Hát, ismét itt volt, összetörött szívvel. Bár nem meglepő, neki mindig összetörik a szíve és az átlagnál sokkal rosszabbul viseli, ha valaki megbántja. Túl gyenge az élethez, sokszor megállapította már, de majd ezen is túlteszi magát. Addig is, nos, tanácstalan, mit csináljon. Ma este biztosan nem mehet még haza, nem tudna csak úgy besurranni a szobájába. És ha valaki meglátja, nos, akkor meglátják, hogy néz ki, kérdezgetni fogják, ő pedig nem akar róla beszélni. Nem, el akarja felejteni ezt az estét, az egész napját is jelenleg és most bármi másra jobban van szüksége, mint a bátyja pátyolgatására. Nem, most arra van szüksége, hogy magára szánjon egy kis időt és magában lerendezze a dolgokat. Senki nem gondolná róla, hogy így rendezi le a dolgokat, makacsul egyedül akarja elintézni. Nem tűnik ilyen lánynak, ha megismerjük, kissé idegen is a személyiségétől, de mit tehetne? Hát, a házak között bolyong, sétálgat az utcán. Egész éjjel sétálni fog? Keresnie kéne egy nyugodt kis zugot, ahol átgondolhatja a történteket, átértékelheti a barátait, a viselkedését, az életét. Igen, ez kéne neki, egy kis magány egy kis csendes helyen, ami csak az övé. Önzés - ez kell most neki, hogy egy pár percre minden csak róla szóljon és körülötte forogjon a bolygó. Hogy csak magára gondoljon, a saját dolgain járjon az esze, ez pedig nem könnyű neki, révén általában mindenkivel jobban törődik, mint magával. Csodálatosan tud vigasztalni és tanácsokat adni, ha mások életéről van szó. A sajátját viszont nem olyan könnyű helyre rakni, minden sokkal bonyolultabbnak tűnik a másik oldalról. Talán mert nem látja át annyira, vagy csak nem is akarja.
Szóval, nézzük meg, mit csinál. Egy kellemes nyári ruhában, egy vékony boleróval, kisírt szemekkel sétálgat egyedül a csendes külvárosi utcákban, a házuktól nem is olyan nagyon messze, ha meggondolná magát és hazáig rohanna sírva. Átöleli magát karjaival, egy gitár lóg a hátán, tokban, ettől nem hétköznapi látvány. De ő elvan vele, nem húzza a vállát. Azonban amikor meglátja az út másik végén egy ismerősét baktatni, elkerekednek a szemei. Na, ilyenekkel nem akar most találkozni. Gondolkodás nélkül ugrik át az egyik alacsony kerítésen, egyenesen egy kertben landol. A fák, bokrok segítenek neki, összehúzza magát és elbújik közöttük, egy egészen más, kis világot készítenek neki. Elszigetelik őt a külvilágtól, a virágok pedig barátságosan hajlonganak felé. Előreveszi és átöleli a gitárját, lélegzetvisszafojtva várja, hogy elmenjenek mellette. Hallja a lépteket, és ahogy távolodnak, egyre inkább megnyugszik és körbenéz. Nagyon szimpatikus kis kert, itt van nem messze egy utcalámpa, nincs is olyan sötét. Homlokát lassan a gitárjára hajtja, könnyezik még egy kicsit, majd úgy dönt, elege van. Előveszi a gitárt, kezébe fogja, gondolkodik, mit is kéne játszania. Vesz egy mély levegőt, majd eszébe jut egy kedves kis szám, ami talán jól kifejezi most őt. Elsőre el sem kezd énekelgetni, nem is tud hihetetlen szépen, nem egy nagy tehetség, csak szereti csinálni. Néha meg-megremeg a keze, akkor kicsit nagyobb szünetet hagy, de aztán csendesen énekelget, mert mire nem jó az éjszaka, minthogy egy idegen kertjében gitározzunk és énekeljünk! Nem baj, csak ezt az egy estét kell átvészelnie itt, majd hajnalban hazamegy, bezárkózik és eltűnik a külvilág. Összeszedi magát és folytat minden ott tovább, ahol abbahagyta, némi módosítással.
Ennek így kell mennie, nem? Ez az élet, nem? Úgy feltenné a kérdéseket, de sajnos nincs kinek.

Egészen jól elvan, nyugtatja magát a finom dallal, a zene jót tesz neki is, a lelkének. Segít az önkifejezésben és nem akarta hangosan csinálni, de nem ám. Csakhogy nem feltétlen ő irányít minden egyes aprócska részletet az életében, néha véletlen történnek vele dolgok. Például az éjszakai, egy személyes koncertjén a kis kertben véletlen felver valakit az álmából. Ki gondolta volna? Aztán egyhamar meg is jelenik az ébresztőért nem éppen rajongó személy, meglehetősen nyúzottan, papucsban. Igazán csábos, amikor hozzászól, elhallgat, felkapja a fejét. Nagy, könnyes szemekkel pillog rá.
- Jézusom, bocsánat! Én nagyon sajnálom, nem direkt volt, nem akartam semmiféle kellemetlenséget okozni! - Maratoni szabadkozásba kezd, miközben elengedi a gitárját és gyorsan elkezdi törölgetni a szemeit. Így is vörösek, ki vannak sírva, de a férfi sem néz ki sokkal jobban, szóval ez a helyzet. Egyikük sem fest valami jól, Demetriának a lelke nyúzott, Davidnek a teste, jól kiegészítik egymást.
- Én csak... nem tudok most hazamenni, kellett egy hely, ahol megvárom a reggelt. Keressek egy másik kertet? - Kérdezte végül, mert hát, ha zavar, akkor zavar. Elmegy és keres egy másik, remélhetőleg kutyamentes és növényekben gazdag kertet, ahol kellemesen elbújhat és soha többé nem kell előjönnie. Hm, bárcsak lenne egy kis faház az egyik kertben, megkockáztatna érte egy betörést. Gyerekkorában imádta az ilyesmit, de most már túl nagy szamárnak tűnik ahhoz, hogy oda bújjon, bármi baja van. Szépen is néznénk ki, így is elég szégyen, hogy 18 évesen még mindig a bujkálás mellett dönt, ha úgy jönnek ki a dolgok.
- Én nem vagyok ám rossz lány, sőt, jó lány vagyok, tényleg, hidd el. Csak most... ez egy ilyen este. - Vonta meg a vállát, miközben szipogott egyet és megvonta a vállát, majd felmosolygott a férfire. Persze, a meggyőzés nem maradhatott el arról, hogy ő jó kislány. Mert tényleg az, nem szokott ilyesmit csinálni, gondot okozni, zavarni másokat. Csak ez tényleg egy ilyen este.

A kis éjszakai kertészkedés nem úgy alakult, ahogy tervezte, mert nemhogy meglátták, még meg is zavart valakit. Ő pedig semmi ilyesmit nem akart. Igazából csak egyedül akart lenni egy csendes helyen, elmenekülni minden és mindenki elől.
- Sajnálom! - Bukott ki belőle újra, amikor a férfi meggyőzte arról, hogy sikerült. Ezzel együtt a zokogás is készült feltörni belőle, hüppögött ugyan párat, de sikerült visszanyelnie. Pedig ha egyedül lenne, valószínűleg már locsolgatná a virágokat a közelben, méghozzá specifikus, sós keverékkel. De nem, nincs szüksége most neki ilyesmire, össze kell szednie magát. Legszívesebben adna magának egy-két pofont, hogy megemberelje magának, de valószínűleg a férfi csak még inkább hülyének nézné miatta, arra pedig nincs szüksége.
- Mert... nem akarom, hogy így lássanak. - Magyarázta egy apró bólintással, majd kezeivel végigmutatott magán. Valóban nem festett jól, igazából úgy nézett ki, mint egy kétségbeesett, szárnyaszegett madárka. Helyre tudja ő hozni magát, csak kis idő kell neki. Hogy visszahozza a boldog Demetriát, az kell neki, az önfeledt, laza, boldog Demetria. Ahogyan mindenki ismeri és talán el is várják tőle, hogy olyan legyen.
- Ne haragudj, megértem, hogy nem érdekel. - Mosolygott keserédesen és ismét kicsit megvonta a vállát. Na igen, másik nagy hibája, hogy folyamatosan bocsánatot kér, David valószínűleg még sokszor megbánja majd, hogy elhitette vele, hogy valami rosszat csinált. Egész este hallgathatja majd a bocsánatkéréseit, de már késő bánat.
- Kakaót...? - Kérdezte végül, felpillantva. El volt keseredve, már éppen készült arra, hogy elhajtják, most pedig megesik a férfi szíve rajta és kakaót kínál? Először kicsit értetlen, aztán lelkesen mosolyog csillognak a szemei. Felpattan, leporolgatja magát és hátára dobja a gitárját, mert nem hagyja itt kint újdonsült barátai között.
- Nagyon megköszönném! - Mosolyodott el szélesen, mert jól esett neki a gesztus és lelkes is lett tőle. - Amúgy Demetria vagyok, Demetria Smith, itt lakok nem messze, pár utcányira. - Ő nem emlékszik arra, hogy látta volna már a férfit, de ki tudja, talán David megjegyezte az arcát. Most már a nevét is tudja, meg hogy körülbelül merre lakik. Kicsit túl közvetlen? Ugyan, számára ez még visszafogott őrültség.

//E/1 time, a külső nyomás eredményeképp, remélem nem bánod ^^//

Ajj... úgy éreztem, hogy egy másik kertet kellett volna választanom. De muszáj volt elbújnom, különben megláttak volna, mármint olyan látott volna meg, akit ismerek is, ezt pedig nem akartam. Nekem most nincs szükségem erre, egy kis eltávolodásra van szükségem, azt hiszem. Nem vagyok teljesen biztos benne, de igazából én sosem vagyok biztos semmiben.
- Hát... így! - Mutatok végig magamon, amikor David nem érti, hogy nézek ki. Mint egy szerencsétlenség, egy kupac nyúzott kaki, úgy nézek ki. Igen, érzem magamon, bár lehet, hogy az érzés rosszabb, mint ahogy kinéz. Nem láttam magam, de a feltételezéseim igenis megalapozottak.
De azt is kérdezte ám, mi történt egyáltalán, én pedig kicsit zavarba jöttem ettől, mert nem is tudom, hogy mondhatnám el. Az lenne a legjobb, ha megmondanám, de nem könnyű beszélni róla, még nekem sem. Kicsit lehajtottam a fejem, hogy nézzem a lábacskámat, amint egy kis adag földet igazítgatok, hogy ne legyen buckás. Felcsaptam élő gereblyének, gitárral a hátamon, de ez még nem repít el a válasz elől... sajnos.
- Hát, azt hiszem összetörték a szívem. Legalábbis nagyon úgy tűnik. - Mondom végül, szomorkás mosollyal az arcomon, mert hát, ez nem valami vidám információ. De valahogy még ilyenkor is mosolyra húzódik a szám, amolyan kis reflex, ami berögzült. Nem lehetek teljesen biztos benne, hogy ilyen összetörött szív érzése, hiszen abban sem vagyok biztos, hogy éreztem-e már ilyesmit valaha.
És csak pillogok, amikor a férfi mérges rám a bocsánatkérések miatt. De ha nem kérhetek bocsánatot, hogy mondjam el neki, hogy sajnálom? Hogy nem direkt volt? Jaj, neee, már megint felbosszantottam valamivel!
- Sajná... - Mielőtt még ismét bocsánatot kérhettem volna a túl sok bocsánatkérésért, mindkét kezem a szám elé kaptam. Nem, nem szabad. Ujjacskáimat végighúztam az ajkaimon, mintha csak becipzároztam volna őket és elmosolyodtam. - Abbahagytam! - Közöltem örömtelien a hírt, valahogy úgy, mint amikor a boldog nagyszülőkkel közlik, hogy az unokájuk egészségesen világra jött. De valószínűleg neki ez hasonlóan örömteli hír, tekintve, hogy igyekszem nem jobban bosszantani a kelleténél. Fáradtnak néz ki, lehet, hogy neki is nehéz napja volt és most a háta közepére sem kíván egy olyan gondot, mint én. Mert jelenleg ez vagyok, egy nagy kupac gond, akár nagy betűkkel a homlokomra is írhatnám. Igazából biztos vagyok benne, hogy a háta közepére sem kíván, de jó ember, mert ettől függetlenül behív és megkínál kakaóval.
- De, a kakaó jó lesz. - Bólogatok aprókat, mert hát már annyira megkívántam, ahogy mondta és egy meleg kakaótól kiskorunkban is mindig helyre kerültek a dolgok. Talán még el is álmosodok tőle, vagy ki tudja. Amikor pedig ő is elmondja a nevét, én csak mosolygok rá, de nem válaszolok semmit. Mintha már hallottam volna valahol, de biztos vagyok benne, hogy nem ismerem őt... hm, érdekes. Lehet, hogy csak hírneve van.
- Köszönöm! - Mondom, amikor megkapom a kakaómat, mert a hálálkodásról nem vagyok letiltva, egyelőre. Remélhetőleg nem is leszek, de ha ezt kéri tőlem, én szívesen visszafogom magam. Most nagyon hálás vagyok neki és sajnálom, hogy ennyi gondot okozok. Igazából még a papucsát meg az újságot is idehoznám, hűséges kis ölebként szolgálnám, ha szeretné. Remélem azért nem szeretné, nem szeretek lábat masszírozni. Bár nem tudom, ez hogy jutott az eszembe, de nem szeretném a lábát masszírozni.
- Nem igazán tudom. Azt hiszem keresek egy ennél megfelelőbb helyet a gondolkodásra. - Na igen, a legrosszabb, amikor az ember azok elől menekül, akik fontosak neki. Nincs kihez menekülnie, kivéve idegeneket, mert David igazából idegen és azt hiszem, most félnem kéne tőle. De ő olyan jó ember, nem tudok róla rosszat feltételezni.
- De gondolom, te aludni szeretnél, nyugi, nem foglak benne zavarni. - Mondom végül mosolyogva, és iszok még pár korty kakaót. Bár már most is zavartam, a jövőben nem tervezem, nem én. Valahogy megoldom, hogy láthatatlan legyek. Ha kell, talán tudok úgy tenni, mint aki nem létezik. Egy árnyék leszek, gitárral és elsuhaok valamerre, suuutty és már itt sem vagyok. David pedig aludhat, kipihenheti magát és remélhetőleg nem lesz rám mérges. Elég jó terv.

- Majd egyszer megmutatom a kipihent formám is, és akkor eldöntöd. - Egyezek ki döntetlenben, nem állok le vele veszekedni, de tudom, hogy nyúzott vagyok, ő is az, szóval nem olyan rossz a helyzet. Pont passzolunk, az más kérdés, hogy David más ügyből lett nyúzott, mint én, de mit lehet tenni? Kinek a pap, kinek a papné, nem?
Amikor pedig elárulom, mi is a bajom, csak úgy nagyjából, akkor olyan furcsán reagál rá, hogy nem bírom ki, hogy ne törjön ki belőlem a nevetgélés, persze csak halkan, mert alszanak már. Késő van, most nem szabad jóízűt nevetni, de ilyen visszafogottan lehet. Az nem lehet kellemes? Ez a srác az együttérzés császára. De a nevetés jót tesz nekem, mindig, minden körülmények között és fel is villanyoz. Aztán felteszi a kérdését, én pedig csak elmosolyodom, kissé keserű ízzel a számban.
- Hát, azt hittem voltak barátaim, de... nincsenek. - Sóhajtottam és megvoltam kicsit a vállam. Próbálok, nagyon próbálok úgy tenni, mint aki ilyen lazán veszi. Csak megvonja a vállát és annyit mond, ez van. De nem így érzek, a fenébe is, nekem ez nem apróság, amire rá tudok legyinteni. Mindig csalódok az emberekben, mert én olyan hamar elkezdek kötődni, ők meg idegesítőnek találnak, de kihasználnak és ebből mindig csak én jövök ki rosszul. És már megint a pánikig sikerült felspannolnom magam, miközben arr avárok, hogy kapjak egy kis kakaót, szóval veszek egy nagy levegőt, szép lassan kifújom, mielőtt még bennem ragadna. Ezaz, semmi baj, Demi, túléled. Főleg, ha kakaózol, akkor biztosan.
Azonban az ajánlatára felcsillannak zöld szemeim, felpillantok rá és egy aprócska o betűt formálok belőlük, akaratomon kívül. Ez teljesen fellelkesít, sokkal jobban hangzik, mint a kint bolyongás egész éjjel, amíg helyre nem teszem magam.
- Csendben leszek, ígérem! És jó lesz nekem a kanapé is és cserébe reggel csinálok neked reggelit, egész jó szakács vagyok, amikor nem eszem meg a felét, mire kész lesz. Illetve akkor is jó vagyok, csak kevés marad belőle. Szóval csinálok reggelit, meg kávét, ha kávézol, és nem is tudom, behozom az újságod, szoktál újságot olvasni? - Tudom, tudom, már megint akkut beszédroham jött rám, de nincs mit tenni, lelkes vagyok az ajánlattól és úgy érzem, most rögtön, mindent le kell beszélnem vele, mielőtt még elillan, elalszik, vagy hasonló. Ma éjjel csendben leszek, holnap pedig én leszek a hűséges kiskutyája, hogy megháláljam a segítséget. Végül is egy idegen vagyok, mégis úgy tűnik, mintha megesett volna rajtam a szíve. Biztos vagyok benne, hogy David egy nagyon-nagyon jó ember!
- Én, én hagylak, hagylak pihenni! - Hebegem, mert még mindig lelkes vagyok és ilyenkor kicsit összeakad a nyelvem, de ezzel nem lehet mást tenni, csak inkább nem mondok mást, hanem elvigyorodok, a vigyorom elég beszédes, szerintem.

- Hát... - Próbálom visszatartani, de már harmadszor kérdezi meg, miért vagyok bús és most ismét, de ő még nem tudja, ez mihez vezet. Már nem bírom tovább visszatartani, most már tényleg el kell mondanom neki. - Én, csak tudod, most hagytam abba a középsulit és ott mindenki olyan rendes volt velem. Pedig én próbáltam megbújni és szürke kisegér lenni, de valahogy vonzottam őket. De ahogy nem tudnak tőlem szívességet kérni és nem kényelmes nekik, hogy vagyok, egyszerűen nem érdeklem őket és átnéznek rajtam. Tudod, olyan valóságosnak tűnt, de csak kihasználtak, mert nekik így volt jó és ez úgy... fáj. - A végére már megint hüppögök, na ezért nem akarok hazamenni most. Mert ha ezt így előadom Sebastiannak, akkor biztosan nagyon-nagyon mérges lesz és szét akar majd verni mindenkit, de az nem megoldás. Meg amúgy sem akarom ilyesmikkel terhelni, jobb neki ilyen felesleges aggodalmak nélkül. Mert jól leszek én, csak nem ma, ez egy ilyen nap, amikor bőgök meg hüppögök meg idegenek kertjében énekelek. Tudom, nem hangzik jól, de lehetne rosszabb is!
Amikor nekiállok mesélni arról, mivel tudnám meghálálni neki azt, hogy itt maradhatok és még fekhelyet is kapok, nem csak a kertet, úgy látszik, kicsit túl gyorsan beszélek, vagy csak belelovallom magam túlságosan. Lenyugtat, én pedig elcsendesedek, türelmesen figyelek rá, mit szeretne mondani.
- De ha én szeretnék segíteni, az nem kihasználás. - Próbálkozok be végül, hátha engedi, hogy legalább kicsikét a kedvére tegyek. Jó lenne, mert most csak kolonc vagyok, úgy legalább megérné. De nagyon kedves tőle, hogy enélkül is simán vállalná, annak ellenére, hogy eleinte nagyon morgós volt, biztos azért volt, mert fáradt. Most viszont még az ágyát is felajánlja nekem, én pedig egy picit zavarba jövök, érzem, hogy enyhe pír ül az arcomra.
- Ez nagyon kedves tőled. - Mosolyodok el végül, mert tudja, hogy én beérném bármivel, ő mégis szeretné felajánlani nekem az ágyát. Van egy olyan sejtésem, hogy hiába próbálnám visszautasítani, nem engedné, én pedig csak hálálkodni tudok neki továbbra is, meg szépen mosolyogni, ahhoz még értek.
Csak bólintok egyet arra, hogy leragadnak a szemei és készségesen követem is. Persze a gitáromat viszem magammal, nem hagyhatom egyedül idelent. Megmutatja nekem a fürdőt, kapok törcsit is, és úgy érzem, most jól fog esni egy zuhany, talán kicsit kevésbé nézek majd ki nyúzottnak tőle. A gitáromat addig biztonságba helyezem, a kis szemem fénye, remélem semmi baja nem lesz.
Gyorsan lezuhanyzok és meg is törölközök, visszahúzom a ruháimat. Jól esett, végigsimítom a karjaimon a nedves bőrt, aztán látom, hogy David már előszedett magának egy matracot, én pedig megkapom az ágyát. Hálásan mosolygok és pillantok rá, még akkor is, ha esetleg már lefeküdt és alszik. Csendesen befészkelem magát a helyemre, magamhoz ölelem a takarót és veszek egy nagy levegőt. Mindennek David illata van és ennek idegennek, zavarónak kéne lennie, most valahogy mégis megnyugtató.
- David, megköszönhetem még egyszer? - Kérdezem tőle suttogva, mint a gyerekek a pizsipartin, takarodó után. Csak kevesebb kuncogás és csicsergés, de majdnem ugyanaz és ez kicsit furcsa is, de pont jó. Jó ez így.
- Mindent köszönök. - Suttogom neki, ha megengedi, aztán lehunyom a szemecskéimet. Biztos vagyok benne, hogy nem alszok majd sokáig, de most nem érdekel a reggel, nem akarok ezen aggódni. Örülök, hogy kicsit kiürítem a fejem és elszundítok.