"Azt mondták a fényt keresték az életükben, ezért lettem Lucien (jelentése: fény) Én azt mondom bizonyos értelemben megtalálták, talán nem abban a formában és úgy, ahogy várták volna, de mindent elkövettek, hogy fény legyek."

- Kihalófélben a nemesi vér a franciáknál, úgyhogy a szüleim mindent elkövettek annak érdekében, hogy megőrizzék hagyományaikat.  Soha életükben nem dolgoztak, ám annál többet olvastak, írtak, egy olyan korban, amellyel nem tudtak előrehaladni. Mindketten francia nemesek voltak, atyám Louis de Prince, anyám Lucinda néven merült a feledés homályába. Az apám apja, nagyapám ingatlanokat vásárolt, kastélyokat Írországban, Walesben, Párizsban, Skóciában, ezeket renoválta, majd eladta. Építész apám folytatta ezt a vállalkozást, így tetemes vagyonra, műkincsre, elismerésre tett szert.  Festmények, bútorok, antikvitás, nemesség, illem, kellem, arisztokratizmus...megszállottság!
Anyám másképp volt vele, mivel munkanélküli eltartott asszonyként unatkozott apám mellett. Ő világot látott volna, az amerikai álom vonzotta, ugyanakkor félt feladni a biztonságot, belevágni az újba.
Valamikor télen esett teherbe, karácsony után. Elnevezett "fényhozónak" és a változást látta az én világrajövetelemben. Meghoztam. Amint megszülettem szeptemberben, összecsomagolt és elment. Soha többé nem láttuk, még a nevét is megváltoztatta. Biztos vagyok benne, hogy apám meg tudta volna találni, ha nem érzi magát elárulva és keresi.
Sosem hiányzott az anyám, de néha azért eszembe szokott jutni. Főleg azzal kapcsolatban mi lett volna, ha marad. Három éves koromig dajkáim voltak, aztán magántanáraim, apám előre kiszabott terv szerint nevelt. Előrelátó volt, pontos, minden lépésem meg akarta határozni. Senki nem mondta neki, hogy ódivatú, vagy elavult lenne bármi, amit csinált, mert senki soha nem tudott neki ellentmondani. Nem olyan ember volt. Anyám ugyanabba szeretett bele, mint a klasszikus kislányok. Sosem kérdeztem, de tudom. A nők az ellenállhatatlan, titokzatos, hatalmas, félelmetes karaktertípusokhoz vonzódnak, apám olyan volt, mintha egy középkori vámpírtörténetből húzták volna elő. Sötét hajú, sápadt, élettelen. Nem láttam mosolyogni, suttogva beszélt, jegesen, mint egy rossz szörny. Ha olvastam ilyenről mindig apámnak képzeltem, bármelyik főgonosz személyiségével könnyen azonosítani tudtam. Nem tudom élt-e valaha, de amikor én gyerek voltam már meghalt. Anyám szőke haját és kék szemeit örököltem, sosem láttam még magaménál lágyabb vonásokat. Egyedül apám bőre az, amiből megállapítható a vele való rokonság.
Bizonyos értelemben mindig rab voltam. Hároméves koromtól kezdve" kiképzésben" részesítettek. Egy nagyon ódivatú, régi nevelésben, amely ma már nem létezik. Kastélyokba jártam, rendes házakat csak a kocsiból láttam, régi típusú fekete limókból kifelé nézve. Televízióval nem találkoztam egész gyermekkoromban és azt sem tudtam, hogy létezik számítógép. Apám mindig azt mondta a valóság egy fertő és nem hagyja, hogy beszennyezzen. "Meg kell őrizni a fényt" Többet olvastam, mint egy átlagos gyerek, jól értettem az építészethez, természetesen apám helyébe kell lépnem, így a renoválásban, festészetben, művészetekben is remekelhettem. Értettem a számokhoz, de nem mélyültem el bennük, a zene sem annyira érdekelt, épp csak megtanultam zongorázni, fuvolázni és hegedülni. Minden napom ugyan úgy nézett ki. Reggel felkeltem, tanultam, ettem és megint tanultam, kötelezően megtanultam három hangszeren, latinul, angolul és németül, voltak festészet és szobrászat óráim, klasszikus keleti harcművészek foglalkoztak testi frissességemmel a szellemieken túl.
Volt szabadidőm, hogyne, néhány óra minden nap. Sokat elvett, hogy kénytelen voltam ezekben is tanulni. Aztán ha loptam mégis néhány percet, akkor írtam. Hamar rájöttem, hogy ez az egyetlen, ami érdekel. Ebben találtam meg a szabadságot. Először...
17 voltam, amikor apám öngyilkos lett. Nem tudom miért, nem én találtam meg, csak a végrendeletét téptem szét. Azt írta továbbra is maradjak magántanuló, folytassam a vállalkozását, 21 évesen nősüljek meg, végig se olvastam. Biztosan betáblázott volna egész a halálomig.
Ő meghalt, én elkezdtem élni. Kegyetlenül hangozhat, de tudja, amikor meghalt rájöttem, hogy az egésznek semmi értelme, ha az ember nem él és tapasztal meg mindent. Minden akartam lenni és egyszerre mindent érezni, én aki el voltam zárva a megtapasztalásoktól. Olyan voltam mint egy újjászületett Szidhhárta, de én nem Buddhává váltam.
Először is jelentkeztem Egyetemre. Arra gondoltam riporterként láthatok mindent. Anyám álma Amerika volt, miért ne lehetne ez az enyém is? Másodszor, örököltem apám ingatlan vállalatát, kastélyokat, amiket el kell adnom. Mivel erre most még nincs időm felvettem önt, de tudnia kell, hogy magán kívül számtalan emberem van erre, arra.

Shine on me