- Nem, nem jobbak. - Állítom tök határozottan, mert látom, hogy sikerült kicsit elbizonytalanodnom és ebbe bele kell kapaszkodnom. - Épp ez az, semmivel nem jobbak. Te nem is másokat emelsz isteni magaslatokba, csak magadat alacsonyítod le, de miért jó ez neked? - Kérdezem tőle sóhajtva, mert látom, hogy ezt csinálja, de fogalmam sincs, hogy miért. Sebastiannak, kívülről, reálisan nézve semmi oka nem lenne, hogy ilyen önbizalom hiányos legyen. Jó, tény, mindenkit hagynak el, de nem mindenki állapítja meg, hogy soha senki nem fog mellette maradni, ennek kapcsán. Főleg nem retteg, hogy a mostani szerettei egyszer ejtik és mindennek vége. Ez nem így megy, főleg a felnőttek világában.
- Seb, csak gondolj bele reálisan. Elhagytál, mert nem volt más választásod, de akkor is elhagytál. És örülök, hogy most velem akarsz lenni. - Vonom meg picit a vállam, mert jó, most lehetek kicsit őszinte, ha már ő is az volt. Nekem több félnivalóm van, hogy Sebastian egyszer elhagy, tény. De nem félek, én ugyan nem, mert carpe diem, az a lényeg, hogy most itt van velem. Hogy itt van és szeretget, bújik hozzám. És hogy hallgat rám, hogy a kedvemért próbál majd jobban vigyázni magára. Bár már beértem volna annyival, ha azt hazudja, hogy megpróbálta, ő mégis próbálkozik. Annak is örülök, hogy meg tudom nevettetni még egy kicsit, mert úgy szeretem, amikor kicsit vidámkodik és nevet. A vigyora pedig egyenesen levesz a lábamról, de ez sosem volt titok.
- Majd hozzászoksz. - Állapítom meg magabiztosan egy bólintással és elmosolyodok. Ha velem akar lenni, akkor muszáj lesz neki. Nem akarom én megváltoztatni, csak, hogy engedje kihúzni magából, mi a fene van vele. Nem muszáj konkrétumokat mondania, elég ha rébuszokban beszél róla, mint tegnap. Csak adjon valamit, amivel segíthetek.
- Próbálkozz nyugodtan, majd szólok ha a csontjaimat töröd. - Állapítom meg vigyorogva. Aztán felállok, már pakolnék is, de amikor azt mondja, ő szeretne, én már védekezően emelem is fel a kezeimet, hogy ne haragudjon. Nem veszem el a játékát, ha kell neki dolog, amit csináljon, én ilyen fáradtan nem fogom ellopni tőle, az is biztos. Inkább megfogom a kezét, úgy megyek vele a hálóba, és már le is fekszem, amikor odaérünk. Egy nagyot sóhajtok, mert ahogy leér a fejem, már forog is kicsit velem a szoba, az a tipikus álmos szédülés forgat meg egyszer, aztán hirtelen ólomsúlyúak lesznek a szemhéjaim és annyira, de annyira csábító lenne lehunyni őket és aludni. De nem, helyette inkább Sebastiant nézem és elmosolyodom.
- Nem muszáj ám, ha nélküle szeretnél aludni, nekem az is jó. - Mondom mosolyogva, mert úgy tudom, nem annyira szereti a pizsit, inkább anélkül. Nekem mindegy, csak neki legyen kényelmes. Közben lefeszítem, majd felfelé nyújtom a lábfejeimet, átmozgatom a lábujjaimat. Előre érzem, hogy ez nagyon-nagyon jól fog esni.

Félretekintek, nem tudom... szerintem sokan sokkal jobbak nálam. Henry is jobban járt volna egy normális testvérrel, én tuti nem vagyok az. ahh...
-Nem jó de... úgy érzem nem vagyok elég... jó. Semmiben. - Mondom halkan, szinte motyogom. Erről sem szoktam beszélni. Nem is kéne... nem is értem miért teszem... talán mert Callie nyüstöl.
-Apa nem engedett el... nem akartalak, de nem tehettem mást... Valakinek gondoskodnia kellett Henryről. Meg egyedül nem engedtek elutazni. De nem akartak visszamenni Görögországba sem... hiába kértem. - Sóhajtom, mert fáj hogy azt hiszi én akartam elhagyni. Én nem akartam. - De én nem fogok csak úgy elmenni... már nem rángat senki. Henry is azt hiszem jól lesz most már. A lelkére kötöttem hogy kétszer gondolja át mit csinál. - Merengek el. Elvileg leállt a drogokkal és én hinni akarok neki. Tudja hogy bármit megtennék érte, de azt is, hogy nem csak magának árt, ha megint anyaghoz nyúl, vagy gyógyszerhez.
-Igyekszem. - Mosolygok. Megpróbálok majd beszélni a dolgaimról, csak nehéz. Nekem nehéz.
-Jaj, miket beszélsz! Én simogatni akarlak édes! - Nevetek, hova gondol?! Dehogy bántanám.
-Nem zavar. Az más kérdés veled meztelen szeretek! - Nevetek már a hálóban és előveszem a hátizsákból a fekete pizsamámat. //Ilyen csak gumis az alja a bokájánál, így nem lóg.//
Más nincs is rajtam csak az alsó, a felül semmi örök érvényű, utálok pólóban aludni. Le is ülök mellé, hogy a lábát az ölembe tudjam venni, de először megcsókolom a lábfejét mosolyogva.
-Nah... de nem vagy csikis? - Húzom végig az ujjam a talpán vigyorogva, de a másik kezemmel fogom a bokáját ne ficánkoljon ha igen. Aztán ráfogok a lábára és finoman, inkább simogatva "nyomkodom". Nem tudom hogy kell, sajnos. Nekem a masszázs simogatás.

- Ennek az ellenkezőjét nem állíthatom biztosra. - Vallom be őszintén, de aztán ellágyulnak a vonásaim, úgy pillantok végig Sebastianon. Olyan szomorú, hogy így érez. - De azt igen, hogy ha ezt mondogatod és így gondolod, esélyt adsz rá, hogy tényleg így legyen. - Ahogy mondtam, a negatív gondolatok, hozzáállás igenis bevonzzák a rossz dolgokat. És ha azt mondja, nem képes valamire, akkor nem is lesz rá képes, ezzel vágja el az esélyét. Még mindig nem örök pozitív gondolkodásra akarom nevelni, de ő nagyon átesett a ló túloldalára, ő a másik véglet. Csak reálisan.
- Nem szidás volt, megtörtént, most már nem lehet vele mit csinálni. - Vonom meg a vállam, de nem, nem fogom még egyszer Sebastian szájába rágni a lényeget. Ha elsőre nem jött le neki, akkor nem szedem össze megint a bátorságom, hogy rávilágítsak, mekkora egy idióta voltam, vagyok, hogy most itt vagyok. Talán soha nem is leszek majd elég bátor hozzá, hogy bevalljam. A-a.
- Simogatni...? Na jó, de ne mimóza módon, ha lehet. - Megyek bele vigyorogva végül, mert annyira aranyos, hogy hm, simogatni fog. Nem kifejezetten lábmasszázs, nem fogja ropogtatni a csontjaimat, de biztos vagyok benne, hogy most bármi jól esne. Egy kis törődés, főleg.
- Ú, nagyon csini. - Vigyorgok, már az ágyikómból, amikor felveszi a pizsijét. Legszívesebben levenném róla, ó, ha lenne hozzá erőm, még a fogammal is lehúznám róla, komolyan mondom. Ha egy kicsit kevesebbet trappoltam volna ma, óh, atyám... biztosan.
De inkább csak a lábikómat nyújtom neki, ő pedig végigsimít rajta, leteszteli, hogy csikis vagyok-e.
- Hm, hála istennek nem tudod, hol vagyok csikis. - Vigyorodok el, miközben egyik kezemmel kinyújtózom, mint egy elgémberedett macska, majd ásítok egy nagyot. Na, ezért nem rágatom le Sebastianról a pizsijét itt és most.
- Ígértél nekem csókokat is, nem? - Kérdem, sunyin elmosolyodva, mert hm, tudom, hogy telhetetlen vagyok, de ő is az szokott lenni és most olyan jól esne, ha szeretgetne kicsit. Mondjuk egész este.

-Tudom... - Nem is kell, érzem én. Már hogy csinálhatnám másképp is a dolgaim. Valahogy... jobban. Aztán felpillantok rá, ha dac nincs is a hangomban, érezni nem akarom én se ezt. - Én próbálkozom. Csak... kevés sikerélményem van, valahogy... vagy ha van, nem merem elhinni, azt hiszem. - Jut eszembe Josh.
-Tudom. Tudom... - Sóhajtok. Sok mindent nem lehet visszacsinálni. - De legalább most itt vagy. Úgy örülök, hogy összefutottunk! Los Angeles úgy fest titkon mindkettőnket vonzott! - Mosolyodom el, mert lehetne rosszabb is. Igen. De nem rosszabb, mert itt van, együtt vagyunk és nekem ez így jó.
-Mimóza? Hátöhm... jó. - Nézek rá tanácstalan. A kedvében akarok járni, meglátjuk mennyire megy majd.
-Örülök ha tetszik Édes! - Nevetek, ez csak egy pizsama... de ha neki tetszik akkor már megérte felvenni!
-Hááát még lehet emlékszem! - Vigyorgok gonoszan, ha jól emlékszem az oldalán, de most nem megcsikizni akarom. Inkább a lábát simogatom, mondhatni kicsit erősebben, de még mindig nem masszázs, hoppácska.
Elfojtom széles mosolyom, de csak pajkosabb lesz tőle.
-Hmm, igen? - Nézek a plafonra, de már hajolok is puszilgatni a lábát ahol érem. Mondjuk a kettő együtt, tehát a masszázs és a puszik nem mennek, de előbb mindkét lábát megsimogatom erősebben (xD) aztán felsimítok a lábán és elkezdem puszilgatni, fel húzom a pólóját is, közben bújok az arcommal. Apró, lágy pici csókocskák ezek, de annál több szeretettel adom őket mindenhova ahol érem. Közben simogatom is, mondom nyugodtan feküdjön a hasára is, akkor a hátára is kap. Kicsit bele is feledkezem a dologba, de olyan kis édes, muszáj megszeretgetnem. Főleg hogy nem dobott ki a lakásból...

//kivételesen olvasd végig a hsz-t, mielőtt reagálnál, kérlek! : D//

- Tanulj meg hinni a jó dolgokban... kezdetnek, higgy bennem! - Vigyorgok rá, tudom, hogy nagyképűen hangzik, de nem vagyok ám olyan rossz. Csak igyekszem jó dolog lenni, az már más kérdés, mennyire sikerül. De én legalább elhiszem magamról, hogy lehetek jó is, mások életében, egy kis jó dolog. Azt hiszem, többre nem is vágyom.
- Az angyalok városa, hm? - Kérdezem, féloldalasan mosolyogva. Jobb lesz így. Elmesélhetném, fel kéne vállalnom, az lenne a leginkább gerinces dolog. Ha mindent elmondanék, de annyi minden van, amit még én sem tudok és nem is akarok szavakba önteni. Jobb lesz ez így, mindkettőnknek, inkább megtartom a kis titkaimat. Kicsit megtámasztom az arcom, rápillantok. Azt kérem, legyen velem őszinte, és mondja el a dolgait, de mégsem tudom viszonozni. Szeretnék vele őszinte lenni, tényleg. De nem lehet, még nem, nem, nem, nem.
Elgondolkozok azon, hogy bevallom, nélküle jobban tetszik, már veszem is hozzá a levegőt, de aztán meggondolom magam. Inkább nem húzogatom az oroszlán bajszát, ha nem akarom, hogy megegyen.
Amikor viszont emlékeztetem a másik ígéretére, elmosolyodik, illetve próbál komoly maradni, de nem igazán jön neki össze. De azért vigyorgok rajta, mert annyira aranyos, főleg, hogy már teljesíti is, amit ígért. Mosolyogva hunyom le a szemeimet, hogy inkább az érzékeimre támaszkodjak. Annyira könnyű ilyenkor kizárni a külvilágot és elfelejteni minden mást. Minden gondot, hülyeséget, amik miatt feszült az ember lánya. A buszon szorongó tömeget, a mocskos szájú parasztokat, akik utánam fütyülnek, a dohányzó-piáló tizenéveseket... a társadalmunk összes mocskát, ami rám szakad nap, mint nap. Ilyenkor nincs semmi ilyesmi, csak Sebastian és én, és tudom, hogy ez kell nekem. Nem véletlen mondtam neki, hogy ő az én kikapcsolódásom, mert tényleg az. Egy kis sziget béke, amit jelenleg nagyon-nagyon meg kell becsülnöm... ó, de még mennyire. Jólesően sóhajtok, aztán álmosan a hasamra fordulok, ahogy Sebastian kérte, hogy a hátam se maradjon ki a jóból.
Nem tudom, meddig feküdtem, meddig élvezkedtem vele, azt hittem végtelennek tűnik majd, de mintha egy szempillantás lett volna. Mégis lassítva emlékszem mindenre. Fura, mi?
- Várj, mindjárt jövök. - Mondom, mosolyogva, és nem figyelek rá, mit válaszol, nem is látom, hol van Sebastian. Inkább csak kimászok az ágyamból, nyújtózok egyet. Friss vagyok és üde, hunyorgok a félhomályban. Mikor kapcsoltam le a villanyt? A fürdőbe megyek, hogy megfésülködhessek és megmossam a fogam, mert mintha elfelejtettem volna zuhanyzás közben. De amint belépek a csempére, elesek, beütöm a fejem, de csak tompa zsibbadást érzek. Morgolódva állok fel, koszosnak érzem magam, törölgetem magam. Kicsit szédelgek, de semmi különös.
- Jól vagyok. - Mondom egyből, amint felállok, kicsit kiropogtatom a nyakam. De azt nem tudom, kinek mondom, mintha lenne itt valaki. Sebastian talán? Aztán valami meleg csiklandozza a nyakam, odanyúlok, és megérzem a folyadékot. Nahát, vizes volt a padló? De ahogy elemelem a kezem, látom, hogy nem víz. Egyértelműnek kellett volna lennie, mi is ez. Bennakad a levegő, hátrálok egy lépést, remeg a kezem. Jézusom... vérzek? Hátranyúlok, a fejem hátsó részéhez, ahol beütöttem, megtapogatom, majd elveszem a kezem. Vér. Véres hajcsomók. A hajam... ez... nem lehet az én vérem én... alig ütöttem be és...
És akkor nézek le a padlóra, ott van a fejemből egy darab, a koponyám egy része, ott maradt. Nem kapok levegőt, remegek, félek. Valaki az arcom elé tart egy tükröt, amiben látom a fürdőszobai tükör képét. Láthatom benne magamat. Felpillantok. Az tényleg az én fejemből egy darab. Lenézek a lábam elé. Minden tiszta vér alattam, érzem, hogy a hátamon végigfolyik. Tudom, hogy meg fogok halni, ezt nem élhetem túl. Sikítok, sikítok, olyan hangosan, hogy már szinte nem is hallom.
Az ágyamban ülve, sikítva ébredek, hevesen kapkodom a levegőt és szorosan átkarolom magam. Szorosan lehunyom a szemeimet, próbálom megnyugtatni magam, mély levegőket venni. Próbálok érzéketlen Callie lenni, aki túléli az éjszakát... és bármit. De nem megy, érzem, ahogy könnyek törnek fel a szememből, a zokogás rázza a vállam. Szent szar, mi van velem?

//Hmmm ez tipikusan olyan hsz ami rohadt hosszú és mégis alig lehet rá reagálni xDDD Bocsi <3 De írok rá, megoldom //

-Hiszek benned. - Mosolygok rá, miért ne hinnék? Vagy arra érti ha megun közölni fogja nem lekoppint azzal, hogy szublimál? Lehet. Nekem az is elég igazából.
-Igen. - Mosolygok boldogan, mert nekem ez amolyan égi véletlen. Elvégre hogy mindketten ezt a várost szúrjuk ki és még össze is fussunk! Sok véletlen van benne. Pl hogy nem akartam a parkba menni futni ahogy szoktam, így a partra mentem. Hogy felismertem és izzadtan is tudtam olyan megnyerő lenni, hogy eljöjjön velem kávézni, így pedig el tudjam hívni máskor is. Elvégre alig ismert meg, meg haragudott is rám... Szerencsés vagyok.
Próbálom is meghálálni, simogatom és csókolom, de a hátpuszilgatásba annak és rendje és módja szerint belealszik. Mosolyogva konstatálom az egyenletes szuszogást, befészkelem óvatosan mellé magam és betakarom magunkat. Én nem vagyok valami álmos, elvégre nemrég keltem, de egy másfél órás "nem gondolok semmire" műveletet követve csak elalszom. Rám férne egy kiadós alvás. Mélyen is alszom, de arra eszmélek, hogy Callie ráng, nyög. Próbálom simogatni, hogy megnyugodjon, jobb esetben ébredjen fel, de hirtelen sikítva felül és sír. Egy pillanatra a sikoly miatt ledermedtem, elég vérfagyasztó volt így az éjszaka sötétjében, ha van lámpa fel is kapcsolom, mert nem szokott sikítva ébredni, főleg nem sírva. Ez egy kritikán aluli rossz álom lehetett.
-Édes... Semmi baj, csak álmodtad, csak egy rossz álom volt... Sss.... Nem vagy egyedül szívem.... - Karolom át finoman, nehogy megijesszem, próbálom puszilgatni, de leginkább óvva átkarolni.
-Senki sem bánthat Callie, vigyázok rád! - Mondom halkan, tudom, hogy úgy sem reagál rá, sosem szokott, de valahogy mégis.... magam is nyugtatom azt hiszem.

Nem tűnik fel, hogy elalszom, miközben Sebastian csókolgatja a hátam. És tényleg, egyik pillanatról a másikra ugrok át az álomba, és nem tudom elvonatkoztatni a valóságtól, hiába próbálok. De nem is tűnik semmi abszurdnak, még akkor sem, amikor a kis eséstől ennyire megsérülök és mégsem ájulok el. Nem jövök rá, hogy álom, csak sikítok, félek. És aztán hirtelen ahogy felülök, mintha a víz alól bukkannék fel és levegőhöz jutok. Egy pillanatra megdermedek, amíg leesik, hogy az egész álom volt, de nem tudok érzelemmentes Callie lenni. Érzem, ahogy a remegés csillapíthatatlan, a légszomj nem hagy alább. A könnyek folynak végig az arcomon, a zokogás rázza a vállaimat, hiába próbálom ölelni és csitítani magam. Én kevés vagyok, hogy összetartsam magam, hogy ne essek szét.
De aztán megérzem magamon Sebastian karjait és mindenféle gondolkodás és tudatosság nélkül bújok oda hozzá, hogy a meztelen vállába, hajába sírhassam ki a bánatom és minden félelmem. Közben hallom halk, nyugtató szavait. Amikor azt mondja, ő vigyáz rám, én feltétel nélkül hiszek neki és utolsó, biztonságos mentsvárként belekapaszkodok a hátába és nem akaródzik őt elengedni.
- Azt álmodtam, hogy meghaltam... - Sírom neki már halkabban, de ettől csak erősödik a gyomrom görcse, egyre jobban fojtogat a sírás, alig kapok levegőt, a zokogás is ismét kerülget. - Nem akarok még meghalni! - Esek kétségbe végleg, ahogy kimondom, mert nem akarom, én nem akarom, nem akarok meghalni. Nem akarom, hogy bármi történjen velem. El akarom felejteni ezt az álmot, hogy valaha nyugodtan be tudjak lépni a fürdőmbe, és ne kísértsen az álom képe. Fáj rágondolni. Fáj élőnek és tudatosnak lenni.
Az egyetlen, ami nem fáj, legalábbis nekem nem, Sebastianba kapaszkodni, bújni hozzá és bízni benne, hogy ő majd megvéd engem mindentől. Még ha az agyam egy jelenleg nagyon távoli, nagyon racionális sarka tudja, hogy ez lehetetlen. Még ha tudom is, hogy csak magamra számíthatok ebben az egészben, az én félelmeim, nekem kell szembenéznem velük. Még akkor is, kell nekem Sebastian, szükségem van rá.

Mikor felriad eléggé sokkoló, nem szokott ennyire rosszat álmodni, sírva, sikítva felkelni. Át is karolom, de kivételesen bújik, hagyja hogy öleljem, simogassam, csitítsam.
-Nem fogsz életem! Ez csak egy álom volt. Az álmoknak átvitt értelme van. Én is álmodtam már, hogy lezuhantam, és láttam hogy meghaltam. Nagyon rossz tudom, de tudatosítsd hogy csak álom. Én vigyázok rád, nem esik bajod! Nem fogsz meghalni, még nem. Még sok szépet fogsz tapasztalni, még fürödni fogunk együtt a tengerben édesem... ki nem hagynám! - Simogatom és kissé ringatni is kezdem, mintha a tengeren feküdnénk a vízen. Remélem a kép és az érzet megnyugtatja és nem azt álmodta hogy vízbe fúlt...
Puszilgatom is, halkan dúdolok neki valami random dolgot, arra figyeljen, ne az álmára. Nem tudom beválik-e, én csak csinálom, ami reflexszerűen jön. Szeretném ha jobban lenne!

Ahogy felébredek, nem tudok nyugodt maradni, lenyugtatni sem magam. A kétségbeesésben és könnyekben fulladozva csak egyvalaki után nyúlhatok: az engem karoló Sebastian után. Elpanaszolom neki azt is, mi zaklatott fel ennyire, és mire hallom a szavait, a válaszát, már felfogom és tudok is rá válaszolni.
- Ez nem álomszerű volt, semmi értelmetlenség vagy mögöttes tartalom nem volt benne, csak kimentem a fürdőbe és... - De inkább nem fejezem be, nem tesz jót nekem, ha beszélek. A fenébe is, nem véletlen nem szoktam beszélni! Nem véletlen nem szoktam ilyenkor még gondolkodni, érezni sem, nem véletlen. Az a jó nekem, hogy túléljem az éjszakát, hogy másnap ismét legyen erőm felkelni és mindennapos hősként tenni a dolgaimat, zokszó nélkül, teljes lelkesedéssel. Igen, ehhez egy békés éjjel kell, amikor nem kötök ki zokogva Sebastian karjaiban. Az kéne.
De ehelyett inkább arra koncentrálok, ahogy átölel, finoman ringat. A puszijaira és a dallamra, amit dúdol, próbálok kicsit kikapcsolni. Ki kéne mennem egy kis kakaóért, de már mindegy, nem? Az elnyomni segít, nyugtatni nem hiszem, hogy ennél bármi jobb lenne. Lassan elcsendesedek, szipogok egy kicsit még. Talán csak egy dolog van, amitől jobban félek attól, hogy az álmaim valóra válnak. Az, hogy nem tudom már megkülönböztetni majd a határt valóság és álom között.
- Jobban vagyok. - Mondom halkan, a sikolytól rekedtes hangon, szemeimet törölgetve. Kicsit eltávolodok tőle, hogy vehessek egy zsepit, kifújom az orrom, hogy ne szipogjak folyton és megtörlöm a szemem is.
- Feküdjünk vissza. - Kérem tőle, mert tudom, hogy nemsokára kelnem kell, hogy most minél előbb vissza kell aludnom, nem hisztizni, sírni és társai. Bizony, lassan visszatér a valóságos, racionális Callie. Hála az égnek.
De ahogy leteszem a fejem, ez a részem ismét tovaszáll. Még akkor is, ha itt van Sebastian. Még akkor is, ha ölelget és nem eshet bántódásom. Nem tudom lehunyni a szemeimet, mert nem akarom igazán.
- Seb, félek elaludni. - Vallom be halkan, és fogalmam sincs, mikor lettem ilyen gyáva nyúl. De nem akarok újabb álmot, nem akarom megint elveszíteni a valóságot. Nem akarom, de annyira nem, mint egy dacos kisgyerek a hajvágást.

-Semmi nincs a fürdőben édes, az csak egy helyszín. Élénken élt benned a kép, ennyi. Semmi baj nincs, nem is érhet, itt vagyok! - Puszilgatom. Nem erőltetem, hogy elmondja, nem biztos hogy segítene. Anno nekem nem hiszem hogy jobb lett volna, egyszerűen csak a sok rossz emlék felgyűlt és ennyi. Nála nem tudom mi a gond, de inkább ringatom és nyugtatgatom, hátha segít valamennyit.
-Jól van, de itt vagyok, beszélgethetünk is, hozzak be valamit? - Simogatom a fejét, míg fújja az orrát.
-Jó... - Sóhajtom, és bebújok mellé, ölelem és simogatom. Szokás szerint felébredtem teljesen, szóval én megint nem fogok sokat aludni, de nem számít, úgy se megyek sehova. Le is oltom a villanyt, hacsak nem szól, hogy ne tegyem.
Aztán hallom hogy halkan színt vall: fél. Nem csodálom, rosszat álmodhatott nagyon.
-Semmi baj, ez természetes. Inkább gondolj az otthoni dolgokra. A tenger sós illatára, a fehér házakra, a macskaköves utcákra, a napfény melegére a bőrödön. Képzeld magad elé hogy a stégen ülsz, a lábad a langyos vízbe ér. Puszilgatlak, mert nem bírok magammal... szuszogok a füledbe, nem hallod rendesen a morajlást miattam... - Suttogom a fülébe, valóban puszilgatva. El akarom terelni a figyelmét, hátha tud még aludni kicsit.

- De a fürdő... - Kezdeném, ellenkeznék, elmondanám, hogy az többé nem csak egy helyszín. Ha emlékszek erre, nem egy helyszín. Ha egyszer elesek ott, ha csak megcsúszok, ha egy picit megingok, máris azt fogom hinni, hogy szétesik a koponyám. Tudom, hogy hülyeség, de ha az ember egyszer átéli így, már nem tűnik annak. Túl valós volt, túl kézzelfogható... jézusom... az a sok vér... Inkább nem is gondolok rá.
- Nem, nem kell. - Mondom végül, mert azt sem akarom, hogy itt hagyjon, meg én sem akarok kimenni, együtt se akarok kimenni. Aludni akarok, de minél gyorsabban, hátha elfelejtem az egészet és akkor semmi baj nem lesz. Csak felejtsem el, de nem jó, mert nagyon tudatomnál vagyok, de még mennyire. És még mennyit gondolkodok! Szóval nem lesz jó, ettől ideges leszek.
De inkább gyorsan elfekszek, mondom, hogy aludjunk vissza. Sebastian pedig sóhajt, én pedig máris lemondok az önző énemről és máris bűntudatom lesz. Nem akartam ezt, nem akartam felébreszteni, telesírni a vállát, ez az én hülyeségem, nekem kéne viselnem a következményét és nem neki. Múltkor sem aludt vissza, nem olyan, mint én. Azt mondja, Henry miatt sokat éjszakázott már, de pont ezért kéne most nyugodtan aludnia. Szeretem, ha velem van, és nekem is sokkal jobb, tényleg, de akkor sem hiszem, hogy megéri. Nem lesz itt mindig és neki sem jó, lehet, hogy holnap inkább a kanapén alszom, hátha megint más álmom lesz, nem a megszokott, csaknem közömbös.
Ennek ellenére annyira jól esik, ahogy suttog, puszilgat, ölel, simogat. Mindent megtesz, hogy segítsen visszaaludni. Pedig én tényleg félek, mert nem is tudom, mi van, ha megint elveszítem a valóságot és megint, mintha folytatódna az éjjel álmodok valamit? Ez sokkal ijesztőbb, mint a legrémisztőbb abszurdum. Mert józan fejjel tudjuk, hogy az nem történhet meg. Ilyesmi viszont...
Inkább Sebastianra figyelek, arra, amit mond. Elképzelem Görögországot, de számomra nem olyan idilli a gondolata, mint Sebastiannak. Nem zavar, inkább arról az időről álmodozom, amikor megismerkedtem vele, mindkettőnk életében az egyik legszebb időszak volt, mindketten imádtuk. A legjobb lesz gondolatban oda visszarepülni.

Reggel halkan csörög a telefonom, jelezve, hogy ideje felkelnem. Sóhajtok, lassú, lusta mozdulattal kapcsolom át szundira. Csak még tíz perc Sebastian mellett. Inkább visszafordulok, közelebb bújok kicsit hozzá és elmosolyodom. Annyira jó így ébredni, még akkor is, ha tudom, mi vár rám ma. A teste melege, a finom, selymes érintése, a bódító illata, a szívverésének hangja, ez bizony mind-mind körül vesz. Tíz percig csak érzem ezeket, erre koncentrálok. Ismét csörög a telefonom, sóhajtok és most már kinyomom. Ma óvatosan csusszanok ki Seb karjai közül, szemeimet törölgetve ülök fel. Jézusom, elég durva éjszakám volt...
És ez az a pillanat, amikor eszembe jut minden, ami történt. Főleg az álmom, roppant élesen él bennem. Lassan visszadőlök Seb mellé, bámulom kicsit a plafont. Egy picit hezitálok. Biztos ki akarom ezt mondani?
- Én... nem megyek ma sehova. - Állapítom meg végül, halkan, bizonytalanul, ám ahogy a szavak nem csak a fejemben szólnak, de hang formájában testet öltenek és életre kelnek, már visszavonhatatlanok. De azt hiszem, ma nem kéne mennem sehova, tényleg. Jobb lesz nekem itthon egy kicsit.

-Reggel a nagy kapkodásban újra csak a fürdő lesz életem, semmi baj! De majd bemegyek veled, vigyázok rád! - Na mond már, látom pisilni és hasonlók, egyikük sem hal bele, mert nincs benne semmi.
-Jól van... - Ha nem kell semmi, akkor nem kell. Bár a kakaót pont ezért szokta inni nem? Na mindegy, remélem én is elég leszek.
Sóhajtok, de inkább azért, mert tanácstalan vagyok, nem azért mert bosszús. Én nem csinálok problémát az alvásból vagy bármi másból. Nincs szigorú napirendem, holnap nem a pápával vagy az elnökkel (avagy Apámmal...) kell tárgyalnom, hogy fittnek kéne lennem, szóval nem számít.
Inkább próbálok valami otthonosat mutatni neki, amitől megnyugszik, remélve ellazul, elfelejti az egészet és tud aludni még egy kicsikét. Kell egy kis idő, de legalább újra szuszog, egyenletesen, békésen, szépen. Én pedig sóhajtok újra, hogy mit is csináljak?

Reggel félkómásan ébredek, hogy csörög a telefon. A szememen látni hogy fenn vagyok, mert összeszorítom, de nem nyitom ki. Fáj. Fáradt, ettől megdagadt, nehéz és nincs kedvem kinyitni. Pedig muszáj, ki kéne mennem a fürdőbe Callievel. Mikor másodjára is kinyomja a telefont és lassan kimászik félig kinyitom.
-Mi a baj szivecském? - Kérdezem, hogy visszamászik, sosem csinálta. Sőt, kb kirúgott az ágyból a hirtelenkedésével.
-Édesem... - Ölelem át, bújok és puszilgatom. Nem a fáradtságot vagy a besokkallást hallom, hanem a pár perci... jah bocs, pár órányi bizonytalanságot. - Bújj ide! Figyelj... Rosszat álmodtál. A legjobb az lesz, ha együtt elmulasztjuk. Nem szabad, hogy az álom ébren is kísértsen. Ha akarsz szólj be hogy rosszul vagy és holnap mész, de... tudom hogy szereted a munkád, hogy szeretsz benn lenni. Édes, velem biztonságban érzed magad? - Kérdezem komolyabban, mert ez fontos kérdés. Megértem ha azt mondja nem, egyrészt mert ne vagyok egy két ajtós szekrény, másrészt, igazából nem ismer, eltelt tíz év, én is keveset tudok. Nem biztos hogy érzelmileg biztonságos neki a jelenlétem. - Ha igen, mondd el mit álmodtál és együtt bemegyünk a fürdőbe. Hmm? - Hátha segít. Nem elküldeni akarom, mert én is szabadságon vagyok, kisebb okból mint ő, bár én ébren látok rémeket... nem kéne gondolkodnom. De mindegy, egyelőre azt szeretném, ha megnyugodna, talán arra még jó vagyok, bár nem vagyok benne a legjobb sajnos.

Hamar elalszok, hamarabb, mint gondolnám. Azt hittem, kísért majd még az álmom, de nem, Sebastian és a fáradtság közös erővel győznek. Az éjszaka további részében csendesen alszom, ringatózom a semmiben. Könnyed vagyok, álommentes, mélyen pihenek és szuszogok. Ki kell használnom a maradék időt arra, hogy kipihenjem magam.

De reggel nem tudok kiugrani az ágyból. Finoman nyúlok a telefonért, még nyomok egy kis szundit. Az a pár perc Sebastian karjai között nagy kincs, mégis túl hamar elmúlik. Sóhajtok egyet, finoman kicsusszanok a kezei közül, hogy lekapcsoljam az ébresztőt. Tanácstalanul ülök kicsit az ágyban. Végül visszadőlök és kimondom, amit még sosem mondtam és nem is gondoltam volna, hogy valaha kimondok ilyet.
Amikor Sebastian átölel és azt mondja, bújjak oda, nem kell kétszer mondania. Oldalra fordulok és már ott is vagyok, lehunyt szemekkel. Az illata megtölti az orrom, a közelsége pedig jól esik. Hallgatom amit mond, laposan pislogok, kinyitom kissé a szemem. Nem válaszolok egyből, hagyom, hogy végigmondja.
- Igen. - Nem kell sokat gondolkodnom rajta. Persze, hogy biztonságban érzem vele magam. Ahogy mondtam, ő az én nyugalom szigetem. És tényleg jó hatással van rám, még akkor is ha bepánikolok. Mellesleg igaza van, szeretek bent lenni, szeretem a pörgést, nem olyan vagyok, aki itthon ül a popsiján és ölbe tett kézzel hagyja, hogy történjenek a dolgok. Főleg, hogy lapzárta van és ilyenkor félholtan is be kéne húznunk magunkat, legalább a szerkesztőségbe, még ha az egyetemre nem is megyek be. Be kéne menni. Kéne. Szeretnék is.
- Csak kikeltem az ágyból és még mondtam is, hogy mindjárt jövök és bementem a fürdőbe. Elestem, semmi extra nem volt, kicsit megütöttem a fejem, de azt hittem, nincs bajom, de... volt. - Inkább nem bírom le részletesen, milyen vérben és letört koponyában gazdag egy álom volt. Nem is szeretném, elég, ha az én retinámba ég bele a látvány. De tudom, hogy nem kéne elfogadnom a segítségét.
- De jobb lenne, ha egyedül csinálnám, tudom, hogy segíteni akarsz, de nem lehetsz itt mindig, hogy kísérgess. - Magyarázom végül, bocsánatkérően pillantok fel rá. Mert igazán aranyos, tudom, hogy azért csinálja, hogy könnyebb legyen. De nem akarom elszoktatni magam attól, hogy mindent egyedül kell megoldanom, mert annyira könnyen elkényelmesedem. Még a mai napig hiányzik az élet Leonidas-szal, nem ő maga, csak az, hogy mindig volt mellettem valaki, akire számíthattam, akiben bízhattam és... ez hiányzik. Hiába vagyok meg egyedül, mégis távol vagyok a családomtól, a barátaimtól és azt hiszem Sebastian az egyetlen, akire most támaszkodhatok. De még rá se merek igazán.

Édesen visszabújik, kucorog a karjaimba, ölelem és puszilom. Ellenben tudom, hogy ő nem úgy oldja meg a problémáit mint én, szóval javaslom neki, gondolja át. Meg is kérdezem ehhez, bízik-e bennem annyira, hogy ne féljen velem. Nem vár sokat a válasszal, ami simogatja a lelkem. Kedves tőle, szóval próbálok rászolgálni a bizalmára.
-Édes. Nem vagy te olyan ügyetlen hogy eless. Vegyünk fürdőszőnyegeket délután? - Puszilgatom, szerintem semmibe nem tartana és biztonságosabb lenne a helyiség.
-Csak akkor leszek itt ha hagyod. Mikor nem hagyod valóba nem leszek. De Callie... - Kezdek bele puhán. - Tudom milyen érzés ez... egyedül megoldani. De könnyebb ha van valaki, aki segít. És nem kell mindig kísérgetnélek, noha megtenném. De elég ha most ott vagyok, vigyázok, estére elfelejted a nagy pörgésben, főleg hogy most nem történik majd semmi, de ha mégis, ott leszek. Ha hagyod... - Csókolom meg puhán, kicsit jobban megölelem. Szerintem csak megnyugodna. - Ez az álom más. Ezt mulasszuk el együtt. A másikra pedig visszatérünk majd egyszer gyönyörűm... hmm? - Puszilgatom.

- Tudom. Még sosem estem el. - Vallom be végül, mert így van. Hantázhatnék arról, hogy én nem is ettől félek, én nem is félek, hogy csak fáradt vagyok, nem tudtam aludni rendesen... ez igaz is, de hozzá vagyok szokva, igazából már meg sem kottyan. És nem szeretek hazudni, ha nem muszáj, nem is szoktam. A fürdőszobaszőnyeg meg nem rossz ötlet, de van egy, és... amúgy sem életbiztosítás. Én csak nem akarom, hogy az álmom valósággá váljon. Akkor bármelyik álmommal megtörténhet.
- Inkább ne beszéljünk róla, jó? Csak csináljuk. - Állapítom meg, mielőtt még felmegy a vérnyomásom és le találom szedni Sebastian fejét. Először is azért, mert én tényleg nem akarnék függeni többé, senkitől. Szeretnék egyedüli túlélő maradni, mert az az egyetlen hatásos manapság. Másodszor pedig, persze, itt lesz... de mikor? És meddig? Ez hülyeség, és inkább ne mondogassa tovább, mert a hülye fejemmel még elhiszem neki, aztán koppanok megint nagyot és szenvedek újra.
Szóval, ha már ennyire csinálhatnékom van, fel is ülök, kinyújtózok. Nagyon reggel van még, és ha visszafekszem meg szundizok, sokkal nehezebben kelek fel. A lelkesedés egész könnyedén visz ki az ágyból, sőt, ki a hálóból is. Egészen a fürdő ajtajáig tart, ahol megtorpanok. Nem, nem lehet valós, nem... az csak egy álom volt...
- Nevetséges vagy. - Sóhajtom magamnak, iszonyatosan halkan mosolyogva és legszívesebben arcon vágnám magam, hogy mi a francot csinálok. Nem tudom, mit csinálok... rosszabb vagyok, mint egy kislány. Én egy felnőtt nő vagyok, akinek egyedül is el kéne tudnia menni pisilni. Ja. Kéne.

-Na látod. - Bizonygatom, csak rossz álom volt, semmi több. Nincs alapja.
Aztán próbálom bizonygatni, hogy ketten sokkal hamarabb túl leszünk rajta, de valahogy nem túl meggyőző. Gondolom rossz neki, hogy valaki tanúja ennek, de hát sejthetné, hogy ettől nem lesz kevesebb a szememben, vagy tudom is én.
-Jól van édes. - Ahogy akarja. Felkel, kinyújtózik, addig én kitapogatom a szemüvegem és felteszem, mert nélküle én tutira életképtelenül elesek. Követem is a fürdőhöz, érzem, hogy a szemeim lázadnak, hogy bizony keveset pihentek, de erőszakot teszek rajtuk, most vigyáznom kell Calliere.
-Na édes gyere. Idilli együtt mosakodás lesz, családiasan! - Mosolygok rá, de megvárom míg bemegy, csak simogatom a hátát biztatólag. Ha bemegy, bemegyek vele, figyelek rá, de ha pl pisil, akkor én addig megmosom hideg vízzel az arcom, kicsit a szememen pihentetve a hideg vizet. A tükröt inkább kihagyom, nem akarom látni magam.

//életem budis jelenete, most komolyan XDDDD//

- Idilli, hm? - Kérdezem ironikus mosollyal az arcomon, érzem, ahogy simogatja a hátam és komolyan, abbahagyom a gyerekes hisztit. Az egyetlen, aki elmoshatja a határt az álom és valóság között, az én vagyok, és csak most jövök rá. Nem kéne az álmaimon gondolkodni most, amikor ébren vagyok. El kéne különítenem a kettőt, hogy megkönnyítsem az életem. Hamarabb is gondolhattam volna erre, de reggel van és ahj... jobb később, mint soha, nem?
Nem vagyok szégyellős, valószínűleg Sebastiannak sem minden vágya, hogy végignézze, ahogy pisilek. Közben előre dőlök, könyökeimet a térdeimre támasztom és arcomat tenyereimbe fektetem. Elgondolkozok kicsit, miközben Sebastiant nézem, nagyon fáradtnak tűnik. Szegény, biztosan megint nagyon keveset aludt miattam. Hiába mondja, hogy amúgy is keveset alszik, egy sikítozó hálótárs azért kicsit rontja a helyzetet. Ahj, tudtam, hogy nem lesz jó ötlet vele aludni, szerintem ma este kiköltözök a hálóból és bezárom oda, hogy ne erősködjön, hanem aludjon.
De aztán dolgom végeztével már megyek is, hogy megmossam a kezem a csípőmmel kicsit arrébb lököm, hogy engedjen engem is oda.
- Fáradtnak nézel ki. - Állapítom meg végül, finoman, mert azért mégiscsak jobban hangzik, mint a "pocsékul nézel ki". Amúgy is, olyan kis cuki volt velem, én meg... na mindegy, szóval nem voltam a legaranyosabb, szóval inkább átölelem és odabújok hozzá, a nyakába.
- Este is én keltettelek, borzasztó vagyok. Használd ki, amíg nem vagyok itthon és pihenj egy nagyot, jó? - Kérem tőle szépen, kedveskedve, először mindig a hízelgéssel próbálkozom, most is kap egy puszit, meg egy csókot is, hátha a kedvemért hajlandó vigyázni magára. Ha nem, szokás szerint a plafonra mászok és kikényszerítem, hogy úgy legyen, de én jobban szeretek hízelegni, na, be kell vallanom.

//Figyelj, legalább változatosak a játékok xDD//

-Az hát! Ilyet csak Henryvel csináltam, nekem tiszta otthon érzetem lesz ettől! - Füllentek, mert igazából nem lesz otthonosabb, vagy legalábbis most nem érzem annak még.
Míg végzi a reggeli rutint én arcot mosok, próbálok emberien kinézni. Mi lett volna ha iszok is? Pfáj... akkor aztán tényleg brutális lenne. Legalább most nem morgok hogy fáj a fejem, mert csak a szemem szúr, mintha kiszáradt volna és nem lenne több könnyem, ami nedvesítve.
De már jönnek is, Callie arrébb taszajt finoman a csípőjével.
-Egy picit az vagyok, de majd alszom, ráérek. - Igazából nagyon fáradt vagyok, de az igaz, hogy lesz időm még aludni. De meglepő mód bújnak hozzám, arra elmosolyodom, már nem is zavar semmi sem, mert ez olyan jó! Simogatom is a kezeit amivel ölel.
-Ugyan, nem zavar, ha átalszom az időt míg együtt lehetnénk mi értelme itt lennem? Nem zavar, kelts csak fel nyugodtan. De ma még tízig le kell adnom pár anyagot szóval majd alszom. - Mosolygok, megígértem, szóval azt meg kell csinálnom, nem szeretek csúszni. - Mondjuk miután főztem. Félek ha elalszok nem kelek fel hamar. - Kuncogok kicsit, némileg leleplezve magam, hogy igencsak álmos vagyok. De a csókokat hálásan fogadom, jól esik a lelkemnek meg a testemnek.
-Mosakodj csak, addig megborotválkozom. - Mosolygok, már bekészítettem tegnap a cuccaim reggelre, szóval előhalászom a borotvazselét meg egy eldobható borotvát és a vizes arcom bekenem, ehhez nem kell látni magam, noha én már néha míg borotválkozom sem nézek tükörbe, elég ha érzem... bár akkor van hogy kihagyok helyeket, szóval nem előnyös, de pszt.

//sosem panaszkodom XD//

Nem, akkor sem vagyok hajlandó elhinni, hogy a Henry-vel kapcsolatos dolgai szép emlékek, jelenleg vajmi kevés kellemes érzést csikarhatnak ki Sebastianból. Belőlem pedig a fürdő gondolata nem kényszerít ki mást, csak túlélési ösztönt, meg mély félelmet. Nem olyan intenzívet, mint ami még a hálóban kapott el, ez csupán egy kis bizonytalan ácsorgást okoz. De nincs rá túl sok időm, tényleg be kell mennem ma, be kell érnem időre, és ha a fürdő ajtóban vesztegelek és nevetséges kisgyereket játszok, nos, vajmi kevés esélyem marad rá.
Szóval úgy döntök, némi erőszakot alkalmazok magamon, hogy csak úgy, a reggeli rutinba kényszerítsem magam, mintha mi sem történt volna. Pedig általában pont ez a célom, nagyon jól is megy, de most valahogy nagyon nehéz. Ahelyett, hogy ezen törném a fejem, inkább Sebastianon gondolkozom kicsit és oda is megyek hozzá, hogy kicsit aggódhassak érte. Mert az úgy már hozzám tartozik, meg persze a probléma forrásának megszüntetése is. Szóval bújok hozzá, szépen meg is kérem, hogy pihenjen, amíg én nem vagyok itthon, mert olybá tűnik, mellettem lehetetlenség aludni.
- Szóval még sem érsz rá annyira. - Vonom le vigyorogva a konklúziót, az ajkaira beszélve, amit az előbb még csókoltam. Olyan aranyos, hogy az egyik percben arról fecseg, hogy mennyire ráér, aztán arról, hogy ő nem akar aludni, amikor itt vagyok, mert együtt szeretne velem lenni és hirtelen tízig le kell adnia az anyagait meg főzni. Kuncogok egy kicsit rajta, biztos hasonló vagyok én is, amikor elememben vagyok és nem lemerült duracell-nyusziként vergődök, mint most.
Csak akkor engedem el őt és a közelségét, az érzést, hogy ott van velem, amikor tudatosítja, hogy igen, haladni kéne. Az volt az ok, ami hajtott előre legutóbb is és most is az zavar. Csendes vagyok, de csak mert elmerültem kicsit a gondolataimban. De azért csak nem állom meg, hogy ne mosolyogjak cicásan, amikor látom, hogy nem a tükörnél borotválkozik.
- Pedig már az hittem, meg kell verekednünk a tükörért. - Mondom, miután megmostam az arcom, nekiállok kikefélni a hajamból a csomókat, amiket az éjszakai harci forgásaim közepette belekavartam. Közben amikor enged a hajam igyekszem nem arcon könyökölni Sebastiant, de nem ígérhetek semmit.
Sikerül elég hamar összekapnom magam, nemsokára már a szövetkabátomat veszem magamra és indulásra kész vagyok. Elraktam a reggelimet, amit Sebastian készített, majd út közben megeszem, nem fogom elfelejteni. Közben úgy érzem, hogy fáradt vagyok és ma tényleg a túlélésre fogok menni, de eszembe jut közben egy apróság, ami segíthetne, szóval Sebastiant keresem a tekintetemmel.
- Kapok egy búcsúcsókot? - Kérdezem kérlelőn pillogva, elmosolyodva.

-Rád rád érek, aludni nem érek rá. - Mosolygok és lopok pár csókot az ajkairól, míg karolom. De hagyom mosakodni, hogy rendbe tegye magát, addig én nekiállok borotválkozni, így félálomban úgy is a rutin viszi a kezem, mint mikor rohadtul nem emlékszem hogy van egy darab a gitáron, de a kezdő löket megadása után a kezem önálló életre kel és lejátssza a darabot. A kezem emlékszik, ha a fejem nem is, ami igazából rohadt kísérteties, de tetszik is. Na már most a borotválkozás hasonló, mindennapi rutin, de muszáj, mert borostával szörnyen festek. De tényleg.
-Áh, édes, igazi túlélő vagyok. Minek tükör? - Vigyorgok, de le kell öblíteni a borotvát, addig odamegyek a csap oldalához. Ha kiment befejezem az utolsó simításokat, én is használom a wc-t (ha ott vannak nem megy, baromság mi?) aztán kimegyek egy teáért, mosolygok rá, már szinte kész is. Aztán széles lesz a mosolyom, jó kis mentolos illattal lépek oda hozzá.
-Többet is! - Húzom magamhoz a derekánál és több rövidebb csókot kap, majd egy hosszabbat is, a végén piszézek egy kicsit ahogy szoktam.
-Siess haza, várni foglak! És vigyázz magadra, jó? - Mosolygok rá, adva még egy puszit az ajkaira.
Ha elmegy akkor iszok egy teát, eszem valami reggelit (némi gyümölcsöt) és nekiállok a fordításnak, tudom hogy gyök kettővel fogok haladni. Így is van, tízre azért befejezem amit kell, akkor neki is állok főzni, csinálok sült húst, rizst, édes szószt a húshoz és a gyümölcsökből még némi köretet mellé. Jah és nem felejtettem el, sütök egy kis csokis browniet is. Igaz, mire kész leszek teljesen lemerül az elem, a főételt a tűzhelyen, a sütit a kikapcsolt sütőben hagyom és bemegyek a hálóba aludni. Valószínű megint Callie fog kelteni, de annyi baj legyen.

- Na látod, ez az, ami miatt haragszok. - De azért vigyorgok rá, mert tudom, hogy úgysem fogja sokáig bírni a virrasztást, látom rajta, hogy tényleg fáradt. Picit, állítása szerint, de attól is röhög a májam, milyen finoman adta elő magát. De amúgy tényleg haragudni fogok érte, ha nem frissen és kipihenten találom, amikor este hazaérek.
- Jó neked, hogy megvagy nélküle. - Mosolygok, miközben tovább koncentrálok, hogy egy kis sminket rakjak fel és abszolút rendezett legyek. Éppen a szempillám spirálozom és észre sem veszem, hogy közben elnyílnak az ajkaim is és annyira koncentrálok. Aztán gyorsan lecsekkolom, rendezett vagyok-e és úgy nézek-e ki, mint aki két lábbal áll a talajon és édesdeden alszik minden éjjel. A tükörképemre mosolygok, mert semmi gyanús nincs rajta. Tökéletes.
De mielőtt még elmennék, ami még annyira sem akaródzik olyan gördülékenyen menni, mint szokott, hiányzik valami. Szóval kérek egy búcsúcsókot Sebastiantól.
- Elkényeztetsz. - Állapítom meg mosolyogva, de inkább a jutalmamra és Sebastianra koncentrálok még egy kicsit, csak mézédes csókja után mosolygok rá újra. - Nem jó ötlet, a végén még megtartalak. - Állapítom meg vigyorogva, majd kuncogok kicsit, amikor piszéz velem, mert kicsit csikis érzés, de annyira jól esik. Ismét nevetnék, amikor azt kéri, hogy siessek haza, de azt hiszem, az csúnya dolog lenne. Inkább elmosolyodom és lehunyom kicsit a szemeimet.
- Sietek majd és vigyázok. De tudod, én szuperhős vagyok, akiknek sok dolga van és kevés a gyenge pontja, szóval nem kell annyira aggódnod. - Válaszolom biztatóan, mielőtt adnék neki még egy puszit és már megyek is, mielőtt elkések a szerkesztőségből.

Nem tudom, hogy csináltam, hogy már délután, öt óra körül hazaértem, úgy látszik, én tényleg szuperhős vagyok. Vagy legalábbis van valami képességem, amivel manipulálni tudom az időt körülöttem. De legalább most nem vagyok olyan félholt, mint tegnap, bár ma is beugrottam venni egy-két dolgot, de akkor is, rekordidőben hazaértem. És szokás szerint jól esik kibújni a cipőmből, lepakolni mindent, de a szokásos csend vár. Körbepillantok, látom, ahogy a konyhában ott a vacsorám és elmosolyodom. Bár a kis szakácsom nem látom sehol, sejtem, merre találom majd, szóval előbb inkább a konyhában elpakolok. Csak utána osonok be a hálóba, vagyok olyan gonosz manó, hogy Sebastian mellé lopakodjak, lecsüccsenjek mellé. Mosolygok, olyan édes, ahogy alszik, biztos fáradt, de ha minden jól megy, már egy ideje pihen. Egy kósza, hullámos hajtincset finoman kisimítok az arcából.
- Sebastian. - Szólítom a nevén halkan, gyengéden, lehajolok hozzá és adok egy csókocskát az ajkaira. - Csipkerózsika! - Helyesbítek, majd kuncogok kicsit és finoman végigsimítok az arcán. Valószínűleg ez jóval kellemesebb ébresztő, mint a tegnapi kis... akcióm.

-De amiatt ne haragudj édesem, hát a szeretgetésed a legfontosabb! - Somolygok, kissé nyúzottan még.
-Én már csak ilyen multifunkciós vagyok! - Ahhoz sajnos fáradt vagyok, hogy rájöjjek, vajon Callievel viccelődtünk-e ezen, vagy egy másik lánnyal, de lehet benne valami...
Azért látom a smink végére semmi hiba nincs az arcán, semmi nyúzottság, akármi. Durva dolog a smink, de én az alvásra szavazok továbbra is.
-Igyekezlek! - Mondom az elkényeztetésre, majd nevetek kicsit. - Hú, ne fenyegess! - Nevetek, kétlem megtartana. Annyira nem vagyok főnyeremény.
-Hmmm, akkor supergirl kérlek kerüld a criptonitot. - Vigyorgok, majd elengedem, menjen dolgozni.

Fordítok, főzök, olyan egykor be is esem az ágyba... szóval alszom négy órát, ami már egész jónak számít. Arra eszmélek, hogy valaki simogat, nehezen ébredek. Nyöszörgök egy keveset, de elkezdem kinyújtani az elgémberedett tagjaim - nem mozgattam őket mióta elaludtam.
-Hmmmmmmm? - Sóhajtom míg nyújtózom, de a szemem nem nyitom ki, minek, nem látnék semmit. De legalább felismerem a hangot.
-Bocsi... holnap már ébren várlak... tényleg... tényleg... - Bújok az ölébe, mintha ő lenne a kispárnám, bár ha nem vigyáz simán bealszom így, mert annyira puha és kényelmes és Callie illata van. Ütős kombó.

- Ez nem fenyegetés, maximum akkor, ha ellenedre van. - Vigyorgok rá még egyszer, nekem eszem ágában sem volt fenyegetni őt, amúgy is, komolyan beszéltem. Még akkor is, ha ő a hülye önbizalom-problémái miatt képtelen komolyan venni, de nincs időm leállni vele vitatkozni. Majd rájön szépen magától, hogy komoly voltam. Na, azt viszont nem bírom ki, hogy ne adjak neki még egy nagy puszit.
- Kerülöm, te meg pihenj egy nagyot. - Engedem el mosolyogva, aztán már megyek is, hogy felpattanjak a buszomra és megreggelizzek, ha már most nem kellett emiatt sem boltba rohangálnom. Mondjuk nekem is lehetne annyi eszem, hogy előző nap gondoskodok reggeliről, de azt hiszem, engem sem az eszemért fognak elrabolni.

Amikor Sebastian az ébresztgetésre nyújtózkodik, én kicsit feljebb hajolok, mielőtt még ki találná ütni pár fogam. Látom, még alig van ébren, nagyon kómás. Ki sem nyitja a szemét, de amikor emberi beszédet hallok tőle, végre már nem csak kuncogok, hanem tudok is figyelni.
- Aha, aha, persze drága. - Biztos vagyok benne, ha olyan éjszakánk lesz, mint múlt éjjel, akkor francokat fog ébren várni. De nem, nem lesz olyan éjszakánk ezt elhatároztam. De azért bármilyen kómás is, helyből az ölembe bújik, hogy kisajátítson a párnájának én pedig mosolyogva simogatom, cirógatom a buksiját és az imádott haját. Esküszöm, annyira, de annyira jó érzés turkálni benne, hála istennek Seb nem haragszik érte. Annyira nem, hogy mindjárt elalszik, de húha, ez így nem lesz jó, hiányzik még egy kis simítás.
- Várj, várj, maradj itt. - Kérem tőle, miközben finoman kicsúszok a karjai közül, szuper képességeimet kihasználva már vissza is teleportálok a nappaliba, felnyalábolom a gépem és újra ott is vagyok. Szintén mágikus gyorsasággal dugom be, de aztán rájövök, hogy Seb mégsem lesz így, ebben a helyzetben jó itt, szóval kicsit arrébb tolom. Azt hiszem, erre nem terjednek ki a szuperképességeim, mert ha nem segít kicsit, elég nehezen fog menni. De aztán odacsüccsenek mellé, magam mellé rakom a pontosan erre a célra fenntartott dobozt, arra rakom a gépem, hogy ne legyen neki útban.
- Na, visszajöhetsz. - Mutatok az ölemre, hogy használjon nyugodtan párnának, én tökre tudok dolgozni enélkül is. Mert mi mást csinálna az ember lánya, miután hazajön a munkából, nem igaz? Szóval már elő is veszem a szemüvegem a laptoptáskából, mert ehhez szoktam használni, sokkal kellemesebben látok. Kicsit feljebb tolom az orromon és ha Sebastian megint engem ölelget, akkor finom, monoton simogatásba kezdek, először az arcán, aztán a hátán.

- Jól van, édes, elhiszem. - Mosolygok tovább, annyira cuki, ahogy bizonygatja, ő mennyire komolyan ébren vár holnap. Mintha én kértem volna, vagy bajom lenne azzal, hogy alszik. Igazából örülök neki, jó, ha végre kicsit kipiheni magát. Mesélte, hogy rosszul alszik mostanában, biztos tényleg fáradt már, ilyenkor még pár óra szundi is nagyon jól tud esni az embernek. Na igen, a tapasztalat szólalt meg belőlem.
De ahogy elmegyek mellőle, látom, hogy nem tetszik, nyökög én pedig tovább próbálom visszafojtani a nevetgélést kuncogássá. Egy pillanat alatt már ott is vagyok, próbálom arrébb túrni az ágyon, de nem akar segíteni, csak duzzogva hátat fordít nekem. Addig legalább van időm bekészíteni a gépem, hogy tudjak még egy kicsit dolgozni. Mondom neki, hogy jöhet vissza, de nyögdécsel még egy kicsit, mint egy morgós kis kutya, én meg tovább kuncogok.
De aztán megadja magát és visszakucorodik hozzám. Úgy látom nem tetszik neki valami, én mégis, fél kézzel simogatom, a másikkal pedig gépelek. Még fél kézzel is könnyedén és gyorsan megy, csak a szemüveg csúszik le az orromról, feljebb is tolom.
- Jézus! - Ugrok meg ültömben, amikor megpuszilja az oldalam és egy, a partra vetett halakat is megszégyenítő harci mozdulattal próbálom a csípőm minél távolabb keríteni Sebastiantól. - Ez nagyon csikis volt! - Elégedetlenkedek méltatlankodó hanggal, arckifejezéssel, mert értem én, hogy szeretgetni akart, de ha az oldalamat puszilgatja, akkor sem tudok nemhogy egy helyben ülni... visítok és harcolok, hogy engedjen el és hagyjon békén. Szóval ha meg szeretné tartani a fogait, szerintem jó döntés, ha nem az oldalammal próbálkozik.
- Azt hittem, alszol még egy kicsit. - Magyarázom végül mosolyogva, hogy miért rendezkedtem be ide mellé. Az előbb még úgy nézett ki, mint aki mindjárt visszabóbiskol.