- Mindenütt van stressz, nem igaz? - újabb megközelítése a dolgoknak. De abban egyetértünk, csak addig érdemes csinálni valamit, amíg élvezet van benne.
- Ezt megjegyzem- mondom újfent, mindig tanulok valami újat. Azért érdekes, mi módon képzel bizonyítani. És milyen igaza van. Hagyni vagy kérni. Ha most visszamehetnék a múltba, hagynám, hogy Nagy Fehér belopja magát a szívembe? És Lio? Ha ott állna megint, velem szemben, a zuhany alatt... elfutnék? Még mindig túl sokat gondolok rá. Miért ilyen sok a párhuzam?
Hálás vagyok, hogy más a téma, de nem jutunk közös nevezőre. Valahogy sehogy se jó, avagy mindenben meg lehet találni a rosszat (vagy a jót), nézőpont kérdése. Ilyen az is, mi lehet rosszabb, a számítógép vagy a papír. Egy biztos, hogy mindkettő van, csak a mi életünket (munkánkat) nehezíti.
- Ó, milyen csökött módon gondolkodom- nevetem el magam- Azt hittem, ha váltasz, mindent otthagysz az új állás kedvéért. Én ha váltanék... Helló egészségügy, helló Los Angeles!
- Tudom, tudom...- válaszolok én is nevetve, amikor a közös evésekről beszélünk. A fejemhez mutatok- megint félreértettelek. Úgy értettem, egyszer átjövök, és akkor kell végigkóstolnom a repertoárodat...- valahogy így mondta. Nem emlékszem pontosan a szavaira, de akkor úgy tűnt, egy alkalomról beszélt, és azt nem tudnám bevállalni. Ahhoz tényleg egy esküvő kéne, és rengeteg vendég... Viszont a korábbi ötlet, úgy látszik, nem csak kósza volt. Komolyan gondolta.
- Igaz, igaz- hagyom annyiban, hát ha komolyan gondolta, úgy lesz. Előbb un rám ő, mint fordítva. Bár tudnám, mi jár a fejében. Biztos ezen is jót nevetnénk. Két hülye egy pár. Sose hinném, hogy neki ilyen gondjai vannak. Hiszen sugárzik az örömtől, mindig nevet, mindenkivel kedves. Nézem a mosolyát, mintha megváltozott volna...
Nem sokkal később, velem szemben ülve eszi a desszertet. Bort iszik, megkívánom én is. Először látom zavarba jönni, én pedig elszégyellem magam. Mohó vagyok, lásd hús. És most pofátlan is. Lásd bor. Anyám kiosztana. Apám csóválná a fejét. Én meg csak...
Elmerengek. Nem tudom, mennyi időre, arra eszmélek, hogy Sebastian pakol. A mosogatóba teszi az edényeket, kedvem lenne oda menni, és úgy tenni, mint nálunk. Én mosogatok, ő törölget... Aztán mégsem mozdulok, csak próbálok visszatérni a jelenbe, értelmet találni a kusza gondolataim között.
- Oké, menjünk taxival- bólintok rá. Ha nem lenne túl messze, sétálnánk, azt hiszem. Míg telefonál, magam elé kapok egy kötényt, és mégis odalépek a mosogatóhoz. Csak néhány tányér, tíz perc bőven elég, és legalább nem szárad rá az étel. Hipp-hopp, ennyi csak...
Aztán összekészülünk, kabát, cipő, szatyor... Kocsikulcs kirakva...
- Ez nem maradhatna itt? - kérdem, a desszertre mutatva. Félek, megromlana, ha nincs hűtőben.
Aztán elindulunk, és ő a kezét nyújtja nekem. Csak egy pillanatra habozok, aztán a kezébe csúsztatom a kezem. Így megyünk le a lépcsőn. És a taxi már vár.

-Sajnos. - Mosolyodom el, mert hát stressz az tényleg mindenütt van.
-Na mi az, mondtam valami bölcset? - Nevetek kicsit, mert hát szerintem semmi újat nem mondtam. Bár ki tudja, talán neki nem természetes, hogy elcsábítson valakit, hogy kérjen. Pedig bőven megtehetné, mert csinos, okos, szellemes.
-Áh... én aki negyedévente továbbállt, bárhol volt... kellemes az állandóság, nem mondok le róla egy könnyen. Egy okból igen, de amíg az ok nem áll fenn én bizony a hallgatók nyakán maradok! - Vigyorodom el, hogy ő hagyna mindent csapot-papot. Én nekem csak akkor menne ha Henry miatt rákényszerülnék. Phoenix bizonyára megjegyezné, hogy ez mennyire nem egészséges de... nem tehetek róla.
-Jaaa, neeeem, nem nem, úristen! - Nevetek fel jóízűen, nem, dehogy egy szem estére gondoltam. - Tudat alatt habzsolni akarsz, tudom én! - Vigyorgok rá, de csak ugratom.
Eszünk, csendesen, majd elpakolok, azaz hagyom a kupit, majd megcsinálom. A kis naiv azt hiszi elmosogattam mielőtt jött? Ó, tele a mosogató. Minden be van áztatva ugyan, de... elmosva nincs.
Telefonálok, látom mosogatna, neeee, nenene, ilyet nem játszunk!
-Nono édes egyetlen virágszálam, most nem mosogathatsz, hagyd a csudába! Egy: Vendég vagy. Kettő: 'Vendég vagy. Három: túl csinos vagy mosogatni, kiázna a szép kezed. - Állok mögé és a derekánál fordítom és húzom el finoman, hogy nem, nem fog mosogatni, ne is reménykedjen. Komolyan munkamániás. Igaz, ha mosogatna összecsókolnám érte, de mivel nem hagyná hogy összecsókoljam, nem is mosogathat. Tiszta sor.
-Ha nem zavar hogy visszajössz, engem nem zavar. De úgy tűnt mennél haza tánc után. - Mosolygok rá, mert hát én tényleg nem akarom magam ráerőltetni. De már teszem is be a hűtőbe, így biztos nem lesz baja. Meg kicsit örülök ha visszajön velem érte, már ha visszajön. Igazán rosszul érintene ha a kórházba kéne utánavinnem... akkor ábrándulna csak ki belőlem, odaadom neki és elájulok ott menten előtte. De romantikus....
Felöltözünk, ajánlom a kezem. Azt hiszem először, belém karol, de ehelyett megfogja a kezem. Kicsit meglepődöm, de inkább azért, mert nem hittem, hogy fogná a kezem. De mielőtt visszavehetné már rá is szorítok finoman mosolyogva, nehogy elvegye, sőt, bátorkodom össze is kulcsolni a kezünk, lássa nincs ellenemre. Elvégre ma partnerek vagyunk én szívesen hirdetem mindenkinek ezt a tényt.
Lenn közben megjött a taxi, ki is nyitom az ajtót neki, majd beszállok, bemondom a címet. Kocsival negyed óra, ha nincs nagy forgalom.
Kicsit merek pofátlan lenni és ha hagyja, elveszem a kezét hogy adhassak neki egy kézcsókot, majd simogassam a kezét az ölembe ejtve, érdekel mit reagál rá, zavarja-e, hogy simogatom.

Az alternatív állásaink kapcsán jutunk megint érdekes témához. Ő, aki eddig gyakran változtatott helyet, most arra esküszik, milyen jó az állandóság, én pedig, aki szeretem magam körül az állandóságot és nehezen tudok változtatni, inkább úgy képzelem, ha már változtatok, tegyem azt gyökeresen (mint ahogy tettem, amikor elhagytam Szegedet).
- Ó, most csak a szám nagy, én sem könnyen változtatnék! - ismerem be, és kissé lehajtom a fejem. Aztán elmosolyodok- Egyenlőre nem fenyeget az a veszély, hogy búcsút intsek a frissen berendezett otthonomnak...
Örülök, hogy most ő is jól érzi magát a bőrében, Los Angelesben, és nincsenek olyan körülmények, amelyek arra késztetnék, hogy váltson.
- Bevallom neked, imádom a hasam... - kacagok szavain - Megtaláltad a gyenge pontomat! - ugratom.
Mikor már mindent tudok a húsról (és meg sem fulladok tőle), illetve a desszert is sorra kerül, kicsit lehiggadunk. Kedvelem Sebastian optimizmusát, jókedvét. Ragadós. Mindenből képes viccet csinálni, mindenen lehet nevetni, és azt hiszem, erre nem minden ember képes. Árad belőle a jókedv, az élet szeretete.
Kicsit el vagyok telve, és nem segítek sokat neki, amikor az asztalról pakol le. Viszont amikor telefonálni kezd, alattomban a mosogatóhoz osonok, hogy segítsek egy kicsit neki. A kis piszok megakadályoz, amikor elkapja a derekam és maga felé fordít.
- Jaj, ezek a szabályok! Hát nem arra valók, hogy felrúgjuk őket? - teszek megint habot (most az orrára), hiszen addig eljutottam, hogy mosogatószert habosítsak fel a vízben. - A kezeimnek különben sem árt semmi!
Ha tudná, hányszor kell naponta kezet fertőtleníteni, kezet mosni, aggódna értem. De nem kell! Kiváló genetikával rendelkezem. Csak nem hagyja, hogy mosogassak, elhúz onnan, én meg duzzogok egy kicsit, szívesen megcsináltam volna, nem vitás. Örömet okozott volna, ha hagyja. Érezhettem volna úgy, hogy én is tettem érte valamit. Eddig csak ő kényeztetett engem. Nagyon. El.
- Visszajöhetek...- döntöm félre a fejem elgondolkodva- és aztán haza mehetek, nem lakok olyan ördögi messze tőled...
A desszert mindenesetre a hűtőbe kerül, és elgondolkodom, vajon az előbb célzásnak értette-e, hogy itt akarom hagyni. Elképzelhető, hiszen ő maga is célzott rá, nála alhatnék. Mindenesetre nem fűzök kommentet a dologhoz.
Felöltjük a kabátjainkat, cipőinket, aztán a kezét nyújtja felém. Megfogom, és egy pillanatra úgy érzem magam, mintha randira mennénk. Isteni érzés, főleg, amikor az ujjait az ujjaim közé dugja.
Így megyünk le a lépcsőn. Aztán kinyitja nekem a taxi ajtaját, és mellém ül. Ismét megfogja a kezem, puha csókot lehel rá (már majdnem hozzászoktam), de így, hogy ki vagyunk öltözve, és egy taxi hátsó ülésén ülünk, valahogy mégis más színezete van. És a kezem továbbra sem engedi el. Ennél is több történik, finoman simogatni kezdi. Szokatlan számomra, hogy valaki ilyen finoman érintsen, és egy kicsit talán bele is borzongok az érintésbe, de a kezem nem húzom el, hanem, mintegy viszonzásképp, én is végigfuttatom néhányszor a hüvelykujjamat a kézfején. Az öléből azonban kihúzom a kezünk, és kettőnk közé ejtem (nem engedve el).
A visszapillantó tükörben a taxis arcát látom, és egy pillanatra a szemét, ahogy rám mosolyog. Kedves arca van, szép szeme, visszamosolygok rá, aztán Sebastianra nézek, és megfordul a fejemben, talán a taxis azt hiszi, hogy egy pár vagyunk. Akár lehetnénk is, egymáshoz vagyunk öltözve, Sebastian veszettül csinos, és én sem vagyok az unalmas uniformisban. Ez a gondolat megmosolyogtat, és inkább kitekintek az ablakon, mintha valami érdekességet vettem volna észre. Aztán másra fókuszál a szemem, az ablaküvegben saját magamat látom, és az elpirult arcomat.

-Hát én is csak szeretném hogy végre kössön ide valami rendesen, szóval egy érem két oldala vagyunk. - Mosolygok rá, mert hát tény ami tény, én nagyon könnyen költözöm akárhova.
-Óóó, hát azzal csúnyán vissza kell élni! - Szívom a fogam vigyorogva, hogy hoppá, gonosz vagyok, elkényeztetem a kajákkal.
Aztán mikor már telefonálok nem mosogatna? Borzalom komolyan, nézni is rossz. El is kapom, de csak összekeni az orrom.
-Hmmm, néha igen, de most lazítani jöttél, nem hiteted el velem hogy kedvenc hobbid a mosogatás édes. - Azzal bátorkodom piszézés formájában én is összekenni a csinos orrát, míg mosolygok.
-Én akkor is óvom őket, lehet nem kézbarát a mosogatószerem! - Mittom én milyet vettem, ugyebár ritkán használom, főleg a mosogatógép végzi el ezt a piszkos munkát.
De mielőtt nagyon megijeszteném, hogy hozom amúgy alapnak mondható közvetlen formán, csak hátrébb lépek és húzom őt is magammal hogy ne mosogasson. A habot meg letörlöm az orromról, csikiz.
-Nem, valóban, de taxit is hívhatok, ha majd kéred. - Suttyomban én azért reménykedem benne hogy marad.
Ahogy felöltöztünk hamar a taxiban találjuk magunkat. Kellemesen érint, hogy nem húzódik el, hagy nekem mindent, sőt, viszonozza is. Az nem zavar hogy kettőnk közé teszi a kezünk, kényelmesebb így neki gondolom.
Nézem hogy nézelődik, kis bájos, főleg hogy elpirul? A gyér fényben is látni, megmosolyogtat vele. Mondjuk én kiélvezem a fuvart, megszoktam hogy én vezetek, van valami kényelmes abban, hogy csak Ameliára kell figyelnem. Bár hogy ne legyen nagy csönd, a taxis kérdez párat, hova megyünk, én meg válaszolok hogy táncolni. De nagyon nem mélyed el velünk a dologba, mert meg is érkezünk, ki is fizetem, majd nyitom Ameliának az ajtót ha hagyja.
-Nah, itt is volnánk drágám, gyere! - Mondom és már fogom is újra a kezét hogy finoman húzzam befele. A belépőt kifizetem (nem azon a hangsúly, nem nagy összeg) majd vezetem beljebb. Valóban félhomály van, egy nagy terem, oldalt székekkel, néhány asztallal, a túloldalt egy bárral, ahol inni lehet kérni, most épp quick step megy ha jól hallom. Egész sokan vannak, százan biztosan vagyunk, de hely is van.
-Na, mit szólsz? Kérsz valamit inni? Vegyünk? - Kérdezem meg, mert nem kell rögtön mindenkit letáncolni, bár sok látni való nincs, ez a hely valóban táncolni van. Kicsit fülledt is a levegő mondjuk.

Kezdem megszokni Sebastian humorát. Egyre magabiztosabban válaszolgatok neki, abban a biztos tudatban, hogy nem ért félre, és pontosan tudja, mit szánok viccnek, és mit nem. Hasonlóan vélekedek én is: tudni vélem, mikor ugrat, és mikor beszél komolyan. De hát a lónak is négy lába van, mégis megbotlik néha... Például most, amikor elhiszi, a hasamon keresztül le tudna kenyerezni. Mert azt állítom, hogy nem. De mi van, ha mégis? (Lehetséges, neki már kaja nélkül is menne)
Őrülten jól főz, minden fogása a helyén van, legyen az a francia leves, vagy bármilyen nemzetiségű hús, meg az angol desszert! Komolyan, úgy érzem magam, mint még soha ezelőtt. Ki főzött rám eddig? Anyám? Néha apám? Sebastian pedig "csak" a tanárom, mégis több törődést kaptam tőle, mint ... Mindegy.
Valahogy meg akarom köszönni, és nem akarok újabb egy hetet várni, hogy akkor majd nálunk együnk; abban segítenék neki, amivel ő áll hadilábon, és titkon becélzom az edényeket, de aztán játékosan elhúz a mosogatótól, igaz, közben kicsit összehabozzuk egymás orrát. Nevetek rajta, ahogy az orrát hozzám dugja, mert engem (is) csikiz a hab.
- Semmit sem tudsz rólam, Sebastian- nevetem el magam. Hogy mi a hobbim? Erről még nem sokat meséltem, vannak titkaim. Kinek nincsenek? Igaza van, mondjuk, nem vagyok a háziasszonyok gyöngye, de a reggelre meghagyott szennyes edényhalmaz nem éppen a kedvencem.
- Hacsak nem a múlt században vásároltál utoljára mosogatószert, csak kézbarát lehet...- csóválom a fejem. Hogyhogy nincs képben? Ez már szabályzat, előírás, nem csak a gazdagok kiváltsága.
- Kedves uram, ne sértegessen, idáig is gyalog jöttem, gondolja, nem találnék ugyanúgy haza? - hogy ennek milyen okot feltételez, a megivott bor, vagy más (térdig letáncolt láb), nem tudhatom.
Kéz a kézben megyünk le a taxiig, és ez a taxiban sem sokat változik. Azaz a kezem Sebastian kezében marad. Képzeletben most ő a lovagom. Csak ma este, ártatlan gondolat, melyet éppen ő, Sebastian ültetett el bennem, amikor elhitette velem, hogy vonzó nő vagyok.
Alig negyed óra, még talán annyi sem, és már meg is érkezünk, bár a taxi viszonylag gyorsan suhant velünk (az egész álomszerű volt, és hirtelen azt sem tudom, a város melyik részében vagyunk), Sebastian már nyitja is nekem az ajtót, a kezemért nyúl, és szinte repülünk befelé.
- Viszlát!- integetek a taxisnak. Tetszett a kisöreg.
A hely olyan, amilyennek elképzeltem, ahogy beszélt róla, csak még inkább hangulatos, mert bárpultot nem képzeltem oda. Minden aranyló és vörös fényben úszik, a fal mellett álló kis asztalokon elhelyezett lámpák adnak némi fényt, s máris leszögezem, ez a hely nem alkalmas arra, hogy az emberek egymást vizslassák. Részben megnyugtató, hogy minket sem fog senki megbámulni, hiszen hibás lépéseink is rejtve maradnak, de... Hogy fogjuk mi ellesni így másoktól a lépéseket? Csak egymásra leszünk utalva.
- Nagyon ígéretes!- lelkendezek Sebastiannak, közelebb hajolva hozzá.
Kifejezetten sokan vannak, az én megítélésem szerint. Szegeden, ahol én tanultam táncolni, öröm volt, ha harminc-negyvenen eljöttek. Akkor már "tömeg" volt. Leveszem a kabátom és azt lesem, vajon van-e itt ruhatár, vagy egyszerűen csak fogasra vagy székre kell tenni. Még közelebb húzódok Sebastianhoz, el ne keveredjek mellőle. Néhány magányos alak sziluettje rajzolódik ki a félhomályban.
- Csak ha te is kívánod...- válaszolok a másik kérdésére. Úgy tűnik, melegünk lesz, máris érezni, hogy fokokkal melegebb van, mint az előtérben.
Nem igazán érdekel az ital, elkap egy régi érzés, magával ragad a zene, máris a táncoló párokon akad meg a szemem, és a lelkemmel már veszem fel a ritmust, hogy bármikor be tudjak olvadni ebbe a hullámzóan édes közegbe, amely már el is varázsolt egy picinykét.

-Óh azért a 'semmi elég erős túlzás, nem gondolod? Elvégre tudom, hogy nővér vagy, hogy apáddal költöztél magyar honból ide de már külön laksz tőle, hogy szereted a leveseket de utálod a kelbimbót, hogy tudsz táncolni de eddig nem volt kivel és miért, hogy imádsz másokkal törődni és nem teher neked, hogy nem vagy oda a vásárlásért, hogy nagyon be kell osztanod az időd, de megy, hogy visszahúzódó vagy és kicsit bátorítani kell ahhoz, hogy igazán virágozhass... Casanova típus vagyok, Casanova minden barátnőjét ismerte és jóbarátok voltak, vagy nem tudtad? Figyelek rád. - Mosolygok míg fogom a derekát és közlöm a "semmit" amit tudni vélek.
-Neeem érdekel, ne mosogass... ma pihensz! - Mosolygok rá. Na jó, kikapcsolódik, az helyesebb szó, mert meg akarom táncoltatni.
-Áh, fáradt leszel, hidd el... - Vigyorgok a hazavivő taxi miatt, szerintem nem lesz kedve csak ledobni a cipőt és elfolyni a kanapén.
Aztán a taxis út után meg is érkezünk, bemegyünk, de nekem is tetszik a hely, vigyorogva konstatálom hogy ő neki is, mert kis lelkes lett.
Ruhatár is van, az jár, szóval le tudunk vetkőzni ha ki nem akarunk magunkból. A bilétát elrakom én, nekem van zsebem.
-Ó, ha tudnád én mit kívánok! - Mondom neki majd felnevetek, nem épp egy koktélt, de szerintem fél óra tánc és jöhet valami szesz is. Vagy víz, ha nagyon szomjas vagyok.
-Hmm, akkor gyere! Érzem már kipróbálnád mire emlékszel! - Vigyorgok, húzom is valami szabadabb platz felé, hogy fel tudjam kérni. Igaz, ez a tánc nem az erősségem, de... Azért megpróbálom maximum nevetünk egy sort.
Várok pár ütemet, majd... Elkezdem vezetni, ennyi megmarad, hogy két lassú, két gyors lépés, meg gyors és forgunk, határozottnak határozott vagyok, de kérdés Amelia mennyire bírja követni. Azt se tudom ismeri-e, ha nem, hát lassan mutatom neki újra csekélyke tudásom amivel rendelkezem. Elvégre ez a része könnyű, csak gyorsban ha hirtelen nem tudod mit hova meddig, akkor vicces, de én szeretek nevetni, ez nem verseny, szóval elleszünk szerintem.

Nevetgélek és csodálkozom, ahogy sorolja, miket jegyzett meg rólam. Nem mindent jól, de nem javítom ki, nem ez a lényeg, hanem... hogy figyelt rám. Valóban figyelt rám, nem engedte el a füle mellett a szavaim. Én nem vagyok ebben ilyen jó.
Egy kicsit elkomolyodom, ahogy ahhoz a szövegrészhez ér, Casanova típus, és Casanova jóban volt a barátnőivel. Még mindig a derekamat fogja, én még mindig szívesen mosogatnék, mert forróbb lett közöttünk a levegő (és már a sütő sem megy, szóval csak én érzem úgy). Azt mondja, figyel rám. Ez megint lehetne rejtett üzenet. Vagy nem is rejtett, csak nekem kellene bátrabbnak lennem, hogy vegyem az adást?
Azt mondja, pihennem kell. Aztán azt, fáradt leszek, és nem tudok majd gyalog hazamenni. Nevetgélek, milyen következetlen, de tudom, hogy mire gondol, és be vagyok sózva a gondolatra, hogy letáncoljuk a lábainkat. Remélhetőleg csak a sajátjainkat és nem egymásét...
Az "út" meglágyít, a hely elvarázsol, a zene szinte azonnal magával ragad. Gyorsan megszabadulunk a kabátoktól, de egy pillanatra sem szakadok le tőle. Nem érzem magam biztonságban nagy tömegben, főleg, ha idegen helyen vagyok, idegen emberek között. Megkérdi, innék-e, de nem érzem szomjasnak magam, viszont őt sem akarom megfosztani a lehetőségtől, hogy igyon, ha akar. A szavaimat kiforgatja, de kapásból replikázok vele.
- Mi mást? Táncolni!- kacsintok rá.
Nekem már zizeg a lábam, a félhomályban is azt lesem, vajon jól emlékszem-e a lépésekre, de aztán Sebastian magához ragadja a kezdeményezést, és máris bevezet a sűrűjébe. Pillanatra megállunk, pedig az én ketyegőm már dupla tempóra kapcsolt. Zavartan nevetgélek, jesszusom, most derül ki, hogy nem is emlékszem semmire, akkor mi lesz? Gondolkodni sincs időm, Sebastian már el is kap, határozott alapállásba helyezkedik, és elindul velem...
Az alaplépésekkel nincs is gond, a ritmust mindketten ugyanúgy járjuk, de a forgásnál kicsit elmaradok, mert későn vettem észre, hogy fordulni akar, és már elléptem...
- Bocs, bocs, ne haragudj- nevetek, amikor összeütődik a csípőnk, de már megyünk is tovább, gyakorolva egy kicsit tovább az alapot. Teszünk egy kört, és ismét megpróbálkozunk a forgással, ha szavakkal is felkészít, még könnyebb dolga van, de ha a csípőjét dugja az enyémhez közelebb, úgy is jó. Lassan összehangolódunk.
Néhány kör után már levetem minden gátlásomat. Ha nem is mi vagyunk a legjobb táncospár a parketten, az biztos, hogy senkit sem érdekel. Minket sem. Engem biztos nem. Csak azt érzem, hogy jó, amit csinálunk. Tetszik. Az összes kis bakijával együtt. És ahogy engedem el magam, egyre könnyebbé válik minden...
- Sebastian, ez nagyon jóóóó!- jelentem ki, amikor éppen átpörget a keze alatt. Nem a trükkre gondolok, hanem az egész táncolásra. Magam sem hittem, hogy ennyire élvezni fogom.

Figyelek rá, szeretném ha érezné, bár lehet pontatlan vagyok, de legalább igyekvő. Nem javít ki így különösebben nincs okom feltételezni hogy nagy butaságot mondtam volna. Na meg azt sem rejtettem soha véka alá, hogy nem komoly kapcsolatban gondolkodom, áltatnám ha ezt feltételezné. De mindig is úgy voltam vele, attól még érezhetem jól magam, hogy nincs fix kapcsolatom, vagy hogy az én fixnek mondható kapcsolataim másképp fixek. Kicsit komolyabb lesz, de semmit sem felel, talán pofátlannak tűnhetek a szemében. De igazából erre sem ad jelet, így tulajdonképpen fogalmam sincs mi jár a csinos fejében. Szokás szerint. Vajon minden magyar nő ilyen? Mert akkor ott aztán kemény dolguk van a pasiknak!
De fecserészünk aztán megint gondtalan, a táncolás gondolata egyformán fellelkesít mindkettőnket.
-Mássz ki a fejemből! - Vigyorgok rá, hogy táncoláson jár az eszem, igazából azon is, nem téved sokat.
Ahhoz képest hogy szerintem mindketten régen táncoltunk az alapok belénk vésődtek, nincsen itt semmi gond kérem! A forgás az más, kicsit lemarad, de csak nevetek jókedvűen.
-Ilyenért szerinted haragszom? - Vigyorgok rá, hát szerinte zavar hogy közelebb került hozzám? Ugyan, ha letapossa a lábam akkor is nevetek, max beharapnám az ajkam, hogy az fájjon ne lent. De kétlem hogy ilyen lenne, nagyon ügyes, úgy örülök hogy eljött velem, de főleg azért mert lazán veszi és nevet velem.
Nem igen beszélek tánc közben, mert alapból is fecsegős vagyok de a táncban azt élvezem hogy a testem beszélhet, hasonlóan a szeretkezéshez, szóval elememben lehetek ha táncolok. A ritmus, az érintés, az összhang, én imádom! Nem is kell nagyon sok, a következő szám végére már kezdi megérezni mikor mit akarok, jól érzem magam ettől.
Fokozatosan belerázódunk, megszokjuk a gyérebb levegőt, a pergős ritmusokat, a kellemes dalokat, én is próbálok lesni, ki hogy forgat, én csak egy fajtát ismerek, de mellettünk igazán jó páros van, kicsit lesek. Jó, az ilyen ugrálós részeket nem kockáztatom meg, de a fordulások és forgatások már könnyebbek. Aztán gondolok egyet, a mimikámmal is jelzem hogy most ki tudja mi lesz, átpörgetem a kezem alatt, de ahogy elnézem tetszik neki, én is lelkesebb leszek.
Közelebb is lépek, mint kéne, nevetve lépek hátrébb.
-Imádom amikor nevetsz! - Vigyorgok rá, majd szusszanhatunk kicsit, mert most keringők jönnek. Bécsi, mondjuk szeretem, az gyorsabb mint az angol.
-Hah, remélem bírod a félfordulatokat, mert keringőzni még tudok is! - Csillan fel a szemem, végre kicsit magabiztosabb lehetek. Mert keringőben sokkal biztosabb kézzel forgatom és gyorsan is tudok fordulni benne, szeretem. Nem is kímélem szegény Ameliát, bár lesem az arcát, szereti-e ha forgatják vagy bánjak csínján a dologgal.

Mivel Sebastian szokása szépeket mondani, bókolni és némiképp kétértelmű megjegyzéseket tenni, eszembe sem jut, hogy válaszolnom kéne valamire, pláne, hogyha az a kérdés Casanovára vonatkozott. Mit tudhatok én a nőügyeiről? Az egész lehet legenda is, kitaláció is, lehet, minden nő gyűlölte, amikor kiderült, hogy a pasas kihasználta a ...rajongásukat.
Nem először fordul meg a fejemben, hogy a célozgatásai már nem véletlenszerűek, de -ahogy önbizalmam sincs- bátorságom sem, hogy ezt bevalljam magamnak. Inkább úgy teszek, mintha nem érteném, vagy nem venném az adást, azzal nem tudok elrontani semmit. Vagy igen? Nekem sincs könnyű dolgom, elhiheti.
Fura szövetség alakul ki közöttünk, szorosabb bármelyik korábbi együttlétünknél. Bár nem úgy beszéltünk erről az estéről, mintha randira mennénk, mégis úgy érzem magam, mert úgy viselkedik velem. Előzékeny és udvarias, mint mindig, de a kezem simogatása már túl mutat ezeken. Mégsem bánom. Olyan ez, mint a nyelvlecke, erőt önt belém, azt az énemet építi, amit valaki réges-régen eltaposott bennem.
A hely máris magával ragad, Sebastiannal hamarosan a parketten találjuk magunkat, és kisebb ügyetlenségek után viszonylag gyorsan hangolódunk egymásra. Ügyetlenségeinken együtt nevetünk, aztán próbálkozunk újra, egyre fesztelenebbül, és azt hiszem, minden azon múlott, hogy el tudjam engedni magam (és bízni benne), hiszen remek táncos, és pár kör után már nem a saját fejem és a betanult lépések után megyek, hanem úgy, ahogy ő vezet.
- Te nem is tudsz haragudni- mondom nevetve. Elképzelni sem tudom, hogy haragszik, netán kiabál vagy mérges.
Gyorsan pörögnek a számok, gyorsan pörögnek mellettünk a párok, némelyik nagyon összeszokottnak tűnik, akaratlanul is rájuk csodálkozom, milyen szépen táncolnak együtt. Aztán Sebastian is jelzi, készül valamire, és megpörget a keze alatt. Nemhogy táncban, egyedül is rég pörögtem már így, kissé meg is szédülök, de csak nevetek, mert erről a vidámpark jut eszembe, amit pedig kifejezetten imádok.
Sebastian közelebb lép, megtámaszt, megtart, ellép, nevet ő is, és megint bókol. Azon is csak nevetni tudok, amit a nevetésről mond. Még jó, hogy semmit nem ittam, mióta itt vagyunk, minden tannak a számlájára írna, pedig a tánc az oka... és ő!
Bécsi keringő következik, és Sebastian fellelkesül.
- Tegyél próbára!- mondom neki cinkos mosollyal, mert imádom a keringőket. Szigorú tánc, ne sok teret ad kísérletezésre, de ötletekből nem lehet kifogyni, és azt remélem, Sebastian is rejteget meglepetéseket a tarsolyában. Itt lehetősége van neki is pörögni, forogni. Félfordulatok? Hűha, ennél sokkal többre is képes vagyok!

Szó mi szó, nem ad sok visszajelzést elítéli az életvitelem vagy netán tetszenék-e neki hogy bátrabban is udvarolhassak, de én roppant türelmes és kitartó pasi vagyok, szóval majd apránként kiderítem meddig mehetek. Addig is táncoljunk!
Nagyon élvezem, főleg hogy könnyeden veszi és nevet, élvezi velem a táncot, elragadja a hangulat. Minden olyan klassz így együtt, a ruha, a zene, a fények, a fojtogatóan meleg levegő, a tánc maga. Szeretem mikor összhangban van minden, mint egy jó ételnél, minden összeér, összemosódik de mégis tisztán kivehető valami.
-Hááát, szó mi szó, aki eléri, az tud valamit, akkor derül ki hogy franciául káromkodni is lehet! - Nevetek, mert hát általában franciául mérgelődtem, a közvetlen környezetem sosem értett, mondhattam amit akartam, következménye kisebb horderejűvé zsugorodott. Bár én inkább csendben tűrök, szóval Ameliának nem kell félnie, hogy mérgesnek fog látni. Haragtartó sem vagyok így... összetaposhat ha akar, maximum kárpótlást kérek. De nem nővéri ellátást, basszus, nála ki kell kötni ha ilyen lesz még a végén félreértene! És rosszul, mert elértené a kéjelgős szálat, mekkora égés lenne már! Na szóval hagyjuk az egészet, amúgy is olyan ügyes, hogy nem megyek haza rokkantan, az is biztos.
Aztán jön egy kis csere, keringő! De hiába "fenyegetem" ő csak mosolyog sokat sejtetően, hogy nyugodtan foroghatunk, pörgethetem, hát nem is fogom vissza magam. Szorosan tartom, azaz inkább feszesen, de mégis könnyeden lépkedek vele, biztos vagyok benne hogy ő is lazán követ és fordul velem. Gyorsul is a tempó de nem zavar, tartom az ütemet vigyorogva, ha nincs hely akkor egy helyben forgok vele gyorsan mint valami ringlispíl, van hogy bedöntöm kicsit, ha lassul a zene majd visszatérek a gyors fordulatokhoz, imádom. Egyszer bátorkodom feltetetni a kezét a vállamra amit én fogok és hopp! Kicsit megemelni és pörögni vele, de én csak a derekánál fogom, máshogy nem merem, majd letéve, újra az alapállásban vezetem, néha hagyom hagy forogjon és perdüljön és vezetem tovább. Szeretem a keringőt, érezheti. Elszédíti az embert, bár összeesni nem fogok, olyan formán nem vagyok szédülős.

Elképzelem, ahogy Sebastian franciául mérgelődik. Valahogy viccesnek hat(na), a francia nem egy kemény nyelv, az ő hangja meg amúgy is olyan sejtelmes, milyen lehet a kettő együtt? Valószínűleg sosem fogom megtudni.
Feleslegesnek tűnik minden egykori feszengésem, amit emiatt az este iránt éreztem. Sebastian nem csak lódította, hogy tud táncolni, valóban remek partner. Annak ellenére, hogy évek óta nem volt részem ilyesmiben, hamar ráhangolódom a társastáncra, és könnyedén alkalmazkodom a vezetési stílusához. Talán ő is bátrabb egy kicsit, mert az este elején még távolságtartóbb volt, most már egész feszesen tart, és be kell valljam, így sokkal könnyebb. Így a mozdulataiból ki tudom találni, mit akar a következő pillanatban, merre és hogyan lépni...
A keringő láthatóan Sebastian kedvencei közé tartozhat, mert fellelkesül, ahogy az első taktusok felhangzanak, és azt mondja, ez az, amit tud is táncolni. Hát eddig mit csináltunk??? Mindegy, jól szórakozom, és egyáltalán nem bánom, hogy eljöttünk. Le sem lehetne tagadni, hogy jó kedvem van, hiszen fülig ér a szám.
Tényleg változik valami, amikor elhangzanak az első ütemek... Sebastian határozottan vezet, és úgy tűnik, mintha egy meghatározott koreográfiára táncolna. Egyre gyorsabban mer velem fordulni, legszívesebben nevetnék, amikor pörget, és amikor bedönt, bátran bízom rá magam. Úgy érzem magam, mint valami mesében! Amikor a kezem a vállára vezeti, a kezét pedig a derekamra, sejtem, hogy fel fog kapni. Olyan könnyedén csinálja, mintha pehelysúlyú lennék (na, azért annyira nem), de ez is könnyen megy. Mintha mindig ezt csináltuk volna. A szememmel üzenek neki elismerést, aztán megint csak pörgünk-forgunk...
Igazából nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen fizikai "megerőltetésnek" legyek kitéve, úgyhogy hamarosan azt veszem észre, hogy hangosan dobol a fülemben a szívem, és légszomjam van. Remélem, valami lassabb ütemű tánc jön, az alatt ki tudom majd magam "pihegni". Egy pillanatra sem szeretném abbahagyni, nemhogy panaszkodni! Remek az este. És ha jól látom, nemcsak nekem tetszik.

Hát igen, a keringőkkel kapcsolatban nincs bennem a félsz, hogy hát ismerek egy lépést, kettőt és kifújt, sokkal egyszerűbben hangolódom a taktusra és nehezebben esem ki belőle, így sokkal határozottabban vezetek. Ráadásul élvezem, hogy Amelia is élvezi, nem szédül el, lehet őt bátran pörgetni, forogni vele sok egymásutánban is akár. Még azt is hagyja hogy felkapjam, halkan nevetek is, mert élvezem hogy minden olyan... légies. Minden megy, mert ő sem feszeng, figyel rám, hagyja hogy vezessem.
Mondjuk a hosszabb keringő szám végére már én is lihegek, ha nevetek is, mert hát fülledt a levegő és kiszáradtam kissé.
-Nem vagy szomjas? Aztán jövünk vissza csak... én innék valamit. Akármit! - Nevetek megint, mint valami suhanc tini, mert elvagyok Ameliával a saját kis világomban azt hiszem.
Ha még maradna kibírok egy két számot, azt végigtáncolom vele, aztán már nagyon kérlelő leszek.
Ha igent mondott, hogy ő is inna, vagy nem bánja ha én iszom, akkor a bár felé veszem vele az irányt.
-Legalább szusszanunk! Mit kérsz? - Kérdezem, van itt mindenféle üdítő, bor, koktél, rövidek is akadnak. Én azt hiszem egy mojitot kérek, a mentától nem leszek majd olyan szomjas. Az alkohol meg nekem nem árt, ennél edzettebb vagyok. De amit kér megveszem neki, majd ha nem bánja leülök az egyik asztalhoz vele, de hogy halljam is, ne csak lássam őt, szorosan mellé foglalok helyet, ahogy közel húzom a széket kezem az ő támláján vezetve el ha meg bírom oldani hogy ne zavarja.
-Tetszik? Na kinek az ötlete volt? - Vigyorgok rá pofátlan mód.

Bár eddig sem volt okom panaszra, a keringő alatt még inkább elvarázsolódok, megszűnik a környezetem, és nem zavar semmi, a világon semmi. Mintha nem is lenne más a parketten, csak mi és a zene, meg a sejtelmes közeg, a lámpák gyér fénye mellett. Sebastian úgy vezet, hogy soha nem ütközünk senkibe, és csak sejthető, hogy mozognak körülöttünk, de fogalmam sincs, kik. Most nincs is rá szükség, hogy másokat kukkoljak, lépéseket lopva el... Hihetetlen, de igaz, ez a dolog működik, jó páros vagyunk, pedig ez nem is olyan egyszerű, mint sokan hinnék.
Az iskola, ahol valaha táncolni tanultam, országszerte híres volt a tanítványairól, akiket "kinevelt". Az oktatóm egyik vesszőparipája mégis az volt, hogy nem szimpátia alapján kell társat választani a tánchoz. Fontos a külalak, a testfelépítés, a ritmusérzék, az egymásra hangolódás utáni nyitottság. Még a szalagavató bálra való felkészítést is úgy vállalta el, azzal a feltétellel, hogy ő határozhatja meg, kik lesznek a párok. Bármennyire dühöngtek és lázadoztak egyesek a próbák elején, rá kellett jönnünk, hogy neki van igaza. Tökéletes műsorunk volt, nagy sikert arattunk.
A pörgetés, a bedöntés, az emelés... Sebastiannal úgy csináljuk, mintha mindig is ezeket gyakoroltuk volna. A tanárom biztos azt mondaná, remekül illünk össze (a parketten). Az biztos, hogy bízok benne, soha ennyire még nem bíztam egyetlen fiúban sem, akivel táncolni mentem, talán ezért sikerül minden olyan jól. Nem mondanám, hogy kezdő szintű kürt fottunk, Sebastian gondoskodott róla, hogy színes legyen a programunk. Ki is fáradok, mégsem én leszek, aki "panaszkodni" kezd....
- Lám, lám, lám... - hunyorgok Sebastianra látszóan rosszallva- máris cserben hagyott az energiád?
De már csúsztatom is a kezem a kezébe, (hacsak nem húzza el), hogy együtt tudjunk kimenni inni. Mert ha ő megy, megyek én is! Nincs olyan Isten, hogy egyedül maradjak... A bár felé indul.
- Igaz, nem fog ártani egy kis pihenő- tekintve, hogy megint gyors tempóra kapcsoltak, én sem tudtam volna végig csinálni, így gondolom. Most, hogy elhagytuk a fülledt terepet, már a zsívverésem is kezd normalizálódni.
- Mindegy, csak hideg legyen!- válaszolom, amikor megkérdezi, mit innék. Leginkább hűlni szeretnék, úgy érzem, negyven fokos lázban égek.
Két koktélt rendel, nem igazán hallom, hogy micsodát, mert így, hogy nem táncolunk, a zene mintha hangosabb lenne. Érdekes, amikor mi is mozogtunk rá, nem volt ilyen zavaró... (Igazából most sem zavar, csak hangosnak tűnik). Javaslatára leülünk egy asztalhoz, de nem velem szemben ül le, hanem mellém húzza a székét, és a kezét, ráteszi a székem karfájára.
- Jaj, nagyon tetszik!- válaszolok lelkendezve, de a pofátlan képe láttán elnevetem magam- Ó, a tied Nagyúr! Alattvaló szolgád engedélyt kér, hogy élvezhesse...- hajtom meg előtte a fejem, de közben ráz a nevetés.
- Olyan, ahogy lefestetted, mégsem egészen olyan...- mondom ábrándozva, és másris vágyom vissza a parkettre. Annyira jól éreztem magam ott... Élveztem, hogy élek! Mintha újjá születtem volna. Ha ezt tudom, hamarabb elkezdek járni ide. A legjobb terápia szomorúság (és magány) ellen. Persze, nem kell kimondani mindent hangosan- Korábban is jártál ide?
Ujjaim között forgatom a kecses poharat, és az orromhoz emelem, hogy megszagoljam a mentalevéllel díszített italomat.

-Az nem, az nem, csak én olyan vagyok mint egy kacsa... vagy mit szoktak mondani... sokat iszom! Már nem alkoholt, csak folyadékot... - Nevetek, bár nem vicces, egy időben sajnos igaz volt az is amit javítani kívánok. De erőt vettem magamon és kitörtem az agóniából, muszáj volt. Nevetni amúgy is jobb.
Megfogja a kezem én meg örülök, hogy szusszanunk, nem látszik, de nagyon koncentrálok ám ilyenkor, hogy minden klappoljon. Kell egy kis szünet nekem, meg innivaló is, mert melegem van. A kezét persze finoman fogom, nem húzom el, sőt, kicsit rá is szorítok, meg ne gondolja magát.
-Áh csak óvatosan drágám, neked magyarázzam, hogy kikezdheti a torkod? - Vigyorgok rá kicsit közelebb hajolva.
Mivel mindegy neki mit kérek, mojito jónak tűnik, azt általában mindenki szereti. Olyan mint a limonádé, vagy csak szerintem? Na mindegy. Maximum kérek neki mást ha nem jó.
Leülünk, hagyja hogy közel legyek, ennek is örülök.
Aztán amit levág válasznak azon csak nevetni tudok. Kipirulni nem tudok, mert már fél órája folyamatosan tart az állapot.
-Engedély megadva, sőt, elő van írva! Szigor van! - Nevetek.
-Nem? Mi nem olyan? - Azon javítani kell. Igyekszem, de hát nem tudok én sem tökéletes lenni, pedig igyekszem a kedvére tenni, ha már rám szánja a kevéske szabadidejét. Közben meghúzom az italt, hú de szomjas voltam... khm, de a fele még megvan, leteszem az asztalra.
-Nem. Utoljára öhm... hát Madridban jártam egy spanyol lánnyal táncolni, ő táncos akart lenni, fogalmam sincs sikerült-e neki, de nagyon imádta. Aztááán... hát Londonban is eljártam de csak párszor, az öcsém nem akartam egyedül hagyni ha nem volt muszáj, de igazából nagyon rám fért. Bár Londonban előtte is jártam még pár hónapot, Madridban annyira jó volt, csak a partnerem nem annyira, már az angol, az angol lányok visszafogottabbak! - Nevetek, fecsegek neki, de jól esik kicsit megpihenni.
-De veled most nagyon jó... olyan könnyen megy minden... ellazít... - Mondom hálásan, halkabban, de hallania kell, mert orrommal az arcát cirógatom meg kicsit a fülétől nem messze.

Kimelegedünk és kifáradunk, mindketten zihálunk egy kicsit, mégis Sebastian az, aki először felveti, igyunk valamit. Tagadja, hogy elfáradt volna, igazából nem is feltételeztem, csak évődtem vele egy kicsit.
- Oké, jól van...- nevetgélek. Nem kel, hogy megmagyarázza, de olyan édes, amikor csinálja! Kis kacsa...
Vele tartok, most természetesnek tűnik, hogy megfogjam a kezét, elvégre nem akarok egyedül a parketten maradni, sem annak közelében. inkább sebastiannal. És ha már ő iszik, én is kapok. Tagadhatatlan, hogy jól fog esni, ki vagyok melegedve.
- Ígérem, óvatos leszek, bár kifejezetten szeretem a hideget!- Tudom én, hogy óvni szeretne, de szinte mindig hűtőből iszok. Nem árt nekem a hideg. Sem egy kis jég... Nagyon melegem van!
Rendel, aztán leülünk egy asztalhoz, ő mellém, nincs ebben semmi rossz. Hallani kell egymást, ha beszélgetni akar(unk), az sem zavar, hogy a székem támlájára teszi a kezét. Számítok rá, hogy megkérdezi, hogyan érzem magam, de olyan kis szemtelen, muszáj kicsit ugratnom.
- Lehet ezt parancsra csinálni? - nézek rá nagy szemekkel. Kötelező jeleggel nem tudom jól érezni magam. De ahogy elneveti magát, magával ránt, én is kuncogok. Még hogy szigor...
Lelkendezve mesélem neki, milyen jól érzem magam, nem ezekkel a szavakkal, de az előadásmódból sejtheti. Teljesen oda vagyok, meg vissza! Ő viszont arra kíváncsi, mi az, ami "nem olyan". Meghúzza az italát.
- Hé, nyugi, nem veled van bajom...- érintem meg a térdét- Egyáltalán nincs is bajom semmivel... Tudod, arra számítottam, hogy kevesebben lesznek, kevésbé profi banda, ügyetlenkedés, kíváncsiskodó szemek, ilyesmi... De ez egy nagyon kellmes hely. Mindenki remekül táncol, és én sem érzem idegennek magam... - igyekszem jól kifejezni magam, mert remekül választott, és ezért hálás vagyok neki. hSokkal jobban érzem magam, mint mostanában bármikor.
Arra kérdezek, ő már járt-e korábban is itt, de ő általánosságban a táncolásról kezd beszélni. Kicsit kuszán, de nagyon aranyos. Nekem úgy tűnik, egy kicsit el van fáradva, de igazán kedves, ahogy leplezi. És aztán olyat hallok, amitől megborzongok kicsit, mert akár az én szavaim is lehetnének. Az érintés az arcomon megint leheletszerű, akár egy finom puszi, bár nem a szájával ér hozzám.
- Ez... igen... ez kölcsönös. Én is így érzem. Örülök, hogy elhívtál- mondom neki, aztán a poharamhoz "menekülök", bár éppen, ahogy Sebastian, én sem lehetnék pirosabb.
Az ital finom és üdítő és főleg hideg, csukott szemmel iszom belőle. És ahogy visszateszem a poharam az asztalra, a pohár oldalán gyöngyöző vízcseppek kötik le a figyelmem. Végig húzom rajtuk az ujjaim, aztán azokat a tarkómra simítom. Olyan jó hideg!

-Jól van, jól van! - Igazából nekem sem árt a hideg víz, futás után is simán iszok hideget, de nah, vigyázni kell erre a nőre, hát még reggelizni is elfelejt!
Leülünk, iszunk, máris jobb. De azért szigort kell tartani, bár nem vagyok jó parancsolós típus.
-Nem tudom, de tudnál nekem nemet mondani? - Vigyorgok rá számítóan.
-Oh... megnyugodtam. - Látszik tényleg, az érintése is jól esik. - Örülök ha tetszik, a honlapon csupa jó kommentet kapott, gondoltam tényleg jó lehet. De én is élvezem, szabad dicsérni mennyire jó! - Vigyorgok, örülök hogy jól választottam. Meg én is nagyon jól érzem magam, de ez Ameliának is köszönhető, sőt. Igazából neki, mert engem a helyszínek annyira nem szoktak lekötni ha nem jó a partner.
Fecserészem neki, nem is tudom miért, talán elfogyott a koncentrációra fenn álló agytartományon, vagy csak rövidzárlatos lesz, de csak mosolyog, fel sem tűnik, hogy össze-vissza beszélek. Inkább incselkedem, érzem a hangján hogy zavarban van, bájos. De a pohárhoz menekül, nézem ahogy iszik kicsit.
Szerintem fogalma sincs, hogy erotikusnak titulálom amit művel a gyöngyöző cseppekkel, hogy látom jól esik neki a hűvös érintés. Hajjaj... bajban vagyok, nem bírom visszafojtani a kisördögöt. A saját italom emelem a számhoz, kiveszek belőle egy kisebb jégkockát és elrágom csendben.
-Hmm, mutassak valami igazán jót? - Vigyorgok rá, láthatja készülök valamire, de ha nem közli egyértelműen hogy nem kíváncsi rá, akkor bizony féljen, mert betámadom egy jeges csókkal a nyakát, finoman érintve a nyelvemmel a bőrét. Mivel most rágtam el egy jégkockát, még mindenem hűvös, az ajkam is. Szeretném ha beleborzongana, no meg... érezni akarom a sót a bőrén, hogy az orromba kúszik a parfümje illata. Szabad kezem észre sem veszem, de finoman a térdén köt ki, de remélem nem lök le a székről.
Ha nem tolt el, akkor megint a fülénél kötök ki, hogy sugdossak.
-Jó ugye...? - Nem tehetek róla, ő kezdte. Komolyan!

Kuncogok, hogy óv a hidegtől, ő engem. Tuti, hogy most eszébe sem jut, ápolónő vagyok, és tisztában vagyok vele, milyen hatással lehet rám, ha kimelegedve iszok. Lehetek ilyen dolog miatt is boldog? Úgy érzem, az vagyok. Sikerült kibújni a szerepemből!
Elgondolkodva nézek rá.
- Lássuk csak...- és tényleg gondolkodnom kell, mi olyat mondhatnék, ami ide való, mégis vicces- májjal sosem tudnál megtömni.
Érdeklődik, tetszik-e a hely, és amikor magyarázom neki, miért más, mint amire számítottam, megérintem, hogy ne izguljon. Sem ővele, sem a hellyel nincs probléma. Mindent felülmúlt, mint amire számítottam. Ő is hasonlóképp érez, a mondandója (vagy az orra érintése) miatt megborzongok, iszok, a kicsapódó vízcsepekkel hűtöm magam.
Csendbe burkolózunk, ez mégsem kínos, inkább meghitt. A szemem a parkettre téved, míg Sebastian iszik.
- Mutass!- azt hiszem, ott van valami látnivaló, vagy a táncra gondol, titokban talán már alig várom, hogy visszamenjünk a parkettre, hiszen nagyon jó táncolni... Mint egy hűvös fuvallat, úgy érinti meg a nyakam, szinte azonnal reagál rá a testem, s lúdbörzésbe kezd.
Egyszerre akarom és nem akarom, hogy folytassa, mert jól esik és mert nem szeret... Hát ilyen hülye vagyok én, ismerem be megint magamnak, felszakad belőlem egy sóhaj, hogy lám, semmi sem változott, ugyanaz vagyok, mint aki nyár elején, Lioval, azon az utolsó, különös estén.
A fülembe súg, azt kérdi, jó volt-e? Nem hazudok.
- Több, mint jó...- aztán a térdemen lévő kezére teszem a kezem és felállok, s míg feláll ő is, megiszom a maradék italomat. - Gyere, táncoljunk még, jó?- kérem tőle, és remélem, nem bánja, hogy így folytatódik az este. Táncolni még tudok. De mire lennék még képes? Talán addig rájövök. Vagy elmúlik az egész.

Valóban nem mint ápolónő jut eszembe Amelia, de ez az én esetemben jó dolog, mert bizonyára tartanék két lépés távolságot tőle. Nem miatta, csak szakmája sok rosszat idéz, áldom érte hogy nem munkaruhában jön tanulni!
Elgondolkodik aztán, hogy mire mondana nemet, de nevetnem kell.
-Iiiiigen, az igaz, bár ha valami nagyon fortélyos módon tálalnám és nem éreznéd az ízét, és sokat ennél... hmhmhm... - Vigyorgok, ütögetem a szám, de csak nevetek, nem tennék ilyet vele.
Csendben elvagyunk aztán, kifújjuk magunk bár én nem hogy lehűtöm magam, hanem felpezsdülök, de Amelia tehet róla. Hát nem vagyok én közömbös iránta!
Jaj olyan kis naivan közli mutathatok valami jót, hogy már szinte gonosz lesz a vigyorom, de elnyomom, ellenben a csókot a nyakán kiélvezem. Érzem hogy beleborzong, de szinte áll is már fel, az ajkamba harapok.
Felállok, én is megiszom a maradékot, adok az arcára egy gyors, apró csókot.
-Persze hogy jó, azért jöttünk! - Mosolygok rá, nem vagyok se kapkodós se ünneprontó, ráadásul a másik kedvencem megy, tangó! Erre váltam egész este, szóval vigyorogva húzom a parkettre és húzom közel, de tartom a távolságot mint tánc közben szokás, nem kell megijednie, hogy megint rosszalkodom. Egy ideig legalábbis.
-A tangó a kedvencem! - Nem hiszem hogy újat mondtam, most újra magamhoz tértem, apró siker, hogy nem öntött le, nem tolt el, sőt, azt mondta jó volt. Lehet ő sem tudja hogy áll velem, tetszem-e neki, vagy az zavarja a tanára vagyok, ki tudja. De én nem kapkodok, sőt, itt a tangó ideje, ott tudok csak önmagam lenni, lehetek kicsit erotikusabb, finoman, diszkréten, imádom!
Vezetem is hasonlóan magabiztosan mint a keringőnél, de itt több terem van variálni. Keresztlépések, forgatás, néha lopva pár ütemet mögötte állni és alig érezhetően felsimítani az oldalán és vezetni újra. Nagyon élvezem. Akrobatikus és hasonló profi elemeket természetesen nem tudok, de érezhető hogy ez a kedvencem és ezt valóban jobban megtanultam mint a többit, bárhogy magabiztosan lépkedem vele, bárhogy forgatom.

- Nem, nem hiszem, hogy menne- veszem komolyan, hogy megpróbálná a májat belém varázsolni- Apám szerint pszichés, hogy utálom a májat, és egyszer egy vendéglőben úgy rendelt nekem, hogy nem tudtam, mi az-. Mesélem el neki életem egyik furcsa estéjét. - Szépen volt tálalva, bundázott hús, nagyon klassz, csak éppen addig, amíg meg nem éreztem az ízét a számban... Nem sok hiányzott, hogy oda ne ... - kézzel mutatom, hogy kifordul a gyomor. Még beszélni is rossz róla, hiába tartozik ez is szorosan a szakmámba. Hányni senki nem szeret- Szóval, ha jót akarsz magadnak... és nekem!... -be sem fejezem a mondatot, villanó szemem jelzi, hogy komolyan beszélek, ne is próbálkozzon, még csak viccből se. De aztán elmosolyodom. Tudom, hogy ő ilyet nem tenne.
Ülünk, iszogatunk, beszélgetünk. Fél szemem a táncolókon, közben hűtöm magamat, Sebastian pedig megvezet. Tudom, hogy hülyén reagálok, de nem előle menekülök, hanem a helyzet elől, és először magamban kell tisztázni dolgokat. Kapok egy puszit tőle, akár bocsánatot is jelenthetne, de nem érzem helyesnek, hogy ő kérjen tőlem bocsánatot. Nekem kellene tőle elnézést kérni, olyan hülye vagyok, mint egy pisis tinilány. Nem ő tehet róla.
Mindeddig csak szavakkal évődtünk egymással (ő többet, mint én, de azért sosem állítottam le, tény. Talán csak egyszer, de akkor se túl határozottan). Bár keveset tudunk egymásról, az kiderült, hogy figyel, és az is, hogy nem "csak" kihasználja a nőket, bár szorosabban egyikhez sem kötődik. Szépen udvarol, azt mondanám, még Nagy Fehérnél is jobb a stílusa, és ha vele találkoztam volna 18 évesen, nem tartott volna annyi ideig, hogy becsábítson az ágyába. De a hátam mögött a csalódással, amit ő okozott, és mellé a Lio-féle kavarodással...
Megint egy dilemma, hogy hagyjam-e csak úgy, történni a dolgokat, vagy agyaljak, és rontsak el mindent, mert ha agyalok, akkor csak beleképzelek mindent, amit nem kéne, és azt utálnám, Sebastiant is, magamat is, (még Liot is). Miért így kell ennek lennie? Szeretném kitörölni a múltam, az utolsó hat évet, mintha nem is lett volna, és aztán élni az életem, fiúzni, mint a többi korombéli csaj, és nem törődni semmivel... Szerencsére Sebastian nem sértődik meg, és nem is kérdez semmit, csak helyesel a táncra, és már megyünk is. (Ő nem bátorságból üríti ki a poharát, gondolom.)
Tangó szól, Sebastian kedvence, meg sem lepődöm... Elnevetem magam, bírom, amikor komolykodik, és a tangó ilyen. Minden beszél: a test, a kéz, a láb, a csípő... Épp csak az arc marad rezzenéstelen. Először nehezemre esik a faarc, állandóan nevetnék, nekem a tangó nagyon mulatságos, de benne lenni, vele... Ez egészen más, ez érzéki, ez már-már erotikus! Visszatartom a lélegzetem, amikor ő kerül mögém, meztelen hátamon érzem az egész felsőteste forró kipárolgását, oldalamon puha ujjait, nyakamon a lélegzetét. Ebben a táncban én sem csak a vállát foghatom, s bár tartok távolságot, néha egészen közel kerülünk egymáshoz. (Már csak egy rózsaszál hiányzik a szájából, jut eszembe, és ismét nevetni támad kedvem)
Eddig sem éreztem rosszul magam vele a parketten, de ezt a táncot tényleg mesterien tudja. Csavargathat, pörgethet, meghajlíthat, rongybaba vagyok a kezei között. És a szívem megint zakatol.

Hallgatom a mesét az elbújtatott májról és hát vágok egy "íííííí" kínos fejet.
-Vettem, vettem, bár nem akartam megejteni, szívesebben főzök olyat ami biztos elfogy! - Nevetek.
Aztán próbálkozom kicsit, erotikusabb hangot adok a dolognak, a randinak, megcsókolom a nyakán hűsítőleg, de vagy megijed, vagy nem tetszik neki. Bár utóbbit nem hiszem, nem úgy reagált. De lehet neki ez gyors, vagy csak nem jön össze egy csók erejéig sem egy olyan sráccal mint én, akiről tudja, hogy nem komoly kapcsolatot keres. Én megértem, teljesen megértő vagyok, de amíg nem utasít kerek perec vissza, addig nem is mondott nemet, ergo finoman próbálkozom, keresem a határokat. A puszit is amolyan bocsánatként kapja, vagy csak hogy érezze, a nem is megfelelő válasz, eszem ágában sincs akkor itt hagyni vagy bármi vad dolog.
Kiiszom a poharam, de látszik inkább szomjas vagyok, mintsem arra a kevés rumra hajtok, ami a koktélban van. Az alkohol csak kellemesen ellazított, hogy ne érezzem zsibogni a lábam. Szóval már húzom is vissza a táncparkettre, tangózni. Talán jobb is hogy jöttünk, ha hagy is egy csókot lehet én húzom vissza hogy óóó ezt ne hagyjuk ki.
Én is elég vigyorgó fajta vagyok, de a tangó maga olyan hamar átszellemít, hogy inkább vágyakozó és sóvárgó lesz a tekintetem, mintsem mosolygós. De ha egyszerűen annyira feszes az egész, ahogy érzem a másikat de mégsem érintem egészen, mint egy erőteljes flört, egy elfojtott felkérés "keringőre". És bár hivatalosan nincs erotika benne, mert a versenytáncban semmi ilyen nincs, én földi halandó nem tudom másképp átélni a tangó egyedi ritmusát.
De nem vonakodik belemenni hogy érezze a testén a jelenlétem, a kezem lenyomatát, a leheletem a vállán, így csak még inkább kedvemre tesz. Néha az ajkamba is harapok, mert Amelia gyönyörű és kívánatos, lopva közel kerülni hozzá pedig megdobja az ember pulzusszámát. A szám vége fele be is döntöm, hogy leheletem a nyakát súrolja megint, de megállom hogy csókot is leheljek rá, pedig milyen jó volt az előbb! Inkább mikor visszahúzom közelebb húzom magamhoz, szinte összeérjen az orrunk, érezzük egymás leheletét. Szemezek is vele, ha hagyja, kezem a meztelen lapockájára simítom. (Ha jól érettem olyan a ruha).
-Mondtam hogy a kedvencem... - Lehelem a szavakat az ajkára, de érezhető valóban imádom, teljesen felébredtem ha kicsit el is uralkodott rajtam a fáradtság hogy leültünk és megpihentünk.

Túllépünk azon, mire mondanék nemet, és látom érti, nem volt kellemes élmény. Szegény apám (mondjuk, ő örült a májnak!) nem győzött bocsánatot kérni. Elvicceltük a dolgot, és azóta tabu közöttünk a máj.
Kicsivel később egy másik stresszel találom szemközt magam, de gyorsan kivágom magam belőle. A stressz oka én magam vagyok, közel sem Sebastian, mert lehetne akárki is (bár Akárki rosszabbul járt volna, ha bemosok neki egyet). Ő is csak azért ússza meg, mert mindig ilyen... túlfűtött.
Szerencsére nem veszi zokon, hogy felugrok, én meg elvagyok a saját gondolataimmal, a puszija nem zavar, és már újra táncolunk. Elsimítom a gondolataim, ismét a táncé a főszerep, visszakapom azt a Sebastiant, akivel az imént hagytam itt a parkettet, és helyre áll a lelki békém. Remekül érzem magam.
A tangó számomra mindig nagyon ellentmondásosnak tűnt, külső szemmel is, de ha ritkán táncoltuk, akkor is, mert azt taultuk, nem mutathatunk érzelmeket, holott a zene, a test, a ritmus, a mozgás... mind-mind beszél! Az a szélsőségesség, ami ebben a táncban van, ősi ösztönöket ébreszt, ez az "akarlak, de azt akarom, hogy te akarj jobban!" érzés számomra azért furcsa, mert megszoktam, hogy merjek kérni, ha szeretnék valamit.
Sebastian is ilyen vezető... Feszes tartás, finom távolságtartás, határozott lépések, forgatások, döntések és beleloptt finom érintések (olyanok is, amik nincsenek beleírva kötelezően). Tény, hogy izgalmasnak találom a táncot, és tény, hogy eszembe jut, amikor a hűvös ajkával -vagy még előbb az orrával- hozzám ért. Egy döntés után közelebb von magához, szinte össze ér az orrunk, ahogy beszél, a lélegzete a számnak csapódik.
- Elismerem, remekül csinálod- nézek a szemébe én is, és a kezem a tarkójára szalad, hogy ott belesimítsak a hajába. Nem csak a táncra gondolok, de ezt ki nem mondanám hangosan, még azt gondolná, biztatom, és ebben még én sem vagyok biztos. Mármint, hogy mit akarok. egyenlőre csak táncolni. Élvezni, hogy élek, hogy valki így bánik velem (így tud bánni velem). Miért ne élvezhetném ki ezt a pillanatot?

//Igen, a ruhám nyitott hátul. //

Szerencsére nem teremt le amiért megint a határokat feszegetem közöttünk, csendben továbblépünk, vagy inkább vissza. Bár én mindig úgy érzem két lépést lépek előre de csak egyet vissza, mindig egyre többet elérve, kicsit jobban belopva magam a személyes terébe, talán a gondolataiba is. Kitartó vagyok és meg kell mondjam, számomra kellemes ez a fajta flörtölés, hogy nem kapom meg rögtön amit szeretnék, hogy keményen kell megdolgoznom érte. Elvégre az egy éjszakás kalandokat ezért sem szeretem, ezt a fajta állandó harcot lezavarjuk akkor fél órában, ami nem sok. Így viszont sokkal nagyobb horderejű egy egy siker, ha összejön. Mondjuk mivel közben ismerkedem is, ha a testiség össze sem jön, de megismerek valakit közben akivel kellemesen tudom az időm eltölteni, szóval veszteni semmit sem vesztek sosem, maximum nyerhetek. Ezért is van ha valaki azt kérdezi egy éjszaka vagy hagyjam testileg, de találkozunk máskor is, automatikusan a másodikat választom. Meg amúgy is, ki tudja... lehet pár alkalom és mégis megkívánnak anélkül hogy dobva lennék. Amelia pedig más szempontból kihívás, nagyon finoman kell éreznem és időzítenem a próbálkozásokat, ahogy a tánc végén is bejátszok megint egy kis flörtöt.
Igaz, amikor a tarkómra téved a keze akaratlanul megborzongok és félig lehunyom a szemem, uhh, hát ilyen felfokozott állapotban felér nekem egy csók nyújtotta borzongással. Ahogy felnyitom a szemem újra akaratlanul is kiül a vágy arcomra, hogy megcsókolnám, de szerencsémre csak leheletnyit hajolok közelebb és felcsendül újra a tangó ritmusa. Rögtön tánctartásba rendezem magam, majd vezetem ismét. Huh, na jó nem számoltam azzal, hogy a tarkómmal babrál, az izgató hatású számomra (ha épp nem csikis, tud az lenni).
De egy biztos, most negyed órán át én meg sem állok, vezetem, pörgetem, hasonlóan az előzőekhez, élvezve a közelségét, a könnyed követését és testének csábító ringását.

Jó ötlet volt a tánc, jó ötlet volt Sebastiannak jönni. Bár egy kicsit felkavarja az állóvizet bennem, és ráébreszt, megint egyfajta álomvilágban ringattam magam, amikor azt hittem, képes vagyok úrrá lenni bizonyos történéseken, egy perc alatt elfeledteti velem gondjaimat, amikor ismét a parkettre von, és ott forogni kezd velem.
Egí tangó, amúgy a kedvence, közli, és érzem is, hogy nagy mestere a táncnak, bár eddig se mondtam volna rá rosszat. Mindaz, amit én szeretek ebben a táncban, most ott van. Jól érzem magam ebben a szerepben. Egyszerre lehetek vadász és vad. Bár előbbi -parketten kívül- számomra ismeretlen terep, magabiztosságot adnak a jelzések, amiket tánc közben kapok.
Akadnak forróbb helyzetek, de maga a tangó is tüzes tánc, és Sebastian mellett tetszik is, nagyon. Amin eddig nevetgéltem, most kézzel fogható, a saját bőrömön éérzem, hogyan hergel egy tánc. Egy tánc. (Vagy Sebastian?)
Közelebb hajol, és nem zavar, a hajába simítok, mert jól esik... Évődés? Flört? A tánc teszi? a van is szexuális töltete, azon a határon belül mozog, ami nem hoz zavarba, amit nem utasítok el, ami jól esik. Hagyom, és engem, hogy sodorjon a zene, a ritmus, a vágy. Mert közben csendesen és alattomosan az is megérkezik. És a tangóknak még nincs vége, újabb és újabb következik, én pedig hagyom az előírásokat a francba, fapofa ide vagy oda, nem tudok olyan lenni, és nem is kell, ez nem a tánciskola. Bár nem vigyorgok idióta módra, azt nem tudnám letagadni, hogy jól érzem magam. Több, mint jól.
Ki tudja menniy ideig táncolunk tangót, hosszúperceken át, amikor történik egy kis malőr... ÁRAMSZÜNET...

// Miért ne??? Ez Los Angeles, bármi megtörténhet! //

A tangó maga sokat dob a helyzeten, magam is meglepődöm itt mennyi mindent hagy nekem Amelia anélkül hogy elhúzódna, arrébb lépne, eltolna. Olyan mintha megint közelebb kerülnék, pedig közvetlenül nem csinálok semmit, nem fogom meg "illetlen" helyen, nem csókolom, de ahogy néha néha összeérünk, esetleg simulunk, az sokkal jobb ennél. Igaz, rettentően szexi lesz ettől Amelia maga és nehéz visszafognom magam, ne húzzam magamhoz és csókoljam meg szenvedéllyel, de az túl gyors és éles váltás lenne, tudom én, hát belül lehűtöm magam amennyire megy. Ezért sem csókolom meg, csak táncolok vele tovább, hosszú perceken és taktusokon át, de egyszer csak mikor kipörgetem elmegy az áram, rögtön pörgetem is vissza, kiesek az ütemből, mert se zene, se fény csak a vak sötét. A lihegésem hallhatja, de sok más emberét is és a tanácstalan sutyorgást.
-Amelia... megvagy? - Na már ezt nem úgy kérdezem hátulról átkarolva, ha visszapörgött, ahogy eredetileg tervezve volt, mintha nem tudnám ott áll mellettem hanem hogy jól van-e. Nem félek a sötétben, de inkább átkarolom, el ne veszítsem. Főleg ha megindulna a tömeg, vigyázzak rá.
-Gondolom valaki bekapcsolt egy plusz mikrót és lecsapta a vezetéket. - Mondom halkan valahova füle környékére gondolom, mert nem látok, de azért vidám a hangom.
-Hm, ez majdnem olyan mint mikor nincs rajtam a szemüveg... - mondom mert páran telefonnal világítani kezdenek és nekem kissé összemosódnak így a dolgok.

Köszönöm, jól vagyok, sőt jobban, mint valaha, mondhatnám, őszint szívvel, mert valóban így érzem. Ismét a parketten nem feszélyez senki és semmi, és a buta gondolataim is ott hagytam az asztalnál. A butákat. Valami jött velem, de az a része jó és kellmes, és meleg és ritmusos, és Sebastianhoz kötődik meg a zenéhez, meg a tánchoz. Így kerek az egész.
Éppen úgy, ahogy táncolni kezdtünk, merek bízni benne, és nem csak a tánca, hanem az (egyéb) érintései is egyre természetesebbé válnak. Mintha csak a tán része lenne az is, ahogy végig simít, ahogy a bőrömre lélegzik (jó, nem ennyire direkt, és mégis, érted), ahogy közelebb húz. Természetes tán az is, hogy már nem csak alappozícióban tartjuk a kezünket, megengedhető némi "lazaság".
Éppen egy kipörgetésnél tartunk, és hálát adok Istennek, hogy ez éppen nem eleresztős fajta volt, elmegy az áram, vak sötét lesz. Egészségügyben azt nem szabad mondani "nincs semmi baj", Los Angelesben, ilyen helyzetben azt: "csak semmi pánik", mert éppen ellenkező hatást érünk el vele, mint szeretnénk.
Sebastian úgy pörget be, mintha most is szólna a zene, de aztán nem enged el, így át van kulcsolva a derekam, miközben fogja a kezem. A fülembe súgva kérdezi, jól vagyok-e.
- Csak ne eressz el, így nem félek!- súgom vissza, és örülök, hogy nem indul meg a tömeg, mint általában a katasztrófafilmekben, egymást taposva, sikítozva.
- Mikrót? Ilyenkor? Inkább túl akarta harsogni a tangót, és AC/DC-vel zúzni az éjszakában- nevetgélek az ötletén, csak annyira halkan, hogy ő hallja. Csiklandoz, ahogy a fülembe suttog.
- Hű, akkor most ki vagy nekem szolgáltatva, amíg sötét van? - fordítom kissé felé a nyakam, miközben neki dőlök a fejemmel a vállának. A kezem továbbra sem engedte el, és én sem az övét, így kapaszkodunk egymásba.
Néhányan mobillal világítanak, de én jobb szeretnék sötétben maradni. Valahogy jó ez így. Inkább becsukom a szemem és közelebb fészkelem magam Sebastianhoz. Egyenlőre mindenki várakozó állásponton van, nincs nagy mozgolódás körülöttünk.