Sebastian&Lucien Lost

Az emberek erre a helyzetre azt mondják "kakiban" vagyok. A srác aki összevert szarnak nevezné. Tegnap óta még nem jöttem rá miért volt olyan fontos neki az ürülék. Nem vagyok kétségbeesett, vagy túlságosan ijedt, ez a legkisebb szar, amibe kerülhettem és valahol nagyon tetszik. Állok egy téren, de nem tudom melyiken, csak hogy a forgalom viszonylag nagy, indultam valamerre, azt hittem a szálló iránya az, de tévedni még nekem is szabad. Szeretek mert nem szoktam. Viszont fáradt vagyok és a lószobor, amire felmásztam ejtőzésre nem a legjobb választás. A karom fáj és csálén lóg, gyanakszom valami komolyabbra mert egyre jobban fáj. Kicsit sántítok és a szám sarkban kékeslila folt éktelenkedik, ezt leszámítva és hogy nem tudom merre vagyok arccal... Nem, nem nézek ki fényesen, magamhoz képest, inkább mint egy nagyon szép csöves, vagy csak egy kirabolt, újgazdag amerikai. Belekotrok a zsebembe és se a telefonom se a kulcsaim és a pénztárcám sincs nálam. Ez biztosan akkor történt, amikor elájultam. Emlékszem dolgokra, haloványan, emlékek, visszfények, látomások, nem tudom. Izgatott bizsergésként fog el a félelem, mintha meztelen lennék. Nagyon tetszik! Tétova lépést teszek előre, zavart gondolataimban próbálok rendet tenni és érdekes szemlélődéssel veszem tudomásul egy normális ember mennyire pánikba esne. Azért, mert egy kicsit én is félek. Például a számláimon nagyon sok pénz van, igaz biztonságos jelszóval védettek. Alapvetően még mindig én vagyok én, vagyis semmi okom megijedni, a talaj mégis kicsúszott a lábam alól. A torkom száraz és életemben először nincs pénzem enyhíteni a szomjam. Nyelek, imádom a helyzetet, szinte sosem volt még ennyire izgalmas. Semmi nélkül azt sem tudom merre...
Szaggatott sóhaj tör fel belőlem, a zsebem üres, még a cigim is ellopták, az arckifejezésem kicsit kétségbeesett lesz. Hirtelen felindulásból odalépek az egyik járókelőhöz, egy hosszú hajú fiúhoz és véletlenül franciául szólalok meg.
- Elnézést, segítene? Eltűnt a tárcám, a telefonom és az irataim.
Most az lenne hatásos, ha sírnék, de a telefonom nem szerettem. Viszont volt egy kék kulcstartóm, kicsi tengermakettes, olyan igazán csak egy van az életben!

Épp sétálok hazafele, Henry még mindig nem hívott vissza mikor érne rá. De nem kapkodok, nem sürgetem, hiszen forgat. Türelemmel kell lennem. Ennek ellenére rá kell gyújtanom, mert megnyugtat. A rádióból megyek hazafele, de kitértem a park fele, meg a térhez, hogy ne érjek olyan gyorsan haza, sétáljak kicsit. Épp a térnél merültem a gondolataimba, mikor megszólítanak. Nem realizálom hogy franciául beszél, reflexből válaszolok franciául.
-Jó ég, mi történt veled? Úgy nézel ki mint akit megvertek... Öhm.. persze, gyere üljünk le. - Mutatok egy padra, közben végigmérem, nincs túl jól.
-Mi történt? El tudod mesélni? Hívjak mentőt? Taxit? - Kérdezgetem, én nem vagyok az a típus aki elmegy valaki mellett. Ráadásul ez a fiú fiatal, de nem is néz ki hajléktalannak. Bizonyára kirabolták... szomorú eset.
Ha leült finoman megnézem a sérüléseit, elég csúnyának tűnnek.

Fojtogató hullámban áraszt el a szűz kétségbeesés, emberien felspannolom magam, hogy tárca, telefon, az összes iratom, a bankszámláim és a kulcsom nélkül nem érek semmit. Mekkora ostobaság! De most halandó szeretnék lenni és átadni magam a pániknak. Még azt sem veszem észre, hogy az anyanyelvem használom,reflex.
- Öm, igen, megvertek, aztán elájultam...
Követem a férfit a padhoz és szédelegve lerogyok rá, az éhség miatt lehet, vagy a szomjúság. Kellemetlen.
- A férfi a kávézóban hatvanféleképpen tudta formába önteni, hogy "bazdmeg" a vulgaritásba külön fejezetet nyitott. Nagyon sokat foglalkozott a szarral, minden áron látni akarta az enyém, mert folyton azt emlegette szeretné kiverni belőlem. Valamiért meggyőződése volt, hogy buzi vagyok, de inkább ő mondott olyasmit, amit félre lehetett érteni, természetesen megvert, szerette volna, ha sírok, de balul sült el mert ő sírt, megvert, hát persze, de nem gondoltam volna, hogy elájulok és...nem lesz nálam semmi, amikor magamhoz térek Mentőt? Ne!
Utálom őket, nehogy, nincs semmi bajom.
- Egy telefont, egy telefont kérek
Kérem hadarva, kicsit kapkodom a levegőt, de nem remeghet a hangom az alkalmazottaim előtt, úgyhogy próbálom emberelni magam.

-Szent ég... - Látom hogy sántít is és eléggé dekoncentrált.
Aztán hallgatom a kis monológot, elég kusza, de azt leszűröm, hogy a pasi aki megverte elég alja valaki volt és a szinonima szótárt sem ismeri. Főleg hogy ott is hagyta, naná hogy kirabolták ezt a szerencsétlent.
-De lehet elkéne, elkéne látni a sebeid. Fertőtleníteni, a karod és a lábad jobban megnézni. Lehet megrepedt a csont vagy kificamodott. Ha csak utóbbi elég ha felpolcolod és borogatod, de ha repedés van.. abból lehetnek komplikációk, de alap esetben akkor is pihentetned kell. Ez... ez nem játék.
Ecsetelem neki aggódva én is utálom a kórházakat de elkéne neki szerintem.
-Tessék, használd. - Odaadom neki a sajátom, nem félek hogy elszalad vele.
-Tudod fejből a telefonszámot amit hívni akarsz? Ha gondolod mondd meg hol laksz, hívunk egy taxit és hazakísérlek. Hívunk egy lakatost is, ha véletlen egyedül élnél. Hmm? - Bár szerintem a szüleivel él, de lehet koleszos vagy albérletben lakik.
-Ne aggódj, megoldjuk. - Mosolygok rá biztatólag, hogy habár pocsék a szituáció, attól még meg lehet oldani. Közben rájövök hogy franciául társalgunk.
-Cserediák vagy? Ha nem ismered ki magad a városban, segítek szívesen. Ha nem tudod a címet, leírhatod a környéket is. - Ki tudja, elvégre... bármi megeshet.

Egy hirtelen pillanatban azt hiszem ő jobban megvan ijedve, de mielőtt a döbbent mosoly helyetkapna az arcomon megszólalok. A beszéd lehet olyan nyomorult, hogy elvegye a kedvem és tovább süllyesszen kétségbeesésekbe. Sosem sérültem még meg és az orvostudománynak is csak a kuriózumai kötöttek le, mi van ha a karom örökre eldeformálódik, vagy sántítani fogok? Megbomlik bennem a tökéletes rend.
- A karom...azzal lehet valami. Gondolod? Te orvos vagy?
Kérdezem reszkető szájjal, rázkódó kézzel veszem el a készüléket. Remélem nem annyira okos mert akkor nem tudok vele sokat kezdeni. A legfőbb alkalmazottaim számát mindig tudom, de most koncentrálnom kell, hogy az ijedtség leple alól valami előbújjon.
- Igen... Szállóban, de mindjárt intézkedem.
Beütöm a számot, ez Gerardé, aztán lehunyt szemmel koncentrálok. Szerencsére hamar felveszi, én még mindig nem tudatosítom, hogy a nyelv, amit használok nem angol. Főleg vele nem, így, ebben a helyzetben. Megfeledkezve az összes kínomról felállok, illetve csak félig, vészes szédülés fog el, nem lenne célszerű beleájulni a beszélgetésbe.
- Jó napot, Lucien vagyok, vészhelyzet van, kiraboltak. Eltűnt minden irat, az összes kulcs, pénz, telefon. Nagyon fontos, hogy először is tiltsa le a bankszámlákat. Nem, a franciaországiak nem voltak nálam, de az összes amerikai. Szóljanak a bankoknak és a telefonszolgáltatónak, igen. Ami még fontos, eltűnt a szálló kulcsa, értesítse a tulajdonost, hogy le kell cserélni a zárat és a kocsi... A kocsiról is gondoskodjon, abban is le kell cseréltetnie. Vegyen egy új telefont, de ezúttal ne androidosat! Én? Jól. Ez a szám? Nem tudom...Intézkedjen, magamról gondoskodok.
Lélegzetvételnyi szünetet tartok, egyik alkalmazottam se érezheti rajtam a gyengeség jeleit soha. Nem lennék vezető többé, függetlenül attól hány éves vagyok. Ráadásul a legtöbb gondom ez a hívás meg fogja oldani.
- Köszönöm. Nem vagyok cserediák. Tudsz franciául? Nem vettem észre, hogy úgy beszélek. Ohh, most fogalmam sincs hol vagyok, még nem teljesen ismerem, de itt fogok tanulni, egy ideig majd ingázom Francaiország és Amerika között...
Elcsuklik a hangom, nem most szeretnék a terveimről beszélni. Angolra visszaváltok, nagy mázlim van a férfival. Kigombolom a kabátom ujját, az ép kezemmel próbálok megszabadulni tőle, egyelőre ülnék, mert úgy érzem megint el fogok ájulni, ez most nem jó, émelygéssel társul.
- Ha segíteni akarsz még, hoznál valami innivalót, bármit...
Az nem lep meg, hogy fehér ingem ujját vér áztatja, de most ettől is képes felfordulni a gyomrom, inkább becsukom a szemem. Rossz volna, ha az idegen itthagyna és a bazdmegember jóslata is beteljesülne, kamatostul. A karomra most nem nézek rá, szükségem van cukorra és valamire, ami szilárd és nem fog elmenni. Semmi más nincs csak ez az ember, akit meg sem tudok alaposan figyelni.

-Mi, én? Nem! - Vágom rá értetlen talán túl gyorsan, de utálom őket, még hogy egy legyek közölük... De gyorsan megenyhülök, hogy kétségbe van esve. - De nem lesz semmi baj, rendbe jön a karod.
-Jól van, jól van... - A telefon okosabb, amolyan "simogatós", vennem kellett egyet pár hete. Annyi előnye van, hogy mivel laposabb könnyebben elteszem.
Mikor feláll rázom a fejem, hogy nem jó ötlet, ha értem, ha nem, a derekánál húzom vissza, hogy üljön le, jobban jár.
Hallgatom a beszélgetést, lehet valami híresség, vagy ha az nem is annak a fia a srác.
-Hívhatják ezt a számot, veled maradok, míg biztonságban nem leszel. - Mondom megnyugtatólag, talán ő nem néz baltás gyilkosnak, hogy a vérét akarjam.
-Én sem. - Mosolyintom el magam, hogy nem tesz semmit hogy franciául beszélt. - Tudok, Franciaországban nevelkedtem. Anyanyelvem. - Mondom, de inkább azért, hogy érezze, velem beszélhet francául is, meg fogom érteni, nem csak az angolt.
-Az elég fárasztó lesz... Egyszerűbb lenne itt maradnod és csak a szünetekben hazamenned... - Pislogok rá, tudom milyen pocsék ingázni, semmi értelme.
Mivel vetkőzne gyengéden, de segítek neki, noha talán jobb lenne ha felöltözve maradna, ki tudja mi baja.
Látom a vért is, sóhajtok és feltűröm, hogy ne lássa. Közben visszaváltok franciára neki, mert szerintem nagyobb biztonságérzetet ad neki hogy az anyanyelvén beszélhet.
-Lucien, igaz? Sebastian vagyok. Szerintem gyere velem, maradjunk együtt. Veszek enni meg inni, van itt a közelben hot-dogos meg... valami pék is azt hiszem. - A pék mellett mindig elsétálok, mert engem ugye nem vonzz, de tudom hogy van.
Ha hagyja akkor félig átkarolom és elkezdem vezetni az említett helyek felé.
-Ha a személy akit hívtál tud vezetni megadhatom neki a címet. Ha nem, akkor adja meg ő hol szálltál meg és elviszlek, jó? Most már minden rendben lesz. A karod... tudod mozgatni a karod? - Ez a fő kérdés. Ha igen, akkor csak ficam, ha nem... akkor kórház mert eltört.

Aprót sóhajtok, szaggatott, féltő pillantást vetek a karomra, még így sem tudom megbánni azonban. Ha marad, amilyen volt nincs mitől tartanom, minden seb kibírható, minden elviselhető és az idő a legjobb hegesztő.
- Köszönöm, remélem, szükségem van rá.
Elkínzott mosollyal próbálom kifejezni milyen jól jön ő most nekem. A telefonjához kérek egy kis útmutatót, mert blokkolva van, elég hülyén nézek a mütyürre. Ha ez megvan próbálom menteni a dolgaim, bár akkor kicsit elakad a lélegzetem még ebben a nagy összeszedettségben is, mikor megrántja a derekam és visszahúz. Hamar kizuhan lábam alól a talaj, a legkisebb nógatásra és esem a padra meg rá. Ha megszűnt a beszélgetés a helyezkedéssel is megpróbálkozom, bár nem bánom a nekidőlést, puha és jó illata van.
- Az jó lenne...
Az alkalmazottaim híresen jóeszűek, de ha felmerülne valami, nos ez a szám az egyetlen fogódzóm és ezzel mintha azt is mondaná nem fog itt hagyni. Hihetetlen mekkora szerencse, hogy épp valaki franciába botlottam, aki nem csakhogy megértett, segített is, lehet, hogy misszionárius, vagy lelkész. Biccentőleg arra jutok, ha neki és nekem is az anyanyelvem ezt fogom használni, ha valami érdekesebben, vagy hatásosabban van kifejezve angolul, majd váltok, vagy keverek.
- Párizsban?
Kérdem és kis mosoly bújik meg bennem, hogy azt hiszi olyan diák vagyok, aki a szünetekre hazamegy.
- Te így csináltad? Szeretek utazni és kelleni fog, az üzleti ügyeket személyesen kell intéznem otthon.
Legkevesebb leugrani Párizsba és vissza, esti magángéppel észrevehetetlen, sosem mértem, vagy tartottam fontosnak a távolságot. Rosszul vagyok, émelygősen, fájdalmasan, a kabátom azért veszem le, hogy megnézzem mi a helyzet a karommal, de már a vérnél elakadok és az ingujjam gombjával is csak babrálok. Ő is, hagyom neki.
- Igen...szép neved van. Egy kicsit rosszul vagyok, ha ismét elájulok, nos, kérlek ne hagyj magamra
Mondom gyengébb hangon, mert most nem akarok, hiába próbál a pörgés beszippantani, belekapaszkodom Sebastianba. Azért mondtam, hogy hozzon vizet, de ő felállni akar és nem szeretném, ha gyengének tartana.
- Persze, tud, tudnak. Többen vannak. Az jó lenne, ha elvinnél, csak előbb fontosabb volt ügyeket intézni.
A másik, hogy szédülök, így nem akartam mászkálni.
- Meg...meg akartam nézni, de...
Kicsit elcsuklik a hangom.
- Nem, nem igazán, ha olyan lesz mint a régi semmi baj, csak olyan legyen.
Magasabb mint én, úgyhogy inkább neki támaszkodom és kicsit lassan haladok, közben grimaszolok és remegek, erősen kell koncentrálnom, hogy ne veszítsem el az eszméletemet.

-Tudom, tudom, nem lesz gond. - Magyarázom nyugodt hangon, majd visszahúzom. Nem zavar hogy kissé rám esik, csak el ne ájuljon, az már macerásabbá tenné a dolgokat.
-Veled maradok. - Mondom megint, amúgy sem bírnám már csak úgy itt hagyni, tudni akarom hogy rendben lesz vele minden.
-Párizs mellett, Cachanban. De Párizsban is éltem rövid ideig. - Magyarázom, kicsit elterelem legalább a figyelmét a fájdalomról, reményeim szerint legalábbis.
-Nem, nem csinálhattam így, az én esetem kissé... bonyolultabb. - Mosolygok. - Óh. Hát... nem irigyellek. - Mondom őszintén, bár eléggé meglep, hogy üzleti ügyekről beszél nekem, mikor ennyire fiatal.
-Köszönöm, neked is. - Mosolygok, még a végén kiderül népszerű a Sebastian név. - Hah, nem ájulsz el, de ne félj, nem hagylak. De jobb lenne ha nem tennéd, könnyebben hazaviszlek így. - Mert fel tudom hívni a számot amit ő és el is cipelem egy taxiig, de azért ha eszméleténél van, az jobb.
-Csak szerinted volt fontosabb, az a fontos hogy jól legyél, az ügyek megvárnak, ezt vésd az eszedbe, hmm? - Dorgálom meg finoman, erősen tartom, majd ha kapott enni és inni leülünk.
-Semmi baj, semmi baj. Itt vagyok. Mennyire fáj? Ha eltört volna, elviselhetetlen lenne, hogy folyton mozog. Nekem csak repedésem volt, de hidd el, nagyon rossz. - Pedig nekem nem alacsony a fájdalomtűrésem, de... az tényleg rossz volt.
-Olyan lesz, ha eltört, akkor is. De nem hiszem hogy eltört, a ficam meg egész hamar helyrejön, hidd el. - Biztatom kicsit, beszéltetem, fel ne adja és essen össze. Szerencsére a hot-dogos nincs messze, leültetem egy padra ismét.
-Maradj itt, jó? Csak pár méterre leszek. Lélegezz mélyeket, koncentrálj a légzésre! - Magyarázom neki és ha úgy találom, nem dől el, akkor veszek gyorsan egy hot-dogot és egy szénsavmentes ásványvizet neki, majd leülök mellé és kinyitom a vizet, odaadom.
-Lassan igyál, kis kortyokban, különben félrenyelsz. Hmm? - Adom az instrukciókat. - Aztán egyél kicsit, mikor ettél utoljára?
-Ha hagyod, megnézem a kezed is. Jó? - Átülök a másik oldalára ha hagyja és finoman megnézem, egyben van-e a keze. A lábát is megnézem ami sántít, hogy mije fáj, mi okozza. Az is ficam, vagy megsérült a térde... szerencsétlen, csúnyán helyben hagyták.

Ingató fejjel bólogatok, igyekszem hitelt adni a szavainak, mert eddig bízhattam benne. Például azt mondja velem marad, aprót biccentek és még köszönömöt is mondok. Nem szoktam, de ez más helyzet, most kell. Igyekszem Párizsra gondolni, kiszáradt torokkal, valahová a távolba nézek, mintha látnám is a tornyait.
- Ismerem...nekem Bois de Vicennes negyedében van kastélyom, talán már láttad is, meg szokták kívülről nézni.
Nosztalgikus hiány keveredik szédülő émelygéssel, nyelnem kell, többször, kicsit és koncentrálnom, hogy ne sírjam el magam. Még a végén kiderül, hogy szentimentális vagyok, vagy hogy hiányzik. Milyen...nonszensz lenne. Meglep, hogy nem irigyel, a pénzre sokaknak fáj a foguk és többen azt hiszik minden bajt megold. De csak majdnem mindent. A bonyolult még így is felkelti érdeklődésem, persze most nem tudok figyelni.
- Biztos leszek jobban is, akkor elmondod?
Biccentek, hogy nekem is szép nevem van, a fénnyel kapcsolatos dolgok mindig azok. Köhintve felnevetek, hogy akkor nehezebb lenne hazavinnie, majd megszívom magam és felfújva a levegőt, kipréselem magamból, hogy
- Igyekszem.
Nehéz, ezért tenne jót egy kis cukor, folyadék, bizonyára dehidratálódtam.
- Nem egészen...ezek a bizonyos ügyek fontosak a tovább élésemhez és ha már létezem előre kell néznem.
Nem értek egyet, az egészség csak viszonylagosan fontos, addig kell épnek maradnom, amíg akarok, vagyis nem sokáig, felesleges sokáig élni, csak jól kell csinálni.
- Csak az elviselhetetlen, hogy semmi sem elviselhetetlen. Ez is...nézőpont kérdése, de most hogy ezt mondod egyre jobban. Az ember, ha megpróbál fejest ugrani a kellemetlenségekbe, valahol mélyen, egész a lényegnél megérti a dolgok vonzó voltát és...fáj
Sziszegem összeszorított szemmel.
- Mennyi idő alatt gyógyult meg?
Kérdezek rá a repedésre. Kicsit engedek abból a hatalmas görcsből, ami félelemgubaccá ránt, hogy olyan lesz mint előtte, de nem ficam, ezt biztosan érzem, a ficamot kellemesnek képzelem. Annyit beszél, hogy valóban kibírom egy padig. Leülök, görbén és szinte csak a körvonalait látom, de csinálom, amit mond, lélegzem. Figyelem miként áramlik, szökik a tüdőmbe és hasznosul, végül távozik, miután megjárta bennem a maga útját. Éles, hideg és kellemetlen, de éltető.
- Nem megyek el...
Súgom, aztán figyelek és legközelebb már azt veszem észre, hogy a vizet kortyolom, kis kortyokban, ahogy mondja, de így is fulladozva köhögök aztán és annyira remeg a kezem, hogy néhány korty után visszaadom neki.
- Azt hiszem tegnap délben...hányingerem van, szerintem nem kellene
Bár a karmegnézés után, talán. Először egy beleegyező bólintás után túl kell esnem rajta, valahogyan. Elérakom a kezem, vadul ráncolok, ahogy mozog és ha hozzányúl már az ajkamon is harapnom kell. Könnyek szöknek a szemembe, de összezárom, csak a kíváncsiság fordítja oda a tekintetem mégis és a bántó szellő rajta. Minden kis molekula irritáló, égető-szúró-fájó, de egy sem olyan szörnyű mint a látványa. A könyököm alatt lilás-kék átmenetű szivárványt képez, helyenként haragossötétben játszik, a csuklómnál már csak füstöződik. Különféle dombokban emelkedik rajta a daganat és a karom közepén nagyon hülyén áll mintha kettéharapták volna. Nem tudom hogy lesz valaha ép és egész testrész belőle.
- Most már eléggé fáj ahhoz, hogy elhiggyem, hogy eltört.
Állapítom meg remegő hangon, de a mondat a vége bő könnyekbe fullad. Széles patakokban indul meg az arcomon és csepeg államról az összemocskolt ingemre, de sokkal inkább visszafojtott szepegés mint zokogás, csak el-elakadó levegővételeim ráznak, de a patakoknak bő vizük van. A lábam nem fáj annyira, az csak szimpla ficam.

-Kastélyod van ott? Figyelj... azt javaslom erről csak felsőbb körökben beszélj, nem csodálom hogy kiraboltak. Amúgy ismerem, az egyik legszebb épület arra. - Magyarázom, gyerek még ha nem tudja hogy az emberek kapzsik és irigyek.
-Persze, szóval legyél szépen jobban és mesélek én. - Mosolygok, ez elég semmilyen motiválás, de mindenbe bele kell kapaszkodnom hogy ne ájuljon el nekem.
-Jól van. - Mosolygok hogy nevet, igaz, gondolom nem eshet jól neki, de nevetve minden könnyebb. Talán magánál marad.
-De ha kicsinálod magad a hanyagságoddal akkor mindegy is már nem? - Sóhajtom, nem győzött meg.
-Bármi lehet jó és bármi lehet rossz, a filozófiában az a vonzó hogy nem ítélkezik csak tényeket közöl. De hidd el, rendbe jössz, mire megszoknád hogy fáj, már újra ép leszel. - Magyarázom, érdekes dolgokat mond. Talán csak bizonyos dolgokban kölyök?
-Egy hónap. - Mondom a repedésemre. - Most lettem jobban. Szerencsédre már emelhetek. - Mosolygok, mert ha pár héttel hamarabb találom meg nem emelgethetném, ha bármi van.
-Helyes, ne is. Sietek. - Ígérem neki ahogy leültettem megint és szaladok neki vásárolni.
Iszik, de még így is megviselt, nem baj, mindjárt jobban lesz.
-Az rég volt, már egy napja nem ettél?! Egyél pár falatot! - Adom neki óvatosan, de ha kell etetem, azon nem múlik. Addig is megnézem a karját, ez fontos.
-Ez eltört igen... - Mondom lesújtottan, de már tárcsázom is a mentőket. A lába nem vészes, nem tűnik annak, de a keze. Már mondom is a címet, hova jöjjön a mentő, nem tud leállítani, ezt orvosnak is látni kell.
Elrakom a telefont, látom hogy sír, sóhajtok.
-Lucien... semmi baj nem lesz. Kapsz érzéstelenítőt, begipszelik és egy két hónap alatt rendbe jössz. Hmm? Addig is itt vagyok, nem lesz semmi baj. Sss... - Simítom le az arcáról a könnyeit, közben a másikkal zsebkendő után kutatok, adok is neki. Csoda hogy nem sír jobban vagy pánikol. Mondjuk én is jól viseltem a sajátjaim, de mindig számoltam ezekkel a dolgokkal. Csak akkor nem mikor Phoenix elütött, de... mindegy.
-Hamarosan itt lesznek érted és helyrehoznak. Aztán hazamehetsz. Veled leszek, nem leszel megint egyedül. - Mondjuk a kórház gondolatától felfordul a gyomrom, de elnyomom a rossz érzést. Ha muszáj, bemegyek, ez mindig is így volt.

- Tegnap nem említettem, szerencsére a francia ingatlanaim papírjai és számlái nem voltak nálam.
Igyekszem nyugodt hangon beszélni, kicsit úgy érzem Sebastian hülyének néz, de mivel ájuldozni készülök sokkal kompromisszum készebbnek érzem magam. Bólintok, ostoba kisfiúként viselkedek, akinek mesére van szüksége.
- Ha belehalok egy verésbe megérdemlem a halált.
Nem lehetek ennyire gyenge, mégis valami puffasztott gyerekességgel hozzáteszem.
- De a másik rosszabbul járt, ő mehet kórházba.
Jelentem ki dacos gőggel, ha tudom, hogy ez lesz a következménye nem végzek félmunkát és megvakítom a bazdmegembert.
- Igen...de azok sem biztos tények, csak valaki annak gondolja őket, a filozófia mindig kételkedik, csak az bizonyos, hogy semmi sem bizonyos.
Elcsuklik a hangom, mert nehéz beszélni, figyelni és az émelygéssel küszködni egyazon időben. A biztatása jól esik, olyankor elhallgatok és próbálom elhinni.
- Pont jókor raboltak ki
Teszem hozzá keserű iróniával, ahhoz, hogy már emelhet, de az egy hónap hosszú időnek tűnik, nem szeretnék lábadozásra időt fecsérelni. Nem szoktam sokat enni és néha rendszertelenül csinálom, most mégis sikít a szervezetem egy kis cukorért. Bár nagyon remeg a kezem és attól tartok feleslegbe megy, elveszem az ételt. Lassan a számhoz emelem és apró falatokat harapok, de a rágás maga is vontatottá válik, szinte megalvad számban az étel. Amikor megnézzük a karom ráadásul a könnyeim is megerednek, a fájdalom, a látvány és a kimerültség hosszas következménye. Felkapom a fejem, látom, hogy telefonál, az ép kezemmel megragadom a karját.
- Ne! Gerard mindenhez ért, ő rendbe hozza
Nem akarom, hogy elvigyenek a fehér köpenyesek, indokolatlanul tör rám heves tiltakozás. A sírás így rosszabb lesz, most már ráhajolva a karjára rázkódom és elfojtott sírásgyanús nyögéseket produkálok, de ez a másik kezemnek sem kedvez, mert valamennyire rá kell nehezednem. Az egészből csak annyi jut el, hogy érzéstelenítő. Akkor könnyes szemmel felpillantok.
- Az kábítószer?
Kérdem reménykedve, szomjazom régi, kiboríthatatlan társaságomért. Meglepődöm, amikor hozzám ér, sosem nyúlkálnak, reflexből rántom össze magam, de nem szólok rá, hogy ne csinálja, sőt a közelébe bújok, mert riasztó szirénaszót hallok és semmi jóval nem tölt el, hogy "jönnek értem"
- Megígéred?
Könnyezem össze a felsőjét, amihez bújok.

-Még jó... - Sóhajtok, az kellett volna még csak. Bár az emberek zöme nem értette volna mi az, mert remélhetőleg franciául íródott a dokumentum.
-Nem halsz bele, én is túléltem már párszor, meg se fog kottyanni, hidd el. - Ejj, ne legyen kishitű, nem hagynám meghalni, ebben is biztos lehetne.
-Mert? Mit csináltál vele? - Kérdezem óvatosan.
-Édes tudatlanság... erről majd akkor vitázunk, ha jobban leszel, ráérünk. - Mert nem rossz téma, de nem ilyen állapotban.
-Nem így értettem... - Mondom kínos mosollyal.
-Ez nem játék Lucien... eltört a karod, be kell gipszelni és helyretenni. Ehhez röntgen kell... - Mondom nyugodtan, tagoltan, mikor a kezem után kap. - Én is utálom őket, de a kényszer nagy úr.
Inkább átkarolom, simogatom az ép karját.
-Nem, az csak elzsibbaszt és nem érzed hogy fáj. Az orvosok kábítószerrel nem dolgoznak. - Mondom makacsul, magamhoz képest teljesen határozottan. Én ezt akarom hinni, hát ebben is hiszek.
Én nem vagyok szívbajos, hozzáérek, elvégre sír és kétségbeesett, szeretném hogy jobban legyen.
-Meg. Semmi baj. - Húzom finoman a vállamra, mllkasomra, simogatom az arcát, enyhén ringatom.
Ha közölte magán orvosa van, őt kerítem elő, de ha nem győzött meg,akkor viszont a megyeibe megyünk, nincs apelláta, ide orvos kell.

- Tudom, hogy nem.
Félreérti, másképp, kicsit összetettebb értelemben gondolom. A könnyek hirtelen megfagynak a szememben, meghökkenő kifejezésem mosoly váltja fel, sírás és nevetés közt nem sok különbség van.
- Bevérzett a szeme, hirtelen odakaptam, de nem nyomtam ki. Pár napig kevés szépet fog látni.
Legközelebb nem leszek ennyire jó hozzá, a lopás és éhezés nem szerepelt az étlapon. A filozófiát jobb lesz elhalasztani, majd ha teletömtek morfiummal.
- Értheted így is.
S mikor már azt hinné megnyugszom és hagyom magam elcipeltetni, hiszen mosolygom, a könnyáradat azonnal folytatódik, zokogva tiltakozom, mégsem bőgök szánalmasan, vagy annyira, hogy ne lehessen érteni mit mondok. Oszkárdíjasan megható, gyerekesen aranyos, noha magam is meglepődöm miért van szükségem erre. Arra az érzésre, amiben nem hiszek, miért kapaszkodom támaszért valakibe, akit nem ismerek.
- Otthon van gyengélkedő, saját orvosom, az amerikaiakban nem bízok, ne tedd kérlek, el fognak vinni, sosem látom többé a napot!
Még csak az hiányzik, hogy hivatalos szervek valamiféle gyámhatóság alá helyezzenek, hiszen apám meghalt és még nem vagyok 18. Csak pár hetet kell kibírnom. Ettől való rémületem csak fokozza a zokogást, nem nehéz rájönni mindennek vége, ha ez megtörténik.
- Most jut eszembe, hogy nem lehet, hogy elvigyenek, még nem vagyok 18, majd...megmagyarázom miért. Jönnek? El kell tűnnöm...
Zaklatottan menekülőút után nézek és hirtelen komolyan veszem, nincs apelláta, a karom sem érdekel.
- Morfiummal tudom, szerzek. Ha odaadod a telefonod megoldom és eljöhetsz velem, megígérted
Kibontakozok az öleléséből, most nem engedhetem meg, hogy teljesen kiboruljak, vagy visszamásszam oda...bármennyire is... Oda kell adnia a telefont, nagyon fontos. El tudom intézni, minden rendbe jön, ha most odaadja.

-Au... - Vágok fájdalmas-mosolygó képet, mert az már önvédelem. - Eltörte a karod, megérdemelte. - Mondom vállat vonva. Karért szemet, haha...
-Ugyan, nem zárnak be... de ha van saját orvosod... felhívom azt akit hívtál, hogy hívja fel és rendelje be hozzátok. Ebben kiegyezhetünk... - Félek valami komoly betegsége van és benn tartanák... Leukémia vagy ilyesmi. Elszorul a torkom, hiszen olyan fiatal... Sóhajtok, remélem tévedek.
-A szüleid, a gyámod? Valaki? Gondolom azért mert nem töltötted még be? - Mosolygom meg a dolgok, de fiatal még. Aztán erősen tartom, hogy nem szalad sehova. - Ájj ájj... áldás és átok hogy veled vagyok ifjú barátom, mert velem maradsz mielőtt hülyeséget csinálnál.
-Nem a morfium a lényeg az amúgy is nagyon erős. Neked semmi szükséged ilyen erős gyógyszerre, egy szimpla lidokain is megteszi... Ne légy ennyire kölyök. - Nem adom a mobilom, még csak az kéne hogy morfiumot szerezzen. - Na idefigyelj Lucien. Most leülsz, eszel még pár falatot és hazaviszlek. Ahol vár az orvosod remélhetőleg és majd az orvosod eldönti mit kapsz és mit nem. Ne magán akcióskodj. Fogadj szót, ülj le! - Mondom már erélyesebben, komolyan semmi értelme az egésznek ha csak ront a saját helyzetén. Makacs vagyok én is, makacsul is nézek a szemébe, hogy ellentmondást nem tűrök.

Megérdemelte volna, hogy elcsöppenjen a szeme világa, a ravaszkás mosoly sok mindenre enged következtetni.
- Nem csuknak, nem erről van szó. Gerard...
Igazából a helyzet összetettebb mert Franciaországban van az orvos, de ezt nem említem, a telefont ebben a helyzetemben nem tudnám kicsavarni a kezéből. Dühösebben és feldúltabban nézek rá, hogy akadékoskodik velem, mintha bóvli kölyök lennék.
- Nem! Nincsenek és nem is akarom, hogy legyen gyámom, úgyhogy légyszíves...
Sziszegem a fogaim között, erősen megszorítom a nadrágom a jó kezemmel, de a rossz is beléfájdul. Látom már az átkát a dolognak, még le sem rázhatom, pedig hazamennék...haza találnék. Nem, mégsem, kezdődik a szédülés.
- Figyelj, fontos, hogy Geradot hívd, érted?
A morfiummal vitába szállnék, úgy kezel mint valami kis hülyét.
- Honnan tudod, próbáltad már? Dehát nagyon fáj... Nem vagyok kölyök!
Kiabálok rá, mit képzel? Akkor eszem morfiumot, amikor akarok, pont ezért nincsen gyámom. Nem kell, hogy apám szelleme valakiben hirtelen újra feltámadjon, még egy ilyen Sebastianba se.
Maradok a seggemen, de csalódottan meredek magam elé, makacs ez az ember.
- El akartalak vinni Franciaországba...
Szipogom, nehéz vele, de nem leszek gyerek és fogom egy idegenhez ragaszkodni, nem most fogom elkezdeni az ilyesmit.

Felvonom a szemöldököm, hogy mi van Gerarddal, valami nem kóser, lehet hívni kéne a mentőket simán és kész.
-Ez nem így működik akarod-e vagy sem. Kell valaki aki vigyáz rád és törődik veled. - Jelentem ki ellentmondást nem tűrően. - Mennyi idő még 18 leszel? - Ennek függvényében lehet megenyhülök. Ő lehet nem, de ez most a kisebbik baj.
-Értem. Őt kérem majd. - Bólintok, tárcsáznék de a morfiummal kiakaszt.
-Nem és nem is akarom. Te se akard, a drog függőséget okoz és amilyen gyengének tűnik a tested el sem viselné... - Henry szervezete is kidobta, rohamai lettek, hát akkor még Luciennel mit tenne... Bele sem akarok gondolni. - Semmi sem elviselhetetlen, te mondtad. Örülj hogy nem vagy béna, akkor ugyan nem éreznél semmit, de már nem is tehetnéd.Ha az orvosod ellátott, akkor jobban leszel. - Makacskodom, de van mégis valami puha éle a hangomnak, mert aggódok érte.
-Aham. Kulturált, felnőtt férfi nem kiabál. - Mondom csöndesen és hívom azt a Gerardot.
-Kedves tőled de alig ismersz. Ajánld fel akkor ha valóban megkedveltél, lehet meglátogatlak. - Mondom csendesen, mire felveszik a telefont. Mivel angolul beszélt velük, angolul beszélek én is.
-Jó napot Gerard? -Ha nem ő az őt kérem, ha ő folytatom. - Sebastian Drayton vagyok, jelenleg Lucien velem van. Arra kérném hívja fel a magánorvosát és kérje meg hogy azonnal menjen el Önökhöz a szállásukra. De ha megadja a számát a doktornak, felhívhatom én is. A lényeg hogy mihamarabb jöjjön. Valamint kérem adja meg a szállás pontos címét, elviszem Lucient kocsival, köszönöm. - Adom az instrukciókat, várva a választ.

Ezt eltalálta, az pont nem kell. Vetek egy "ne már" pislantást a fickóra, talán 16-nak néz, sajnos az adottságaim nem éppen érett férfit idézőek.
- Ott van Gerard, egyébként a vigyázásra és törődésre sincs szükségem.
Jelentem ki eltökéltem, egyik élettervembe se passzol bele.
- Már csak pár nap, szeptember 11. úgyhogy nem kell izgulnod, egyáltalán nem vagyok fiatal.
Pillantok rá összeszorított fogakkal, nyomatékosan a rinyálást is beszüntetem.
- Neked gyerekeid vannak? Vagy óvóbácsi vagy? Valamiféle tanár?
Tippelek, a morfiumhoz való hozzáállása elég lohasztó és azzal ki is dönt egy rekeszt, hogy gyenge vagyok. A hangom ismét felemelem, de ezúttal gyerekes mód bele is vörösödöm. A fáradtság az oka, nyilván, egyébként lehetetlen kihozni a sodromból.
- Csak egy bizonyos szempontból! Másrészt meg nem vagyok gyenge! A te gyomrod biztos felfordult volna, ha agyvelőt látsz, de az enyém bírja.
Húzom fel az orrom szó szerint.
- Kulturált felnőtt férfi is kiakadna, ha milliókat, szálloda és lakáskulcsokat vettek volna el tőle és tudom, hogy rendbe jön, egyszerűen csak kimerültem, nem is fáj! Nem sírok már, világos?
Biztosan valahol itt rontottam el. Nem mintha azért hívtam volna el mert kedves vagyok...
- Ott van a magánorvosom
Vágok fájdalmas képet. Átrepültem volna valamennyi óceánt morfiummal, jól beállunk, megvan a jókedv és nyugodtan ellátnak a saját házamban, valaki olyasvalaki, akit ismerek és akiben bízom, aki hozzám érhet. Ez volt a terv. A telefonban is azt mondják, hogy a magánorvosom Franciaországban él, de Gerard biztosítja Sebastiant, hogy szerez egy helyit, ha hazavisz. Én meg addig tenyérbe temetett homlokkal várom a halált.

-Kölyök elgondolás hogy nincs. - Már szerintem, mert a magány nem jó. Nagyon kevés embernek tesz ténylegesen jót.
-Az tényleg nincs messze. - Sóhajtom, de attól még nem jó azt hallanom hogy egyedül van mint a kisujjam.
-Franciatanár. - Mondom inkább ezt, nem megyek bele az öcsém sztorijába.
-Aham... az biztos hogy a hangod erős, szeretsz kiabálni mi? Egyke lehetsz. Amúgy a fizikumodra mondtam, nem egyéb képességeidre. Például a szellemire... De most elgondolkodtattál... - Mondom némi cinizmussal, mert a korához képest éretlen kissé nekem. De lehet csak a stressz meg a sokk, de hátha ettől észbe kap, hogy nem kéne üvöltöznie velem. Na nem mintha meghatna, Henry is üvöltött velem eleget régen és tőle meg is viselt. Ezt a srácot nem is ismerem.
-Most tiltottad le a számlát, cseréltettél le mindent, nyugi. De ha ilyen könnyen elvehetik, javaslom több biztonsági óvintézkedést tégy. - Sóhajtok fel. - Sírhatsz, legalább megkönnyebbülsz, megértem hogy feszült vagy és fáradt. - Mondom már nyugodtabb hangon, jelezve pihenjen meg kissé, ne heveskedjen.
-Mi?! Franciaországban? Tizenkét óra az út Lucien... Megyünk a kórházba, most... - Hüledezem. - Felőlem lehet magán orvos is, magánkórház, de megyünk! - Te jó ég, tényleg nincs eszénél.
De Gerard megnyugtat hogy szerez egyet, így nem rángatom el idegen helyre, csupán hazaviszem majd. Megkaptam a címet, így állok is fel, majd elé guggolva magyarázom el mi lesz.
-Lucien. Most hazaviszlek, fontos lenne hogy maradj eszméletednél, mert így jobban tudunk vigyázni a karod épségére. Minél jobban vigyázunk rá, annál biztosabb hogy helyrejön, méghozzá mihamarabb. Éretted? Segítek, szerzek egy taxit, a kocsim odébb van. - Azzal ha hagyja, akkor elveszem a maradék ételt és italt hogy kidobjam, majd eszik otthon rendesen ha jobban lesz, majd az ép oldalánál felsegítem és megyek vele taxit fogni, hogy beültethessem és mondhassam a címet.

Csúnyán nézek rá, hol ért ő hozzám?
- Nem ismered az előéletem, szóval én a helyedben nem vonnék le - akár téves következtetéseket
Mondom diplomatikusan, mert a cukorbeviteltől jobban leszek és a fájdalom szürreális zsibbadása is kezd szórakoztatóvá válni a szó egy bizonyos aspektusában. Megvetem ez elhamarkodott következtetéseket, pontatlanok és kicsinyesek, igen akinek köze van a franciához, valahol mélyen sznob. Úgy látom megérti, hogy már nem vagyok gyerek, sőt amióta apám meghalt embernek érzem magam. Tanár, bólintok, mint aki mindent ért, szóval ezért ilyen...
- Megint egy ócska sztereotípia.
Legyintek az ép kezemmel, miközben a fejem azt lenézően feltolom.
- Általában halkan beszélek, de mint tudod az éhség és fáradtság fájdalommal fűszerezve nem a legjobb kombó. Ha beleképzeled magad a helyzetembe mit látsz? Eltörted a kezed, de még nem éreztél fájdalmat, elvesztetted a pénzed, de még sosem nélkülöztél, mindig tudtad merre menj, de egyszer elvesztél, éhes voltál, de kiszolgáltatott, fáradt, de tehetetlen.
Akárhogy is mentett meg a szűklátókörűséget nem szeretem, igenis jogosan követelem a morfimumom, az orvosom és a repülőm, ha már egyszer van és még neki is jót akartam. Utazást, Franciaország, húúú...
- Jó, gondolj, amit akarsz.
Nem ő fog meghatni, akit nem is ismerek. Az emberek különben sem érdekelnek, max egy napra és esetleg úgy teszek. Leszarom a javaslatait, nem reagálok. A fejem továbbra is büszkén emelem, szépen, ahogy otthon azt elvárták tőlem.
- Nem sírok
Közlöm színtelen hangon. Még as hisztériázását is jól viselem, de ostobának nézem, ki is a gyerek most?
- Tökéletesen tisztában vagyok vele, ezért kellett a morfium, de tudod én erős vagyok, szellemileg, úgyhogy nem kell, teljesen jól vagyok.
Pukkadjon meg! Akkor se akadok ki!
- Megértettem, a taxit elfogadom, nem tervezek ájulást, nem is érdekel, hogy helyrejön-e, ha ki tudnak belőle hozni valami mértani formát, például hengert.
Mert a kéz henger alakú, nem? Szóval kábán állok fel, de nem kell a segítsége, egyedül megyek valamerre. Fényfoltok táncolnak a szemeim előtt, megpróbálom élvezni, hogy színek olvadnak egymásba. Kicsit kizökkent, hogy út közben nekimegyek egy postaládának és megtapogatom, meg a fülemben is zümmögést hallok, ez a fájdalomtól lesz, ahogy megfeledkezem a karomról és megpróbálom a legyeket elhessegetni. Jobb szeretném, ha lódarazsak lennének abban lenne kihívás.
- Te vagy allergiás valamire? Én a darázscsípésre. De szerintem ezek legyek, a zümmögés, a darazsak nem szoktak.
Aztán csak eljutunk a kocsiig. A darazsak nem zümmögnek. Fura.

-Hacsak nem vagy a ritka kivételek egyike, nem tartom kellemes dolognak a magányosságot és az egyedüllétet, főleg nem fiatalon. - Magyarázom, de higgadtabban és némileg aggódva. Ha anno én is magára hagytam volna Henryt ugyan mihez kezdett volna? Ijesztő belegondolni is.
-Nincs igazam? - Mert attól hogy ócska sztereotípia, szerintem nem tévedtem.
-Akkor se beszélj hülyeségeket. Ennél műveltebb férfiú benyomását kelted. Szerintem most te voltál az aki nem tudta miről beszél, fájdalom ide vagy oda. Tudom, milyen az amikor szökik ki belőled az élet és egyre jobban gyöngülsz. Ijesztő... de veled maradok, ígérem, szóval próbálj ellazulni és arra koncentrálni, hogy minél kevesebb terhelés érje a karod. - Magyarázom én is türelmesebben. A drog témára mindig harapok és annyi más fájdalomcsillapító van mint a morfium. Nem akarom elhinni hogy nem tudja. Vagy ha annyira fájna a karja már teljesen kikelt volna magából vagy nagyon sírna. Szóval aggódom érte, de higgadt bírok maradni és próbálom őt is higgadtságra inteni.
Megforgatom a szemeim, persze hogy azt gondolok amit akarok. Eddig sem volt másképp, én teszek szívességet és nem ő nekem. De ő most beteg, fájdalmai vannak, türelmesebb kéne legyek. Össze is szedem magam hozzá.
-Hah... most miért adod a büszke sértett fiút, mikor felesleges? Előttem nem kell hibátlannak lenned. - Mondom nyugodt hangon. Nem erőltetem a sírást, inkább csak örülnék ha nem a színészkedéssel erőlködne feleslegesen.
-Helyes. - Mondom dacosabban én is, ha nem kell neki a morfium az csak jó. Azért sem akadok ki és nyugodt maradok! (xD)
-Ahh... hidd el érdekelni fog na gyere... - Beszél baromságokat, de nem fűzök hozzá inkább kommentárt.
Nem fogadja el a segítségem, felmorranok.
-Lucien! - Szólok rá erélyesebben. - Nem vagy olyan állapotban hogy válogass. Én jutottam neked pechedre, tűrj el. Szívd fel magad. - Közlöm vele és ha akarja, ha nem, átkarolom a derekát és vezetem az út fele. Komolyan mit akar ezzel elérni? Olyan gyerekes...
-Zúg a füled a fájdalomtól és a sokktól. Na meg nagy a zaj. Jobb lesz. Amúgy mindenféle gazra allergiás vagyok, a nyári eleji szezont csak gyógyszerrel bírom ki. - Mesélem neki, addig is rám figyel és nem a zsongásra. Leintek egy taxit és óvatosan besegítem a srácot, mondom a címet és hogyha lehet menjünk gyorsan, de óvatosan.
-Ne menjünk majd el a rendőrségre hogy feljelentsd a pasast aki megvert? - Kérdezem meg, mert lehet nem lenne hátrány.
Aztán ha odaérünk neki kell mondania, merre és hova, hogyan... ő lakik itt.

Miért akar ennyire belém látni valamit, amiről fogalma sincs? Összeszűkítem a szemem, sosem vagyok dühös, de ez a fiú erősen táncol a peremen. Semmi köze hozzá és nem fogok neki most, ebben a helyzetben mesélni sem.
- Van egy ikertestvérem
Hazudom csuklóból, nehogy már! Tudjuk, hogy nem rólam mintázták az erkölcsiség szobrát. De költői és igencsak megható szónoklatom a karomról nem hatja meg, eztán nem hagyom, hogy fogdosson, vagy úgy kezeljen mint egy gyereket. Furcsa ambivalencia, hogy miért segít, ha nincs benne empátia?
- Ez nem hülyeség volt, hanem szép. Hogy lehetsz franciatanár, ha nem értékeled a művészetet? Nem beszélek hülyeségeket, te sértegetsz azzal, hogy egyke vagyok és lenézed a megrázkódtatásom annak ellenére, hogy a szavaim szó szerint kell, hogy értsd, vagyis még nem vertek meg, vagy ért baleset, egészséges hat órás az alvásigényem, nem raboltak ki és hagytak egyedül és nem éreztem fizikai fájdalmat. Ennek fényében nem vagy udvarias, ráadásul azt érezteted, hogy gyenge és gyerekes vagyok, mintha nem lenne elég, ami velem történt és nem lenne érthető akárhogy reagálok. Ha térden állva szamárköhögnék féloroszul ugatva az is teljesen normális lenne!
Természetesen nincs, amit bennem olyan nagyon bántson, de úgy gondolom ez fog a legnagyobbat csattanni, az észérveim mind azt mondják: hülye. Csaknem elvittem Franciaországba én: hülye. Még morfiumot sem érdemel és ha lenne kenyerem biztos hozzávágnám. nesze, segítség.
- Nem vagyok laza? Jó, az előbb kiabáltam, de már mondtam miért, az sem tetszett, amikor kiszolgáltatott voltam most akkor te normális vagy?
Mi az, hogy hibátlannak lennem? Hibátlan vagyok. Ezen felnevetek, mert tényleg nem tudok mást kezdeni vele, sírni meg nem fogok. Jézusom ez a Lucien durva volt, különben is foltok minden emberéletében vannak, az enyémben újak, nem tudom mit van úgy oda. Igaz, hogy a karomnak nem tesz jót, hogy azt gondolom meg tudom mozdítani, miközben nem. Az éles fájdalom úgy marcangolja a húsom mint egy éhes konc és a levegő, szó, elakad bennem, csak a kocsi ülése ment meg attól, hogy a földre ájuljak, viszont örvényként kavar előttem valami tejfehér szél, ami azt visszhangozza "szúnyogcsípések, szúnyogcsípések" Nem mégsem, azt mondta gaz. Azt aki megvert egyébként nem feljelenteni akarom, hanem megölni, de lehet hogy csak nyomorékká tenni, befejezném a megkezdett művemet. Igazából feltűnően elhallgatok, érzem, hogy szökik ki belőlem a szín és mit mondott, élet?
Beszélnem kéne, de szavak csak nagyon mélyről jönnek, észre sem veszem, hogy ránehezedem a karomra, hogy furán veszem a levegőt, vagy hogy a címet sem mondom meg. Kishalál. Ez az, pont ez az, amit olyan nagyon vártam a harmincadik szülinapomra, de a Jézuska valahogy hamarabb hozta, elszámolta az éveket. Nem akarok meghalni, nem akarom látni az apámat a pokolban, ez az egyetlen ami vissza-visszaránt a félőrült kábulatból. Sebastianra pedig valahogy úgy tekintek, mintha elrántotta volna előlem a kezét, nem tudok, akarok és fogok belekapaszkodni. Levegőket veszek,mintha halványan emlékeznék, hogy ez kell az élethez, a sóhajok és könnyek már jönnek maguktól, de igazából csak és kizárólag apám miatt, aki le fog húzni megint, magával és én Lucien, aki nem ismeri mindezt, félni fogok tőle.

-Igen? - Nézek rá, elhiszem, miért ne hinném? Olyan természetesen vágja oda. - Az jó, egy testvér kincset ér. - Bólogatok, nekem Henry a mindenem, szóval látszik megnyugodtam és nem is piszkálom tovább, ha van testvére nincs egyedül. Kár hogy igazából nincs neki, de lehet sosem tudom meg.
Fáradtan sóhajtok fel.
-A fejed is beverted, ha azon akadsz fenn, hogy szépen fogalmazz mikor előbb még a halálodon voltál hogy morfium kell... És de, szeretem a szépet, a művészetet, mindent ami francia, mert magam is kiszakított része vagyok. De nem akarom hogy nagyobb bajod essen. - Mondom dacosabban. Lehet nem érti min akadtam fenn ennyire, hogy bosszankodom, de nem is fontos. Amennyire a pitlibe kíván már, gondolom kidob a házából.
-Nem nézem le, ha lenézném, nem segítenék. Akkor mint a nagy átlag, magamban hálálkodnék, hogy nem velem történt és a közeledbe sem mennék, hátha tetves is vagy nem csak sérült. - Mondom némi fintorral, mert a mai emberi mentalitás... Aztán sóhajtok, de már halkabban. - Azért éreztetem, mert el akarod játszani hogy meg se kottyant az egész és nem szorulsz segítségre. Ez a gyerekes, amúgy nem tartalak annak. Az meg hogy nem voltam udvarias annak köszönhető hogy felbosszantottál. Elnézést, van pár dolog, ami megvisel és kiállhatatlan leszek tőle, nem tagadom. Az meg különös hogy nem esett soha semmi bajod, be kell valljam. A szüleid nagyon óvhattak... - Mondom halkabban, mert eszembe jut mi van ha mondjuk vérzékeny? Kicsit elsápadok, mi van ha rákos? Hú, na jó, csak nem, nem nem nem, nem akarom hogy az legyen, a végén én is sírni fogok, labilis a lelkiállapotom mióta rájöttem hogy Henry lehet visszaesett.
Hah... de megint csak mondja és mondja, komolyan, lehet jobb lenne ha elájulna. Mindkettőnknek. De nem, nem. Én türelmes vagyok.
-Nem a lazaság a lényeg. Hanem az oktalan makacsság. Engem semmi sem zavar, nem is fontos. Hamarosan hazamész, ellát egy orvos és akkor elmegyek, addig bírd ki, hogy segítek. Az a bajom, hogy ha már segítek, legalább hagyjad, ne nehezítsd már meg, nem értem miért jó ez nektek... komolyan. Akkor az elején mondanátok húzzak el a fenébe és akkor gond letudva. De én már így nem hagylak itt bármennyit is sértegetsz. Erre mérget is vehetsz és odaadhatod a csávónak aki megvert... - Morgok, de visszanyelem, az kéne még átmenjek alpárba, mert felhúz. Akkor aztán mondhatná hogy hova lett a kultúra amit oly nagyon emlegettem.
Beültetem a kocsiba, de nagyon nem reagál, aggódni kezdek.
-Héj... héj... Lucien... maradj velem! - Simítom az arcára a kezem, lehet belsővérzése is van. Ki tudja? Elvégre megverték. - Héj... szidj még kicsit, még a végén azt hiszem megkedveltél, Lucien! - Szólítgatom, reménykedve valami válaszban.
Az nem igen jön, megbánom, hogy undok voltam szerencsétlennel, de ilyen az én formám, majd ha magához tér, kiengesztelem. De lehet az a Gerard vagy ki elhajt a búsba...
Mikor megérkezünk, akkor gyorsan kifizetem jattal a sofőrt és a karjaimba veszem a fiút, úgy szállok ki. Keresem azt a Gerardot, gondolom megismerik. Ha igen, mondom segítek, csak menjünk. Ha minden jól megy, akkor van már doktor, meg minden és ha nem dobnak ki, akkor ott maradok vele, míg magához nem tér, jelentsen ez akármit.
Igaz, semmi színem nincs, mert hát doki meg kórház feeling, de... némileg félájultan kibírom.

- Nem, de unom a sztereotípiáid az egykékről.
Nem örülnék, ha lenne testvérem, nem lennék ennyire önző. Sérti a sajgó porcikáim a fiú-férfi, vagy határon táncoló oktató alak okvetetlenkedése és már csak kákát keres a csomón, ha szanszkrit szövegeket szavalnék neki, az sem hatná meg.
- Nem azért kell morfium mert a halálomon vagyok, én természetesen jól viselem a fájdalmat, de miért kellene egyáltalán elviselnem, ha lehet jobb is, sőt lehet jobb kedvem? Még neked is adtam volna
Közlöm szánakozva.
- Nézd, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy a lehető legjobban viseljem, fogd már fel és ne köss mindenbe bele!
És megszületett a helyzet, melyben én a megmozdíthatatlan örök cinikus kőszikla rendszert bontok, mert elveszett a türelmem. Nem egy olyan nap, amikor a kitartásomért nem jutalmat várnék. Persze az nem rossz, hogy mindent elintézett kvázi helyettem, de a kötekedése lassan olyan ellenséggé teszi mint a tegnapi fazont, csak neki a száján fogok legyömöszölni valamit, például Gerard golyóit! Ez az aggódom érted szöveg humbug lehet, mert nem ismer és nem hiszem, hogy kiválthatok ilyesmit bárkiből... Nem szorulok rá se másokéra, se a magaméra, úgyhogy ez megint olyan fogalom, amit el sem hiszek és amiben nem is hiszek.
- Semmi gond, akkor legfeljebb meghaltam volna.
Szinte közönyösen nézek el mellette, igaz kitűztem egy aktív tíz évet, de bármelyik pillanatban meghalhatok és pontosan erre vagyok mindig felkészülve és izzok mindig ezer fokon. Kivéve most, most próbálom visszagyújtani magam.
- A tetvesség jó lehet, sosem gondoltál még rá, hogy elkapd? Van valami egészen különös bája a fejviszketésnek és ahogy a bogarak egyenként szép lassan megpusztulnak a fejbőrömön, hmmm
Élvezkedő átéléssel karmolom a kocsit ép és éptelen kezemmel a fájdalom olyan hangokat csikar ki belőlem mint egy finom édesség majszolása közbeni hmm, vagy az orgazmus elégedett sóhaja.
- Miután hatvanszor elmondtad, hogy legyek férfi és viseljem jobban a fájdalmaz ez teljesen várható reakció volt.
Közlöm diplomatikusabban, hirtelen váltva komoly kifejezésbe.
- Ne legyél viseletes, azért vagy, hogy legyőzd a rigolyáidat, nem? Tudom, hogy nem egyszerű, de miért lennél kopott ballonkabát, ha dzseki is lehetnél?
Vigyor árnya telepszik meg arcomon egy pillanat erejéig, aztán a fájdalom messze kergeti és a sápadtság teljes autonómiát élvezhet rajtam.
- Hihetetlen, de igaz, ki sem mehettem a kastélyból sem egyikből, sem másikból, ezért lettem fizikailag gyenge, és eleve betegen születtem.
Jegyzem meg mellesleg, de nem nagy gondot fordítva rá, a megszületésem már régen volt, de azt szeretném, ha a szavaimnak hitelt adna, még akkor is, ha testvérben hazudtam és egyébként élénk a fantáziám is.
Felhúzott fehér orral és közembernek nézve válaszolok a papolására, ami nagyon untat.
- Képzeld magad azok helyébe, akiknek segítesz, te hogyan viselkednél. A szeretteid nyilván nem akarnak gondot okozni.
Ezt csinálják a jóérzésű és buta emberek.
- Egy idegen csak nem akar gyengének mutatkozni, miután ráripakodtak, hogy úgy sír mint egy kisgyerek
Vetek rá gonosz, vádló pillantást én, aki gyenge voltam nyilván úgy nőttem fel, hogy minden erőmmel azon voltam hogyan ne legyek az. És én magyarázom ezt egy tanárnak? Szánalmas...
Hallom Sebastian szavait, de semmi kedvem vele maradni, valami frappáns és csúnya kéne, de nem bírok gondolkodni. Megkedvelni? Én senkit se kedvelek, eleve hülye kérdés, de nyilván nem fogom beavatni és nem is tudom momentán. Annyi regisztrálok csak, hogy kászálódom és a lábaim reflexszerűen mozognak, aztán Gerard illatát érzem, akinek belezuhanok a karjaiba. Most már megint mindenki azt fogja csinálni, amit én mondok, végre! De először vigyen be, műtsön meg.
- Gerard...ments meg a pokolból, ahol ő vár rám, nem akarom újra látni!
Elég nagy darab fickóról van szó, hórihorgas, gót komornyik alkat, erős, vascsontozattal. Könnyedén az ölébe kap, még Sebastiant is a hóna alá csapná. Bevisz a szállóba, ahol már orvos és nővére várnak injekcióstűkkel, kötszerekkel, s minden egyéb orvosi melléktermékkel.

-Ahh... - Sóhajtok, jó akkor nincs neki és jó, akkor abbahagyom.
-Nekem nem kell, de neked sem ajánlom. - Erről most komolyan nem állok le vele veszekedni, mert tudnék. Erről nagyon tudnék papolni neki, de nem teszem, mert van nagyobb bajunk is. Persze a szánakozó hangja szánakozást vált ki előlem is, ha azt hiszi rászorulok a morfiumra hogy tudjak nevetni.
-Jó. - Mondok csak ennyit, igencsak nehéz lesz ha butaságokat beszél és amúgy is kötözködős egy fajta vagyok. De mivel közölte hogy most igazán felhagyhatnék eme idegesítő szokásommal hát megpróbálom.
-Na hát igen... nem vagyok egy gyilkos alkat.... - Mormogom, mert úgy de úgy felráznám ebből az önpusztító és hülye felfogásból de... ah. Öreg vagyok és fáradt azt hiszem, vagy csak idegileg labilis mióta Henryt rászoktatták a drogra.
-Hú... fáradt lehetsz... - Na jó erre elmosolyodom. - Szóval mindenképpen éld túl légyszíves, hogy lehess még bogártemető, oké? - Kész, kész vagyok én is.
-Miután mindenre ezt kaptam, hogy nem vagy gyerek... De hagyjuk, idegesek voltunk, a fontos most egyedül az, hogy mihamarabb odaérjünk és ellássanak. - Makacs vagyok, de enyhülök. Asszem most ő az okosabb, fáj belátnom.
-Mert a kopott, sokat viselt ballonkabát azt jelzi hogy valakinek nagyon kell és nem akarja egy új szagú dzsekire cserélni...? - Mondom bizonytalan, de mosolygok én is rá. Unom hogy mindig dzseki vagyok és senki régi kabátja nem vagyok, és a rigolyáimtól meg nem tudok megszabadulni, belém ivódtak. Engem azt hiszem már így kell elfogadni, bár látom hogy senkinek sem megy. Hát... ördögi kör.
-Ahh... az allergia is így alakul ki könnyen, meg minden egyéb betegség. A túlzott óvásból... - Sóhajtom, szerencsétlen. A betegségre nem merek rákérdezni, hiába érdekelne, de most pont ne ez a legmegfelelőbb alkalom erre.
-De hát nem okoznak gondot! Szeretem őket. És te sem okozol gondot, különben nem lennék itt. - Mondom már kedvesebben, mert hát belátom, lehet benne valami, de... én bennem van egy ilyen segítő kényszer, nem lehet elnyomni.
-Hah, életem végéig megkapom. De előtte akkor is mondtál valamit amiért megkaptad, mert én csak mérgembe mondok ilyeneket. - Hunyom le a szemem kicsit.
Aztán ez a Gerard már kapja is föl, szemet forgatok hogy én lettem a pokol réme. Ha a csávó kidob hazamegyek, ha nem, akkor meg amit említettem fogy megtöténni.

//Bocs, most nem érettem hogy viszed/akarod továbbvinni, vagy zárni akarod vagy mi, szóval majd eldöntöd xD//

karakterinformáció

» Cassie&Lucien New Bar life
» nice car Elyse&Lucien
» Let's go to the beach ~ Lucien & Nina
» Allegra&Lucien estéje
» Lost!'~ Demetira@Dominic

Sebastian&Lucien Lost

Sebastian&Lucien Lost

Similar topics

Similar topics