Megszülettem.. Teljesen normális családban éltem, majd született egy hugicám aki 6 évvel fiatalabb nálam. Szépen éldegéltünk egy családi házban, minden napnak meg volt az üteme, de történt valami, amit soha nem fogunk kiheverni s elfelejteni.
Én tényleg úgy érzem, hogy én tehetek róla, teljességgel így érezem, de a szüleim még mindig nem ezt állítják, na de nem kerülgetem.. Tehát, a testvéremmel egy napon lusta voltam foglalkozni, mindent kitaláltam, hogy nekem nincs rá  időm, így beraktuk egy napra az óvodába, eddig még rendben van minden. Aztán – már a felvigyázok mesélése szerint – Taylor, a húgom szépen játszott a hintán, míg valaki jobban meg nem lökte, s leesett. Azt állította nincs baja, de én éreztem, hogy valami történt, egy nap arra keltem, hogy újra csúszik, mászik a padlóm, azt hittem viccel, de nem valami történt a fejével és úgy csinált, mint egy kisgyermek. Össze-vissza jártunk orvosoknál, az egyik küldött  a másikhoz, míg be nem került a kórházba. Apáék minden napjaikat bent töltötték, én szinte el voltam feledve, s nem mintha én nem féltettem volna, de mégis más gyerek fejjel. Aztán egy nap úgy jöttek haza, ahogy addig soha, sokkal lesújtottabban , azt mondták üljek le a székre, engedelmes voltam. Elmondták, hogy Taylornak nincs sok hátra, már csak pár napig élhet és hogy nem tehetnek mást, kitört belőlem minden érzelem, egyszerre, hogy hiányoztak a szüleim és hogy nem figyeltek rám, elképzeltem milyen lesz ezek után, minden, minden mely egy gyerek szívben lakozik.
Pár hónap múlva, még mindig iszonyat csend volt a lakásban, nem engedtek  el a szüleim sehová, sőt még ő maguk is szinte bezárták magukat. Aztán kopogtatott a szerencse – szó szerint – belépett egy anyuka az ajtón, aki elmesélte, hogy az ő fia tehetett Taylor leeséséről,  elmesélte, hogy a fiú azóta nem megy hinták közelébe, s hogy mindenkire vigyáz, s hogy ő hagyta ott nála a rejtélyes plüssöt. Azok után minden nap eljött hozzánk és észhez térítette anyáékat, mert magukban is kárt tesznek, bennem is . Lassan- lassan felépültünk és rájöttünk, hogy nem lehet így élni.
Még mindig a szívemben hordozom azokat a pillanatokat, de tudom, hogy a kis Taylor még mindig velünk van és több emberre is számíthatok az életben akiknek nem akarok rosszat, így élnem kell, meg kell mutatnom, erős vagyok.

Teltek az évek, anyáék még mindig úgy óvtak, mint egy kis törékeny darabot, ami az évek alatt, ha nem vigyáznak rá elkopik, s nem épül fel soha.. Rájöttek pár elejtett megjegyzésemből, hogy nem esett jól, mikor szinte nem is vettek észre, így próbálták bepótolni az elmaradt dolgainkat, ami - sajnos - nem ilyen könnyű, nem lehet egy családi túrázást vagy egy fontos szülinapot később bepótolni. Na jó, ne essünk túlzásokba, még talán a kirándulások beleférnek, de azok akkor sem úgy az igaziak. Igaz, hogy sikerült, és a kapcsolatunk lépésről lépésre helyre jött, ahogy csak tudott, a kis kori teendőket természetesen, nem lehetett bepótolni, viszont (például) a sok anya-lányos nap is segítettek. Mind idővel, s tárgyakkal is próbálták bepótolni, itt gondolva a tanuláshoz szükséges cuccokat, könyveket, amik ráadásul nagyon jól jöttek.
A könyv a második dolog, ami segített felállni a gyászból. Taylor halála utáni napokban szinte mindennapjaim egy könyv bújása alkotta, megpróbálkoztam evés, tanulás és más egyéb programok közben is olvasni. Néha az emberek agyára mentem, de a könyveket mégis fura lenne eltiltani egy gyerektől. Mindez ösztönzött a sok tanulásra, ennek köszönhettem, hogy simán felvettek az iskolába, vagy megismerkedhettem Daniellel, életem legjobb - és egyben legfurcsább - választásához. Azért mondom, hogy furcsa, mert (nagyon) sok mindenben különbözünk, s ő tenne olyat, amit én szinte elítélek. Például ő nem az a tanulós ember, bár sokszor próbáltam változtatni ezen, de ha nem megy bele akkor nem erőszakoskodom, ő ilyen és kész. Rettentően szeretem, mikor bevillannak a régi emlékek ott van mellettem és vigaszt nyújt. Hálás vagyok a.. könyveknek, a sorsnak, a tanulásnak, a szüleimnek? Nem is tudom, mindegy is, az a lényeg, hogy hálás vagyok, hogy bekerülhettem a suliba és találkozhattam vele.
És, ha már így beszéltem a könyvekről, nem bántom meg a fényképezés témát sem. Ugyanis fotográfiára jelentkeztem - és jelenleg oda is járok -, s nem véletlenül.
Egy forró nyári napon történt, mikor a szüleim úgy gondolták, hogy a padláson hirtelen ki kéne takarítani, nem ellenkeztem, de később rájöttem, hogy ott sokkal, de sokkal melegebb van.. Találtam viszont egy titokzatos és furcsa parókán, egy-egy régi, ciki ruhadarabon és sok használhatatlan tárgy között egy régi fajta fényképezőt, amit azon nyomban ki is próbáltam, bár nem volt már valami jó korába, én mégis előszeretettel vizsgálgattam. Majd, egy karácsonyra megkaptam életem első (modern) fényképezőjét, természetesen elkezdtem róla olvasni, de a fényképezéshez több tapasztalat kell, mint némi tudás a könyvekből.
Bár, igazán sokat töltöttem könyvekkel, és a fényképezőmmel az időt, mégis mindig figyeltem a szüleimmel való kapcsolatomra, hisz első a család. Meglepő, de anyut tudtam mindig mindennel megfűzni, apát csak anyu után. Azért meglepő, mivel mások elmesélése szerint sokkal több apuka adja meg magát a lányának, de ez úgy látszik apánál nem igaz. Természetesen ettől függetlenül ugyanúgy szeret, de mégis más, ha tudna Danielről.. Hát, azt hiszem nem úgy kezdené, mint anya, először is leordibálna, majd felkeresné őt, aztán inkább nem részletezném miként tenne, HA anyu nem lenne, mert ő más. Máshogy fogja fel, egy másik embert lát aki éppúgy segíti az ő féltet lányát, mint saját maga, ebben biztos vagyok, mert anya tudja. Elmondtam neki, mint minden mást, mert egy idő után helyre rázódott a kapcsolatunk, és egyre jobban megbíztunk egymásban, és lassan, szépen mindenki rájön, hogy ez így jó.

Visszatérve, az én hercegemre, egy furcsa helyen és pillanatban találkoztunk. A furcsaság, hogy éppen akkor csevegtünk egy bárban a barátnőimmel. Egy csajos délutánnak indult, minden témába beleugrottunk. Majd már szinte mindenki elment, én még maradtam és iszogattam kicsit (természetesen nem alkoholt) és bevallom még könyv is volt nálam, azt olvastam. Valaki belépett az ajtón, felnéztem, ismerős volt, de nem igazán figyeltem a krimi szinte minden figyelmem elvette. Aztán, ha jól emlékszem hirtelen benedvesedett a lapja, mérges voltam, mindig mérges vagyok ha egy könyv rongálódik. Meglepődtem, mikor a személy, aki a suliból volt ismerős segített, próbálta felitatni egy zsepivel az üdítőt. Meglepődtem, mert ez a személy Daniel volt, aki nem egy segítőkész ember hírében volt.
Ezek után, azt hiszem ki lehet találni - ha az ember sok romantikus filmet látott életében -, hogy bemutatkozott, én viszont és sokat beszélgettünk.
Már nem bánom, hogy a könyv odalett. Hisz könyv lesz mindig, de egy ilyen kapcsolat, nem hiszem, hogy mindig adódhat.

Shine on me