Imádja a nyugodt kis kávézókat, ott lehet a legkönnyebben elgondolkozni és esetleg még alkotni is tud. Persze, Demetria drága szokás szerint elmerült az álmodozásban, a saját kis világokban, amiket alkot magának. Olyannyira, hogy egy kis időre el is felejtette a valóságot, csak álmodott és lejegyezte. Egy nagy ugrással rugaszkodott el a talajtól és lebegett a felhők felett. Mindig így érezte magát, amikor alkotott. ... Egészen addig, amíg az órájára nem pillantott. Találkozója volt, addig meg haza kellett mennie, összekészülnie, rengeteg dolga volt. Nagy, kerek szemekkel bámult, gyorsan, ügyetlenül összesöpörte a papírjait, amikre írogatott, egyenesen a táskájába, fizetett és már szaladt is tovább, a buszmegállóig.
Szinte felesett a buszra, rajta kívül még senki nem ült rajta. Lecsüccsent egy szimpatikus helyre, idegesen dobolt a táskáján. Nem lesz kész, nem lesz kész időben... mit tudna csinálni, hogy kicsit haladjon utazás közben? Elővette a táskáját, kutatott benne egy kis ideig. Nyugodtan sóhajtott, amikor megtalálta egyik kedvenc, rózsaszín körömlakkját és elkezdte kipingálni az ujjait. Most csak ennyit tud csinálni, de már ezzel is előrébb lesz, amíg utazik. Pár megálló múlva nem figyelt, amikor a buszos fékezett, a kezéből a lakkos üvegcse az előtte lévő ülésre huppant. Megilletődötten, ám irreálisan gyorsan pattant fel, hogy felvegye, de késő volt, a csodálatos rózsaszín folt ott volt. Először is elvette az üvegcsét, megtörölte a külsejét, a kezeit, amennyire tudta. Már éppen kezdte volna letakarítani az ülést is valamennyire, amikor egy hapsi jött, cigivel a szájában és egyenesen arra tartott.
- Ne, ne, ne, várj még... - Kérte, amikor látta, hogy le akar ülni, előre is rakta a kezét, de hiába, a hapsi ledobta magát és felrakta a napszemüvegét. Inkább behunyta a szemeit, nem akarta látni. Nyelt egy nagyot, mielőtt óvatosan megkocogtatta a vállát és bűnbánó kölyökkutyát megszégyenítő pofival nézett felé.
- A-azt hiszem, beleültél valamibe. - Állapította meg, remélve, hogy a férfi figyel is rá. Még friss volt a lakk, biztos benne, hogy ha feláll, cuki, rózsaszín folt virít majd a pofiján. - Én nagyon sajnálom! - Tette hozzá notórius bocsánatkérő énje.

- Öhm... körömlakk. - Állapította meg végül, amikor a férfi nyomdafestéket nem tűrő stílusban kérdezte meg, mi ez. Igazából ő szólt, hogy ne üljön le, de nem hallgatott rá és még utána is azt mondogatta, nem ült bele semmibe. Mielőtt még szólhatott volna, hogy nem jó ötlet, a kezével próbálta letörölni és összekoszolta a kezét is. Amikor a férfi a kezét bámulta, ő sóhajtott egyet.
- Hát, nézd a jó oldalát, ez egy szép árnyalat. - Állapította meg mosolyogva, mert ő kőkemény optimista volt és igenis szép árnyalata volt a rózsaszínnek. Az már más kérdés, hogy ő sem hordaná a ruháján, de ha mondjuk egy olyan színű ruhája lenne, szívesen felvenné. Szintén más téma, hogy ő lány, a rózsaszín meg egy lányos szín és ez a delikvens egy nagyon nem lányos férfinek tűnik. Szóval valahogy el kell majd tüntetnie, de előtte még válaszol a kérdésére.
- Nem, csak sietnem kéne, aztán ezzel is előrébb vagyok. Nééézd! - Mutatta meg vigyorogva, szépen kifestett körmeit, pont olyan szépek voltak, mint Richard nadrágja és keze. Nem értette a férfi miért ilyen ideges, nem a harmadik világháború tört ki, csak kicsit körömlakkos lett. De talán csak ő vette túl lazán az életet. Vagy csak túlságosan rózsaszín köd telepedett az agyára a körömlakktól, valahogy nem tudott igazán ideges lenni. Ez egy szép nap volt, a papírjai a táskájában pihentek, egy tök jó kis találkozóra készül. Amikor azonban meghallja a felszólítást, pillog párat, aztán lelkesen tapsikol a kezeivel.
- Juhú, vásárolunk! De siessünk, mert este még dolgom van, jó? - Kérdezte tovább mosolyogva, majd a táskájából elővette a körömlakklemosót, meg egy kis vattagolyót és alaposan benedvesítette vele. Utána egyik kezét előrenyújtotta a két ülés között.
- Add a kezed. - Kérte tőle kedvesen, gyengéden és ha engedelmeskedett, akkor legalább azt rózsaszínmentesítette. - Látod? Már el is tűnt. - Sajnos a ruhával nem ilyen egyszerű, de nem baj, mennek vásárolni!

- Na, akkor remek. Gyorsan elintézzük és mindketten megtudjuk csinálni a dolgunkat utána. - Mosolygott bátorítóan a férfire, nem érdekelte, hogy beszél vele. Tudta ő, hogy dühös rá, de valahogy nem hitte el, hogy ez nem csak egy álarc. Nem tudta elképzelni Richardról, hogy tényleg egy ilyen felszínes, erőszakos alak lenne. Kék szemeivel az arcát vizsgálgatta, amíg arra várt, hogy a kezét adja oda neki, aztán a vattával óvatosan letörölgette róla a körömlakkot. Nem és nem, ő nem hisz abban, hogy léteznek ilyen emberek. Biztos valami olyan dolog történt vele, amitől ilyen eltorzult lett a személyisége, és helyre lehet hozni. Csak senki nem áll hozzá így, ez kell neki, ez hiányzik. Egy kis türelem és kedvesség csodákra képes.
- Itt? Öhm, rendben. - Mondta végül és felállt, követte a férfit. Még visszanézett, elhagyott-e valamit, de nem. Gyorsan egy-két zsepit rakott a lakkozott ülésre, hogy más ne ülhessen bele, utána lesietett Richard után. Rápillantott, amikor megkapta az utasítást. Gyorsan felidézte a helyeket, amiket ismer. L. A. szívében vannak, biztosan van itt egy jó kis ruhaüzlet.
- Gyere, erre kell menni. - Mosolygott rá és gyengéden megfogta a csuklóját, hogy húzhassa maga után és biztos ne hagyja el. Bár nem volt sok ember az utcán, nem annyira félt, hogy elhagyják egymást. Bár nála nem tudni, ő könnyen veszik el nyílt terepen is, de végül elengedi Richardot, mert biztos nem szereti, ha így vezetik. Nemsokára az emberek között a bolthoz érnek.
- Tádáááám, megjöttünk, ez lenne az. - Mutatott a bejáratra mosolyogva. - Nézelődj és próbálj fel párat gyorsan, majd megmondom, hogy áll. - Mosolygott tovább, miközben beléptek és köszönt a boltos kislánynak, aki láthatóan jobban meg volt illetődve Richard látványától, mint ő. Igazából számára nem ijesztő volt, sokkal inkább szomorú, látni valakit ennyire lezülleni, biztosan nem ilyen személyiséggel született. Biztos nem volt mindig ideges, heves természetű, biztos történt vele valami. Beharapta alsó ajkát, miközben megfogta a táskája pántjait és kicsit megszorította. Aztán gondolt egyet, a táskájából elővett egy papírdarabot és ráírta a nevét és a telefonszámát.
- Ha szükséged lenne valakire, akivel beszélgetni szeretnél. - Nyújtotta felé mosolyogva, hiszen ennél többet most nem tehetett érte, főleg, mert a férfi teljesen elutasító volt vele. De hátha ettől és a kutyaszemektől kicsit megenyhül majd és egyszer, ha magányos lesz vagy kétségbeesett, felkeresi. Ő szívesen ott lesz neki, bármikor.

Szegény srác nagyon agresszívnek és idegesnek tűnik, bár nem annyira érti az okát. Ez csak egy kis körömlakk, nem a világ vége. Legalábbis Demetria tök nyugodt, kicsit zavart a dolgokat illetően, nem igazán tudja, hogyan kezelhetné még, de próbálkozik. Nem fogja egyhamar feladni. Amikor leszállnak a buszhoz és hozzáér, a férfi azonnal elkapja a karját, fenyegetően sziszegi neki, hogy nem szereti. Nem tudja, mi van az emberekkel... egyikük sem szereti, ha ártatlanul hozzájuk ér. Pedig ő csak kedves akar lenni, szerinte semmi rossz nincs ebben, de hát ő már teljesen össze van zavarodva. Azt sem tudja egy pillanatig, hol van, amikor Richard egy sikátorba invitálja. De ő van olyan kis szende bárányka, hogy minden rossz gondolat nélkül, nyugodtan sétáljon utána, nem fél attól, hogy bántani fogja. Nem tudja miért, megérzésekre támaszkodik és úgy érzi, nem kell félnie. Ő hisz abban, hogy az ember megérzi, ha valami rossz fog történni vele, most viszont semmi ilyesmiről nincs szó, így bízik a sorsában és követi őt.
- Most komolyan...? - Nyögte kissé fáradtan, amikor meglátta a pisztolyt. Miért van az embereknek ilyesmire szüksége? Nagyon nem érti a dolgot, de az, hogy nem rá fogják, hanem neki adják csak annyit jelent, hogy igaza volt. Nem ma fogják egy sikátorban megerőszakolni és lelőni... talán majd holnap. De nem baj, megőrzi neki, hogy ne legyen belőle semmi baja, legalább nem lesz ott a kísértés sem, hogy tök véletlen fejbe lője a pénztáros csajt. Richardból kinézni, csak úgy, véletlen megtörténnek vele az ilyesmik.
- Jól van, értem én, csak tessék. - Mosolyog végül, ő közben csendben nézelődik, amikor pedig odaadja a cetlit, csak néz Richardra, miért nevet. Nem jókedvű nevetgélés volt, hanem valami egészen más. Talán nem is hisz neki, hogy komolyan segítene. Ő mindenkin segíteni akar, nem tehet róla, ez bele van kódolva a DNS-ébe. A férfi azért megköszöni, mielőtt még bemenne az egyik próbafülkébe. Ő csendesen nézelődik tovább, elmerül a gondolataiban, Richard kiabálása húzza vissza a valóságba, felkapja a fejét. Látja, hogy rugdossa az ajtót, hallja a szavait, közelebb is oldalog.
- Semmi baj nem lesz. - Mondja végül könnyedén és meglepően magabiztosan. - Ha békén hagyod szerencsétlen ajtót, ki tudlak hozni onnan. - Esze ágában sincs itt hagyni, bajban, csak azt nem tudja, helyes-e amit tesz. A táskájában kutat, inkább nem is néz a fegyverre, egy-két hajcsatot húz elő belőle.
- Teljesen el van fordítva a zár? - Kérdezte és ennek függvényében állt neki hajtogatni egy hasznos kis szerkezetet, ami elég stabilnak tűnt. Pillanatok alatt megvolt, ez a könnyebbik része. Percekig kavart vele a zárban, sosem volt olyan egyszerű, mint a filmekben. De hála istennek volt gyakorlata benne, nem mintha tolvaj lenne, de hasonló célokból sajnos sokat kellett használnia.
- Áhá! - Derült fel, amikor végre kattant a zár és felegyenesedett, a csatokat pedig elrakta. - Tudtam én, hogy egyszer hasznomra válik a gimi. - Vigyorgott szélesen, hiszen ez volt az első, ott megtanult képesség, amit kamatoztatni szokott. Bár senki nem nézte volna ki belőle, hogy ajtónyitogató, mindig ő volt a kicsik és gyengék védőszentje. Akárhova bezárták, fellógatták őket, ő szedte ki, le a kis szerencsétleneket, így volt alkalma gyakorolni.