A körülöttem lévő világ eseményiből csak nagyon kevés jutott el ténylegesen a tudatomig. Mindig ez történik, ha nekiállok egy pályamunkának vagy csak úgy simán fényképezni. Ilyenkor nem fogok fel semmit és csak komoran bámulok magam elé és gondolkodom azon, hogy mi is lenne a megfelelő beállítás és szemszög amivel dolgozhatnék jelen esetekben. Mint most is egyik kezemben az állvánnyal nyakamban pedig a gépemmel forgolódtam jobbra és balra felmérve a jelenlegi terepet amivel dolgozni szándékozom. Már lassan egy hónapja az egyetem diákseregének lelkes tagja vagyok amit meg kell hagyni, hogy szokatlanul élvezek. Ezért is döntöttem úgy ennyi idő után, hogy megörökítem magát az iskolai életet. Mivel magát a diákokat és az iskola hangulatát nehéz lenne egy képpel tökéletesen jellemezni a sok mozgás miatt ezért a time-lapse mellett határoztam el magamat mint technika, mivel szerintem tökéletesen meg tudnám vele fogalmazni azt a dinamikát és felszabadult energiát, szabadságot amit az egész létesítmény képvisel és áraszt magából.
Még egyszer körülpásztáztam a rendelkezésre álló területet és megindultam a főbejárathoz vezető ösvényen. A nap ebben a szakaszában csak úgy hemzsegtek a tanárok és diákok egyaránt az épület területe körül ezért is választottam ezt az időpontot. Óvatosan és körültekintően lépkedtem amikor is hirtelen megtorpantam, majd letértem a kövekkel kirakott ösvényről a füves területre. Valami ihletnek nevezhető ötlött a fejecskémbe és gyorsan fel is állítottam az állványomat és ráhelyeztem a fényképezőgépemet. Meg találtam a tökéletes helyet ahonnan egyszerre tudom megfelelő szemszögből fotózni a tanulókat és a főépületet is. Kezemet elégedetten a csípőmre helyeztem és egy finom mosoly kúszott az arcomra. Ezek után már csak egy negyedórányi babrálás következett amíg sikerült az állványt abba a pozícióba forgatnom és tekernem, amíg az egyetem épülete felett elhaladó felhők is megfelelően látszottak. Ezután végre kezdetét vette az igazi munka.

Az agyműködésem végre kezdett visszaállni a normális kerékvágásba. Az előző cselekedeteimre csak halványan emlékeztem, mintha csak pár perc leforgása alatt készültem volna elő. Minden egyes alkalommal ez történik. Most már mindent volt időm a magam módján lassan megfigyelni. Ezét is szerettem ezt a fotózási technikát. Sok időt ad arra, hogy egyedül legyek és önmagamat adjam. Tekintetem ide oda cikázott a fogyatkozó diákseregen amikor is megpillantottam az egyik évfolyamtáramat aki történetesen felém közeledett. Kedves fiúnak véltem mivel sokszor megállt a munkáim felől érdeklődni. Gyorsan egy halovány mosolyt erőltettem az arcomra és már köszönésre nyitottam volna a számat amikor is megszólított.
– Látom dolgozgatsz megint.- jelentette ki a nyilvánvalót széles mosollyal- Mióta vagy itt kint?
- Olyan dél körül jöttem.- válaszoltam és egy röpke pillantást vetettem a fényképezőre.
- Te jó ég! Ez azt jelenti, hogy több mint másfél órája itt szobrozol.-arcáról és hangjából csak úgy sütött a döbbenet.
- Úgy látszik.- hagytam rá.- A time-lapse sosem volt egy rövid meló.
- Akkor jobb lesz ha hagylak továbbra is munkálkodni.-mondta majd már indult is tovább de visszafordult pár lépés megtételével.- Ne feledd a holnapi közös filmnézést a többi elsőssel!
- Nem fogom!- nevettem majd intettem egyet neki. Őszintén szólva örültem, hogy nem lógott tovább rajtam és hagyott tovább hódolni a szenvedélyemnek.

Show a little less