Valami elromlott bennem. Ez pedig már csak azért is lehetetlen mert nem vagyok gép, ahogy Isabella gondolja. Mégis valami egészen biztosan elromlott. Nem értem, hogy mi történik, de nem esem kétségbe - és ez több mint szokatlan. Ha valamit nem értek, mindig az a legfontosabb, hogy választ találjak, hogy megfejtsem, megtudjam. Most pedig? Egyáltalán nem érdekel. Egyszerűen elég, hogy közel van, és nézhetem a szemeit.
Tetszik, ahogy az orrát az orromhoz simítja, és persze elmosolyodom közben. Aztán simogatni kezdem, fel-le jár a kezem a hátán, igaz csak lassan.
Nagyot sóhajt, aztán mégegyet, majd kérdez. Nagyot nyelek. Hát ő sem tudja? Érdekes, de még mindig nem jön az ismerős nyugtalanság.
- Nem tudom.
Válaszolok egyszerűen, és ahelyett, hogy tényleg foglalkoznék vele, inkább engedek a késztetésnek, hogy újra megcsókoljam. Hiszen nem is fontos, hogy mi ez, a lényeg, hogy jó. Nekem jó, és feltételezem, hogy neki is, mert még nem lökött el. Meg mert, az előbb ő pont ilyen gyengéden csókolt meg. Ugyan miért tenne ilyet, ha nem azért, mert ezt akarja?
A hajába túrok, és még közelebb húzom. Akarom, de ez most más. Nem az jár a fejemben, ami eddig. Egyszerűen megmagyarázhatatlan, és csak azt tudom, hogy ez így van jól.

Már megint máshogy csókol vissza, de nem tiltakozom most sem. Bár az előző verziónak volt valami különleges varázsa, ez a mostani intenzívebb, és sokkal szenvedélyesebb. Izgatóbb. Nem is csoda, hogy a kezem a hátáról lecsúszik, egészen a fenekéig, aztán a combjára, majd fel az oldalán. A hüvelykujjammal még a mellét is végigsimítom, aztán visszatérek a derekához.
Már megint megőrjít, és még mindig remekül csinálja. Pillanatok alatt elfelejtem az előbbi furcsa érzésket, gondolatokat, és helyettük a már megszokott vágyak törnek felszínre. Ahogy bele-belenyög egy-egy csókba csak még jobban felizgat, és még hevesebben viszonzok mindent. Harapások, apró puszik, forró csókok. Nem veszek tudomást a mellénk begördülő autóról. Pontosabban csak szeretnék nem tudomást venni róla, de nem hagynak.
- Mr. Woo?
Hallok meg egy hangot, ami nyilván a sofőré. Elengedem Izziet, felállok, bólintok a sofőrnek és megnézem magamnak a kocsit. Kényelmes, nagy, sok hellyel. Tökéletes. Kinyitom a hátsó ajtót, és a kezemet Izzie felé nyújtom.
- Csak utánad.
Ha megfogja a kezem, akkor úgy vezetem, hogy be tudjon ülni. Ha nem akkor is megvárom, amíg beszáll, aztán becsukom az ajtót, és a másik oldalra megyek, hogy én is beüljek. Már nyitnám a számat, hogy bemondjam a címem, de aztán Izziehez fordulok.
- Te hová szeretnél menni?
Nekem lennének tippjeim, hogy hova jöjjön - jelenleg az ágyam igencsak elsőbbséget élvez, és igazán utálom a taxisofőrt, amiért megzavart - de meghallgatom ő mit szeretne, és ennek fényében adok csak utasítást a sofőrnek.

Felhúzom a szemöldököm a válaszán aztán horkantok egyet és elmosolyodom. A fejemet csóválom, és közben eldarálom a címemet a sofőrnek. Nem tetszik, ahogy a visszapillantó tükréből méreget, úgyhogy kap egy gyilkos pillantást, aztán Izzie is kap egyet, mert kegyetlen merénylet az, hogy pont a combomra teszi a kezét, ebben a helyzetben. Persze az előbb még engem sem különösebben izgatott, hogy lát minket a taxi vezetője, vagy eselteg bárki más, úgyhogy hamar megenyhülök. Igaz nagy mértékben közre játszik az is, hogy folyamatosan simogat, és ahogy beharapja a száját, teljesen eltereli a figyelmemet. Ugyan ki tudna ilyen helyzetben mérgelődni. Én biztosan nem.
A taxi közben elindul, és hallom, hogy előlről hátra szólnak, hogy kössük be magunkat. Nem mintha sok kedvem lenne most ehhez, de eleget teszek a kérésnek. Igaz először Izziet kötöm be, és csak azért is úgy, hogy közben itt-ott "véletlenül hozzáérjek.
- Csakhogy biztonságban legyél.
Közlöm vigyorogva, és még egy gyors csókot is kap, aztán magamat is bekötöm. Kezdem érteni, miről beszélt a buszon. A tilosról, a lebukásveszélyről meg a várakozásról. Igen, azt hiszem mostmár értem.

Komolyan az őrületbe kerget! Remélem a taxis is rájön, hogy gyorsan kell mennie, és nem fog Izzie kezére játszani, hogy engem szívasson. Most is ahelyett, hogy megijedne, a nézésemtől csak még szemtelenebb lesz. Azt hiszem más módszerekhez kell folyamodnom majd, hogy hatni tudjak rá, csak még nem tudom mihez. Ötletem van persze, de nem akarom magamat is büntetni, így ezt hamar elvetem. Bekötöm, aztán csak szemet forgatok a szavaira.
Higyjen, amit akar, én erre inkább nem mondok semmit. Nem mintha lenne rá esélyem, mert megcsókol. Már megint. Még mindig jól, csak nem elég hosszan.
Viszont ettől igencsak nyilvánvalóvá válik, hogy egyedül engem zavar, hogy nem csak ketten vagyunk. Vajon tényleg velem van a baj?
Egy perc. Az autó órája szerint ennyi az az idő, ami eltelik, amikor úgy döntök, hogy engem sem kéne, hogy zavarjon. Persze valahol még mindig feszélyez a vén fószer jelenléte, de mégsem bámulhatok ki az ablakon a következő negyedórában, amíg hazaérünk.
Most én teszem az egyik kezem az ő combjára, a másikat meg az arcára, aztán megcsókolom. Hosszabban és szenvedélyesen, és egészen megfeledkezve, a esetleges zavaró pillantásokról.