Eve Lowell

Neme: nő
Kor: 32



Előtörténet:
... hogy is kezdődnek a tündérmesék?!.. igen, már tudom is. Egyszer volt, hol nem volt... és a többi idevaló mesebeli álomvilág, bár én elég normális családba születtem.

1980. október 31-én, azaz Halloween napján sírtam fel Seattle egyik kórházában. Mindenki boldog volt, sírtak és nevettek is egyben. Hát, bizony, remek szülők gyermeke lehettem. Édesapám, Richard rendőrnyomozóként, és édesanyám, Sara tanárnőként dolgozott. Addig örültek nekem, míg nem kezdtem el járni és beszélni, utána aztán nem volt megállj semmiben sem. Futhatott utánam mindenki, aki csak ismert, legalább sportoltak...
Eléggé szigorúak voltak velem, emiatt fegyelmezett voltam, és mindenre figyeltem, de azért néha kicsit el kell engednie magát az ember, mert különben nem lesz valami jó vége.
Aztán teltek-múltak az évek, felcseperedtem. Általános iskolában mindenki kedvence voltam, örültek, hogy kicsit felrázom a hangulatot. Imádtam rajzolni, festeni. Sőt, egyszer még az iskola egyik termét néhány társammal, akiket rá tudtam szedni, befestettük mindenféle Picasso-féle idióta rajzzal, aztán persze, mindezt meglátták a tanáraink, és végül is büntetésként azt kaptuk, hogy fessük újra unalmasan hófehér színre...
Gimiben kissé megkomolyodtam, sőt mondhatni, felturbóztam magam a kiváló tanulók élére. Kémia, biológia, fizika, ezekből voltam leginkább a szorgalmas, mert mindenképp az orvosira szeretnék menni. Gimi első évében szerelmes lettem, ahogy sokan mások. Remek páros voltunk, álompár-szerűségnek mondtak minket. Mind a négy év alatt együtt jártunk. Sok mindent átvészeltünk mi ketten, de aztán egyre közeledtünk a fősuli/egyetem választásához, annál ritkábban találkoztunk, és mivel én maradtam a nyugati parti iskoláknál, ő a keleti partra tévedt. Így hát szakítottunk, és mindketten el kezdtük az életünk új, bizonyosan izgalmas részét...
Los Angelesbe mentem, ott kezdtem meg az orvosit, amit nagyon-nagyon vártam már. Mindenemmé vált az emberek iránti segítségadás, minden formában. Örömmel benne voltam mindenben, amivel csak segíthetek. Itt ismerkedtem meg egy végzős medikussal, akivel bár rövid ideig, de jártunk, végül barátságunk köteléke szorosabb volt, mint szerelmünkké. Ő segített sok mindenben végig. Eljutottam oda, ahová az álmaimban is, megkaptam a diplomámat, ezáltal hivatalosan is orvosi titulussal büszkélkedhetem...
Gyakornoki, illetve rezidensi éveimet az egyetemi kórháznál, illetve az egy másik kórházban végeztem. Volt egy újabb szerelem a láthatáron, egy kolléga ismét De idejében rájöttem, hogy nős, és ezután természetesen azonnal szakítottam vele. Időközben el kellett döntenem, hogy mégis melyik szakirányt választom, mert hát kell mindig valami szakirány. Én arra jutottam, hogy a pszichiátria irányába fogok menni, mert az is mindig érdekelt az, hogy mi játszódik le az emberek fejében, és mit miért tesznek, ezt szerettem volna megérteni. Sőt, nemhogy érdekelt, hanem egyenesen beleszerettem. Nem volt kérdés tehát, mi szeretnék lenni pontosan. Miután szakorvos lettem, egy kis ideig a kórházban praktizáltam, aztán pedig az egyik egyetemnél helyezkedtem el, ahol most is dolgozom, mint pszichiáter. És igen, mindenkit szívesen várok...



A karakter jelleme: Hatalmas türelemmel és kitartással rendelkezik. Határozott, magabiztos is. Bár, első látásra egy rideg és kissé karrierista nőszemélynek tűnik, ám de valójában egy kedves, és jószívű nő, akinek minden vágya egy szerető család, egy csodás házzal, és kerttel. Általában komoly, de ő is tud mosolyogni, nevetni, és jókedvű lenni. Ő is érzékeny, magas empátiával rendelkező személy, viszont próbálja mindezt eltitkolni, de nem mindenki előtt sikerül. Szabadidejében szeret elmélyülni a könyvek és rajzolás világában, illetve imád utazgatni a világ minden tájára...

Szerepjátékos példa:
Egy nagyon szép reggel beültem az autómba, és elindultam a munkahelyem felé, amikor is észrevettem, hogy egy rendőrautó követ engem, és jelzi, hogy álljak félre. Miért én?! - ez a kérdés szállingózott jobbra és balra a fejembe. Aztán olyan mérgesen csapta be az ajtót, hogy majdnem hogy lepottyant az a szegény ajtó. Nagyon lassú léptekkel odadöcögött ez a negyven év körüli rendőr, aki kicsit sem volt ideges, és kérte a papírjaimat, én pedig átadtam neki, majd hozzászóltam.
- Biztos úr, tudja, én doktor vagyok, és mai napom elég sűrű, de észrevettem, hogy nagyon nincs formában - hát, mindenesetre próbáltam valahogy úgy elterelni magamról és az egész büntetésről a figyelmet, hogy megmondom neki azt, hogy ő tuti dühkezelési problémával küszködik, és megadtam neki az elérhetőségét a rendelőmnek.
- Itt a névjegyem, keressen fel bármikor, várom önt - ezután sikerült az a tervem, hogy elengedett, és megígérte, hogy felkeres majd, mert ő nem tudja megoldani a problémáját.

Doktornéni!

Bár tudok beszélni rendesen és méltathatnálak vagy kereshetném a kákán a csomót, nem fogom ezt tenni, mivel nem egy ember vár már téged és aki nem vár, nos... lássuk be, arra is ráfér egy kis kezelés. Egy szó, mint száz ELFOGADLAK!

Ui: Iratkozz fel/be oda, ahova még nem tetted meg és irány a játéktér! Aztán csak győzd majd a rengeteg beteget játékkal...