A klasszikus fotográfiát szeretem. Cellulózfilmmel és fókuszváltó objektívvel, felhúzós géppel, bőrtokkal, sötét kamrával, ahová fel kell lógatni a beáztatott kópiákat. Imádom a kamra vörös fényét, a merített papír szagát, imádom a gép súlyát érezni másnap a csuklómban, imádom a filmtekercs vásárlásának hangulatát. A klasszikus fotók nem hazudnak, szemben a digitális változatukkal. A sötét kamrában még a gyötrő, ijesztő űrt sem érzem a mellkasomban, melyet Magánynak nevezek, és amelytől rettegek. Pedig 22 éves vagyok. Ideje volna már túltennem magam a szorongáson.
Egy elegáns villában élek, ahonnan a hét 5 munkanapján kocsival indulok a belvárosba. A villa a szüleim egyik kedvence, de a kocsi a sajátom, és már minden más is.
Anyám roppant híres színésznő, apám pedig dúsgazdag ügyvéd (az Hollywoodban mindig kell), egy ügy révén szerettek egymásba, és azóta már kétszer elváltak, egyszer egymástól. Kiskölyök voltam, ide-oda passzolgattak, mindegy, nem is lényeg. Sok mindent nem tanítottak meg nekem, amit meg kellett volna, például a dolgok értékét. A mai napig is a pénz, amelyből mindig tengernyi állt rendelkezésemre, egyszerűen kifolyik a kezemből, akár a homok, akár az idő.
Ennek az utóbbinak az elvesztése azonban elengedhetetlen, és soha nem is érzem elvesztegetésnek. Hiszen a fotózáshoz türelem kell és alázat, vágy, hogy megleljem a szépet, az érdekest. És persze mindenekelőtt kell egy múzsa, aki megihlet mindig, minden körülmények között. Ez a múzsa számomra LiVi volt és az is a mai napig. Feltölt energiával, inspirációval, valahányszor csak találkozunk. Kölyökkorunkban ismerkedtünk meg, és azóta vagyunk barátok. Különös, de soha nem voltam szerelmes belé. Persze minden kamasz fantáziál lányokról, én is fantáziáltam róla nem is egyszer, de valójában mikor szemtől szemben állunk, nem vonzódom hozzá, mint nőhöz.
Nos, a nők... Van egy rossz szokásom. Gyűlölök egyedül lenni. Ott ez az óriási ház, és hiába van két gyönyörű kutyám (egy dobermann, Phobos, és egy rottweiller, Deimos), olykor mégis nyomasztó a csend, ennélfogva igyekszem úgy intézni, hogy egy éjszakánál többet ne kelljen magamban töltenem, soha. Ettől eltekintve állandó barátnőm nincs. Az volna a megoldás, de a kötődés számomra labilis és veszélyes dolog. Szeretem elnyerni mások bizalmát, az enyémet azonban elnyerni szinte lehetetlen, örök kétkedő vagyok. Gyakran járok a kollégiumokban, gyakran fordulok meg fogadásokon, és a nevemet már jól ismerik a művészeti életben. Galériákat támogatok, pályázatokat, és a helyi Filmtörténeti Múzeumot, mely a leghíresebb és a leggazdagabb az országban. Létezik egy alapítvány, tehetséges fiatalokat támogat, én hoztam létre, bár nem viseli a nevem.
Mindezek ellenére még diák vagyok. Egyszerre két szakot is húzok, mert a magamfajta figyelemhiányos gyerekek mindig igyekszenek kicsit túlteljesíteni (legalábbis a terapeutám szerint). Fotográfiát tanulok egyrészt, másrészt menedzsmentet, melyről úgy hiszem, hasznos lesz majd a jövőben. De így is mindig arra fordítok a legtöbb időt, ami, úgy érzem, boldoggá és teljessé tesz, ez pedig a fotózás. Költséges hobbi, de én sem a pénzt, sem az időt nem sajnálom tőle.

Shine on me