A kolesz előtt (Anne és Daryl)

Gyorsan eltelik a délelőttöm, hiába kelek korán. Lio kicsit hisztis, mert a kórházban maradt a telefonja töltője, és hiába mentem be érte, azt mondták, valaki magához vette, hogy elvigye neki. Úgy voltam vele, veszek neki egy újat, de azt mondta, nem kell, a mai napot még kibírja telefon nélkül. Már úgyis elszokott tőle a Főnővér miatt, aki magához vette a telóját (mint utóbb kiderült. Ezt viszont nem ússza meg szárazon az a Pulyka-banya!).
Elvittem Domit iskolába, aztán mivel már nem volt kedvem hazamenni, úgy döntöttem, beszaladok Kilihez, de pechemre ő sem volt otthon. Üzenetet hagytam neki a portán, hogy ha ráér, szaladjon be hozzám a pizzázóba, ma este zárásig ott leszek.
Ahogy kifelé haladok az épületből, és a járda kövezetére lépek, egyszer csak egy alma gurul elém. Automatikusan kapok utána. Friss, zöld, ropogós alma. Még érintetlen. Abba az irányba nézek, ahonnan gurulhatott. Az egyik fa alatt egy lány ül, felhúzott térdeire hajtott fejjel. Mellette vázlat füzet, néhány összegyűrt papírlap, és egy felborult táska. Valószínűsítem, hogy abból gurulhatott ki a gyümölcs.
- Hello- szólítom meg a szőke lányt- Megszökött az almád, de fülön csíptem...
Nem tudom, csak pihen-e, vagy éppen sír... Hangot nem ad ki, de mégis olyan fura a helyzet. Mégis abban reménykedem, talán tévedek, nincs is semmi baj, csak az én túlspirázott képzeletem játszik itt velem.
Nem reagál, így megérintem a vállát, finoman rázogatva.
- Segíthetek? - leguggolok, és csak egy pillantásra van időm, amit a rajzmappára vetek. Egy kutyát ábrázol, meglehetősen jól kidolgozva, szinte lejön a papírról, olyan élethű.

Daryl & Anne

Ma sem tudtam mit kezdeni magammal az órák után. Senki sem ért rá, mindenkinek valami más dolga akadt. Egyedül maradtam, így eldöntöttem, hogy kimegyek a kollégium elé és rajzolok valamit. Úgyis szép idő van, miért punnyadjak inkább a fülledt levegővel teli szobában? Összepakoltam a rajzfüzetemet, a ceruzáimat, radírt, hegyezőt és már indulásra kész is voltam. Útközben még megálltam a büfénél és vettem egy almát. Olyan szépek voltak, hogy alig tudtam választani, de azért kivettem egyet a többi közül azt, amelyik a legzöldebb volt, ugyanis én jobban szeretem a zöld almát, mint a pirosat.
Utána jöttem ki ide a friss levegőre, a kolesz elé. Leültem egy fa alá, és elkezdtem rajzolni egy kutyát. A régi szomszédunk kutyáját. Ha jól emlékszem Bukfencnek hívták, mert imádott hemperegni. Igazi játékos kutya volt. Igazából még most is él, csak én már nagyon régen láttam. Vajon még mindig olyan játékos, mint volt? Biztos idős kutya már. Erről jut eszembe, hogy valamikor normálisan haza kéne néznem… Na, majd egyszer!
A rajz igen szépen készül. A kutya lassan életre kel a papíron, csak még meg kell adni neki azt a bizonyos varázsát, ami még hiányzik belőle. Hogy mik azok? A színek. Így is élethű, de nem eléggé. Bukfenc egyik jellegzetes játéka volt a piros labda, így az kihagyhatatlan kellék számomra a képen. Nem telik sok időmbe, mire kész vagyok az egész rajzzal. A kutya épp fut a színes labdáért, szerintem igazán aranyos és élethű lett a kép. Én viszont nagyon álmos vagyok. Az este alig tudtam aludni, csak azt nem tudom, hogy miért. Filmet néztem, zenét hallgattam, mindent csináltam, de nem tudtam elaludni. Most viszont teljesen leragadnak a szemeim így, miután magam mellé teszem a vázlatfüzetemet, összekuporodok a fa alatt.
Hamar elalszom, s mély álmomból egy fiú hangja ébreszt fel. Vajon mennyit aludtam? Igaz még félig alszom, mégis kiszúrom, hogy pillantása a rajzomra téved. Nem szeretem, ha a csak magamnak szánt képeket nézegeti valaki, így gyorsan becsukom a füzetet, és úgy válaszolok a fiúnak.
- Szia! Izé… Köszi, hogy visszahoztad – mutatok az almára idegesen. Még fel sem ébredtem, félig még az álmomban vagyok. Lehet jobb lett volna nem itt elaludni. Igaz is, ha már így idejött ez a srác, akkor be kéne mutatkoznom, nehogy már bunkónak nézzen…
- Ja, amúgy Anne vagyok. Anne Wilkinson – mondom mosolyogva a még ismeretlen fiú szemeibe nézve.

Megrázogatom a lány vállát, mert a hangomra nem reagál. Az is lehet, hogy rosszul van, bár a testhelyzete nem erről árulkodik. Van bennem némi aggodalom, ezt sosem tudom leküzdeni, ezért a kérdés, segíthetek-e.
Aztán, ahogy rám néz, rögtön lejön, mekkora bakot lőttem. Ez a lány... egyszerűen csak elaludt. Álmoskásak a szemei, mégis hirtelen kap a füzete után, és ettől mindjárt falat emel közénk. Bármennyire is jó az a kép, most már nem szólhatok róla egy szót sem, mert úgy tűnik, az magánszféra.
A felé nyújtott alma felé mutat, megköszöni, és már állnék fel, de akkor bemutatkozik. Illik erre is válaszolni.
-Daryl Brooke- mondom neki, és kissé féloldalasan nézek rá. - Jól vagy, minden rendben? - Mosolyog. Talán csak megijesztettem az előbb, azért reagált olyan furán- Nem akartalak megijeszteni!
Még mindig nem felejtettem el, hogy Kilian azt hitte, bántani akarom. Talán nem kéne ennyire rányomulnom az emberekre. Hagynom kéne mindenkit, oldják meg a gondjaikat, ahogy akarják. Lám, ennek a lánynak sincs semmi baja (ha eltekintünk attól, hogy egy fa alatt alszik). Nem fogok magyarázkodni, miért jöttem ide hozzá. Még mindig felé nyújtom az almát (na, itt az indok!), és kérdőn nézek rá.
- Mégsem kéred?- várom, hogy érte nyúljon, mégsem dobhatom az ölébe.
A rajza jut eszembe, az a futó kutya. Talán labda volt, ami után szaladt? Az ő kutyája? Vagy itt látta a parkban? Kár, hogy bevágta előttem azt a füzetet. Jól rajzol, szívesen megnéztem volna akár a többi rajzát is. De talán neki van igaza, hogy tartózkodik, hiszen számára ismeretlen vagyok. Meg kell szokjam, hogy az emberek többsége nem olyan nyitott, mint én. De akkor miért mondta meg a nevét?
- Itt tanulsz a Francesen? - megint kicsúszik egy kérdés. Talán egyszerűbb lett volna elmenni, de én nem bírom fékezni a számat...

karakterinformáció