Éljen az új szemeszter. Nem értem, hogy miért vagyok még mindig HÖK-elnök, de tulajdonképpen örülök neki. Ösztöndíjat sosem kaptam, pedig megérdemelném, és a jelenlegi megszorítások mellet, az a kevéske pénz, ami ezzel a poszttal jár, igencsak kell. Nagyon kell. Autóm az idén sem lesz, erre már rájöttem. Ahogy arra is, hogy le kell mondanom pár dologról, mert újságkihordónak már öreg vagyok – ugye nekem többet kéne, hogy fizessen a fószer – ezért kirúgtak. Jelentkeztem persze máshova, de az állásinterjúk nem mennek olyan jól, mint kéne. Legutóbbis a fene tudja, honnan de valahonnan előkotortak egy papírt, és arra hivatkozva alkalmatlannak nyilvánítottak. Komolyan nem hiszem el, hogy 5-6 évvel ezelőtti dolgok miatt nem kaptam megy egy állást. Mindegy. Ezen kár rágódnom. Főleg mert a szemeszter elkezdődött, és senkit sem hat meg az életem kegyetlensége. Szóval nincs autó, és azt hiszem a most rajtam lévő világos nadrág az utolsó Trugen, amit rendeltem.
Egyébként ha mindez nem lenne elég, ma mindenhol vörös hajú lányokba botlottam, sőt annak az Elaine Patrick nevű nőnek is el kellett valamit vinnem. Úgy látszik, már postás is vagyok. Szóval semmi sem klappol úgy, ahogy szeretném, és ez mind-mind miatta van. Mert bár tagadom, és úgy teszek, mintha nem érdekelne, attól még túlságosan is sokat gondolok rá. Kire? Természetesen Izziere. A Hökben – mert már volt két év kezdő gyűlésünk -, egyszerűen levegőnek néztem. Máshogy nem megy. Persze ha mondani akart valamit meghallgattam, ahogy a többieket is, de pont olyan értelmetlen ötletei vannak, mint mindig, szóval csak idegesít. És a másik dolog, amit nem értek. Ha egyszerűen csak idegesít, akkor miért gondolok folyton rá? Miért van még mindig tele a hűtőm csikre mellel? Miért van még mindig egy extra fogkefe a fürdőszoba szekrényben és egyáltalán, miért?
Először tényleg meg voltam győződve róla, hogy hülyéskedik. Aztán arról, hogy csak tesztel. Utána azt reméltem, hogy meggondolja magát… És ez így megy április óta. Könyörgöm, szeptember van! El akarom felejteni, nem akarok rá gondolni, de elképzelni sem tudom, hogy csináljam. Pedig próbálkoztam. Tényleg. Először azt hittem, elég, ha lefekszem másokkal – igen tudom gáz – aztán arra gondoltam randizni kéne másokkal. Ami elméletben talán működik, de rá kellett jönnöm, hogy senki sem olyan őrült, hogy elviselje a társaságomat. Leszámítva Na Nát. És én tényleg megpróbáltam vele is. Még moziba is elvittem, meg vacsorázni. De nem bírtam, és valahányszor elkezdett valamiről beszélni, az agyam automatikusan kizárta őt, helyette pedig Izzie volt mindenütt.
Még most is ő van mindenütt… Mindenről ő jut eszembe. Ha valami színeset látok, a naplementéről, bármiről, ami vörös, bármiről, ami idegesít… De még a kávéról és a cigiről is, amiknek elvileg meg kéne nyugtatniuk.
Nem rég lett vége az első előadásomnak. Unalmas volt és hosszú, de inkább figyeltem a tanárra, és elemeztem a stílustalan öltözékét, a hanyag kiejtését, a monoton előadásmódját, mint hogy elkalandozzanak a gondolataim. Most pedig, hogy túl vagyok a napi utolsó engedélyezett cigimen, mostam fogat, és már igazán semmi sem tarthat vissza, hogy hazamenjek, már csak a biciklimet kell összeszedni a tárolóból…
Ne… ez egy rossz vicc.
- Hehe… hogy rohadnál meg, hogy velem szórakozol!
Próbáltam nevetni. Ugye hallotta mindenki? De most kiakadtam. Mégis ki olyan elvetemült barom, hogy egy szöget nyom a hátsó kerekembe? Az én biciklim kerekébe?
Nagy levegő, beszív… kifúj. Kihúzom a szöget a kerekemből, kitolom a biciklit a tároló elé, és egy pillanatnyi habozás után a campus egy füves részére tolom, hogy ott fejre állítsam és megjavítsam, legalább annyira, hogy hazajussak vele. Leteszem a táskámat, előveszem a kontaktlencse tartó dobozkámat, már fáj a szemem, és már az sem érdekel, ha a fél egyetem meglát szemüvegben. Kiveszem azokat az átok lencséket, szépen elteszem őket, szemcsepp, majd szemüveg. Újabb nagy levegő, és megkeresem a mini bicikliszerelő készletem. Igen nekem ilyenem is van. Aztán kezdődhet a móka… Kereket leszedni, tiszta piszok leszek. Miért pont ma van rajtam világos nadrág? Leveszem a dzsekim, arra térdepelek, azt legalább könnyebb kimosni. Közben meg reménykedem, hogy senki sem jön erre. Szemüveg, és lepkés póló… Ez lesz ám a szenzáció!

Az élet szép... Az élet jó... Az élet szép... az élet jó... És ha mégegyszer elmondom ezt a két mondatot, a földhöz vágok valamit. Idegbaj. Ki találta ki azt a baromságot, hogy attól, hogy ilyen pozitív mondatokat hajtogatok magamnak, bármi is jobb lesz? Inkább csak ideges leszek, mert rohadtul nem igaz az egészből semmi sem.
Most is. Szerelem a biciklimet, mert valami állat, azt gondolta vicces kilyukasztani a kerekem. Ha megtudom ki volt az, akkor megmutatom neki, milyen vicces, ha teszem azt kirúgják. Mert bár én igyekszem jól végezni a munkám, mindennek van határa, és ha kell visszaélek a "hatalmammal". Bár inkább vagyok egyfajta bábú, amit ide oda rakosgatnak, és a vállára tesznek több mázsa súlyt. Mindegy. Már ezt is megszoktam a sok más szívás mellett. Csak tudnám mit vétettem, hogy így ver a sors?
Nem is érdemes agyalni rajta, tudom, hogy semmit. Egyszerűen csak kispécizett magának, és eldöntötte, hogy cseszeget halálom napjáig. Bár ilyen depis gondolataim csak azóta vannak, hogy Izzie szakított, és rájöttem, hogy komolyan gondolja, nem pedig valami átmenti elmezavarról van szó nála. Mindegy.
Nem akarok megint rágondolni. És most amúgy is meg kell ragasztanom a biciklim kerekét. Szépen rá is készülök, neki is látok. Szemüveg elő, kontaktlencse el. Dzseki a földre, én meg már szedem is ki a belsőt, ha szerencsém van, akkor mégsem kell levennem a kereket, megtalálom így is a lyukat, elvégre a szög miatt elég nagynak kéne lennie...
Szóval szedem éppen kifelé a belsőt, amikor meghallom a hangját, annak, akire nem gondolok, és akiről, nem vagyok hajlandó tudomást venni...
Felállok. Sóhajtok egy nagyot. Nem rágok be rá... Igaza van. Ez a poló... khm... cuki.
- Örülök, hogy tetszik.
Hihetetlen, de sikerült, mindenféle gúnyolódástól mentesen kiejtenem ezt a három szót. Megfordulok, és azt hiszem, ez az, amit nem kéne megtennem. Mert ha nem tenném, akkor nem látnám, ha nem látnám, talán képzelhetném, hogy ronda, bár azt nem tudnám elképzelni, de így meg hogy látom, még annyira sem. Csodásan néz ki, és láthatóan fantasztikus kedve van. Gondolom, valaki körberajongta, és bezsongott. Az a valaki persze nem én voltam, mert én nem vagyok elég jó neki. Amit nem értek, mert azért nálam jobbat találni elég nehéz, de láthatóan erre még nem jött rá.
Igazság szerint, azóta nem találkoztam vele így. Mármint kettesben. És most, hogy végigmérem, és megállapítom, hogy a ruhája, rövid, és szexis, és szépek a lábai, meg a dekoltázsa, meg amúgy mindene, kicsit zavarban vagyok. A következmény, pedig hogy - bár jól indítottam - egy igazán "kedves" mondattal folytatom.
- Segítesz, vagy csak megálltál bámészkodni?
Ez már olyan tőlem megszokott hangvétellel csúszott ki, pedig amúgy rengeteszer elterveztem, a "Szia Izzie! hogy vagy? Jól telt a nyár?" szituációt, de egyik sem úgy történt, hogy pillangós póló volt rajtam és bringát kellett javítanom. Nem. Azokban a helyzetekben, minden tökéletes volt. A vége is, természetesen, jól sült el. Ennek a mostani találkozásnak viszont, biztos nem az lesz a vége, ami a képzeletemben lenni szokott.

Vannak dolgok, amikről tudjuk, hogy nem szabad megtenni, mégis megtesszük. Ilyen például, hogy válaszolok neki, aztán az, hogy megfordulok. Nekem nem tűnik fel, hogy esetleg olyat mondtam, ami számára szokatlan volt. Én mindig örültem, ha tetszettem neki. Erre határozottan emlékszem. Lehet nem mindig fejeztem ki jól magam, de mindegy. Most is csak az igazat mondtam, de hogy mi játszódik le a kis fejében azt nem tudom és nem is igazán érdekel. Először a látvány köt le, aztán zavarba jövök tőle, és persze, hogy rögtön olyat mondok, amit nem kéne. Mármint... Én tényleg nem így akartam vele indítani. De most már mindegy. Viszont ő vigyorogni kezd, csípőre vágja kezét, és kész van visszavágni. Olyan elegánsan csüccsen le a földre és helyezi magát kényelembe, hogy kis híjján leesik az állam. Hangsúlyozom kishíjján. Igaz egy pillanatra eltátom a számat, de hamar kapcsolok és becsukom. Most komolyan itt kell napoznia?
- Épp azon voltam.
Felelem végül szemforgatva, és mielőtt visszafordulok a biciklimhez, még egyszer végigmérem. Most hogy becsukja a szemét úgysem lát. Ahogy azt sem láthatja, hogy mosolyra húzom a számat. Örülök, hogy itt van. Hogy nem hagyott itt.
A biciklihez fordulok, és előveszem a javító készletből a szükséges kellékeket. Egy darabig csendben vagyok, de amikor elkezdem bekenni ragasztóval a kereket, nem bírok magammal tovább. Beszélgetni akarok vele, ami meglepő, mert eddig ha próbált velem beszélgetni, mindig kifogásokat kerestem. De nem láttam vagy egy hónapig, és a fenébe is, hiányzott... Hiányzik...
- Hogy telt a nyarad?
Kérdezem meg, kevésbé magabiztosabban, mint általában szotkam, de nem feltűnő. Legalábbis remélem. Én próbálkozom, és kifejezetten jó, hogy közben nem kell ránéznem, elvégre nekem a lyukas kerekemre kell most összpontosítanom.

Nem tudom mit vártam tőle. Azt hiszem valahol reméltem, hogyha így reagálok akkor elmegy. Nem mintha akartam volna, hogy elmenjen. Vagyis egy részem akarta, de egy másik meg örül, hogy maradt. Ez pedig elég rossz. Nem szoktam ilyen ellentétes lenni. Mindegy. Maradt és úgy tesz, mintha tudna segíteni, pedig ő is tudja, hogy én is tudom, hogy nem tud, hiszen ez egyszemélyes dolog. Épp ezért nem is igazán foglalkozom vele, csak próbálom megragasztani a kerekem. Már épp tenném rá a foltot, amikor megszólal, és a fene tudja miért, de nem leszek ideges, csak elmosolydom.
- Megmutatnád még egyszer? Nem láttam hova mutatsz pontosan.
Oké, nem tudom ez mennyire jó poén, de tőlem ennyire telik. Felé fordulok és várom, hogy újra megmutassa, pedig azt is tudom, hogy nem is látja. Mindegy. Ha neki szabad hülyéskednie akkor nekem is. Meg aztán Pap is azt mondja mindig, hogy az a baj velem, hogy mindent túl komolyan veszek, és nem tudok kellően "ellazulni". Nos kíváncsi vagyok mi lesz, ha kipróbálom. Persze, lehet nem Izzienél kéne próbálkoznom. De valahol mégis csak ő tud rólam a legtöbbet. Akkor meg?
Visszafordulok, és beragasztom a lyukat, és miközben letörölgetem a felesleges ragasztót megkérdezem, hogy telt a nyara.
Tömör választ ad, ami nekem tőle szokatlan, de nem nyaggatom, ha nem akar többet mondani, akkor nem mondd többet. Egyébként is én cseszegettem mindig, hogy nem tud rendesen válaszolni egy egyszerű kérdésre.
Elhúzom a számat. Az én nyaram... Hmm...
- Dolgoztam.
Felelem hozzáhasonlóan tömören, és még egyszer ellenőrzöm, hogy jól ragasztottam-e be a lyukat, aztán pumplálok bele egy kis levegőt, majd megtörlöm a kezem, és leveszem a szemüvegem úgy fordulok Izzie felé.
- Kész.
Nem tudom ezt miért kellett közölnöm, és egyébként sincs kész, mert meg kell várni, hogy a ragasztó megszáradjon, visszatenni a külsőt és teljesen felpumpálni. De, végülis részlet kérdés. Beszélgetni kéne valamiről. De mivel, nem vagyok elég szociális, foglamam sincs mi lenne a megfelelő beszédtéma. Viszont Izzie is kérdezhet. Elvégre ő maradt itt, ahelyett, hogy elment volna.

Van, ami nem úgy siekrül, ahogy szerentém. És van, ami sokkal rosszabbul sikerül. Mármint... A fene sem gondolta volna, hogy ilyen közel jön, hogy tényleg megkeresi azt a hülye lyukat, és... finom az illata. Nem olyan, mint amire emlékszem, nyilván azóta más parfümöt használ. De akkoris tetszik. Ráadásul annyira ledöbbent ezzel az akcióval, hogy már megint nem figyelek, hova mutat. Csak őt látom, a kutató tekintetét, a karját, a csinos kis kezeit. Mindig ilyen hatással volt rám, vagy amikor velem volt természetesnek tűnt vele kapcsolatban minden, és elsiklottam az ilye apróságok felett? Azt hiszem az utóbbi. Van erről valami mondás, és furcsa mód, most nem jut eszembe.
Itt...
Mi? Jah, a lyuk. Gyorsan odafordulok, nincs nekem semmi bajom, nem csináltam semmi furcsát... Tuti észrevett. Francba.
Inkább beragasztom a lyukat, és szépen megtisztítom a felesleges ragasztótól. Igyekszem valami semleges témát felhozni - azért jobb, hogy visszaült - de úgy látszik nincs beszédes kedvében. Helyette inkább engem kérdez. Nos, végülis, nem titok, hogy mit csináltam. Már nem.
- Láttad a legújabb tejszelet reklámot?
Szörnyen bugyuta. Egyáltalán ki hallott már olyat, hogy a tejszelet a gyerekek után rohan a suliba? Na mindegy. Nem én találtam ki a sztorit, én csak a tejszelet mozgását csináltam meg, de azt profin. Kaptam is egy kartonnal belőle, pedig nem finom. Elküldtem az öregek otthonába, ők legalább örültek. Én a fizetésemnek örültem. Meg annak, hogy volt munkám. Persze csak volt, mert a projektet követően már nem kellettem nekik. Az élet szívás. A miértre meg nem kaptam kielégítő választ. Na mindegy.
A biciklim ameddig tudtam elkészült, és kis tapsot is kapok. Persze tudom, hogy nem volt nagy szám, de azért jól esik.
Megigazítom a dzsekim a földön, és szépen hátradőlök. Persze a térdeim felhúzom, a nadrágom nem akarom összekoszolni, de a polómnak mindegy. Az ujjaimat a tarkóm alatt fűzöm össze, és oldalra pillantok Izziere. Ha kinyújtanám a kezem, játszhatnék a hajával...
- És te merre jártál?
Kérdezem meg végül, mert... mert nem akarom hogy elmenjen. Csak az zavar, hogy nem tudok vele olyan távolságtartó lenni, mint szerintem kéne. De ma is ő volt az, aki közelebb jött, mint illene. Mellékes, hogy azért tette, mert én "kértem". A fene sem gondolta, hogy komolyan fogja venni. És bár igyekszem leplezni, tényleg érdekel, mit csinált a nyáron.

Vannak dolgok, amiket sosem fogok érteni. De ami ennél is rosszabb, hogy a nőket sem értem. Egyiket sem. Néha van egy-két momentum, ami világosnak látszik, de valahogy mindig sikerül újra összezavarniuk. A legrosszabb mind közül, pedig pont a tőlem a karnyújtásnyira lévő Izzie. Egyszerűen azt sem tudom eldönteni, hogy most tényleg tetszik neki a reklám, vagy engem akar idegesíteni... Esetleg éppen kifigurázza? Én komolyan nem tudom melyik, és így azt sem tudom, mit kéne válaszolnom. Hajlamos vagyok azt képzelni, hogy valamelyik a rosszabbak közül, és persze mondanék is valami rondát, de valami miatt – talán mert még mindig reménykedem – inkább elhessegetem a rossz gondolatokat, és úgy döntök, egyszerűen csak figyelem, ahogy megpróbálja utánozni a tejszeletet, és nevetni kezdek, mert – szánalmas.
- Nem is így megy! Hanem... – oh a francba ezt nem tudom elmagyarázni, pedig megmutatni nem fogom – mindegy... szerintem szörnyű...
Válaszolom végül, mindenféle irónia, vagy bármi más bántó hangsúly nélkül. Így csak két emberrel szoktam beszélgetni, szóval érezhetné magát megtisztelve, hogy ő lehet a harmadik. Bár úgy sejtem nem fogja.
Inkább eldőlök. Nem jellemző rám az ilyesmi, de felhúzott lábakkal ülni meg kényelmetlen lenne. Ha pedig még 10 percig itt kell lennem, akkor azt úgy teszem, ahogy nekem a legkényelmesebb, ha meg már társaságom is van, akkor faggatom egy kicsit. Kár, hogy ma nem éppen bőbeszédű.
- Tök jó.
Mert biztos az. Én sosem jártam Európában... Igazából máshol sem. Párszor elmentünk Hawaiira nyaralni. Meg egyszer megnéztük a Grand Canyont. De másra nem emlékszem. Fogalmam sincs mit kérdezzek még. Nyaggathatnám, hogy Európában hol, de ha magától nem mondja, akkor én nem fogom erőltetni. Inkább becsukom a szemem. Hátha elmegy... Mondjuk, azt pont nem szeretném... De akkor mondjon valamit... akármit...