egy alkatrész igazán semmiség ehhez.
- Oh, tényleg... - nem kötődöm hozzájuk ez igaz. Rólam minden lepereg... Legalábbis látszólag, mert azért megjegyzem, amiket rólam mondanak - el is felejtettem, hogy érzéketlen bunkó paraszt vagyok.
Jó kedvem lett, és ez látszik is. A szavaim pedig nem kifejezetten So Ranak szólnak inkább magamnak. Hisz épp az imidzsemet rombolom azzal, ahogy vele viselkedek. De mostantól vele mindig ilyen leszek, hiszen épp most tette szóvá, hogy zavaró, ha nem ilyen vagyok. Neki az.
Megcsókolom, mert kissé belé akarom fojtani a szót, mert amióta megjelent ma itt, vágytam rá, hogy szorosan magamhoz húzva őt, elmondhassam mit érzek. S amíg összeszedem magam, hogy ki is tudjam mondani, addig beszél helyettem a csókom, és a puszik. És ha már puszik, két puszi között sikerül egy apró vallomást is megejteni.
Mintha nem számított volna ilyesmire, teljesen ledöbben. Én meg csak puszilgatom tovább. Sőt, meg is csókolnám újra, de az ég közbe szól.
Remegve bújik hozzám, és most értem csak igazán, hogy valóban fél a vihartól. Pedig ez a dörrenés igazán semmi sem volt. Jó persze, engem is váratlanul ért, és összerándultam tőle, de csak egy pillanat volt az egész.
Adok a feje búbjára egy puszit. Az egyik kezemmel a kezeiért nyúlok, és lehúzom őket az arca elől, a másikkal a hátát kezdem simogatni.
- Nincs semmi baj, ez csak egy dörgés... - motyogom, de aztán meggondolom magam, és szétnézve, remek ötletem támad - Bújjunk el együtt... a takaró alá... hmm? - lepillantok rá, és várom hogy mit mond. Én kiskoromban mindig odamenekültem, ha valamitől féltem, és az ágyam legalább kényelmes, bár kettőnknek kicsit talán szűkös, de én azt sem bánom, ha közel kell hozzá bújnom. A lényeg, hogy tudja, érezze, vigyázok rá.

- De a szekrénybe nem félnék. És bemászhat velem.- Nézek rá hatalmas szemekkel, jobb lenne már most indulni, hogy minél hamarabb odaérjünk, de nem enged. Hajthatatlan, pedig én makacskodok, végül muszáj beleegyeznem, aminek valahol mélyen örülök. Mélyen, és eltemetve.
Szóba jön a barátnőnek hívás, és butaságokon gondolkodom, de szerencsére nem haragszik. Lehunyom a szemem, és elmosolyodok. Ha nem haragszik, az csak jó, meg ha hülyének se néz, az meg maga a csúcs. De őt érdekli, hogy ki mit gondol róla, még ha jól titkolja is, és ha nem is veszi magára. Összehúzom a szemöldököm, és finoman megbököm a homlokát.
- Tudod, hogy nem így értettem, és azt is tudod, hogy szerintem nem vagy az. Én ezt az Oppát szeretem, nem pedig a mogorvát. - Vigyorodom el a végére. Mert tényleg szeretem mikor vidám, és mosolyog mindenen, és m morog az orra alatt. Ha vidám valaki, akkor könnyebben el tud viselni, ez bizonyított tény.
Megcsókol, ezzel kiverve mindent a fejemből, és elérve, hogy a szívem úgy dobogjon, mintha ki akarna ugrani a helyéről, és elszaladni, sőt, még a pillangóim is felébrednek a hasamban. Igagából vártam erre, mert mostanában került, és a szülinapom óta is, és hiányzott, hogy így magához húzzon, hogy érezzem, hogy megvéd.
De aztán megszólal, én meg lefagyok egy pillanatra. Nagyon rég fagytam le a közelében, de ez most határozottan olyan pillanat amikor le kell fagynom. Mert ő most... el se hiszem, nem, biztos csak rossz a kiejtése, és másként értelmeztem a dolgot. Vagy talán mégsem...? A szívem dübörög, és már épp nyitnám a szám, hogy én is mondjak neki valamit, mikor megdörren az ég, és leszakad.
Persze, hogy megrémülök, és bújok az egyetlen helyre ebben az országban, ahol biztonságban érzem magam. Hozzá. Remegek, és takarnám is magam, hogy ne lássam a villámokat, de nem hagyja, mert elhúzza a kezem, és azt hiszem puszit is kaotam, azt nem érzékeltem, csak a simogatást a hátamon, amitől szép fokozatosan alábbhagy a remegésem. Úgyse hagyná, hogy rettegjek, ugye? Felpislogok rá, és lassan bólintok, a takaró remek hely, de nem szólalok meg. Ha most megszólalnék, olyan vékony lenne a hangom, hogy fel sem ismerném én magam se.
Az ég megint üvölt egyet, éne meg felpattanok az öléből, és gondolkodás nélkül az ágyához rohanok, hogy elbújjak a takaró alá. Ráhúzom a fejemre, összegömbölyödöm, és várom, hogy ő is bemásszon mellém. Amint megteszi azonnal a mellkasához bújok, visszateszem a kezét a hátamra, hogy simogassa, mert megint el fogok kezdeni remegni, és ránézek. Évek óta ez az első, mikor nem a szekrényben vészelem át a vihart.

- Szerinted beférnék? - Nézek rá, most éppen úgy, mint egy idiótára, mert ez a feltételezés, hogy én bemászok, egyébként pont olyan, mintha egy idióta mondta volna. Neki elnézem, mert szeretem. Bár most éppen nem értem, hogy miért, de van valami ilyen mondás, hogy a szerelem vak... szóval... Mindegy. Amúgy is még a félés is jól áll neki, de azért jobb szeretem, amikor makacskodik, vagy amikor éppen mosolyog, csak mert mondok valami teljesen nyilvánvalót, de őt ez is boldoggá teszi. Tulajdonképpen könnyű elérni, hogy mosolyogjon, és ennek örülök. Az pedig, hogy nem barátnőnek hívom, hanem So Ra-nak, szerintem teljesen normális, de talán én látom furán a dolgokat. Mindegy. Nem foglalkozom ezzel, már csak azért sem, mert tovább beszélgetünk.
- Ez nem igaz - vágom rá, de mosolygok, most ha akarnék sem tudnék mogorva lenni. De amikor megismert, amikor rám akaszkodott, akkor mindig mogorva voltam, és ő már akkor is "kedvelt" jelentsen ez bármit. Amúgy meg nem zavar, hogy bökdös, nagyobbat is bökhetne, megérdemelném, de közben meg nem bírom ki, hogy ne csókoljam meg. Hiányzott, tényleg nagyon hiányzott, és most annyira jó, hogy itt van, hogy ilyen közel van, eszembe sincs elengedni. Vallok, ő meg ledöbben, és mintha csak erre várt volna, hatalmas villanással, majd egy dörrenéssel leszakad az ég. So Ra pedig, tényleg nagyon megijed. Eléggé meglep, nem gondoltam, hogy ennyire fél. Simogatom, puszit adok, próbálom vigasztalni. Próbálom, de nem járok sok sikerrel. Mert mire felállnék vele együtt, hogy bebújjunk az ágyba már megint dörög, és ő sehol sincs.
Sóhajtok egyet, ez így nem normális. Ebben biztos vagyok. Felkapcsolom a kis lámpát az íróasztalomon - napelemes, ha el is megy az áram, ez még világítani fog - és behúzom a sötétítőfüggönyt, hogy legalább a villámokat ne lássa. Aztán lépek az ágyhoz, kibújok a papucsomból, és szépen mellé fekszem.
Egy pillanat sem kell, ő máris közelebb van hozzám, mint korábban bármikor. Legalábbis, magától... azt hiszem... úgy érzem... A kezem a hátára húzza, én meg elmosolyodom, úgy kezdem simogatni. S a szemeibe nézve, és látva a félelmét, kissé elbizonytalanodom. Végül jobb ötlet híján, megcsókolom újra, remélve, hogy legalább ezzel kicsit el tudom terelni a figyelmét a viharról. Azonban, kíváncsi vagyok, és segíteni is szeretnék, így nem bírom megállni, hogy ne kérdezzek rá.
- Miért félsz a vihartól? - nem engedem el, szorosan ölelem, és simogatom továbbra is, de szeretném, ha elmondaná, mi a baj, mert az egész biztos, hogy ez nem mehet így a végtelenségig.

Bólintok, és nem zavar a nézése sem, én ezt teljesen komolyan gondoltam, nekem ez normális, nem tudom, miért néz így, bár ha azt vesszük… számára ez bolondság. Sok minden más is amiken én gondolkodom, ezért nem is szeretem megosztani vele, mert úgyis úgy fog rám nézni, mint most.
Egyet azért mégis elmondok neki, és lehet, hogy neki nem tűnt fel, nekem igen, és zavar. Ennyi, le van tudva, megszokom majd, és nem lesz semmi gond. Azt nem akarom, hogy buta beceneveken kezdjen el hívni, attól biztos, hogy a hideg rázna. Nem, nem szeretném. Mert mogorva lenne, pedig azt tényleg nem szeretem.
- Oppaaa, ne már! Akkor nem azért kedveltelek, mert mogorva voltál, azt kifejezetten utáltam, és csak azért lógtam rajtad, hogy végre ne legyél mogorva. – Kezdem elveszteni a remény, hogy beláttassam vele, nem jó a mogorvaság, sokkal szerethetőbb, ha kedves meg édes… bár lehet, hogy a szemébe mondanám, hogy édes, kirakná a szűröm. - Az mondjuk már részletkérdés, hogy még mogorvább lettél a társaságomban, mint amúgy. – Húzom el kicsit a szám, és felsóhajtok. Mennyi álmatlan éjszakámba telt, hogy rájöjjek, mit utál bennem annyira. Nem sikerült, pedig tényleg nagyon erősen próbálkoztam, de nem ment. Talán mert én nagyon szeretem magam, és emiatt elég nehéz hibát találni abban, ahogy viselkedem.
Igazából mindig jól esik, ha így tereli el a figyelmem, másként nem is nagyon tudná. De így mindig, azzal meg, hogy vall, még le is döbbent. Meg kéne csípnem magam, akkor mostmár nem lehet velem gonosz, mert kedvel. És akit kedvelünk, azzal nem vagyunk gonoszak, ugye?
Az ég leszakad, én meg produkálom a tüneteimet, vagyis bújok hozzá. De aztán jön egy ötlete, ami jó is lenne, ha átvinne azonnal és nem kéne megvárnom a második dörgést. De sajnos a vihar gyorsabb, úgyhogy be is rohanok a paplan alá. Oppa meg siethetne, mert meg fogok itt őrülni.
Hallom ahogy babrál, de csak az érdekel' hogy mikor süpped az ágy, és befekszik mellém, minél közelebb tudjak bújni hozzá. Nem kezdek el megint remegni, megnyugtat, hogy simogat, az meg hogy megcsókol szinte el is feledteti velem a vihart. Az arcára simítom a kezem, úgy csókolok vissza. Mikor elhúzódik se veszem el a kezem, hanem gyengéden simogatni kezdem, és elgondolkozom.Sosem gondoltam bele, hogy ez normális vagy nem normális, ez van, és kész.
- Nem tudom, kicsi korom óta ez van. Sosem volt esernyőm, mert mindig elhagytam, és a nagy viharokban is egyedül kellet hazamennem az iskolából. Azóta félek. - Suttogom, és még mielőtt dörrenne, és megint összerázkódnék, újra megcsókolom, teljesen hozzá simulva. És így nem is hallom, hogy dörög.

Csak megforgatom a szemem, és lemondóan sóhajtok. Igazán lehetne másban is makacs, nem csak az ilyen gyerekes dolgokban. Kizárt, hogy beférek a szekrénybe. Ha meg mégis, akkor az kényelmetlen lenne, de mindegy. Ráhagyom, akkor sem fogok oda bemászni.
Sokkal jobb ötleteim vannak ennél, de ő a morcosságomról, meg a kapcsolatunk hiányosságairól beszél. Amiben igaza van, és én igyekszem majd más lenni, de azért nem várhat tőlem csodákat.
- Akkor miért? - mit tudott bennem kedvelni? Ki érti ezt? - De köszönöm - fűzöm hozzá, mert egész jól sikerültek a próbálkozásai, és most, hogy belegondolok, csomó olyasmit csináltam vele, amit már évek óta nem. Tulajdonképpen sokat köszönhetek neki. Még puszit is kap érte, meg csókot is. Igaz, ez amúgy is jár neki, szimplán mert már tudom, hogy mit érzek, és ezt ki is kell fejeznem, hogy ő is tudja. Hogy miért döbben le ennyire, azt nem tudom, de a villámlás és a dörgés közbe szól.
Rögtön látom, hogy tényleg nagyon fél, így védelmezően magamhoz ölelem, és el is terelném a figyelmét, vagy legalább átvinném az ágyra, de egy újabb dörrenés, és So Ra már az ágyamban. Soha senkit nem volt ilyen könnyű ágyba vinni, de persze, ez most eszembe sem jut. Lámpát gyújtok, és behúzom a függönyöket, hogy legalább a villanásokat kizárjam, aztán melléfekszem.
Már azelőtt, hozzám simul, hogy rendesen elhelyezkednék, de nem bánom. Simogatni kezdem, és csak mert fogalmam sincs, hogy máshogy nyugtathatnám meg, megcsókolom újra. So Ra az arcomra simítja a kezét és ettől mosolyogni támad kedvem. Elválok tőle, úgy kérdezem meg, mi a viharban az ijesztő.
Értem, amit mond, de mégsem. Nem látom az összefüggést, viszont nem hagy időt értetlenkedni, mert most ő csókol még, én meg nem tudok ellenállni, és visszacsókolok. De a szemüveg, kezd zavarni, így muszáj egy pillanatra megint elválnom, csak amíg leveszem, és óvatosan az éjjeliszekrényre teszem. Aztán visszafordulok So Ra-hoz, és tovább csókolom, közelebb húzva. Sőt, fordulok is, ha nem ellenkezik, akkor a hátamra fordulok, őt meg magamra húzom, úgy ölelem magamhoz szorosan.
Én még hallom a dörrenéseket. És minden egyes dörrenés olyan, mintha rám haragudna az ég, amiért meg merem csókolni ezt a lányt. Amiért hozzámerek érni, amiért ezt teszem... Pedig nem érdemlem meg, legalábbis a dörgések ezt sugallják. De nem akarok velük foglalkozni, ahogy azzal sem, mennyire fáj a lelkiismeret furdalás. Most csak egy dolog számít, hogy So Ra ne féljen a vihartól, és ezért, azt hiszem, bármire képes vagyok.