Sebastian szülinapja, amiről joggal hihetnénk, hogy elfelejtettem. Pedig nem, egyáltalán nem, csak húzós hetem volt, és egészen mostanáig nem jutottam oda, hogy felhívjam és átmenjek hozzá. Előrevetítem, hogy nem fogadok el nemleges választ és hogy ott alszom vele, ha jól tudom úgysem szeret egyedül aludni. Különleges alkalom, különleges bánásmód, délután korábban jövök el a szerkesztőségtől, azt hiszem életemben először kéreckedek el a főnökömtől előbb. Pedig maradnék még, hogy ne kelljen később behoznom a lemaradást, de ha nem, hát nem. Hazaesek és már hívom is, aztán összeszedek mindent, amit el akartam vinni neki és kitaláltam, a táskámba belefér minden. Egy szép, piros kötött ruhát veszek fel, cuki cicás harisnyával és a kedvenc nyakláncommal, cicás gyűrűvel és már mehetek is. (KATT)
Aztán nemsokára már a lakása előtt is vagyok, fázok kicsit, mert jobban is felöltözhettem volna, még mindig nem vagyok hozzászokva ehhez az éghajlathoz, pedig már elég régóta élek benne. Na mindegy, kicsit türelmetlenül várom, hogy ajtót nyisson nekem, de ahogy meglátom, nem bírom visszatartani a lelkesedésem és a nyakába ugrok... remélem nem menekül el sikítva.
- Szia! Boldog szülinapot! - Támadom le egyből a lényeggel és gyorsan megölelgetem, simogatom és körbecsókolom, mert tudom, hogy imádja. És most aztán szeretnék a kedvében járni, főleg, mert hiányzott is már és olyan jó, hogy van egy szabad estém vele.
- Ne haragudj, hogy letámadtalak, de szokás szerint nem bírok magammal. Hoztam volna sütit, de tudom, hogy nem vagy olyan édesszájú, de hoztam magam! - Vigyorgok rá szélesen és végigmutatok magamon, hogy itt vagyok én, remélhetőleg elég édes. Bár én kicsit sajnálom a sütit, de ez nem az én szülinapom... még.

Amikor a nyakába ugrok és körbeölelgetem, kicsit meglepődik és kevésbé tetszik neki, mint ahogy eredetileg elképzeltem, de nem baj. Most megkap ma estére, engem is, az ajándékait is, és örülni fog neki, mert én azt mondtam! Na jó, ennyire erőszakos nem vagyok, de remélem örülni fog neki, mert elég sokat jártam utána és... jézusom, meggondoltam én ezt jól?
- Remélem örülsz neki, hogy itt vagyok, mert korábban eljöttem a munkából, még senki kedvéért nem csináltam ilyet pedig, csak a te kedvedért! - Csicsergem továbbra is lelkesen, mert az én kedvem ma senki nem töri le, közben lerángatom a cipőmet is a lábamról és kicsit meg is dőlök, de megtámaszkodok a falban és már ölelgetném ismét össze-vissza, de visszafogom magam, inkább csak szélesen vigyorgok rá.
- Majd a saját szülinapomon sütizem tele magam. - Válaszolok mosolyogva, majd odamegyek hozzá és már kutatok is a táskámban fél kezemmel és komolya pörgök, mint egy túltöltött duracell nyuszi. De csak mert imááádom a szülinapokat és ez Sebastiané és meg kell ünnepelni, én pedig nem dolgozok és jééj!
- Szóval, hoztam neked pár dolgot, mert imádok ajándékozni, a szülinapoknál csak a karácsonyt imádom jobban, de valahol kezdeni kell, szóval tessék! - Vigyorgok rá szélesen, miközben végre előhalászom a becsomagolt kis könyvszerűséget és felényújtom. Egy fényképalbum van benne, a múltkor készült képekkel és a végén ott van a régi képünk is, amit megígértem neki. Szerintem aranyosak lettek, és alig várom, hogy kibontsa, beharapott alsó ajakkal lelkesen várom, ha kell, noszogatom.
- Tádá! - Lelkesedek, amikor meglátja, mi is ez és az arckifejezését figyelem. - Tudom, mennyivel jobb, ha kézzel fogható, itt van, ki tudod rakni, azt csinálsz vele, amit csak szeretnél... - Mosolygok rá és megölelgetem és adok egy nagy puszit az ajkaira, mert neeem, nem bírok magammal.

- Dehogynem, nem is tudtam a napján jönni, meg olyan rég láttalak már! - Na jó, most már kezd nekem is feltűnni, hogy meglehetősen furcsán viselkedik, mert hiába ölelgetem, ki sem használja, nem ölel vissza. Nem tesz megjegyzést a cicás harisnyámra és nem csókolt meg már ötször, pedig már vagy negyed órája itt vagyok. De egyelőre csak próbálom átragasztani a hangulatom rá.
- Ajj, ne mondogasd már ezt, ez a szülinapod, hahóóó! Egyszer van egy évben, tudod, különleges alkalom, az emberek megünneplik. - Ahogy lecsüccsen a kanapéra, én is helyből megyek mellé, felhúzom a lábaimat és odabújok hozzá. Figyelem az arcát, ahogy kibontja, finoman, nem tépi szét. Amikor meglátja, elmosolyodik és lapozgat és ez jobban leköti, mint a szeretgetésem, de nem baj, nem bánom. Egy pillanatig mintha könnyes is lenne a szeme, de amikor ismét megnézem, már nem is látszik, lehet csak hallucinálok az adrenalintól ami száguldozik az ereimben.
- Ajj, de cuki vagy! - Állapítom meg mosolyogva, kuncogok is kicsit, de azt inkább abbahagyom, mert Sebnek jó ötlete támad. Végre megcsókol, én pedig már úgy vágytam rá, szóval lelkesen viszonzom. Bár ő nem annyira lelkes, valami nem az igazi, de ettől függetlenül mégis olyan jól esik a lelkemnek.
- Ne aggódj miattam, jó? - Mondom neki, miközben bekucorodok mellé és lejjebb csúszok. A fejemet a vállára hajtom, kezemmel pedig megfogom az övét és összekulcsolom az ujjainkat.
- Majd szólok, ha aggódnod kell értem, ha baj van, oké? - Mondom neki mosolyogva, mert ezzel talán kicsit megnyugtatom és nem kell folyton hülyeségeken gondolkodni. A fejemet adnám rá, hogy megint hülyeségek járnak a fejében, szabad kezemmel finoman végigsimítok a haján és rámosolygok.
- Mesélj nekem valamit! - Kérem tőle végül csendesen.

- Josh? Ő a legjobb barátod, vagy ilyesmi? - Kérdezem tőle kedvesen, majd elmosolyodom. - Amúgy hiszek neked és szívesen megismerném. - Mondom mosolyogva, hogy bemutathat a barátainak, ha szeretne, mert olyan aranyos, ahogy nem problémaként fogná fel, hogy jövök hozzájuk zavarni őket. Nézzük a dolgok pozitív oldalát!
- Bizony, verd a fejedbe, mert aki az életemben szeretne lenni, annak el kell fogadni, hogy én imádom a szülinapokat, szóval szokj hozzá! - Nevetgélek kicsit, de ez komoly dolog, viszont hagyom, hogy kibontsa az ajándékot, nézegesse, és látom rajta, hogy jó érzések töltik el. Kapok egy csókot is, kevésbé szenvedélyeset, mint amilyet szoktam, de megelégszem ezzel is.
- Ez rágalom, szólnék! Ha elég súlyosnak ítélem meg a problémát, szólni is fogok, de Seb, mindenki kidolgozza a belét manapság, mindenki pörög, mindenki fáradt. Ez nem katasztrófa, nem tesz tönkre, emberek egy életet leélnek úgy, mint én, sőt, komolyabb fizikai megterheléssel, szóval ezért nem is panaszkodom. - Mosolygok rá, kicsit hosszúra sikerült a kifejtés, de most nem olyan szószátyár, szóval jól esik, hogy halkan magyarázom neki és hallatom a hangom. Közben oda is bújtam hozzá és összekulcsoltam a kezünket, mert annyira szeretem, ha valaki fogja az enyémet és ha már nincs csókolózós kedvében, legalább bújósban lehetne, hogy kihasználhassam. De csak nekidönti a fejét az enyémnek, én pedig abszolút megelégszem vele.
- Nem, köszi, igazából nem szoktam inni. - És ha igen, akkor is görög ánizspálinkát, ami isteni finom. - De ugye nem hiszed, hogy ennyi, az album és slussz? Ugye nem nézel kispályásnak? Még vannak megleptéseim és abban reménykedek, hogy örömödben ugrálsz majd tőlük, csak nem akartam az elején ellőni mindet. - Kuncogok miközben kicsit megpiszkálom a könyökömmel az oldalát, de alig észlelhetően, inkább csak megnézem magamnak, mit reagál erre. Még nem lőttem el mindent, elsőre, nem lett volna jó, nem lett volna értelme. Így legalább még érdekelheti, hogy vajon mit találtam ki még neki, de jó dolgok, nagyon jók. Tényleg sokat szenvedtem vele, hogy összeszervezzek mindent, de sikerült és úgy örülök neki, kár, hogy Sebastian most nem osztozik ebben.
- Igen, voltam, Giorgio tényleg egy zseni, egy élő legenda, úgy örülök, hogy akkor élek, amiko ő is és hogy találkozhattam vele megint! - Lelkesen mesélek, csicsergek neki, mert úgy látszik, most nekem kell szórakoztatnom őt. De nem baj, simán megoldom. - Volt alkalmam beszélgetni vele pár szót is, és olyan jó volt. - Foglalom össze végül tömören az élményeket, mert nem igazán találok rá szavakat, illetve találnék, csak nem angolul. Ha meg az anyanyelvemen kezdenék el magyarázni neki, nem lennénk sokkal előrébb, az is tuti.
- Sebastian... - Kezdek bele halkabban. - Tudod, én szeretek veled lenni és akkor is szeretek, ha nem csak nevetünk meg hülyéskedünk egész nap. Sőt, akkor is szeretek, ha végigbőgjük az egész estét és csokit zabálunk, hogy boldogsághormont termeljünk... - Magyarázom neki, miközben úgy fordítom a kezünket, hogy az ő kézfeje legyen felül. Azt nézem és közben a másik kezemmel szívecskéket rajzolgatok a kézfejére.
- Szóval... én örülnék neki, nekem jól esne, ha a bizalmadba fogadnál és elmondanád, mi a baj. - Bököm ki végre a túl hosszúra sikerült felvezetésem után, mit is akarok.

- Áh, értem. - Mosolyogva bólintok, most már azt is tudom, mi a helyzet barát fronton. Szóval Henry a legjobb barátja... ez elég érdekes, de meg lehet érteni. Az ember nehezen enged olyan közel magához valakit, mint a saját öccsét, ezt meg tudom érteni.
- Rendben! Majd megbeszéljük, mikor érünk rá, tudod a számom. - Mosolygok rá bájosan, mert valóban tudja, de már egy ideje nem keresett és úgy hiányzott is nekem. De nem volt sok időm hiányolni, de nem baj, megérte, azért, hogy eljöhessek ma és hozhassak neki egy csomó ajándékot, ahogy kell.
- Az lehet, de már elhoztam és visszautasítani nem ér, mert azzal vérig sértenél. - Mondom kicsit komolyabb ábrázattal, amikor szabadkozik az ajándékok miatt. De ez milyen hülyeség már! Az embernek egy évben egyszer van szülinapja és nálunk mindig ez volt a szokás, sok, különálló meglepetés, folyamatosan adagolva, hogy az egész nap különleges legyen. Az lett volna az igazi, ha reggeltől estig itt lehetnék vele, de nem baj, holnap reggelig ráérek.
- Remélem tartani fogjuk a kapcsolatot, de nem leszek idegesítő és nem akadok rá... - Sóhajtok, pedig tudok ám levakarhatatlan lenni, de még mennyire. De nem szabad, attól csak megutál és én azt akarom, hogy kedveljen, hogy érdekelje a tehetségem, az írásaim. Hogy tanácsokkal lásson el, hogy ő legyen az én külön bejáratú keresztapám.
- Ajj, Seb! Ha nem hiszel benne, nem is fog használni! - Nevetek kicsit, mert komolyan, olyan lelombozó és negatív a hozzáállása. De nem, rám nem ragad az ilyesmi, ellenkezőleg, megnevettet. Rengeteg munkám van benne, hogy így tudjak reagálni a helyzetekre.
Ennek ellenére elcsendesedem, rajzolgatok a kézfejére és csendesen kérem meg, hogy mondja el, mi a baj. Amikor hallom a válaszát, csak sóhajtok egyet, egy mélyet. Kicsit fáj, de csak egy nagyon kicsit.
- Igazad van, nem fair, hogy pont én kérem a bizalmad. - Mosolygok rá félszegen, hiszen én... én csak Callie vagyok, se több, se kevesebb. Nem lehetek sem a legjobb barátja, sem a lelki társa, de még csak a támasza sem, ha ő nem engedi... és talán ezért fáj kicsit. Közben kicsit eltávolodok tőle és el is engedem a kezét, hogy feltámaszkodjak guggolásba. De nem, mielőtt bárki azt hinné, hogy menekülök, nyugodjatok meg. Nem vagyok olyan könnyen lerázható, lelombozható valaki, inkább csak a csini tepsipopsimat fordítom meg, hogy Sebastian ölébe csüccsenhessek. Múltkor azt mondta, bérelt helyem van, az csak nem változott meg a "rossz hét" miatt. Minden esetre nem húzom össze magam, inkább kihúzom magam, hogy magasabb legyek nála kicsit és egyik kezemmel a karja alá nyúlva, másikkal a vállán átnyúlva öleljem magamhoz. Adok egy nagy puszit a buksijára, miközben arcommal odabújok a finom hajához, amit úgy szeretek. Kicsit kihasználom, magamba szívom az illatát, az érintést, a közelségét, mindent, amit a mindennapokban hiányolok belőle. De így sem lesz elég.
- De Sebastian, nem vagyok vak, sem hülye. Látom, hogy össze vagy törve, és ettől én is szenvedek kicsit, főleg, ahogy visszanyelem folyamatosan a tehetetlenség szülte dühöt. Szerintem pontosan tudod, miről beszélek. - Magyarázom neki csendesen, suttogva, elég közel vagyok hozzá, hogy így is tökéletesen hallja. Beszéd közben szépen lassan lehunyom én is a szemeimet és így jobban tudok a többi érzékemre koncentrálni.
- És mégis olyan boldog vagyok, hogy most nem vagy egyedül. - Teszem hozzá, mert nagyon jól tudom, hogy ilyenkor az ember mazochista, kívánja a magányt. Pedig tudja, hogy nem tesz neki igazán jót, mégis próbálja ellökni a szeretteit. Hát, engem nem fog.

- Helyes! - Bólogatok aprókat, amikor azt mondja, nem utasítaná vissza a kis ajándékaimat. Helyes-helyes, fogadja is el, főleg, ha már úgy kitaláltam és meg is valósítottam őket, akkor már az a minimum, hogy örül neki! //és örültél neki? XD//
- Ah, olyan kár, pedig én igazán édes vagyok. - Vigyorgok rá, mert ezt nem hagyhattam ki, de már csomószor megtárgyaltuk, ha rólam van szó, akkor igenis édesszájú. De nem baj, ha nem az, legalább véletlen se eszi el előlem az édességet, több marad nekem és megmarad a világbéke is.
- Kínos? - Kérdezem kicsit oldalra döntött fejjel. - Nem tudom, miről van szó, de ez a szó, általában egy feszengő tinédzser szájából tudom elképzelni. - Mondom neki, mert úgy beszél róla, mintha nem is tudom, éppen valami borzalmas nagy titkot próbálna őrizni. Mondjuk nem vagyok biztos benne, hogy hogy van vele, de nekem egyből az jut eszembe, mennyire féltem eleinte beszélni a szexualitásról, a pubertásról, a szerelemről és minden másról... mert kínos volt. De így, felnőttként, nem tudom annyira elképzelni, mi lehet kínos.
Viszont amikor azt mondja, fontos vagyok neki, akkor szélesen el kell mosolyodnom, mert olyan jól esik hallani, még ha némi túlzást és/vagy kegyes hazugságot érzek a dologban. Finoman megérinti az arcom, miközben elmagyarázza, miért nem szeretne beszélni a "kínos dolgairól".
- Tudod, én igazából jobban szeretek sírni. Nevetni és mosolyogni mindig tudok, bármilyen helyzetben, sírni viszont... csak igazán őszintén. - Válaszolom neki mosolyogva, majd aztán be is helyezkedek az ölébe és át is ölelem. Egyik kezemmel végül finoman cirógatom a haját és el is mondom neki, amit el akarok. Közben pedig fejével a nyakamhoz bújik, átkarol engem és úgy hallgatja a mondanivalóm. Én pedig csak tovább ölelem-cirógatom, mert még ha most nem is olyan bújós, mint szokott lenni, biztos vagyok benne, hogy jól esik neki, ha kicsit babusgatom bár... nekem talán jobb most.
Amikor azt mondom, örülök neki, hogy nincs egyedül, érzem, hogy egy kicsit megdermed. Még az előzőektől is érezhetően jobban feszeng, úgy érzem, kitapinthatnám a torkában, a gyomrában végig a negatív érzelmekből álló gombócot. És tényleg, olyan rossz így látnom, de még mindig úgy gondolom, hogy jobb, ha itt vagyok vele. Sokkal inkább lássam így, minthogy tudjam, egyedül kell egy ilyen lelki állapottal megbirkóznia.
- Nem maradsz egyedül. - Mondom neki csendesen, miután végighallgattam őt és egy kicsit átgondoltam a válaszomat. - Az emberek nem maradnak egy életen át velünk, Sebastian, csak nagyon kevesek. Ha belegondolok, hogy egy ember sincs most mellettem, aki pár éve még a világot jelentette nekem, akkor sem esek kétségbe. Mert így megy ez az életben, ha becsukódik egy ajtó, kinyílik egy másik és sosem szakad meg a körforgás. - Magyarázom neki csendesen, tovább cirógatva őt. Csak azért húzom el a fejem kicsit, hogy a homlokából kisimíthassak pár hajszálat és nekitámaszthassam az ajkaimat, mintha egy végtelen csókot lehelnék rá, lehunyom a szemem.
- És tudod, én azt vallom, hogy jól teszed, hogy most szomorú vagy. Ez biztos azt jelenti, hogy most szomorúnak kell lenned, ki kell szomorkodnod, panaszkodnod magad és hidd el, akit egy kicsit is érdekli, mi jó neked, nem fogja felróni neked, én sem fogom. - Mosolyodok el finoman, biztosan érzi is. Nem lenne szabad, hogy emiatt is feszengjen, rosszul érezze magát. Csendes nyugalommal magyarázok neki, ha kell egész éjszaka is, ha ez egy kicsit megnyugtatja a háborgó lelkét.

- Én sem akarok sírni, én is nevetni szeretnék őszintén. De néha egyszerűbb csak úgy, tudod, mosolyogni és elhitetni, hogy minden rendben van. Önmagaddal is. - Na jó, ha valami, hát ez nem átlátszó, direktben a kedvére alakított vigasztalós szöveg. Ezek az én gondolataim, tapasztalataim, és ha pozitív megerősítést kapok, hogy ő is így szokott érezni, akkor legalább tudja, hogy megértem.
Érzem, ahogy a karjaimban van, ahogy ölelgetem, cirógatom és kedveskedek neki egy kicsit, egyre inkább elengedi, elhagyja magát. De azt hiszem, ez volt a célom az egésszel. Hogy igazán szétessen, hogy legyen alapanyag, amiből újra felépítheti majd magát, segítséggel, vagy anélkül. Hiszen nem maradhat így, a világ nem áll meg, senki kedvéért, az idő halad, a Föld forog.
- Dehogynem bírod! Csak rossz oldalról nézed, ne a veszteségre koncentrálj, nem éri meg szomorkodni emiatt. Sosem tudhatod, talán azért kellett így lennie, mert egy sokkal jobb dolog vár rád. De ha nem vagy nyitott rá, ha a veszteségeiden rágódsz és nyalogatod a sebeidet, akkor nagy eséllyel elszalasztod. - Figyelmeztetem erre a dologra, mert fontos, hogy ezt lássa. A hangom még mindig kellemes, gyengéd hangszínen és alacsony hangerőn tartom. Elhiszem, hogy Seb magányos, szüksége van az állandóságra, de akkor sem szabad ilyennek lennie. Lehet, hogy most ismerné meg azt az embert, aki élete végéig hűséges barátja marad és támogatja mindenben, de ő ehelyett itthon ül és elmélkedik azon, hogy veszítette el azt, akit ennek a személynek gondolt. Nyelek egyet, mert ettől a gondolattól görcsbe rándul a gyomrom. Ebbe belegondolni tényleg elég nehéz, pedig még csak nem is velem történt.
Meghallgatom mit mond, és ahogy belegondolok a válaszomba, elér a tudatomig, érzem, ahogy a kuncogás lassan gurgulázik fel a torkomon. Nem tehetek róla, de nem tudok ezen nevetgélni egy kicsit.
- Na jó, ez most tényleg hatalmas baromság volt! - Nem tudok az ilyen negatív dolgokra még negatívabban reagálni és tényleg, az egész elgondolást, úgy ahogy van hülyeségnek tartom. Amint abbahagyom a nevetést és visszaredukálom az arcizmaimat visszafogott mosolyra, adok is pár finom puszit Sebastiannak.
- Először is, nem vagy senkinek a kiskutyája, Seb. Senki nem tilthatja meg neked, hogy panaszkodj, senki nem mondhatja meg neked, hogy miatta legyen jó kedved, senki nem várhatja el tőled, hogy ne viselkedj őszintén. Csak légy hű önmagadhoz, cselekedj mindig így és akkor soha, senkinek nem lesz joga emiatt bírálni téged. Soha. - Magyarázom neki, miközben egyik kezemet előre veszem, hogy finoman cirógassam kicsit az arcát. Bárcsak adhatnék át neki egy kicsit a karakán, öntudatos személyiségrészletemből, mert belé elég kevés jutott.
- Tudom, hogy hiába mondom most ezeket, mert lepereg rólad, gondolatban azt mondogatod, ez nem igaz, nem így van. De nem igazán érdekel, tudod? Addig fogom mondogatni, amíg el nem hiszed, nem érdekel, mennyit kell koptatnom hozzá a számat. - Kuncogok hozzá még kicsit, mert nem akartam olyan határozott lenni vele, mert most olyan kis gyámoltalan és elesett, nem kéne kihasználnom, de ez igenis az ő java. Határozottan próbálom kicsit megváltoztatni a véleményét saját magáról, kicsit megváltoztatni a világnézetét. Kicsit elhitetni vele, hogy léteznek tündérek, sárkányok, lovagok, hercegnők. Mert enélkül a gyermekes, tömör hit-reménység elegy nélkül az emberek hamar befásulnak, elérzéketlenednek, megőrülnek. Ez kell a léleknek.
- Figyelj, nincs kedved pár napra befészkelni magad hozzám? Ha nincs sok dolgod, végülis mindegy, hol tengeted a napjaidat, nem? Így legalább este, amikor hazaesek, még találkozhatsz velem, cserébe pedig főzhetnél nekem finom vacsorát, hozzád kucorodhatnék este, bevihetnél az ágyamba, ha jó szokásom szerint elalszom a kanapén... na, mit szólsz hozzá? - Kérdezem, miután lelkesen előadtam spontán, ámbár világrengető terveim részleteit.

- Nem vagyok biztos benne, hogy ez rossz dolog... én néha nem tudok teljesen őszinte lenni. - Sóhajtok egy aprót, és mosolygok félszegen. Mert ez az én gondom, de kicsit irigylem Sebastiant, hogy mer összetört lenni, mer sebzett lenni. Én félek összeomlani, nem engedem meg magamnak, nem lehet, én nem lehetek gyenge. És ez már annyira fárasztó, hogy tényleg irigylem tőle. Egyszer én is csak úgy feladnám, elhagynám magam, depresszióba esnék, hagynám, hogy mások vigasztaljanak és ellenkeznék velük... jó is lenne. De nem tehetem meg.
- Hidd el, a legjobb a hullámvölgyekben, hogy csak hullámhegy követheti őket! - Mondom mosolyogva, miközben megszorongatom kicsit. Nem is tudom, mintha ezzel egy kis lelket, erőt is szorítanék bele, igazából ezzel próbálkozom már régóta, de egyelőre nem túlságosan eredményes. Nem baj, nem adom fel.
- Ha az őszinte éned elüldözi őket, nem is téged szerettek, Seb. Ez az ő veszteségük igazából, nem a tiéd, mert annyira, de annyira szeretnivaló vagy. - Mondom neki mosolyogva, mert tényleg csak idiótának tudom nevezni azokat, akik nem viszonozzák Sebastian törődését. Viszonozni? Általában elég egy picikét kedveskedni neki, hogy körberajongja, kényeztesse az embert és mindezt mindenféle kérés, kérdés nélkül teszi. És úgy érzem, még élvezi is, jól is esik neki.
- Ne kérj bocsánatot amiatt, amilyen vagy, borzasztó hallani. - Sóhajtom neki, mert komolyan rosszul esik hallani a szájából a szavakat. - Ilyen vagy. Ha fontos vagy nekem úgyis elfogadom, amilyen vagy, legyél akármilyen bizonytalan, önbizalomhiányos, összetört, szerencsétlen... - Mosolygok a kis felsoroláson, de ezt pontosan tudom róla, hogy ő ilyen most. És még nem rohantam az ajtóhoz sikítva, nem is tervezem. Inkább csak tovább simogatom, ölelem, szeretgetem, ahogy csak tőlem kitelik. Nem akarom túlzásba vinni, mert lehet, hogy az most nem tetszene neki.
- Nem tudnék olyan nagyon sok időt veled tölteni, de több, mint a semmi, nem? - Kérdezem tőle mosolyogva, aztán amikor azt mondja, nem alszik jól mostanában, elkuncogom magam. - Hát akkor, üdv a klubban! Több, mint egy éve csinálom és még élek, szóval ne félj, nem halsz bele. - Biztatom kicsit nevetgélve, mert szokás szerint nem bírok olyan negatívan állni hozzá. Sajnos már nem kompatibilis a személyiségemmel, főleg, ha mások dolgairól van szó. Persze, magammal szemben én is pesszimistább vagyok, de ezt inkább nem reklámozom.
- Nem, nem zavarnál. - Szögezem le utoljára. - És amúgy, héj, én is megszoktam, hogy egyedül vagyok! Akkor lehetünk egyedül együtt! - Vigyorgok rá, miközben kicsit eltávolodok tőle, csak azért, hogy lássa az arcom és én is láthassam az övét, a szemébe nézhessek. Jókedvűnek tűnök, de igazából, úgy, de úgy sajnálom az én kis elesett Sebastianomat. Nem ezt érdemelné.

- Biztos vagy benne? - Kérdem tőle kissé bizonytalanul, mert nem tudom. Az ember mindig azt hallja, hogy az érzelmeket elfojtani nem egészséges. És attól lesz jobb, ha egyszer kiengeded magadból, aztán megnyugszol. Állítólag.
- Haha, ezt eddig is tudtam! - Vigyorgok rá, mert úgy örülök, hogy elmosolyodott és végre nem ellenkezik velem. Meg amúgy is, néha egy kis komolytalanság jól esik az embernek, oldja a hangulatot, kevésbé leszünk rossz érzésekkel komolyak, legalábbis szerintem.
- Biztos vagyok benne, hogy szeretnek, Sebastian. Már csak azért, mert ez nem választás kérdése, ez általános törvényszerűség, hogy a szülő szereti a gyeremkét. Csak mindenki másképp, esetleg kevésbé mutatja ki, de attól még bennük él az érzés. - Biztatom kicsit mosolyogva, miközben egy picit megcsippentem az arcát és úgy ölelgetem, babusgatom tovább. Sajnos már felnőttek vagyunk, nem mehetünk az anyukánkhoz támogatásért lépten-nyomon, de a kiskapu, hogy egymást igenis támogathatjuk. Én pedig ki is használom, de még mennyire.
- Pedig az vagy, hidd el! Nálad szeretetreméltóbb ember nem is ismerek. - Mosolygok rá szélesen, miközben még egyszer végigsimítok az arcán, gyengéden, kissé elérzékenyülve pillantok rá, mert ez annyira igaz, amit mondok. Én meg hülye, érzelmes vagyok, mint mindig. De inkább csak adok neki pár finom puszit.
- Ugyan már, ne fújd fel ennyire, nem olyan nagy dolog. Amúgy is egyre immunisabb vagyok rá, van, amikor már ki sem megyek, csak visszaalszom. - Magyarázom neki kedvesen, hogy ne aggódjon miattam. Amúgy is hajlamos túlaggódni magát minden apróság, hülyeség miatt, ami vele történik... legalább az én keresztemet ne akarja a vállára venni, bírom én és hordom is, kellő büszkeséggel.
- Igen? Akkor ne is adjam oda a következőt? - Kérdem tőle játékos vigyorral, de persze, nagyon jól esik amit mond és örülök, hogy átjöttem. Csak azt bánom, hogy nem kerestem fel hamarabb, pedig nem csak akkor kéne időt szakítanom rá, ha szülinapja van, vagy ha rosszul érzi magát. Ahj, istenem, hogy miért csak huszonnégy óra egy nap!
Kicsit meglep, hogy megcsókol, ennek ellenére gond nélkül viszonzom, és imádom, még mindig. Hiszen olyan kedves, beszédes, hálás csók, érzelmekkel teli. Lassú és hosszú, nem a ránk jellemző heves, szenvedélyes verzió, de őszintén, ez is nagyon tetszik.
- Na jó, azt hiszem, azért mégis hozom. - Kuncogok neki és adok még egy puszit az ajkaira, mielőtt még felállnék az öléből, hogy a táskámhoz lépjek. - Na jó, megegyeztünk, a mosogatást vállalom. - Vigyorgok, amúgy sem nagy feladat, főleg, mert a pótcselekvésem, ha ideges vagyok, vagy a nyakam vakargatása, vagy a pakolászás. De mivel a nyakamról próbálok leszokni, és minden elalvás előtt kicsit ideges vagyok, nálam mostanában mindig szemtelen nagy rend van. Kivéve, ha a kanapén, evés közben dőlök ki.
Már éppen kutatok a táskámban, amikor hirtelen elsötétedik minden. Nem, nem elájultam, egyáltalán nem. Bár elsőre azt hiszem én is, de amikor felpillantok, érzem, hogy pillantok, nyitva vannak a szemeim, mégsem látok semmit. És amikor realizálom, hogy milyen sötét van, elakad a lélegzetem és a félelem hirtelen, kígyóként kúszik fel rajtam, kanyarodik körém. Megbénít, mozdulni sem tudok, még a táska is kiesik a kezemből. Mondani akarnék valamit, de mintha nem találnám a nyelvem, csak nyitogatom kicsit a számat. Nem, nem akarok sötétet, még nem, most nem... nem tudok még megküzdeni a démonaimmal.
- E-ez egy áramszünet...? - Kérdezem, kissé furán artikulálva, de csak összejön ez.

- Ó, hidd el, tudom, az ember mennyi mindenre képes a kistestvéréért. - Mosolygok rá megértően, mert ebben az egyben abszolút megértem. Jobban, mint hinné, de most nincs időm ilyesmire gondolni, ezen agyalni, nem is akarok.
- Nem kell mindig mutatni, anélkül is tudom. - Mosolygok rá szélesen, lehet, hogy csak én vagyok úgy kiélezve ilyesmire, vagy az emberek megérzik az ilyesmit. Hogy ki mennyire őszintén értékeli őket, vagy éppen csak érdekből.
- Hát, az lehet. - Mondom neki halkan, mert nem tudom, most milyen a kapcsolata velük, de emlékszem, hogy régebben sem volt felhőtlen. Kicsit sajnálom, de ilyen korban már amúgy sem számíthat az ember csak a családjára. Például engem is szeretnek a szüleim, de mégsem szaladok minden problémámmal hozzájuk. Nagy kislány vagyok már ahhoz.
- Igen, én is szeretném, ha azok lennének, de bármihez hozzá lehet szokni. Voltam már kivizsgáláson is, semmi bajom, nem azért van. Aztán jártam pszichológusnál, meg mindenféle csodatevőnél, de mindenki csak altató hatású dolgokat tudott javasolni, azt meg nem szeretnék. - Foglalom neki össze gyorsan a helyzetet, mert én nem szoktam hozzá csak úgy. Eleinte igenis harcoltam, hogy jobb legyen, de aztán rájöttem, hogy ez csap plusz feszültség, idegeskedés, idő. És ahogy mondtam, egyre könnyebb, talán egyszer, ha eléggé hozzászokok, elmúlik magától.
- Ahj, de jó, alig várom. - Válaszolom neki nevetgélve, mert szeretek főzni, meg szoktam is, minden másnap, amikor hazaesek és este fáradtan összecsapok valamit, minél gyorsabban. Nincs időm kiélvezni az egészet, sem három fogásos csodavacsit összerittyenteni, de majd Sebastian főz nekem finomat és alig várom, hogy annak az illatára érjek haza.
De aztán nem úgy alakulnak a dolgok, már éppen keresném az ajándékát, amikor hirtelen tényleg vaksötét lesz. A többi érzékem túl éles lesz, az utcai zajokat is sokkal jobban hallom, a gyorsuló szívverésem meg pláne. Úgy érzem, kicsit belebetonozódtam a talajba és nem megyek innen sehova, Sebastian szavait pedig hallom, de még mindig nem igazán tudok beszélni, mert oké, amikor én kapcsolom le a villanyt, akkor nincs teljesen sötét és én felkészítem magam, én akarom, hogy sötét legyen. Most viszont... nem tehetek ellen semmit, pedig tennék, de ahogy látom még csak az utcalámpák sem működnek, ahogy kipillantok. Ettől pedig érzem, hogy egyre inkább kétségbeesek.
De már jön is az egyszemélyes felmentőseregem, Sebastian személyében, és nem kell annyira kérnie, hogy öleljem át, megteszem én magamtól és csak csendesen hallgatom, amit mond, meg bólintok egyet a mellkasán, a gyertya egy roppant szimpatikus ötlet. Jobb, mint a semmi, nem merül le, csak leég. Egyik sem olyan igazán jó, de megfogom Seb kezét, és elmegyek vele a konyha felé, illetve, úgy emlékszem az van arra. Amíg az egyik fiókban matat, én sebezhetőnek érzem magam. Idegesen vakargatom a nyakam bal oldalát, a fájdalom pedig kicsit elvonja a gondolataimat. De jön az érzés, amitől igazán féltem, biztos vagyok benne, hogy van valaki mögöttem. Hirtelen fordulok meg, de nem látok semmit, senkit, mégis hátrálok kicsit, neki Sebastiannak.
- B-bocs. - Nyökögöm halkan, nem tudok figyelni arra, mit mond. Én most egy egyszemélyes horrorfilmet élek meg belül és a legviccesebb az, hogy senkinek fogalma sincs, milyen ez. De már megyek is Sebastian után, mert nem tudok mást, csak engedelmeskedni neki, de szabad kezemmel tovább vakargatom a nyakam és próbálok fókuszálni a szememmel a körülöttünk lévő sötétre, de az, hogy nem látok az ég világon semmit csak még feszültebbé tesz. És már a kanapén is vagyok, bár őszintén, nem figyeltem, hogy kerültem ide. Mindenesetre felhúzom a lábaimat és kissé lejebb süllyedek ültömben.
- Mi? - Kérdem, mert Sebastian hangsúlyából hallottam, hogy valami kérdést tett fel, aztán lassan visszagondolva le is esik, mi volt az. - Ja, ühm, igen. - Mondom neki halkan, miközben a gertya fényére figyelek, arra nem, hogy még mindig vakarom a nyakam, ugyanazon a helyen. Aztán megérkezik Sebastian is mellém, én pedig kihasználom, hogy itt van, odabújhatok hozzá. Nem, nem a cica vitte el a nyelvem, ahogy finoman átölelem őt, a sötét volt, ő vitte el.
Aztán a kis csendet egy hang töri meg, amire összerezzenek. Kell egy kis idő, hogy leessen, ez csak Sebastian gyomra volt, de akkor elnevetem magam. Na jó, most komolyan összefostam magam egy kis gyomorkorgástól?
- Mikor ettél utoljára? - Kérdem tőle csendesen mosolyogva.

- Hát, nem tiltom meg. - Vigyorgok rá kedvesen, mert az, hogy kimutassa, mennyire imád, sosincs tiltva. Nyugodt szívvel fogadtok minden kedves szót és szeretetet. Még meg is hálálom, a mostani Callie-akció keretein belül.
- Én nem hiszem, hogy ez egy... jó ötlet. - Állapítom meg végül, mert nem akarom, hogy ha valami szörnyűség, a nappalomat is kísértse olyan intenzíven. Pedig tudom, hogy szörnyű, azt is tudom, hogy nem akarok tovább foglalkozni vele, mint amennyit muszáj.
Elmegy az áram, Sebastian pedig szemtelen nyugodtsággal kezeli, amit nem nagyon értek. Olyan... sötét van, ő meg még csak annyitól sem fél, hogy eltaknyol valamiben. Ennek ellenére odajön hozzám, és ahogy átölelem, kapok tőle sok-sok puszit, hogy megnyugodjak kicsit, de nem hatásosak. Amíg ő a gyertyákat keresi, elkap az érzés, hogy valaki van mögöttem, érzem a jelenlétét, azt, hogy figyel, ezért hamar meg is fordulok és hátrálni kezdek, neki Sebastiannak. Bocsánatért nyökögök, most már lassan fel tudom fogni, mit is mond nekem. Legalábbis a lényeget.
- Nincs ott semmi... - Motyogom válaszul, mint egy okos, felhúzható baba, ami ugyanazt a mondatot szajkózza, amikor csak akarod. Mégsem tudom levenni a szemem a sötétről, nem szabadulok az érzéstől, vakarom a nyakamat, pedig tudom, hogy nem kéne és le akarom szoktatni magam róla.
Ahogy meghallom a gyomorkorgását, meg is ijedek, de hamar kinevetem magam. Mert ennyire nevetséges, gyerekes még én sem lehetek, kiakasztó. De mond egy jó ötletet, miszerint rá figyeljek, és ez tetszik is, az arcomhoz bújik én pedig az orromal finoman cirógatom kicsit és lehunyom a szemeimet. Akkor is sötét van, de akkor én akarom, hogy az legyen.
- Nem akarom, hogy éhezz, főleg azt nem, hogy miattam. - Mondom halkan, durcás kisgyerekként a nyakához bújva arcommal, tök vicces, milyen gyorsan szerepet cseréltünk. De olyan sötét van és hiába vannak itt a gyertyák, nem érzem úgy, hogy megvédenének bármitől. Sebastiannal már más a helyzet, de ezért bújok hozzá ennyire.
- És tudsz is játszani rajta? - Kérdezem, csak úgy mellesleg, mert az, hogy gitárja van, nem jelenti azt, hogy megy is neki. Nekem is jó ideig volt hárfám, mégsem tudtam rajta játszani. Tényleg, hiányzik is, majd egyszer bemegyek az iskola zenetermébe körülnézni, hátha van egy, amin játszhatok kicsit.
Amikor azonban nekemszegezi a kérdést, mitől félek ennyire a sötétben, behaparom az alsó ajkam. Nagyon kell gondolkodnom, most komolyan mondjam el neki?
- Én i-igazából emlékszem arra, amit álmodok, csak... csak nem minden részletre. De nem akarok beszélni róla. Viszont ilyenkor... ilyenkor az álmom valóságos lesz, legalábbis a sötétség része. És attól félek, hogy a többi is. Hogy tényleg van valaki mögöttem, és tényleg sosem tudom lerázni. - Na jó, végül a saját csapdámba estem, nem akartam róla beszélni, de tudom, hogy valaki, vagy valami üldöz, mindig a nyomomban van. Ezért nézek fenntartásokkal tükörbe, mert hiába tudom, hogy hülyeség, attól félek, hogy meglátom magam mögött. És ilyenkor sötétben óhatatlanul is bepánikolok, felelevenednek bennem a borzalmas érzések, amiket éjszakánként átélek. Nem akarom... nem akarom ezt.

- Attól, hogy velem lennél, nem hiszem, hogy könnyebben menne. - Mondom végül, mert ó, igazából pontosan tudom, mit nem tudok feldolgozni és mi az, ami megkeseríti az életem. Ha nem hagyom, hogy nappal, öntudatomban megmérgezzen, akkor éjjel, az álmomban talál meg. De tudatosan akarom ettől megvédeni Sebastiant és nem akarom elmondani neki. Főleg akkor nem, amikor ilyen lelki állapotban van, a legjobb lesz neki, ha nem tudja.
Azt mondja, nincs itt senki, egy pillanatra, mégis úgy éreztem. Hogy van valaki, valami, ami mögöttem áll, el akar kapni és tudom, hogy elér engem. Még akkor is, ha itt világítanak a gyertyák, én pedig Sebastianhoz bújva csücsülök, mint egy kisgyerek, mégsem érzem, hogy igazán biztonságban lennék. Sosem leszek biztonságban a sötétben. Inkább lehunyom a szemeimet, mert az, hogy idegesen pásztázom a sötétet, csak még jobban megijeszt és még kevésbé tudom majd kontrollálni a dolgokat.
- De, igazából lesz. - Mondom neki sóhajtva, de túl önző vagyok, nincs erőm most elküldeni főzni. Pedig tudom, hogy ezt kéne, hogy egyen valamit, de akkor nem lehet velem, és nem szeretgethet, vigyázhat rám. Maximum a hátán csimpaszkodhatnék, de kicsit útban lennék, szóval inkább nem erőlködök. Majd ha már kevésbé akarok kirohanni a világból. Hagyom, hogy csókolgassa a nyakam, ott is, ahol eddig vakartam, már megint akarnám, de útban van, szóval inkább visszaejtem a kezem az ölembe, aztán átkarolom vele Sebastiant.
- Akkor majd játszol nekem valamit? - Kérem tőle kedvesen, miközben kicsit közelebb bújok hozzá, de hamar lebuktatom magam, hogy igazából emlékszem. És habár azt mondom folyamatosan, nem akarok róla beszélni, egyszerűen csak kifolynak belőlem a szavak, pedig nem is akarom, eskü, nem akartam. Nyelek egy nagyot, ahogy nyakához bújva hallgatom a kérdéseit és kinyújtom a lábaimat, hogy még jobban elveszhessen Sebastian ölelésében.
- Mindig ugyanúgy kezdődik. Békésen. Felkelek reggel, teszem a dolgomat, elindulok dolgozni és egyszercsak... megváltozik minden. Érzem valaki jelenlétét, azt, hogy mögöttem van, de amikor hátrapillantok, nincs ott. Aztán elmegyek a kirakatok előtt, de az egyiknél meg kell állnom, nem tudom miért. És oldalra pillantok, látom a tükröződésben magam mögött az alakot, nem tudom, hogy néz ki. Nyelek egyet, de nem fordulok hátra, mert tudom, hogy ha odanézek, nem lesz ott. Szóval inkább csak előrepillantok és elkezdek szaladni, lökdösöm az utcán az embereket, ők meg káromkodnak. És akkor elsötétül minden, eltűnik az utca, eltűnnek az emberek, de nem vagyok egyedül és tudom, hogy nincs hova futnom és tudom, hogy ott van, érzem, de nem látom, sosem látom... - Na jó, ezért nem akartam beszélni róla, mert ha egyszer belekezdek, akkor megállíthatatlanul ömlik ki belőlem az egész, és hiába nem akartam, nem tudom visszafogni magam.

- Inkább ne... - Kérem tőle végül, mert én nem akarom ezt. Inkább nem. Jó lenne, ha nem kéne erről beszélnünk, ezzel foglalkoznunk, azt sem tudom, hogy kerültem én és az álmaim a középpontba egyik pillanatról a másikra. De nem, nem tetszik a felállás.
- Ne mondj ilyen hülyeséget. - Sóhajtok, és komolyan szarul esik ezt hallani, elképzelni még kevésbé... de akkor sem tudom neki azt mondani, hogy menjen, hagyjon itt engem, mert minden rendben lesz. Tudok jó ügy érdekében hazudni, de most nem, így nem fog menni.
Bólintok egyet, hogy szeretném. Tényleg jó lenne, ha gitározna kicsit, mert nem is tudom, jól elterelné a figyelmemet. De aztán ad egy csókot és rájövök, hogy Sebastiannal jobb dolgot a figyelmem elterelésére nem is találhatnék.
Csakhogy ő is az álmaimról szeretne velem beszélgetni, nekem pedig elszorul a témától a torkom, de muszáj mesélnem róla, amikor elhalmoz a kérdéseivel. Egyszerűen nem tudom megállítani a szavakat, az emlékek pedig pörögnek végig és érzem, ahogy a hideg félelem végigfut a gerincemen, libabőrt hagyva maga után.
- Soha nem élném át újra önszántamból. Sem ébren, sem álmomban. - Szögezem le neki itt és most, ha nem lett volna elég egyértelmű, milyen szörnyű ez. Nem zavar, hogy nem látom az arcát, az egyetlen, ami zavar az, hogy itt van. Érzem a jelenlétét. Most éppen nem, de attól félek, bármelyik pillanatban megérezhetem és nincs hova menekülnöm. Nem is tudnék most, meg felesleges is lenne.
- De amúgy nem ilyen rossz, mármint, ha tudom, hogy sötét lesz, csak... most tudom, hogy nem tehetek ellene semmit. - Motyogom neki, miközben közelebb bújok. Na jó, a gyertya jó ötlet volt, azóta nem félek annyira, de akkor vagyok olyan bátor, hogy egyedül maradjak. Tudom, hogy nem hangzik jól, de nem vagyok egy oroszlánszívű amazon. A sötétben legalábbis nem.
- De akkor gitározol nekem? - Kérem, megemelve a buksimat és felpislogva rá, ha már az előbb azt mondta, igen, akkor kicsit noszogatom. Amúgy is jobb lenne inkább erről beszélni... vagy bármi másról.