Kicsit örülök neki, hogy nem akar erősködni, nem akarja rámerőltetni, hogy ő márpedig tudni akarja, segíteni akar. Azzal nem mennék semmire, de még mennyire, hogy nem, talán csak még inkább elzárkóznék tőle.
- Nem lesz, de biztos nem jó érzés... - Na várjunk, akkor most Sebet vagy saját magamat győzködöm? Nem tudom, kicsit furcsa, különleges elegy lett belőle. Lehet, hogy tényleg el kéne küldenem őt enni, itt és most. Megfontolandó.
Csendben, lehunyt szemmel hallgatom végig, ahogy azt mondja, így nem fog elmúlni, megmondja, az övéit mi váltotta ki és hogyan múlt el. Aztán afelől tapogatózik, mi volt egy éve, mi váltotta ki ezt az egészet. Érzem, hogy a jeges zuhany elönt, mintha csak hideg vér folyna az ereimben.
- Nem, nem történt semmi ilyesmi... most így nem igazán tudom, de majd el kell gondolkoznom rajta. - Mondom neki, miközben rágom kicsit a számat, és bizonytalanul beszélek, gondolkozok, de csak nem húzok elő semmit a kalapból. A legjobb lesz, ha ezt örökre magamban tartom, mélyen, elzárva. Onnan nem bánthat senkit, csak engem és ott lesz a legjobb helyen.
Éppen le van hunyva a szemem, amikor csendesen, búgó hangon próbálja elhitetni velem, hogy ő kapcsolta le a lámpát. Rajtam pedig egészen másfajta, kellemes borzongás lesz úrrá immár, a hangjától, az érintésétől, a mondanivalójától és a közelségétől egyaránt. És jól esik itt lenni vele.
Amikor azonban a gitárért megy és nincs ott, visszahúzom a lábaimat magamhoz és át is ölelem őket, hogy megnyugodjanak és ne járjanak, és persze nekem is némi védelmet nyújtanak. Nem vagyok olyan nagyon védtelen. Amikor meghallom a feladatom, csak bólintok egyet.
- Négy... - Kezdek bele a számokba, és Sebastian már itt sincs. Az egy pírmszám. A kettő prímszám. A három is. Az öt is. - Hat... - Mondom, de közben szöget üt a fejemben valami, amellett, hogy a hét is prímszám. - Nyolc... - Mondom, hangosan, miközben felállok és kissé remegő lábakkal ellépek az asztal mellett. Érzem, ahogy kicsit összeszorul a gyomrom, így némi fáziskéséssel szólalok meg újra, halkabban. - Kilenc... - Mondom, miközben lenyúlok a táskámért, amit leejtettem az áramszünet elején. Félve kapom fel, mintha valami elkaphatná a kezem, amíg lehajolok. Magamhoz szorítom, és el is felejtek számolni, megfordulom és valaki ott van mögöttem, de csak Sebastian az, szóval nem kell összepisilnem magam a félelemtől. Meg a gitárja is megvan. Inkább gyorsan visszacsüccsenek mellé, és folytatom, amit abbahagytam. Még két ajándék van nálam, de csak az egyiket merem odaadni neki. Na nem a sötét miatt félek, az ajándék miatt.
- Tessék, ezt majdnem el is felejtettem. Boldog szülinapot. - Mosolygok rá végül, ahogy odaadom a borítékot. Eleinte egy egyszerű üvdözlőkártyának tűnhet, de a belsejében jegyek vannak. Méghozzá az eredeti, francia Mozart l'opéra rock-ra. Tudom, hogy imádja a franciákat, a színházat, a zenét, és azt hiszem, ez ötvözi mindet egyben.

- Hah, ez egy nagyon hülye választás... - Állapítom meg sóhatjva, de nem. Még mindig túl önző vagyok ahhoz, hogy most sipítozva küldjem el a hűtőig, hogy hozzon magának valamit, legalább egy kis nasit, amivel telítődik hamar. Vagy igyon jó sokat, az is telíti a gyomrát és nem fog fájni, meg szenvedni.
- Megígérem, hogy el fogok gondolkozni rajta. - Mondom neki nyugtatólag, érzem, ahogy bújik hozzám, csókolgatja a nyakam, finoman simogat. Én is simogatom és szintén bújok hozzá, mert most olyan jól esik a közelsége, az, hogy itt van, mellettem és vigyáz rám, még a sötétben is. Beférkőzik a gondolataim közé, egyre inkább átveszi a félelem helyét.
De aztán Sebastian elmegy a gitárjáért, én pedig öngyilkos küldetésre indulok, egyedül, a sötétben. Egyre inkább félek és nem tudom befejezni, de mire visszaér, addigra megszerzem a táskám és sóhajtva kapom is elő az ajándékát. Nem szabad kimennie a fejemből, ezért jöttem ide, mert meg akartam köszönnie.
- Ennek a napnak rólad kéne szólnia. - Sóhajtom kissé szomorúan, bűnbánóan mosolyogva, de már kapok is egy csókot, ami elfelejtet velem szinte mindent, de csak addig, amíg tart. Amikor kinyitom a szemem, újra a sötét valóságban vagyok, sajnos, szóval kicsit közelebb kucorodok Sebastianhoz. Izgatottan, ajkamat rágva várom, hogy kibontsa, ó, ha tudná, hány unalmas cikket vállaltam át egy munkatársamtól, hogy ezt megszerezzem... nem baj, megérte, főleg, amikor látom a mosolyt az arcán.
- Hát, én szívesen elmegyek veled, ha szeretnéd. - Mosolygok rá én is szélesen, mert olyan aranyos, ahogy velem szeretne elmenni. Pedig eredetileg arra gondoltam, hogy mondjuk a legügyesebb tanítványával megy, vagy mit tudom én, olyasvalakivel, aki tud is franciául, de majd szépen mosolygok és olvasom a feliratot. Hm, a legjobb, hogy ha már elmegyek, tuti viszem a diktafonom, és próbálok dolgozni is egy kicsit. Úgysem bírom majd ki, hogy ne próbáljam meg elkapni a színház igazgatóját, a műsor szervezőjét csak így random, főleg ha jó lesz az előadás. És még ha a rendezőt is elcsípném...
- Örülök, ha tetszik, most cserébe játszhatsz nekem valamit. - Mosolygok rá szélesen majd a csókjaink után, amiket már hiányoltam, adok még egy nagy puszit az ajkaira, majd arrébb húzódok, hogy átadjam a helyet a gitárnak. Csak nem tudja megoldani, hogy egyszerre játsszon és szeretgessen.

-Nem is, téged választani nem hülyeség... - Csókolgatom puhán, szerintem jó ez így.
-Helyes. Nem hazudnál, ugye? - Kérdezem mosolyogva, én tudom hogy nem. Sok értelme sem lenne, és nem azért, mert én nem veszem észre. Hanem azért mert ha megosztotta a problémát, hagyja hogy segítsek, akkor butaság lenne hazugsággal elrontani az egészet.
Aztán elszaladok a gitárért és mikor visszaérek húzom is magam mellé a kis rosszcsontot, mert bóklászott, nélkülem.
-Ó, bármelyik nap szólhat rólam, ez csak társadalom által meghatározott norma, hogy a szülinap kötelezően a szülinaposról szóljon. Szóval... ne izgulj ezen. - Mosolygok rá, nekem annyira nem fontos ez a nap. És jobban is kezelem mint Phoenix, bár még nem tudom hogy szerencsétlen a pokolba kívánja 17-ét.
-Szeretném... - Mondom bújva hozzá, mert vihetném depitársam is aki tud franciául, de Callie is élvezni fogja szerintem, ha nem... nos... visszakapja az unalmas sajtóestet, ahaha. De ez sokkal, de sokkal jobb, imádni fogja!
-Hmm... - Lopok még egy csókot, igen, azt hiszem kicsit jobban vagyok, már megint lopkodnám az ajkairól a csókokat. De ha már elszaladtam a hangszerért és magára hagytam ne legyen hiába, nem? Azért ha nagyon elhúzódik visszahúzom, hogy nem kell annyira messzire ülni és az ölembe veszem a gitárt. Mit kéne játszanom? A végén nem mondott semmi mire vágyna... Valami olyan kell ami jól eltereli a figyelmét, vagy megnyugtatja... hmmm... azért annyira sok számot nem ismerek. Vagy nem egészében emlékszem rá sajnos... Eszembe jut pár de vagy nem passzol ide, vagy szomorú vagy túl érzelmes... aztán eszembe jut egy, amit egy éve tanultam kábé, egész friss, de szerintem kellemes hangulatot fog idézni, már ha látta, de csak látta... mert bizony én csak franciául tudom a szövegét... bár a refrént tudom angolul... hmmm. Meg amúgy is... kicsit én is így érzem magunk, el kéne fogadni ami jutott és felengedni kicsit.
Bele is kezdek a dalba gitáron, majd énekelek is hozzá franciául. Az egyik refrént angolul is megejtem, ha esetleg nem ismerné. A hangom nem olyan nagy szám, bár azt szokták mondani, annyira elhallgatható mint bármely tehetségkutatóba bekerült kis kezdő celebé, szóval meghallgatható, nem hamis, csak nincs nagy hangterjedelmem. De ehhez nem is kell, szóval csak hogy jobban eltereljem a figyelmét, olyan fejet vágok mint az ének alatt a csajszikánk, el is engedem magam a végén kicsit mint ő.  De azért ha épp csak gitározom, nincs ének akkor lopok egy-egy csókot nehogy azt higgye nem megy!

- Ebben van valami. - Ismerem el végül, mert jó, az éhezés nagyon rossz dolog. De talán, ki tudja, vannak olyan dolgok, személyek, akiért megéri éhezni. Kicsit nehéz elképzelni, hogy Sebastiannak pont én lennék az a személy. De ha így gondolja, én csak örülök neki!
- Nem. - Mosolygok rá, miközben mondom és fogalmam sincs, mikor tanultam meg ilyen szemrebbenés nélkül hazudni és őszintén mosolyogni hozzá. Talán az motivál ennyire rá, hogy a probléma forrásától nem csak magamat akarom elszigetelni, de Sebastiant szeretném mindenképpen megóvni tőle. Lehet, hogy végleg úgysem tudom, de addig amíg bírom, amíg lehet, amíg... van egy csepp erőm, addig nem akarok rosszat neki.
- Igen, és mivel mi is a társadalom részei vagyunk, szépen betartjuk ezeket a normákat! - Vigyorgok rá szélesen, mert igen, itt az ideje, hogy Sebastian szülinapját ünnepelve tényleg Sebastianról szóljon minden. Még akkor is, ha én majd összetojom magam a sötétben, legalább a boldog szülinapot nyekeregve jutok át a túlvilágra a szívrohamom miatt. Éljen a pozitív életfelfogás!
- Tudom ám, hogy csak azért, mert szeretnéd még egy csinos ruhámat látni... - Mondom neki vigyorogva, mert el tudom képzelni róla, hogy nem is az előadás érdekli, hanem én csinos ruhában. Na jó, ez roppant egoista volt, de legalább a saját önbizalmam is tudom építeni és hála istennek nem volt hangos, megtartom magamnak. Maradok titkon egoista.
Bár úgy látszik, csini ruha meg frizura nélkül is sikerül kicsit feljavítani Sebastian kedvét, még csókokat is kapok tőle, aminek én nagyon is örülök, főleg, mert eltereli a figyelmem kicsit. És közelebb is húz, hogy gitározhasson, én pedig először hátradőlök. Látom nagyon elgondolkozik, mit is játsszon nekem, de hagyom a mestert alkotni nyugodtan.
Amikor megszületik az ötlet, először nem ismerem fel, de láttam a Frozent, elég hamar megismerem és elmosolyodok. Miközben hallgatom, a fejemet kicsit Sebastian vállának döntöm, de igyekszem nem zavarni. Maximum ha útban vagyok, lekönyököl. Kicsit meglepődök, amikor franciául kezd bele, de mely másik nyelven is énekelné? Elkuncogom magam kicsit és mosolyogva viszonzom a csókját, amikor éppen unatkozik.
- Komolyan, tiszta multifunkciós vagy. - Állapítom meg a szám végeztével, finoman végigsimítva az arcán. Ki kell túrnom azt a gitárt, én sokkal jobban mutatnék az ölében. - Gitározol, énekelsz és még szeretgetsz is... ez megfizethetetlen, de tudod, minden másra ott a MasterCard. - Kuncogok kicsit, mert már el is felejtettem, hogy sötét van. Le is hunyom a szemem, hogy finoman a füle mögé tűrjem szeretett, göndör tincset és mosolyogva csókoljam meg őt ismét.

-Ejj, te nő! - Nevetek kicsit, hogy köti az ebet a karóhoz, jelen esetben hogy én legyen a központi téma. Pedig nekem tényleg nem fontos.
-Hááát, az is közrejátszik. Főleg ha olyan izgalmas lesz levenni, mint legutóbb... - Mosolygok, némileg bujábban, bár nem az igazi. De tény, az a ruha igencsak csinos volt, a szex meg mennyei, szóval...
Aztán hogy eltereljem a figyelmét a sötétről meg a saját sötétségemről, inkább játszom neki valami... aranyosabbat, elvégre egy meséből játszom, de ez amolyan légy aki vagy, jó az úgy dal, és mindkettőnknek szerintem tökéletesen megfelel ez a mondandó.
-Igazán? Miért is édes? - Kuncogok kicsit, majd megcsókolom megint, majd belefordulok a simításába. - Igen, szeressük a MasterCardot... meg téged is! - Csókolgatom, majd megtalálja a szám, nem vagyok rest viszonozni, el is mélyedek a csókjában, olyan jól esik. El kéne terelni a gondolatait... az enyémeket is... igaz még fáj a fejem, de igyekszem nem gondolni rá. Félreteszem a gitárt és elfektetem Calliet, ha hagyja, én meg követem. Csókolózva is el lehet lenni... mással is...

- Ó, igen? Na majd megnehezítem a dolgod, hogy izgalmas legyen levenni... - Vigyorgok vissza rá, annyira vicces lenne megszívani mondjuk egy fűzővel. Nem tudom, mennyi türelme lenne szépen fűzögetni, esetleg cipzározni, finoman levenni. Bár egyen meg a fészkes fene, fejemet tenném rá, hogy azt is megoldaná valahogy, pillanatok alatt.
Kissé hozzábújva hallgatom csendben, ahogy gitározik, eszembe is jut a mese. Nagyon aranyos történet volt, bár engem különösen érzékenyen érintett. A testvéri viszony olybá tűnik mindkettőnknél elég... sarkalatos pont. Talán ezért jutott eszébe neki is a rendhagyó Disney produkció.
A kérdését pedig helyből megválaszolom, miért olyan multifunkciós, úgy látom tetszik neki a megnevezés. Olyan édes hangja van, ahogy kuncog, szokás szerint belesimítja az arcát a tenyerembe, mint egy bújós kiscica.
- De engem jobban, ugye? - Suttogom egyenesen az ajkaira, alig-alig megszakítva a csókunkat. Nem tudom hol a vége, de nem is akarom, az elejéről pedig már meg is feledkeztem, végtelennek tűnik. Sebastian pedig helyből félredobja azt a gitárt, elégedetten sóhajtok az ajkaira, főleg, mert azért csókolózni nem felejtett el. A nagy bánata nem okozott neki teljes amnéziát és úgy látom személyiségváltozást sem.
Olyan kis rámenős, mint mindig, eldönt a kanapén. Én egy vízihullát megszégyenítő bátorsággal engedem el magam a karjai között és hagyom, hogy fölém hajoljon. Átkarolom a nyakát, egyik kezemmel a hajába túrok, az imádott hajába, miközben tovább csókolom az ajkait, azokat a finom, édeseket. Közben pedig egyik csini, cicaharisnyás lábamat az övéi közé csúsztatom, hogy finoman az ő lábához simíthassam az enyémet. Lassan ismét csak arra tudok gondolni, hogy minél közelebb akarom tudni magamhoz őt.

Ez a jó válasz, pontosan az, amit vártam Sebastiantól. Mosolygok, de nem hagyom abba a csókolózást, semmi pénzért nem tenném most, főleg, hogy egyre jobban belemélyedünk a dolgokba. Főleg, hogy hamarosan már fekszek is, Sebastian pedig fölöttem. Magamhoz ölelem a nyakánál fogva, a hajába túrok, érzem, ahogy dorombol, tudom, hogy szereti. Viszonozza a simogatásomat, és olyan jól esik érzeni őt. De elégedetlen, telhetetlen vagyok, még mindig nincs elég közel...
Tovább csókolózunk, ahogy felhúzom a lábam felbátorodik, bár nem hiszem, hogy bátorításra lenne szüksége. Minden esetre hozzám simul, kissé érzem a súlyát és az érzés szokás szerint megrészegít, jólesően sóhajtok, bele a csókunkba. Még mindig olyan végtelennek tűnik, de nem baj, nem is akarok a végére gondolni. Csak ki akarom élvezni , minden percét, minden érintését. Ahogy végigsimít a combomon, a testemen, érzem, hogy a keze nyomán kicsit forróbb a bőröm. Van egy olyan érzésem, hogy Sebastian Draytonnak halvány lila gőze sincs, pontosan mit művel velem és mennyire meg vagyok érte őrülve.
De én sem vagyok vak, érzem, hogy valami nincs rendben, nem okés. Sebastian kicsit feszültnek tűnik és egyre inkább az és hát... én is érzem, hogy valami hiányzik, de nem esik le egyből, mi is az.
- Mi a baj? - Szakítom meg a csókunkat, hogy lehelve, lehunyt szemekkel kérdezzem tőle, miközben ismét finoman a füle mögé tűrök pár hajtincset és a mozdulatot folytatva megcirógatom az arcát is.

Élvezem a csókolózást Callievel, mindig is élveztem, ebből kifolyólag nem is értem mi a probléma, miért nem reagál a testem ahogy szokott, hiszen sokszor ennyi is elég, hogy izgalomba jöjjek. Ő is pontosan tudja, én pláne. De... valahogy... most még sem akaródzik működni a dolog, hiába Callie forró érintése, ahogy összesimulunk, ahogy hozzám ér szüntelen. Ettől pedig csak megint feszültebb leszek, ilyen még nem volt velem... és roppant kellemetlen. Némileg ijesztő. De én még reménykedem, hogy csak keringési zavar, vagy mi a jóisten.
De esélyem sincs eltitkolni, mert Callie elhúzódik a csókból és kérdez. Lehunyom a szemem hogy simogatja az arcom.
-Csak kicsit... több idő kell... nincs baj. - Az hogy fáj a fejem, kvára nem érdekel, majd elmúlik, majd kitágulnak az erek ha szeretkezünk. De basszus oda el kell jutni!!! De érezni a hangomon, hogy zavarban vagyok, én magam sem tudom mi van. Inkább elveszem Callie kezét és csókolgatni kezdem, majd ha sóhajtozik az beindít. Igen, igen, általában az elég gyorsan beindít.

Az érintései szokás szerint gyorsan hatással vannak rám, egyre jobban kezdem elveszíteni a fejem érzem, ahogy lassan Sebastian tölti ki minden gondolatomat. Csak rá figyelek és egyre jobban ár is hangolódok. De úgy érzem, az ő frekvenciája nem az igazi, ezért kicsit megszakítom a csókunkat, hogy megkérdezzem, mi a baj.
A válaszára csak elmosolyodok, hümmögök kicsit. Hiszek neki, végül is, mi oka lenne hazudni? Ha valami baja van, biztosan elmondta volna. De lelkesen veszi el a kezem, hogy adjon rá pár forró csókot, én pedig jólesően felsóhajtok. Ó, tudja, hogy imádom, de kölcsön kenyér vissza jár, mert másik kezemmel nem csak a haját túrom, de a nyakát tarkóját is cirógatom vele, mert tudom, hogy azt meg ő imádja.
De ahogy egyre forrósodik a helyzet, egyre inkább szembetűnő, hogy én jobban élvezem a helyzetet és sokkal lelkesebb vagyok a dolgokat illetőleg, mint ő. És eleinte egyáltalán nem volt zavaró, most már viszont egyre inkább, szóval még a szemeimet is kinyitom, úgy pillantok rá, a tekinetét keresem.
- Mi van veled, Sebastian? Be vagy feszülve totálisan, ne görcsölj. - Kérem tőle kedvesen, gyengéd, csábító hangon, miközben közelebb hajolok az arcához, orrommal finoman végigsimítok rajta és egy csókocskát adok az ajkaira. Na igen, Seb elég merev ma, csak épp ott nem, ahol kellene... a sors iróniája. Nem baj, ennek ellenére felpillantok rá, alsó ajkamba harapok és közelebb hajolok a füléhez.
- Ellazítsalak? - Suttogom bele a kérdést, huncut mosollyal az ajkaimon, majd finoman végighúzom bőrén az ajkaimat, egészen le, a nyakáig, ahova viszont egy finom csókot adok, játékosan a fogaim közé is csippentem a bőrét, nem akarok fájdalmat okozni, csak játszadozok, hátha kicsit fellelkesül tőle.

Szerencsére nincs baj, tényleg, Callie sóhajai zene füleimnek. Sőt, még a tarkómat is cirógatja, arra én sóhajtozom halkan, lehunyt szemmel, kellemes. De... nem történik változás. Az baj... az nagy baj. Feszültebb is leszek, próbálok koncentrálni, de egyre kevésbé megy, mert nem értem. Végig is nézek Callien, annyira vonzó, imádom ezt a nőt, akkor mi a baj? Belül minden vágyam hogy kielégítsem, de... a testem mintha szembeköpne.
Mikor megszólal kissé ijedten nézek rá, hogy... feszült vagyok. Meglepő ha nem áll fel?! Basszus... Érzem hogy ő nagyon akarja, én is csak nem megy.
Aztán játszik velem, irtó szexi. Élvezem ahogy az ajka nyoma égeti a nyakam, ahogy a forró lehelete csiklandozza a fülem. Ellazítani... azt hiszem nem ott lesz a baj... ha ennyitől nem indultam be... félek csak kínosabb lesz ha eztán sem. Még a végén azt hiszi majd, nem tetszik nekem. Vagy hogy menet közben a másik nemhez vonzódom, mit tudom én kva ijesztő!!!
-Callie... - Kezdek bele félve, elsápadtam. Belegondoltam mi lesz ha elmondom nem megy és közli akkor bocs, keresek mást. Az ajándékot meg tarts meg... vagy akármi... de férfinak kell lennie és lehetőleg nem cincogva előadni mi a bajom. Bár a nyakába bújok és suttogok, nem merek ránézni. - Nem megy... fáj a fejem egész nap, de reméltem ez nem baj... de a testem sztrájkol, nem akarja amit én... pedig én akarom... - Nyöszörgöm a végén, ilyenkor mi van? Lehet már ez sem megy. Megvolt a baj, elnyertem a büntetésem, soha nem áll már fel... te jó ég... mennyire hasznavehetetlen leszek... Istenek... Kicsit szaporábban veszem a levegőt, felment a vérnyomásom, de ettől csak jobban lüktet a fejem. Összeszorítom a szemem, basszus. Elcseszek mindent.

Telo hsz warning!

Én annyira oda vagyok és vissza, imádom Sebastiant. Csupán az zavar az egészben, hogy nem érzem, ez viszonzott. Pedig amúgy milyen cuki, meg idilli lenne a sztori, olyan filmbe illő, igazi szívremegtető este. De sajnos ez a valóság, nem egy álom. Hiába próbálom elcsábítani, érzem, hogy egyre jobban szenved. Amikor hallom, hogy a nevemet suttogja, sóhajtok egyet és felpillantok rá. De nem tudok a szemébe nézni, elbújik előlem, a nyakamba fúrja az arcát, mintha menekülne. Aztán hallom a szavait, halk, elgyötört a hangja. De nem bírom ki, hogy ne simogassam egyik kezemmel a hátát, nyugtatólag.
- Hé, semmi baj... Én sem hoztam ma a legszexibb formám... - Mondom sóhajtva. Inkább én is lehunyom a szemem, szabad kezemmel pedig a homlokom fogom, de a szemem is eltakarom vele. Komolyan nem tudom,  ki a fenét áltatok a flörtöléssel meg játszadozással. Kinek kell egy nő, aki fél a sötétben és rosszakat álmodik, mint egy kisgyerek. Nem csoda, hogy Sebastian nem harcrakész ma.
- Gyere, szedjük össze magunkat és vacsizzunk valamit. - Mondom, de közben tovább simogatom a hátát, arcommal pedig inkább hozzábújok, a hajához simulok. Úgy imádom a haját, talán még kárpótol azért is, hogy én ma este éhes maradok. Igazából már nem is vagyok éhes.. Nem ez volt életem legcsodásabb önbizalomépítő tréninge... Azt hiszem el kéne ásnom magam valahova...

-De igen, ezért nem értem... - Suttogom, te jó ég... mi van ha már ez sem megy ezután? Akkor... na jó, nem akarok erre gondolni, nem akarok erre gondolni... De legalább simogat, bár lehet reflex.
-Várj... öhm... Nem... nem szeretném ha... hagy kárpótoljalak... valami... - Hebegem, mert... itt a vég. Közli hagyjuk az egészet. Ez olyan szégyenteljes, mert olyan mintha már erre sem lennék jó. De most tulajdonképpen így is van, csak... hát... basszus! Igazából megint nem bírnék enni. Rosszul leszek a gondolattól is. Eddig tartott a nyugalmam, mert félek Calliet sem látom többet. Ez annyira igazságtalan, Callie... olyan váratlan volt hogy megtaláltam és... nem értem miért nem megy a dolog, Callie nagyon tetszik nekem, akkor mi a fenéért nem megy a dolog?!
Kicsit kétségbeesve nézek rá, nem akarom hogy elmenjen...
-Ne menj el... kérlek... - Miért hajtogatom mindenkinek ezt? Segíteni nem segít, csak szánalmasabb leszek tőle, le is sütöm a szemem. Végül is nem lehetek annyira önző, hogy meggátoljam abban, hogy boldog legyen. Elvégre... valószínű komoly kapcsolatot szeretne, de ha rám vesztegeti az időt nincs erre esélye... ráadásul úgy hogy még örömet sem tudok neki okozni... Fel kéne nőnöm és elfogadni, hogy sok dolog nem úgy alakul, ahogy szeretném. Csak nehéz. Nagyon nehéz.

- Nem, nem voltam. - Jegyzem meg, csak úgy mellesleg, Sebastian hátát simogatva, tanácstalanul pillantva fel a sötét plafonra, hátha oda van írva, hogy most mit kéne csinálnom. Valahogy meg kéne oldani ezt az egész... katyvaszt. Lehettem volna szexisebb is. Mondjuk megállapíthattam volna, hogy a kedvéért vettem fel a cicás harisnyát, de nem értékelte, akkor inkább vegye le.. de már mindegy. Előbb inkább a saját érzelmeimet és gondolataimat kéne csillapítani és rendezni, de ahogy Sebastian hebeg, lerí róla, mennyire kétségbe van esve.
- Kárpótolni? Nem kell kárpótolni, Seb. Ez most nem jött össze, ez van, el kell fogadni és továbblépni. - Na igen, sokan mondták már, hogy ez a mentalitás tipikusan rám jellemző. Pár dologban viszont nem működik, hiába próbálkozom, erőlködöm. De ebben abszolút fog, csak nem szabad fennakadni rajta és a világ végének beképzelni. Egyszerűen le kell rázni magunkról. Viszont Sebastian nem úgy néz ki, mint aki képes erre, főleg, mert motyogva kéri, hogy ne menjek el.
- Elmenni? Hova mennék és miért? - Kérdezem kissé értetlenül, majd huncut mosoly kúszik az arcomra. - Amúgy is, ha megyek, jössz velem te is, drágám, nézesd meg magad, gond van a rövidtávú memóriáddal. A saját bejáratú szakácsom leszel, megígérted, most már nem tudsz kihátrálni! - Kuncogok a fülébe kicsit, miközben magamhoz ölelem, megszorongatom kicsit. Nem kell annyira kétségbeesni, nem a világ vége, nincs kedve szeretkezni, na puff. És akkor mi van? Úgy látom, Sebastiannak ez a komplett armageddon, a teljes megsemmisülés, de nem kéne így viselkednie.
- Tudod, hova megyek? A konyhába, veled együtt, enni valamit, nem szeretném, ha a lelkemen száradna, hogy miattam haltál éhen. - Vigyorgok hozzá, mert hátha majd rá is átragad egy kis lazaság, meg vigyorgás. Egyáltalán nem is tudom, miért csináltunk ebből akkora nagy problémát. Kínos volt, tény, de csak azok számára nehezek a kínos dolgok, akik tele vannak gátlásokkal. Én épp elég gátlástalan vagyok ahhoz, hogy viccet csináljak ebből az egészből, de úgy látom Seb nem az, inkább nem próbálkozok be vele még.

-De nekem nagyon tetszel... Mindig. - Mondom halkan, mert nem hiszem hogy benne a hiba. Ha egy kinyúlt pólóba lenne kócosan nekem úgy is tetszene. Ez nem ezen múlt, de akkor nem tudom min. Lehet az a baj hogy nem ettem meg fáj a fejem. Lehet kevés hogy én nem figyelek oda erre, a testem tudja mi jönne és nincs energiám rá? Ú micsoda baromság ez.
Aztán hebegek neki már, mert én nem szeretném így befejezni. Ez így olyan... ahh.
-Deh... deh... az nem jó. - Nem tudok értelmesen beszélni mert hullámokban önt el a szégyenérzet. Egyszerűen továbblép. Ennyi. Nem is számít. Abszolút pótolható vagyok, tudom, de attól még fáj hallani. Hogy ennyire.
Kétségbeesve nézek rá, de a szavaira kicsit megnyugszom, látszik is, egy fokkal kevésbé leszek zavart.
-Azt hittem... köszönöm. - Sütöm le a szemem, komolyan jól esik hogy nem dob ki. Már az életéből, mert most nálam vagyunk. Vissza is ölelek, szorosabban, jaj de nagyon nem szeretném, ha elmenne!
-Nem vagyok éhes... De főzök... azaz... rendelek valamit... ha szeretnéd. - Nehezen forog az agyam, jut eszembe, továbbra sincs itthon semmi. - De tej még van... tartós. Tudok csinálni neked estére kakaót. - Nem szeretem a tartós tejet, de vettem, hátha véletlen csak úgy átjön Callie és akkor az kell, hogy tudjon aludni. Vannak ilyen vésztartalékok itthon, azokhoz sosem nyúlok, mert más miatt vannak itt. Mint Phoenix whiskyje, például.
Kell még egy kis idő, hogy összeszedjem magam, nem érzem valami jól magam. Ez a kis malőr sem segített.
-Elszívhatok egy cigit? - Kérdezem meg, mert ha őt zavarja természetesen nem gyújtok rá, de hátha relaxálna. Igaz, az megint elnyomja az étvágyam, de nem érdekel. Egyelőre csak támasztom magam, kicsit eltolva magam tőle, nem tudom lophatok-e csókot. Ahh, azt se tudom ilyenkor mi van.

- Szóval... nem velem volt a baj? - Kérdezem azért végül, hogy az én kis lelkecskémnek is meglegyen a megnyugvása. Csak hallani szeretném... egyszer. Ó, Seb, csak mondd ki, egyszer, kérlek, kérlek! És máris sokkal jobban fogom érezni magam.
- Nem jó? Mi nem jó? Az elfogadás vagy a továbblépés? - Kérdem tőle kedvesen, csendesen, türelmesen. Nem igazán értem mit mond, de majd ha megnyugszik és tud normális mondatokban fogalmazni, meg el tudja mondani mire gondol, biztosan értem majd. Azt pedig csak türelmesen kivárom, én tök jól érzem magam így is, itt, vele.
- Mit hittél? - Kérdezem végül, miközben érzem, hogy megszorongat, de annyira aranyos és olyan jól esik most. Érzem, hogy kicsit összetart, ha esetleg meginognék, vagy szeretnék szétesni. Esélyt sem ad rá, Sebastian ölelése pillanatok alatt összetart, mint valami hiper-szuper ragasztószalag.
- Az jó lesz. - Mosolygok rá, amikor a kakaóról beszél. Valószínűleg kelleni fog, de most nem akarok ezen agyalni, nem akarok ráparázni, mert attól csak még rosszabb lesz. És már most viszket a nyakam, és menekülnék, hogy elvigyem a gondjaimat, minél messzebb Sebastiantól. De most csak még nagyobb gondot okoznék vele, úgy érzem. Közben, hogy eltereljem a gondolataimat, ahogy feltámaszkodott, kicsit elengedem, hogy előre vegyem a kezeimet. A mutatóujjaimat egymás mellé a mellkasára rakom, majd mindkettővel elindulok és a lerajzolt szívecske után ismét összerintem őket. Még egy-két szívecskét rajzolgatok a mellkasára szórakozottan, aztán meghallom a kérdését és mosolyogva pillantok fel rá.
- Nem szeretném... tudod, mit szeretnék? - Kérdezem tőle szélesen elmosolyodva, kezeimet lazán a nyaka köré fonva. Kicsit feljebb hajolok, hogy adhassak egy puszit az arcára. - Azt, ha végre ennél valamit. - Egy puszi a szájához kicsit közelebb. - Mindegy mit, csak egyél. - Puszi a szája sarkára. - A kedvemért... - Puszi az alsó ajkára. - Kérlek. - Dorombolom neki az utolsó szót finoman, mielőtt még megcsókolnám őt. Érzem, hogy még mindig kicsit zavart, nem tudja hova tenni a helyzetet, de engem ugyan nem zavar. Attól még simán tudom szeretgetni, szerintem nem lesz ellenére. Sebastiannak sosincs ellenére a szeretgetés!
- És utána rágyújthatsz, ha még szeretnél, na? - Kérdezem tőle mosolyogva, a csók után, orrommal finoman végigsimítva az orrnyergén. Megvan az alku, ő eszik valamennyit, és utána felőlem cigizhet is, ha szeretne. Felnőtt ember, el tudja dönteni, mivel pusztítja magát és amíg nem az orrom alatt csinálja, nekem nincs bajom vele.
Közben elkezdek agyalni azon, mi lehet a probléma, és egy kis gondolkodás után eszembe jut valami. Nevetséges opció, de már tapasztaltam, hogy Sebastiannak az egyértelmű dolgokat is néha a szájába kell rágni, hogy megnyugodjon.
- Seb, nem okoztál csalódást, én nem szeretkezni jöttem. Nem, én azért jöttem, hogy megünnepeljük a szülinapod! Szóval... - Mondom, miközben egyik kezemmel elengedem őt, mosolyogva nyúlok le a táskámba, amit a kanapé mellett hagytam és egy kis szerencsétlenkedés és kutatás után még egy becsomagolt, szalagos, könyvméretű csomagocskát húzok elő belőle. - Boldog szülinapot! - Bizony, még nincs vége a meglepetések estéjének. Bár az előző meglepetés nem volt betervezve, majd ez feledteti. Amúgy a csomagolás Giorgio Esposito könyvét rejti, aláírással, meg azt is láttam, hogy írt bele valamit, de nem néztem meg mi az. Sebastiannak szól, majd meglátja ő is és biztos vagyok benne, hogy élvezni fogja Mr. Esposito könyvét, az az ember egy zseni és minden szava arany, még egy laikus is tud rajta csüngeni.

- Nem az embereken lépünk tovább, a problémákon. - Mondom neki, mert furcsa, hogy ő erre gondolt és a következő gondolatait már nem is akarja elárulni. Én sóhajtva hagyom neki, ha nem szeretné, hát nem, inkább elszórakozom és szívecskéket rajzolgatok a mellkasára, hogy kicsit eltereljem a hülye gondolataimat. Aztán megkérdem tőle, tudja-e mit szeretnék, ő pedig rázza a fejét. Rosszallóan nézhetnék rá, mert tudja, de még mennyire, hogy tudja, csak most nem jut eszébe. Viszont miközben elmagyarázom neki, puszikat adok neki, végig az arcán, ő pedig le is hunyja a szemét és élvezkedik kicsit. Jó szokása szerint kissé elhúzza a csókunkat, én pedig örülök neki, de még mennyire, csak a végén majd totál elgémberedek és fel se tudok majd állni.
- Helyes, jó döntés. - Mosolygok rá szélesen, majd adok egy nagy puszit az ajkaira. Bár úgyse hagytam volna, hogy máshogy döntsön. Nem vagyok erőszakos általában, nem szoktam kérlelni sem, de ez most abszolút az ő érdeke, hogy egyen valamit és pihenjen egy nagyot.
- Nem, tényleg nem. - Mosolygok és piszézek vele, ahogy ő csinálta nemrég, mindig ő szokta velem csinálni, de eltanultam tőle, szóval most vissza is adom és nagyon szépen mosolygok rá. Olyan kis sebzett, instabil most szegénykém, szüksége van rám, lerí róla. Erre az afférra nem volt szüksége, de nem baj, kap még egy ajándékot.
- Nem, annyit azért nem hoztam, de jó ötlet, majd jövőre. - Vigyorgok rá szélesen, miközben felülök és belékarolok, miközben bontogatja lassan, finoman. Magamhoz ölelem a karját és a válla mellől figyelem, egyszer a csomagolást, mintha én is izgulnék, mi van benne, egyszer pedig az arcát, hogy lássan Sebastian mit gondol. És amikor meglátja, elmosolyodik, ahj, abba kicsit beleremeg a Callieszívem. Nem tehetek róla, olyan szívdöglesztő, amikor mosolyog!
- Szívesen! - Válaszolom a hálálkodására, miközben kicsit közelebb kucorodom. Nem hagyom békén, csak azért sem, az arcommal kicsit a nyakához simulok és csak akkor nézek fel, amikor ismét hozzám szól és rámosolygok.
- Gabonapehely... és gyümölcsök! Jól hangzik, nem? - Rázogatom meg kicsit, és tök szívesen felpattannék és már rángatnám is magammal, de nem vagyok elég bátor hozzá. Én Sebastian nélkül biztos, hogy sehova nem megyek a sötét lakásban, nem-nem, egy lépést sem teszek meg így.
- Még meg is etetlek, ha szeretnéd. - Ajánlom fel neki vigyorogva, ennek ellenére halál komoly az ajánlat.

-Tudom, tudom... - Össze kéne szednem magam és a gondolataim, sokkal jobban járnék. Csak jelen esetben kicsit nehéz. De a csókjai meg a kedvessége azért sokat segít, olyan jó hogy nem megy el.
Mosolygok némileg bocsánatkérően, hogy még erre is figyelnie kell, ha már én nem teszem meg. De fogok enni, tényleg.
-Köszönöm... - Mosolyodom el hogy piszéz velem, érezni, hogy most tényleg nyugodtabb lettem. Ha nem ábrándult ki belőlem még, akkor az nagyon jó. Túl hamar lett volna, megviselt volna. De így még odébb van, ennek örülök.
-Ahh... neeee. - Nevetek kicsit, úszni fogok az ajándékokban, még csak az kéne.
Míg csomagolom ki az ajándékot mellém kucorodik, én adok neki egy csókot, nem bírom ki, csak úgy folytatom a csomagolást. Persze elmosolyodom az ajádékon, mert tetszik. Erről is ő fog eszembe jutni, ami jó dolog. Nem csak azért mert tőle kaptam, hanem mert együtt váltottunk pár szót a szerzővel, együtt voltunk aznap este, másnap is. Jó volt.
Még közelebb bújik, olyan jó. Azt hiszem nekem sokszor ez hiányzik. De... Henrytől most nem jó ilyet kérni, nem is lenne jó ötlet, Joshtól fura lenne, több szempontból is bár amilyen lökött megtenné a kedvemért... Elee nem bújós, noha nem értené félre. Amelia és Callie pedig... hát nekik én kéne hogy a kényeztető fél legyek, de jól esik hogy Callie még ezek után is velem marad.
Le is hunyom a szemem, hogy érzem a nyakamba bújni, olyan jó.
-Olyan jó hogy itt vagy. - Bújok én is az arcommal az arcához, tényleg nagyon hálás vagyok. De megígértem hogy eszem, szóval... sorolom a lehetőségeket.
-Aham. Szeretem mindkettőt. - Ez igaz, tényleg szeretem őket, csak most nem kívánom egyiket sem. Nem baj, enni kell.
-Enni még tudok. Szerencsére. - Mondom és sóhajtok, eszembe jut hogy etettem Henryt ha épp nagyon rosszul volt. Teljesen más volt mint kicsinek etetni. Én nem szeretném hogy etessenek, csak mert.. bajom van. Ha szex után közösen eszünk az más... de így... uh. Na szóval inkább rámosolygok és felállok, húzom magammal.
-Te szegény... hozzám lettél láncolva... - Mosolygok, de tényleg kellemetlen lehet a másiknak, elvégre még mindig nincs áram, szerintem holnap reggelig nem is lesz.
Ha hagyja akkor átkarolom és kivezetem a konyhába az egyik gyertyát hozva. Leteszem az asztalra és előszedek tányért, mert a conflakes-et. Kockázok fel almát meg némi mangót és leöntöm narancslével. Az még van itthon. Nem csinálok sokat, látszik kis tálkányi adag lesz belőle, de legalább gyorsabban megvan.
-Te mit kérsz? - Közben a kakaóját is csinálom, ha most nem kér, teszek be neki a szinte üres hűtőbe egy bögrével.
Azért végig igyekszem valahogy hozzáérni, belekarolni, akármi. Csak kell mindkét kezem, szóval cselesnek kell lennem.

Amíg Sebastian bontja a könyvet, én jobban izgulok, mint ő, ami kicsit irreális, de nem baj, elnézem magunknak. Örülök neki, amikor látom mosolyogni, meg olyan jó hallani kicsit nevetgélni a sok-sok ajándékon, amit előrevetítettem neki. Szerintem ez Sebastian félelme, hogy olyasvalakire akad, aki jobban tudja szeretgetni-kényeztetni, jobban tud törődni vele, mint ahogy azt viszonozni tudná. Még ölelgetem kicsit a karját, ahogy arcommal kicsit a nyakába bújok és mélyen magamba szívom a finom illatát, érzem, hogy ő is hozzám simul az arcával, nekem pedig kuncognom kell, mert olyan boldog vagyok tőle, meg attól is, amit mond.
- Hát, nem rövid távra rendezkedtem be... - Állapítom meg vigyorogva, ezzel jelezve, hogy nem, nem tervezek jövő héten visszarepülni Görögországba és magam mögött hagyni az egészet, amit itt elértem, az összes munkámat sutba vágni... áh, nincs hozzá szívem. Vagy bátorságom... vagy egyik sem.
- Hiszem, ha látom. - Válaszolom vigyorogva arra, hogy enni még tud. Idáig nem úgy néz ki, remélem nem kell tölcsért ledugnom a torkán és úgy megetetni, mert nem lenne túl kényelmes neki. Mondjuk talán egy picike, elrejtett szadista-domina részecském talán még élvezné is... talán. De inkább nem gondolok ilyesmire.
- Talán nem is bánom annyira. - Mosolygok vissza rá, amikor megállapítja, hogy szegény vagyok, amiért hozzá vagyok láncolva. Én viszont nagyon szívesen állok fel vele és jó érzés, hogy átkarol, úgy kalauzol el a konyhába, és hozza a csodás, védelmező gyertyánkat is.
Azonban amikor kaját készítenie kell, szüksége van mindkét kezére, én pedig ügyes és rafinált kis púpként akaszkodok rá. Márpedig úgy, hogy mögé lépek, hozzásimulok és karjaimmal átölelem a felsőtestét. A fejem pedig a hátára hajtom és hallgatom kicsit a szívdobogását. Amikor pedig mennie kell valahova, hűséges kis pingvinként engedek a szorításomon és totyogok utána, hogy ne tapossam le a lábát.
- Én nem kérek semmit, ettem, mielőtt eljöttem. Illetve de, Sebastiant. Elvitelre. - Vigyorgok elégedetten, kár, hogy nem látja a fejem, de most az enyém. Hazaviszem, elrabolom és örülök, mint majom a farkának.

-Azt hiszem én sem. - Mosolygok, mert ami azt illeti... eddig úgy voltam vele, ha kell, holnap már itt sem vagyok, hanem ott, ahol kell. Londonban, főképp. De mivel Henry már nincs ott, a szülői ház nem vonzz, így... mondhatni ide köt már minden. Kicsit furcsa belegondolni, hogy ez már fix. Főleg hogy véletlen döntöttem Los Angeles mellett. Főleg hogy mindig is Párizsban akartam élni, Marseilleban. De nem zavar, ha van miért maradni, akkor a világ legjobb, legangyalibb helye lesz ez a kis zug a világtérképen.
-Jó... jó... eszem már. - Sóhajtom, hogy nem hisz nekem ez a nőszemély.
Elmosolyodom, melegebben, hogy azt mondja, nem bánja hogy mellém lett kényszerülve, örülök ha nem teher neki a dolog. Annak nem örülnék. Szóval megyek is a konyhába vele valamit összerittyenteni.
Jól esik hogy átkarol, egyszer le is áll a kezem és csak élvezem, de észbe kapok, hogy talán nem most kéne elmerülni a jól eső érzésben és csipkedem magam.
-Oh. Fura ízlésed van, bár szereted az édeset, hááát... - Keserédes vagyok most, úgy érzem, de azért... édes is szóval megölelgetem és úgy megyek csak vissza vele. Leülök és melléfészkelem magam, majd elég lustán és mélán, de nekiállok enni. Elég sokáig nyammogok egy falaton, érezni hogy semmi kedvem hozzá, de szót fogadok, csikorog is a gyomrom, hogy végre van mit emésztenie és nem alkohol.
-Ühm... remélem este nem csinálja, mert a végén a kanapén kell aludnom, hogy tudj pihenni. - Húzom a szám, de mosolygok.

- Helyes, egyél csak... - Vigyorgok, mert jó érzés, hogy nyertem, és hogy végre megtömi kicsit a pocakját. Biztos vagyok benne, hogy már jót fog tenni neki. Amíg elkészíti a vacsoráját, én mögötte állok és úgy ölelgetem, lefoglalom magam. Amikor pedig azt kérdezi, hogy mit szeretnék, akkor megmondom, hogy őt szeretném, elvitelre. És meg is kapom, de még mennyire, hogy meg fogom! Ő lesz az én kis különbejáratú házi cukorfalatom.
- Az én ízlésem igenis kiváló. - Vigyorgok, de megint nem látja, mert inkább megölelget, én pedig hagyom. De még mennyire, szeretem, amikor ölelget, és már megyek is vele vissza a kanapéra, odafészkelem magam nem messze tőle... mondhatni roppant közel. Figyelem, ahogy eszik, mosolygok rá, és úgy helyezkedek, hogy azért közé és az egyik karja közé be tudjak slisszanni. Egyik karommal át is karolom, nem tudom mi van velem, de nem tudok leszakadni róla, egyszerűen nem megy, talán a félelem teszi ezt velem.
- Ennyitől még simán alszok. - Mosolygok végül, miközben a kutyorgó hasát laza, körkörös mozdulatokkal kezdem el kicsit simogatni. Tudom, hogy nem fáj neki, de ki tudja, hátha megnyugtatja, jobb ötletem amúgy sincs. De természetesen már megint hülye dolgokon jár az eszem. Közelebb csüccsenek kicsit, hogy az arcomat megint elbújtathassam Sebastian nyakában és hajában.
- De Seb... tudod... én fel fogok kelni éjjel. És ha amúgy sem alszol jól, nem kéne, tudod, hogy felébresszelek még én is... - Igen, megint kezdem, de csak azért, mert ez a legkínosabb szokásom és nem tudok mit kezdeni vele. És nagyon szeretek Sebastiannal összebújva aludni, de most igenis ő a fontosabb. Nem csak azért, mert szülinapja van, hanem mert elég ramatyul fest és tényleg elég ramatyul is van.

-Bocsánat, nem szóltam... - Nevetek kicsit, csóválom a fejem. Hát... szerintem nálam csak jobbat talál, de örülök ha beéri velem is. Igazából nagyon örülök.
Nem zavar hogy nagyon közel bújik, jól esik, át is karolom, no meg én tudok bal kézzel is enni, mindegy hogy helyezkedik megoldom a dolgot.
-Köszi. - Mosolygok, mert hát rossz lenne nélküle aludni, mikor lehetne vele is. Aztán simogatja a hasam, arra le kell hunynom a szemem. Tudom nem azért csinálja hogy izgasson vagy bármi ilyen, de hát imádom ha a hasam simogatják. Hátrány, hogy inkább kucorogni kezdek a nyakába és nyöszörgök, hogy jó, de nem eszem. De jól esik hogy szeretget, amúgy sincs kedvem enni, ahh.
De gondolom rám szól, hogy így khm, egyek is, szóval kibújok a nyakából és eszem, szóval úgy dönt megelőzi a következő akciómat és ő bújik az enyémbe.
-Nem zavar. Anno Henry miatt... szóval anno is sokat felkeltem ha kellett, nem aludtam valami jól. Ha nagyon fáradt vagyok úgy is elalszom. Ha nem, akkor úgy is felkelek. Össze vissza alszom mostanában, szóval ne aggódj. Sajnálom hogy nem tudlak eléggé elfárasztani ahhoz hogy tudj aludni rendesen... a múltkor már ment... jó is volt, örültem is... - Mondom bánatosan, mert annak úgy örültem. De ahhoz el kéne lazítanom, ki kéne merítenem kellemesen a testét, de most nem megy... fogalmam sincs, mivel helyettesítsem a dolgot, elvégre eddig sosem szorultam alternatív megoldásra szex terén. Inkább lapátolok még egy kanál kaját a számba és lustán rágni kezdem, addig sem beszélek.