Ki(be)rúgni abból a bizonyos hámból - Seb & Elee

- Hát, van egy kevés. – kaján mosolyra húzom a szám. Imádom a sebességet, az erőt, ami alattam tombol, amikor a gázra lépek.
- Jó, tudom, hogy jobb élőben. Csak hát úgy vissza kell tartani a röhögést.
- Oké, mikor indulunk? – fapofával teszem fel a kérdést, majd folytatom: - Remek vagyok activityben. – rákacsintok, mert tényleg jól mutogatok.
- Á, hát majd csak ráakadunk valahogy. Ez itt Hollywood, itt biztos tudja valaki… - körülnézek, hogy leszólítsak valakit, hátha pont tudja.
- Ó, te verekedtél? – hatalmas szemekkel nézek rá és tekintetem a kézfejére siklik, hogy vannak-e rajta sérülések – De látom, ezek szerint megúsztad élve.
Hogy tetszem neki, egyértelmű. Lehet, ha máskor találkozunk, még haza is mennék vele, de ma valahogy nem vagyok olyan állapotban. Meg részegen nem is olyan azért…
- Ugyan már, biztos csak morcos dokikat fogtál ki. – próbálom kicsit felderíteni, nagyon megviseli ez a téma.
Hátravetett fejjel kacagok.
- Bocsi, bocsi, de vizuális típus vagyok, ha még nem mondtam volna, és hát ezt most látom magam előtt… - kipislogok egy könnycseppet a szememből. Hogy lehet ezen ennyire röhögni?
- Hát… Bocsi. – mert hallom, hogy nemet mond, de látom, hogy nem jó az irány, ami felé halad a beszélgetés. Keresztülcipel a kocsmán, aztán letesz egy padra. Kicsit mintha fennakadna azon, hogy csodálkozom, hogy bír el, de hát verekedett is, nem tudom, mit csodálkozom.
- Miért, talán nem vagy az? – nevetem el magam – Nyugi, csak ugratlak! – teszem hozzá gyorsan, nehogy megsértsem.
- Ó, örülök, hogy így látod. Legalább te… - elhúzom a szám. Amikor megkerestem a régi ügynökségemet, az arcomba röhögtek, hogy hát nekem már lőttek. Szar érzés volt.
- Végül is de. Ama esti ivócimborád. Aki mellesleg béna is. – nevetem el magam újra – Hidd el, nem így terveztem. De legalább van még egy kis időnk megismerni egymást, mielőtt Berlinbe utazunk.
Betámogat a váróba és azonnal érzem, hogy elönti a nyugtalanság, ahogy leülünk. Jesszus, nem gondoltam volna, hogy ennyire durván parázik. Biztos ez a tipikus kórház szag is rátesz szegénynél egy lapáttal…
- Hé, nem kényszer, megvagyok. Ha nagyon gáz, menj csak, én itt már szinte törzsvendég vagyok. Megleszek. – igaz, már rég jártam itt, de volt idő, amikor minden második hónapban bejöttem valami sérüléssel. A lovaglás veszélyes sport…
- Jaj, ne akadj ki! – mosolygok rá, és kikapom a kezéből a papírokat. – Csak hát olyan színű az arcod, mint a fal, én meg itt vigyorgok. Semmi személyes, csak jót akart.
Leteszem a papírokat a mellettem lévő üres székre. Minden fontos kérdésre válaszoltam, a nagyját már szerintem fejből tudják úgyis. Felé fordulok, és a szemébe nézek, amikor megkérdezi, hogy sikerült-e kitöltenem mindent.
- Figyelj, a kezemnek semmi baja, csak járni nem igazán tudok. Persze, hogy ki tudtam. – rámosolygok. Nagyon rosszul néz ki.
- Biztos ne töltsünk ki egyet neked is? – ugratásnak szánom, de még a végén elájul itt nekem.
- Nem, nyugi, majd mindjárt jön a doki, bevisznek egy vizsgálóba, megtapiznak, aztán elküldenek röntgenre, ultrahangra, vagy amit akarnak. – rutinos vagyok, igen. És ez a sérülés kutyafüle a legutóbbihoz képest, úgyhogy még csak nem is aggódom. Nagyon. Csak kicsit.
Körülnézek és elkapom Sheldon pillantását. Biccent, és amikor befejezi a mondatot,felénk indul.

// Hamár Berlin, egy kis hangulat csináló Very Happy

: https://www.youtube.com/watch?v=tjBCjfB3Hq8 //

Vigyorgok, én kocsival óvatosabb vagyok, minden mással szeretem a sebességet. Bár az én kocsim is sportosabb kocsi, szóval lehetne nyomni neki a gázt.
-Már miért kéne? Csak vicces dolgokról kell beszélgetni! - Kacsintok rá, csak cselesen.
-Holnap? - Még benne is lennék. Igaz, nem ismerem őt, ő se engem, de lenne időnk erre menet közben is. - Ó, én is, ki tudom élni kreativitásom egy részét! - Kacagok, elvégre míg oktatok is folyton mutogatok, jót derülnek rajtam a diákjaim.
-Hú... nem lenne semmi! - Nevetek, hogy talán a mellettünk ülő kedvenc pocsék filmje.
-Igen... - Fésülök bele a hajamba, nem szeretek, de ott kellett. A kezem már szerencsére meggyógyult, bár az orromom látszik hogy már el volt törve. - Ha-ha. Igen, igen, hát okosan döntöttünk a sráccal, ha túlerő van, fuss. Két redszeresen futó valakit nehéz elcsípni. - Sóhajtom, meleg helyzet volt.
-Lehet. - Nem tudom, valahogy bizalmatlan vagyok a dokikkal és a nővérekkel. Valahogy... nem is tudom. Amúgy is ijesztőek.
Felkacag, az nevetésre sarkall engem is.
-Az ágytakarót képzeld még oda, mint köpeny és tiszta szuperhős leszek! - Kacagok.
Kinn nevet, felfújom a hajam durcásan, aztán csak kuncogok.
-Fogdoss meg, van rajtam izom. Majd igyekszem nem félreérteni. - Vigyorgok.
-Miért, ki nem? - Kérdezem meg, de nem kell válaszolnia, látom hogy elkámpicsorodott kissé. Én csak érdeklődve pislogok rá.
-Dehogy vagy béna! - Kuncogok. - Én sem vagyok a toppon, szóval akkor max együtt vagyunk bénák! - Elvégre az oldalam még nem gyógyult meg. - Igen, látod? Lesérülve ismerszik meg az ember! - kuncogok, ez fáradt vicc volt, de késő van már, belefér.
-Nemnemnem... velem nincs semmi... komolyan... amúgy se erőltesd meg a lábad... - pislogok rá, nem tudnám itt hagyni. Nem is akarom, de azt hiszem ha akarnám se menne. Henry miatt is volt hogy órákat vártam a váróban, de kibírtam. Igaz, kellett egy hét pihenő, mire újra ember formám lett, de nem izgatott.
-Bah... legalább elmehetek kaméleonnak... - Motyogom, ha beleolvadok a váró falába, legalább nem vesznek észre.
-Jó... persze... bocs... - Okés, igazából jobban nem tudom lejáratni magam, talán ezért sem bírom befogni.
Megrázom a fejem, látszik nem szeretném ha én is terítékre kerülnék. Megint megkapnám, hogy nem vigyázok az oldalamra, ma a gyógyszernek is csak a fele adagját vettem be mert ittam, tuti lecsesznének. Nem hiányzik.
-Ismerem a járást... csak... na. - Az értelem kiviláglani látszik, de a pánik teszi. Látom hogy jön valami doki, akaratlanul megfogom Elenore kezét, nem tudom miért, megijeszt a közeledő alak.
-Bemehetünk? Tud... tud fogadni minket? - Intézem a doki felé a kérdést, mindkettőnknek jó lenne ha megtudnánk mekkora a baj. A baljós érzetet elnyomom hogy a dokinak ha jó szeme van azonnal kiszúrja hogy pánikolok és nem is vagyok teljesen jól testileg. Hátha nem fogom érdekelni...

//Ez a dal xDDD kész vagyok XD tetszik xD És még értem is XD//

- Jogos. De milyen vicces témáról tudsz beszélni egy skóttal? Skót vicceket mégsem mondhatsz neki… - de komolyan, szerintem a skótok nem a humorukról híresek, bár nem ismerek egyet sem. Lehet, tévedek.
- Húh… Nem teketóriázol! – nevetem el magam – Jó, oké, el kell intéznem néhány telefont, de szerintem mehetünk.
- Megkérdezzek pár embert? – nézek rá vigyorogva – Vagy tudod mit? Te jobbra mész, én meg balra, két perc múlva itt találkozunk és megosztjuk a tapasztalatainkat.
- Jesszus… Szóval, ha jól értem, vadidegeneknek estél neki, hogy utána egy másik vadidegennel elfuss valahova. És mi van, ha egy bűnözőt mentettél meg? – összegzem a hallottakat és próbálom poénnal tompítani a helyzetet, mert láthatóan kissé feszült a témától.
- Tényleg, a köpeny! – nevetem el magam – Tegyél még rá néhány lapáttal és tuti az asztal alatt végzem. Fetrengve a röhögéstől.
- Ó, ha akarod, szívesen megfogdoslak, csak hogy ne durcizz. – kacsintok rá. Éreztem én, hogy izmos, amikor a karjában tartott, de szívesen megtapizom a karizmát, ha ez a kérése.
- Hosszú történet. Röviden a régi munkaadóm. De szerencsére nem vágyom annyira vissza, hogy nagyon bántson a dolog. – legyintek egyet, nem egy olyan nagy dolog.
- Á, nem, csak kitöröm a bokámat egy magas sarkúban, amiben kilométereket tudok gyalogolni csak azért, hogy bizonyítsam, őrült vagyok. Asszem, sikerült. – vigyorgok rá – Te meg nem vagy béna, csak egy kicsit bolond.
- Oké, de bármikor meggondolhatod magad, komolyan! – szigorúan nézek rá, tudni akarom, felfogja-e, amit mondok. Nem is ismer, bármikor elmehet, nincs jogom, hogy itt tartsam. Én itt amúgy is otthon érzem magam, ő meg láthatóan eléggé el van kenődve a helyzettől.
- Jól van, megmaradsz, ha humorodnál vagy. – mosolyodom el, aztán nekilátok a kérdőívnek. Annak fogom fel, körülbelül annyi energiámba is kerül.
- Hé, nyugodj meg! – vállára teszem a kezem és kicsit megszorítom – Minden rendben van, nem fog hozzád szólni senki, ha nem akarod. El tudom intézni.
- Én is, hidd el, és nem lesz semmi gond. – bátorító mosolyt eresztek meg felé, aztán észreveszem Sheldont. Fehér köpenyben elég jól néz ki. Még rezidens korában kavartunk, de nem lett belőle semmi komoly, csak néhány éjszaka.
Sebastian megfogja a kezem és én reflexből megszorítom, hogy nyugtassam kicsit. Látom Sheldon fején, hogy észreveszi az apró mozdulatot és lebiggyesztett ajkakkal biccent, és rám kacsint.
- Gyertek csak, protekciósok előre! – mondja Sheldon, majd felém fordul: - Nem is mondtad, hogy van pasid.
- Nem csevegni jöttem. – vetem oda neki vigyorogva, és Sebyre támaszkodva a doki után bicegek.
Felfekszem az ágyra a vizsgálóban, sziszegve tűröm, hogy megvizsgáljon. Csak grimaszolok, amikor rákérdez, hogyan sérültem meg és kétségbeesetten nézek Sebastianra, hogy mondja el ő. Talán jót is tesz majd neki, ha visszaemlékszik a röhejes jelenetre.

-Nem tudom, rögtönző alkat vagyok nem stand up comedy-s, hogy legyenek fix vicces sztorijaim! - Kacagok, fogalmam sincs, de biztos akadna valami.
-Azt nekem is, de minek halogassuk? Repülőre szállunk és voilà! - Kuncogok.
-Hmmm, versenyzünk is, úgy még kiélezettebb lesz az izgalom! - Kacagok.
-Háát... amondó vagyok, senki sem érdemli meg hogy így csinálják ki, hogy esélye se legyen túlélni. De egy nő miatt akarták megverni akinek segített. Persze hazudhatott, de nekem úgy tűnt komolyan mondja. Főleg mert baromi agresszív volt, olyankor nehéz hazugságon agyalni. - Sóhajtom, de elmosolyodom. Megérte, mert megköszönték. És az egy olyan köszönet volt, amit azt hittem a büdös életben nem kapok meg, hiszen majdnem Lionel maga is megvert...
-Úú, azt látni akarom! Akkor tegyük hozzá hogy bénázom a zselével és nem hátranyalom a hajam, hanem mintha repülnék így háátra, lobogna! - Mutatom összefogva a hajam, mintha lobogna a szélben hátra és úgy maradt volna. - Mert minden szuperhősnek menő a frizurája éééés... van egy nagy S-sem nekem is de nekem a fenekemen, lássa mindenki milyen formás, a mellkason lévő snassz. - Fecsegem neki, de még rá is játszom mint valami elkényeztetett sztár, úgy adom elő.
-Hmmm... Nosza neki! - Feszítek be neki, valóban van karizmom, bár a lábam és a hasam izmosabb, de sss. Úgy is a poén kedvéért csinálom. De látszik, mert vigyorgok.
-Néha jobban járunk ha váltunk. És a volt főnököd bánhatja hogy elengedett! - Mosolygok rá. - Én nem bánom, ha nem így lett volna, nem találkozunk. - Csak hogy önzőségem is megcsillogtassam.
-Hátöhm... én meg vadidegeneket mentek meg, cserébe eltörik az orrom és megreped a bordám, csak hogy ideiglenes Clark kent legyek... Hmmm. - Vigyorgok vissza. - Áh, bolondnak lenni jó! - Kacagok. Udvari bolond, az vagyok, tény.
-Nem fogom... - Makacs is vagyok, ezt is megtapasztalja. Amúgy sem bírnám itt hagyni, hát hogy nézzek tükörbe hogy itt hagyom a slamasztikában?
-Haha... - Túlélem, kissé nyomi vagyok és szerencsétlen, de megmaradok. Remélem. Sok itt a szike, őrültek bárhol kószálhatnak...
-Igen? - kérdezem meglepetten, ez kicsit felülírja a rettegésem, mert hát ki ő itt? Ugye nem itt dolgozik részmunkaidőben!
-Jó... jó... - Kezdek kicsit megnyugodni, mert olyan nyugtató ahogy mondja. Valahogy elhiszem neki hogy nem lesz baj. Na ez a nyugalom is addig tart, míg meg nem látom a közeledő palit. Még cseveg is. Fogom Elenore kezét, de jól beégetem... elvégre ha azt látják ilyen pasija van... holott nem is vagyok a pasija. De hát egy doki mellett sétálok, mélyen kussolok, nem azért mert akarok, hanem mert el vagyok foglalva azzal hogy valahogy titkoljam a nyilvánvalót: remegek.
Inkább segítek Elenore-nak, támogatom befele, kínosan ügyelve rá meg ne csússzon a hülye fényes talajon, ami bacit nem látott mert úszik a fertőtlenítőben.
Felemelem az ágyra, hogy könnyebb legyen neki (hacsak nincs lent, akkor csak fogom a kezét, meg ne csússzon, ilyesmi) aztán remegve állok ott. A kérdésre összerezzenek, hogy a doki rám néz, Elenore is, bár kissé zavarba jövök.
-Hát... az én hibám... hecceltem... ő meg bebizonyította hogy nem érdemes, mert ő nyer... táncolás közben meghúzta a lábát... - Azt hiszem akkor volt... amúgy nem tudom mennyire publikus milyen tánc volt és min heccelődtem, én ugye nem tudom mennyire ismerik egymást, próbálok udvarias keretek között maradni. Oldalra pillantok, meglátok egy csomag injekciós tűt és a maradék vér is kiszalad az arcomból, szabadságot vesz ki a vérkeringésem. Keresztbe font karjaim szorosan összehúzom magam előtt, aggódva pislogok rájuk.
-Mondja... ugye nem komoly? - Aggódom. Bár kérdés érezni-e a sok remegés és félelem közepette. De azért félek mi lesz ha komoly és több hétre ágyba kényszerül mint én? Az olyan szívás... semmi megerőltető dolgot nem lehet csinálni. Nem tud lovagolni... Bűntudatom lesz ha így lesz.

- Hú, tényleg spontán vagy! – nevetek. Szimpatikus, hogy nem szervez mindent agyon, én csak szeretnék ennyire laza lenni.
- Versengő típus vagy? Mert tőlem mehet… - vigyorgok, készen állok rá, hogy hülyét csináljak magamból.
- Biztos vagy benne, hogy kinyírták volna? Ez olyan durván hangzik. – komolyan csodálkozom. Persze, tudom, hogy minden második percben megölnek valakit, de ez mindig olyan távoli, statisztika szagú szám volt számomra. Eddig. – Nem vonom kétségbe a szavaidat, csak hát… Érted, na.
Kilátásba helyezem, hogy leesek a székről a röhögéstől és kegyetlenül ki is használja a lehetőséget, hogy kikészítsen. Ahogy a haját igazgatja, végem van. Meg kell kapaszkodnom az asztal szélében, ráz a kacagás.
- Na, azt látnom kell! Mutasd csak a kerek hátsódat! – iszonyatos röhögő görcs küszöbén állok, de nem állom meg, hogy ne bíztassam. Ha kicsit illegeti magát előttem, tuti rácsapok a fenekére, nem fogja megúszni.
A padon ülve az izmait fitogtatja, és csak nem bírja ki, hogy ne feszítse meg a karizmát. Óvatosan megnyomkodom, és elismerően hümmögök. Ugyan a közelébe nem ér a tegnapi fickónak, de hát teljesen más az alkata.
- Nem rossz, nem is rossz. – kacsintok rá.
- Ó, ezt miből gondolod? Hogy nem találkoztunk volna? Szerintem megvan az oka, hogy egymásba botlottunk. Majdnem szó szerint. – kínomban nevetek, ez borzasztó poén volt, de most csak ennyi telik tőlem.
- Váááárj! A csávó törte el az orrod, akit megmentettél? Kedves fickó… És komolyan törött bordákkal cipeltél ki? Nem vagy normális. Tényleg… - hát ez hihetetlen. Nem hiszem el ezt a fickót, ha nem lenne, ki kéne találni.
- Jól van. De csak hogy tudd, nem sértődök meg, ha sikítva menekülőre fogod. – mosolygok rá, érezze, hogy csak viccelek, bár az is igaz, hogy jót mulatnék a jeleneten.
- Igen, el tudom intézni. Törzsvendég vagyok, már az összes műszakot ismerem, akik most dokik, azokat ismertem rezidens korukban, szóval… - felhúzom a vállam, mert hát olyan, mintha a második otthonom lenne a kórház, pedig nem is. Csak a nyaralóm. Talán.
Úgy látom, sikerül kicsit megnyugtatnom, de azonnal rosszabbra fordul a helyzet, ahogy Sheldon felénk indul. Tényleg doki fóbiája lehet… Édes pofa, ahogy felrak az ágyra, pedig esküszöm, egyedül is ment volna, viszont most már soha nem magyarázom meg Sheldonnak, hogy csak ma este találkoztam vele.
Talán kicsit elvonja a figyelmét, hogy beszéltetjük, de kénytelen vagyok kiegészíteni a mesét.
- Azok az átkozott cipők tehetnek róla. – bökök a szandálom felé a fejemmel – A sarka nem bírta a rúdtáncot…
Sebastianra nézek és látom, hogy mindjárt elájul. Felülök az ágyon és megpaskolom a matracot: - Hé, ülj ide, mindjárt elájulsz…
Sheldon közelebb húzza az ágyhoz az ultrahangot és úgy vizsgálja a bokámat, mintha terhes nőt ultrahangozna.
- Hé, azért ennyire nincs megdagadva a bokám. Azt hittem, az egyetemen megtanultad, hol keresd a gyereket… - fintorgok, mert hideg a zselé és kellemetlenül nyomja az ultrahangfej a bokámat.
- Semmi vész, csak egy kis ficam. De leszel szíves egy hétig nem lovagolni vele és borogasd minden nap legalább háromszor.
- Hallod, Seby, semmi komoly. – megpaskolom partnerem combját – ha leült az ágyra – és őszintén remélem, hogy még életben van.
Sheldon magunkra hagy, hogy megírja a zárójelentést.
- Nem is volt olyan vészes, igaz? – keresem Sebastian tekintetét, remélem nem fog ezért kinyírni az első sötétebb utcasarkon. Bár én mondtam, hogy elmehet…

-Hát... muszáj volt megtanulni! - Kacagok, de tény, a szüleim mellett bármit előre lefixálni halál volt, sokkal egyszerűbb a görögös életfelfogás, miszerint majd lesz valahogy, ráérünk.
-Simán! - Én ne lennék? Amúgy is szeretek mindenből viccet csinálni. - Jó, akkor két perc, minden reakció fontos! De vigyázz, sok a részeg, le ne hányjanak! - Kacagok, de ha gondolja, mehetünk egy kérdés-körútra, ő balra én jobbra, és visszafele találkozunk.
-Hát... elég komolynak tűnt. Nem csak megverni akarták... - Amikor előkerült a kés eléggé bepánikoltam, ami azt illeti. - Persze, az egyik barátom váltig állította elég lett volna a zsarukat hívnom. De mire azok kiérnek el is vérzik ha komolyan leszúrják. Nagyon nem olyan hangulat volt ott, hogy semmi komoly baja nem esik... - Legyintek, nem akarok erre gondolni. Hülye voltam, tanultam belőle és ennyi.
-Óh, még nem nézted meg? Micsoda önfegyeleeeeem! - Felállok és mint valami rossz pózoló lány, nekitámaszkodom az asztalnak és kissé pucsítok, olyan fejet vágva, hogy ó igen bébi, bámulj meg mert mást nem tehetsz. Rácsap a fenekemre, kijön belőlem egy játékos "wúúú" is, mert ez vicces. Persze aztán röhögök és visszahanyatlom a székre, eddig bírtam, én azon kezdek röhögni ahogy ő röhög. Kell pár perc míg elcsitulunk azt hiszem.
-Persze hogy nem! - Kacagok, de tudom hogy nem vagyok egy zsebstallone, de a futás miatt izmosabb úgy sem leszek. Kivéve ha nekiállok éjjel nappal gyúrni de... nem életcélom.
-Gondolod? A sors rendelte el, hogy mi mindenképp találkozzuk? - Kínosan nevetek én is mert ebben nem hiszek, de viccnek jó, persze. - Amúgy az ok egyszerű! Nem tudják mit vesztenek ha lecserélnek minket másra! Két ilyen bolond ritkán beszerezhető! - Nevetek.
-Nem, aki megtámadta az új... barátomat, mimet, ő csak belökött egy ablakon. A bordám meg nem tört el, csak megrepedt, de annak is jó két hete, és nem vagy nehéz, mint mondtam, nem lesz bajom. - Legyintek csak mosolyogva, nem vagyok ennyire mártír.
-Nem szoktam sikítva menekülni. - Mondom duzzogva, ú, ez egyre szörnyűbb. Már duzzogni is lát. Bár lehet örülne ha elmennék, könnyebb lenne neki, de nem adom meg a kegyet. Velem szenvedett balesetet, velem is fog maradni míg haza nem ér.
-Te szegény... - És ezt nagyon komolyan mondom sajnos, mert nekem ez felér egy valós horrorral.
-Női sors... - Motyogom, meghalnék egy olyan cipőtől.
Mondja, hogy üljek mellé, nézek a dokira, úristen, nem tudom mi a rosszabb. Itt állni és nézni vagy leülni és a doki előtt lenni. De ott van Elenore. Ha a dokit nem zavarja odatámolygok és remegve leülök Elenore mellé, bár közelebb, szegény tényleg nem mossa le hogy ismer. De megnyugtat a közelsége.
Nézem ahogy ultrahangozza, remélem nem szakadt az izom. Bár én nem bírok kiigazodni a szürke foltokon.
-Hál' isten... - Fújom ki a levegőt, csak ficam, az elmúlik hamar, csak tényleg pihentesse.
A doki kimegy ettől egy fokkal jobb, bár a kórterem szaga rossz emlékeket idéz, feszengve ülök mellette.
Mikor hozzám szól ránézek, próbálom tartani a szemkontaktust, bár néha le-le sütöm a szemem.
-Ühüm... de lehet halasztani kéne a holnapi utat... hm? - Mosolyodom el esetlen. - Megígéred hogy nem lovagolsz most egy hétig, ugye? - Kérdezem komolyan, tényleg aggódom érte, mi van ha olyan mint én és nem figyel magára eléggé?
Amúgy jelenleg olyan gyámoltalannak tűnök, hogy nemhogy semmi agresszivitás nincs bennem, de valószínű látni sem bírnék egy pofont se, mert elájulnék.
-Amúgy van nálam krém... jó ficamra is, ha gondolod. Azzal kenem az oldalam. - Van nálam valamennyi, ha nagyon fájna, eddig még nem kellett használnom, szívesen neki adom. Bár csak egy adag, de sebaj. - Vagy kérhetünk a patikában egy tégelynyit. - Azt is lehet. Bármit lehet. Csak menjünk...

- Mondasz valamit. – ha belegondolok, mennyit költözött, akkor tény, hogy nem lehetett egy fix napirendje.
- Mehetünk! – nincs ellenemre, hogy hülyét csináljak magamból, meg jót fog tenni, ha kicsit mozgok is, hátha kicsit kijózanodok. – Én is részeg vagyok, lehet, én hányok le valakit… - nevetve mondom, remélem, nem vesz komolyan, messze vagyok a hányásig ivástól.
- Jesszus… Az ember hajlamos azt hinni, hogy ilyenek vele nem történhetnek meg. – elhúzom a szám. Persze, lehet, hogy kamuzik, de ki szoktam szúrni a hazugságokat és most elég komolynak tűnik a helyzet.
Kicsit húzza az agyam, hogy még nem néztem meg a seggét, de nem kell tudnia, hogy az elsők között csekkoltam le. Bepucsít az asztalnak támaszkodva, pózol, mint valami hülye tyúk. Rácsapok a fenekére, felkiált és én nevetek. Jól bírja, nem mondom, más már biztos árkon-bokron túl lenne, akit ennyit hülyítek első találkozásra. Aztán már egymáson röhögünk. Ha így folytatja, tényleg beesek az asztal alá.
- Talán nem hiszel benne? – kissé mintha kétkedő lenne, de hát mindenki abban hisz, amiben akar – Nem, ne is kezdj magyarázkodni, nem szükséges. Ha tényleg így van, akkor a jövőben fény fog derülni rá, és én nagyon fogok vigyorogni. – nevetek, mert érzem, hogy kissé túlmagyaráztam a helyzetet.
- Két ilyen őrültet külön-külön is nehéz kifogni, nem hogy egyszerre… - bólogatok, mert ritka jelenség lehetünk így együtt.
- Jó, ne ragozzuk, beszéljük inkább vidámabb témákról. – szarul hangzik, és nem akarok most komor témákról beszélgetni.

- Azért, már bocsi, de miattatok kockáztatjuk minden este a testi épségünket ilyen felhőkarcolókban… - mosolygok rá, amikor a gyilkos cipőm kerül szóba. Próbálom kicsit oldani a feszültséget, több-kevesebb sikerrel.
Reszketve ül mellettem az ágyon, én meg igyekszem felismerni a képernyőn az ínszalagjaimat. Hihetetlen, hogy a ló anatómiát jobban ismerem, mint a saját testem felépítését. Utána kéne olvasnom… Ahogy hallom, lesz egy hetem, hogy az anatómia könyvet bújjam.
- Ugyan, egy dagadt boka nem lehet akadály! – kacsintok rá – Nem ígérem meg, mert utálom megszegni az ígéreteimet, de egy pár napot kihagyhatok.
- Ó, köszi, de otthon tele van egy fiók ilyen csoda kencékkel. – mosolyodom el. Édes, hogy a sajátját adná oda, de van nekem otthon mindenfélém, volt már pár ilyen sérülésem, csak azoknak más volt az oka.
Sheldon visszajön, kezembe nyomja a papírt és még egyszer a lelkemre köti, hogy pihentessem a lábam. A mankót elhárítom, azért annyira nem durva a helyzet. Vadul bólogatok, hogy persze, megértettem, naponta háromszor borogatom, felpolcolom, meg minden, nem kell tudnia, hogy maximum két napot fogom pihentetni. Senkinek nem kell tudnia.

-Úha, szólj és tartom a hajad! - Nevetek, csak spicces tűnik mint jómagam, ennyi meg kell. Na de mivel belement én megyek is a kijelölt irányba és simán leszólítom akit érek, hogy ismeri-e ezt a Merlines filmet amiben ez van. Hááát... senki sem ismeri, ellenben olyan fejjel néznek rám, mintha teljesen hülye lennék, hogy ezzel bárkit is megmerek zavarni, jót nevetek a végén, mikor visszaérek.
-Nálad? Nálam senki... - Nevetek.
-Hát... igen. Ha filmen látjuk még unalmas is, de élőben nagyon ijesztő. - Én nem szégyellem hogy féltem, ennyire nem vagyok rossz fiú, hogy meg se kottyanjon.
Áh, látszik hogy jól bírom a hülyülést, legalább annyit nevetek saját magamon mint rajta, hogy nevet. Amúgy is tudom hogy ettől ne néz melegnek, maximum rájön hogy ripacs vagyok, több nem történik.
-Hátöhm... Ez egy összetett kérdés, ami összetett választ igényelne. - Mondom diplomatikusan, de így is gondolom. Joshuával belementünk, nem két percig beszélgettünk róla. De szerencsére nem kíván filozofálni erről, ellenben széles mosolyt csal az arcomra. - Akkor én is! - Hát tény, nem hiszek a sorsszerű találkozásokban, de ha itt valami nagyon fontos kiderül míg találkozgatunk, akkor lehet változik a véleményem.
-Hát igen, igen, és a környezetünk nem is értékeli, szégyen! Ingyen pia, lufik, taps, valami? - Kacagok.
-Benne vagyok. - Addig sem gondolok arra, hogy vajon este hogy alszom, hogy nem lesz bennem gyógyszer csak alkohol. Bár valószínű ugyan olyan jól.

-Meg is háláljuk, nem? - Kérdezem kicsit esetlen, mosolyszerű szájrándulással, de tény, én gyönyörködtem a szép lábaiban, ha többet nagyon nem is tehetettem.
-Bah... Legalább öt napot pihenj. Komolyan. Gondolj bele ha jobban lesérülsz ló közelébe se mehetsz sok-sok ideig. Megéri? - Komolyabb a hangom, törődő, sajnos nem bírom visszafogni aggódásomat, pedig hát senkije sem vagyok, könnyedén elengedheti a füle mellett minden érvem és szavam sem lehet rá.
-Jól van... - Ha van neki az más, azokat jobban ismeri, tesztelte őket, jobbak is.
Mikor a doki visszajön lesütöm a szemem, lopva nézem mi történik. Elmagyaráz megint mindent, rendes tőle. Aztán halkan megkérdezem, ha úgy érzem vége a monológnak.
-Szabad menni? - Remélem igen és nem beszélgetnek még sokat, mert akkor leremegek az ágyról, karolom is át Elenoret, mondom neki támaszkodjon jobban rám nyugodtan és vezetem kifele (mivel nem kapott gyógyszert, hogy a patika legyen az útirány). Persze ahogy haladunk ki majd bármikor is legyen az, rohamosan kezdek jobban lenni, még ha a színem továbbra is vámpíri marad.
-Gyere, ott egy taxi, menjünk. Hazakísérlek. - Ajánlom neki, látva egy itt parkoló kocsit, nem lenne jó ha elesne vagy valami.

- Oké, majd igyekszem időben szólni… - mondom vigyorogva, de erősen kétlem, hogy az este tudna abba az irányba folytatódni, hogy ennyire rossz vége legyen a történetnek. Aztán Ő balra megy, én jobbra és nekiállunk hülyét csinálni magunkból. Nem megy rosszul, bár a filmmel kapcsolatban nem leszek okosabb, csak néhány ajánlatot kapok. Visszaérek az asztalunkhoz és összenevetünk.
- Á, semmi. Azt leszámítva, hogy néhányan bevállalnák az újraforgatását a jelenetnek. – legyintek, mert ott adtam fel, amikor valaki megkérdezte, hogy nem a Gyalog galoppra gondolok-e. Hát kikérem magamnak! Az egy nagyon elmebeteg film, de azért idáig még ők sem süllyedtek.
Szóba kerül a Sors, meg hogy ki miben hisz, de érzem, hogy ehhez a témához nem vagyunk éppen alkalmas állapotban, el is engedem hamar. Viszont legalább abban megegyezünk, hogy ha mégis fény derülne az okára, hogy miért is akadtunk ma este itt össze, akkor jól fogunk mulatni. Nem kétlem. Vele nem lehet nem mulatni, legalábbis szerintem.
- Ugyan, sosem fogják elismerni, hogy irigyelnek bennünket. Hiába minden! – színpadiasan legyintek, mert hiszem, hogy a bolondok a legboldogabbak a világon, és én néha igenis szeretnék néha a helyükben lenni.
Vidám téma, vidám téma… Basszus, így parancsra nem megy…
- Hátööööö… Szuperhősködj még egy kicsit, az elég vidám volt! – már attól elkap a nevetés, ahogy felidézem a jelenetet és a padon ülve görnyedek, alig kapok levegőt – Bo…bocsi! – nyökögöm, nem kiröhögni akarom, egyszerűen csak… Á, biztos a piától van.

- Igazán? És mivel, ha szabad kérdeznem? – nézek rá vigyorogva, mert úgy érzem, sikeresen terelem el a figyelmét arról, hogy egy kórházban vagyunk.
- Öt napot? Az egy örökkévalóság… Gondolom, vezetni se vezethetek. Remek! – forgatom a szememet, mert utálok szobafogságban lenni. Ha Sheldon visszajön, felteszek neki még néhány kérdést, ezzel kockáztatva, hogy újdonsült barátom az első adandó alkalommal meg fog fojtani. – Persze, tudom, és nem, nem éri meg, de ez akkor is borzasztó hosszú idő!
Nekidőlök a vállának, tekintve, hogy a hátam mögött ül az ágyon, és csak remélni tudom, hogy van benne annyi erő, hogy megtartson. Az arcán látni, mennyire rosszul viseli a helyzetet és nem igazán akarom még jobban megterhelni, de elkeserít, hogy így kicsesztem magammal.
Sheldon visszatér, és felteszek még pár kérdést. Sejtettem, nem vezethetek, de van még egy lehetőség! Motorozni lehet, ha bal lábbal támaszkodom, de azt is csak két nap pihi után.
- Szörnyen szigorú vagy, Shelly! – mondom affektálva, mert tudom, hogy ezt a becenevet utálja – Régen sokkal lazább voltál! – rákacsintok, ahogy Sebyre támaszkodva lemászok az ágyról.
- Kösz mindent, majd még jövök! – intek még oda neki, aztán kezemben a papírt és a táskámat szorongatva, Seby derekát ölelve kifelé sántikálok. Már egész jól megy, még jó, hogy mankót nem kértem.
- Igazán nagyon kedves vagy, de innen már hazatalálok. Nem muszáj velem jönnöd. – csak ha akarsz – teszem hozzá magamban, mert szívesen felinvitálnám még egy italra, meg jó néhány röhögésre, de semmi többre, viszont nem szeretném, ha félreértene.

-Tudod, majdnem Superman vagyok, szólj és repülök! - Kuncogok, majd elszaladunk kérdezősködni.
-Óóó, hát nekem ezt nem ajánlották a lányok, nem is értem... - Kacagok, lehet nem vonzotta őket a lehetőség hogy teljes páncélban részegen rájuk esem szex közben. De legalább jót nevettünk, egyre jobban megkedvelem Elenore-t, lehet vele hülyülni rendesen, annyi szent.
-Igaz. No nem baj, a lényeg hogy mi tudjuk! - Kuncogok.
-Hmmm... - Eszembe jut az Észventurából egy jelenet, mikor kör alakba összeérinti Jim a mutató és hüvelykujjait, majd az egész kezét kifordítja fejjel lefelé és felteszi az arcára, így olyan mint egy maszk, le is utánzom és mondom a szöveget is. - Zorró segít ha baj vaaaaan! - De elröhögöm magam, látom ő is nevet, bár az előzőn még, de talán ez is segít.

-Hátöhm... nyíltan megcsodálunk titeket és joggal mondhatjuk hogy mennyire csinosak vagytok? - Kérdezem, feszengve is bírok válaszolni bár a magabiztosságom kinn maradt az utcán. Visszafelé majd összeszedem.
-Hát... nem ajánlom. De az még belefér ha nem feszíted vissza a lábfejed, meg hasonlók és nem órákon át vezetsz csak rövidtávon. - Ne mondja hogy nem vagyok engedékeny.
Az nem zavar hogy nekem dől, mikor érzem tartom a hátam, összeszedem magam. Amúgy is érezheti hogy ellazulok ettől, más közelsége megnyugtat, de tőle mégsem kérhetek semmi ilyet. Igazából nem merek. De kicsit nyugodtabban válaszolok így neki.
-Tudom, de nekem egy hónapot szabtak ki, hidd el, öt nap az semmi. Olvass ki egy könyvet. - Mondom nyugodtabban, ezáltal kedvesebb hangszínnel is. Tudom milyen rossz, én is nehezen bírom, de mondjuk én jobban félek hogy kórházba kerülök mint ő és ez jobban motiválttá tesz.
Hallgatom a kérdéseit, a motor meglep, de nem szólok bele, legalább motorozhat.
Shelly? Azta... jóban vannak, tudtam én, de fura hogy így becézgeti. Néha elfelejtem, hogy az orvosok is emberek.
Elengednek minket, segítek Elenore-nak, kicsit könnyedebben megy, de azért nem akarom hogy megterhelje magát. Az orvosnak hálásan biccentek, hogy ilyen hamar ellátta őt, aztán megyünk is ki, jeeee.
-Ugyan, jobban örülnék, ha látnám hogy épségben hazaérsz. Törnék neked össze jeget, ilyesmi. - Sejtem hogy fél beengedni, de én meg szétaggódnám a fejem. Phoenix is csúnyán kiröhög ezért folyton, de na. Ilyen vagyok és kész. Meg most én sem vagyok olyan hangulatban, hogy na uzsgyi egy kis entyem-pentyemre, mert örülök hogy visszatért belém a lélek. A kórház nekem amúgy is eléggé lelombozó élmény, érezheti a hangomból, hogy nincs benne szexuális felhang. Talán majd legközelebb, ha jól lesz, akkor szívesen, most... most nem.
A taxiba tehát beülök vele és ha hagyja akkor felkísérem, illetve be, ameddig engedi vele maradok és segítek.

A kérdezősködős kör után, amitől okosabbak ugyan nem lettünk, csak vidámabbak, jót röhögünk ismét a jeleneten. Én legalábbis újra látom magam előtt, csak más szereplőkkel. Röhejes, na mindegy. Valahogy nem tudom elképzelni páncélban, meg tényleg, hogy lehet páncélban dugni? Jaj, istenem, ki volt az az állat, aki ezt a filmet rendezte?
A szuperhősködést tekintve képes rátenni egy lapáttal az eddigiekre, és csak azért nem esek le a padról, mert ahogy dőlök, érzem, hogy sajog a bokám az egyre nagyobb ránehezedő súlytól.
- Ez jó volt, tényleg! – mondom neki, és törölgetem a könnyeimet.

- Ja, hogy ez hála? Oké, akkor már mindent értek. – kicsit megcincálom a lelkét, de próbálom elterelni a gondolatait a kórházról, a dokikról, meg hasonlók.
Igazán édes, ahogy orvosost játszik, mindezt úgy, hogy nem csípi a dokikat. Kedves tőle, hogy aggódik egy vadidegenért, meg hát ezek szerint van tapasztalata is, nagyon profinak tűnik. Ahogy neki dőlök, érzem, hogy ellazul. Legalább az érintésre jól reagál, van, aki ettől csak idegesebb lenne.
- Aha, szóval te sem tartod a szobafogságot! Te sem vagy különb, akkor ne dumálj! – játékosan megbököm kicsit, mert hát nem azt mondta, hogy két hete történt mindez? Vagy hülye vagyok?
Kitámogat a kórházból, és érezhetően nyugodtabb, ahogy a friss levegőre érünk. A taxi felé bicegünk, és besegít.
- Jól van, de akkor esti mesét is kell nekem olvasnod! – valami rémlik, hogy az este elején mintha ezzel cukkoltam volna, bár a tequilák megviselték kissé a memóriámat. Remélem nem keverednek össze bennem az esték. Az ciki lenne.
Beül mellém, én meg bemondom a taxisnak a címet.

folytatás: https://frances.hungarianforum.com/t1062-estimese-seby-es-elee#11222

karakterinformáció