Elégedetten kuncogok a kis győzelemre, hogy elismeri, igenis jó ízlésem van. Sebastiannal ez a helyzet, jó választás! És még csak az sem zavarja, hogy evés közben zaklatom, nem olyan, mint egy morgós kutyus. Nem, megoldja, hogy fél kézzel egyen és inkább hagyja, hogy odabújjak hozzá. Aztán elkezdtem kicsit simogatni a pocakját, és ez nagyon tetszik neki, csak vigyorgok, ahogy odabújik hozzám, a nyakamhoz. Egy ideig hagyom, hogy élvezkedjen rajta, aztán abbahagyok és finoman megpaskolom a hasát.
- Nem úgy volt, hogy eszel..? - Kérdezem vigyorogva, mert annyira nem akartam elvonni a figyelmét, de úgy néz ki, hogy Seb egy kis kutyuska mégis. Ha vakargatod a pocakját, el van tőle alélva teljesen. De aztán cserélünk és én bújok oda hozzá, érvelve, miért nem kéne mellettem aludnia. De szokás szerint leszerel, gondolkodás nélkül.
- Az amúgy is csak akkor megy, ha nem kell ilyen nagyon korán felkelnem, mint holnap. - Na igen, az olyan szintű fáradtság abszolút hétvégi sport, viszont én olyan jól érzem magam, amíg Sebastian eszeget, hogy kicsit lejjebb is csúszok, de a lábaimat magam alá húzom. Úgy dőlök neki Sebastiannak, és végre a fejemnek is találok egy kényelmes helyet. Aztán fel sem tűnik, hogy le-lecsukódnak a pilláim és egyre nagyobbakat pislogok és szuszogok. Szokás szerint elszenderedek, ha van egy kis időm a... szabadidőm. Ha van, úgy egyáltalán. De nem baj, Sebastian addig eszik, bár még nem kéne aludnom, illetve előtte át kéne öltöznöm, de már nem tudok ilyeneken gondolkodni. Túl kényelmes itt, túl jó, meleg, puha párna Sebastian és túl kellemesen érzem magam ahhoz, hogy ne aludjak el egyhamar.

Egyet nyögve bújok ki a nyakából és a hajából, hogy folytassam az evést. Mondjuk igaza van, le kéne tudni, legalább hamarabb túl leszek rajta. Ebben a pillanatban fel nem foghatom mások hogy tudják órákig nyújtani a falatozást. Ritka unalmas...
-Hah... azért én próbálkoznék. - Mosolyodom el kicsit, majd eszegetek, de feltűnik hogy túl csendes a másik. Nem fecserészik, nem noszogat. A kanalat a számban hagyva dőlök kicsit előre a fejemmel, hogy megszemléljen Calliet, de már édesen alszik. Megcsóválom a fejem és gyorsan befejezem a maradékot, leteszem az asztalra. Aztán óvatosan kibújok Callie mellől, közben meg-meg támasztva és a karjaimba veszem és elfektetem a hálóban, betakarom. Ha nem nagyon ébred fel, akkor kibújtatom cselesen a ruháiból a fehérneműt meghagyva és kimegyek még kicsit, elpakolom a mosatlan edényeket, meg kicsit összébb pakolok. Elvégre nem leszek itthon pár napig, reggel meg sietni fog. Meg álmos sem vagyok. Szóval elszöszmötölök, lezuhanyzom és hasonlók, majd levetkőzöm és bebújok mellé. Nem nagyon alszom el, vagy csak elpilledek mikor felkel, akkor szokás szerint nézem minden rendben-e vele és visszafekszem vele. Reggel mondjuk legalább nem kelek fejfájással, ami jó hír, csak kicsit kómás leszek, mert alig aludtam.

Amikor Sebastian a karjaiba vesz, kicsit ébredezem, de úgy döntök, nem nyitom ki a kezeimet, egészen addig, amíg le nem rak az ágyba és be nem takargat. Mármint, azzal nincs semmi baj, de nem fekszik itt mellettem és ez nagyon nagy baj, én vele szeretnék aludni.
- Elmész...? - Kérdem tőle álmosan, halk orrhangon, miközben laposakat pislogva nézek fel rá az ágyikóból. De azt hiszem, mielőtt még megvárhatnám a választ, visszaszenderedek, mert arra térek újra kissé magamhoz, hogy vetkőztet, én meg, mint az ügyes kisgyerekek segítek, megemelem kicsit a csípőm, aztán a felsőtestem és felemelem a kezem is, aztán elfekszek, mint egy kidőlt villanyoszlop.
- Idehozod a telefonom? - Kérdem tőle halkan, mert az kell, hogy reggel ébresszen, de már nem várom meg a választ, szívesen tenném, de nem tudom. Ismét nagyokat szuszogok és már alszok is, akár mellettem van a telefonom, akár nincs. Akár itt van Sebastian, akár nincs, túl fáradt vagyok, hogy ilyesmin még problémázzak, inkább átölelem a párnámat, ő az egyetlen biztos pont az életemben jelenleg, meg a puha takaróm.

Az éjszaka a szokásos álmom van, felébredek. De nem olyan, mint mindig, zaklatott vagyok, sírni akarok, hisztizni, hevesen kapkodom a levegőt, hogy elnyomjam. Nehezebben taszítom magam a szokásos, semleges érzéktelenségbe, mint szoktam, de végül sikerül. Egy kicsit bezavar az erőbe, hogy nem otthon vagyok, de egy kis erőlködés után eszembe jut a hűtő, a kakaóm, megmelegítem magamnak és azt iszogatva próbálom megnyugtatni magam. Azzal a kellemes tudattal fekszek vissza, Sebastian mellé, hogy reggel valószínűleg ebből a kis éjszakai járkálásból nem fog semmi megmaradni.

Hála istennek, igazam volt éjjel, hiszen reggel a telefonom zenélése kitöröl mindent a fejemből. Azt se tudom, hol vagyok, mint egy ágyúgolyó, úgy ülök fel, remélhetőleg közben nem teszek kárt Sebastianban, csak gyorsan mászok is, hogy kikapcsolhassam a csörgést, bár biztos vagyok benne, hogy már ő is ébren van.
Aztán eszembe jut valami és kimegyek a táskámért, fogalmam sincs, hol hagytam, aztán visszajövök, lecsüccsenek az ágy szélére. A térdeimet összeérintem, kicsit előredőlök, aztán kiveszem a táskámból a kis borítékot. Tulajdonképpen, van még egy ajándék, de már ha rágondolok, viszket a nyakam. Meg is kell vakarnom, miközben nézegetem egy kicsit. Nem tudom, mikor lettem ekkora nyuszi, betoji kis nyuszika, hogy nem merem odaadni neki. Talán csak félek attól, hogy nem fogadja majd el.
- Az az igazság... - Kezdek bele, hogy ne legyen visszaút, de basszus, már meg is bánom. Most már mindegy. - Hogy van még egy ajándékod. - Pillantok Sebastian felé, miközben egyik ujjamat monoton mozdulatokkal, idegesen húzogatom a borítékon. Na szép, Callie, szép volt. Megcsinálod magadnak a hülyeséget, haza kellett volna vinned egyszerűen.

-Visszajövök. - Mosolygok rá, mert édes hogy hiányol. Levetkőztetem, mondok egy "ühüm"-öt a telefonra. De ahogy elnézem már alszik is újfent, szóval kisimítom a haját az arcából és még elvagyok kinn egy darabon. A telefonját meg behozom és lerakom az éjjeliszekrényre az oldalán.
Az este nehezen telik, mert Callie rosszabbul alszik mint szokott. De nekem csak a tudat marad, hogy nem tehetek semmit, vagy amit tehetek, megtettem már, lásd kakaó.
Aztán visszafekszünk, de én nehezen alszom el újra, szinte már kelhetek is.

Mikor hallom a kis zenét, az hidegen hagy, de mikor kirántódik a karjaimból a másik arra elégedetlen nyögök egy nagyot és sértődötten a másik oldalra fordulok, de a takarót az alaposan átkarolom. Ez durva volt...
Persze ébren vagyok csak duzzogva fekszem a takarót ölelgetve, mocorgok is puffogva, szóval nem titok hogy nem alszom.
-Hmm? - Kérdem még némileg sértődött hangszínnel, majd félig kinyitom az egyik szemem - hiába, mert nem látok semmit. - Szívem... kicsit sokat adsz nem? Vagy azt hitted örülsz, ha egy tetszeni fog? Butus... - Mivel nem látom hogy már nála lenne átfordulok és immár őt ölelgetem, ha tudom az ölébe teszem a fejem, bújok hozzá. - Mi az? Velem maradsz egész nap? - Bújok, nekem az is tökéletes ajándék lenne, rám áldozza a szabadidejét. - Mi van a kezedben? - innen már látom mintha lenne valami, de hát messze van. Fáradtan is pislognak a szemeim, mert alig aludtam.

Kuncogok kicsit, amikor Sebastian sértődötten morogva a másik oldalára fordul. Van egy olyan érzésem, hogy nem az ébresztő miatt van, hanem miattam, amiért ficánkoló halacskaként ugrok ki érte, hogy minél hamarabb lekapcsoljam. De biztos vagyok benne, hogy fent van, mert amikor visszaérek, még mindig morgolódik és hátatfordítva ölelgeti a takaróját. Én pedig nézegetem kicsit, habozok, vakarom a nyakam. Nem tudom, mi a fenéért vagyok ilyen frászban, a legrosszabb, ami történhet az, hogy elküld a fenébe vele együtt. Sóhajtva döntöm előre kicsit a fejem, de mire felpillantok, Sebastian már bújik is az ölembe, felemelem a kezem, aztán finoman simogatom a haját, mosolygok rá.
- Nem, az eredeti ötletem az album volt, de aztán... csak úgy jöttek a lehetőségek, én meg utálom őket kihagyni és nem tudtam dönteni, szóval... - Mosolygok tovább, amikor elmagyarázom, hogy lett az egy ajándékból négy, de nem bánom, mert tudom, hogy mindegyiknek örül. De ez az utolsó... vagy nagyon fog neki örülni, vagy nagyon nem. Kissé zavartan nevetgélek a kérdésére, jó is volna vele lenni, de tegnap is ellógtam miatta, ma már nem megy. Kicsit beharapom az ajkam, miközben a következő kérdésre keresem a választ.
- Az ajándékod... de szemüveg nélkül nem fogod látni. - Figyelmeztetem őt, és kicsit ráfagy az arcomra a mosoly, mert a kis borítékhoz egy szép kis sztori is tartozik, de inkább odaadom Sebastiannak, már égeti a kezem, de a tekintetem inkább nem veszem le róla.
- Tudod, ezt... kivételesen elutasíthatod, ha nem akarod. Szóval, az unokanővérem, ő jövő tavasszal fog házasodni, és hatalmas lagzija lesz. Én a meghívómhoz kaptam két repjegyet is, hogy ne terheljen az utazás költsége, és azt mondta... vigyek magammal valakit, akit szeretnék. - Harapom be az ajkam, elég erősen ahhoz, hogy kicsit fájjon. Igen, ez van a borítékban. Egy repülőjegy, Görögországba. Említette, hogy mennyire szeretne visszamenni.
- Persze, szállás nincs hozzá, csak nálunk, meg csak pár nap és elég sok utazás, de nagy buli lesz és... nem is tudom... - Nyökögök már csak a végén, inkább nem idegeskedem feleslegesen, inkább ideges tekintettel méregetem és megvárom, mit szól hozzá.

-Akkor vásárolj be és oszd be egy évre.... - Mondom álmosan, irigylem hogy ennyi ötlete van. Engem vagy elkap az ihlet... vagy nagyon nem. Inkább ölelgetem és csókolom a hasát, óh, igen, még nem öltözött fel, hmm.
-Mondasz valamit. - Hunyorítok, ahh, fel kell ülnöm. Keresem a fekete pacát a többi paca között, de megvan, felteszem, már látom és nem csak érzem hogy egy boríték van a kezemben.
-Újabb színházjegy? Ó, vagy koncert... - Vigyorgok, de még törölgetem a szemem, lehelek belé némi életet egy kevés könny formájában.
De kinyitom, akkor kezd bele a kis sztoriba, látom is hogy repülőjegy, elnyílik az ajkam. Meglepődve nézek rá.
Wow... újra lenézek a jegyre. Megcsóválom a fejem. Annyira nagyon visszavágytam oda, de annyira, de sosem tehettem meg. Vagy mert nem engedték vagy mert tanultam, vagy mert otthon voltam, vagy mert féltem nem kapnék ott munkát, tekintve nem kapok görögül. Erre kapok egy jegyet, csak úgy, ráadásul Tőle, aki miatt - titokban - mindig is visszavágytam.
-Igen. - Mosolyodom el, majd vigyorrá szélesedik, kicsit nevetek is. - Igen! Szeretném, nagyon szeretném... - Csúszok közelebb és megcsókolom hevesebben, de belenevetek a csókba, mert visszamegyek hozzá! Abba a szép kis városkába, igaz nem sok időre, de szerintem kitolhatnánk pár napról mondjuk... egy hétre, vagy ilyesmi. Szerintem el lehetne intézni! Lehet el is intézem a háta mögött majd! Valahogy... Elvégre újra együtt lehetnénk ott, meseszerű lenne!
-De biztos engem akarsz vinni? Mármint... - Nevetek kicsit. - Akárkit vihetnél, érted... - Mert én nagyon örülök hogy engem választott, de tavasz még messze van és ki tudja... lehet addigra már nagyon nem engem akar.

- Végre elismeted. - Fújom ki a levegőt és vigyorgok kicsit, majd inkább odaadom neki, ahelyett, hogy én szorongatom. Fel is veszi a szemüvegét, és a borítékot nézegeti, találgat, belőlem pedig egy kisebb nevetés szakad ki, önkénytelen feszültségoldásként.
- Nem egészen... - Árulom el, hogy nem koncertjegy... azt oda mertem volna adni simán. Csak ezzel szenvedek annyit, de most már odaadtam, el is mondtam, mi ez, miért, hogyan... de inkább nem nézek rá. Nem akarom látni az arcát, amikor kinyitja, amikor leesik neki, hogy mi is ez tulajdonképpen. Nem viselném jól, ha rossz reakció lenne, szóval inkább megkímélem magam.
Csak akkor kapom felé a fejem, amikor azt mondja, igen. De már vigyorgok is, mint valami nem normális. Ezért kellett ennyit görcsölni. Látom, ahogy ő is elvigyorodik, nevet kicsit, még egyszer mondja, mennyire szeretné azt a jegyet, én is nevetgélek egy kicsit. De nincs rá túl sok időm, lehetőségem, mert hamar lekap egy csókkal, ami jóval hevesebb, mint bármelyik, amit tegnap kaptam. Mondjuk úgy, hogy Sebastian kiütéssel győzött, amikor pedig belenevet, nekem is nevetnem kell. Na tessék, úgy megrészegítettem, hogy már csókolózni se tud, ezért már valami díjat érdemelnék, de komolyan.
- Biztosan! Olyan lesz, mintha újra tizenpár évesek lennénk! - Lelkesedek vigyorogva. - És tele fogjuk enni magunkat, öt kilóval nehezebben jövök haza, szerintem bele se férek majd a repülő ülésébe, meg táncolunk majd, sokat, nagyon sokat! - Vetítem előre nevetgélve, de aztán kénytelen vagyok felállni és öltözni, mert elkövetem a hibát, hogy az órára pillantok és sóhajtanom kell. Mert kivételesen nem akarom ezt a mai napot, nem akarok dolgozni, de muszáj lesz, különben úgy elmaradok, hogy sosem érem utol magam.
- Akkor velem jössz ma reggel, hm? Becsábítalak az oroszlán barlangjába. - Kacsintok rá, majd elvigyorodok és már rajtam is van a ruhám, a gyűrűm, jézusom, mit hagyok még el, a fejemen kívül. A táskám, a telefonom... azt se tudom, hol áll a fejem. Nem szeretek kapkodni, még csak egy kávét se tudtam inni, hogy jól induljon a napom.

Sejtelmeskedik itt a borítékkal, de mikor kinyitom megvilágosodom miért. Elvégre egy út Görögországba, vele... kell ennél szebb és jobb ajándék? Imádom! Le is kapom, de hát nevetnem kell, a tegnapi nyűgöm el is feledem, főleg hogy nem fáj a fejem, fel is ébredtem.
Nevetek mikor ecseteli enni fogunk, sokat.
-Majd újra kiülhetnénk a mólóra! Ó és beosonok a falon felmászva a szobádba, már sokkal ügyesebb vagyok! Jaaaaj és úszunk megint a tengerben, meg szeretkezünk... de táncolunk is, persze, már tudok is! - Nevetek, érezni, hogy nagyon szépek lehetnek nekem ezek az emlékek, féltett kincseim.
-Ahh, mész? Ne máár... - Nem tudom mióta vagyok ilyen nyűgös. - Én megoldottam a múltkor azt a húsz percet, te meg tudod? - Pajzán vigyor, ó, egészen a réginek érzem magam.
Áh, de nem biztos hogy belemegy, még kivárok.
-Igeeeen! Mit kérsz vacsira? - Vigyorodom el, mert ma én főzök ugye. De ha nagyon nem bírom rávenni egy kis enytyem-pentyemre, akkor kelletlen gyorsan magamra kapok valami pólót és farmer, felkapom a táskát amit tegnap összekészítettem magamnak (van benne munka, ruha, fürdőszobai kellékek úgymond. Felőlem mehetünk is, bár fura lesz másnál "lakni" egy ideig.

- Hát, nem hiszem, hogy a mászásra szükséged lesz, de megpróbálkozhatsz vele... - Nevetgélek kicsit, de a többi ötlete feltétel nélkül tetszik, mindegyik. De vissza kell rángatnom magam a jelenbe, tavasz sajnos még messze van, majdnem fél év, most viszont a mai napra kell koncentrálnom. És arra, hogy hamar össze kell szedjem magam. Éppen a hajam veszem ki a ruhám alól és dobom hátra, háttal állok Sebastiannak, amikor hallom a felhívását. Elvigyorodom és hátrapillantok a vállam felett.
- Húsz perc, hm? Szerinted a legutóbbi után beérem majd húsz perccel, ha? Milyen nőcskének nézel te, Sebastian? - Vigyorgok végül, nem, nem fogok egy húsz perces, reggeli gyors menettel kedvezni neki, szépen megvárom, amíg lesz időnk egymásra, remélhetőleg kedve is lesz hozzá. Aztán már csábítom is magamhoz, hogy jöjjön velem, meg kocsival hamarabb hazaérek és talán még lesz időm enni is valamit mielőtt elindulok.
- Hm, nem tudom, lepj meg valamivel. - Vigyorgok rá, igazából nincs olyan kaja, amit ne szeretnék, szóval nem nyúlhat mellé. Meg amúgy is, amikor ilyenkor hazaesek, az a legnagyobb adomány, ha friss, főtt kaját ehetek, és nem is kell energiát belefektetnem. Az már édes mindegy, mi az, nincsenek hatalmas elvárásaim.
- Gyerünk-gyerünk, egy-kettő, mire vársz, sült galambra? - Kérdezem Sebastiant, biztosan szeretkezni szeretne, de nincs most arra idő, nevetve sürgetem, hogy kapja össze magát. Meg is teszi és én már kapom is fel a bakancsom, majd gyors, törtető léptekkel haladok, mint minden reggel. Hm, azt hiszem végülis a napom vége igen szép lesz.