Remekül eltáncolunk, egyre könnyedebben megy újfent megint minden, mondhatni külön atmoszférája van minden párnak, de így nekünk is. Ezt a varázst csak a hirtelen fellépő sötét töri meg, de Ameliát nem eresztem, vissza is kerül hozzám szerencsére, átkarolom.
-Nem, dehogy, vigyázok rád! - Mondom nyugodt hangsúllyal, kissé lihegve, mert a tánc és a mozgás légszomjat okozott mostanra megint.
-Úú, az sem rossz, lehet buli van fenn. Max benézünk oda is! - Vigyorgok, közel maradva hozzá. Azt kell mondjam, lopva, de nagyon élvezem, hogy a sötétben karolhatom, hozzásimulhatok kissé, mert az áramszünet tökéletes bűntársam ebben.
-Teljesen... - Mondom elhalóan, uhh, ha tudná mennyire szeretném hogy kiszolgáltatva legyek neki csak kicsit is és éljen vele, lehet meglepődve. Elvégre már jó ideje flörtölök vele, ennyire közel talán még nem is voltunk egymáshoz ennyi ideig.
Érzem hogy fészkeli magát, hogy feltehetőleg felém fordul, élvezem hogy a karomban tarthatom, ölelhetem. Hú, ez olyan kamaszosan felcsigázó érzés és csak az jár a fejemben: "sötétben szabad a csók". De nem, nem kéne, elrontani sem akarom a törékeny pillanatot, de úgy élvezem az egész helyzetet. Inkább én is bújok hozzá, ajkam a homlokát érinti és adok rá finoman egy csókot. Érezheti hogy még mindig dübörög a mellkasom, csak már nem a tánc miatt, miatta. De talán nem bukom le. Kezemmel finoman cirógatni kezdem az övét, kellemes így ölelnem. Valószínű már úton vannak visszakapcsolni a lecsapott áramkört, de remélem macerás lesz eljutni oda, jó így.
Igaz, így mind inkább érzem hogy bizony kezdek fáradni, megpihennék, már biztos van tíz óra is, vagy csak én gondolom hogy annyi van mert elfáradtam? Nem is tudom...

Megtöri édes párosunkat az áramszünet, de szerencsére egyikünk sem sik kétségbe. Én éppen azért, mert ő nem hagy. Nem szeretem a tömeget, pláne nem sötétben, de Sebastian karjai között nem érzem magam egyedül. Halkan beszélgetünk, így tartva egymásban a lelket.
Ahogy közelebb bújok hozzá, akaratlanul, természetszerűen, meghallom, hogy ver a szíve, milyen gyorsan szuszog. Egy kicsit én is kifulladtam, nem vagyok hozzászokva, hogy ennyit mozogjak egyhuzamban, a munkában töltött idő másfajta mozgás, az nem számít.
Megszorítom a kezét válaszul, amikor azt mondja, vigyáz rám, de az következő ötletére majdnem felnevetek.
- Éles váltás lenne, nem mondom! De a ruházatunk nem egészen oda való...
A sötétben csak néhány telefon kijelzője ragyog fel, kié zöldesen, kié fehér fénnyel, de becsukom inkább a szemem, ne is lássam. Ez a fajta fény csak megtöri a varázst.
Rötyögök, hogy ő lenne kiszolgáltatva nekem, mert nélküle egy lépést sem tennék, itt a tömegben. Hirtelen azt sem tudom, merre van a kijárat. Kicsit összébb bújunk, ahogy én fészkelődöm, érzem, hogy ő is. Kicsit fordulok, a vállának dőlök, kapok egy bátorató puszit a homlokomra. Elmosolyodom miatta. Fura, de jó hallani a szívverését, rátapasztom a fülem a mellkasára. Mint egy tánc alapritmusa: ti-dám, ti-dám... Egy ideje állunk, de az ő szíve mintha nem lassult volna.
- Minden oké, jól vagy? - kérdezem, ma reggel kelt, én aludtam délelőtt... (Igazából a hangjával aludtam el, de pszt). De ő? nem szeretném, ha érezné a hangomból, hogy aggódom, de egy kicsit talán mégis. Nem lett volna szabad így megterhelnie magát, pláne miattam. Ráadásul emelgetett is.

A sötétben így összebújva igencsak kellemes, talán jól is jön a hirtelen szünet, mert nem is éreztem hogy fáradnék, pedig nem keveset táncoltunk ma.
Megszorítja a kezem, csak természetes hogy vigyázok rá, én vagyok a férfi vagy mi a szösz.
-Na és, megoldanánk egy kis headbanghez nem kell semmi, én feketében vagyok amúgy is te meg egyszerűen gyönyörű vagy, senki sem szólna érte szerintem! - Nevetek halkan.
Összebújunk, én igyekszem titkolni mennyire élvezem az egészet, de azért a vágy igen csak nehezen csitul bennem, de ki csodálkozik ezen? Egy csinos nőt ölelgetek, előbb tangóztunk egy jó sort, még a tarkómmal is játszott most meg a sötétben lopva ölelem és bújok.
-Hmmm? - Kérdezem kissé búgva, mert hát azon kívül hogy a vér nem pont az arcomba szökdös, sok bajom nincs. - Persze... csak kellemes így. - El is felejtem hogy a szívem még hangosan verne, mostanra nem is figyeltem rá. Mondjuk a hangomból talán kicseng, hogy nem épp álmos vagyok, noha a testem megpihent és jól esne lepihenni azt hiszem. Aztán mikor újra a homlokát csókolom hirtelen újra lesz fény és zene, huhh... a fény is huhh de főleg a zene! Cseng a fülem.
-Azta... ez most hirtelen ért. - Nevetek kicsit.
-Huh, viszont Amelia... lehet én picit elfáradtam. No nem nagyon csak ez az öt perc pihenő így... teljesen ellazított. - Tény simán el bírtam volna aludni ha vízszintesben vagyunk, állva még nem szerencsére. - Zavarna ha jövőhéten folytatnánk? - Kérdezem óvatosan, mert ha ő még maradna, akkor még bírom egy fél órát szerintem, csak tényleg messze volt az öt óra, tény. Na meg rég táncoltam ennyit, hiába szoktam futni, ez teljesen más. De mosolygok rá, ha hunyorgok is, mivel kicsit nehezebben alkalmazkodik a szemem. Az is fáradt, érzem a lencse kezdi molesztálni, de még van egy órám legalább, amíg nem kezd szúrni.

Beszélgetni kezdünk a sötétben, nem jövünk pánikba, egészen vicces, amiket mond, és megnyugtató, hogy nem enged el magától. Az ötlete amúgy helytálló, maximum kiengedem a hajam, hogy legyen mit rázni, az úgy is takarja a fél ruhám. Ki nézné azt, ha teli totkból énekelem a számokat?
(Lassan olyan természetesek a bókjai, hogy szóvá sem teszem őket. Pedig ez nem helyes! Köszönöm!)
Kicsit aggodalmaskodom miatta, szakmai ártalom, vagy mifene, tényleg nem lehet leszokni róla, de megnyugtat, hogy semmi baka, és ismét homlokn csókol (talán azért, hogy emiatt se aggódjak), és akkor...
- Jaj!- hördülök fel, kicsit nyávogosan jött vissza a zene, és a fény is éles. Valamelyik okos azt hihette, hogy ha az asztali lámpák nem működnek, talán a mennyezeti még igen. Szóval, minden fényárban úszik, és ez most szúrja a szemem. Miért is nyitottam ki?
Nem csak én szenvedek, mások is nyöszörögnek, Sebastian is hangot ad nemtetszésének. Már nem lenne szükséges ölelnie, de alig változott valamit a testhelyzetünk. Finoman ellépek tőle, mintha így lenne illendő, pedig nem zavart, hogy úgy tart.
- Oké, jól van- nézem őt figyelmesen. Ha nem aggódtam volna épp az imént a hogyléte miatt, azt hinném, rám unt. - Éppen azon gondolkodtam, nem lehetsz-e fáradt... Tudod, én aludtam, reggelig bírnám, de te ma is korán keltél...
Bár a jövő hét... Nem emlékszem, de mintha pénteken be lennék osztva. Egyenlőre nem adok hangot sejtelmeimnek, lesz ahogy lesz, ez úgysem számít most.
Ügyesen kisasszézunk az emberek között, valaki már táncol, valaki más lekapcsolta a mennyezeti lámpákat. A zene ismét szól, még mindig tangó. Egy biztos, soha nem fogom elfelejteni ezt az estét.
Néhányan, hozzánk hasonlóan, most készülnek elhagyni a terepet. Kihasználva, hogy sor áll a ruhatár előtt, kimentem magam, és kimegyek a mosdóba.
- Ígérem, sietek... Látod, ott nem is áll sor!- mutatok az ajtó felé, amin éppen kilép egy hölgy.

Na igen, ahogy visszatér a fény az életünkbe, vagy legalábbis a terembe, az nem kissé szemet szúró, de hát ez van.
Azt sajnálom csak hogy Amelia ellép, de hát nem kéne csodálkoznom, mondjuk így félvakon még elviseltem volna egy kicsit, talán az ürügy is indokoltnak tűnt volna a szemében, hogy nem látok, most kicsit támogasson ő. De összeszedem magam, csak épp rájövök kissé elfáradtam az estében.
-Áh azt nem csodálom hogy reggelig bírnád, tele vagy életerővel és még reggelizned sem kell hogy túléld a napot! - nevetek kicsit, de nem bántóan. - Igazból eddig nem éreztem csak ez a szünet így ölelkezve... a sötétben... ha egy ágyban lettünk volna minden körülmény adott lett volna hogy vigyorogva aludjak el! - Nevetek megint kicsit. Hiába nah, sajnos már nem bírom úgy az éjszakázást azt hiszem. De ki nem mondanám hogy öregszem, nincs az az isten!
-Csak nyugodtan, csak nyugodtan, nem rohanunk. - Mondom neki türelmesen, mert hát tényleg nem rohanunk. Nem fogok a fáradtságtól összeesni, attól azért fényévekre vagyok. Na jó nem, olyan messze, de eléggé messze.
Amíg elvan a mosdóban én kikérem a kabátjaink. Ha tudok taxit is hívok, mert hát ha Amelia nem is ellenezné a hazasétát én igen.
Ha visszajön mosolygok rá és felsegítem a kabátját, majd felveszem a sajátom én is.
-Azért jól érezted magad? Remélem nem szegtem a kedved... Következő alkalomra megedzem magam! - Nevetek halkan, mert bizony én tényleg eljárnék ide vele amikor lehet, nagyon megfogott az egész.
Ahogy kinn megállunk fogom az egyik kezét és megsimogatom az arcát kicsit. Ha tudnám azt hiszi meguntam biztos felhördülnék, hogy honnan a csudából szedte, de így csak mosolygok az éjszakában és kellemes megelégedettség tölt el, hogy még azért nem felejtettem el mindent!

Az rendben volt, hogy a sötétben támogattuk egymást, de amikor a fény kigyúl, és azt mondja, inkább mennünk kéne, már nem látom értelmét (is nem is illendő), hogy összekapaszkodjunk. Nem tartom valószínűnek, hogy nagyon messze lépnék tőle, és a kezt sem engedném el, hacsak nem húzza el az övét, hiszen a tömeg ott maradt, és én továbbra sem szeretnék elszakadni tőle. Pláne, ha mozgásban vagyunk. Ha észreveszem, hogy bizonytalanabb a járása, mert mondjuk bántja a fény, ösztönszerűen karolnék bele, hogy én segítsek neki kijutni; ennyi empátia szorult belém. egyesek szerint több is, mint kéne.
- Te tényleg mindent megjegyzel, hallod!- nevetgélek, ahogy szememre olvassa a hiányosságaimat. - Duracell-nyuszi a másik nevem, de csitt, én nem is tudok róla!- súgom neki oda, nevetgélve. Odabent is csodálkoznak, hogy sohasem pihenek. Biztos jó a genetikám. Vagy mert gyerekkoromban olvastam alvás helyett, és hozzászoktam. Fogalmam sincs, ilyen vagyok, lehet, már ilyennek születtem...
- Vigyorogva aludni- nevetek fel- hát azt megnéztem volna! Kár, hogy sötét volt, kár, hogy csak pár percig tartott... Legközelebbre rendeld meg...- ugratom. Szóval rám keni, hogy elálmosítottam. Hajaj!
Kimegyünk a ruhatár felé, én útba ejtem a mosdót is, és mire visszaérek, -pedig nem voltam el sokáig- ő már ot áll a kabátjainkkal. Felsegíti rám, csak azután öltözik fel ő is.
Nem bír várni a kérdéseivel, pedig magamtól is mondtam volna, mennyire tetszett ez az este.
- Nagyon jó volt!- mondom lelkendezve, szinte ugrálok örömömben. Na jó, azt azért mégsem, de a mozdulatban benne van, tényleg nagyon fel vagyok dobva. Nevetek azon, hogy edzeni akar miattam.
- Inkább aludj egyet előtte, az is csodákat művel...- nézek rá, kipirultan, boldogan. El is felejtem, hogy az imént mi jutott eszembe. (Az unalomról, untatásról)
Kint az utcán ismét megfogja a kezem, és ahogy a taxira várunk, egymás felé fordulunk. Szabad kezével az arcomra simít, én pedig igazi hősként nézek rá. Most látom csak, milyen fáradtak a szemei. Eszembe jut a szemüvege, és hogy most nincs rajta. Kontaklencséket visel. Azt hallottam, azt sem ajánlatos huzamosabb ideig fent hagyni, mert törheti a szemet. Jaj, ez is az én hibám!
- Gyere, támaszkodj rám, aludj a vállamon, míg megjön a taxi- ölelm át, de évődöm vele, tudom, hogy nem aludna el. Igazából csak jó ismét hozzá bújni. Még érzem a teste melegét. És mert megtenném érte ezt is, ha valóban olyan fáradt lenne.

Csak egy ideig vaksiskodom, aztán már látok így sajnos nem szorulok támogatásra, vagy csak egy kevésre, pedig örülnék neki. De legalább a kezét fogom, szinte már természetes a mozdulat, ami jó, örülök is neki.
-Igyekszem, ami érdekel könnyen megmarad. - Utalok a memóriámra, Amelia érdekel, hát igyekszem emlékezni arra amit mond. De mosolygok rá, lehet én fáradékonynak tűnnék mellette, ami igazából nem igaz, de ennyi energiával én sem bírom felvenni a versenyt. Maximum egy helyen, de ott még nem tartunk.
-Megnézheted ha akarod, akár ma is... - Vonok vállat mosolyogva, hát semmi akadálya.
Hamar végzünk a záró akkordokkal mint mosdó, öltöző, kinn már fesztelen és csendben fecserészhetünk.
-Örülök, látod, mondtam hogy élveznéd... - Mosolygok rá szélesen, mert olyan jó látni hogy élvezte, hogy tetszik neki.
-Huhh, hát jó, megpróbálom, de idejét nem tudom mikor aludtam délután... - Sütöm le a szemem, szerintem ha le is feküdnék egykor mondjuk, nem bírnék aludni. Éjszaka meg hiába fekszem le korábban, nem leszek kipihentebb. Nekem az kell ne legyen szünet, ne érezzem hogy elfáradtam, akkor alvás nélkül is bírom, de ez ritka.
Simogatom az arcát, de a szavaira nevetnem kell. Nem őt nevetem ki csak az elgondolást. Ám átölel, az jól esik és elcsitít, kicsit bújok az ölelésébe és viszont ölelem. Az arcommal a nyakához kucorodom, finoman megcsókolom a bőrét. Jól esik a dolog de ha hagyja is nekem, sokáig nem élvezhetem ki, mert megjön a taxi.
-Nah, ez gyors volt, gyere. - Mosolygok rá, ahogy elhúzódom, de a kezét automatikusan keresi a kezem, majd a taxiban ismét mellé ülök, de most átkarolom, érdekel mit szól ehhez az ötletemhez. Közben bemondom a lakásom címét, elvégre a reggelije nálam van, bár titkon nagyon remélem nálam is marad... Ameliával együtt.

Az áramszünet után elhatározzuk, hogy mi is szünetet tartunk. Sajnos, nem csak pár perceset, legalább egy hétre el kell búcsúzni a parkettől, de nagyon remélem, hogy még visszatérünk. Igazi lélekemelő volt a mai este, rám fér az ilyesmi.
- Ó, szóval lehet ezt előre tudni? Mi a titkod? - némi hitetlenkedés játszik a hangomban. Nem kerüli el a figyelmem, hogy ismét arra céloz, maradhatnék vele. Igazából arra számítottam, az ötletemet kezdi majd boncolgatni, hogyan is hajtsuk végre a csínyt: áramszünetet okozni....
Megvitatjuk az estét, bár a dolgok elébe megy, mindent egy kalap alatt akartam megköszönni neki. Így sem rossz. Lelkes vagyok, vidám, azt is mondhatnám, boldog. Lehet, hogy csak egyszerű vagyok, és ezért ilyen könnyű nekem örömet okozni, de ez nem izgat. Mindig a dolgok napos oldalát kell keresni. (Hogyan legyünk optimisták? 6. lecke)
- Sejtettem, hogy így lesz, de közben féltem is, hogy kijöttem a gyakorlatból, hogy mégsem olyan jó ötlet, hogy mindenki bámulni fog, hogy ügyetlen leszek... blablabla, tudod, a szokásos hülyeségeim...- mondom enyhe öniróniával, de elnevetve, mert utólag az egész még nekem is nevetségesnek tűnik.
- Azt szoktam mondani, a szervezeted mindig jelzi, ha valamire szükséged van. Néha elég 10 perc nyugalom, és úgy érzed, átaludtál egy fél napot, miközben ha valóban átalszod, fejbevertnek érzed magad...- ecsetelem, miért jó odafigyelni a test jelzéseire. Nem órákig tartó alvásra gondoltam az előbb, hanem inkább szunyókálásra.
Mondhatni, eseménytelenül jutunk ki az épületből, de a taxi nincs még ott, és mi összebújunk kicsit. Fáradtnak látom, a szeme elkarikásodott és piros. Évődöm vele, hogy aludjon egy kicsit a vállamon, és ő kinevet. Ennek ellenére mégis közelebb bújik, és megint érzem a száját a nyakamon. Csak most forrón, nem hidegen. Mielőtt reagálhatné erre, megjön a taxi, és Sebastian ismét a kezem keresi, mielőtt besegítene a kocsiba. Mellém ül, és átveti a karját a vállam fölött, de nem az ülést fogja meg, hanem a vállam.
Görcsbe rándul egy pillanatra a gyomrom, mi van, ha azok után, hogy megöleltem, azt hiszi, mindent szabad? Nem a taxi a legjobb színtér, hogy erről beszélgessek vele, és úgy gondolom, hagyom, elvégre, ebben sincs semmi rossz, másrészről szabad ember vagyok, azt teszem, ami jól esik. Ő is valószínűleg így gondolkodik. Csak a némaságom lehet árulkodó, hogy (megint) magammal vívódom. Aztán eldöntöm magamban, Sebastian egyszerűen csak ilyen, én látok rémeket, nem lesz itt semmi baj. Ellazulok, kicsit talán hozzá is dőlök, lehunyom a szemem.

-Ha elárulnám nem lenne titok édesem! - Vigyorgok rá. Csíntevő vagyok, tény, de jelenleg egészen máshol forognak a gondolataim, valami egészen másfajta rosszaságon, bár én állítom semmi rossz nincs benne és élvezetes lenne az egész de hát ez megint más kérdés.
-Titkon én is tartottam attól jól előadom mennyire jól táncolok, hogy elgyere velem, de mire odakerülök felsülök. De tudod a tükörnél való gyakorlás reggelente, csodákat tesz! - Kacsintok rá, nem, nem csináltam ilyet, csak bizakodtam benne kivárja míg újra felveszem a ritmust. Így is lett.
-Hmm... hát, ilyenformán nem nagyon szoktam figyelni... magamra úgy értem. - Mert nem tudom, ha azt érezném aludnék, lefeküdnék de szerintem az pár órás alvás lenne, nem pedig tíz perc. Az akkor van ha bealszom a géppel az ölemben a kanapén és fél óra múlva érzem hogy kényelmetlen és hoppá.
Hát... aztán az ölelésre és a karolásra sem mond semmit, bár nem is mutatja hogy jl esne neki. Ilyenkor mindig bennem van hogy hagyja mert igazából nem érdekli vagy nem zavarja, vagyis közönyös, ami nekem a sírom. A nem is egy válasz az igen is egy válasz de a semmi az semmi. Akkor enyhülök meg belül kicsit (kívülről szerintem nem látszik ilyenkor rajtam semmi) mikor közelebb dől.
-Nocsak, nem is én vagyok álmos mi? - Simogatom a karját. Tudtam én hogy nem lehetetlen hogy elfáradjon. Mikor megérkezünk fizetek és nyitom neki az ajtót, kisegítem ha hagyja. Csendben, a kezét fogva (ha hagyja) megyek fel a lakáshoz és nyitom ki az ajtót. Csendben vagyok mert mindenki alszik már gondolom. Talán a szomszédom nem, de most nem Josh-sal vagyok hogy megbotránkozhasson, biztos uncsi a műsor.
Benn megcsap a kellemes otthon-hangulat, kibújok a cipőből, de csak mert én automatikusan leveszem, nem megyek be vele.
-Ha fáradt vagy, nyugodtan maradj itt. Alszom a kanapén. - Mosolygok rá, érezze nem azért mondom mert kéjelgek, csak ha nincs kedve már hazakocsikázni, hanem ledőlne, van rá lehetőség. - Holnap nekem nem kell kelni, ráérek. - Éljenek a szombatok. Várakozón nézek rá, mit szeretne, ha nagyon akarja hívom a taxit megint, mert azért hazasétálni nem engedem, sötét van és késő. Azért ha látom vonakodik vagy vacillál még gyorsan hozzáteszem:
-Csinálok reggelit. - Mondjuk akkor már vigyorgok is, mert eszembe jut a hasán keresztül vezet a szívéhez az út, persze tudom nem igaz ,de attól még mulattat.

- Ó, szóval titok!- Oké, jól van, értem én...Kuncogok, nem értem, hogy lehet mosolyogva aludni, de nem foglalkozom vele különösképpen. talán egyszer kiderül. Vagy rájövök, mit kell hozzá csinálni. Kipróbálom. Hehe.
- Nem hiszem el, hogy gyakoroltál!- vigyorgok rá. Ez más, mint az önbizalomesrősítő szavak. Bár a fene sem tudja. Az utcán is nagyon spontánnak tűnt. Ugrat, naná.
A fáradtság kapcsán aztán apró javaslattal állok elő, de azt mondja, nem nagyon figyel ezekre a dolgokra (vagy inkább magára)
- Helytelen, Sebastian. Tudod, ha észben tartod az én reggelimet, ez csak úgy fair, ha magadra is figyelsz! Nem kell megvárni, hogy összeess a fáradtságtól, az éhségtől, a szomjúságtól.. a sdzervezetünk nagyon okos, csak hallgatnunk kéne rá....- Bagoly mondja verébnek. Na jó, de én mindig ilyen voltam!
A taxira várva kicsit összeölelkezünk. Hogy ennek mi is a pontos oka? A szeme, az az oka. Nem azért, mert fáradt, és nem azért mert piros. Miközben végig simít az arcomon, egyfajta gyengeség fog el, és nem tudom, ez minek köszönhető. Belőle indul, belőlem? Egyik sem lenne jó. Az ölelés viszont vígasztaló és támaszt nyújt, akárcsak a sötétben. Vaknak érzem most magam az érzéseim között. A csók a nyakamon..., vajon a számra is adott volna, ha nem hajtom le a fejem?
Érzéseim "viharában" karolja át a vállam a taxiban. Nem mondhatom, hogy ne tegye, ellentmondásos lenne, hogy ezt elutasítom, amikor az előbb én öleltem át. Ha hagyom, hogy így maradjunk, az nem néma beleegyezés, hogy tetszik a dolog? És tetszik egyáltalán? Félek, hogy ez olyan, mint a lavina, kis hógolyó, mely elindul a lejtőn, és aztán már nincs megállás. Vajon nem így történt 6 éve is?
Nem. Ezt nem tehetem. Sebastian nem Nagy Fehér, még sosem gyalogolt a lelkembe, és nem is fog. Biztos azt is meg fogja érteni, ha nem akarok vele viszonyt kezdeni. Pláne, hogy az egésznek nem lenne semmi értelme. Ezzel az erővel bedőlhetnék Lio ágyába is. Ráadásul azt az embert szeretem...
Egyszerűen túl szép ez az este, hogy ennyire elrontsam a végét. Nem szabad ennyire görcsösnek lennem, és pláne nem rémeket látni! Sebastian kedves és isteni illata van, és remekül táncol, és mindig meg tud nevettetni, és... Elengedem a gondolataimat és neki dőlök egy kicsit, leküzdve a félelmeimet. Sebastian sosem bánta, állapítom meg magamban, és ettől megnyugszom. Szerencsére, az egészből semmit nem vesz észre.
- Csak elpilledtem egy kicsit- mondom neki, amikor végig simít a karomon, és igaz is. Kényelmes, puha ülésben ring alattunk az autó. Más ringás, mint amit a tánc nyújt. És álmosító. Pedig nem vagyok az. Nem voltam az...
Vele megyek. A kezét nyújtja, megfogom, szó nélkül megyünk fel a lépcsőn, azt hiszem, még a lélegzetem is visszafogom. Mit keresek én éjjel egy férfi lakásán? Belépünk. Barátságos, ismerős közeg. Melegség. Kibújok a cipőmből, de a kabátomból még nem. Sebastian szavai olyan... higgadtak!
- Nem, nem tudom..- válaszolom zavartan, habogva, önkéntelenül hátrálva néhány lépést az ajtó felé- nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Aludj csak az ágyadban, nekem is van, tudod, és itt se pizsamám, se fogkefém... és...- egyre jobban hadarok, de elakadok, és akkor dobja be, hogy csinál reggelit.
- Hiszen azt már összecsomagoltad nekem...- nézek rá, és ebben a pillanatban nagyon vágyom rá, hogy megöleljen. Csak úgy. Összezavar. Nem értem a mosolyát.

-Igen, megfejtésre vár, látni kell. - Vigyorgok rá. Amúgy lehet. állítólag én szoktam mosolyogva aludni, Henry párszor már a fejemhez vágta hogy tuti valami csajjal álmodtam. Mivel nem emlékszem az álmaimra, így nem is kizárt.
-Igazán? Nagy hiba, nagy hiba, hát te sem gyakoroltál akkor eleget, ezt aki sokat gyakorol rögtön kiszúrja másokon is! - Nevetek, persze hogy nem gyakoroltam, de gyakorolhattam volna!
-Ehm... majd odafigyelek, ha meg mindig reggelizel. Alku? - Vigyorgok rá, meglátjuk ez mennyire helytelen, az övé inkább az szerintem, én csak csinálom ami eszembe jut. Az nem helytelen csak nem túl praktikus.
-Ühüm. - mondom csöndesen már a taxiban, valóban nincs fogalmam arról miken gondolkodik, inkább csak simogatom, hosszú volt a nap.
Fenn én is csak a cipőm veszem le, mert ha akar taxit várok vele, mi sem természetesebb. De azért megkérdem nem akar-e máris aludni, a reakciója megmosolyogtat, mintha ki tudja mire akarnám kényszeríteni.
-Pizsamát tudok adni, sőt, fogkefét is! - Vigyorgok, hát ezek tényleg nem indokok.
-Igen, de villásat is csinálhatok, isteni omlettet tudok készíteni, kérdezd meg Josh barátom! - Mosolygok, direkt nem egy lány nevét mondtam, mert gondolhatja nem csak akkor kap reggelit ha este "megdolgozik érte".
-Tényleg nem teher, a kocsiban is majdnem elaludtál. Zuhanyozni is tudsz, van törülköző, minden. - Mondom kedvesen, mosolygok. - Csináltam eddig bármi olyat amit nem akartál? - Lehet attól tart, csúnyaságokat művelek, csak mert itt alszik. Igazából bármikor megtehettem volna már ha akartam volna, de eszemben sincs. Kicsit közelebb is lépek, nézek rá, hogy mit szeretne. Nekem mindegy, bár jobban örülnék ha maradna. Akkor is ha nem alszunk együtt, a tudat hogy nem vagyok egyedül engem mindig feldob.

- Ha titok, nem szabadna megfejteni...- teszem hozzá halkan. Akkor már nem lenne titok.
Nevetgélek azon, hogy a tükör előtt gyakorolt volna, de egy kicsit lemaradok. Azt mondta, nekem is kellett volna? Remélem, azért nincs oka panaszra. Eddig legalábbis nem úgy tűnt, mintha elégedetlen lett volna velem.
- Oké, kössünk alkut. De hogyan fogjuk egymást ellenőrizni? Vagy elég az adott szó?- nézek rá kérdőn. Bármire képes vagyok, ha elősegítem, hogy valaki jobban érezze magát tőle.
Vagy majdnem bármire. Már a taxiban rájövök, nekem is vannak határaim, sajnos, én is állítottam őket, csak túl régen, túl mélyre ásva, és megint rájövök, nem volt elég a "nyári kurzus", még mindig nyuszi vagyok bizonyos dolgokat tekintve.
Nem a reggelim miatt megyek fel hozzá. Egyszerűen csak nem szeretném, ha a taxiban végződne ez az este, pedig meglehet, megvárt volna, ha felszaladok, vagy Sebastian lett volna olyan kedves, hogy leszalad a desszerttel, amíg a kocsiban várok. Hiányérzetem van, és nem tudom, miből fakad, azt gondolom, ha négyszemközt leszünk, úgyis kiderül.
Leveszem a cipőm, automatikus mozdulat, de ahogy Sebastian, én sem bújok ki a kabátomból. Jön az ötletével, (és már nem is először), és egyáltalán nem szemtelen, egy rossz szót sem mondhatnék, tényleg kedves az ajánlat, de én mint egy beijedt nyúl (nem is nyuszi!) hátrálnék ki a helyzetből, mintha csak azt mondta volna... A manóba! A kifogásaimat játszi könnyedséggel védi ki, és aztán még a reggelivel is előhozakodik. Nem is ám a desszerttel, ami össze van csomagolva!
Nem értem magam. Remegek itt, mint a nyárfalevél, attól a pasitól, akivel az egész estét áttáncoltam. Nem is akárhogy. Miért ijeszt meg az, hogy itt aludjak? Nem akarok az ágyában aludni, pláne, ha ő a kanapéra szorul miattam... Fázom. Összébb húzom magamon a kabátot, de az sem segít. Bár felmelegítene! Az utcán is segített rajtam, amikor megöleltük egymást. Mindjárt melegebb lett...
Ő pedig csak beszél, kedvesen, mint eddig. Zuhany, törölköző... jaj. Belém hasít megint az emlék, szavak jönnek elő, amit ő mondott a zuhany alatti szexről, össze vagyok zavarodva, még az sem segít, amit ezután mond. Csak most esik le neki, mitől tartok? Közelebb lép hozzám, de bármennyire szerettem volna egy pillanattal korábban, hogy megöleljen, most a mellkasának támasztom a tenyerem.
- Miért akarod, hogy maradjak, ha nem akarsz velem maradni?- kérdezem halkan. Remélem, nem ismertem félre, és nem egy farkas van az álarca mögött. Szegény nyuszi lelkemnek annyi volna! A kérdése igazságtalan, nem én kértem, hogy udvaroljon folyton. A manóba! Az ember leállítja, ami jól esik neki? Csak én lehetek ilyen szerencsétlen hülye...

-Miért, azok nem arra vannak? A szabályokra is azt mondtad azért vannak hogy megszegjük őket... - Legalábbis ez dereng, de hogy mi kapcsán mondta, nos, nem tudom. Egy pillanatra elbizonytalanodom ő mondta-e, de valamiért biztos vagyok benne.
-Nekem elég. Vagy néha random megkérdezem mit ettél reggelire és tudnod kell gyorsan válaszolni és részletezni! - Vigyorgok, mert hát rajtam látni fogja ha betartom, tovább tudok vele táncolni.
Aztán próbálkozom maradásra csábítani nálam de... mintha mindinkább elzárkózna, mintha... nem is tudom, furán reagál. Nem mondja hogy "állítsam le magam és na szia", de azt sem hogy "korai, nem kéne", de azt sem hogy "jó ötlet lenne, de...", szóval semmit. Csak összehúzza magán a kabátot én meg aggódva pislogok rá.
A kérdése is meglep, nem csak a mozdulat hogy ne tovább. Azt hiszem valaki nagyon kihasználhatta vagy hasonló. Bár... igazából csak sejtem mit kérdez, nem vagyok ám teljesen biztos benne.
-Összetett a dolog. - Kezdem csöndesen, de inkább aggódva fürkészem. - Kedvellek. Nem szeretek magányosan ébredni, szeretem megosztani a reggelim... aggódnék biztosan hazaértél-e... látom hogy fáradt vagy. De Amelia, mondd... te... félsz tőlem? - Kérdezem félve, nem tehetek róla, de olyan mintha félne tőlem és ez ijesztő. Mit csináltam vagy mondtam ami eddig nem zavarta de most szinte undorodik tőlem? El is szorul a torkom.

- Ilyet mondtam volna?- kerekedik el a szemem. Még ha gondolok is ilyet, nem szoktam nagyon hangoztatni. Vannak szabályok, amiken soha nem változtatnék. nem véletlenül találták ki őket. de persze, mindig, minden alól van kivétel...
- Nem gondolod, hogy erre mindig lesz kész válaszom? - nézek rá, de aztán elnevetem magam. Értem, mire gondol. Hazudni úgysem tudtam soha. Máris rájött volna?
...
Valamivel később, a lakásában, fura dolog történik. Igazából nem tolakodó, és már többször célzott arra, nála aludhatnék, de itt és most elbizonytalanodom, mindaz, ami történik, ami történhet..., helyes-e. Egyáltalán, jó-e, hogy itt vagyok?
Az este folyamán kerültünk már egymáshoz közelebb. Nem csak a tánc kapcsán, mert az jó volt, élveztem, soha nem csinálnám vissza, öröm volt minden perce. De amikor ittunk, és a nyakamba csókolt a jeges szájával, vagy amikor a taxiban átölelt, az... másmilyen volt...
Nem értem. Nem lehet olyan ártatlan, hogy valóban csak azt akarja, aludjak itt, ha egész ismerettségünk alatt bókokkal halmozott el! Mit akarhat egy férfi egy nőtől? Mit gondol, mi jár a fejemben? Miért nem olvas bennem, hogy lássa, félek? Elképesztő vagyok, igaza van Lionak, hisztis liba... Semmi se jó, sehogy se jó, mondhatna bármit, az sem tetszene, mert a félemeim minden szavát kiforgatnák. Mennék és maradnék, és fogalmam sincs, mi lesz ebből...
Aggódva néz rám. A tenyerem a mellkasának támasztva, nem is próbál közelebb lépni, én meg úgy remegek, szinte vacog a fogam. A válasza csendes, a hangja ... most nem sejtelmes és búgó, mint lenni szokott. Inkább... jaj, nagyon komoly. Minden szavát értelmezem. Valamivel teljesen egyet értek, tudtam, hogy így van, nem lep meg, valamit nem értek.
- Mindig alszik nálad valaki? - kérdem, és remeg a hangom.
Nagyon égő vagyok, tudom; és bármennyire is vonz, hogy vele maradhatnék, éppen ennyire ijesztő is a gondolat, hogy nem ugyanarra vágyunk.
- Sebastian - sóhajtok, és próbálok erőt gyűjteni- nem tőled félek. Sőt, egyáltalán nem félek tőled. Ettől félek. Zavaros, mi? - vacogok, elveszem a kezem a mellkasáról, átölelem magam vele, szorosabban húzva össze magamon a kabátot. Le kellene ülnöm, mert össze fogok esni. A falnak döntöm a hátam, hogy legalább az támasszon. Hisztiroham. Diagnosztizálom magam. Két pofon segítene.

-Nem tudom, lehet csak viccből... - Pislogok rá, majd nevetek. Igazából mindegy is.
-Érezni fogom ha hazudsz! Jedi erő. - Hülyülök, de szerintem jobban jár ha reggelizik mintsem hazugságokat gyártana nekem. Meg kb ugyan annyi idő, akkor ehetne is nem?

-Nem. Ha így lenne együtt élnék valakivel... Havonta párszor alszok valakivel, bár mióta Josht ismerem, és éjszakás hetem van, előfordul hogy gyakran éjszakázom nála, mert akkor van időnk beszélgetni. - Mondom csendesen, de érezheti fura lenne ha mindig lenne nálam valaki. Vagy nagyon népszerű lennék, ami nem lenne rossz, de sajnos nem vagyok. Ettől még eshet jól ha nem vagyok egyedül. Sőt talán pont emiatt nyer értelmet, ha mindig lenne valakim nonszensz lenne ha nem bírnék egy éjszakát sem egyedül.
Sóhajtok, legalább nem fél tőlem. Hogy mitől fél, azt pontosan nem értem, gondolom a "mi lesz ha" zavarja. Sosem voltam ilyen téren félős, talán ezért is értetlenkedem.
-Jó, akkor gyere, ülj le, hozok neked egy kis vizet... Vagy inkább teát, teát csinálok. - Van nyugtató teám, bár ritkán iszom belőle. Természetesen mert félek rászoknék, nevetséges, de ez van.
Ha hagyja akkor elkísérem a kanapéig, ott finoman leültetem, ha kell letolom, de üljön le. A kabátom leveszem, mert így melegem van, nála nem erőltetem, ki tudja mit hinne, lehet hogy vetkőztetem.
Felrakok forralni vizet aztán leguggolok elé, de nem érek hozzá.
-Amelia. Ha tudom, hogy téged feszélyez ez a... szóval a közvetlen viselkedésem nem csinálom. De eddig sosem mondtad hogy... nem kéne. Ahhh... - Túrok a hajamba. - Bevallom, nagyon tetszel, nem egyszer megkívántalak az este folyamán, de ez nem vonja maga után azt hogy nem értenék a nemből. Lehet hogy volt olyan fiúd aki ezt... ezt a szót nem ismerte de én ismerem. Ha így volt normális, hogy félsz mit akarok én tetőled. De én csak azt akarom amit te is. Ha csókolózni akarsz csókolózunk, ha azt akarod sehogy se érjek hozzád, kerülöm a testi érintkezést. Egy biztos én semmilyen formán nem szeretnélek bántani mert nagyon kedvellek és szeretnék veled rendszeresen találkozni. A testi dolgoktól független is. Nem az a lényeg nálam, én csak szeretem ha jól érezzük magunkat és ha lehet egymást de ennyi. Tényleg maradj itt félnék biztonságban hazajutsz-e... De hozzád sem fogok érni, ne félj. Jó? - Mondhat nemet, de csak akkor ha bizonyítja nem remegi szét magát és tud koncentrálni. De nagyon jól kell bizonyítania, ilyenkor duplán kritikus vagyok.
Közben felforrt a víz, hát elmegyek és hozok neki egy bögre teát. Teszek bele neki hideg vizet is, hogy iható hőmérsékletű legyen a tea.
-Tessék, ezt idd meg. Gyógynövényes. Szerintem nem finom, de megnyugodsz tőle. Elvileg. - Ő a nővér ő tudná megmondani, de szerintem most kisebb gondja ezen agyalni.

Hogyan lehet valakinek, aki alig ismer, elmondani pár szóban, hogy ki vagy? Miért lettél olyan, amilyen? Nem lehetünk mindig, mindenre felkészülve. A Sebastiannal töltött délután és este - de alapjáraton az egész kapcsolatunk- mesébe illő. Minden klappol. A tanulás, a vacsora, a tánc... utóbbi csodálatos, légies, eddig sosem tapasztalt harmóniával ajándékozott meg. Sebastian személyisége számomra kissé bohém, de már kezdek hozzászokni; azt hiszem, jellemző a franciákra, hogy szeretik a testi szerelmet, a nőket. A legelső perc óta kapom a bókokat, finom utalásokat, puha kézcsókokat, ami Sebastiant olyanná teszi, amilyen, szerethetővé és kedvessé. Ő ilyen, ilyennek fogadtam el, és kész.
Hosszú idő után az első férfi, aki nőnek lát, és aki úgy kezel. Minden apró gesztus kedves és udvarias, nem olyan, amit le kéne szerelni, még akkor sem, ha titkon tudom, nem akarunk egymástól semmit. Vagy éppen azért. Mindenkinek jól esik, ha kicsit simogatják az önérzetét, nem igaz?
Ahogy alakult az este, teljesen a hatalma alá kerültem. A zene, a lágyan ringó tömeg körülöttünk, a saját ringásunk, a forgások, az apró nevetések felfokozták a hangulatomat. Sebastian közelsége kellemes volt, és csak egyetlen puszija elől szaladtam el, de azt sem azért, mert kellemetlen volt, hanem... mert énbennem ébresztett vágyakat.
Az áramszünet, a ránk boruló sötétség, az összebújás csak kiélezte ezt az érzést, de megnyugtató volt, hogy Sebastian nem így érez, legalábbis nem ad teret a vágyainak, ha ugyan voltak. Továbbra sem gond tehát a kezébe csimpaszkodni, vagy összeölelkezni a taxira várva.
A taxiban... már egy más érzés kerít a hatalmába, mintha el lenne rendezve az este, mintha a birtoka lennék, de aztán elmagyarázom magamnak, csak a rossz emlékeim kavarnak be, Sebastian a legszelídebb ember, akit valaha ismertem. A kérdése, amit aztán nyíltan feltesz nekem, mégis sokkol, pedig aztán ennél kedvesebben nem is hívhatott volna... Nála aludni és nem vele, bármit is takarjon a "vele" kifejezés nem elég egyértelmű, hogy kereken és konkrétan tudnék válaszolni, kibúvót keresek, de ő nem hagyja, annak biztos tudatában (gondolom), hogy semmit sem akar tőlem, én pedig megütközöm, hogy akkor mégis miért ragaszkodik hozzám ennyire. Olyan, mintha a kezembe adná a sorsom, pedig jelenleg nem vagyok ura az akaratomnak. Ezért zavarodok össze.
A magyarázat, hogy nem szeret egyedül ébredni, reggelizni nem elég nyomós. Aggódna értem, hagyjuk... Bár közel lakom a kórházhoz, ha kellene, meg tudnám védeni magam az utcán (azt hiszem). Különben is van taxi... Amúgy sincs mindig társasága, ha erre a szerepre vannak alternatívái, miért engem hívott? Ezer kérdés van a fejemben, és mind a bűnösségét keresi, közben pedig azt érzem, hogy ártatlan.
Valahogy elvezet a kanapéhoz, úgy zuttyanok rá, mint egy rongybaba. Elém guggol és beszélni kezd. Figyelek, tényleg figyelek. Nagy szemeket meresztek amikor azt mondja, nem szóltam rá, hogy ne csinálja. Istenem, azt hiszi, ő a hibás! De nem bírom kijavítani, csak csóválom a fejem, hogy nem, nem, et nem így gondolom. Azt hiszem, még sosem akadt össze olyan lánnyal, aki ennyire problémás lett volna, mint én. Kihagy a szívem egy pillanatra, amilyen könnyedén közli, hogy megkívánt néhányszor ma este... (Hát mégis...) Őszintének tűnik, amikor azt ígéri, csak annyi történik közöttünk, amennyit én szeretnék. (Hát ez a nagy baj, ellentétes jelzéseket kapok a saját testemtől!) Az viszont megnyugtat, hogy továbbra is találkozni szeretne, ez a dolog (ami most történik), nem riasztotta el tőlem. Ne is ez lett volna a célom.
- Sebastian... - megsajnálom, hogy ilyen aggodalmas- te nem tettél semmi rosszat...- éppen ellenkezőleg.
Meigazítom a haját, mert ahogy beletúrt a kissé bezselézett hajába, most úgy néz ki, mint egy kakadu.
- Ígérem, jó leszek... - Nem félek... semmitől.
Remegésemet mégis a kezembe adott forró pohár enyhíti.
- Hogy lehet a nem finom teától megnyugodni? - olcsó poén, még csak nem is vicces, de legalább már nem vagyok katatón. Belekortyolok a teába- Ez tényleg rossz ízű, máskor inkább pofozz fel...
Nem szeretném, ha felpofozna. Nem szeretném, ha máskor is ez előfordulna.
- Kicsit összezavarodtam...- mondom neki, de most a bögrémbe nézek, nem rá.

Leültetem és megpróbálom neki elmagyarázni, hogy noha én elég kéjelgő vagyok de nem tartozom az erőszakos kategóriába. Én élvezem amit az élet nyújt, amit a másik ember nyújt, legyen az lelki, testi, szellemi dolog vagy mind együtt. Adom amit tudok magamból, amire igény van... Nem tudom mennyire érti meg, hogy tőlem aztán tartania nem kéne, félnie még annyira sem.
Mikor a hajamba túr kissé lehunyom a szemem, pislogok rá, hogy akkor mégis mi van.
-Valamit mégis tennem kellett, mert láthatóan kiborítottalak... - Ha nem csináltam volna semmit, akkor nem kezd el félni.
-Tudom hogy jó vagy, magamra értettem, hát nekem aztán pláne nincs mitől tartanom... - Nem is értem mire mondja.
(Ha azt akartad írni jól leszek, akkor csak annyit mond, hiszi ha látja. XD)
-Ezt te tudnád megmondani, én tuti nem. De lehet csak placebo. - Vonok vállat, nem vagyok poénos kedvemben. Aggódok.
-Sosem ütnélek meg. - Mondom kissé szemrehányóan, mert tőlem aztán ilyet ne is kérjen.
-Értem. Hah... - Sóhajtok. - Sajnálom ha összezavartalak, nem szokott probléma lenni a... személyiségem. Vagy elutasítanak, vagy közlik mit szabad és mit nem. Nem igen volt eddig olyan, hogy hagyták is meg is nem is... Ez engem is összezavar. - Mondom meg neki nyíltan, mert továbbra sem tudom, mit szeretne tőlem. Legalábbis most már nem. Eddig azt hittem csak nem adja könnyen magát, azért játszik, de már egyáltalán nem gondolom így. De valami azt súgja nem leszek okosabb ma.
Leülök elé a szőnyegre, kicsit távolabb és keresztezem magam előtt a lábaim, úgy támaszkodom a karjaimat elfektetve a térdeimen. Az állam a karomon támasztom, úgy nézek fel rá, remélve hogy a tea kicsit segít neki.

//Hú micsoda összefoglalást írtál xDD Nekem tetszett xD//

Elrontok mindent. Mint mindig, most is. Igaza van anyámnak, aki szertint csődtömeg vagyok, és nem jó semmire. Igaza Lionak, hogy hisztis liba. Minden baj forrása én vagyok, jól tudom, és ezt Sebastian sem érti...
Már a kanapén ülök, és ő előttem guggol, próbálja felfogni, mi történik velem, én pedig képtelen vagyok értelmesen elmondani, mert igazából én sem tudom. Azaz igen, de nem tudom szavakba önteni. Mert a lényem egy része ki van éhezve a figyelemre, a gyengédségre, a törődésre, mindarra, amit eddig (és nem csak ma este) kaptam Sebastiantól. Ez a részem az, amely nem utasít el, aki szívesen fogadja a gesztusait, aki titkon (néha) többre vágyik, aki szívesen maradna, aki összebújna... És van a másik rész, aki folyamatosan arra figyelmezte, hogy Sebastian is "csak olyan férfi", aki a testi örömöket keresi, és a szívét nem adja oda, aki kislányosan fél a csalódástól, a testi kapcsolattól, a lehetőségektől...
Megijesztett a vágy, amit ébresztett bennem, mert -az elveim szerint- nem adnám oda magam senkinek, akit nem szeretek és aki nem szeret viszont. Félek, hogy Sebastian ilyen szempontból megváltozhat a szememben, ha maradok, ha nem tudok ellent állni neki (ha én kezdeményezek), már nem lesz minden ugyanaz, mint korábban. Félek őt ilyen módon elveszíteni.
Most csak azt látom, mennyire meg van ijedve tőlem, a reakciómtól, és azon van, értsen, de... nem érti.
- Nem tettél semmi rosszat- ismétlem neki, tagoltabban, a szemeibe nézve, komolyan. A fejemre mutatok- Itt kéne végre nagytakarítást csinálni, de nem olyan egyszerű, mint ezt elhatározni...- Utalok, hogy én agyalom túl, hülye női szokás, bár nem tudom, más is csinálja-e, vagy ez csak az én sántaságom. Mindent megbonyolít.
Kapok egy bögre teát, ritka rossz íze van, de hősiesen kortyollgatom, és inkább arra koncentrálok, milyen jó, hogy meleg. Szükségem van rá, hogy valami átmelegítsen.
- Megnyugtató- mosolyodom el, amikor közli, sose ütne meg. Én tanácsoltam neki, hogy pofozzon fel, ha hisztiznék. Mondjuk, azzal már elkésett, sokkal nyugodtabb vagyok.
Távolabb ül tőlem, lent a földön, és ahogy hallgatom, rájövök, mekkora barom voltam.
- Kedvellek én is, nagyon- mondom, kissé akadozva, mert fura ezt így kimondani egy férfinak- Hogyan is mondjam? - Láthatja, szeretném megfogalmazni, mi a probléma, de jelenleg nem igazán megy- Nem a személyiségeddel van a baj. Te... tényleg igazi lovag vagy, állandóan kész a bókokra, a kedvességre, az udvarlásra. Ez minden nőnek jól esik, hidd el, nekem is jól esik, csak ... szokatlan volt. Idő kellett, hoigy megszokjam, és tudatosult, hogy nem hajtasz rám, hanem ilyen vagy... mindig. Szokatlan, hogy nőnek érezzem magam, mert olyan dolgokat kötök ehhez, amik kellemetlenek- Virágnyelven elmondani, hogy éppen a nőiességem gyűlölöm, elég nehéz- Nem utasítottalak el, mert sosem mondtál vagy tettél olyat, ami bántó lett volna, és még a szexre való utalgatásaid is az évődésünk része volt; ezek összefonódnak veled, hozzád tartoznak, olyan, mint mikor levegőt veszel... Vagy nem?
Előrébb dőlök, a térdeimre teszem a könyököm, mindkét kezemmel szorongatom a bögrét, amit az arcomhoz emelek, de nem iszom bele, csak élvezem a melegét, és a pohár fölött beszélek Sebastianhoz.
- Azért vagyok megzavarodva, mert megkívántalak, és ez nem fér össze azzal, amit gondolok magamról....
Ismét virágnyelv. Vajon érti? Nem szokásom lefeküdni senkivel, ha nem kötnek hozzá érzelmek. És basszus, Lioval sem tudtam megtenni, pedig őt szeret(t)em , csak azért, mert ő képtelen lett volna az érzéseimet viszonozni. És itt van Sebastian, aki kimondottan facér, nem is törekszik tartós kapcsolatot kialakítani, aki bevallottan élvezi és kihasználja az élet adta örömöket... Vele mégis el tudnám képzelni? Ez nem én vagyok... Vagy...
- Ha maradnék, veled akarnék aludni, összebújva, olyan természetességgel, ahogy a parketten - vagy a sötétben- és nem biztos, hogy ellenállnék, ha...- harapom be a szám. Így van, Sebastian, lehet, hogy erre sem tudnék nemet mondani már....
Félénken nézek rá.

Csak nézek rá, mikor azt mondja a fejével a baj. Gondolom nem tud döntésre jutni mit szeretne és ez a baj. Ennyi lenne a baj? Nem a testére mutatott, a mellkasára, hanem a fejére. Ha fejben a baj, gondolkodik és ez a baj. De engem nem zavar ez a dolog...
-Ha túl gyors ami van engem nem zavar, mármint... ahh, őszinte leszek nem tudom mi a baj, de szerintem semmi olyan amit ne lehetne megbeszélni. - Mondják fura hogy én meg akarom ha gond van, pedig annyira nem. Néha okosabb lettem hogy elmondták nekem mi velem a baj, aztán vagy tudtam tenni a dolgok ellen vagy nem. De legalább megpróbáltam és nem maradtam tudatlan, hogy a fene is volt ez.
-Hmpf.... - Nyögök csak ennyit, hogy megnyugtató, köszönöm hogy kinézte belőlem az ellenkezőjét.
Leülök a földre, talán nyugodtabb, mert elkezd összeszedettebben válaszolni. De összeszalad lassan a szemöldököm mert komolyan azt mondja, az a baj, hogy én nőként kezelem?
Aztán kiderül hogy nekem lesz igazam, valahol, hogy csak úgy nem feküdne le egy "magamfajtával".
-Amelia. Őszinte leszek, vagy inkább szókimondó, az helyesebb, mert eddig sem hazudoztam. Szóval amikor arra utaltam szeretkeznék veled komolyan gondoltam. Azért öntöm ilyen formába a kérdést, mert ha akarod komolyan veszed, ha akarod akkor pedig elhülyéskeded és nem kell nemet mondanod. Sokaknak az kínos és azt hiszik megharagszom. Pedig én nem vagyok haragos vagy sétődős valaki... Az pedig hogy megkívántál hízelgő. Nem tudom mit gondolsz magadról, honnan is tudhatnám? Annyit látok hogy nincs sok önbizalmad. Pedig lehetne, gyönyörű vagy, szellemes, vicces, kedves, figyelmes... de ha szerinted rossz, ha az ember olyannal van aki nem a párja, akkor mondj nemet. Én semmit sem furcsállnék, azt sem ha megteszed, azt sem ha nemet mondasz, ez a köztes állapot olyan, hogy... erre nehéz helyesen reagálnom. Félő megbántalak egyszer. - Felnőtt emberek vagyunk, csak meg tudjuk beszélni mi lesz ha szexelünk nem? Kamaszkorban kissé aktuálisabb beszédtéma volt nálam, de ez nem jelenti hogy 27 évesen ne birkóznék meg vele megint, ha valakit ez megnyugtat.
Aztán elmondja hogy érez, gondolom fél "akaratgyenge" lenne és felébredne, vagy szex után rögtön már megbánná, hogy megtette. Igen igen, az valóban kellemetlen, nekem is az lenne akkor.
-Értem. Tény, ha így alszunk nekem is nehéz lenne elnyomni hogy megkívánlak, én csak titkolni sem tudom, főleg ha össze vagyunk bújva... - Vigyorgok rá, gondolom érti mit mondok. - Öhm... - Nevetek kicsit erre mit kéne mondanom. - Nem szeretném hogy megbánd, ha esetleg megcsókolsz, vagy több. Akkor akaratlan és megutálnál, nem szeretném. Nem tudom megígérni, hogy ha... ha megcsókolsz és bármit csinálsz nem viszonzom, mert én mindent viszonozni akarok. Nagyon bújósan alszom, mindenhol éreznél magadon, ha nem mikor melléd fekszem, akkor reggel mikor felébredsz. Utóbbit nem direkt csinálnám, komolyan, sajnos azt nem tudom kontrollálni. Sajnos ezt neked kell eldöntened, szeretnéd-e, belefér-e, akarod-e... Tudod hogy én szeretném, én nagyon szeretném... kellemes volt és... - Vonok vállat ártatlan, hogy nem tehetek róla, nekem jól esne. - Ha csak hozzám bújsz és nem rosszalkodsz én sem fogok. Mert tudom hogy nem szabad. Csak ennyit tudok megígérni.
Aztán csak vigyorgok rá, kicsit megnyugodtam, hogy elmondta mi a gondja - nagyjából legalábbis.
-De nem volt kérdés itt alszol-e, az a kérdés én hol alszom! - Vigyorgok rá, mint valami kutya keresem a helyem.

Ha vontam párhuzamot Lio és Sebastian között, most megmutatkoznak a különbségek is. De mindazok ellenére, hogy másképpen beszélgetünk a felmerülő problémáról, egy valami világos, nem értette meg, amit mondtam. Nem arról van szó, hogy túl gyorsan "haladunk". Engem az akasztott ki, hogy egyáltalán eljutottam idáig. Vágyni valakivel lenni, akibe nem vagyok szerelmes. Eddig ezt kizártnak gondoltam. Ezt most még magamban tartom, túl személye, hogy erről nyíltan beszélni tudjak.
A pofon hülye ötlet, bár hatékony, anyámtól kaptam néha, bár sosem voltam hisztis. Szakkönyvek írnak róla, mi a legjobb módszer ilyen esetekben, közöttük van ez is, és tulajdonképpen egyszerű, gyors, nem igényel semmit... mindig kéznél van. De csak azért mondom, mert Sebastian a teától vár megváltást, hogy jobban legyek, és ő sem hisz a sikerében... (Sosem gondoltam, hogy képes lenne megütni.)
Távolabb ül tőlem, de figyelmesen néz rám, így próbáljuk megbeszélni, ami történt. Én nem akartam megijeszteni őt! Jobb lett volna eltűnni, mint a kámfor, fel sem jönni, de ezzel most már szembe kell nézni, és tartozom annyival, hogy megmagyarázzam, nem ő az oka a viselkedésemnek, hanem én. De még mindig azt hiszi, előítéleteim vannak vele szemben.
- Sosem mondtad ki konkrétan...- rázom meg a fejem. Nem emlékszem egyetlen olyan párbeszédre sem, amikor elhangzott volna konkrétan, hogy ez a terve. Az apró utalásokat értelmeztem máshogy, a bók részeként, ezek szerint, hibásan. -Nem azért nem mondtam nemet, mert kínos lett volna kimondanom, hanem ... - Hogy is van ez? - Kínosnak éreztem volna ha komolyan veszlek, közben te csak játszol... Érted?
Sebastian szájából minden olyan természetesnek tűnt, mint az: "jó reggelt", "gyönyörű vagy", "jó étvágyat", "aludj nálam"... Egy idő után természetesnek tűnt, hogy ilyesmiről beszél.
- De nem, nem erről van szó. Mint mondtam, nem te vagy a hibás- félek, félre csúszik a beszélgetés, félreértésekbe ütközünk és haraggal válunk el, pedig nekem aztán nincs okom haragudni rá. Csak jó dolgokat kaptam eddig tőle.
- Nem tartom helyesnek, ha olyan valakivel van együtt az ember, akit nem szeret- mondom ki kereken, mert úgy érzem, ő is érzi, hogy ez a bajom, bár a "pár" szót értheti akárhogy, ezt nem tudhatom. - Ha csak te akarnál velem lefeküdni, könnyen mondanék nemet...
A probléma nem itt van, és ki is kell mondanom. Az a baj, hogy ÉN megkívántam, holott nem szeretem, és mégsem tartom rossz ötletnek, hogy együtt legyek vele. Sőt, megtenném, valószínűleg megtenném, pedig ezt a határt még Lioval sem léptem át. Nem is sejtem, hogy most is félre ért.
- Sebastian, nem a megbánásról van szó - mondom, kissé fájdalmasan, nehéz kimondani, hogy egy elvem alapjaiban volt hibás. Amíg beszélt, melegség szaladt végig rajtam, és tudom, hogy pontossan arra vágyom, amiről beszél. Összebújni, csókolózni, igen... rosszalkodni... akár. - Nem hittem magamról, hogy ezt (a puszta szexuális vágyat) meg fogom tapasztalni... - mondom ki megint nehezen, halkan.
Nem tudom, ezek után mit gondol majd rólam, aztán mégis elmosolyodik.
- Hát ha nincs más választásom, mint maradni.. -mondom én is megnyugodva, és ezerszeresen megnyugodva- akkor az ágyadban kell aludnod. Mellettem. Velem...
Tulajdonképpen mázsás súlyok kerülnek le rólam. Megbeszéltük, hogy nincsenek elvárások, nincsenek kötelező dolgok, bármikor lehet nemet mondani, és akkor sem lesz sértődés, harag. Félek a démonaimtól, és mégis nagyon vágyom rá, hogy vele lehessek. Mert a testi közelsége sem okozott ellenérzést bennem. Csak tisztában kellett lennem vele, mit akar... és mit akarok én.

-Ezt mondani kell? Nem érzed hogy vonzódom? - Pislogok rá, mert hát nekem egyértelmű de... eddig nem is volt vele gondom mondjuk, szerintem lehet érezni.
-Áh! - Így egy fokkal beljebb vagyunk, legalábbis azt hiszem. - Féltél mindenkinek ennyit bókolok, tök mindegy van e fiúja, tetszik-e, akármi? - Előfordulhat, nem számon kérő a hangom, érdeklődő.
-Szerintem ez kettőnk sara, azért akarom megbeszélni. - Nem hiszem, hogy ártatlan lennék, mondom, akkor nem borul ki. De ez az én felfogásom, nehezen engedek belőle.
Igen, úgy fest tényleg elítél kissé, szoktak. Nem veszem magamra, szerintem nekem nem menne a komoly kapcsolat. Egyáltalán mitől lenne komoly? Attól hogy mindent el kell mondanom, de én nem akarok. A lányok azt akarják ők legyenek az elsők, de nekem Henry az első, a családom. Sok bajom van, de hát különbözünk, ettől színes az élet nem?
Ám mikor azt mondja nem csak én akarok vele lefeküdni, hirtelen nem tudom, arra érti más is, más férfi, vagy ő is velem. Mint később kiderül, utóbbira gondolt, noha szerintem az első is igaz.
Aztán feltételezem, hogy olyan könnyűvérűnek hinné magát ettől és megbánná az egészet. De úgy fest ez se igaz feltétlen, hú, tényleg nem értem őt, jobb is hogy beszélgetünk.
-Te még nem... nem érezted ezt? - Pardon, de meg kellett kérdeznem. Nekem tök fura, én csomószor érzem. Na jó, én megkaptam kéjenc vagyok, de hát... olyan könnyű megkívánni valaki ajkát egy csókra vagy a testét, szeretkezni és végigcsókolni.
De nem zavar hogy ezeket elmondta, sőt, könnyebb. Kicsit okosabb lettem, jobban megértem majd talán őt, mosolygok is.
Persze mikor kimondja, hogy mellette, vele kell aludnom, hajjaj... érzem hogy a testem reagál, de nem kéne elragadtatnom magam. De azért somolygok, hát nekem ez nagyon jó hír, bár nem hittem hogy előtte így megijesztjük egymást. Sebaj.
-Akkor... menj el nyugodtan fürdeni, szerintem neked is jól esne. Jah, de még meggondolhatod magad az alvást illetően, mert van egy apróság... Félmeztelenül alszom. Tudod, az apró betűs rész... - Vigyorodom el, nem tudok pólóban aludni, irritál. Közben felállok a szőnyegről. - Kerítek neked pizsamának valót, fogkefét találsz a mosdó feletti szekrényben, van bontatlan. - mosolygok rá, megnyugodtam hogy nem történt katasztrófa, szóval talán minden újra olyan lehet mint az este előző felében.
Ha megvárja míg adok neki ruhát, kap egy kommersz férfi pólót, jónak kell lennie rá, meg egy olyan sima fekete pizsamanadrágot is.
Ha nem, akkor kitettem az ágyra neki és úgy pakolászom a szobában meg a konyhában kicsit, míg elvan. Kivéve ha nem invitál fürdeni, de olybá tűnt nem együtt fürdős valaki, szóval ilyentől "nem tartok".

Beszélgetünk. Nyíltan és őszintén, de sokkal nehezebb, mint gondoltam. Beszélni is róla, és megérteni is... (megértetni?)
- Az első pillanattól kezdve kedves voltál és udvarias, tele ezekkel az apró, finom jelzésekkel, bókokkal, mit tudom én...- kapok a hajamhoz kicsit idegesen, de az, ugye, fel van kötve. - Ha éppen úgy éreztem, olyat mondtál, ami személyesebb, éppen ezzel magyaráztam, hogy rosszul értelmezem, nem igaz, nem lehet nekem szóló, mert mindig ilyen voltál...
Aztán kimond valamit, ami a segítségemre van.
- Igen, tulajdonképpen ezt gondoltam, ezt hiszem, minden lánnyal így viselkedsz, hát nem? - Nem tudok másképp nézni rá. Hát nem megbeszéltük, hogy Casanova tipus? Sosem tudatosítottam (nem mertem tudatosítani), hogy a bókja nekem szól. Csak egy nő vagyok a sok közül, a nőnek szól, nem Ameliának...- Feltételezem, csak annak bókolsz, aki tetszik, de el tudom képzelni, hogy azokhoz is van szép szavad, akik viszont nem...- vonom meg kissé a vállam, és ezzel nem bántani akarom, csak azt kifejezni, elkönyveltem, hogy ilyen kedves az alaptermészete.
Tovább kell beszélgetnünk, mert még mindig úgy érzi, ő hibázott, holott már kapiskálom, én. Nem is csak egy dologban. Alapjáraton értettem félre minden gesztusát. Vajon tudtam volna olyan közvetlen lenni vele, ha tudom, (komolyabban) tetszem neki? Bezárkóztam volna, mint egy csiga, ezt tartom valószínűnek. Ha csak arról lenne szó, hogy lefeküdni akar velem, el tudnám utasítani. (Elvégre Lionak is nemet mondtam, pedig hozzá érzelmek kötnek.) De ebben a dologban nem csak róla van szó.
Aztán azt hiszi, megbánnám az egészet, és úgy érzem, megint nem ért. Vagy még mindig nem. De neki nem akarok Nagy Fehérről beszélni, ahogy Lioról sem, mert akkor kiderülne, nem is volt senkim rajtuk kívül. És még Liot sem nevezhetem a magaménak. Ez nagyon ciki. Főleg úgy, hogy ő a másik véglet. Kimondom hát, hogy miért ijedtem meg a vágyaimtól, miért ambivalens ez számomra, és remélem, érti. Érti. Megdöbbenéssel csodálkozik rám.
Halványan megrázom a fejem. Mert Lio..., amikor először megcsókoltam, fogadásból, csak tetszett. Hát helyes pasi volt, én meg ezer éve nem néztem rá egyre sem. És amikor már kívántam vele lenni, azt hittem, szerelmes is vagyok. Ma nem tudom, az voltam-e. Nagy Fehérbe szerelmes voltam, kétségtelen, és éppen ezért történt, ami történt... De utána... Nem akartam és nem tudtam bízni a férfiakban.
Sebastian az első, aki férfiként a bizalmamat élvezi. Mindazzal, ahogy velem viselkedett, a viszafogottságával, az örökös kedvességével, a törődésével, a figyelmével..., elhitette velem, hogy értékes ember vagyok. És úgy is nő vagyok, hogy nem csak a lehetőséget látja bennem, akit ágyba lehetne vinni. Nem mellesleg a testi közelsége sem okozott bennem különösebb riodalmat. Nem az ijesztett meg, hanem az, hogy ez bennem milyen hatást vált ki.
Már nem zavar, hogy maradásra késztet. Nem is bírnék egyedül lenni, marcangolnám magam egész éjszaka. (És aztán vissza sem mernék jönni soha, úgy szégyellném magam.) Azt mondom, maradok, de velem kell aludnia. Megnyugtat, hogy nem vár el tőlem semmit, és nem zárja ki annak lehetőségét, hogy hozzá bújjak, ha nekem úgy tetszik.
Úgy tűnik, mindent megbeszéltünk, a szorongásom csaknem nyomtalanul eltűnt, és ő sem néz totál hülyének, szóval... (Jön az apró betűs rész).
- Mekkora szerencse, hogy nem ijedek meg a meztelen testektől! Pályát kéne változtatnom- mondom, és kuncogok, mert ez most viccesen hat. Miért is ijednék meg a meztelen felsőtestétől?
- Oké, jó lesz, köszönöm - bólintok, amikor azt mondja, kerít nekem pizsamát. Kibújok a kabátomból (már nincs szükségem rá), és kiviszem az előszobai fogasra.
Kezembe ad egy nadrágot és egy pólót, én meg elvonulok fürdeni. Ahogy becsukom magam mögött az ajtót, átfut a fejemen, hogy be kellene zárni, de aztán mégsem teszem. Bizalmatlannak tűnnék, és én bízom benne. Hát ezért maradtam itt....
Megmosom a fogam, és csak ezután kezdek vetkőzni, majd azzal a tusfürdővel mosakodom, amivel - feltételezése szerint- Sebastian is szokott, az illatából ítélve. Szeretem ezt az illatot. Aztán felveszem a pizsamát, amit adott, és kiengedem a hajam. A ruhámat a kezemre hajtva megyek ki a nappaliba. Szememmel Sebastiant keresem.

-Hát... nem teljesen. Akinek udvarolok, logikus, hogy lesznek... intimebb bókok is, akinek nem, annak nem. Nem udvarolok minden lánynak, főleg ha fiúja van, akkor aligha hozom a számodra ismert stílusom, hogyan venné ki magát? Részben igazad van, de részben nem. - Nem fogom azt mondani, neki ne bókolnék ugyan úgy mint más lánynak aki tetszik, akit el kívánok csábítani, de az túl nagy sarkítás, hogy mindenkivel így viselkedem.
-Igyekszem mindenkivel kedves lenni, természetes szép szavam van mindenkihez, csak nem ilyen minőségben. De jól látod, igen. - Bólogatok.
Arra csak megrázza a fejét, hogy nem érzett ilyen testi vágyat. Lehet csak nagyon elnyomta, kétlem hogy nem érzett. Nem azt mondom hazudik, csak azt hogy eddig... nem engedett neki teret. Ha most általam mégis, az magyarázná mitől ijedt meg.
De örülök hogy marad, meg is nyugszom, hogy talán innentől rendben ő is, mi is, meg úgy minden.
Elvigyorodom aztán a válaszán.
-De ez tök kívánatos test, én sem győzök a tükörben gyönyörködni... - Nevetek fel, na persze, főleg a hegem nem szeretem, de jó kicsit oldani a hangulatot.
Elmegy fürdeni, közben pakolászom kicsit, zavart állapotomat kihasználva kipakoltam a mosogatógépet. Olyan ... munka de most megtette. Mire végzek mát itt is van, végigmérem.
-Ejha... miért van az hogy a lányokon ez is olyan csinos? - Vigyorgok, mert hát egy póló meg egy pizsama, komolyan, főleg a szép ruhája után, de mégis tetszik, Amelia tetszik.
-Feküdj le nyugodtan, öt perc és jövök én is. Gyere, erre. - Mutatom, hogy merre a háló. Semmi extra, egy nagy franciaágy, szekrények (abból előveszek egy tiszta alsót és egy ugyan olyan pizsamát mint neki adtam) és felkapcsolom a villanyt az ágy mellett. Több fény szerintem nem kell. A ruhájának adok egy fogast, be tudja most akasztni estére. Aztán elmegyek én is fürdeni, bár eszembe jut a hajam lehet meg kéne mosni, így nagyon gyorsan átmosom, de nem vesződöm vele sokat. Megtörölközöm, fogat mosok, felöltözöm, lencséről szemüvegre cserélek. Tévedtem, tíz perc is lett, de azért siettem. Alaposabban megtöröltem a hajam, csak nedves, nem vizes.
Aztán bemegyek hozzá a hálóba, nézem elkényelmesedett-e, fenn van-e még. Ha nagyon unatkozott van könyv az éjjeli szekrényen, bár pont francia verses kötet szerintem, ami nem túl könnyed mostanra, de a semminél több. Aztán be is fekszem mellé, bár egyelőre csak félig fekszem el, támasztom magam.
-Muszáj volt a hajam is megmosni, különben szerintem olyan frizurám lett volna reggel, hogy huhúú.. - Nevetek kicsit. Azért fürkészem tényleg nem zavarja-e hogy itt vagyok. Frissen fürödve,illatosan, selymesen összebújni, hááát, csábító. De tudok jó fiú lenni, csak nehéz, valóban. Meg ő akkor meri-e hogy velem alszik, közel... meglátjuk.

- Jól van, ne haragudj, a minden lány túlzás...- mondom neki, beismerően, hogy sarkosítottam, de igazából nem is így gondoltam, azt hiszem, érti. Örülök, hogy számára is van tabu, például, ha egy lánynak barátja van. Gondolom, fordított esetben is igaz lenne, azaz, ha neki van barátnője, nem udvarol másnak. Mint Nagy Fehér, ugye. Szép szavak, minőségi udvarlás... Hű, ezt nem értem, de lehet, hogy jobb is. (Nem tudom összehasonlítani sem őt, sem a saját tapasztalataimat... Nem is lenne fair.)
Úgy tűnik, sikerül egy pár dolgot tisztáznunk, legalábbis az én feszültségeim és kétségeim, félelmeim egyenlőre háttérbe húzódtak. Azt, hogy benne milyen kétségek és kérdések merültek fel a beszélgetésünk alatt, nincs tudomásom. (Amiről nem beszél hangosan, arról nem tudhatok.)
Elnevetem magam, amikor saját teste szépsségéről beszél. Ez már megint a régi Debastian. Tetszik a könnyedsége, a humora.
- Na, majd szemrevételezlek!
Kapok pizsamát, aztán elmegyek tusolni, fogat mosni. A konyharészben találom, ahol tanulni szoktunk. Úgy tűnik, rendet rakott. Eltűntek az edények a mosogatóból.
- A te pizsamád, jó az ízlésed... - vonom meg a vállam. Értem én, hogy én (is) tetszem neki a pizsiben, de ez így a régi beszélgetéseinkre emlékeztet.
Bevezet a hálóba, ad egy fogast a ruhámnak. A bugyim és a harisnyám összecsomagolva a kézi táskámba dugom, amit közben magamhoz veszek. (Mellesleg ott van a neccharisnyás doboz is.) Felkapcsolja nekem az éjjeli lámpát, magának is tiszta göncöt vesz elő. Az ágyra ülök, csendesen szemlélődöm, és amikor kimegy, az éjjeliszekrényen lévő verseskötet veszem kezembe, de hiába, nem tudok rá figyelni.
Bebújok a takaró alá, próbálom otthonosan érezni magam. Csak a víz zubogását hallom, meg a saját szívdobogásomat. Megint agyalok, az egész nap eseményei járnak a fejemben, főképpen a délutánra, az estére, amit vele töltöttem. Gombócérzés van a szegycsontom mögött, de nem csodálkozom. Több, mint 6 éve nem feküdtem idegen ágyban (más férfiéban).
Visszaér, a haja nedves, kitámasztja a fejét, ahogy befekszik az ágyba. Rajta van a szemüvege.
- Nem szoktad megszárítani? - kérdezem, és végig simítok rajta (a haján). Jó megint úgy látni, hogy lazán veszi körül a fejét. Nedves a haja, nem vizes, de a párna is nedves lenne tőle, az biztos. Feltámasztom én is a fejem, lássa, kész vagyok beszélgetni, ha akar, nem kell azonnal aludni. Amúgy sem vagyok álmos. Más kérdés, ő álmos-e.
- Nagyon köszönöm neked a ma estét- mosolygok rá, és elsősorban a táncra gondolok, de az is benne van, amit az előbb tett velem. Türelmes volt, figyelmes, nyugodt. Finom illat árad belőle, ismerős, belőlem is ugyanilyen árad, az a gondolat támad bennem, valamiképp máris összeölelkeztünk. Az illataink biztosan.

Könnyeden vonok vállat, hogy tudom hogy érti, csak jobbnak láttam ezt tisztázni. Pont ezért ha talál valakit nem fogom ágyba csábítani, vagy hasonló.
-Csak bele ne pirulj! - Vigyorgok a szemrevételezésre.
Mikor visszajön a fürdésből, vigyorgok újra.
-Hát igen, igen, nem tagadom, jó az ízlésem... - Mérem végig picit, de nem túl kihívóan, csak hogy értse, ő is tetszik.
Aztán elszaladok én is fürdeni, igyekszem hamar végezni, ne várjon rám esetleg, ha nem akarna addig elaludni.
-Hmm, nem. De hamar szárad, szerencsés darab. - Mosolygok, alaposan átdörzsöltem, nem lesz itten gond. Lehetne vele aludni is, de ő sem fekszik el még, velem kerül egy "szintbe". Kicsit tanácstalan vagyok mit szabad és mit nem, de élvezem hogy hozzám ér, hogy nem tol már el.
-Én is köszönöm, rég éreztem ilyen jól magam. Szeretek táncolni. De... gondolom nem mondtam újat. - Nevetek kicsit, halkan, mert hát gondolom érezte.
-Akkor... eljössz még velem? - Kérdezem, mert lehet meggondolta magát közben, bár remélem nem.
-Aludjunk, mit szólsz? De... tényleg nem lesz baj, ha.... ennyire közel leszek? - Menjünk biztosra, az sosem árt. Ha azt mondja nem, akkor leveszem a szemüvegem, leteszem a lámpa mellé és leoltom utóbbit. Itt benn így sötét van, de otthonosan mozgok.
-Zavar ha átkarollak? - Kérdezem csendesen, ahogy oldalra fordulok, mert ha nem akkor a nyaka alatt átbújtatom a kezem, hogy tudjam ölelni, ha zavarja, ekkor meg a fejünk felett fektetem el. Bár tény, én eleve közelebb csúszok hozzá, forrósodik a leheletem, jó érzés hozzá érni. Mert bizony átkarolni biztos átkarolom a derekát. Csak kérdés mennyire bújhatok hozzá, mert én nagyon oda tudok kucorogni, ha hagyja és nem szól.