Megőrjít. Egyszerűen nem tudok tovább lépni. Ott hagyott. Válasz nélkül. Képes volt rá, és megtette. Most mégis hogy tehette ezt velem? Napok óta nem tudok normálisan létezni. Kitakarítottam kétszer, kimostam az összes szennyesem, kivasaltam az ingeim, megfőztem egész hétre, de amint nincs semmi dolgom, ezen jár az agyam. Vagy Izzien. De Izziet legalább el tudom intézni - nem részletezem hogyan...
Holnap pedig hétfő, és le kell adnom két esszét. Nem aludtam éjjel semmit sem, mert idegesített, és most, a sokadik kávét kortyolva csak egy dolog jut eszembe, tényleg el kell vinnem az állatkertbe.
Online veszem meg a jegyeket, és ki is nyomtatom, meg telefon is megkérem a visszaigazolást, biztos, ami biztos. Lezuhanyozok, felveszek egy egyszerű inget, meg hozzá egy sötétkék farmert, tornacipőt, kivasalom a hajam, szépen befésülöm. Fogok egy hátizsákot, és készítek szendvicseket, teszek el két üveg vizet, meg két banánt, meg almát, meg mandarint, mert tudja a fene, hogy mit szeret. Egy termoszba teszek kávét is, majd miután még egyszer ellenőrzöm, hogy minden megvan, lemegyek a kocsimhoz, a táskát a hátsó ülésre teszem és már megyek is.
Természetesen a kolihoz, mert So Ra, tudtommal itt lakik. Beletelik pár percbe, míg megmondják melyik szoba az övé, de végül csak megkapom a szükséges infót, és már megyek is felfelé. Meglepően könnyen találom meg, és miután megállapítom, hogy már nincs túl korán, elvégre háromnegyed 10 múlt - vasárnap reggel... - bekopogok az ajtón. Közben előveszem a táskámból a kinyomtatott jegyeket, és készenlétbe helyezem őket, hogy amikor kinyítja az ajtót az arcába tolhassam.
- Öt perced van, mielőtt meggondolom magam.
Morcogok magamban, persze már kifizettem, szóval várok én többet is, csak menjünk már, és mondja már el, és mehessek haza, megírni a beadandóimat...

Az ajtó szerencsére gyorsan kinyílik, a tapizást nem díjazom, de mivel hamar elengedi a kezem elnézem neki. Mondjuk az arckifejezés, ami megjelenik az arcán, az eléggé ijesztő. So Ra ugyanis túl boldognak és túl lelkesnek látszik. De azért válaszolok neki.
- Tényleg, és akkor elmondod végre, hogy miért ugye?
Nem fejtem ki, hogy mit miért, emlékeznie kell rá, nekem meg tudnom kell, és ne is próbáljon meg félrebeszélni, mert elviszek mást. Mondjuk a szép vöröst pár szobával odább. A kis morgásom sajnos meghallja, vagyis nem sajnos, az a sajnos, hogy húzza az időt. Bár, kávét mondott?
- Azt én is kérek.
Kávét. Bármikor. Azért még várni is hajlandó vagyok. És már mennék is be, ha nem csukná rám az ajtót. Mérgesen meredek az előttem lévő fára. Kis hijján orrba vágott! De mintha azt mondta volna, hogy átöltözik. Nem is néztem mi van rajta. De jó. Ha öltözik, akkor tényleg jobb, ha kint vagyok.
Visszateszem a táskámba a jegyeket - így biztos meg lesznek - aztán a falnak dőlve várom, hogy átöltözzön, és igyekszem nem ideges lenni, és nem arra gondolni, hogy átver, és nem fogja elmondani. Magamban megfogadom, hogy a kocsiban kifaggatom, és he nem mondja el, akkor csak kívülről nézzük meg az állatkertet. Nyílik az ajtó, és mennék be. Erre még utasítgat is. Igaz, ezzel kivételesen semmi bajom nincs. Lehajolok, és a kérésének legfelelően kifűzöm a cipőimet, és kibújok belőlük, és szét nézek, hogy akkor most hol a papucsom, de rájövök, hogy úgy sem lesz neki, akkora, amekkorára nekem szükségem van, így végül zokniban indulok körbe, hogy szemügyre vegyem a helyiséget. Igaz, a konyhánál tovább nem jutok, mert ott vannak a kávéhoz előkészített dolgok, és úgy döntök - lévén, hogy úgy látszik So Ra is nő - van elég időm, egy kávéra.
Épp elkészülök, amikor megjelenik újra táskával, láthatóan teljesen felöltözve, és kijelenti, hogy mehetünk. De én még megiszom a kávém. Mellesleg jó fej voltam.
- Igyál.
Nyújtok felé egy bögrét, benne kávéval, és remélem elfogadja. Amíg iszom a konyhapultnak dőlök, és végigmérem. Egész jól néz ki, és nincs is rajta semmi furcsaság, mint Izzien szokott lenni. Hmm... talán ha lenne egy színes sál rajta... Hülyeségeken jár a fejem.
- Hallgatlak. Addig nem emgyünk sehova, amíg nem mondod el.
Mondom végül és inni kezdem a kávémat, és remélem, hogy ő is beszélni kezd.

Csak miután végeztünk? Mit gondol ez magáról? Nem, ennek nem dőlök be. Utána meg majd az jön, hogy csak ezt csináljam még, meg azt csináljam még, és nekem van büszkeségem, ennél leljebb akkor sem süllyedek. Nem én. Nekem ez ennyit nem ér meg. Főleg, hogy még arra is kényszerít, hogy az ajtó előtt várjak. Persze, értem az okot, de akkor is.
Végül azért csak beenged, és még valami kávéutánzata is van. Én meg nem aggódom sokáig, csinálok magamnak kávét. A kávétól megnyugszom, és az neki is jobb, ha nyugodt leszek napközben. Hogy ő mit hangoskodik, azt nem tudom, de nem is érdekel, mert én már attól jól érzem magam, hogy tudom pár perc múlva lesz kávém. Mert ez megnyugató. De ezt már mondtam. Mindegy. Elkészül, és én is elkészülök, szóval odanyújtom neki a kávét.
- Nem volt szimpatikus a piros pötty rajta.
Amúgy fogalmam sincs az övé, de ennek fényében, már a piros pont is érthető. Legalábbis nekem. Az a pont nem szabályos kör. És ez igenis zavaró.
Közlöm vele a tényeket, erre még mindig kötetekdik. Nagyot sóhajtok, és előveszem a telefonomot.
- Jó, hát ha már nem akarsz menni, akkor lemondom a jegyeket - kezdek bele én is nagyon határozottan, és megiszom a kávémat - Vagy elviszek valaki mást.
Fejezem be végül, és leteszem a bögrét a pulra, majd felé fordulok, és várom, hogy mit mondd. De nem a kávéról beszél?
- Nem hiszem, hogy olyan nagy tudomány lenne a port vízzel összekeverni. De ha valami jobb alapanyagot lett volna...
Elhúzom a számat, mert amúgy jó volt. Mármint, nem olyan, mint az én otthoni kávém, de attól még megittam. Szóval most már jó lenne, ha kinyitná a száját, és csacsogna, mert ideges leszek, és eskü itt hagyom, aztán többet ne kerüljön a szemem elé, mert nem lesz a dolognak jó vége.

Most azt kellett volna mondanom, hogy tudtam, hogy az az övé, mert láttam rajta az ujj lenyomatát vagy mi? Áhh, nem fogok ezen is agyalni, mert a végén úgy halok meg, hogy hülyeségeken gondolkodtam. Annak nem sok értelme nem lenne. Mondjuk, annak sincs, hogy itt vagyok, és kávét iszom ezzel a... a... hebrenccsel. Azt hiszem így mondják. Mindegy. Szóval nem kéne itt lennem, a beadandómat kéne írnom, de persze, hogy túl sokat gondoltam rá, és nem haladtam semmit, de nem baj. Most kiszedem belőle, hogy miért, és aztán elmegyünk az állatkertbe. Persze megtehetném, hogy nem viszem el, de én mindig betartom a szavam.
Alkudni próbál, de azt én is tudok. Megjegyzem, sokkal jobban, mint ő. Ezért is van, hogy én nyerek és nem ő. Bár, ez nagyon egyszerűen ment, őszintén szólva, így az élvezet is oda. De mindegy. A karomba kapaszkodik, és nyafog, de szerencsére hamar észbe kap és elenged. Mondjuk, ha nem teszi lerázom én... Nagyot sóhajtok, és várom, hogy akkor mondja már de nem, mert a kávé a téma. A vacak kávépora. Persze. Nézőpont kérdése. Na majd meglátjuk, mit szól az én kávémhoz. Mert az ugye, sokkal jobb, mint ez. Finom pörkölt kávészemekből... Hmm... Na mindegy.
- Igen.
Nézek rá várakozóan, egész jól haladunk, végre eljutott a tudatáig, hogy csak akkor megyünk, ha tényleg elmondja, miért akart velem maradni, aztán miért gondolta megmagát, és miért hagyott ott.
Figyelem ahogy a kezében tartja a bögrét, ha kicsit erősebb lenne, tuti összetörné, és nem értem miért ilyen. Ideges, vagy fél? Tőlem? Szívás. Vagyis nem tudom. Biztos ijesztő vagyok, csak valahogy sosem érdekelt.
Pont felnézek rá, mikor kinyitja a száját, és felhúzom a szemöldököm, várva, hogy mit mondd. Nos, semmi olyat, amit várnék. Semmi olyat, aminek értelme van. Kedvel? ez valami vicc ugye? Elkezdek nevetni. Igen, ez csak is egy vicc lehet.
- Hmpf... Oké, értem, nem vagy hajlandó elmondani, csak az állatkert után. Na akkor menjünk gyorsan, mert sok a dolgom.
Kiveszem a kezéből a bögrét, ha megitta, ha nem, megyünk. Felkapom a földről a táskám, és a karjánál fogva vezetem le a kocsihoz. Még az ajtót is kinyitom neki, nekem ne panaszkodjon. Aztán átmegyek a másik oldalra, és beülök én is. Motor be. Biztonsági öv be, előbb az övé, aztán az enyém, és mehetünk. Csak legyünk már túl rajta.
Kedvel. Cöh... ez az év vicce... Komolyan...

Vicces a csaj, nem mondom. Mondjuk, ritkán örülnék hasonló poénnak, de ma valahogy jól esik, régen volt, hogy bármi hasonlót hallottam. Főleg mert nincs is április... Habár az elmúlt április az összes eddiginél szörnyebb volt, és nem is emlékszem, hogy azóta lett volna alkalom, hogy nevetek. Tulajdonképpen hálásnak kéne lennem neki, amiért - még ha nem is éppen a legmegfelelőbb módon - de elérte, hogy hangos legyen a mosolyom. És ha tudnám, hogy azt hiszi őt nevetem ki, akkor röhögnék csak rajta. Tehetek én arról, hogy a leghihetetlenebb választ adta? Nem. Ép eszű ember ilyet nem mondana nekem. De So Ra megtette, és ezért most kap tőlem egy jó pontot.
Aztán kap még egyet, amiért ilyen rendesen követ, és beül a kocsiba. Mondjuk, van benne valami furcsa, de ugyan ki aggódna, ha egy idegesítő kis mitugrásszal kéne töltenie a napot, és a mitugrász átmetileg éppenséggel csendben és nyugodtan ülne mellette? Szerintem senki. Én legalábbis kifejezetten élvezem ezt a pillanatnyi nyugalmat, mert már előre félek attól, ami majd ezután következik. Elvégre egy zajos, és emberektől nyűzsgő helyre megyünk.
Viszont addig is, arra a tíz percre... kell valami zene, szóval mielőtt elindulunk, még előkapom a telefonom, és keresek rajta valamit, ami halkan, de szólhat az autó hangszoróiból.
Hamar felérünk az autópályára, és onnan már tényleg nincs sok hátra. Egész jó kedvem van, ami azt illeti, régen szerettem az állatkertet, most sem lehet olyan szörnyű, sőt talán még jól is érezhetnénk magunkat... Ezeknek a gondolatoknak hála dobolni kezdek a kormányon. Pedig ilyet sosem csinálnék, főleg mások előtt nem, de olyan csendben van... Na mindegy.
Épp lefordulunk az autópályáról, amikor megszólal, és hirtelen megijeszt, hogy esetleg rosszul van, és összehányja nekem az autót, szóval nem kell kétszer mondani, megállok - mert valami csoda folytán, pont van itt egy üres hely. Felé pillantok, de amit mondd, az már megint nem az, amire számítok.
Tátva marad a szám, most szó szerint. Mondanék valamit, csak nem tudom mit. Ennek az egésznek semmi értelme. Kiszáll, és itthagy. Itthagy, már másodjára, már másodjára, amikor neki teszek szívességet, mert azt tenném, amit kért. Ez valami új fajta pasizási módszer? Mert akkor nyílván nem kéne utána mennem, de persze muszáj. Egyrészt, mert nincs más, akit elvihetnék, másrészt, mert nem akarom visszaváltani a jegyeket.
Kiszállok, becsukom a kocsit, le is zárom, aztán utána rohanok. Én. Egy lány után. Cöh... Megtisztelve kéne éreznie magát, de mindegy.
- 잠깐만 요! - mondom, mikor végre utolérem, és megfogom a karját, hogy álljon meg - Most mi a baj?
Nézek rá kérdőn, mert én tényleg nem tudok rajta kiigazódni. Mert az, hogy kedvel, egyszerűen abszurd. Még ha így is lenne, akkor sem értem a viselkedését. De ha megint valami hülyeséggel jön, akkor én hagyom itt, és az sem érdekel, hogy több mint 10 mérföldet kell gyalogolnia, sőt az sem, ha fogalma nincs róla, hogy jut vissza a koli szobájába. Egyszer próbálok a kedvében járni, akkor sem elégedett. Idegesítő.

Oké. A koreai betalált nála, ez jó. Mondjuk, sejtettem hogy ez tetszeni fog neki. Én is örülök, ha valakivel az anyanyelvemen beszélhetek, de ez is olyasmi, amit nem fogok beismerni. Főleg nem neki. A végén még magára veszi, és állandóan a nyakamon fog lógni, majd azt mondja, hogy csak azért teszi, mert nekem akar jót, hogy koreaiul beszélgethessek. Hát nem köszi. Most szépen elmegyünk az állatkertbe, aztán majd heti egyszer megkérdezem, hogy minden oké-e vele, és ennyi. A kapcsolatunkat maximálisan minimálisra kell csökkentenünk. De most azért figyelek rá, ha már volt olyan kedves és megállt, hogy válaszoljon. Ami egyébként a megfelelő viselkedés, nem is értem, eddig miért nem volt képes erre.
Elhúzom a számat. A nevetésen már túl vagyok, szóval várom, hogy komolyra fordítsa a szót, és végre elmondja a valódi okokat. Habár mintha sírt volna... De nem vagyok benne biztos, most olyan kis harcias, ráadásul mosolyog is. Amúgy meg nem érdekel. Ő keresi magának a bajt. Akkor meg viselje is a következményeit. Azt mondja üljünk vissza, ami szerintem is jó ötlet, szóval kivételesen nem bánom, hogy elindul, ahogy azt sem, hogy elveszi a kezét, nem is tudom miért nem engedtem el eddig, egyáltalán nem akartam ilyen sokáig fogni.
- Együtt kell mennünk, az én nevemen vannak a jegyek.
Bár ez nem hiszem hogy gondot jelentene. Simán elhinné mindenki, hogy ő az, senki nem tud semmit a koreai nevekről. Szóval ebből nem lenne gondja. De kiskoromban szerettem állatkertbe járni, talán most sem lesz elvislehetetlen.
Kinyitom neki az ajtót, megvárom, amíg beül, aztán be is csukom. Majd átmegyek a másik oldalra, és beszállok én is. Indítanék, de a kormányt tapizza. Ez nem jó ötlet. Nem engedtem meg neki, hogy nyúlkáljon. Szépen arrébb teszem a kezét, és ránézek, jelezve, hogy igen, érdekel, és hallgatom.
Végre sikerül egy hihető magyarázattal előállnia. Szóval elégedett vagyok. Nem, nem gázolt a lelkembe. Egy cseppet sem.
- Szoktam mosolyogni, amikor egyedül vagyok, és nem zavar senki.
Válaszolom, a figyelmemet immár a forgalomnak szentelve, és már az irányjelzőm is kattog, hogy indulnék, amikor ismét megszólal, és rögtön ki is kapcsolok mindent, úgy fordulok felé.
- Mondd, neked nincs semmi dolgod, hogy ráérsz ilyen hülye ígéretekre?
Visszahúzom az ablakból és fel is húzom azt, és kivételesen élvezem, hogy van gyerek zár a kocsiban, szóval ajtó is becsuk, és nyomkodhat akármilyen gombot, nem fog többet lemenni az ablak, és az ajtót sem fogja kinyitni. Közben meg gondolkozom mit mondjak neki, hogy valami értelmessel töltse az idejét. De az a baj, hogy fogalmam sincs, mi az, ami lekötné. Végre beindítom az autót, és már nem állok meg az állatkertig. Ha rajtam múlik, abban a 5 percben, ami még hátra van csönd lesz.
Leparkolom az autót, még jó, hogy az állatkertnek van parkolója. Az már kevésbé tetszik, hogy tele van autókkal. Na de mit vártam? Hétvége van.
Mielőtt még kiszállnánk, nagyot sóhajtok, és két ujjam közé csípem az orrnyergemet, aztán közlöm a feltételeket.
- Bemegyünk, gyorsan megnézzük a szerencsétlen ketrecbezárt állatokat és kijövünk.
Feléfordulok, és ha nincs kérdése, akkor feloldom a gyerekzárat, és mehetünk is.

- Hogy- hogy mi? Az ember akkor mosolyog ha jó kedve van. Nem kell, hogy értelme legyen.
Megforgatom a szemeimet. Milyen kérdés már ez? Fáraszt engem korán reggel, és még ott sem vagyunk. Mi lesz velem délutánra? Na mindegy. Csak legyünk már túl rajta. Most, hogy tudom, mi volt a baja, már csak az ígéretemet kell betartani és írhatom a beadandóimat. Nagyszerű lesz. Mindennel kész leszek időben.
Viszont... Mi a francról hadovál ez itt összevissza?
- Hogy, mit mondtál?
Orvosi utasításra, olyat csinálni, ami leköti a figyelmét. Ez oké. De mi köze ennek ahhoz, hogy én mosolygok-e vagy sem. Ennek semmi értelme. Értetlenül pislogok rá, de csak egy pillanatig, mert amúgy az út köt le. Kötne, ha nem csinálna folyton veszélyes dolgokat. Márpedig az ablakon kihajolás nálam annak számít, szóval visszahúzom, és igyekszem kettőnk biztonsága érdekében megóvni őt is. De ez nem csak rajtam múlik.
Már csak egy piros lámpa, és ott vagyunk. És nem ér, hogy piros, ez is azért van, hogy engem szívassanak az égiek.
- Te meg mégis mit csinálsz?
Komolyan mondom kirakom, itt hagyom és forduljon fel. Hogy képzeli? Egy nem hajolgatunk ilyen közel hozzám, kettő, nem piszkáljuk az autómat és három, legfőképpen ő nem csinál ilyet. De a helyzet az, hogy bármit is gondolok erről annyira lesokkol a tette, hogy csak akkor eszmélek, amikor a mögöttünk lévő autós dudálni kezd, hogy már zöld van.
A fenébe! Persze most elfordul, és játssza a jó kislányt, hogy esne ki az ablakon.
Gázt adok, és kicsit gyorsabban indulunk el, mint kéne, sőt a maradék 500 mértet is így tesszük meg, a parkolásról nem is beszélve. Remélem beveri a fejét, amikor megállunk, akkor talán megérti, hogy hol a helye. Még közlöm vele a szabályokat, aztán mehetünk.
Olyan gyorsan tűnik el, hogy az valami hihetelten. Nekem viszont még ki kell vennem, a táskám, meg a kabátom, aztán lezárom az autót, ellenőrzöm, hogy megvannak a jegyek és csak utána megyek. Annyira kicsi, és mégis úgy kilóg a sorból, hogy az valami hihetetlen. De legalább könnyű megtalálni. Sorban állni utálok, de legalább nem rontja a helyzetet azzal, hogy zaklat, így viszonylag kellemsen telik el ez a kis idő. Nem úgy, mint amikor végre sorra kerülünk. Egy. Minek köszön koreaiul? Tök idiótának nézik. Kettő, hogy képzeli, hogy rángat. És a jegyeket csekkoló idióta, miért gondolja, hogy ez vicces?
Odaadom a papírokat, és bólint. Hurrá, mehetünk, be a kapun, és...
- Merre akarsz menni?
Kérdezem meg So Rát, mert mégis csak miatta jöttünk, szóval kivételesen rábízom magam. Engem igazából csak egy dolog érdekel, de az, még ráér.

Megérkezünk és olyan gyorsan pattan ki, hogy egy percig reménykedem, hogy csak álmodtam, hogy itt van, de a pénztárnál sajnos meglátom. A pénztáros és a jegykezelő is tök hülyén néz, én meg nem győzöm nekik odasúgni, hogy "a húgom, kicsit dilis" de legalább kapok pár megértő pillantást. Hát igen. Még jó, hogy amúgy nem a húgom, ki is készülnék tőle. Már most is totál ki vagyok, de legalább olyan helyen vagyok, amit szeretek. Mert most, ahogy szétnézek, jönnek elő az emlékek.
Figyelem ahogy elrohan, és nem tehetek róla, de az jut eszembe, hogy én mennyit rohangáltam itt kiskoromban. Aztán gyorsan megrázom a fejem, mire visszaér semmi nyoma az előbbi elgyengülésemnek. Nagyon szépen felsorolja a terveit, én meg csak magamban röhögök, ahogy közli, hogy előnye van, mert van térképe. De nem baj. Nem kell neki tudnia, hogy én pontosan tudom mi hol van. Habár az elmúlt hat évben, biztos változtak a dolgok. akkor mégis előnye van.
- Van nálam ennivaló...
Jegyzem meg, de nem hiszem, hogy figyel még rám, mert már rángat is a zsiráfok felé. Legalábbis gondolom, hogy arra. A térképet bámulja, nem is figyeli merre megy, úgyhogy arrébb húzom, amikor nekimenne egy oszlopnak, majd amikor hirtelen megtorpan szét nézek. A zsiráfok még sehol. Meggondolta magát?
- Mi?
Nézek rá kérdőn, de már megy is tovább. Kezdem azt hinni, nem is volt hülyeség, amit a jegykezelőnek mondtam. Ez a csaj, valóban hibbant. Mert a zsiráfokhoz is odaérünk, és mint egy övéves, úgy viselkedik.
Megcsóválom a fejem, úgy lépek a korláthoz, és nézem én is ezeket a hosszú nyakú állatokat. Ami azt illeti szépek. De nem is tudom. Ilyen nyakkal azért veszélyes lehet az élet. Főleg ilyen vékony lábakon...
A Sunbae egyáltalán nem zavar. Tulajdonképpen tetszik. Nem tudom miért. De mindegy. Ez a legkevesebb, mert már megint hülyeséget kérdez. Lehajolok hozzá, hogy egymagassában legyünk, és elgondolkodó fejet vágok.
- Jó, de te ezt sosem fogod megtudni - Aztán kiegyenesedem, és veszek egy nagy levegőt, majd magam sem tudom miért hozzáfűzöm - Ritkábban néznek kínainak.
Mondjuk tényleg. Pedig tökre nem látszom kínainak. Szerintem. Lehet megkérdezem So Ra-t, hogy annak látszom-e. De nem most. Majd egyszer... Egy másik életben.
- Medvék?
Kérdezem, és ellököm magam a korláttól, majd elindulok arra, amerre emlékeim szerint a medvék vannak.

Kibírom, kibírom, kibírom. A csajt. Nem az állatkertet. Utóbbival nincs bajom. Előbbivel sem lenne, ha nem ugrálni, pörögne és tenne úgy mint egy öt éves. Jah és ha nem velem akarná mindezt tenni. Még jó, hogy az a vacak térkép kellőképpen leköti. Az meg hogy közlekedni nem tud... Hát van ilyen. Szóval ne mondja senki sem, hogy nem vagyok rendes.
Megérkezünk a zsiráfokhoz is. Engem nem hoznak lázba. De neki láthatóan tetszenek. Kérdez. Válaszolok. A fene tudja minek.
- Vagy csak őszinte?
Még, hogy én gonosz! Nem tehetek róla, hogy fáj neki az igazság. De ugye sosem lesz ekkora. Ha mégis az régen rossz. Ráadásul ijesztő is lenne. Engem néha így kicsiben is megijeszt, olyan hiperaktív, hát még ha nagyobb lenne. Brr...
A kínais megjegyzésemre meg egyáltalán nem vártam választ. Ahogy azt sem vártam, hogy belém karol, ha egyszer elindulok. Már mondanám, hogyha tudja, hogy nem kérdeztem, akkor ne is mondja, de persze megelőz, és majdnem menni is elfelejtek attól amit mondd. Csak azért nem teszem, mert még mindig húz magával, és ez észhez térít annyira, hogy felemeljem a lábam és letegyem és ezt megismételjem a másikkal, majd előlről kezdjem az egészet.
Én komolyan azt hittem szórakozott az előbb, de ha igen, akkor most miért mondana ilyeneket? Mármint nem vagyok tök hülye, még ha néha annak is látszom, de most tényleg azt mondta, hogy helyes vagyok?
A bőr dolgot meg ellenőriznem kell, mert fogalmam sincs. Szóval megnyomkodom az arcom, aztán az övét is. Szerintem egyforma. De mindegy. Mégegyszer. Nem tudom miért, de azt hiszem ez olyasmi, amit nem lehet ilyen gyorsan elintézni. Mostmár megállítom tényleg. mert így menet közben nehéz. Szóval ha megállt végre, akkor lehajolok megnézem, megnyomogatom újra, aztán a sajátomat is.
- Szerintem egyforma - állapítom meg, és elindulok újra - Még jó, hogy nem megyek hozzátok vacsorázni...
A mondandója többi része az meg olyan, amit bár értettem egyszerűen képtelen vagyok feldolgozni így hirtelen, ezért inkább nem foglalkozom vele. Majd... majd átgondolom. Ha egyedül leszek.
Tovább megyünk. Én legalábbis biztosan. De szerintem ő is, mert ha nem jön itt hagyom. Valamit magyarázna az útvonalról is. Szóval biztos jön, és...
Megcsörren a telefonom. Vagyis zenél. És persze rögtön tudom, hogy ki az, elő is kapom, és gondolkodás nélkül nyúlok a zsebembe, de persze, pont ilyenkor nem tudom rendesen megfogni és már ének is szól, és csak reménykedek, hogy nem ismeri. Mert... mert ne ismerje. Végre kezembe akad a telefon, és gyorsan felveszem.
- Miss Park!- szólok bele azonnal, bár fogalmam sincs mit akar. Egészen addig, amíg meg nem kérdezi, hogy hol vagyok É... - az órámra pillantok. Vasárnap van. - Sajnálom Miss Park, ma nem érek rá.
A hajamba túrok. Vasárnap mindig együtt ebédelünk anyámmal. És én elfelejtettem. Emiatt a... a... Rápillantok So Rára és elhúzom a számat, ahogy meghallom anyám csalódott hangját.
- Nem. Ma egyáltalán nem jó. Majd telefonálok később, most dolgom van... Igen... Persze, minden rendben... Én is, Miss Park. Én is.
Leteszem, és elfordulok, most nem akarok vele beszélgetni. Nem akarom neki elmagyarázni, és azt sem akarom, hogy... Áh!
- Merre vannak azok a medvék?
Kérdezem meg végül, mintha mi sem történt volna, és elindulok arra, amerre eddig is tartottunk. Legalábbis azt hiszem az erre volt. Mindegy. Csak érjünk oda, nézzük meg őket, menjünk tovább. Nem szeretem az állatkertet.

Nem velem van a baj, hanem vele. Ezt eddig is tudtam. Mondjuk, az, hogy még itt vagyok vele, az lehet arra jel, hogy nem csak vele. De mindegy. Haladunk. A zsiráfok meg voltak, már csak pár (száz) állat és mehetünk haza, megírom a beadandóimat, és minden király lesz. Lenne, ha nem mondana ilyen... miről is beszél? Felfogom, csak nem teljesen. Mert én tudom, hogy jól nézek ki, de nem szoktam hozzá, hogy ezt mások is megállapítják. Nem is akarom hogy mások megállapítsák. Általában jól siekrül megbújnom az átlag emberek között. Az amit So Ra mondd, az viszont felkavar.
De, nem szeretném, hogy ezt észre vegye. Meg aztán, ez a bőrös dolog egész érdekes, szóval tesztelni kell, és meg kell nyomkodni az arcát, hogy tudjam, tényleg vagy sem. Arra mondjuk nem számítok, hogy ennyire kiakad ettől. De nehogy azt higgye, hogy ez megakadályoz bármiben is.
- Gondoltam örülnél valami olyannak, amit anyád szeret csinálni...
Mondom végül és kiegyenesedem. Cöh. Nehogy azt higgye, hogy én akartam nyomkodni. Bár nem volt rossz. Simogatni lehet jobb lenne... Pofán vágom magam komolyan. Szóval ott tartottam, hogy azt mondta, az anyjának ez szokása, szóval akkor miért ne kenhetném erre. Figyeltem ám. Nem is értem miért szoktak azzal vádolni, hogy nem. Én mindig figyelek. Csak akkor nem, ha hülyeségekről beszélnek, aminek semmi értelme. Igaz ez is olyasmi volt, de ezt fel tudtam használni. Kivételesen.
Csörög a telefonom, és csomót bénázok, mire előveszem, hogy beszéljek anyámmal. Nem boldog, és persze érthető, tök igaza van. De akkor sem megyek ma már oda. Egyrészt nem tudnék vele nomrálisan beszélgetni, másrészt megígértem So Rának, hogy állatkertezünk. Szóval bocsánatot kérek anyámtól, és miután leteszem a telefont el is indulok a medvék felé, mert az volt az úticél. So Ra jön utánam, belém is csimpaszkodik, de már nem fáradok azzal, hogy lerázzam. Minek? Úgyis visszamászik? Okos enged...
Hülyeségeket beszél, én meg csak egy nagyot sóhajtok és megyek tovább a macik felé. Jegesmedvék, vagy grizli? Esetleg panda. A jegesmedvéket meg a pandákat szeretem azok aranyosak. A grizli meg a többi nem hoz lázba. És... ez most a mellkasomat tapizza?
Lepillantok rá, és pont ekkor kezd beszélni. Pislogok párat, aztán megfogom a kezét, ne nyúlkáljon már, tök hülyén néz ki, és egyébként is. Még meg kell nézni a medvéket, aztán az elefántokat. Az elefántok nélkül nem megyek sehova. És nem. Nem vagyok öt éves.
Lehajolok, ez eddig is bevált, és úgy válaszolok neki.
- Tudom, hogy hihetelten, de szeretek állatkertbe járni. Amúgy meg drága a jegy, hogy csak úgy elmenjek most.
Közlöm vele a tényeket, és ezzel részemről letudva a dolod. Elinulok, ha még mindig az útamban lenne hát kikerülöm. De az biztos, hogy nem állunk meg a medvékig. Nem emlkészem milyen medvék voltak erre. Miért nem? Ha tudom, hogy erre vannak a medvék, miért nem tudom, hogy milyenek? Romlik a memóriám...

Látni kéne az arcát. Neki. Mert én látom, és komolyan tökre vicces. Még mosolygok is rajta. Én. De csak mert nem akarom kiröhögni, az bunkóság lenne. Amúgy meg honnan kellett volna tudnom, hogy nem szereti ha az anyja nyomkodja az arcát? Én örülnék, ha az enyém ilyesmit csinálna. Jah, hogy az én vagyok. Mindegy.
- Bocs.
Ez persze nem jelenti azt, hogy ha tudom nem csináltam volna, mert akkor is teszteltem volna, hogy igaza van-e, de így legalább nem tart majd annyira nagyon tahónak, amiért kinevetem. Legalábbis én így gondolom, aztán lehet tévedek. De ezen nem igazán van időm gondolkodni, mert csörög a telefonom. Igyekszem gyorsan intézni, nem szeretem, ha várnak rám. Persze most éppen anyám várt, amit frankón elfelejtettem. Viszont neki soha nem ígértem meg, hogy vasárnaponként vele ebédelek. Ez csak egy fajta szokássá vált, és már nem is beszélünk róla. Igaz, furcsa, hogy elfelejtettem. De ha egyszer folyton csak arra tudtam gondolni, hogy nem tudom miért hagyott ott, és nem értem miért csinálta, amikor el akartam vinni, és... Áh! Szörnyű. Ráadásul kezdem azt hinni, hogy komolyan mondta, azt a képtelenséget, hogy kedvel, de nem foglalkozom vele, inkább megyek a medvékhez, és jó lenne ha jönne ő is. De nem. Megállít, és feltart, és magyaráz. Miért akarja jobban tudni, hogy mit akarok? Kikerülöm, megyek tovább, de valahogy ez sem jó neki. Mert megint megállít és pénzt nyom a kezembe. Az állatkert közepén! Mit gondol ez? Idegbaj... De mire ránéznék, már sehol sincs, mert macik... és tényleg ott vannak, de nem ér elterelni a figyelmem. Utána megyek, közben nézem, honnan jön mindjárt egy biztonsági őr, hogy szóljon nem szabad felmászni, de egyelőre egyet sem látok, ami azért megnyugtató, csak mégis... De nem ezért jöttem utána. Ha megbűntetik, akkor természetesen nem is ismerem. Már megint megelőz, és beszélni kezd, de közben már látok egy kiskölyköt mutogatni felénk, és bár nem szoktam ezzel foglalkozni, azért mégis csak zavaró.
- Gyere le onnan. Nézd... van itt egy pad. Tök jól látni róla a macikat, és ehetnénk is valamit.
Nem mintha éhes lennék, de talán, ha tele van a szája, akkor csöndben van. Akkor vissza tudom neki adni a pénzt, és képes végighallgatni azt a két mondatot, amit mondani akarok. Vagyis. Nem akarom kimondani, de azt hiszem muszáj lesz.

Azt hiszem, ha a nőkhöz lenne is valamiféle útmutató So Rához külön kéne még kettő. Komolyan. Egyszerűen nem tudok rajta kiigazódni. Fel nem foghatom, hogy miért akart velem jönni, és megint, már miért akar lerázni, amikor kijelentem, hogy maradok. Ennek egyszerűen nincs értelme. Mindig az ellenkezőjét tenné annak, amit kell. Ez egyszerűen idegesítő. Az pedig, hogy más isemrősömnek is vannak ilyen idegesítő szokásai, most teljesen lényegtelen. Mert most ugye, nem vele vagyok, hanem ezzel a Pöttöm Pannával. Aki azt hiszi lerázhat, csak mert kaptam egy telefont. Pedig téved.
Az sem válik be, hogy lesüllyed dedóba és femászik a korlátra. Először kérem, de persze hatástalan. Igazán kár, mert én valóban nem szeretném, ha emiatt ránk szólnának. Ugyanakkor az egyetlen lehetséges megoldás, ami eszembe jut – az evésen kívül – az az, hogy leszedem őt onnan, és ez egyáltalán nem olyasmi, amit szívesen megtennék.
- Csodás, csak nehogy kérjék a jegyedet…
Válaszolom, aztán fogom magam és leülök a padra. Ami azt illeti én sem vagyok éhes, de egy kis kávé, jól esne. Leteszem a hátizsákom és szépen elő is veszem a termoszt, még szinte ki sem nyitom, már itt is van, és közli, hogy mégis csak éhes. Mondom én, hogy nem értem.
- Mit kérsz? Van banán, alma, meg egy pár szendvics – kezdem el sorolni, miközben kipakolok. A szendvicsekre már nem emlékszem a pár darab az vagy tíz, és magamat isemerve mindegyik más, de így becsomagolva nehéz lenne megmondani, melyik milyen. Mondjuk, egyik másikból kilóg a felvágott, a sajt, vagy a saláta… - Hoztam kávét, meg vizet is…
Fejezem be végül, aztán amíg ő válogat én töltök magamnak kávét és meg is iszom. Mert a kávé az jó. Persze nem így… de több, mint a semmi. Közben meg figyelem a kislányt, hogy mit választ. Az egyik alma, az kell nekem, ha esetleg azokat akrná befalni, akkor tuti elveszem tőle az egyiket.

Jó hát nem egy éttermi felhozatal, de mégis mit kéne magammal hozni? Mármint, látom a fején, hogy nem rajong a szendvicseimért, pedig legalább egy órát szórakoztam velük, úgyhogy több lelkesedést várnék. Persze nem tudja, hogy én csináltam, honnan is tudná? De akkor is.
Inkább megiszom a kávém. Mert az legalább megnyugtató. Vagy ha nem is megnyugtató, de finom, és nekem jobb kedvem lesz tőle. Meg persze hozzá tartozik a napi rutinhoz.
Szerencséje, hogy pont elfogy, mire választ, mert amit művel, az olyan, hogy kiköpném a kávét. Mégis hogy képzeli, hogy kidobja a felvágottat? Ha nem tetszik kérdezzen meg, adja nekem... vagy a medvének... de kidobni?!
Tátogok. Egyszerűen nem tudok erre mit mondani. Semmi értelme annak, amit csinált, és ezt neki is be kéne látnia, erre mit mond? Hogy nem szereti? És? Én sem őt, mégsem dobtam bele még a szemetesbe. Pedig biztosan vicces lett volna. Ha nem lennék mérges, akkor talán még nevetnék is ezen, de így...
Veszek egy nagy levegőt, becsukom a szemem, és elszámolok tízig. Meg még egyszer tízig. Harmadszorra is... Egyszerűbb lett volna harmincig számolni.
- Válogatós.
Amúgy sem tudom miről beszél. Vagyis, lassan jut el a tudatomig, mert azzal voltam még elfoglalva, hogy kidobta. De most... Felkapok egy szendvicset én is. Kinyitom megnézem benne a húst, és próbálok rájönni, mi más benne. Ami lássuk be nem túl egyszerű. Nem emlékszem, mit ettünk húsz éve. Na jó... nincs még húsz, de na. Nem fog eszembe jutni, ha meggebedek sem, így végül csak megvonom a vállam, és beleharapok a szendvicsembe. Szerintem teljesen rendben van.
Szépen nyugodtan eszegetünk, és ez tulajdonképpen jó. Figyelem a medvéket, ahogy lomhán sétálnak egyik helyről a másikra. Nekik egyszerű dolguk van. Bár nyilván nagyon unják már a sok idiótát, aki megbámulja őket. Hmm...
Lassan eszem, mert még mindig nem fogyott el a szendvics, és csak azt hallom, hogy már megy is. Mire felpillantok sehol sincs. Ki érti ezt? Bezzeg a cucca itt maradt.
Fenébe.
Gyorsan betömöm a szendvicsem maradékát, és összepakolok, ha visszaér a mosdóból akkor legalább indulhassunk tovább. Vagy utána mehetnék... De nem. Tuti nem a legközelebbi mosdóba ment, aztán elkeveredik nekem. Csak találjon ide vissza. Addig meg mondjuk hallgatok zenét. Telefon elő, fülhallgató, és már szólhat is. Közelebb húzom a táskáját magamhoz, becsukom a szemem és hátradőlök. Öt perc nyugalaom. Hurrá!