Callie elment munkába én meg itt maradtam a lakásában. Elég fura... na nem mintha én nem merném őt otthon hagyni vagy ilyesmi, csak... nagyon fura hogy más lakásában vagyok. Egyedül. Nem vagyok egy vendégeskedő típus, de tegnap még jó ötletnek tűnt, hogy átjöjjek pár napra, nem leszek egyedül, leköt hogy főzzek, ilyenek. De most így, itt állva... feszélyez. Feszélyez, hogy kipakoljam a pár ruhám, meg a cuccaim. Letegyem az asztalra a laptopot meg a szótárt... Rágom a szám, hogy... mit is keresek én itt? Először csak leülök a kanapéra és barátkozom a hellyel. Na nem azért mert olyan otthontalan, vagy kiállhatatlan kis lakás ez, hanem... nem az enyém. Fura belegondolni, hogy az egyik... női ismerősöm lakásában ténykedjek. Na jó Callie több ennél, de nem úgy több, szóval ahh... De beletörődöm, hogy már nincs visszaút, közben azon sírok belül, kezdhettem volna ezt Josh-sal is. Bár ha belegondolok, miatta vagyok most nyugodtabb, azért is mentem bele ebbe, azt hiszem. Írok is neki, bűntudatom lesz. Elvégre vele nem akartam még kimozdulni, most sincs kedvem, de nem itthon vagyok, nála is lehetnék (bár szerintem ő kevésbé örült volna ennek), de azért megírom neki hol vagyok, mi a helyzet, jobban vagyok. Mert jobban vagyok. Kicsit pakolászom Callienél, nekiállok dolgozni, délután ráeszmélek, hogy főznöm kell, hát csinálok valami tartalmasabb salátát meg ha találok valami hús azt. Meg is terítek, elrendezek mindent, rendbe szedem magam, ha már reggel nem volt időm, mert rohanni akart. Aztán visszafekszem a kanapéra hogy befejezzem a fordítást, de ahogy vagyok, ölemben a laptoppal, szemüvegben, ruhában elalszom, főleg hogy azt hiszem négy fele már jön haza, esetleg öt, de hát naiv elgondolás még tőlem is. Szóval mélyen alszom, fél kezem a mellkasomon, másik lóg le a parkettára. Este ugyebár alig aludtam, valamikor azt is kell.

A napom lassabban tellik, mint szokott, pedig iszonyat pörgés az egész, hogy behozzam magam, mindent, amivel eddig elmaradtam. Szaladok jobbra-balra, mint valami mérgezett egér, nap közben nincs is időm, hogy hazaugorjak, pedig szívesen megleptem volna Sebastiant. Viszont munka után még elmegyek bevásárolni, így csak este nyolc körül esek haza, egy csomó cuccal felpakolva szokás szerint. Fáradt sóhajjal rakok le mindent és veszem le a fekete magassarkúmat és a felsőmet. Kicsit kimelegedtem, mire fellépcsőztem, nem vagyok liftpárti, de csak az elsőn lakom, mégis laptoppal, fényképezővel, dogákkal és a bevásárlással nem olyan könnyű, mint az ember hinné, vagy csak én vagyok puhány.
Ahogy körbetekintek a lakásban, megcsap a finom illat, bár már nem túl intenzív, biztos korábbra várt Sebastian. Apropó, hol van? Amikor belépek a nappaliba, már meg is látom, elvigyorodok. Annyira aranyos, ahogy ott alszik, biztosan nem ébresztem fel, nincs szívem. Majd leveszem róla a laptopját meg a szemüvegét és betakargatom, csak előtte a vásárolt cuccokat beviszem a konyhába, egy doboz narancslevet veszek elő, meg egy poharat. Ahogy kimelegedtem, muszáj innom kicsit. Nagy csendben vagyok, nehogy véletlen felkeltsem a kis Csipkerózsikát. Miközben iszok, elgondolkozom, olyasmiken, hogy milyen kár, nem az ágyban aludt el, mert akkor mellébújhatnék és szundíthatnék én is egyet... amiből megint egész éjszakás alvás lenne. De ki róná fel nekem?
Ahogy elbambulok, csak azt veszem észre, hogy két ujjammal már nem fogom a poharat, csúszik ki a kezemből, de már késő, hiába kapok utána. Ahogy elhagyom, szabályosan összetöröm a szívét, ahogy találkozik a járólappal. Én pedig lépek utána, hátha még el tudom kapni. Semmiből jött mély naivitásomnak megvan az eredménye, belelépek a narancslébe, és az csodásan csúszik a járólap és a lábam között. Valahogy nem érzem megfelelőnek a súrlódást, de persze csupa együttérzésből és lojalitásból követem a poharat és terülök el a konyhapadlón egy szolid sikkantás közepette. Alkarral tompítom a becsapódást, de mégis úgy érzem, jobb lett volna, ha én is összetörök. Nyögve könyökölök fel. Azt hiszem, ez is lehetne a hobbim, hogy narancsleves üvegszilánkokon játszok retardált fókát. Ja és mellesleg... ennyit arról, hogy nem ébresztem fel Sebastiant. Gratulálok Callie, új achivement.

Mélyen alszom, nem ébredek fel az ajtónyílásra és csukódásra, a szatyor jellegzetes zörgésére. Vagy csak nagyon tompán, de nem eléggé hogy tudatosuljon. Az azonban már sokkal inkább belenyilall a tudatomba, hogy hangosan roppan a pohár a padlón és sikkantás is követi a dolgot. Hirtelen ülök fel, fel sem fogva mi van és hol vagyok, reflexből és kellemetlen emlékektől vezérelve lököm a kanapé háttámlája felé a laptopomat és állok fel némileg szédelegve.
-Henry... - Fel se fogom, hogy szólítom az öcsém, elvégre eleinte ha rájött egy-egy roham, mindig azon izgultam, el ne harapja a nyelvét. Persze mire odaérek a tett helyszínére már kevésbé vagyok kába, meglátom a narancssárga tócsát, benne Callivel.
-Callie... - De gyorsan felmérem, hogy nagyobb a baj, mint gondoltam. - Meg ne moccanj! - Kapom el az egyik konyharuhát és leterítem mellé, mezítláb vagyok, nem lenne szerencsés, ha én belelépnék, valamint némi levet felszív majd a ruha. Rögtön emelem ki a tócsából, ha hagyja, nem zavar ha olyan leszek, magamhoz emelem vigyázva és viszem a fürdőbe, hogy leöltessem a kád szélére vagy valahova. - Te meg mit csináltál... ajj... hol tartod a szemöldök csipeszedet... jó lesz az is... - Mert bizony én kiszegetem a kis szilánkocskákat a karjából, nem is kérdés, de nem is kérés volt a részemről. Azt sem tudom hány óra, mi van, csak azt hogy tarthatatlan ez az állapot.

- Öhm... jó reggelt! - Próbálom vigyorral menteni a helyzetet, de nem sokat ér, mert látom ám, hogy totál szívrohamot kapott, meg Henry-nek nevezett, biztos rossz emlékeket idézett fel benne. Pedig én csak béna vagyok, egy igazi szerencsétlenség, jelenleg.
- Nem szoktam ám ilyen béna lenni... - Magyarázkodom, miközben engedelmesen meg se moccanok, ahogy kérte. Kezd fájni a kis találkozás, eddig nem éreztem, de most már egyre inkább... aucs. De nem kezdek el bőgni kislány módjára, vagy hasonlók, inkább csak megvárom, amíg Sebastian leterít egy konyharuhát, az általam gyártott aknamezőn sikeresen átverekedi magát és már fel is kap. Én meg segítek neki, megkapaszkodok benne amíg kiment. A fürdőbe visz, hogy lecsüccsentsen a kád szélére, én pedig fintorogva veszem szemügyre az alkaromat. Nem túl csinos, de nem vészes, hála istennek nem állt bele egy fél pohár, csak egy-két szilánkocska.
- Sajnálom. - Sóhajtom végül, majd felmutatok a tükör melletti szekrényre. - Ott van, az első polcon. - Nem érzem szükségesnek a komoly ellátást, de azért most jobbnak látom nem ellenkezni Sebastiannal. Mindenki jobban jár, ha hagyom neki, hogy leápoljon. Pedig úgy sajnálom, meg amúgy szégyellem is magam, mint a kisgyerek, aki most törte el nagyi antik vázáját.
- Milyen napod volt? - Kérdezem, mintha csupán egy kellemes csevegés lenne a vacsi felett. De rájövök, hogy ez volt a legnagyobb hülyeség, szóval egyhamar vékony vonallá préselem az ajkaimat. Azt hiszem mára be kéne fognom.

-Remélem annyit nem dolgoztál, mert megharaplak... - Morgom, csak nem aludtam át az éjszakát. Vagy otthagyott a kanapén? Egyik lehetőség sem túl kecsegtető. Merthogy közben leesik hogy Callienél vagyok és Callieről van szó, nem az öcsémről.
-Balesetek mindig vannak... - Megesik, nem történt nagy baj, ami orvosolhatatlan lenne házilag így kicsit megnyugszom.
Be is viszem a fürdőbe, nem ellenkezik, okos kis-nagylány, hamar neki is állok, hogy rendbe tegyem, ne fájjon annyira a harci seb. meg is találom a csipeszt, megigazítom a szemüvegem az orromon és már gondosan neki is állok kiszedni a szilánkokat amiket a csapda dobok.
-Korábbra vártalak... - Mondom míg figyelmem teljesen a szilánkokra fókuszálom. - Csináltam egy kis csirkét meg burgonyasalátát... nem volt... sok minden nálad... - Veszek ki még egy pohárdarabkát. - Meg kell melegíteni, teljesen elhűlt... - Hopp, az utolsó is, de alaposan szemügyre veszem a karját, majd toalettpapírt nedvesítek és letörlöm a karját. - Jód? - Biztos tart, alapcucc. Nekem legalábbis.

- Megharapsz...? - Vigyorgok a kifejezésen. Egy ilyen harci sérülés után egy-két kiharapott darab már semmi. - Nem, még csak késő sincs. - Mondom, mert most ébredt, biztos azt se tudja, hol van, hány óra, satöbbi. Viszont a csipeszt hamar megtalálja, miután próbálok magyarázkodni, mennyire nem vagyok ám általában ilyen. De természetesen akkor vagyok a legkevésbé formámban, amikor a leginkább kellene. A szerencse sajnos egy jó ideje messziről elkerül.
De Sebastian nem csesz le a hülye kérdésem miatt, de csak félig tud a válaszra koncentrálni. Inkább a kezemet nézi, szedegeti ki a szilánkokat, én pedig nem is nézem, mit csinál, mert bízok benne. Inkább arra figyelem, hogy ha fáj is, inkább csak a számba harapok, nem rángatom a karom véletlen se. Nem akarok kicseszni se vele, se magammal.
- Sajnálom, pedig tényleg siettem. - Mosolygok rá kissé szomorúan, biztosan várta, hogy hamar hazaérek és az egész délután együtt töltjük... és ó, milyen szép lett volna. Nagyon szép lett volna. De nem tudom, miért érzem magam ennyire bűnösnek.
- Nem baj, biztos vagyok benne, hogy finom lesz melegítve is! És bevásároltam ma, mindenféle finomságot. - Mosolygok rá egy kicsit, de hamar leolvad az arcomról, mert nem kapok viszonzást. Valószínűleg azért is lecseszést kapok majd, hogy ennyi cuccot hoztam haza busszal és cipeltem fel magassarkúban az emeletre. De én ezt csinálom, mindig. Nem élhetek másokra támaszkodva, amikor általában egyedül kell megoldanom, ebben semmi büszkeség sincs. Hagyhatnám, hogy éjjel Sebastian nyugtasson. Jó lenne. Hagyhatnám. De nem lesz itt mindig, és mit csinálok nélküle? Na erről van szó.
- Felülről a második fiók. - Kalauzolom el Sebastiant a jódhoz, bár az csípni fog, nem érdekel. - Ott van az elsősegélycsomag is. - Mondom, hátha szeretne még ápolót játszani és ragtapaszok helyett bekötni a karom. Nekem hót mindegy, csináljon, amit szeretne, ami megnyugtatja a kicsi lelkét, hogy rendben leszek. Közben szembefordítom kicsit a lábfejeimet, előredőlök és egyik lábujjammal a másikat piszkálom. Nem tudom, miért érzem ilyen bűnösnek magam és nem tudom, miért akarok sírni. Talán mert én nagyon nem így akartam, én jót akartam és boldognak látni Sebastiant, mint reggel. Ezzel szemben most.. eh. Nagyot nyelek, gyorsan összeszedem magam és a mosolyom is.
- Képzeld el, kaptam egy félállás ajánlatot a Weekend journey-től. Azt írták, szívesen látnák pár cikkemet. - Bár nem vagyok olyan lelkes, mint ahogy terveztem újságolni és még nem is válaszoltam rá. De semmi baj. Nem lesz itt semmi baj... ugye?

Felszalad a szemöldököm olyan tekintettel, hogy meg bizony, szóval fogadjon csak szót, de pár apró bólintással konstatálom, hogy nem aludtam át a napot.
Szedegetem ki a szilánkot, vázolom a rá vonatkozó lényeget mivel is ütöttem el a napot.
-Egy munkamániás szavait hallhatták: Sietett... hánykor is járt le a munkaidőd? Hány óra? - Mondom somolyogva, úgy sejtem azért annyira nem sietett, de mivel aludtam édes mindegy.
-Az jó, akkor holnap tartalmasabbat is tudok főzni. - Bólogatok, az tényleg jó, mert most erősen agyalnom kellett. - Persze, csak frissen jobb lett volna. De holnap okosabb leszek! Fel fogsz hívni ha kiléptél a munkahelyed ajtaján, hmm? - Mert ne akkor hívjon mikor tervez indulni, azzal sem nem érek, a tényleges indulás érdekel. Akkor frissen kisüthetem amit kell, lesz időm rá.
Nem szidom meg semmiért, ellenben mivel koncentrálok arra mit csinálok, nem vigyorgok, teljesen komoly fejem van, úgy is marad.
-Ühm, okés. - Azzal már szedem is elő a jódot és óvatosan a kimosott sebre viszem, gondolom tudja hogy csípni fog de óvatosan csinálom rá is fújok hogy hűtse. Elvileg könnyebben elviselhető a dolog így. De lehet csak placebo.
-Naaa, még a végén mindenhol ott lesz a neved és annak is fel fog tűnni aki nem is olvas újságot. - Végzek és elmosolyodom, most már minden rendben lesz, nincs baj, már csak takarítani kell. - Ügyes vagy, mindenhogy! - Kap egy homlokcsókot, de rájövök őt máshogy is csókolhatom, szóval hamar megtalálom a száját is.
-Öltözz át, addig feltakarítok. Bár... le is fürödhetsz, kivéve ha a narancslé jót tesz a bőrnek, mert akkor hagyjad! - Szélesedik ki a mosolyom és adok neki egy puszit is és keresni kezdek valami felmosót meg seprűt, lapátot.

- Nem vagyok munkamániás... - Ellenkezek némileg durcisan, némileg legyőzötten. Mert valahol igaza van. - De még voltam bevásárolni! - Védekezek egyből, hogy hiába jöttem el én... fél hétkor... vagy inkább háromnegyedkor. A munkaidőm amúgy is addig tart, amíg kész nem leszek mindennel. Sajnos határidők vannak, megjelenés, tempózni kell, nem lehet inkább aludni, miattam nem vár se a nyomda, se a főszerkesztő. Előbb penderít ki, mielőtt annyit mondatnék, fáradt voltam.
- Igen, tudsz, meg persze tudsz nekem sütni valami finomat, már ha van kedved, meg időd. - Vigyorgok, mert sütit, na azt nem vettem, jó, van még csokim, nálam mindig van édesség, de ez egy kis célozgatás. Hogy ha éppen cukrászi hajlamokat érez feltörni magában, a világmindenségért se fojtsa vissza, élje ki nyugodt szívvel.
- Felhívlak. - Válaszolom mosolyogva, aztán hagyom, hogy koncentrálva kapkodja ki a szilánkokat a kezemből. Aztán kimossa a sebet és egy kis jódot is keneget köré, kicsit csíp, de gyakorlottan nem rángatom a kezem még mindig. Viszont megmosolygom, tényleg sokkal jobb érzés, ahogy ráfúj.
- Öhm... - Kapok egy puszit a homlokomra és már kezdenék is bele a mondandómba, de nincs rá esélyem, mert kapok egy csókot, aminek amúgy tökre örülök, mert olyan, de olyan jól esik. Sebastian olyan lelkes az ajánlatot illetően, hogy nem is tudom elmondani, hogy nem tudom elfogadjam-e. Még csak meg sem tudom kérdezni a véleményét, mert már pörög is tovább, mondja, hogy ő feltakarít, amíg én rendbeszedem magam. Ja igen, nem festhetek valami csodásan, még kicsit koszosan, narancslevesen, szétszórtan. Ki vagyok én, hogy ellenkezzek?
- Hűtő melletti ajtó. - Mondok még ennyit sóhajtva, hogy hol talál takarítószereket, a kis miniatűr helyiség mindenes szobaként funkcionál. Kicsit spájz, kicsit raktár, kicsit mosókonyha, kicsit minden. Én meg feladom és úgy döntök, tényleg okosabb, ha lezuhanyzom. Nem tart sokáig, mégis jól esik a bőrömnek a forró víz, nem is érzem magam már se ragadósnak, se izzadtnak, meg kicsit fel is ébreszt, lelket lehel belém. Aztán kilépve igyekszem nem megint elcsúszni és beütni magam, mert úgy érzem, ma épp elég szerencsétlen vagyok ehhez. Kicsit megtörlöm magam, majd magamraveszem a nagy, bolyhos, rózsaszín fürdőköpenyem, ami jó meleg, bár sokkal kevésbé szexi, mint egy selyem darab, de ez sokkal inkább az én stílusom.
- Segítsek valamit? - Kérdezem kilépve a fürdőből, a konyha felé kukucskálva, Sebastian elveszett-e már a miniraktárban vagy már megoldotta a dolgokat. Bár szerintem sikerült, ügyes fiú ő. Bár én csináltam a felfordulást és nekem kellene feltakarítanom, na mindegy.

Csak somolygok, jelezve "aha" és elismerően bólintok a vásárlást illetően, aztán koncentrálok a "sebészi" feladatomra tovább.
-Édességet is szeretnél, mi? Ha vettél lisztet lehet róla szó. - Mosolygok, ez a nő... akartam, de nem volt alapanyag hozzá, legalábbis azokhoz nem, amiket fejből is el tudok készíteni.
-Szavadon foglak! - Mondom arra hogy felhív. Reméljük így is lesz.
Mondana még valamit miután elújságolta a hírt, de hát csókot kell lopnom, nem is én lennék ha nem tenném, de már mondom is neki, hogy szedje csak rendbe magát nyugodtan, a többit megcsinálom én.
-Oh... külön helyed van rá... - Pördülök meg, mert akkor nem itt kell keresnem a takarításhoz elengedhetetlen kellékeimet, én a fürdőben tartom őket, de ott van hely hozzá.
Ki is megyek, előszedem ami kell, a leterített konyharuhával kicsit összeszedem a narancslevet, majd felsöpröm a szilánkokat, felmosok, a konyharuhát kiporolom és viszem a mosásba.
-A-a. Már meg is vagyok drágám. - Megyek oda hozzá és lopok még egy csókot. - Hú... de rózsaszín lettél... - Vigyorodom el, nekem Callie valahogy nem rózsaszín. De már melegítem is a kaját, én is érzem hogy ennem kéne valamit, nem ettem ma még semmit, csak amit főzés közben elcsipegettem... Hoppá.
-Hol együnk? Jó itt? Nem fogsz fázni? - Nem tudom így marad-e vagy felöltözik, megterítsek-e máshova vagy jó-e itt a konyhában... Elvégre nála vagyok, nem tudom, hogy szokta.

- Vettem, persze, meg cukrot, sok cukrot. - És máris szélesebb lesz a mosolyom a süti gondolatától. Nem tehetek róla, édesség nélkül akkor sem teljes a napom soha. Nem tudom, hogy sikerültem ilyen édesszájúra, szerintem valami genetikai hiba, de amíg nem lesz tőle hatalmas popsim, addig semmi bajom vele.
- Fel foglak, de akkor csipkedned kell magad. - Fenyegetem meg vigyorogva, aztán kapok egy csókot, ahelyett, hogy elmondhatnám, amit akarok, de már mindegy is. Inkább útbaigazítom, merre keressen a takarításhoz eszközöket, addig gyorsan lezuhanyzok és igyekszem összeszedni magam. Még megnézem magam a tükörben, kicsit megpaskolom az arcom, hogy ne hagyjam el magam. Aztán kimegyek, megkérdem, Sebastiannak kell-e még segíteni valamit.
- Nem tetszik? - Kérdem tőle elmosolyogva, amikor a csókunk után megkapom, hogy milyen rózsaszín vagyok. Nem érdekel, hogy néz ki, pihe-puha és meleg és ez a lényeg, főleg forró zuhany után, hogy ne fagyjak meg, itt, helyben.
- Mindjárt felöltözöm, én vagy a pultnál, vagy a kanapén szoktam vacsorázni, válassz addig. - Mosolygok még egyet és adok egy puszit az ajkaira. Aztán már megyek is, hogy felhúzzam a pizsimet, ami egy fekete cicanaci, egy bundás papucs és egy két mérettel nagyobb póló, nagy, "go monday, fuck yourself" felirattal. Máshova nem igazán húzom fel, de erre pont jó.
- Az a vicces helyzet állt elő, hogy még nem is láttad a pizsimet... - Vigyorgok a megállapításon, mert már jó párszor aludtunk együtt, de valahogy egyik alkalommal sem volt alkalmam/lehetőségem felvenni. Hm, na nem baj, most már láthat valami... slamposabb cuccban is.
- Uh, most érzem csak, hogy mindjárt éhen halok. - Állapítom meg, miközben leteszem a popsimat, vagy a kanapéra, vagy az egyik bárszékre, attól függ, Sebastian mit választott. Bár azt hiszem, még a zuhany ellenére is, icipicit dekoncentrált vagyok, szóval remélem ma már semmi törhető nem kerül a kezembe.

-Azt csak mértékkel... - Csóválom mosolyogva a fejem, egyrészt könnyen odasülnek a dolgok és megégnek a sok cukortól másrészt nem is egészséges.
-Neked is! - Somolygok, kinézem belőle hogy még visszarohan, amolyan "tuti hogy elől hagytam a kollégának amit kell", "tuti nem kavarodik el semmi" és egyebek.
-Ahm... te tetszel, nem elég? - Vigyorodom el mikor visszatért fürdés után, a köntös nem lett a szívem csücske, nem lopom majd el míg nem lesz itthon, annyi bizonyos.
Mivel már a pulton megterítettem és eddig takarítottam, így úgy döntök ott hagyom a dolgokat és oda teszem le a tányérok mellé a megmelegített húst.
-Bájos póló... - Vigyorgok mikor elolvasom a feliratot, majd kihúzom neki a széket, hogy üljön le.
-Nem, valóban nem, de igazából te se az enyémet. - Vigyorgok szélesen, mert szerintem vagy alsóban aludtam mellette vagy meztelen. Inkább meztelen.
-Nem ettél mi? Pedig az evés fontos dolog, reggelizz, ebédelj, vacsorázz... utóbbi itt van előtted, előbbit készítettem elő egy dobozba. A hűtőben van. - Mosolygok. Na az nem volt egyelőre nagy szám, csak egy kis összevágott gyümölcshalmaz meg némi felkockázott sajt mellette.
-Na és amúgy ilyenkor mit csinálsz odabenn? Tényleg.. az egyetemen voltál vagy a... szerkesztőségben? - Most esik le nem is tudom mit csinál azaz hol van mikor éppen újságíróskodik.
Közben szedek mindkettőnknek és leülök mellé, szabad kezemmel simogatva a combját. Muszáj hozzáérnem, ez most úgy... kell.

- Én mindig sietek! - Kérem ki magamnak kissé nevetgélve, mert nem hiszi el. Soha, senki, pedig lehetnék egyszer tutyimutyi, ráérős, és akkor meglátná mindenki, milyen az, amikor nem sietek. Nem érnék be reggel időben, legkorábban is éjfélkor esnék haza, étlen-szomjan, hulla fáradtan, szinte biztos vagyok benne.
- Hm, megegyezhetünk ennyiben... - Vigyorgok, mert jó, biztos nem lesz a rózsaszín a kedvenc színe mától, de nem baj, az enyém sem az. Csak szeretem ezt a fürdőköpenyt, fontos nekem. Sok dolgon kísért már át, régebb óta megvan, mint gondolnám.
- Ugye? - Kérdezek vissza vigyorogva, hiszen a felirat épp elég nőies és kifinomult, hogy kifejezze néha a reggeli érzéseimet.
- Úúú, pedig én már olyan kíváncsi vagyok rááá... - Lelkesedek neki vigyorogva, milyen hatalmas dolog, hogy végre láthatom pizsiben, remélhetőleg. Durva. Meglehetősen durva. Néha elgondolkodom, van-e egyáltalán értelme a pizsamának, mint olyannak. Csak két plusz átöltözés az életünkben, felesleges idővesztegetés. De olyan kényelmeeees.
- De, én igenis ettem, reggel vettem egy péksütit, ebédszünetem meg van és éppen vacsorázni készülök... csak mostanában sokat eszek, folyton éhes vagyok. Amúgy meg, bagoly mondja verébnek, mennyit is ettél ma? - Kérdezem, de már kezemben van a villám, hogy megkóstolhassam. De helyette összeszűkített szemekkel nézek Sebastianra és vádlón bökök felé a villámmal. Bár az előre elkészített reggeli jól hangzik, még pár lépéssel kevesebb rohanás holnap. És amúgy is, inkább a csirkémmel meg a krumplisalimmal foglalkozok, nem akarom kibökni Sebastian szemét.
- Hát, reggel a szerkesztőségben kezdtem, de ott káosz van most, meg nemsokára lapzárta és ilyenkor minden a feje tetején van. Alig tudtam elszabadulni, hogy menjek az egyetemre megtartani a két órámat, aztán ott ebédeltem, utána vissza a szerkesztőségbe, onnan egy interjúra, vissza a szerkesztőségbe, onnan bevásárolni és haza. - A villámmal a levegőben közben a levegőben rajzolom az útvonalat, ahogy pinponglabdaként ingázok a megadott pontok között. Remélem nem hajol közel, mert különben életveszélyes leszek. Szóval inkább evésre használom a villám.
- De ha érdekel, mi folyik ilyenkor a szerkesztőségben, holnap bejöhetsz velem... de csak saját felelősségre. - Kuncogok kicsit, mert nem vagyok biztos benne, hogy egy külsős hosszú távon bírja azt, ami ilyenkor megy.

-Na látod ez is baj! Néha pihenni is kell! - Csóválom a fejem mosolyogva újra. Hm, én milyen ráérősnek tűnhetek...
-Reméltem! - Lopok még egy csókot az ajkairól vigyorogva.
Halkan nevetek, hogy érdekli a pizsamám.
-Ha akarod, felvehetem estére. De... nem nagy szám. - Mosolygok. Alapjáraton be se tettem volna tegnap de... bennem volt a félsz a tegnap miatt és úgy döntöttem elteszem, mi van ha este megint... szóval értitek.
-A péksüti nem reggeli... az ebédszünet meg attól hogy van, még nem feltétlen lesz ebédre kihasználva! - Nyújtogatom a nyakam hogy na, erre varrj gombot, de elfojtom sikertelenül a vigyorom, hogy rám tereli a szót, válasz helyett inkább csókot kap, ugyanis az tartalmasabb mint a napi kalóriabevitelem.
Aztán inkább kérdezem mit is csinált egész nap, miután elszaladt tőlem és itt hagyott. Hát... összepréselem a szám, muszáj utánoznom a következő monológgal karöltve.
-Ez semmi! Reggel miután elmentél elmentem a kanapéig, majd vissza a táskáért, onnan a hálóba, majd vissza a kanapéra, aztán mennem kellett a konyhába, elpakoltam, de már rohantam fordítani a kanapéra, ott elvoltam, de aztán hopp, megint a konyha, hogy főzzek, onnan néha a mosdóba, majd a kanapéra és bumm, elaludtam! - Szúrom fel az egyik krumplidarabot a villára és nevetve, a nyakam összehúzva eszem meg, kuncogva, elvégre kb... ezer lépést nem tettem ma szerintem.
Aztán mondja bemehetek vele, de csak mosolygok.
-Jó itt... - Mosolygok rá, lesütöm a szemem az ételt mustrálva, nincs kedvem, a nyüzsgéshez még annyira sem. Valahogy... jobb így. Fárasztónak tűnik a dolog, nekem pedig továbbra sincs sok kedvem mászkálni vagy csinálni valamit. Legalábbis ami nem olyan rutinszerű.

- Szoktam néha pihenni, amikor úgy érzem, hogy begolyózok. - Vigyorgok rá, mert igen, tényleg van olyan, csak nem annyira gyakran, mint másoknál. Egész jól bírom, de pontosan ismerem a határaimat, és nem tervezem túllépni, vagy feszegetni őket. Igyekszem reálisan állni a világhoz és nem önpusztító lenni, ez mindenek a kulcsa.
- Nem tudom, biztosan van valami mágikus a pizsamákban, amiért nem haltak még ki. - Vigyorgok, elég hülye elmélet, de ha jól belegondolunk, megállja a helyét. Tényleg felesleges öltözködés, alhatnánk más kényelmes ruhában, úgyis szokás betakarózni.
- De, a péksüti finom, szénhidrátdús, cukros reggeli volt, amitől jól indult a napom, főleg, hogy ittam rá bent egy kávét. Ebédszünetben meg mindig veszek valamit enni és általában a szabad levegőn eszem meg. - Válaszolok neki durcás pofit vágva, mert én igenis rendszeresen étkezem. Amikor reggel indulok, amikor ebédszünetem van és amikor hazaérek, és ez körülbelül mindig ugyanaz az időpont, szóval még csak arra sem lehet fogni, hogy egészségtelen. De engem nem szerel le ilyen könnyen, mert ugyan élvezem a csókot és lelkesen viszonzom is, ám nincs itt elfelejtve.
- Szóval, mennyit ettél ma...? - Kérdezem tőle ismét, mert van egy olyan érzésem, hogy direkt nem akar válaszolni és mérges leszek, ha meghallom a választ. Igazából, azt hiszem, tudom is, de hallani akarom, hogy ő is szégyellje magát, mint a kis diákok, amikor rossz fát tesznek a tűzre.
Aztán elmesélem neki, hogy mi mindent csináltam ma és mennyit mentem, ő meg vázolja a saját napját, belőlem meg fel-feltör a nevetés, de igyekszem komoly fejet vágni, amiből egy retardált félvigyor lesz, legalábbis annak érzem.
- Akkor jó fáradt lehetsz, ennyit mászkálni...! Nem kéne így túlhajszolnod magad. - Nyújtom ki rá a nyelvem pimaszul, érezhető az irónia a hangomban. Nem mintha bánnám, hogy nem erőlteti meg magát, csak ez kicsit unalmas lehet hosszútávon. Főleg, hogy felajánlom neki, hogy holnap jöjjön be velem, meglátja, milyen az élet ilyenkor a szerkesztőségben. Szerintem egy kívülállónak érdekes lehet, de ő csak úgy nemet mond. Én pedig kicsit elgondolkozok és játszok kicsit a kajámmal közben, egy krumplit kergetek a villámmal oda-vissza a tányéron. Aztán felpillantok.
- Tudod, Seb, én aggódom érted. - Nézek rá komolyan, miközben kicsit összepréselem a számat. - Most, hogy itt vagy, van esténként kihez szólnod és nem vagy annyit egyedül, de még mindig nem... nem mész sehova. És tudod, ez nem jó. - Addógok, hát, igen, azt hiszem, ez a megfelelő szó. Én nem akarom, hogy Sebastian úgy... begyöpesedjen, hogy ne legyen Sebastian már. Értem én, hogy most rossz neki, és hogy fel kell dolgoznia a dolgokat, bármi is történt Henryvel, de... nem úgy néz ki, mint aki fel akarja dolgozni. Mint aki javítani akar. Úgy néz ki, mint aki amúgy kellemesen ellubickol a melankóliában és arra vár, hogy kirúgdossák belőle. Nem tudom, hogy én ki tudom-e.

-Az már eléggé a határeset, nem gondolod, haaaa? - Nézek rá vigyorogva, kész ez a nő.
-Igen, hogy a kényelemre megy, nem a küllemre... bár vannak szexi hálóingek is... - Vigyorgok rá, valami áttetsző selymet el bírnék képzelni rajta.
-De nincs benne más csak felesleges kalória és cukor... ehetnél tartalmasabb reggelit is. - Somolygok, Henry miatt anno az étkezésre is odafigyeltem, de mivel én is jobban éreztem magam az egészségesebb kajáktól, nem mondtam le róluk.
-Belőled? Vajmi keveset, szóval hagyj még nassolni... - Vigyorgok, eszem ágában sincs elmondani hogy mennyit ettem ma.
Aztán meséli el a rohanós napját, én meg bohóckodva utánozom a sarkig boltig el nem érő lépéshalmazommal.
-Hát, el is aludtam, nem? - Vigyorgok, nem azért aludtam el, hanem mert este nem aludtam két óránál többet de ez mellékes.
Aztán inkább enni próbálok, bár annyira nem vagyok éhes. Főleg a gondolat, hogy nyüzsögjenek körülöttem pláne nem vonzz, szóval mosolygok, e elcsendesedem.
-Nem ízlik? - Nézem hogy játszik a kajával, de ő máshogy válaszol, nem ezt kérdeztem...
Le is pillantok az ételre, főzhettem volna mást is.
-Nincs kedvem, muszáj mindig elmenni?... egész életemben rángatva voltam és utazva, miért baj ha csak a lakásban akarok lenni... - Támasztom meg a fejem, piszkálom a kaját. Igazából nem szeretem. Nem szeretek otthon ülni. De most kimenni sincs kedvem. Legalábbis nem sok. Nem tudom mihez kezdjek magammal. De tényleg jobb hogy nem vagyok egyedül, nem szeretek egyedül lenni.
-Sokat voltam... anno így otthon. Nem szűnök meg létezni, attól hogy nem mászkálok el. Nem sokat. Mindegy... Mit kérsz inni? Biztos szomjas vagy! Vagy főzzek teát? Már ha van teád. - Mosolygok rá, már állok is fel, nézelődöm mit hozzak neki, mi van nála, esetleg hozott-e valamit.

- Lehetne rosszabb is! - Válaszolom rá, roppant mód határozottan, mint akinek mindenre van valami válasza. A szellemi párbaj ezen részéből nem engedek, nem vagyok olyan rossz, mint amennyire ő gondolja. Tulajdonképpen Sebastian aggódja túl a dolgokat, vagy veszi túl lazán az életet, még nem tudom eldönteni, melyik a helyes.
- Hát, be kell valljam, hogy nekem is van... de különleges alkalmakra tartogatom. - Hót komolyan szerettem volna előadni, vagy szexin, egyik sem jött össze, mert vigyorogni akarok, mint egy idióta. Ezt elnyomva, inkább az alsó ajkamba harapok egy kicsit, majd amikor hallom, hogy Sebastian mit mond a reggelimről, előredőlök. Egyik kezemmel a bárpultra könyökölök, tenyerembe támasztom az állam. Arcomra lassan hosszú, cicás mosoly húzódik.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy ne egyek annyi kalóriát és cukrot, tehát fogyózzam, hm? - Kérdezem, miközben kissé oldalra biccentem a fejem és úgy pillogok Sebastianra. Na jó, belesétált a csapdába, ez tipikusan olyan kérdés, amiből nem jöhet ki jól, semmiféle válasszal sem.
- Szeretnéd...? - Kérdem, miközben közelebb hajolok, mosolygok, de amúgy totál pipa vagyok, amiért nem hajlandó elmondani. Szóval csábítgatom magamhoz, adok egy puszit az ajkaira, de ahelyett, hogy megcsókolnám, megharapom az alsó ajkát és a fogaim között tartom.
- Válaszolj a kérdésemre! - Mondom, miközben nem mozgatom fogsoromat, úgy beszélek, de ha nem akar válaszolni, akkor lehet, hogy kicsit jobban megharapom, vagy inkább csak elhúzom tőle az alsó ajkát. Ha szeretné még visszakapni a száját, vallania kell, úgyis addig fogom vallatni, amíg nem válaszol.
- Hát, igen, akinek ilyen jól megy, egy kis délutáni szundi... - Sóhajtom ábrándosan, na, az ilyesmi nagyon jól jönne nekem is. El tudnám képzelni a napjaimban, de ezért hazajönni nincs időm... találnom kéne egy alvózugot, ahol nem zavar senki, ahj.
Amikor elkezdem turkálni a vacsorámat, azt hiszi, hogy nem ízlik, pedig nem így van. És ahogy kifejtem az aggodalmamat, azt hiszem, hogy majd meg fog nyugtatni. De amit mond, az csak még inkább aggodalomra ad okot. Hogy ne sóhajtsak egy nagyot és fáradtat, inkább felszúrom az üldözött krumplit és megeszem, hallgatom, ahogy tovább mondja a dolgokat, de egyáltalán nem vagyok tőle nyugodtabb, főleg, hogy tereli a témát.
- Ez komoly dolog, ne tereld a témát! - Utálom, ha valaki ezt csinálja, a villám nem szúrós végével koppintok egyet az orrára, mint a rossz kiskutyának. Aztán kicsit összeszedem a gondolataimat, hogy mit is akarok mondani neki.
- Nem azzal van a bajom, hogy nincs kedved minden nap eljárni... bulizni, vagy mit tudom én. Sőt, igazából nem is bajom van vele, ez hülye kifejezés. Nekem nincs. De aggasztó, hogy még a rádióba se mész be, pedig tudom, hogy szereted, a munkát is, a klasszikus zenét is hallgatni. És nem, nem szűnsz meg létezni, csak begyöpesedsz idebent. Túl sok időd van... gondolkozni, meg ilyenek. - Na jó, az utolsó őszinte, tiszta tapasztalatból szólt. Sóhajtok, már fel is állt, hogy hozzon inni, de én inkább elkapom a karjait, kicsit elfordulok a széken és inkább odahúzom magamhoz.
- Én nem akarlak cseszegetni, Seb. - Mondom, miközben átkarolom a vállát és magamhoz ölelem. - De ha ez a te érdeked, akkor foglak. - Fektetem le a szabályokat, most rögtön, gyengéden és kedvesen, egy ölelés kíséretében, ahogy illik.

-Mindig lehetne rosszabb. - Szelídül mosollyá a vigyorom, elvégre Josh erre már felhívta a figyelmem.
-Óh, a szülinapom nem különleges? - Vigyorgok pofátlan mód. Jó elmúlt de nah... alig múlt el.
Aztán ravasz kis mosolyra húzódik az édes szája, felszalad a szemöldököm, de mosolyogva nézek rá hogy mi frappánsat akar velem közölni.
-Téged? Mikor nem...? - Nézek rá, a tegnapi nem az én hibám volt én valahol akartam... de csak az alsó ajkamba harap, nem csókot kapok, ejj. Hogy tud így beszélni? Na jó lehet csak... ahh... félretekintek, de kicsit erősebben harap, riadtan villan vissza a szemem, hogy hékás! - Ahh... úgy egy... fél... krumplit menet közben... némi sajttal...? - Nem figyeltem, igazából. Csak úgy pár falatot ettem ebből-abból. - De én nem is csináltam ma semmit... ellenben veled, hmm? - Nézek rá kiskutya szemekkel, hogy ne harapja le a szám, kell az még kell nekem és jobban jár ha rajtam hagyja, higgye el.
-Hát igen, hát igen... - Mosolygok, nem szoktam délután aludni, nem szeretek.
-Nem terelem, mit tereljek róla, nincs kedvem mászkálni, jó itthon... nálad lenni... - Nem otthon vagyok, le is hunytam a szemem a nyelvbotláskor. - Mit mondjak még? - Nézek rá komolyabban, erre orron koppint. Durcásan simogatom az említett helyet magamon.
Sóhajtok, hogy szerinte mennem kéne dolgozni, mintha mi sem történt volna, nem gondolkodni... inkább megyek teáért, azaz mennék, de magához von a karjaimnál fogva.
Komolyabban nézek rá, mosolymentesen, félretekintek hogy nem akar cseszegetni. Nekem olybá' tűnik mégis. De nem tudok rá haragudni, főleg hogy ölel.
-Sajnálom. De mivel csaponganak a gondolataim nem tudok... dolgozni rendesen. Félreolvasnék hangosan, ki is rúgnának. A diákjaimra nem bírnék koncentrálni. Ha a fordításba belebambulok nincs semmi, de a többi. - Húzom a szám, jelezve kínos lenne. - Csak rá kell jöjjek mit akarok... mit nem akarok. Mit tehetek és mit nem tehetek. Mit érdemes és mit nem... volt már ilyen. Nem a legtökéletesebb mód oldottam meg, azt hiszem, de valahogy lett. És aztán ez megint... és megint... - Tekintek félre. Néha elvonulok a világtól, csak hogy meddig az szokott a kérdés lenni. Legutóbb több mint egy év lett, belátom az sok. De nem tűnt fel. Aztán újra a szemébe nézek. - Nem akarok a terhedre lenni... Senkiére. Megtanultam hogy magam oldjam meg, csak... idő. Nem vagyok egy észlény, hogy megálmodjam egy este alatt... - Szalad össze a szemöldököm, közben az oldalát simogatom. - Sajnálom néha vannak ilyen... időszakaim. Nehéz velem. - Igazából ha nincs nehéz időszakom is nehéz lehet velem, tekintve hogy simán lelépnek az ismerőseim, főleg a női ismerőseim.
-Akkor... kérsz teát? - Nem csak terelés volt, komoly kérdés is kérem szépen.

- Attól függ, mit veszünk különlegesnek. Szülinapod minden évben van. - Vigyorgok rá, mert már lusta vagyok átöltözni, de majd egyszer megmutatom neki csak azért is. Hogy ne legyen miért panaszkodnia.
Aztán Sebastian már másodszorra sem válaszol a kérdésemre, az egy legkevésbé sem megfontolt lépés. Miközben elkapom az alsó ajkát, először nem vesz komolyan, de aztán kicsit erősebben harapom és máris megered a nyelve. Aztán csicsereg, sőt, mentegetőzik, milyen kevés, de én csak elengedem az aját és hűledezve pillantok rá.
- Az nagyon kevés! Ennyivel mégis hogy akarsz egészséges maradni, jobban lenni?! Nem lesz energiád még az élethez sem! - Károgom, mint valami rossz varjú és ha kívülről látnám magam az alapvetően laza életfelfogásommal, biztos jót röhögnék. De most le vagyok sápadva, úgy pillogok rá. Azt hittem legalább.. evett valami érdemit.
- Mellesleg, különleges tehetséggel akasztasz ki azzal, hogy nem vigyázol magadra. - Morgok az orrom alatt. - Szóval ez így nem maradhat tovább! - Jelentem ki, már sokkal határozottabban és elszántabban, nem hisztisen vagy mérgesen. Bizony, Sebastian talán nem ismer annyira, de én elérem, amit akarok, és ha ő nem szeretne magától enni és vigyázni magára, akkor nekem kell intézkednem. Vagyok elég kreatív, hogy megoldjam!
Amikor az orrára koppintok, máris védekezik, hogy nem tereli a témát. Szívesen az arcába vágnám, hogy dehogynem, de nem, inkább megvárom, amíg végigmondja. De az aggodalmaim ellenére is muszáj elmosolyodnom, amikor "megbotlik a nyelve".
- Seb, semmi baj, nálam mindig otthon vagy. - Terelem el a figyelmem mosolyogva egy pillanatra a témáról, de már vissza is koncentrálok. Mielőtt Sebastian kicsusszanhatna a kezeim közül, elkapom és magamhoz húzom, hogy megölelgessem. És persze közben közöljem, hogy igenis cseszegetni fogom, ha ez kell ahhoz, hogy jól akarjon lenni, hogy legalább próbálkozzon.
- Nem vagy teher. - Javítom ki, a szavába vágva, mert ezt nem bírtam megállni, de utána figyelmesen hallgatom végig, tovább ölelgetve, majd a fejemet szépen a vállára hajtom, úgy hallgatom.
- Én nem haragszok rád, Sebastian és nem azért csinálom ezt, mert a hobbim az, hogy a véredet szívjam meg elégedetlenkedjek. Mivel te feladtad, most nekem kell képviselnem a saját érdekeidet, igyekszem jól csinálni, de nem egyszerű. Jó lenne, ha megkönnyítenéd a dolgom és nem is tudom, próbálkoznál. Ha látnék rajtad valamit, nem is tudom, lelkesedést vagy csak akaratot, egy kis elhatározást, akármit, ha nem csak úgy... lebegnél, de nem látok és ettől vagyok ennyire kétségbeesve. - Halkan beszélek, mert közel vagyok a füléhez, és amúgy sincs nagy zaj, hogy valami elvonja a figyelmét. Azt hitte, ezzel majd megnyugtat, ez tipikus semmi baj, ne aggódj értem szöveg volt, de túl sokat használom ahhoz, hogy még bevegyem. Inkább sóhajtva engedem el, amikor a teát kérdezi. És ez a szöveg, rossz emlékeket idéz elő belőlem, sajnos van gyakorlatom az ilyesmiben, képviselni mások érdekeit, még ha nem is akarják. Elég, ha rá gondolok és már vakargatom is a nyakam, azon a bizonyos ponton, ahol ilyenkor mindig viszket. De észreveszem magam és gyors elveszem a kezem, visszafordulok inkább a vacsorám felé. Az előbb még éhes voltam.
- Én nem kérek teát, de ha megtöltöd a gyomrod vele és nem eszed meg, ami a tányérodon van, mérges leszek és megharapom az ajkad és fájni fog. - Fenyegetem meg, mert az ajka az érzékeny pontja, az előbb is úgy féltette, remélhetőleg most is félteni fogja, én meg mint egy belevaló, morgós házisárkány, úgy fordulok vissza a vacsimhoz, hogy egyek még, mert tudom, hogy kell, hogy holnap reggel legyen erőm felkelni, hogy túléljem a reggelt, amíg eljutok a munkahelyemig, hogy pöröghessek egész nap, ehhez energia kell, sok. Ez azt jelenti, hogy ha nem eszel, nincs energiád, esélyed sincs kitörni abból a komfortzónából, amibe Sebastian begubózott. Lassan kicsit előrehajtom a fejem, lehunyom a szemem, a kézfejemet egy pillanatra a homlokomhoz érintem.
Jézusom, mikor lett belőlem ez?
Utálok a rossz zsaru lenni.

-Ahh... - Döbbenek le. - Szóval csak mondjuk minden X betöltése? 2 év mire 30 leszek... vagy minden szökőév? Egy életen át jó lesz az a hálóing... de még a végén ráunnál, veszünk neked inkább többet, hmm? Ne sajnáld őket! - Vigyorgok.
Aztán kicsikarja belőlem alamuszi módon mennyit ettem, de legalább visszakapom a szám, valami roppant érdekes a plafonban. Az ott egy repedés? Hmm, nahát.
-Áh a puszta fekvésbe nem halok bele még kevés kajával sem, maximum odalesz a kockahasam. - Mosolygok rá, hogy semmi baj, néha előfordul velem. Nem vagyok éhes, akkor minek egyek? - Nem az étkezéssel van bajom Callidora. - Sóhajtom, de mosolygok, hogy ne vegye már olyan véresen komolyan, nem szabadul meg tőlem olyan könnyen, mint hiszi.
Félredöntöm a fejem, pislogok rá kettőt de aztán felkacagok.
-Olyan édes vagy ha zsörtölődsz! - Nevetek és megpuszilom. Milyen kis harcias. - Amúgy mondod te, aki arra ébreszt hogy a törött pohárban fetreng? - Emelem meg a szemöldököm, hogy hogy is van ez?
Orron koppint szó és átvitt értelemben is, de az otthonos téma csak futólag engedem hogy feszélyezzen és látszódjon az arcomon. Ha nálam érzik otthon magukat az emberek az más... nekem fura ezt érezni másnál, főleg nőnél.
De nem hagy szökni mellőle, hogy elrejthessem bosszús arcomat, helyette megölel és elcsitít. Tud valamit, bár nem vagyok egy bosszankodós fajta.
Még azt mondja nem vagyok teher, de ebbe olyan hamar bele lehet unni, ha nincs belső motiváltság az emberben hogy elviselje így a másikat. Én senkit nem akarok kínozni a nem-vidám magammal.
-Mert egyelőre fogalmam sincs mit csináljak. Ez nem olyan, hogy van egy kijelölt út és akkor bármennyire kemény végigmész rajta. Ez csak úgy... van és kész, de az elfogadás kevés. Ha elrontok valamit... márpedig minden kapcsolatom hazavágom egyszer, még csak azt sem tudom hogy, akkor... nagy eséllyel megint elcseszem. De ha elcseszem végleg elcseszem és rettentően frusztrál ez a dolog... - Vallom meg, mert ha lenne egy jó ötletem, vagy... vagy Henryn látnám, hogy nem kell neki se drog, se pia, ha lenne valami célja, valami ami lelkesíti, akkor nem aggódnék hogy egyszer olyat mondok vagy teszek amitől összezuhan és túladagolja magát... Rettentő bánatos vagyok emiatt és félek is. A múltkor sem vettem észre, pedig kellett volna. Szörnyű testvér vagyok...
-Pedig engem szeretgetni kell... főleg a szám... - Biggyesztem le a már elkapott és megcsócsált testrészt, csinálok magamnak teát és visszaülök enni.
Eszegetünk, de elég fáradt, én is fárasztom... szegénykém. Igaz, csak a fele tányérnál járok de nem zavar, közelebb húzom hozzá a széket és csókolgatni kezdem a nyakát és az arcát, bújok az arcommal az arcához.
-Rendbe jövök, ne félj. És holnap már finomat is főzök, mert ez nem lett az igazi ahogy látom! De majd kapsz sütit, az kárpótol a maiért is... este álomba csókolgatlak, de ha bírod, akkor élvezheted, hogy feltérképezem a tested... mint anno, nálatok. Emlékszel? Mikor először hagytad, hogy kalandozzon a szám mindenfele... mindenhol végigcsókoltalak! Az összes lábujjad is, a hátad... Apránként a kezed... - Búgom neki, közben csókolgatom, a keze említésénél pedig ha hagyja belefűzöm az kezem az övébe. Ki szeretném engesztelni, amiért bosszankodik miattam.

- Túlságosan nagy érdeklődést mutatsz a hálóingek iránt, nélküle szebb vagyok, nem? - Vonom fel az egyik szemöldököm tök komolyan, aztán elvigyorodok. Nem tudom, hogy tud ennyit beszélni, spekulálni róla, de olyan aranyos.
- De, ez igenis baj, bajod van az étkezéssel, ami más bajból ered, de ha ezt legalább megoldod, akkor legalább nem fogok neked így hisztizni és annyival nyugodtabb lesz a n-n-napod! - Na jó, ha elég ideges vagyok, akkor néha dadogok, de csak mert olyan gyorsan akarom mondani, hogy nem jön szó a nyelvemre. Amúgy sem hagyom magam, nem bírom ezt a stílust, tudom, hogy nem annak van szánva, de lekezelő. Vérlázító. Főleg az, hogy Callidora-nak hív, sosem szokott annak hívni.
- Örülök, hogy te legalább jól szórakozol. - Sóhajtom, amikor jót nevet azon, milyen "édes" vagyok, amikor zsörtölődök. Én nem az édes szóval írnám le magam jelenleg, de ő tudja. Amikor pedig visszakérdez, megszorítom a villámat. Most kell visszafognom magam, hogy ne essek a torkának meggondolatlanul, senkinek sem hiányzik az most. Szóval csak sóhajtok egyet és nagyot nyelek, hogy visszanyeljem, amit mondani akarok. Én ha választhatnék, nem fetrengenék üvegben, ha rajtam múlt volna, nem tettem volna. Ő viszont magának csinálja a hülyeséget, de inkább vacsorázom tovább, addig is le van foglalva a szám és elég, ha gondolatban morgok meg harciaskodok tovább.
De aztán, amikor megszökne, csak megölelgetem és próbálom elmagyarázni neki, hogy miért vagyok ilyen házisárkány vele, nem azért, mert nekem olyan jól esik, sőt... legszívesebben magamat is megkímélném tőle. Ha gyenge és gyáva lennék, valószínűleg meg is tenném és úgy tennék, mintha semmi baj nem lenne. Meg tudnám csinálni... de nem fogom.
- Mégis honnan szeded az ilyen baromságaidat, hm? És mellesleg, tudtad, hogy a negatív gondolkodásmód bevonzza a rossz dolgokat? Jó, nem én foglak megváltani, de gondolkozz el ezen egy kicsit. - Ha már annyi ideje van elmélkedni, kicsit ráébredhetne arra, mennyire negatívan látja a világot. Á, úgyse. Á, úgyis elcseszem. Á, csak idő kell. Á, nem. Á. Nem mondom azt, hogy legyen végtelen optimista, én sem vagyok az. Csak igyekszem reálisan látni a dolgokat, nem pedig mesevilágban élni - legyen az tündér- vagy rémmese.
- Tegnap hízelegtem neked, hogy egyél, de úgy látszik, hosszú távon nem használt, most már visszasírhatod a finom módszereket. - Nem, nem incselkedés, nem is vigyorgok mellé, halál komoly. Olyan szépen kérleltem, hogy a kedvemért egyen, egy tál müzliig és egy kis gyümölcsig tartott, akkor nem éri meg. Nekem valami hatásosabb kell.
Aztán abbahagyja az evést, amíg kicsit megtámasztom a fejem és egy pillanatra lehunyom a szemem. Már közelebb is húzza a székét és érzem a közelségét. Olyan csábító, hogy az hihetetlen, főleg, ahogy csókolgat és bújik az arcomhoz, annyira jó érzés. Halgatom a szavait, egyre szélesebben mosolygok. És örülök neki, amikor megfogja a kezem, biztos tudja, hogy imádom.
- Hát igen, akkoriban még egy kis naiv szűzlány voltam. Mondjuk aki bedől ennek, az ehhez hasonló hízelgésnek. - Vigyorodok el, mert általában kenyérre lehet kenni, de vannak dolgok, ami mellett kitartok. Csak azért, mert neki jó lesz. - Majd ha megetted azt, utána tárgyalunk. - Mosolyodok el, miközben a villámmal a tányérja felé mutatok. Még csak félig üres, de tudom, hogy ha Seb belemerül a hízelgésbe, akkor elég sok időt el tudunk ütni, aztán elfelejtődik. Szóval, ha most nem etetem meg vele, akkor soha. Márpedig innentől csak egy opció van. Először vacsi, aztán Callie, akármennyire jól esik.

-Áh, mert olyan szexi tud lenni! De igen, gyönyörű vagy nélküle is, de most is! - Szelídül mosollyá a vigyorom és adok neki egy rövid csókot.
Pislogok hogy dadog. Félek én váltom ki az emberből ezt a beakadás mechanizmust, ha idegesek lesznek. Szinte reflexből mutatom, hogy vegyen mélyebb levegőt és fújja ki, úgy válaszolok.
-Jól van édes, de igazából nincs étvágyam. De fogok enni, különben leharapod a szám és akkor hogy kényeztetlek? - Mosolygok rá. Én nem csinálok olyan nagy ügyet abból hogy kevesebbet eszem, de majd akkor próbálok többször kevesebbet.
-Jaj már életem... - Kuncogok, hogy zsörtölődik, megsimogatom. Szerintem akkor is aranyos ahogy puffog.
Látom felbosszantottam, hagyom is inkább enni, mert a végén olyan lesz mint egy felfújt kakadu vagy akármi más, annak pedig nem örülnék.
Mikor elkap és próbálom magyarázni a dolgaim, megkapom magamnak csinálom. Forgatom a szemem.
-Ez nem negatív gondolkodás, ez tény. Érted? Mást se tapasztalok. Én próbálok mindent megtenni, hogy ne legyek unalmas, hogy mindig kezdeményező legyek, hogy legyenek közös programok. De nem fogok ráakaszkodni senkire, nem megyek a lakására, hogy három hónapja azt mondtad felhívsz ha ráérsz... Szóval? általában a nők találnak valakit a férfiak is, olyankor dúl a láv és a haverok, ismerősök elfelejtődnek, tudom is én! Tudod mennyi energiám van a kapcsolataimban? Nem. Akkor ne mond azt hogy bevonzom a baromságot, ez nem gondolkodás mód, egyszerűen bennem a hiba és kész. - Sóhajtom némileg ingerültebben, ez is bánt, de nem szoktam mondani. Mert ugyan kinek mondjam? Nincsenek barátaim... azaz most már vannak, de Josh sem igazán értett meg. Eleevel meg nem erről beszélgettem. Callienek most elmondtam, de már bánom is, látszik a fejemen. Ő se hív többet, van egy olyan érzésem...
-Ettem is... de ha nem vagyok éhes, nincs eszemben Callie... ha visszatérek a napi rutinba úgy is enni fogok. - Sóhajtom, úgy tesz mintha nem ettem volna mikor mondta és nem ennék most se.
De nem akarok veszekedni, vitatkozni, fáraszt is és nem akarom hogy ez maradjon meg benne hogy velem csak veszekedni lehet. Mikor amúgy én nagyon is kerülöm a vitákat, mert gyomorideget okoz. Akkor még ennyit sem fogok enni...
-Miért, nem volt jó? Én úgy élveztem... - Bújok, mert nekem szép emlék, szerintem nem bedőlni kellett neki, egyszerűen hagyni hogy vigyenek az érzelmek és némi bujaság.
-Erről tárgyalni kell? Mióta? - Nevetek kicsit, de közelebb húzom a tányérom és azért is átkarolom, a másik kezemmel meg falatozom, nyugisan. Néha míg rágok is odabújom, szeretem az illatát. Másabb mint régen, gondolom más a parfümje, kevésbé sós a bőre is a levegő miatt. De attól még Callies.
-Ne haragudj rám... - Súgom a fülébe egyszer csak míg bújok, de tényleg nem szeretném ha megorrolna rám, csak mert nem ettem sokat. Nem is örülnék neki, elvégre azzal nem neki ártok, nem őt bántom. Legalábbis kétlem hogy ennyire érdekelné, hogy nagyon aggódjon, csak szimplán nem tetszik neki. Akkor meg ne mérgelődjön, neki se tesz jót. Összebújni amúgy is sokkal jobb, főleg a nap végén.

Csak mosolygok rá, mert ez volt a helyes választ, viszonzom is a csókját. Nem tudom, a kellemesen flörtölő mosolygásból hogy haparódznak el a dolgok annyira, hogy dadogjak, de valahogy csak sikerül összehozni. Ahogy látja, hogy mindjárt elakad a lélegzetem a nagy hevességben, már mutatja is, hogy vegyek egy nagy levegőt. Hiába próbálok morcos maradni és olyan rendíthetetlen, nem tudok az lenni, automatikusan csinálom, ahogy mutatja és tényleg jót tesz nekem.
- Helyes. - Sóhajtom, hiszen ki kell engedni a sok beszívott levegőt, ami nyugtat. Érzem, mennyire feszült vagyok, hogy régen adtam ki magamból. Hogy legszívesebben felkapnám a tányéromat és a földhöz vágnám, a villámat pedig beleállítanám valakibe, aki csak úgy... unszimpatikus, hogy érezze, milyen igazságtalan az élet. Főleg, amikor Sebastian azon mókázik, milyen aranyos vagyok, amikor puffogok. Még mindig úgy gondolom, hogy félsiker, hogy legalább kettőnk közül szórakoztat valakit a helyzet.
Aztán elmondja, mi bántja a lelkét, és érzem, hogy a pulzusom máris az egekben van. Ismét miliméterekre vagyok attól, hogy a torkának essek. Tök szívesen tányért dobálnék, csapkodnék, kiabálnék. De tényleg, kár, hogy én nem ilyen vagyok. Nem fogok dobálózni, nagy vallomást sem teszek. Még csak meg sem említem, hogy mennyire vérlázító ezt hallgatni minden kapcsolatára vonatkozva, tekintve, hogy tíz éve összetörte a szívem, ó, igen, én pedig voltam olyan hülye és egészen idáig utána jöttem, és most is itt vagyok, és nem azért, mert rám tukmálja magát. És én sosem panaszkodok, mennyi energiát fektetek valamibe, mert szerintem akkor aztán tényleg értelmetlen lesz a munka, értékét veszíti. Mégis látom ahogy morog, szóval szépen visszafogom magam. Elszámolok csendben tízig, a csirkémet nézve és eszek pár falatot, hogy időt nyerjek. Semmi baj, Callie.
- Seb, a te egyetlen hibád az, hogy nem a megfelelő emberekkel kezdesz. Meg egy kis önértékelési zavarod is van, én mondom. Akárki is az az idióta, aki csak úgy lekoppint téged, szentül hiszem, hogy élete legnagyobb hibáját követte el. - Állapítom meg tök határozottan, csak úgy, a vacsorámat nézve. Kell valami, amivel lenyugtatom magam, hogy ne akarjak megölni a környezetemben mindenkit, ne csak Sebastiant, az összes munkatársam és a diákjaim felét, mert ez így nem lesz jó. Elgondolkodok kicsit, lassan féloldalas mosoly csúszik az ajkamra, már tudom is, kiket fogok felhívni. De még mennyire.
- Csak legalább erőlködj kicsit, próbálkozz. Figyelmeztesd magad, vagy valami. Legalább előttem, vezess meg, hazudj, vagy mit tudom én, hogy nyugodt legyen a lelkem. - Sóhajtom, miközben alternatívákat javaslok neki, bár szerintem én sem vagyok elég komoly. Sebastian amúgy sem az a hazudozós, átverős fajta, inkább tereli a témát, azt pedig nem hagyom neki úgysem.
- De, imádtam, de ha ezt túl sokat hangoztatom, a végén még elbízod magad. - Vigyorgok rá, mert tényleg nem akarok neki rosszat. És imádtam, tény és való. Most is imádnám, szintén meghamisíthatatlan tény. Jól esik hallani, ahogy nevetgél, és amikor átkarol, akaratlanul is felé dőlök kicsit. Mosolygok, ahogy bújik hozzám, olyan aranyos, és tényleg jól esik a közelsége. Mégis jó döntés volt helyén hagyni a fejét. Amikor pedig suttogva kér bocsánatot, elnevetem magam kicsit.
- Én nem is haragudtam rád. Csak beszélek róla, mert nem tudok úgy tenni, mintha nem lenne probléma, és ha puffogok... na, az azért van, hogy ne tartsam magamban. - Mégis elég sok mindent sikerült magamban tartani, de a vacsorámat is, mert én már befejeztem, de még mennyire. Kicsit félek, hogy ha Sebastiannak dőlök, leesek a székről, de próba, szerencse, talán mindketten ülve maradunk.
- Igazából nekem kéne bocsánatot kérnem. - Állapítom meg, miközben lehunyom kicsit a szemem, aztán egyik kezemmel finoman simogatom a hasát, hátha megint dorombolni támad kedve, mint legutóbb. - Nem vagy háborús bűnös, mégis akként kezeltelek, de a lapzárta... na, az mindig kikészít. - De holnaptól csend lesz végre, ma éjjel kinyomtatják az újságot és végre, ismét egy kis csend és nyugalom. Már amennyire azt nyugalomnak lehet nevezni.

Mutatom neki hogy vegyen levegőt, mélyet és fújja ki. Szerencsére nem néz komplett hülyének és még meg is csinálja, szóval kicsit jobban lesz. Ez jó hír. Bár ahogy elnézem nehezen bír velem, megértem, nem hiába szoktam ilyenkor egyedül lenni, már nem azért a 20 fillérért. De most már mindegy, maximum hazasétálok vagy taxizom ha nagyon elege lesz belőlem. Akkor tesz amikor akar igazából.
Aztán kifejtem, hogy nem akarnak összejönni a dolgaim bármit is teszek, ergo benne a hiba. Mondjuk erre már rég rájöttem, de mivel nem tudom min változtassak, nem bírom megoldani a problémát. A válasza csak bánatossá tesz, mi az hogy megfelelő ember? És honnan kéne tudnom ki az és ki nem? Vagy ezt is érezni kéne de nekem nem megy? Ahh...
-Önértékelési zavar... mint valami szakszöveg... vannak egy páran akkor mindenki hülye és én vagyok a normális? Ilyenkor el kell gondolkodni a fordítottján, nem de bár? Ahhh... - Sóhajtom. - Úgy félek hogy te is meg Josh is egyszer csak... nem hívtok. - Motyogom, szégyellem magam emiatt a vallomás miatt, mert olyan mintha zsarolni akarnám érzelmileg hogy hívjon, pedig nem, egyszerűen tényleg csak ettől félek, nem is tudja Callie elképzelni mennyire. És csak két nevet mondtam, pedig Elee és Lia is fontosak nekem. Egyre jobban.
-Nem fogok neked hazudni... de próbálkozni próbálkozni fogok. Én az a reménytelen próbálkozós fajta vagyok. - Mosolyodom kicsit szomorúbban.
De inkább bújok hozzá, nem akarom hogy utáljon, mikor én annyira kedvelem.
-Nem, nem fogom, csak tudni fogom, hogy mit szeretsz igazán... - Bújok az arcommal az arcához, nem szoktam magam elbízni. Tekintve elég egy félresikerült dolog és annyi (meg egy Bambi xD).
Nevetek aztán már, átkarolom, próbálom elpusztítani a maradék ételt a tányérról, de közben azért bocsánatot kérek, az a biztos.
-Örülök ha elmondod mi a baj. Sajnos nem jövök rá magamtól, már megfigyeltem. - Vallom meg kínosan, más simán észreveszi ha valami nincs rendben, na én nem. Én nekem még van kb három falatom, azt szuszakolom le a torkomon, mikor nekem dől. Úgy fordulok hogy meg bírjam tartani, így nincs gond.
-Hm-hm... - Mondom a-a vonatkozásban, tele a szám. De simogatja a hasam, azt még mindig szeretem, jólesően hümmögve bújok hozzá, lenyelem az utolsó falatot is. - Ha bajom van fárasztó vagyok, azért szoktam egyedül lenni ilyenkor. Csak most annyira jól esik veled lennem... elcsábultam. - Puszilgatom ahol érem. - Hogy tehetek a kedvedre? Mit szeretnél? - Búgom neki a lapzártára, elvégre ha nagyon fáradt valahogy csak el lehet lazítani vagy valami. És nem feltétlen pajzánságra gondolok, lehet filmet nézne, könyvet olvasna, akármi.

- Mert így van, tényleg, folyton magadat ócsárolod. Nem látod magadon, de arról beszélsz, hogy benned van a hiba, te okozod, miattad nem jön össze, mintha mindenki más valami hibátlan isten lenne. Nem, senki nem hibátlan, te sem van az, megvannak az idegesítő szokásaid, de nekem is, sőt, mondok egy újdonságot, mindenkinek vannak. Csak egyes szerencséseknél ez némi toleranciával is párosul, és én tökre tolerálom a hülyeségeidet, kivéve, ha alaptalanul magadat bántod! - Na jó, én nagyon, nagyon keményen dolgoztam és igyekeztem igazi, érett, felnőtt nőként viselkedni, de ezt már nem tudtam magamban tartani. Még csak visszanyelni sem a felénél, mert a gyomrom nem fogadta volna be és igazából nem vagyok mérges, nem haragszom, csak szokás szerint kiadom magamból az indulataimat. Jobban belegondolva mindenkinek jobb, ha most jön ki. Még mielőtt helyrehozhatatlan károkat okozna.
De aztán ahogy hallom, hogy kicsit komolyabb, mélyebb gondolatokat oszt meg... kevésbé vérlázítóakat, de nincs több valóságalapja, szóval hamar ellágyulnak az én vonásaim is.
- Hát, attól, hogy én nem hívlak, tényleg nincs okod félni, csak gondolj bele. - Mosolyodok el féloldalasan, Josh nevében nem tudok beszélni és nem is akarok következtetni. Csak a saját részemet tudom, azt, hogy mennyire nevetséges lenne, ha most... így, mindezek után csak úgy ejteném Sebastiant és továbblépnék. Pedig ezért jöttem, de ez lehetetlen, teljesen, már akkor tudtam, amikor először összefutottunk. Talán sosem mondom el neki, miért akartam ismét találkozni vele.
- Ha nem jön össze, megszívod vele, de ha igen, akkor te vagy a legjobb helyzetben. - Mosolygok azon, milyen reménytelen próbálkozó, mert tudom, hogy én is az vagyok. Bár nekem nem a próbálkozáson van a hangsúly, sokkal inkább azon, hogy sosem adhatom fel. Mert ha egyszer feladom, ha egy kis dolgot feladok, akkor dominó üzemmódban összedől minden, ezt pedig nem engedhetem meg magamnak.
- Hát, én úgy tapasztaltam, elég jól tudod, mit szeretek. - Állapítom meg kissé elkalandozó mosoly kíséretében, de azt hiszem, itt az ideje, hogy kordában tartsam a gondolataimat. Mostanában túl sokat, túl messzire elkalandoznak. Inkább bújok Sebastianhoz, az jó taktikának tűnik, hogy még inkább az itt és most lévő dolgokra koncentráljak.
- Az nem is könnyű, te is megkönnyíthetnéd a dolgom. - Kuncogom kicsit, mert igeeen, még ebből a cukiságból is sikerült azt kihoznom, hogy megdorgálhassam kicsit. De én csak azért vagyok ilyen kíváncsi, hogy tudjak segíteni neki. Nekem ez fontos, különösen, hogy segíthessek, ha tudok.
- Én azért örülök, hogy elcsábultál. - Vallom be, miközben tovább simogatom kicsit a pocakját, finom mozdulatokkal, mert tudom, hogy szereti. Cserébe bújik is hozzám, meg puszilgat, körbeszeretget, ahogy szokott, én meg élvezem kicsit. Főleg, mert most elégedett vagyok vele, ügyesen evett. De amikor felveti, hogy mivel tehetne a kedvemre, pillanatok alatt elcsábulok és már tudom is, mi az. Egy pillanatot azért még habozok, mielőtt belevaló hízelgőgépként hozzábújva adnám elő magam.
- Hát... tudod... nagyon jól esne egy talpmasszázs. - Adom elő, cicás mosollyal, pillogva, hátha megszán és tényleg megcsinálja. A lábacskáim mostanában nem annyira szeretik a magassarkút, de ahj, annyira csinosak és úgy szeretem őket, nem bírok lemondani róluk. Inkább fáradt-fájós lábakkal esek haza egy áttrappolt nap után, igen. Tudom, hogy nem vagyok normális, igen.

Megfeszül az állkapcsom, hogy azt mondja mindig magam hibáztatom. Nem mindig, csak amihez közöm van, de ott szerintem én vagyok a hibás általában... meg nem is tudom... ah.
-Nem hibátlanok csak... nem tom... jobbak. Nem tom. - látszik kicsit elbizonytalanodtam, de nem tartom magam valami jó embernek. Folyton elrontok mindent.
Ezért is mondom ki ha halkan is, hogy félek őket is elvesztem.
-Gondolod? - Nézek rá, de látszik én azért még félek kicsit. Most ezt mondja, de mi van ha rám un? Harapdálom a szám, tépelődöm.
-Okés.. - Mosolygok aztán, tényleg próbálok majd enni. Meg mozogni, meg ilyenek. Akkor éhesebb leszek. Holnap majd edzek valamennyit.
-Igyekszem! - Nevetek kicsit, hogy szerinte tudom mit szeret. Igyekszem a kedvére tenni ha együtt vagyunk, de biztos vannak dolgok amiket szeret csak én nem tudok róla. Még.
-Sajnálom... nem vagyok hozzászokva hogy kimondjam.. - Felelem kínosan mosolyogva.
Elmosolyodom, hálásan, hogy még így is örül nekem, meg a jelenlétemnek, pedig tényleg felbosszantottam. Bújok is, főleg hogy a hasam simogatja.
-Hmm, jó. Persze. Bár... én nem tudom hogy kell... - Mondom tanácstalan-bocsi fejjel, de mosolygok. - De megpróbálom! - Csókolom meg, a kedvéért most szinte bármit. Szeretném ha megbékíthetném.
-Gyere, menjünk az ágyba, ezt holnap elpakolom. És reggel a reggelid itt ne hagyd! - Mosolygok. Pont két adagot csináltam, Henry miatt megtanultam mennyi kell. A tányérokat meg holnap elpakolom, most átmegyek vele a hálóba ha hagyja.
-Megnézheted a pizsamám, mit szólsz? - Vigyorgok.