Kopkop tesó Sebyke és Henry

Dehát...Sebastian, miért? Miért zokog ennyire? Nem tudtam, hogy neki ez... azt hittem...
Nem látta, nem mutatta. Olyan ez mintha hirtelen zuhannék nagyon mélyre, az ijedelem és a kétségbeesés irtóra lehúz. Mindkét kezemmel átkarolom, beleszuszogok a hajába, aztán rengeteg csókot nyomok a fejére nem is számolom. Hagyd abba, könyörgöm Seb, mit csináljak vele?
Szapora és gyors a légzésem, minden tagom reszket, két nagyon hülye rezgő majomnak tűnhetünk az út szélén összeroskadva.
Simogatom a hosszú haját is, de lehet csak a nyakánál vakarom, annyira nem jut el mit is csinálok.
Utálni...honnan tudja, hogy utáltam sok mindenért? Valahogy érzi, tudja! Valami nagy és erős tehénkedik rám mint álmomban, ha be voltam nyomva. Azt hiszem a mellkasomnál van, szorít.
- Nem...
Makogom, a fejem is rázom közben, bármi amit most mondanék vagy cáfolná, vagy megerősítené ezt. Nem utáltalak soha - hazugság és most így neki nem mondhatom el... Nem foglak utálni - könnyen rájöhet, hogy mennyire rühelltem.
Ez igaz? Vajon igaz? Hiszen annyira barátja van és nekem csak Jamie...anyám! Hogy lehet egy ennyire durva helyzetben Jamiere gondolni!!! Összeszorítom a szemem és a szám
- Nekem is, nekem nincsenek barátaim itt
Nyökögöm, de nem hiszem, hogy ez most számít, igazából sosem voltak, levelezőpartnerek, futó szalmaláng haverságok, elfelejtettem a hangjukat, az arcukat, még a nevüket is, azok a nyomorultak ellehetetlenítették az életem. Igyekszem levegőket venni, amikor rámnéz, olyan vagyok mint egy porszívó, zúgva szívom. De ez...hogy ennyire kikészült, erről...én tehetek. Erről nem a szüleink és ő mindig szeretett, mindig jobban szeretett, mint ahogy én őt. Lehajtom a fejem a vállára, valahogy leesik, vannak pillanatok, amikor nehezen kapok levegőt, ez is ilyen.
- Nem, nem...Sebas...tian ígérem
Kicsit rángatózik a fejem, érzem, hogy bajosan tudnék felkelni innen, de hallok valamilyen hangot, vannak körülöttünk, vagy legalább egy valaki van.
- Segíts...
Valamit kell csinálni Sebastiannal, valahogy meg kell menteni.

Azt mondja nem utál, talán tényleg nem. De hát minden joga meglenne rá... de hát... nem akarom hogy utáljon és ha nem utál az jó. Csak megnyugodni nehéz, ha egyszer elkezdek sírni olyan nehezen marad abba. Ezért is gyűlölöm a dolgot, most meg még egyedül sem vagyok, valami sötét szobában. De az bújhatok Henryhez megnyugtat valamelyest, örülök neki és könnyít a lelkemen. Még ha miatta is sírok. Mondjuk szeretem a paradoxonokat, nem?
-De hát azt mondtad... - Nézek rá szipogva, törlöm a szemem, látszik összezavarodtam. Azaz... inkább hallani. Vagy azt sem? Jó ég tudja. Aggódom érte, mi az hogy nincsenek? - Haverok? - Nyekergem, azok vannak nem? Nincs egyedül ugye? Lehet kikészülnék a választól lehet nem. Nem tudom. Ha vannak akkor megint irigység lesz bennem hogy ők vele vannak én nem, ha meg nincsenek elemészt a bűntudat hogy magára hagytam. ördögi kör, nincs számomra jó válasz csak kevésbé rossz.
Nah... tudtam hogy otthon kellett volna bőgnöm. Még a végén rosszul lesz miattam. Hah... pocsék testvér vagyok. Mondjuk ezt már huszonegy éves korom óta világosan látom.
-Sajnálom... bocsánat... lélegezz... Gyere... bekísérlek... - Mondom aggódva és megpróbálom felhúzni, remélem a lába nem mondott még fel, ha leesett a cukra van a kocsiban szőlőcukor. - Kell cukor? Hogy érzed? - Kérdezgetem aggódva, rögtön nem zavar én velem mi van, hoyg nézek ki, igaz alig látok, lassan kipislogom a lencsét. Ki kéne venni, de előbb Henry.

Kétségbeesetten szorítom magamhoz a zokogó testvérem, annyira durva ez a fordulat mert...mert szinte sosem láttam sírni. Felfogtam, hogy érzékeny, hogy vigyázni kell rá, de előttem.... Hát persze, előttem mindig tartotta magát. Forró levegők árasztanak el, aztán hideglelések, mint egy klimaxos asszony, rosszul vagyok ettől az egész epilepszia témától! A naivitása remegő sajnálkozással tölt el, szinte szánva nézek rá, aztán becsukom a szemem, úgyis szúr és nem akarom látni az arcát. Annyira fáj, hogy én is sírnék, pedig én tényleg nem szoktam.
Egyszer volt, amikor kórházba kerültem túladagolásért, hogy eltörött a mécses, mert akkor én is megijedtem, aztán olyan helyzetekben fordult csak elő, amikor nem látta senki.
- Hazudtam
Suttogom a remegő pilláim alatt. Ha tudná hányszor hazudtam a képébe!
- Nincsenek
Nem láttam értelmét, hogy nélküle haverkodjak, nem voltam hozzászokva, minek? Egy-két emberrel persze jóban vagyok, de sosem nevezném haveroknak őket. Nem rendszeres, amit csinálunk, épp csak nem nyírjuk ki egymást, de számít ez? Vagy megint kiakad mert hazudtam neki? Lehet, hogy nem kellett volna bevallanom, rémülten nyitom ki a szemem és nézek a szemébe, biztos rosszul van, olyan furcsa a tekintete és nagyon ki van készülve.
- Mi? Nem, hagyd már abba
Az én hangom most lesz sírósan könyörgős. Hogy gondolhat mindig magára, hogy éreztetheti folyton, hogy mindenben mennyire jobb nálam! Ahogy haragosra ráncolódnak szemeim, szinte majdnem kimondom "látod ezért utállak" de inkább fuldoklom egy sort, a nyelvem megint hülyén viselkedik és egyelőre bajos felállni, ne állítgasson.
- Én téged akartalak...leültetni, és hazavinni, hazavinni, hazavinni, hazavinni
Ezt megcsinálom vagy ötször, csodás.

Kopkop tesó Sebyke és Henry - Page 3 Tumblr_md6ufeRDI21ru2a6uo1_500

Megdöbbenve meredek rá. Hazudott... miért tett ilyet? Nem értem miért mondta, hát nekem bármit elmondhat! Pislogok rá a könnyeim mögül.
-De miért tetted? - Kérdezem értetlen, mert tényleg nem értem. - Hogy hogy nincsenek? - Úristen, teljesen magára hagytam, mindent egyedül kellett csinálnia. De nem is hagytam el... én csak... azt hittem elege van belőlem és nem kér belőlem... de hogy teljesen egyedül volt... mindig mindent elcseszek. Bűntudattal nézek rá mikor rám néz, lesütöm a szemem. Már annyira sem bízik bennem hogy elmondja? Lehet már a barátjának sem tart? Képtele vagyok nem negatívan állni bármihez amit mond.
-Henry... nem bízol már bennem? - Szipogok egy nagyot, törlöm az arcom, remegve szökött ki belőlem a kérdés. Ezt tudnom kell.
Megint nekem esik aztán, lemondóan fújom ki a levegőt remegő testemből. Hátha kiszáll vele minden rossz de... nem.
-Sajnálom... - De érzem nem tenne jót neki, ha felállnánk, hát inkább közelebb húzom és leülök, úgy vonom magamra.
-Nyugodj meg... - Csókolgatom most már én a fejét. - Azzal is segítesz ha velem vagy... hiányoztál. Nagyon.... Ssss... - Ölelem finoman, de határozottan, beletúrok a hajába kicsit, próbálom ellazítani, hogy elmúljon a roham előszele. Már csak némán folynak a könnyeim, már tudok egybefüggően beszélni, csak remeg a hangom még és alig látok. Szóval ha néznek is minket én nem veszem észre, azaz nem látom, mert javarészt lehunyom a szemem, annyira éget.
-Szeretlek Öcsi, kérlek bocsáss meg... - Suttogom a füléhez aztán, megint miattam nincs jól. Annyira nem tudom mit kéne tennem, hogy ne bántsam folyton. Tanácstalan vagyok.

Valahogy éreztem, hogy nem lesz jó vége, ha bármit is bevallok. Ráadásul akkora bűntudatot kelt bennem a könnyáztatta arcával, miközben ezt kérdezi hogy összepurcanok. Kicsit fellengzősnek érzem és fel is háborít, leszorított indulatot érzek és szívesen arrébb lökném, hogy minek vesz komolyan egy apró kis füllentést, sokkal nagyobb dolgokban is hazudtam, fogalma sincs milyen lényegesekben és már mióta!
Utálom szeretni, utálom, hogy nem mondhatom meg neki, hogy ennyire meg tudom bántani és gyűlölném, ha ez másképpen lenne. Még a végén én fogok sírni. Nem, nagy levegő, fenéket, ő van bajban és én vagyok a rosszfiú megint, ez világos, de Seb miért nem látja? Miért ennyire vak?
- Mert nem akartam szánalmasnak tűnni és mert neked sok van én nem fogok mögötted mindig lemaradni!
Förmedek rá indulatosabban mint szeretném, mint kéne, egyszerűen kibukik mint a rossz levegő és csak leheletnyi hatásszünet után teszem hozzá halkabban
- De mindig lemaradok
Mindegy is, megrázom a fejem ez örök igazság felesleges lenne emiatt pont most kiakadni, nem? Annyira össze vagyok zavarodva, annyira menekülnék, ugyanakkor sosem tudnám őt így magára hagyni, még mindig úgy érzem meg kell mentenem, most nekem és vigasztalnom, de csak egyre rosszabb lesz. Bár már nem zokog nem értem mire ez a bizalom kérdés.
- Dehogynem...
Bólogatok zaklatottan, összeszorítom a szemem, aztán elernyesztem, a homlokomra tapasztom a tenyerem, nagyon nem akarok pont most ebben a helyzetben és előtte rosszul lenni. Durcásan hajolok rá, amikor húz, nem nagyon van erőm tiltakozni és lelkületem sem.
- Engem nem kell sajnálni
Pusmogom, de a hangom a végére elcsuklik. Nem, én nem fogok bőgni, biztosan nem. Próbálok levegőt csenni, miközben a hajam vackolgatja, miért törődik velem mindig ennyire, hisz most neki van szüksége rá, de nem hagyja nekem.
- Nekem...nincs semmi bajom...
Kapkodom a levegőt, aztán beakadok és elmondom vagy hússzor ugyan azt. Ez általában vicces szokott lenni, de most nem az. A szemeim aztán nekem is könnybe lábadnak, egyrészt megható dolgokat mond, másrészt biztos a roham teszi...zaklatottan kapkodom a levegőt a mellkasán.
- Te is nekem
Egészen elernyedek a kezében, borzasztóan szédülök, ilyenkor ez van, durvább nem szokott lenni, esetleg eszméletvesztés. Mindjárt elmúlik.
- Kérlek Seb...ne csináld...nekem kéne téged...nekem téged... Én téged, tőlem neked, tőlem neked, te...én..te én
Zihálom beakadva ez borzasztó és az alakot én sem látom, aki errefelé settenkedik, csak a hangját hallom meg. Hidegen racionális a miénkhez képest. Ezt végignézte valaki? Nem hiszem el...
- Henry, minden rendben?
Ahh, neki mondtam, hogy segítsen, de nem tudom mit akar Seb, meg kellene mosni az arcát.
- Bejössz?
Ha nem akar, akkor majd elvitetem vele. Nem nagyon akarok elhajolni, mert félek, hogy összeesem, de muszáj lesz. Túl jól esik az ölelése, nem akarom elengedni, akkor újra magamra maradok és semmit sem fogok érezni belőle.

Amikor kifejti miért füllentett értetlen pislogok.
-Most ismertem meg őket, ők haverok. Nekem te vagy az ...egyetlen barátom, nehéz lenne ...lemaradni mögöttem... - Szipogom neki. - És te sosem tűnnél számomra szánalmasnak beszélsz... ba... baromságokat. - Sóhajtok egyet, kevés a levegő. Mivel már sírok jobban nem fogok rázendíteni hogy indulatos, talán így megtudom mi a baj, nem bánom, amúgy is megérdemlem, nem?
-Dehogy maradsz le... semmiben sem vagyok jobb nálad. Mondj egy dolgot is... - Nyelek egy nagyobbat, köhögök kicsit, huh, nem részletezem a sírás miatt milyen nedvektől szenvedek kívül belül az arcomon.
-Jó... akkor jó... - Megnyugszom kissé, bár belém fészkelte magát a tudat hogy mi van ha csak azért mondja hogy megnyugtasson? Harapdálom a szám, ő tudja hogy tépelődöm és bizonytalan vagyok, sajnos. De akkor is jön, nem bírom elnyomni.
-Én nem téged sajnállak, hanem a helyzet miatt sajnálkozom... Ahh Henry... Miért hiszed hogy nem érdekelsz? Senki más nem érdekel igazán... - Sóhajtom remegve míg ölelem, mi lenne velem nélküle?
-Persze hogy nincs... ez csak utóhatás... elmúlik... sss... - Ölelgetem, simogatom, puszilgatom, jaj remélem jobban lesz, de olyan mintha rontanék a helyzeten, aggódom.
Örömmel hallom hogy hiányoztam neki, nem tehetek róla, annyira megkönnyebbülök. Bár nem teljesen, hiszen nincs jól. Szorosabban is tartom, jobban magamhoz ölelem, érzem hogy nem támaszkodik.
-Ss... semmi baj, itt vagy, nekem elég. Hidd el. Nem vagyok magányos így ss... - Nem hazudok, és bár ezt nem akartam mondani neki amúgy, de talán megnyugszik ettől, hogy nekem ennyi is elég.
-Persze, sajnálom, rossz napom volt... Kicsit felzaklattam... meg magamat is... családi dolog. - Mondom a... valakinek, próbálok felpislogni rá, visszacsúszik a lencse a helyére így látom ki az. Nem akarom teljesen lerázni hátha Henry jobban örülne neki, nem tudom. Azt sem tudom ki ez.
-Aham. Szeretnék. Jól esne. Meg egy zsepi meg víz is... - Sorolom, hát elég ramatyul festhetek, de nem baj. Azaz baj, szerencsétlen Henry ég miattam hogy ilyen bátyja van... majd valahogy kiengesztelem.
Megvárom míg megnyugszik, én már csak szipogok, jobban leköt hogy jobban legyen mint a saját bajaim így csitul a sírásom fokozatosan.

Nem érti, Seb ezt nem érti! Biccentek, csak többször jön ki a fejbólintás mint tervezem, most hülyének kéne éreznem magam, hogy irigykedtem? Nem akarom, így is annyi mindennek érzem magam, hogy sepedek megfele. Borzasztó hallanom és látnom, hogy szipog, ez sokkal rosszabb mint az én rohamom és képtelen vagyok leállítani, azt érzem akarom ellenére csak tovább szítom a tüzet. Arra most nem térek ki, hogy igenis le vagyok maradva mögötte mindig és menjen a francba a haverjaival, amikor nekem egy sincs! Nhaná, hogy hazudok akkor és különben sem kell a szánalma, az előbb mondta!
- Jó...akkor jól van Seb, de azt hittem.
Motyorászom, aztán vetek rá egy hihetetlenkedő pillantást, most tényleg azt akarja, hogy soroljam?
- Például műveltebb vagy, vannak haverjaid, normális munkád, van kocsid, lakásod, nekem lakókocsim van! Szeretnek a szüleid, van Egyetemed, tudsz kibaszott franciául, soroljam még?
Ismét mérges vagyok, hadarok, ahogy levegőhöz és értelemhez jutok, ilyenkor szívesen pofán vágnám, vagy csak felráznám, hogy ébredjen Csiperózsika álmából. Sebastian mindenben jobb nálam, állandóan, még testvérnek is százszorta jobb és még segíteni sem tudok neki, míg ő mindent megtesz bármilyen állapotban is legyen. Én csak a kis Henry vagyok, aki folyton mögötte kullog és utánozza mindenben. Annyira ambivalens minden, amit vele kapcsolatban érzek. Az arcom kigyullad mindkét oldalon, hülyén nézhetek ki, de az semmi ahhoz képest mint amilyen nyomorultnak érzem magam. Ölelem, miközben a hátába, vagy fejébe, vagy nem is tudom hová beszélek.
- Nekem kéne sajnálnom a helyzetet, de tudom, hogy érdekellek, engem is érdekelsz fogd már fel akkor te is
Könyörgöm. Utóhatás, na persze, hazudtam neki, mert még mindig nem múltak el a rohamok, igaz, hogy annyira már nem durvák, de ha nem titkolnám őket elszántan tuti kirúgnának! Átveszi a vigasztalás fonalát, pedig én nem is sírok, ez csak egyszerű dadogás az meg kit érdekel, ha elájulok? Úgyis felkelek egyszer.
- Jól vagyok
Ismételgetem piszmogva, de egy röpke percre hagyom, hogy öleljen, pusziljon ringasson a karjaiba, így már a sírásról végleg leteszek, amúgysem...lett volna olyan hatásos mint az övé, hehe, ő ebben is verhetetlen.
- Így én se, de akkor...maradj kicsit velem, ne küldj el.
Piszmogom, igyekszem normális hangszínnel. Felnézek én is az illetőre, nem vesztem el az eszméletem csak a fejem szédül iszonyatosan. Ez a fickó nagyon hasonlít rám, csak Zegers lehet, rajta vannak az árnyvadász tetkók is.
- Értem...segítsek valamit?
Kérdezi bizonytalanul én lefejtem magamról Seb karját.
- Segíts neki bemenni a kocsimhoz, mindjárt megyek én is
Szeretném áttestálni Zegersnek, nekem még szükségem van néhány percre, de semmi kedvem ahhoz, hogy Seb továbbra is így lásson. Zegers pedig azt fogja tenni, amit mondok, egyrészt rendes gyerek, másrészt én vagyok a dublőre.

-Menj már... - Sóhajtom remegve, semmi értelmes kapcsolatom nincs az övén kívül, szerinte miért vagyok így magam alatt? Főleg hogy veszekszik velem.
-Nem vagyok műveltebb nálad, olyan haverjaid mint nekem... neked is vannak... kocsit meg lakást... te is szerezhetnél ha... letelepednél. - Mondom, bár éget a torkom, nem megy folyékonyan. Arra hogy szeretnek a szüleim elhallgatok, ezt nem mondanám, de nem kell tudnia. Nagyon nem. - Te színészsulit... végeztél. A francia meg... azt nem én tanultam meg, tudod. - Egyszerűen anyáék hagytak a francia bölcsiben meg oviban és néha rám néztek ha nem ért rá a bébiszitter. Ennyi... Persze hogy franciául tanultam meg először.
Nem is értem miért gondolja hogy több vagyok, mikor egyáltalán nem. Ő sokkal talpra esettebb, szerethetőbb.
-Jó... jó... - Szipogom, ha érdeklem az jó.
-Biztos? - Húzódom el miután csitítgattam, hogy ránézhessek aggódva, biztos elmúlt? Remélem jobban van.
-Dehogy küldelek... csak nem akarlak zavarni... égsz itt velem. - Mondom esetlen, megölelem megint.
Aztán megnézem magamnak ki jön, hasonlít Henryre... akkor tuti a Kevin gyerek lehet vagy egy másik dublőre.
-Biztos? Nem lesz baj? - Kérdezem aggódva, gondolom szól hogy itt vagyok vagy valami. Megsimogatom a fejét, nem tehetek róla, ha égő neki ha nem, muszáj. Aztán felállok, de teszem is a kezem a szemem alá mert kipislogom az egyik kontaktlencsét.
-Ahh... totál mint az allergia... - Veszem elő a zsebemből a tokját és belerakom, kiveszem a másikat is a szememből, majd felteszem a szemüvegem. Nagyon gyors vagyok, rutinos, csak pár mozdulat. Előkotrok egy zsepit is és kicsit rendbe szedem magam.
-Sajnálom... - Mondom a srácnak aki elkísér az Öcsi lakókocsijáig. - Kevin vagy? - Kérdezem meg kissé bizonytalanul, szerintem ő az, de nem vagyok teljesen biztos benne. - Az egyik ismerősömnek te vagy a kedvence... - Mosolyok rá, ne érezze nagyon feszültnek magát hogy ennyire ramatyul nézek ki, szívességet tesz. Az meg hogy Kilian az illető szintén nem kell tudnia. Közben titkon izgulok Henryért vajon jól van-e.

Tudnám hol hagyta el az önbizalmát, csak rázom a fejem, műveltebb és vannak haverjai, de többször nem mondom el, hogy csehül állok ez ügyben, a többit is hagyjuk, nem szólok rá semmit, mert nem akarom beszéltetni, folyton elfúlóba megy át a hangja. A színészsuli pedig szart se ért, de erről is hallgatok, sőt olyat csinálok, mintha bólogatnék. A franciát lehúznám a wcn, vagy ledugnám anyámék torkán!
Semmire sem megyek a simogatással, se a ringatással, a rohamomnak kell beleavatkoznia, hogy abbahagyja, vagy jobban legyen, bármi amit ezzel kapcsolatban továbbgondolnék minősíthetetlen lenne saját magamra nézve.
- Persze
Hazudok könnyeden, mosolygom is, hozzábújok, igaz a karjaiban megremegek és nagyon nem akarom elengedni, meg is rángatom az ingét.
- Nem zavarsz és magam miatt égek
Pusmogom, ez mindig így volt max nem vette észre. Még utoljára belefúrom a fejét a mellkasába és megismétlem az iménti mozdulatot, kicsit megszorítom az ingét "ne menj" aztán villámgyorsan engedem el és csalódottan égő szemeim csukom be rögvest, ahogy megsimogatja a fejem.
Amíg a kontaktlencséjével és Zegersel vacakol tenyerembe tudok ereszteni egy reszketős sóhajt és megdörzsölni a szemem ököllel.
- Kösz
Ezt Zegersnek
- Mindjárt megyek
Ezt Sebnek.
Kevin segít neki, támogatja és félénken mosolyog. Mindig ezt csinálja, idióta.
- Igen. Nahát! Küldjek neki autogramot?
Ez a színészek mániája - gondolom megvetően, muszáj nagyokat lélegeznem és a tenyerembe hajtanom a homlokom, miközben jobb kezemmel a zsebemben matatok. Kiveszek egy szalvétába tekert gyógyszerdarabot és azonnal lenyelem. Mindjárt hatni fog és akkor vigyorogva oldalazom majd be a lakókocsimba, mintha semmi nem történt volna a világon.

-Dehogy égsz magad miatt, ne butáskodj... - Puszilom meg a fejét, ne butáskodjon, én vagyok aki kifakadt.
Érzem hogy kapaszkodik belém, nem akaródzom így menni.
-Ne maradjak? Menjünk együtt... Nem tudom mit kell elintézned vagy megvárlak itt... - Pusmogom neki nehogy a Zegers srác félreértse.
De mondja hogy menjünk, hát rendbe szedem a látásom és még visszanézek az öcsire, úgy megyek el. Aggódom. Remélem jól lesz de lehet én kavartam fel, akkor lehet jobb ha nem lát? Akkor elmúlik? Fájdalmas lenne de ha ez kell...
Megyek Kevin mellett, próbálom enyhíteni a kínos szituációt.
-Ühüm, örülne neki. Nagyon kedves tőled! - Mosolygok rá. Igaz ez nem az öcsém feneke, de mégis egy Kevin Zegers, a... mi volt a neve... Alecet játszó színész szerintem Kilian örülne.
Elkísér a kocsiig, ha ad autogrammot hálásan elfogadom és zsebre vágom, ha nem nem halok bele. De a kíséretet nagyon hálásan megköszönöm, kicsit megszorítom a vállát amolyan hálából (tiszta a kezem, megtöröltem). Aztán várom Henryt, de mikor megjön. Komolyan vigyorog? Ledöbbenek rajta mi az hogy vigyorog. Ha benn is folytatja akkor furán nézek rá.
-Henry... komolyan mi olyan fene vicces ezen? Mármint örülök hogy jól szórakozol de az előbb majdnem újra rohamod volt ebben semmi vicces nincs már ne is haragudj... a szívbaj kerülgetett. Meg most is, még mindig. Szóval? - Szalad fel a szemöldököm, legalább itt nem látnak minket, mert ha ő nem is de én becsuktam az ajtót.
Közben hanyagul körülnézek hol is tengeti napjait hát... ez szűkös. Nekem nem tetszik, ha csak átmeneti volna nem zavarna de egyelőre itt fog lakni. Rágom a szám belsejét, hogy lehet kényelmesebb lenne neki velem, még ha egy ágyban is alszik velem, amit lehet nem szeret, tekintve hogy ölelgetem, ha tehetem. De a konyha nagyobb lenne jóval, lenne nappali... kocsival gyorsan itt lenne... ahh, miken gondolkodom! De azért majd megkérdem, csak előbb ezt beszéljük meg.

//Azért ezt észreveszem xD Csak szólalj meg és ha az amire gondolok úúúúúúúúúúúú xDDD//

- De...
Dehogynem! Nem miatta...fenébe! Simulok hozzá, de abba kell ezt hagynom és eleresztenem végre, nagyjából mindenhogy. Gyorsan elengedem.
- Nem, menj, mindjárt megyek én is.
Megint aggódna, valahogy mindig kiakasztom, próbálom összeszedni magam. Persze akkor megy, amint Seb lelép Zegersel, aki autogramot ajánlgat neki. Eszem megáll! Erre be kell vennem valamit! Így, víz, szinte nyál és minden nélkül. Valahogy leerőszakolom a torkomon a pirulát, pár perc kell és mindjárt nem vagyok a halálomon.
Zegers marhára örül, hogy írogathat, nagyon szívesen teszi, ad egy fotót magáról, aláírja, odakanyarítja, hogy sok-sok szeretettel és ő a szépfiú. Hálás vagyok, amiért bekísérte a bátyámat, csak ezért nem szólok be neki.
Egy gúnyos mosolyt kap, amit muszáj kapnia. Sebre meg vigyorgom, bár nem ülök le mellé rögtön az ágyra, rögtön a csaphoz megyek, hogy vizet töltsek neki egy tiszta pohárba. Egy fiókból papírzsebkendőket veszek elő, először négyet látok kettő helyet, de sebaj, útban Seb arcához elejtek egy párat. Aztán fogom a papírzsebkendőt és vigyorogva törölgetni kezdem a könnyeit. Egész lágyan csinálom, mintha a szeretőm lenne. De őt jobban szeretem, mintha a szeretőm hehe...
és jobban is utálom.
- Azért elég röhejes nem? Hogy mindenkinek autógrammot ad. Pedig még a segge is én vagyok. Honnan veszed, hogy csak majdnem? Szóval...inkább igyál és most én aggódom érted, szóval pofa be.
Jól vagy?
Hajolok közvetlen közel hozzá, megpróbálom szépen és finoman letörölgetni a könnyeit. Aztán átkarolom a nyakát és nekidöntöm a fejem a homlokának, így kevésbé szédülök. A vizét bezzeg otthagytam a pulton, mert van amúgy egy szegényes konyhám. Remélem megengedi, hogy aggódjak. Meg majd kocsival is hazavitetem, megkérem Jamiet, hahaahahaha! Az milyen nagy lenne ha Jamiet kérném meg! Így nem vezethetek és neki se hagynám, valami hiányzik, a víz lesz az, de nincs erőm megmozdulni.

Lakókocsi

-Nincs de... - Mondom neki szelíden.
-Hát... jó. - Ha ezt szeretné, teljesítem a kérését, megyek a Zegers fiúval.
A képet és az aláírást megköszönöm, elrakom szolid mosollyal, majdnem mondom írja rá hogy Kiliannak megy szeretettel, de aztán átgondolom. Mindegy, vicces lesz.
-Kiliannak, kérlek! - Mosolygok, ha már ennyire kedves, miért ne? Max zavarba jön, a sok sok szeretettel már ott van.
Aztán leülök az ágyra, le kell. Össze kell szednem magam, leveszem a szemüvegem, hogy látom kapok zsebkendőt. Erre elkezdi törölni a könnyeim, hagyom, jól esik. Csak a vigyorát nem tudom hova tenni. Talán kinevet milyen szerencsétlen vagyok? Hah, csak nem.
-Attól még színész és kedves gyerek. És jobban jár hogy te vagy a segge, tud mire felvágni. - Mondom de méricskélem, elém tolja a vizet, az jó lesz.
-Ez nem volt olyan vészes, kisebb volt csak. Én arra értettem mikor el is ájulsz és nem tudsz magaddal semmit sem kezdeni... közeledtél afelé... - Mondom csendesen, én nagyon is emlékszem milyen az és aggódom. Elég rosszul nézett ki.
-Igen, jobban. - Mondom tovább csendesen, megfogom az arcát és nézem a szemét, az arcát, hogy van, nincs e láza, akármi. Akkor dől nekem, lehunyom a szemem, ez de hiányzott. Veszek gy mélyebb lélegzetet titokban belélegezve az illatát is, valami hideg mardossa a lelkem, hogy mennyire egyedül voltam nélküle.
-Henry... ha van kedved... már ha gondolod... lakhatsz nálam ha szűk ez a kocsi. Amíg nem keresel egy sajátot, vagy ilyesmi... már ha akarsz. Van nálam hely, neked mindig. - Simítom a kezem a tarkójára és óvatosan ránézek, olyan közel van hogy látom is. Örülnék ha jönne, de megértem ha nem akar. De nem bírtam nem megkérdezni, olyan kicsi ez a kocsi. Főzni sem tud rendesen. Meg hiányzik is, nagyon de ezt nem mondom, bár lehet kiérzi.

Nálam mindig van de, de csak ajkam harapom be, hagyom, hogy menjen, alig várom, hogy gyorsan, hatékonyan szervezzem rendbe magam. Ez a cucc segít, hatásos, igaz könnyen leszedál, de majd tartom magam, jobb mintha tűhöz nyúlnék, az sok problémát okoz.
Bemegyek, bénázok két sort a zsebkendőkkel, de a könnyeit már nagyon átszellemülten törölgetem. Szépen fel szeretnék itatni az arcán minden egyes cseppet. Soha többé nem szabad ezt tennem Sebastiannal, akkor sem, ha tulajdonképpen élvezem ezt csinálni. Fura bizsergéssel tölt el a tudat, hogy fájdalmat okoztam, ugyanakkor émelygek tőle és ezt, ezt megint nem tudom hova tenni. A józan ész és a maradék erkölcsi érzésem sikítozik és elátkoz engem. De már sokszor történt ilyen.
- Attól mert színész nem jobb senkitől
Felelem kurtán, csak arra vigyorgok nagyon, amikor a fenekem dicséri. Hát, tényleg nem rossz. Sóhajtok egy kicsit, de azért vigyorgom, most úgy jól esik.
- Látod már vissza tudom fogni, tök jó! Pssszt!
Közeledek felé pisszegve, de a végét elröhögöm és a homlokának támaszkodva kötök ki.
- Ezt ne mond el senkinek mert kirúgnak! Nem szabad tudnia senkinek, hogy epipelsziás vagyok
Kuncogok, mintha egy olyan titokról lenne szó, minthogy elcsentünk egy darabka süteményt az anyánktól. Húúúúú, de utálom az anyánkat! De pssszt!
Jól esik így neki támaszkodni, pedig innia kéne és lepihennie egy kicsit, én végre letörlöm a könnyeit és csak nézem. Talán a szempilláin maradtak még nyomok, belélegzem az illatát, szörnyű, hogy képtelen vagyok nélküle létezni. Ránézek, a szempillám szinte súrolja az övét.
- Hmp? Nem kell, hogy sajnál Sebastian
Mondom sziszegősebben, a teljes nevét, basszus, pedig nem szoktam. Gyorsan lecsukom a szemem most én, nem kell, hogy megint sírjon, nem szabad megint megbántanom! Különben is bevettem a bogyót, talán kéne még egy?
- De majd meglátom, még gondolkodom rajta, jó? Ha nem csak azért kérded mert nyomorultnak gondolod ezt. Különben az is
Nevetek fel, ilyenkor őszintébb vagyok.
- Igyál, aztán le is dőlhetsz, biztos észrevetted, hogy a lakókocsi kilencven százaléka ágy!
Ezen is nevetek, de a vizet végre rátukmálom, de ahogy a kezébe nyomom le is öntöm egy kicsit vele.Röhögős és még béna is vagyok tőle, de legalább nem alszom.

-Tudom én csak azt mondtam rendes. - Sóhajtom. Vigyorog tovább de legalább indokot adtam rá, én csak aggódva nézem őt.
-Henry... - Mondom gyöngéden, jelezve ez nem játék, mi lelte, mintha ivott volna.... Aggódom érte.
-De hát tudják öcsi, kell orvosi igazolás is nem? - Sóhajtom. - Mi van veled.... - pislogok rá fura. Előbb rohama volt, személy szerint el vagyok kenődve ő meg röhögcsél. Nem vesz komolyan vagy mi van?
-Nem sajnálatból mondom, csak szeretném ha kényelmesen lennél Öcsi. - Érzem magamon a pilláit, de az ő közelsége sosem zavart. Bármilyen közel lehetne, nem lenne sok. Bár összeszalad a szemöldököm hogy mióta ejti sziszegve a nevem, valami nem kerek.
-Jó. - Az már valami ha gondolkodik rajta. - Nem. Tudod hogy veled bármennyi időt örömmel eltöltök. Ha többet együtt vagyunk én csak örülök. - Mondom halkan, úgy is közel van, hallja tisztán minden szavam.
-Henry... - Nem zavar hogy leönt, inkább csak aggódva nézek rá. - Ittál? - Ha most egy kicsit is ivott tuti beütött neki. - Fura vagy. - Még beszeppent állapotban vagyok, nem tudok viccelődni vagy nevetni. Mondjuk nem tudhatja hogy sírás után elég nehezen jön vissza az életkedvem, iszonyú rég nem sírtam el magam előtte. Most sem akartam csak... eltört a mécses, kész.
De azért a számhoz emelem a poharat és iszok, kellett, visszateszem a szemüvegem is. Persze végig őt nézem, le sem veszem a tekintetem róla.

Vállat vonok, nem nagyon érdekel most Zegers. A nevem egy kicsit visszhangzik a fülemben, ettől aléltabban nézek rá, még a szemem is megkésve ráncolom össze.
- Pfff, lezsíroztam az orvossal a dolgokat
Kacsintok rá.
- De te ezt nem tudod
Meredek rá komolyan. Mi van ha beköp? Ha tönkretesz? Amilyen hülye képes rá, puszta féltésből, meg szeretetből!
- Semmi, bocs
Biztos észrevette, hogy nem vagyok olyan szomorú. A kimerült idegi állapot miatt hathat rám erősebben a cuccos, de lehet mindig ilyen vagyok, ha beveszem, ki tudja, nem szokott érdekelni.
- Értem, hát akkor jó, de azért gyanús vagy nekem, mert ez a kecó valljuk be szánalmas. Még én is sajnálnám magam. Viszont, még a színészek is ilyesmiben laknak és van wifi
Mutatok rá, ez egy fontos szempont
- Nálad van wifi?
Hülyéskedek, de azért komolykodva szegezem neki a kérdést. Azt mondja örül, ha velem van. Hát ezen pislogok és egy kicsit szégyellősen. Meg kéne neki mondanom végre őszintén, hogy én is, hogy mennyire rá vagyok szorulva lelkileg. Veszek egy levegőt és bólintok. Nagyon szeretnék róla gondoskodni, miért nem megy soha? A vízzel is leöntöm és aztán csak az álla alatt törölgetem az ingét. A poharat kiveszem a kezéből, ha megitta és lerakom a polcra.
- Dehogy, dehogy, Seby
Dőlök rá neki a mellkasának, kicsit nyűgösen. Le akarom dönteni az ágyra, úgyhogy neki feszülök.
- Pihenned kell egy kicsit, nagyon kimerültél miattam, hagy vigasztaljalak meg jobban.
Majd simogatom, sokáig, csak rá fogok figyelni, jó fiú leszek, jó fiú leszek, annak kell lennem.

-Hah... csak bajod ne essen. - Pislogok rá, aggódok érte.
-Legalább én tudom, menj már. Az én számom add meg ha bármi van tudjak jönni, jó? - Húzom el a szám, nem tetszik, de belemegyek. Ha ez a szakma okoz neki örömet, akkor megoldjuk. Remélem elmúlik neki egyszer, habár az orvos mondta ez megmarad.
-Ez csak átmeneti szállás, arra jó. Arra is van. De te hosszabb távra tervezel, azért ajánlom. Meg tudod hogy szeretek veled lakni. - Sóhajtom. Hiányzik. Fájt elmenni is.
-Persze. Különben hogy leveleznék te? - Mondom könnyedebb hangon.
Hagyom hogy törölgessen, meg elvegye a poharat én csak nézem mit és hogy csinálja.
Aztán nekem dől, hagyom hogy eldöntsön, elfekszem.
-Biztos? Henry, ilyenkor pár korty tömény is nagyon beüthet. Ne vidd túlzásba, nehogy rosszul legyél. Legalább egyél valamit. - Simítok bele a hajába ha tudok. - Gyere feküdj ide mellém... - Intek a fejemmel, remélem befekszik, szeretném érezni magam mellett. Ha hagyja átkarolom és bele-bele túrok a hajába, tudom hogy szereti. Nekem is jól esik, szeretem csinálni.
-Tuti nem ittál? - Fordulok oldalra és összeráncolt szemöldökkel nézek rá. - Rám mersz lehelni? - Mosolygok halványan, tört fénye az eredeti széles mosolyomnak, de próbálok életet lehelni magamba a kedvéért.

Pislogok én is rá, röhögve.
- Nem fog, rossz pénz nem vész el.
Márpedig én lyukas garas vagyok, hahaha. Persze bólogatok, sosem adnám meg Seb számát, minek stresszelném őt ezzel? Pedig mondjuk elég balesetveszélyes, amit csinálok és lehet rosszul teszem, mi van ha meghalok? Akkor Sebet kéne először értesíteni. De nem nagyon szeretnék, úgyhogy bólogatok még egy kört. Kicsit makrancos képet vágok, nem kellett volna elmondanom, hogy hosszabb időre terveztem.
- Majd még meglátom, amíg nem találok sajátot, talán. Csak tudod nem akarlak zavarni
De, nagyon is akarom zavarni! Ott akarok lakni vele! És képtelen vagyok ezt csak úgy megmondani neki. Inkább rádőlök és mosolygom azon, hogy van wifije, akkor jó, az mindent megold. Egyik karommal átkarolom és közelebb húzódom hozzá, érezni akarom az illatát. Szeretném, ha simogatna... Hmm...meg is teszi.
- Nem vagyok éhes, inkább majd rendelek pizzát neked
Motyogom, ő biztos az és én tapló, hogy nem álltam neki főzni. Dehát baromi álmos vagyok ettől a szertől, mindig az leszek. Szuszogok Seb fülébe, ha engedi, akkor a mellkasára rakom a fejem, minél közelebb hozzá. Túrja a hajam én meg jólesően morrogva biccentgetem a fejem erre, szeretem, ha ezt csinálják.
- Nem ittam, semmi baj kicsi Seb
Kuncogok, rá hát persze, rá is lehelek, de érezné, ha ittam volna mert olyan közel vagyok hozzá. Le-leragadnak a szemeim, el fogok aludni.

-Hah... - Sóhajtom, ez nem nyugtat meg.
-De te sosem zavarsz, ne légy lüke. - Húzom el a szám, hogy már miért zavarna. Ő? Hah... nagyon örülnék ha minden olyan lenne mint azelőtt. Ketten tökéletesen ellenénk.
-Nekem? Tudod hogy nem szeretem... - Mosolygok kicsit, szórakozott nagyon. Rám fekszik, egyre melegebb mosollyal fésülgetem, olyan mintha újra tíz lennék ő meg öt.
Tényleg nem ivott, rám lehel esetlen, de álmosan pislog. Finoman visszanyomom a fejét a mellkasomra hogy aludjon csak. Lehet új gyógyszere van és az álmosítja el? Lehet... Simogatom míg el nem alszik, én nem tudok aludni. Túl sok minden kavarog a fejemben. Természetesen Henryről meg rólam, hogy lehet túl szigorú voltam vele mindig, Phoenixnek igaza van. Miattam lázad ha lázad. Mert nem figyeltem rá eléggé... Sóhajtok, mikor már vagy egy órája alszik akkor kimászok alóla, tudom hogy nem kel fel, sosem szokott ilyenkor, mert olyan mélyen alszik. Elfektetem az ágyon, betakarom és adok a homlokára egy csókot. Nekem ő mindig kistestvér marad.
Írok egy levelet, hogy jövőhét szerdán jöjjön át akkor ebédre 2-re, de bármikor benézhet, leírom mikor vagyok a rádiónál akkor nem leszek otthon. Amúgy pihenek ahogy a doki mondta. És odakanyarítom azt is hogy nagyon örülök hogy látom, gondolja meg hogy nálam lakjon kicsit. Meg utóiratba, hogy aludjon többet, ne hajtsa túl magát a munkával.
Aztán elmegyek haza, összeszedem magam, holnap dolgozom reggel, kelnem kell.

Kicsit hisztisen felmorgok, ez nem jön ki valami férfiasan, úgy csinálok, mint amikor kiskorunkban hisztiztem (sokat hisztiztem, ki hinné?!) és nyöszögök a nyakába, de végén mégiscsak azt nyögöm neki, hogy "ühüm" és jól esik, amit mond. Ő nem bánná! Talán tényleg azt kéne tennem, levakarni róla azt a sok pasast, akivel mostanában lóg. Megrontják meg ki tudja, sok minden előfordul, Sebnek pedig lenne hajlama. Igen, az ő csakis az ő érdekében meg kellene próbálnom. Mindjárt megmondom neki! Mindjárt...
De a simogatása még jobban elandalít, vackolódom az ujjaiba, nem szeretném, ha valaha is abbahagyná.
- Basszus, de válogatós vagy, akkor rendelek csigát
Purrogom, de nekem kéne őt simogatnom, jut eszembe, mert én bőgettem meg, mint néha, amikor ő már tíz éves volt én meg öt. Nagyjából akkor láttam utoljára sírni, vagy lehetett több is, talán 12, ha leesett, vagy valami. Nem is tudom, hogy a balesetekor mi volt, mert azt apánk intézte, én nem voltam mellette, amikor neki volt nagyon rossz. Most mellette akarok...és most sem megy. Elalszom a mellkasán, ölelve és az illatával az orromban, ez a simogatása és a gyógyszer végkép kiütnek és mély álomba merülök. Végig ott érzem a bátyám illatát és odaképzelem az érintését, szinte hallom a szuszogását is. Megelégedett vagyok és boldog, görcsösen kapaszkodom belé. Aztán, amikor felkelek rájövök, hogy a takaróm szorítom olyan nagyon és hogy a saját szuszogásom hallom. Szinte úgy érzem magam mint egy kisgyerek, akit otthagytak a kiságyban egyedül. Az arckifejezésem is olyan, de szerencsére nem látja senki. Mogorván tápászkodom fel és megyek ki a mosdóba, visszafelé jövet látom csak meg az üzenetét. Valahogy el kell mondanom Sebastiannak... Az időpontot nézem a cetliken, aztán leülök a gép elé. A háttérképemen kb 3 éves vagyok, ő pedig nyolc, mindketten nagyon nevetünk valamin.

// köszi Smile

//

karakterinformáció

» Zaklatás Leo tesó - Kenny
» Henry Drayton
» Jodie & Henry
» Henry & Jamie
» A várva várt ebéd a la Seby ~ Henry és Josh

Kopkop tesó Sebyke és Henry

Kopkop tesó Sebyke és Henry

Similar topics

Similar topics