Remegő kézzel indítom be az autót és rekord sebességel indulok el a ház elől. Néhány másodperc alatt rengeteg gondolat fut át a fejemen. Annyi minden, hogy a következő sarkon (lehet az a harmadik) meg is állok és félrehúzódom. Nem tudom igazán eldönteni, hogy mi a rosszabb, hogy akar mellé még valakit, vagy hogy az a valaki Anderson. Na jó tudom. Anderson határozottan rosszabb, de az is biztos, hogy ha mást mond nem akadok ki ennyire. Mégis... néhány másodperc után már bánom, hogy eljöttem. Eszembe jut, hogy az utolsó, amit mondtam az volt, hogy menjen ahhoz a gyökérhez és magamra leszek még mérgesebb. Csapkodni kezdek a kocsiban és csak amikor véletlenül a dudára vágok rá, és az hangosan harsan kapok észhez.
Rádőlök a kormányra és egyszerre rázkódni kezdek a sírástól. Féltékeny vagyok, és valahogy megcsalva érzem magam. A tény, hogy erre vágyik bőven elégnek tűnik, nem gondolom, hogy tettek kellenének a dologhoz. Én barom meg még odaküldtem!!!
Nagy levegőt veszek és újrabeindítom az autót. Visszafordulok és tövig nyomom a gázt, hogy utána ugyan ezt tegyem a fékkel. Az autó csikorogva áll meg a ház előtt és engem életemben először nem érdekel, hogy rendesen parkoltam-e. Kiszállok, becsapom az ajtót, remélem, hogy jó gombot nyomok meg aztán rohanok is befelé.
- Iz!!! - kiáltok, miközben a bejárati ajtót tépem fel! - Iiiiiz! Felejtsd el, amit...
Megállok. A nappaliban ül a kanapén, nem szükséges kiabálnom, biztos hall. Viszont, ahogy ül az nem tetszik és ahogy közelebb lépek meglátom a konyharuhát is, amit a talpához szorít. Hamar rájövök, hogy vérzik, és mindenről megfeledkezve aggódva térdelek le elé. Lefejtem a kezeit meg a kendőt a lábáról, hogy lássam mennyire súlyos a helyzet.
- Sssszzzz! - szisszenek fel, nem éppen szép látvány, bár nem nagy a seb, vérzik rendesen. Visszanyomom rá a konyharuhát meg a kezeit és szerzek egy vizes törölközőt, fertőtlenítőt és kötszert, hogy ellássam. Előbb a sebet mosom ki, fertőtlenítem, majd bekötöm. Az én hibám. Én törtem el a tányért...

Megköszöni. A hangja nem éppen kedves, de legalább megköszöni. Nem mintha szükség lenne rá. Azt gondolom ez a természetes. Bólintok rá és elindulok, hogy elpakoljak. A véres ruhát a fürdőbe, rögtön beáztatani, a kötszereket visszarakni a helyére, de megakadok a mozdulatban, ahogy közli, hogy elkezdett összepakolni. Tudom, mit mondtam, de nem gondoltam, hogy ennyire gyorsan... hogy komolyan...
- Khm... Jó... - mondom halkan aztán elpakolok és neki állok a konyhát is rendbe tenni. Meg-megremeg a kezem, kedvem lenne újra sírni, vagy éppen csak hozzávágni egy újabb tányért a földhöz, de nem teszem. Összeszedem a nagyobb szilánkokat, felsöprök. Igyekszem arra figyelni, amit csinálok, de újra meg újra elkalandozok.
Végül nem bírom megtámaszkodom a seprűn és megkérdezem.
- Te mit mondtál volna, ha azt mondom, egy hármast akarok veled meg So Ra-val? - Sosem gondoltam ilyesmire, és persze nem is lehetséges a dolog - szerencsére - de komolyan érdekel. Annyira hevesen reagált mindenre So Ra-val kapcsolatban, a mai nap is... olyan fura volt. Valahogy úgy érzem, az ő viszonyuk olyan lehet, mint az enyém Andersonnal. Ha valakit Andersont én is elküldeném örökre, jó messzire, soha ne is jöjjön vissza.
Nem nyugodtam meg, de ahogy félig a pultra félig a seprű nyelére támaszkodom, nem látszik, ahogy remegnek a kezeim. A hangom is egészen normálisan cseng, kicsit talán túl normálisan is, de ez nem jó dolog. Ez akkor történik, amikor elfojtok dolgokat. Tökéletesen tisztában vagyok vele, mégis, erre van szükségem, hogy ne szakadjon el az a leheletnyi vékony cérna, amin jelenleg táncolnak az idegeim.

Más. Persze, hogy más. Annyira tudtam, hogy ezt fogja mondani! Valahol be is látom, de nekem nem elég a magyarázata. Mi az, hogy érzelmi rész? Szerinte ennyire oké, ha megdugok valaki mást, amíg nem érzek iránta többet? Valahogy nehezen hiszem el, főleg, hogy eleinte mennyire tiltakozott, amikor Brooke-kal volt. Ennek ellenére nem teszem szóvá, és nem is akarom elhinni, hogy ez tényleg annyira nagyon csak baráti lett volna köztük. De még ha így is volt, akkor sem tartom elfogadhatónak... Már nem.
Ennek ellenére figyelek, és bár nem jó visszahallani a saját szavaimat abban is biztos vagyok, hogy nagyon keveset tud rólam és Andersonról.
- Sajnálom - mondom és komolyan gondolom, mert nem, nem őt akartam megbántani. - De Anderson, akkor is beteg és gusztustalan, és ezt a nézetemet sem te, sem senki nem fogja megváltoztatni. És még ha bele is mennék egy ilyen őrültségbe... - megrázom a fejem. Nem megyek én bele semmi ilyesmibe! Veszek egy nagylevegőt aztán másba kezdek bele - Ha lenne bármi mód, hogy kitöröljek valamit az életemből, akkor Anderson lenne az első, akit törölnék. Egyszerűen elegem van belőle, hogy majd 20 év alatt arra nem volt képes, hogy megmondja mi baja velem, hogy ne akarjon megalázni, megsérteni vagy szimplán megverni. Nem akarom hallani a nevét, nem akarom látni, nem akarok semmit, amihez köze van.
Ahogy róla beszélek erősebben szorítom a seprűt, az ujjaim elfehérednek, a hangom is felerősödik, pedig nem terveztem, egyszerűen ezt hozza ki belőlem ennek az embernek a szimpla gondolat is. Hiába nőttem fel, hiába tudom megvédeni magam, mégis, Pap azt mondaná, az ingerültségem nagy része a tőle való félelmemből fakad. Talán van is benne valami, de ezt nem akarom elismerni. Mégis, annyira bánt a dolog, hogy rákérdezek:
- Egyébként meg... én nem vagyok elég jó, hogy őt akarod?

Bánt hogy ilyen. Egyszerűen bánt. Gondolom, hogy neki is rosszul esett, én épp próbálom megérteni őt - pedig nagyon nehezemre esik - és cserébe valami hasonlót várnék.
- Ne várd tőlem, hogy magyarázkodni kezdjek, olyan dolgokról, amiket feldúlt állapotban meggondolatlanul mondtam. Bármi, amit úgy kezdenék, hogy nem "úgy gondoltam" kifogásnak tűnne, akkor is ha nem annak szánom. Néha annyira magától értetődőek a dolgok köztünk, hogy elfeledkezem róla, valójában mennyire keveset tudok rólad, és hogy fordítva ez még inkább igaz. Tudom - nyelek egyet - tudom, hogy ez az én hibám. De meg akarok felelni egy képnek a fejemben, és ebba a képbe a múltam bizonyos részei nem passzolnak bele. A kisfiú, aki sírva megy haza az iskolából mert a "nagyfiú" bántotta ilyen. Főleg, hogy a nagy fiú valójában egy évvel alatta járt... ennél pedig csak rosszabbak vannak, olyanok, amiket le akarok tagadni. De ettől még vannak, és eszembe jutnak és nem gondolom végig, hogy miket mondok, hogy ezeket a dolgokat csak én tudom, Te meg még nem.
Veszek egy levegőt, hogy folytatni tudjam.
- Én szeretném azt hinni, hogy ha tudtad volna... akkor nem hozod szóba Andersont, még akkor sem, ha erre vágysz.
Nem tudom miért, valahogy azt gondolom, hogy akkor nem is lett volna ilyen vágya. De lehet, hogy óriásit tévedek. Pont ezért, mert hiába érzem azt, hogy mindig is együtt voltunk, amikor valójában, még csak most tanuljuk egymást. Próbálommegérteni, miért vágyik plusz egy főre, hogy velem van-e baj vagy másról van-e szó, de nem igazán értem a válaszát.
- Ne haragudj, de ezt nem tudom megérteni - izgató, hogy engedem, hogy részt veszek benne... Ezt az egészet még csak elképzelni sem bírom. Féltélennyé tesz, és tovább fokozza a kétségeimet. Erre pedig nem is ad választ, viszont valahogy az sem tetszik, ahogy lezárja. Megöltem az egészet. Szuper. Nyilván a kapcsolatunkat is.
Nem is kérdezek többet, csak folytatom a konyha rendbetételét. Aztán gondolom, a legjobb ha összepakolom a táskát, amit kirakott nekem.

Megint meglep. Tőlem soha nem vártak magyarázatot, és bár egy időben magyarázkodtam volna, szépen lassan megtanultam, hogy nem sok értelme van. Senkit nem érdekel a magyarázat.
- Nem úgy gondoltam! Tényleg nem! - vágom rá gyorsan, talán túlságosan is gyorsan, de tényleg nem úgy értettem. - Mit csinál...?
Hozzám biceg, pedig nem lenne szabad neki, de még a mondatot sem tudom befejezni, mert hozzámlép az arcomra teszi a kezét. Mindig elfelejtem, hogy ez tulajdonképpen nagyon jó érzés. Csak, amit éppen mond, az nem olyasmi, amit hallani akarok. Először. A vége persze megnyugvás, de az előzmények kissé beárnyékolják. Próbálom kerülni a tekintetét, mert zavarba hoz, mert nem szeretek sebezhető lenni, de most nagyon az vagyok.
Ráadásul a szex maitt kissé bizonytalan is. Annyira természetesnek tűnt, hogy mivel mindent tőle tanultam, mindent jól csinálok - legalább neki jól - de a harmadik ember gondolata bezavar a képbe. S hiába kérdezek rá, egyszerűen nem értem. Egyre kevésbé értem.
- Miattam? - ezt már tényleg nem tudom hova rakni, és persze csak tovább romlik a helyzet. - De én...
Hogy a fenébe ne akarnék vele lenni? Szerinte miért jöttem vissza? Miért vagyok most is itt? Miért bántam meg mindent?
Persze elég egy pillantás, hogy csöndben maradjak, hogy ismét bűnbánóan lehajtsam a fejem. Kedvem lenne közbe vágni, hogy nem hagytam el. Nem úgy... még ha mondtam is ilyesmit nem gondoltam komolyan, de nem teszem. Feltűnik, hogy nem csak magáról beszél. Kispacáról is és emiatt a számat kezdem harapdálni. Ha van valami... Valaki, aki visszatart, az ő. Rettentően félek tőle, hogy milyen lesz a világ, ha itt lesz, ugyanakkor meg, nem akarom, hogy apa nélkül nőjjön fel. Még mindig nem. Soha nem is akarnám. De én még egész biztos nem vagyok kész az apaságra. Ha meg nem is az enyém... Ezzel viszont most nem foglalkozom, mert Izziere figyelek. S rákapom a szemeimet hitetlenkedve, amikor elküld. Akkor most ki hagy el kit? Elküld, mert nekem az jó? Ez olyan logikátlan, meg is rázom a fejem tagadóan, közben meg érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.
- Én csak... nem volt senki, aki... - nem tudom megfogalmazni. Magyarázkodásnak tűnik, és hiába mondta, hogy őt érdekli, a korábbi negatív élmények megállítanak. Nyelek egyet, majd egy mély levegő vétel és egy sóhaj után, visszanyelem a könnyeket.
- Jó. Ha... ha szerinted ezt kell... - beharapom a számat, mert kimondani nem akarok a szavakat. A hajamba túrok, aztán folytatom - akkor feltakarítok és összepakolok...
Nyelek egy újabbat és már fordulok is a seprűvel együtt, amiről persze eszembe jut, hogy ő még mindig mezitláb van, hogy itt lehentek még apró szilánkok, és hogy a lábán a sérüléssel nem kéne itt ácsorognia. Felkapom és beviszem a hálószobába az ágyra.
- Ígérd meg, hogy nem mocorogsz! - kérem, aztán elkezdek pakolni.

Eszembe jut, hogy tiltakozzak, de nem teszem. Gondolom nem kéne egy újabb veszekedés vagy tudom is én. Ettől még nagyon rossz, hogy elküld talán ezért is viszem be a szobába, az utolsó pillanatig reménykedve, hogy meggondoja magát, hogy ez nem a valóság.
Bólintok. Nem vagyok biztos benne, hogy ki tudnám mondani, amit kér. Leteszem az ágyra ő pedig nem ereszt, helyette magához húz és megcsókol. Én meg szorosabban ölelem, ahogy visszacsókolok, de így még nehezebb elengedni és nekiállni pakolászni. Végül mégis elengedem és miután felmérem mit rakott már össze nekem elkezdem bepakolni a többi ruhámat. Összecsukom a laptopomon azt is beteszem a tokjába.
- De... nem tudom, mikor mire lesz szükségem... - motyogom, és tovább pakolok. Lehet tényleg itt kéne hagyni valamit. Mondjuk a fogkefémet... ilyesmiket. De ruhákból tényleg nem tudom mit lenne célszerű, így azokat tovább pakolom. Meglepően kevésnek tűnik egyébként a cuccom. Próbálom gyorsan összeszedni a dolgaimat és ez biztos látszik rajtam. Máskor sokkal rendszerezettebben rendezkedem, most viszont kapkodok.
- Kösz - veszem el a töltőt és dobom be a táskámba azt is. Győzködöm magam, hogy ez így jó lesz, hogy ez a megoldás. De nem hiszek benne. Tudom, hogy túl gyorsan alakult most minden. Hogy tényleg nem hagytunk magunknak időt, de nem lehet ez a megoldás.
- Meg - úgysem valószínű, hogy tudok majd aludni. Akkor meg nyugodtan hívhat. Gondolom, hogy azon gondolkozik. Én pedig nem érzek erőt, hogy hosszabb válaszokat adjak ráadásul kezd zavarni, hogy beszél és újra meg újra megakaszt a pakolásban.
- El... Jó... Megoldom - Felelgetek neki röviden, aztán úgy döntök, hogy ha újra megszólal akkor késznek nyilvánítom magam, bárhogy is álljak a pakolással. Lehet, hogy őt ezek az apró csevejek nyugatják, engem viszont nem. Nem is kell sokat várnom, épp egy pólót hajtogatnék össze, amikor elkéri azt.
- Tessék - adom oda neki, aztán behúzom a táskán a cizárt. Az átöltözős jelenetről nem veszek tudomást, rá sem nézek, bár nem olyan egyszerű a dolog. Felkapom a táskát, aztán visszaledobom. A papucsomat még bele kell raknom és a cipőmet is fel kell vennem. Kisietek a bejárati ajtóhoz, mert mindig ott hagyom a cipőmet. Belebújok azokba, aztán visszamenyek Izziehez, hogy elköszönjek.
- Szia! - beharapom a számat, egy pillanatig bizonytalanul állok előtte, aztán csak győznek az érzéseim és odahajolok hozzá, hogy megcsókoljam. - Ne mászkálj, ha nem muszáj. Szia!
Köszönök el még egyszer aztán felemelem a táskámat és kisétálok a szobából, majd a bejárati ajtón át a lakásból is.
A csomagot a csomagtartóba dobom, beülök de még jó pár percig, nem indulok el. Kell néhány mély levegő, hogy ne megint szabálytalankodva vágjak neki az útnak. Végül mikor összeszedem magam elindulok, de a koli helyett Ontario-felé kormányzok.