Dominic Tveit

Neme:férfi
Kor: 21
Csoport: városlakó
Szakirány: -
Évfolyam:-

Előtörténet: Egészen kisgyermekként születtem a festői Belfast egy szegletében, sötét sikátorok között egy féllábú arab törpe, és egy szifiliszes néger anya tizenhatodik csemetéjeként. Na jó, csak vicceltem. Az tény és való, hogy valamilyen csoda folytán valóban Belfastban láttam meg a napvilágot, éppen karácsony másnapján. Apáméknak épp ott volt a dolga. Tudjátok, hogy megy ez egy üzletembernél. Nem tudom mit csináltak ott, de ez akkor nem is érdekelt: a nagyfejű, nagyszemű bébi kedélyesen röhögcsélt a mózekosárban, míg két nővére Angliában volt internátusban, a bátyjai meg épp valamelyik New York-i főiskolán csináltak hülyét magukból. Ebből kiszámolhatod: elég késői gyerek vagyok, ennek megfelelően csak némi dekorációnak számítottam a családban, én voltam "A" kisöcsi. Mert hát ott vannak a bátyáim, akik megörökölhetik apám cégét (több profilú, Forma1es istállók menedzselésével, és motorgyártással foglalkozik) meg a két nővérem, akik növelhetik a családom jóhírét, tehát a kicsi Dommyt mindig hagyták, hadd szórakozzon.
Kicsi Dommy pedig szórakozott. Imádtam mindent, aminek kereke van, mindent végigpróbáltam, a görkorit, a rollert, a gördeszkát, a bicajt, a gokartot, és amikor apám elkomolyodva végignézte a gokartversenyemet, és azt mondta: "erre a gyerekre jó lesz odafigyelni" senki nem mondott neki ellent.
Tizenhat évesen kerültem a Formula 3000-be, amitől apám a sárga földig leitta magát a büszkeségtől - pedig sosem iszik - anyám pedig forgatta a szemét, és ciccegett, hogy ebből még baj lesz. A bátyáim röhögnek rajtam, de azért veregetik a vállam, a nővéreim pedig nem igazán foglalkoznak a dologgal - mégiscsak lányok.
Elég szép karriert futottam be, bár eleinte mindenki azt hitte, hogy csak apám befolyása miatt "nyomtak be", de hamar a seggükre vertem, mikor bebizonyítottam, hogy nekem bizony van helyem a versenypályán. Be is fogták a rosszmájúak hamar, és inkább arról szóltak a találgatások most már, hogy vajon mikor "túráztatom be a motort a Forma1-be".
Három évet kellett várnom rá. Tizennyolc voltam, mikor leszerződtetett tesztpilótának a McLaren, és tizenkilenc, mikor életem Nagy Lehetősége rám köszöntött: be kellett ugranom az egyik pilóta helyett.
Senkit nem akarok untatni a részletekkel: tudom, hogy nem mindeki komálja ezt a sportot. Talán elég annyi, hogy pontszerző helyen végeztem, a média imádott, mint tejfölösszájú ifjú őstehetséget, az istálló pedig imádta a felhajtást, így maradtam.
Abban az évben Japánban állhattam (valami csodálatos isteni szerencse folytán) a dobogó legfelső fokára, és az valami isteni volt, de aztán beütött a krach: Koreában kissé elbíztam magam, és úgy fejreálltam a kocsival, mint annak rendje. Majdnem megmurdáltam, de hát csalánba nem üt a mennykő: a lábam totál szilánkosra tört, így egy év kényszerpihenő következik. Apám kiverte a balhét, így a legjobb orvosok dolgoztak rajtam, akik szent esküvéssel ígérték, hogy úgy fogok működni mint új koromban.
Anyám persze kapva kapott az alkalmon, hogy otthon tartson, a Frances Universityn óraadó tanár marketingből, vagy miből, nézzétek el, fogalmam nincs, nem értek ehhez. Amióta újra tudok járni párszor berángatott, hogy hallgassam az előadását, de kérlek, engem ez az egész nem hat meg. Nekem a felbőgő motor kell, a benzinszag, és az a kikúrt adag adrenalin, amitől nem kapsz levegőt.
...alig várom, hogy leteljen az év...

A karakter jelleme: "Édes kicsi baby-brother" így hív az idősebbik nővérem, és ez kikúrt nyálas, de azért van benne valami. Legkisebb gyerekként talán kissé el vagyok kényeztetve, aláírom, és a naivitásom... Nos, az egy olyan dolog, amin már dolgozom, de nem túl egyszerű kivetkőzni belőle.
Nagyon alacsony vagyok, alulról ütöm a 170 centit, és kölyökarcomnak köszönhetően legalább három évvel szoktak fiatalabbnak nézni a koromnál. Ezt kompenzálnom kellett, így sokat verekedtem a suliban. Már amíg oda jártam ugye, az utolsó időkben a magántanulóság (van ilyen szó basszus??) maradt. De alapjáraton szeretem az embereket, nyílt vagyok és barátságos, de azt mondják, még nagyon-nagyon gyerek. Nevetek, és tapsolok, ha tetszik valami, ha megbántanak, akkor pedig még sírni is tudok.
Nagyon megviselt ez a baleset, borzasztó volt újra járni tanulni. Férfiasan bevallom: bőgtem. Felébredtem éjszaka: és bőgtem. Forma1et néztem a tévében: és bőgtem. Bőgtem én egyfolytában, gyógytornán, lépcsőzés közben, kibicegtem klotyóra, vagy a nővérke segítségével megfürödtem, és takargattam a tökeim a mosdószivaccsal... kegyetlen az élet!
...pedig sírni... Csak a győztesnek szabad.

Szerepjátékos példa:
- Rájöttem ma valamire.
- Mire? Hogy hol van a kis pöcsöd? Úristen bazmeg, ezt is megéltük, mi a... - Aaron bátyám nagy vicckirály, abszolút nehéz róla elképzelni, hogy olyan karót nyelt, savanyú pofájú tökökkel dolgozik, akikkel apánk is.
- Arra jöttem rá, hogy olyan nincs, hogy ne tudj valamit felmutatni az életben. Mindig ott a két középső ujjad. - mondom komoly pofával, és elfészkelődök a kanapén, a BMW aerodinamikájával foglalkozó jegyzet fölött, amiből szándékozom vizsgázni majd. Sánta lábam felpolcolva, be van borogatva, még gyakran bedurran, és akkor cseszhetem.
Aaron a mobilját baszkurálja, és random felröhög.
- Jézusom, Dommy, én nem egy újságíró vagyok, aki azt lesi, milyen életbölcsességeket lődöz el ez az ifjú kis zseni! - csóválja a fejét.- Én pontosan tudom, milyen töketlen hülye vagy, szóval szerintem kussolj, és olvasd azt aaaaaz... izét.
- Folyton itt ülök, és olvasok- fakadok ki. - Már úgy... csinálnék valamit.
- Ne aggódj, fogsz. Majd mész jó anyánkkal az egyetemre, és hallgathatod az okosságait.
Megvetően fehorkantok. (sosem tudtam, hogy tudok megvetően horkantani, de hát valahol el kell kezdeni)
- Mert nagyon érdekel! Tényleg! Nagyon jól tudod, hogy ez a sok rizsa nem az én világom. - köpködök, talán kicsit több vehemenciával, mint amit megérdemel ez a téma, és fel akarok kelni, de fennakad a szemem a fájdalomtól. - Rohadt életbe, soe jövök rendbe, és nem fogok versenyezni, és... - kicsit hisztérikus vagyok, okéééé nem gond. Aaron fel se veszi.
- Persze, hogy rendbejössz, te majomgyerek. Gondolj Niki Laudára. Na annak aztán volt baja! Azt mégis máig boldogan él. - mondja kedélyesen, és nyújtózkodik. - Lazíts már, te nyomorult. Gondolj valami olyanra, amire egy normális ennyi idős fiúgyerek. Mondjuk a csajokra. Itt az idő, hogy csajozz. Mindig csak a rohadt kocsik! Lehet már tiszta impotens vagy.
- Fél lábbal. - mondom keserűen, elengedve a fülem mellett az utolsó mondatát. - Kinek kellek így sántán?
- Híres vagy, te kis pöcs. És a csajok szeretik a sebeket. Na ha kisiránkoztad magad, majd hívj. Vagy írj facebookon, úgyse olvasom! Na mentem tárgyalni. Au revoir, bro'.
Az ajtó becsapódik, én pedig a mennyezetre függesztem a tekintetem, és felsóhajtok. Na persze. Csajozni.
Kinek van arra ideje...???