Eszem ágában sincs abban a förmedvényben poshadni, mikor az egyik kedvenc városomban vagyok. Hiába hiszik sokan, hogy Európát hódítom meg épp, ez nincs így, és ez így van jól. Szeretnék végre nyugiban lenni, paparazzik nélkül.
Tudom, hogy sokan mindent megtennének, hogy a helyemben legyenek, de ez sem hat meg.
Most is kifogástalanul festek, de ez tőlem várható is. A csillagok útján járok, kezemben a Cappuchinommal, amit megérdemlek. Sokat vesződtem érte, mert sehol se kaptam olyat, ami nekem jó. A napszemüveg csak azért van rajtam, mert nem szeretnék lebukni, még nem, bár tudom, hogy a kis mellébeszélés nem tart sokáig. Sajnos a paparazzik se hülyék.

- Egyszer az én nevem is itt lesz... Abban biztos vagyok...
Suttogom szinte magamnak, mert esélytelen, hogy mások meghallják. Na igen, én is azok közé a lányok közé tartozom, akik erről álmodnak, csak én nagyobb eséllyel indulok az átlagosoknál... Nem hiába apuci meg anyuci rendesen kitaposták előttem az utat, és nem is félek ezt kihasználni.
Épp egy csavargó mellett haladok el, és mivel most aránylag jó napom van, megszánom és beledobok egy kis aprót az üvegcséjébe. Nem vagyok egy szőrösszívű valaki, de ezt nem kell tudnia másoknak. Muszáj eljátszanom ezt a szerepet, ha nem akarom, hogy kizsákmányoljanak, vagy kihasználják, hogy rengeteg pénzem van. Előfordult már, és nem hagyom, hogy még egyszer megtegyék.
Épp kortyolnék egyet, mikor valaki belém jön. megijedtem, nem is kétség, hisz ki számított rá, hogy vannak itt vakok is. Márpedig, ha az illető nem vett észre, bizonyára az.
- Mi lenne, ha ahelyett, hogy itt bóklászol, szemészetre mennél?
Morgok rá cseppet sem kedvesen, de nem visítok. Normál hangban beszélek, mint bárki más, persze, ha még az italom is rám borult volna, biztos nem úszná meg az illető ennyivel.
Aztán végigmér, nem is leplezi, ami megint csak nem tetszik. Na jó ez nem igaz, mert kimondottan imádom, mert ez azt bizonyítja, hogy tökéletes vagyok... külsőleg.
- Khm.. Hálás lennék, ha levennéd a szemed rólam.
Majd én is rápillantok, ami nem tart sokáig, mert meglátom a gépet. Egyből elkap a düh, nem akartam már most lebukni.
Nem szólok semmit, a csuklójánál fogva berángatom a legközelebbi sikátorba, a falnak préselem és kiveszek a zsebemből egy köteg pénzt.
- Tessék, ez mind a tied, ha nem írod meg, hogy itt láttál.
A paparazzikat könnyű ilyen módon befolyásolni, ezt már tapasztaltam...

Ez igazából nem is volt veszekedés, csupán egy normális reakció.... tőlem. Bár szerintem mindenki így reagált volna.
- Rendben semmi gond. A ruhám megúszta...
Sóhajtok egyet, mert egyáltalán nincs kedvem magamra vonni a figyelmet. Még csak az kéne, hogy mások is kiszúrjanak, mikor én épp Európában vagyok.
- Ja a hajléktalant....
Mosolyodok el, viszont már nem annyira flegmán, sőt majdnem kedvesen, de mivel az nekem nem megy...., viszont a másik láthatja, hogy igyekszem.
De aztán mégis elkap a düh, ki gondolná, hogy nem paparazzi, ha lépten-nyomon azok veszik körül? Roppant idegesítő néha, néha viszont élvezem. Most viszont kicsit sem, mivel nem szabad itt lekapniuk. Ezért is próbálom lekenyerezni, ami feltehetőleg nem tetszik neki.
- Várj.... akkor te nem egy paparazzi vagy?
Kérdem és ellépek tőle pár lépést... Ez halál ciki, amit nem is félek eltitkolni, hisz arra még képes vagyok, hogy felismerjem, most én hibáztam.
Aztán elindul, de én nem hagyom. Utána eredek, és most kicsit gyengédebben elkapom a csuklóját.
- Várj, én annyira sajnálom. Mármint, azt hiszem túl paranoiás lettem, de nem szabad, hogy bárki megtudja, hogy nem Európában vagyok, hanem itt. És azt hittem, te is egy firkász vagy, mivel ott lóg a géped...
Mutatok a kérdéses tárgyra, de nem hiszem, hogy ez meg fogja hatni, mivel engem se hatna meg.
- Meghívlak egy kávéra na? Tudod kárpótlásul...

- Oh, tehát imádsz fényképezni... miket szoktál?
Mindig is érdekeltek ezek a dolgok, pedig kivételesen nem magamról van szó. Ugye milyen furcsa? Pedig általában rajtam kívül engem nem szokott más érdekelni...
- Igen, tudom, de bepánikoltam. El nem tudod képzelni, mire képesek azok... mint a hiénák, de komolyan.
El is kezdem neki ecsetelni, hogy miért nem szabad engem itt lefotózni, de tudom, hogy nem érti a dolgot. Megpillantok egy újságos bódét, és pont egy olyan újságot, amin a címlapon vagyok.
A cikk röviden arról szól, hogy én épp Párizsban tanulok egy egyetemen....
Oda is futok és meg is veszem, majd visszasietek a sráchoz az újsággal, amit elé tolok, hogy megnézhesse.
- Látod, ezért nem szabad megtudniuk, hogy itt vagyok. Egy csepp nyugalmam nem lenne, az meg esélytelen lenne, hogy így kijárjam az egyetemet.
Magyarázom el neki, és reménykedem benne, hogy megérti.
- Igazából, csak Londonban vagyok annyira felkapva, mármint nem is én, hanem anyám. Ő divattervező... viszont néha itt is írnak rólam, de kétlem, hogy bárki is ismerne erre felé, ezért is jöttem ide.
Mosolyodok el, mert tényleg itt nem sokan ismerhetnek. Anyámról biztos hallottak, na de rólam...
- Ó micsoda nagylelkű vagy.
Nevetem el magam, majd eszembe is jut, hogy nem is tudom, hogy hívják.
- Mellesleg Jessica Vyxlin Stanwood vagyok, de csak Jess.
Nyújtom felé a kezem. Sose várom el senkitől, hogy megjegyezze a teljes nevem, mert szerintem az képtelenség...