Elmosolyodom a feltételezésen, hogy belepirulnék a teste látványába. Naponta látok hasonlót, oké, nem mindig tetszetős felső testeket, de a dolog nem hoz, nem hozhat zavarba. (A részletekbe nem mennék bele.) Ilyen téren nem vagyok ijedős, talán a teljes meztelenség sem hozna már zavarba, de inkább ne kísérletezzünk. Jelenleg nem is erről van szó, nem kell próbára tenni magam.
Végigmér a piszijében, és érzem, hogy engem (is) lát, nem csak a ruhadarabot, de pont az a jó benne, hogy nem beszél külön rólam. Ez a sejtelmesség amúgy is átszövi eddigi ismeretségünk. A hálóba vezet, megnyugtat, hogy hamar végez, én pedig felfedezem magamnak az ágyat. Meg akarom várni, nem aludni el, talán nem is menne nélküle. (Lehet, hogy vele se.)
Nem sejtem, hogy milyen kérdések vannak benne, könnyednek tűnik, természetesnek.
- Szerencsés vagy, nekem hosszú ideig kell szárítani...- Hát persze. Hosszú is, sok is. Az biztos, hogy nem szoktam nedves hajjal ágyba menni. Szalmakazal lenne a fejem tetején reggelre!
Tudom, hogy vár tőlem valamit, akár mondjam, csináljam, bármi... És messziről indulok, bár nem tudhatja, hova akarok kilyukadni. Megköszönöm neki az estét, mintha most válnánk el, búcsúzkodnánk, ilyesmi, de titokban így mondok köszönetet azért is, hogy nem fordított hátat nekem. Egyértelműen a táncra gondol, megmosolygom érte, eképpen felelek.
- Nem, valóban nem. És a tangó a kedvenced... - kuncogok kicsit. Szerintem az összes többi is, de azt valóban nagyon érti. Egészen átszellemült, ahogy vezetett... Ő is nevet, tudom, hogy jól érezte magát.
- Igen..., remek volna...- felsóhajtok. Megkönnyebbülök, hogy nem ez az utolsó este közöttünk, hogy nem ment el a kedve tőlem. Biztos vagyok benne, hogy a tanításom nem hagyta volna abba, de nem neheztelnék rá, ha ott meghúzná a határt.
- Oké. Aludjunk - bólintok is mellé, és leteszem a párnára a fejem- Semmi baj, jól vagyok...- nyugtatom meg. Nem zavar, hogy ennyire közel van. Még mindig azt hiszi, félek tőle.
Leteszi a szemüvegét, leoltja a lámpát, puhán ölel körbe bennünket a sötétség.
- Éppen kérni akartam...- és közelebb csúszom hozzá, miközben a nyakam alá csúsztatja a kezét. Féloldalasan fordulok én is, bár a kezeimet a testemhez szorítom, összekucorodva.
Pillanatok alatt melegszik körölüttönk (köztünk) a levegő, különös forróság árad belőle, érzem a lélegzetét a bőrömön, finom érintését a derekamon, illata betölti az orrom. A gombóc a mellkasomban terebélyesedni kezd, beharapom az ajkam, mert a csókjára vágyom, de nincs merszem megkérni rá. Pláne kezdeményezni. Inkább a nyakam alatti karja felé fordítom cseppnyit a fejem, s mint egy véletlenül, puszit adok rá. Behunyom a szemem.

-Ha én megszárítom olyan... hát, így is szalmakazal néha úgy vicces is. - Vigyorgok mikor már mellette fekszem és a hajunkról beszélünk.
-Honnan tudtad? - Tettetek meglepettséget, de nevetek megint. Naná hogy a tangó, jó is az.
-Szuper. - Mosolygok szélesen és boldogan, mert reméltem ezt mondja, de lehet rájött sok vagyok így már neki és hanyagoljam. De mivel nem így van, megkönnyebbülök azért, bár nem látszik.
Az alvásra bólint, el is fekszik.
-Jól van... - Mosolygok, ha jól van, nem zavarom, akkor rendben van. Bár ettől még irritálhatnám, hogy jól lett. A kettő nem zárja ki egymást.
-Hm, jó dolgom van! - Mosolygok, bár csak a hangomon érezheti már, mert leoltottam a villanyt. Közelebb jön, ahh, jó azt mondtam visszafogom magam, így is lesz, csak előbb le kell csituljak, hogy megszokjam közel van. Mert amúgy olyan jól esik, jól esik hogy ölelhetem.
Igaz mikor megérzem a száját a bőrömön kiráz a hideg, mert puha ajka van és szeretem az érzést magamon érezni. De most kóstolgat? Mindenféle értelemben... akármilyenben? Biztos nem... de lehet ez csak amolyan csendes öröm, hogy nem raktam taxiba? Nem tudom, de tény, reflexből nedvesítettem az ajkam. Inkább elkényelmesedem, arca az arcomtól van nem messze, de inkább lehunyom én is a szemem. A felső karommal kicsit jobban átkarolom, a lábammal meg közelebb helyezkedem. Jaj én nagyon tudok ám bújni, de próbálok nem kapkodni ezzel sem, nehogy megijesszem vele. De jobb ha szokja, mert reggelre tényleg köré fonódom majd, ha ébren vagyok ha nem. Kezemmel a hajával kezdek játszani, mert tetszik a haja és amúgy is felébredtem már a beszélgetés előtt, szóval most még úgy sem tudnék hirtelen megnyugodni és aludni. De csendesen elfoglalom magam, jó így. Kellemes. Azt nem is sejtem, mit szeretne, szóval próbálok jó fiú maradni.

- Az enyém akkor kazal, ha nem szárítom- nevetem el magam. Nem is gondoltam, hogy ez valaha vicces lesz. - Amúgy nem, nem kazal a hajad. Szexisen kócos, így fogalmaznék..., mármint általában... - mondom neki lecsitulva, kedveskedve neki, ne gondolja, hogy szörnyű lenne a haja.
Kitérek az estére, megköszönöm neki. Tudom, hogy már beszéltünk róla, de nem csak a vacsoráért é sa táncért vagyok hálás. Ő mégis csak ezekre érti (vagy inkább csak az utóbbira) Vagy tényleg olyan lovagias, hogy nem akarja ismét felhozni a témát, ami feszültséget okozott. Nem tudhatom. de éppen olyan jó érzés van most bennem, mint amikor elindultunk hazafelé.
Vele nevetek, amikor meglepettséget színlel. Aztán megkérdezi, megyünke- máskor is, és örömmel mondok igent. Ő is megkönnyebbülni látszik. Aggódott talán amiatt, befolyásol az, ami történt? Az egésznek én vagyok az oka (még mindig ezt hiszem), és megtaláltuk a megoldást is, meg is vagyok "gyógyítva", szóval... Az egészet el is felejthetnénk.
A jól vagyok, azt jelenti, kibékültem magammal, és ahogy mondtam, az ő közelsége sosem zavart. Akkor nem lehetnék itt. Akkor nem mennék vele táncolni se. Miért is kínoznám magam? Azt hiszem, érti, mert rá bólint, aztán sötétbe borul a szoba.
A sötétbe súgja csendesen, hogy át szeretne ölelni. Én közelebb húzódom, ő pedig gyengéden átölel, fél karját a nyakam alá téve. Ahogy a parketten, ahogy a taxira várva, a közelsége megint magával ragad. Ismét érzem magamban a vágyat, kívánom a közelségét, a száját a bőrömön.
Ahogy ígéri, jó fiúként viselkedik, nem lesz tolakodó, nem akar többet, nem tesz fel újabb kérdéseket, mit szabad, mit lehet... Én sem mondok semmit. Tetszik így a közeg, a közelsége, a melegsége, a lélegzése, az illata. Apró puszit ejtek a karján, mintegy véletlenül, köszönetképpen. Ég bennem a vágy, félek, nem tudok majd aludni, de mozdulni sem merek, legalább Sebastiant hagyjam...
Megborzong, ahogy hozzá érek, de ebből csak finom rándulást érzek, aztán hogy közelebb bújik, majd a kezét a hajamban. Kinyitom a szemem, a fejem följebb emelem, így nézek rá, de csak érzem, hol az arca, nem sokat látok belőle.
- Minden rendben? - kérdem súgva, a mozdulata a hajamban bár kellemes, olyan érzést idéz elő bennem, mint amikor ideges macskát látok rángó farokkal. Talán csak feszültséglevezető, de nem lehetek a feszültségének oka! Kihasználva, hogy biztosan ébren van, feljebb húzom magunkon a takarót, alatta ellazítom a kezem, egy pillanatra így hozzá érek a mellkasához. Felkúszik rajta a kezem, így én is ölelem a derekát, de jó ez így. Már csak az érdekel, mi bántja.

Mosolygok, hogy ebben lám, különbözünk, mármint a hajunkat illetően. Másban is csak na. Aztán kicsit elnevetem magam.
-Hmm, örülök ha szexisnek gondolod. - Vigyorgok, ejj, vigyázzon magára, itt van hozzám közel és közli szexisen áll a hajam. Na jó az általábant is hozzátette, de az aprócska részletkérdés.
Aztán már közelebb araszolok a sötétben, valóban nem kérdezek, nem faggatózom, igazából próbálok semmi olyat nem csinálni ami kényelmetlenséget okozna neki. Inkább játszom a hajával, úgy is ott van a kezemnél.
Mikor felemeli a fejét én is kinyitom a szemem. Nem értem mire mondja, mit csináltam? Fura hangot adtam volna ki? Tudtommal nem sóhajtozom. Még. Érzem hogy jobban betakar minket, érzem a kezét a bőrömön, hogy átkarol én meg bátorkodom még közelebb csúszni, arcommal a nyaka felé bújni. Suttogok immár, mert közel vagyok hozzá, hallja a hangom. A lábam is a lábára fonom, szeretném ha összesimulna a testünk, teljesen.
-Persze. Miért? Úgy érzed nem vagyok jól? - A lenti reakció normális, mármint hogy merevedésem van, eddig nem érezhette, most is csak mert hozzásimulok. De ha egyszer vonzódom ezen nem fog meglepődni, különben is említettem, hogy ez várható dolog, amivel nem tudok és nem is akarok mit kezdeni. - Csak tetszik a hajad... - Mondom ártatlanul, mert rosszalkodnom nem szabad, hát lefoglalom magam, míg elmúlik a lenti érzet. Az kis idő, ugye.

Nincs abban a szóban semmi rossz: szexi, és ő tényleg olyan, mármint a haja, jelen pillanatban, de ha jobban megnézném, rájönnék, amúgy is. Most még nedves, érzem az illatát is, kellemes.
Helyezkedünk, kicsit beszélgetünk közben, araszolgatunk egymás felé, olyan ez, mint a kezdő lépsek a parketten. Tudom, hogy meg fogjuk találni a megfelelő pozíciót, amiben majd aludni fogunk, de még... ismerkedünk.
A keze a hajamban bizonytalanít el egy kicsit, arra emlékeztet, mint amikor valaki idegességében végez pótcselekvéseket, avyg aamikor a macska farka ráng olyan furán, és rákérdezek, van-e valami baj. Nem gondolok én semmi rosszra, csak nyomhatom a kezét, vagy hangosan szuszogok, mit tudom én...
Közben jobban betakarom magunk, még inkább belebújva a melegbe, és a kezem a derekára csúsztatom, márha nincs ellenére, hogy közelebb csúszom. Láthatóan nincs, mert ő is jön, közelebb, a lábát átveti a lábamon, a fejét a nyakamhoz dugja. A fülembe suttog, lélegzete beborítja a fülem, most én borzongok meg, és a szavain elgondolkodom. A válasza oké, minden rendben, de ...
- Értem, a hajam... oké- jelezve, hogy nem teljesen hiszek neki- Majd adok egy tincset, emlékbe- ugratom és a fejének döntöm a fejem. A kezem a hátán keresztül a vállára siklik, így húzódzkodom hozzá még közelebb, és az egyik lábammal az övéi közé furakodok. Már aligha kerülhetünk egymáshoz ennél közelebb. Belemosolygok a sötétségbe. Milyen jó érzés így lenni!

Azt kérdezi van-e valami gondom, de én csak közelebb araszolok, összesimulok vele. Fogalmam sincs mire gondol, mert olyan jellegű gondom most nincs, miszerint kényelmetlen lenne bármi ami zavarna hogy elaludjak, például nincs jó szögben a kezem, akármi. Kicsit más gondom van, az hogy kívánom és koncentrálnom kell ne érjek hozzá rossz helyen vagy ne kezdjem el csókolgatni. Mert bizony, jól esne, de tudom hogy nem szabad, szóval igazból tényleg minden rendben van, csak próbálok nem élvezkedni (nagyon).
-Jobban tetszik rajtad. Ha simogatom te is érzed... - Hajtincs... én aki semmi "felesleges" dolgot nem tartok itthon, szentimentális dolog lenne, bár elvileg a haj őriz illatot, biztos kellemes emlékeket idézne, szó se róla. Mert most is jó éreznem őt. Közben ő is közelebb húzódik, teljesen összebújunk, én is mosolygok, némi jóleső sóhajt hallatva. Na most tisztában vagyok vele hogy kiadtam magamból, ha az előbb is csináltam volna. Jobban átölelem, de puhán, igazából csak fürdök az érzésben hogy össze vagyunk bújva. Hogy én mennyire imádom ezt!
-Neked is jó így? Nem zavar? - Suttogom, mert ennél jobban nem mászom majd rá, szóval ha ez nem veri ki a biztosítékot, akkor semmi. Bár de, egy valami még igen, szóval kap egy könnyed csókot oda ahol érem, gondolom a nyakára. Mert nem garantálom hogy random nem kap ilyen puszikat. Kezemmel a hátát simogatom kicsit, tudom, nem kéne élvezkednem, de igazából semmit sem csináltam. Nekem ez legalábbis semmi, neki nem tudom mennyi, de olyan jó így.

Mint amikor egymásra hangolódtunk a táncban... Ez az együtt alvás is ilyen. Mondta, hogy bújni fog, és én magam is bújós vagyok, szóval egyre csak közelebb kerülünk egymáshoz, és esküszöm, nincs ebben semmi rossz. De alvás helyett a hajam birizgálja, úgy érzem, mondana vagy tenne valamit, vagy egyszerűen csak idegesítem, nyomom, vagy egyéb módon okozok kellemetlenséget neki, és ezt nem hagyhatom. Ha már az előbb olyan szépen kihúzott a lekvárból! Remélem, ez sem lesz nagyobb titok, mint az enyém.
A hajamra fogja, az tetszik neki, csak simogatja, válaszol, de a tincsem nem kell neki. (Igaz, csak ugrattam.) Közelebb bújunk egymáshoz, ennél közelebb tényleg nehezen lehetne, de az érzés tökéletes. Melegség, ölelő karok, biztonság. Visszakérdez, mintha nem lenne egyértelmű, hogy élevezem, ami történik, hiszen én is ölelem őt, nem csak fordítva, s közben kapk egy puszit.
Újabb melegséghullám önt el, és az érzés, hogy viszonozni akarom, kell, szükséges, elengedhetetlen... Így nem csak a háta simogatását kezdem el én is, hanem én is megpuszilom.
- Igen, jó, nagyon jó...- mondom kicsit elfulladva, és arra gondolok, bárcsak ne hagyná abba. AZ zavarna. A fejem igazgatom, igyekszem oly pozícióba kerülni, hogy megint elérjen, megint megpusziljon.
A mellkasomban lévő "izé" lágyan kezd rezegni, vibrál a bőröm alatt, zavarhatja a mellkasi szerveimet, mert minden felfokozott ütemre kapcsol. Alvás? Nevetséges gondolat. Ölelkezni, piszézni, sőt csókolózni vágyom. Csak épp mondani nem merem...

Teljesen összebújunk, nagyon élvezem, de én ne élvezném? Szeretem ha szeretgetve vagyok, ha bújnak, ha simogatnak. Van olyan aki nem, hát én nem tartozom közéjük. Nagyon nem.
Elkezdem simogatni a hátát, úgy gondolom ez még nem olyan dolog amivel a tilosban járnék, adok egy puszit is, mert lehet amúgy is fogok, ha fordulunk, ilyesmi. Ne akkor lepődjön meg. Vagy ez csak egy kifogás? Könnyen megeshet, mert ahelyett, hogy elcsitulnék testileg, minden vággyal együtt, ő is simogat és ad egy könnyed csókot a bőrömre. Egyre forróbb a leheletem, ha ő is ad azt jelenti szabad? Ugye azt jelenti...? Így nagyon nehéz nem csinálnom semmit. Jó, mikor hazaértünk valóban álmos voltam, de a beszélgetés felébresztett, nagyon is.
Most meg főleg az ahogy közli, jó így velem. Érzem a kezemen, hogy ver a szíve (ott a nyaka ugye, a kis árulkodó ütőér) na meg a légzése, közel van, nem bírom nem érzékelni. Mocorog, így már az arcát érem ha a számmal akarom csak úgy érinteni. Mintha ő is kívánna, olyan érzetem van ami... felbátorít, bár nem tartja helyesnek az én életformám, gondolom a vágyat sem, hogy most így éjszaka érezni akarom. Mindenhogy. Persze én több éjszaka is ezt érezném, mégsem úgy ahogy ő szeretné. De most erre nagyon nehéz koncentrálni, kimossa belőlem a gondolkodást a keze nyoma, ahogy simogat, a teste puha ölelése, hogy érzem a leheletét gyengén az arcomon. Basszus, ki fogok kapni, de... maximum eltol, vagy nem tudom, csak szól nem? Megbeszéltük hogy szólhat.
Szóval bátorkodom megint közel bújni, de mivel az arcát érem, így az arcát csókolom meg, kissé elnyújtva, igyekezve nem túl szaporán levegőt véve. Elvégre közel a szája, mennyire régen égtem a vágytól, hogy csókot lopjak, de az tényleg merész lenne, tudom, uralkodom is magamon. Legalábbis nagyon próbálok.

Össze vagyunk bújva, és az érzés egyre teljesedik bennem, hogy nagyon jó, ami történik velem, velünk. Tudom, hogy szólhatok, ha valami nem tetszik, és tudom, hogy nem lesz harag érte, és nem is szólok semmiért, pedig már lassan be sem érem ennyivel.
Idejét sem tudom, mikor voltam így ölelve, talán nem is voltam soha, az emlékeim egy részét szándékosan mostam el. Azt tudom, hogy ez mennyire jó, mennyire akarom, mennyire kell. Nagyon. Még annál is jobban. Az elvem, hogy ne bújjak ágyba senkivel, akivel nem vagyok érzelmi viszonyban, most más értelmet nyer, bár alig jut eszembe.
Nem a szerelem számít, nem a szó, "szeretlek", mert nem kell kimondani, ha éreztetik velem. Tudom, TUDOM, hogy amit most tapasztalok, nem a szerelem. De éppen olyan felemelő, éppen olyan jó, éppen olyan sokat ér, mintha Sebastian szeretne.
Egész ismerettségünk alatt, egész este éreztette velem, hogy nő vagyok, hogy kívánatos vagyok neki, és sosem erőszakolta magát rám, nem tolakodott, nem kezdett ki velem. Igazi férfi volt. Nem rohant ajtóstul a házba, lassan közelített és puhán. Csak úgy mellesleg megérintett. Mögém lépve, nyakamba csókolt, a tenyere a tenyeremben szikrát csiholt. Nem sietett. Megvárta szépen, míg megszűnik körülöttünk a világ... Itt vagyunk, egy ágyban, és azt is elfogadná, ha a kanapén kellene aludnia. Itt vagyunk, és elfogadja, amit adni tudok... Elérte, hogy akarjak adni.
Hát adok. Kicsit bátortalanul még, de adok, közeledem, jelzéseket adok neki. Ő okkal visszafogott, nem akar rám ijeszteni, én pedig nem merem jobban bátorítani. Talán mégsem akar annyira. Bár az erekciója elég árulkodó...
Fészkelődöm, hangyaboly támad fel a mellkasomban, forró a levegő, a csókjára szomjazom. Újabb puszi, immár az arcomon, lélegzetvisszafojtva várom, követi-e másik. Megáll, nem megy (jön) tovább, ismét fordítom a fejem, az orrommel érintem az orrát, újra és újra. Lassan és finoman. Én sem kapkodok. Ha ez a vadászat, vadászni jó.

Hát nem vagyok türelmetlen valaki, erőszakos sem, csak élvezem amit kapok, élvezem ha adhatok. Nem mindig vonzó ez másoknak, de ha valaki hasonló gondolkodású mint én, hogy ki kell élvezni ha valami jó, akkor könnyen megtalálom a közös hangot. Amelia tudtommal nem ilyen, de... vele mégis egyre inkább azt érzem most, hogy talán engedne ebből az elvből. Egy kicsit. De sajnos kicsit nem lehet engedni, ha kicsit enged borulni fog minden, én tudom, mert párszor megesett velem.
Megcsókolom az arcán, de nem ellenkezik, nem tol el, csak azt érzem hogy megint mozdul, piszézik velem. Ha ez  most egy teszt vajon rosszalkodom-e ha incselkedik hát... igen, rosszalkodni fogok, ki ne tenné, mikor ennyire a tűzzel  játszanak? Lángra akarok kapni, legalábbis úgy érzem magam mint egy kályha belsejében, viszonzom az eszkimó puszit, mert hát nem vagyok fából, hogy is lehetnék. Elnyílik az ajkam, érezheti hogy forró a lélegzetem. Kezemmel felsimítok a tarkójához, nem tudom mit is szeretne tőlem pontosan, csak azt az én testem, én magam mit szeretnék.
Félek hogy visszautasít, hogy eltaszít újra, mert mikor megjöttünk is váratlan volt nekem de... tudja, hogy kívántam, kívánom, mégis ilyeneket csinál, talán ettől vagyok bátrabb, vagy inkább merészebb.
Mert eddig bírtam, ez is szerintem eléggé becsülendő, tekintve a körülményeket. Az egyik piszébe jobban belefordulok, számmal érzem az övét, de csak simítom az ajkam az övére. Ha tudná mennyire vágyom, hogy megcsókolhassam, talán meglepődne. Bár ha kicsit is figyelt a testem adta reakciókra mégsem.
Ha ő is visszasimít, vagy nem ellenkezik, nem szól, akkor bizony a kezem ráfonom a tarkójára és finoman közelebb húzom, hogy megcsókolhassam. Még így is óvatos vagyok, némileg bátortalan, mert tudom ezt mondta, hogy már sok. De egyszerűen MOST nem érzem soknak. Igazából kevés is, remeg a lélegzetem a vágytól, hogy érzem, csak ízlelgetem az ajkait, ha hagyta. Elvégre olyan telt, formás ajkai vannak, öröm az ajkaim közé venni őket és finoman játszani velük. Persze eltolhat közben is, akkor biztos szabadkozni fogok de most nem tudok gondolkodni csak elveszni a csókban, az érzéki összhangban. Komolyan, mintha kamasz lennék és nem tudnám mit szabad és mit nem, mintha minden új lenne, de valahol az. Nem voltam olyan lánnyal aki megmondta, nem támogatja a felfogásom és aztán... ez lett mégis.

Megszűnik a világ. Nincsenek szabályok, nincsen semmi, csak ő meg én. Meg a vágy, csupa nagy betűvel, mert ez erősebb mindennél. Csak nőtt, növekedett bennem, ki tudja, mennyi ideje, mióta. Ma este már biztosan, többször is, bár akkor még erősebb volt bennem a tudat, hogy nem szabad. Szabad..., nem szabad..., ki határozza meg? És kit érdekelnek a szbályok, ha azok ellentéteseke az akaratommal? Vagy az érzéseimmel? Akármivel?
Tisztában vagyok azzal, Sebastian mit akar. Lefektettük a szabályokat (ismét azok, Istenem!). Nem engedett el, és én sem akartam igazán elmenni. Csak meg kellett magam győzni, nem baj az, ha jó nekem. Milyen hülyén hangzik, de tényleg! Most értem meg Liot is. Értem Sebastiant is. Miért is rossz, ha saját kedvünkre teszünk? Szót fogadok Lionak, és nem esik nehezemre. Mégcsak nincs is hazugság...
Összefolyik minden, és elvész a sötétben, és már nem érdekel más, csak Sebastian. Az ölelése, az illata, minden, ami belőle árad. Amit adni akar, amit adni tud, amennyit képes vagyok befogadni. Lehet, hogy lesz határ, lehet, hogy nem. Ez sem egy maratoni futás, amire rendesen fel kell készülni. Nem is lehet...
Bújunk. Összébb. Puszikat váltunk, és ez sem elég. Szó nélkül bátorítom, és ha tudnám, mi jár a fejében, az orrára koppintanék. Hát szadista vagyok én? Úgy hiszi, eddig csak játszottam vele? Hát most elkezdem... De nem azért, hogy próbára tegyem, nem azért, hogy felhúzzam, és aztán eltoljam, mintha nem erre vágynék. Játszom, ahogy ő ébresztette fel alvó lelkemet, és játszom, mert más módon nem tudom tudtára adni kívánságomat.
A piszézés aztán puha csókot szül. Keze a tarkómra csúszik, szája a szájamra. Éppen csak érint, mint este a klubban is, amikor ittuk azt a koktélt. Puha sóhaj hagyja el a szám, máris kapnék utána, de várok. Most nem hagyja abba. A tarkómnál fogva húz közelebb, és ízlelgetni kezdi az ajkam. Rést nyitok a számon, hogy ha akar, meg tudjon csókolni. Ha az ajka hozzám ér, nyelvemet finoman érintem hozzá, majd húzom vissza, hogy akarja ő is. Furcsán füledt a levegő közöttünk, szinte vibrál, reszket.
Reszketek én is, egyre türelmetlenebbül akarom, hogy megcsókoljon "rendesen", közben pedig élvezem ezt a kínzóan édes vágyat, a puhatolozó ajkait, a forró lélegzetét. Ha kell, fordulok még kicsit, hogy kényelmesebben érjen el, hogy akadálytalanul simulhassanak össze ajkaink. A testem lánra gyúl, de Sebastianból is forróság árad. Tüzel az arcom. És ahogy néhány órája a sötétben, most is boldog vagyok. Biztonságban érzem magam. És most senki sem állíthat meg...

Igazság szerint Amelia nekem elég misztikus nő, tekintve sosem tudok kiigazodni rajta, mit is szeretne. Ami fura, azért általában ez szokott menni, de most többször is mellé lőttem a tippjeim is mikor beszéltünk. Most viszont... most én vagyok a gyámoltalan, mert annyira érezteti mit szeretne, csak ellentmond azzal amit korábban mondott. Talán ezért nem merek eleinte semmit csinálni, de egyszerűen magával ragad hogy egyre többet enged, vagy nem is ez, inkább, hogy viszonozza! Ugye erre nem igen volt példám vele.
De most hogy megcsókoltam és érzem a nyelvét a számon halkan nyögök kicsit, jelezve, mennyire élvezem, hogy szabad, hogy lehet, hogy ő is kíván és immár teljesen egyértelműen közölte. Bár lehet csak reflex az egész, hogy viszonozza, de most már komolyan nem akarok ilyeneken agyalni. Egyszerűen csak csókolózni, mert bizony ha csókot adnak és képtelen vagyok nem viszonozni. Legalábbis eddig még nem volt olyan hogy tudtam nemet mondani, ha tetszett a másik szája, ajkai, ahogy csókol. Márpedig Ameliával minden ilyen klappol, élvezem. Elnyitja az ajkait, én nem vagyok rest francia csókot adni, nyelvemmel a nyelvét simogatni, cirógatni, de egyre mélyebbeket lélegzem, mert nem akarok elválni az ajkaitól, félek vége lenne a egész estének, bumm reggel lenne, tudom is én. Milyen gyerekes elgondolás, de valahogy olyan törékeny ez a dolog. De lehet ezért élvezem ennyire. Fordul egy kicsit, nem bírok magammal, azt akarom szorosan legyünk, szorosabban, pedig már ez sem kis teljesítmény, de mégis a hátára fordítom és puhán elfekszem rajta. Így felszabadul a másik kezem és tudom simogatni a derekát, az oldalát. Érzem a mellkasomon a mellét, a csípőjét az enyémen, hát nem mondhatja, nem érezni mennyire megveszek jelenleg érte, mennyire kívánom, mennyire érezni akarom mindenhol. Ennek ellenére a csókom nem lesz hevesebb, inkább mélyebb, érzékibb, már bátran csókolom, nem vagyok bizonytalan. Az ajkaival továbbra is játszom azért, néha a fogaim közé véve az alsó ajkát, finoman karcolva a bőrét ahogy elengedem, majd csókolom tovább. A nyakáról az arcára simítok, onnan a hajába, annyira jó, kicsit remegek a gyönyörtől, hogy kíván, hogy szabad. Mintha fáznék, pedig olyan mintha lázam lenne. De egyszerűen jó érezni őt, azt érezni hogy tudja, vigyázom rá és eszerint enged talán az érzéseinek.
Persze a testem rakoncátlankodik, a derekam néha lustán hullámzik, én nem is érzem ez a csókolózás miatt van. Teljesen felizgat vele.

Megőrülök. Komolyan. Minden, amit korábban gondoltam a szexről, új csomagolásba kerül. Lehet, ugyanilyen egyszerű lett volna Lioval is, ha nem gondolkodom annyit. Lehet, csak ki kellene műtetni az agyam, úgyis csak a baj okozója.
De nem gondolok Liora. Sem senki másra. Mindenki kívül maradt, az ágyban senki más nincs, csak ő meg én. Együtt jutottunk idáig, de miatta. És mert furcsán, de szeretve érzem magam, képes vagyok megnyílni is. Előtte. Neki. Nem fordult el, amikor úgy tűnt, kudarcba fordul az este. És nem hagyott magamra akkor sem, amikor mindazok után ragaszkodtam hozzá. Hogy itt legyen, velem.
Óvatosan térképezzük fel egymást. Olyan ez, mint a tangó. Tartás, és rengeteg érzés, noha semmi sem látszik, vagy semmi sem annak, ami. Egy biztos, hogy jó vele lennem, és lehetek önző, de akarom, hogy jó legyen nekem. Szükségem van rá, ahogy a bókjaira is, hiszen mióta ismerem, magabiztosabbnak, boldogabbnak érzem magam.
Félénk jeleimre kedvezően reagál. Viszonzom, amit ad, és újra bátorítom. Úgy tűnik, veszi a jeleimet, érti ki nem mondott kívánságomat. Nem tudhatom, valójában mi játszódik le benne, mert egy szót sem szólunk. Másra használjuk a szánk...
Ahogy jelzem, kívánom a csókját, felsóhajt, (nyög?), elnyílt ajkaim közé dugja a nyelvét. Őrületes érzés, tombol a vérem, élvezettel szívom meg kicsit, majd engedem el, simítom meg nyelvemmel, majd hagyom, hogy ő simogasson. Ez is egy tánc. Izgalmas, erotikus, fülledt. Isteni.
Fordul velem, fölében kerekedik, de nem lesz eőteljesebb a csókja, mégis másmilyen. Felszabadulnak a kezeim, mindkettővel érinthetem, és ahogy ő is, én is simogatom. Már nem azért, mert ő teszi. Tenném magamtól is. Teljesen hozzám feszül, a mellemnek, az ágyékomnak, mégsem érzem a súlyát. A keze megtalálja az arcom, a hajam, beleborzongok, ahogy hozzám ér. Nem tudom, melyik érintés a legjobb. Mind.
Óvatosan csókolózunk tovább, Úgy érzem, vigyáz rám. Mintha még mindig a kezdő lépéseket tennénk... Talán igaz is. Megharapja a szám, elengedi, aztán újra a szájába veszi. Szokatlan, izgató érzés. A forróság az ágyékomban is tombol. Meztelen bőrére feszül a tenyerem, aztán csak az ujjbegyeimmel simítok rajta végig. Egyszerre akarom ölelni is. Nem tudok betelni vele. Szétnyílnak a lábaim, ahogy ringatózik felettem.
Rajtunk van a pizsama, mégis úgy érzem, meztelen vagyok. Érzem a húsát, a forróságát hozzám feszülni.
És tökéletesnek tűnik minden. Adni akarok és befogadni, bármit is jelentsen ez.

//+16, szerintem már rég megérett khm xD//

Kész vagyok ettől a nőtől. Egész este ment ez a két lépés előre, egyet hátra, majd a végén megtudom, hogy hát nem kéne. Erre most meg... hát ahogy csókolom, nyelvemmel kéredzkedem be az övé mellé még szív rajta kicsit, szinte követeli a csókot, ami, valljuk be, bennem már nem is tudom mióta érik. Már a vágy rá. A tangót is élveztem vele, de a csók... érezheti, engem teljesen ellazít és feltüzel vele. Csókolózni olyannyira szeretek, hogy nagyon. Ez most rettentően bölcsen lett megfogalmazva, de nekem a szám szerintem erogén zónám és a csók az nekem rettentően élvezetes tud lenni egy jó partnerrel. Amelia ebben is jó partnerem, nem csak a táncban, máris levett a lábamról. Igaz, rég fekszem, de mit számít ez?
De muszáj jobban éreznem, egyszerűen nálam is átszakad a gát, mindenhogy érezni akarom. Mindenhogy, telhetetlenül. De nem tol el, sőt, simogat, de tartom magam, nem omolok rá, csak csöndben élvezem. Inkább csókkal viszonzom minden érintését, bár egyelőre csak a száját csókolom és a kezemmel indulok felfedező körútra. Bátorkodom a póló alá simítani, hogy tenyerem a bőrét érezze, ahogy övé is az én bőröm. Annyira selymes a bőre, nem bírok betelni vele.
Ahogy hullámzom, engedi hogy a lábai közé eresszem a csípőm, arra halkan az ajkára sóhajtok. Biztosan kíván, szerintem nem szorulna további izgatásra, ahogy én sem, de ez engem ritkán tart vissza.
Csókolni akarom, de máshol is. Kezemmel a lábát a derekamra simítom, érezzen odalenn is jobban, közben elválok az ajkaitól, forrón lehelek rájuk. Csókolom az arcát, többször, majd haladok oldalra, lefele, a nyakát veszem célba. Kezemmel kicsit elsimítom a haját és újra a nyakát csókolom, mint a táncklubban, csak most nem jeges a csókom, hanem forró, perzselő. Óvatosan szívogatok a bőrén, nyomot nem fog hagyni, ahhoz túl gyöngéd vagyok. De nem is az a célom, csupán hogy csókolhassam, ajkaimmal érezzem a bőre minden szegletét. Azt mondta nem igen kényeztették, én szeretném. Nagyon szeretném, ha hagyja lejjeb is haladok, kezemmel elhúzom a póló nyakát, hogy több felülethez férjek hozzá szabadon. A kulcscsontját csókolgatom, finoman végignyalok az ívén, csókkal zárom a mozdulatsort. Másik kezem továbbra is a derekán, meztelen derekán pihen, de kicsit a hasára csúszik.
-Szabad? - Lehelem a bőrére, közben feljebb tolom a kezemmel a pólót a melle fele. Egyértelműen le szeretném venni.

Ég bennem a vágy, amiről azt hittem, bűnös, ha olyan ember iránt lobban fel, aki nem az enyém, akihez nem köt szerelem, aki nem szeret. Tudatom egy része most is tilt(ana), hogy ne tegyem, megbántanak majd, használnak, eldobnak, tucat leszek, kacat. Számtalan kép, hang, jó tanács (és rossz) kergeti egymást, éppen úgy ahogy a vágy és a félelem, gyors egymásutánban, szüntelen kergetőzve. Az érzékeim erősebbek.
Egy kérdéssel kezdődött, de a gondolataimban olvasott, és nem volt kérdés a válasz sem. Mégsem estünk egymásnak, hanem apró léptekkel bújtunk össze, kezdtünk csókolózni. Lio volt az utolsó, akit megcsókoltam, és Szegeden majdnem lett valaki, de ő túl józan volt, és túl régóta ismert, és tudta, a bosszú így nem lesz édes. Különben is, hogyan állhatnék bosszút valakin, aki nem szeret? Inkább csak beszélgettünk, kacarásztunk a piától, és max egymásnak dőltünk, ha forogni kezdett a Föld. És nem történt semmi.
Sebastian közelsége úgy kell nekem, mint fuldoklónak a levegő. És amikor össze kapaszkodunk, ez sem elég, a csókja kell. Gondoltam már rá korábban is, milyen lehet, és volt néhány pillanat, amikor úgy éreztem, közel áll hozzá, hogy megtegye. Mégsem lépett. Mégsem követelte ki magának. A közös ágy, az összebújás, a puszik, a bőrömre csapódott forró lélezet már ellenállhatatlanná teszi. És a csókolózás maga az öröm. Egy tangó, melyben örömmel vezet, és én felveszem vele a ritmust. Éppen úgy megy, mint a tánc parketten, könnyedén, légiesen.
Fölébem kerekedve mélyülünk el ajkaink táncában, és közben a keze is "matatni" kezd. Úgy érzem, legszívesebben én is érinteném, egyszerre mindenhol, s neki sem szabok gátat. Hullámzik a teste az enyémen, a lábaim közé engedem. Magára húzza a lábam. Ágyékomon érzem a péniszét. A két nadrágon át is áthatol a forrósága. Felnyögök, ahogy hozzám ér. Szívogatni kezdi a bőröm a nyakamon, és ívbe feszül a hátam. Csókolja a kulcscsontom, és halkan felnyögök. A hasamhoz nyúl, a póló alá, és megemelem a derekam, a hátam, hogy könnyebben feljebb tudjon nyúlni (tolni feljebb azt a pólót...) Megszólalni nem tudok, nem merek. Nem akarok. Attól félek, hülyeséget mondanék. Nedves hajába fúrom az ujjaim, feje búbjára (vagy ahol elérem) adok puszit. Nem akarom megállítani, most még biztosan nem, mert vágyom, hogy megtapasztaljam, amit tenni készül velem.