Anyám új hobbija a jótékonykodás. Ezzel persze nincs is semmi baj, még örülök is, hogy leköti magát valamivel. A gond ott kezdődik, hogy velem jótékonykodik. Eddig csak a pénzemet költötte - jó ha pontos akarok lenni a pénzünket - de most igazán túl lőtt a célon. Nem tudom hogyan, de kapcsolatba lépett az el monte-i idősekotthonával, és felajánlotta nekik, hogy szombatonként elmegyek oda zongorázni.
Aztán persze kifejtette, hogy El Monte közelebb van mint LA és akkor már szombaton otthon alhatnék, és nem csak a vasárnapi ebéden találkoznánk. Próbáltam tiltakozni, de nem igazán volt mit tenni, az idősekotthonában, már beharangozták, hogy megyek, én meg nem akartam csalódást okozni, így tényleg elmentem. Arra viszont, hogy mindezek után anyámhoz menjek, már igazán nincs kapacitásom.
Ezért van az, hogy most a buszra várok, ami persze hétvége lévén ritkán jár. És persze késik. Pedig én már szeretnék otthon lenni, a saját kis lakásomban, és nem foglalkozni semmivel sem.
Mivel semmi jobb dolgom nincs, felteszem a fülhallgatómat, és elindítom az iPhonomon a zenét, és közben még a busz is befut. Az idősebbek úgy rohamozzák meg, mintha attól tartanának lemaradnak, így én utolsóként szállok fel. Hely természetesen egy szál sem, de az a 45 perces út az igazán nem vészes, álltam én már többet is. A busz közepébe húzódom, hiszen a végállomásig megyek majd, és ha a későbbi megállókban is ennyien szállnak fel, akkor bizony kelleni fog a hely. Remélem azért nem lesz nagy tömeg. Abba, hogy előttem kik fogták a kapaszkodókat már inkább bele sem gondolok. Valószínűleg egy perc után rosszul lennék. Csak a zenére koncentrálok, más nem számít. Igen. Csak 45 perc. Kibírom. Idefele is kibírtam.

//És így várok én a buszra, mielőtt még ideges lennék, hogy nem jön időben az a vacak...//

Meg sem fordul a fejemben, hogy lehet a buszon bárki ismerős, és ha még így is lenne, hát akkor sem kezdenék el örvendezni, hogy beszélgethetek. Nem vagyok az a fajta. Főleg buszon nem. Így persze nem is nézelődök, nem kutatok ismerős arcok irnánt, és még véletlenül sem veszek észre senkit sem. Nem foglalkozom senkivel és semmivel, csak a zenével, ami egészen halkan szól a fülembe.
A nyugalmam addig tart, amíg a busz nem fékez egyet, az egyik kanyarban. Valaki ugyanis nekem esik, és engem használ kapaszkodónak. Ez alapból nagyon zavaró lenne, de ahogy látom a valakinek vörös haja van, és nagyon is ismerős illata. Meg úgy mindene.
- Tudod, lehet hogy nem tűnt fel, de én nem kapaszkodó vagyok.
Egyébként igaza van, tényleg hihetetlen, hogy pont itt futunk össze, amikor egész héten sikerült egymást elkerülni. Többé-kevésbé. Nem mintha kerülném, csak a zh-k vizsgák és beadandók mennyisége mellett úgy alakultak a dolgok, hogy nem egyszerre voltunk a HÖK-be.
- Nem akarsz valahol máshol ácsorogni?
Kérdezem meg mellékesen, mert bármi is volt köztünk, azért még van személyes terem, és ez ugyebár egy busz. Szóval semmi kedvem, most közelebb lenni hozzá, mint ami szükséges. Bár az elmúlt héten egyszer sem álmodtam vele, az illata most igenis csiklandozza az orromat.

Esküdni mernék rá, hogy ez a nő hobbiból szivat. De komolyan. Mindig úgy tesz, mintha szótfoagadna, és azt csinálná, amit kérek, aztán meg kiderül, hogy pont az ellenkezőjén jár a feje. Nincs sok hely ezen a nyamvadt buszon, de nem hiszem el, hogy nem tudna úgy fordulni, mozdulni, hogy ne érjen hozzám.
Pedig már megint bedőltem neki, és örültem, hogy tényleg megpróbál arrébb menni. Tévedtem, helyette elérte, hogy még közelebb legyen és még a haját is képes úgy rázni, hogy engem ingereljen vele. Viszont ma nem hagyom magam. Ez mégis csak egy busz, itt nem teheti meg velem, amit egyébként tenni szokott.
- Persze, tökéletes, Ruby.
Mindig ilyen szépen kéne beszélnem vele, akkor kétszer is meggondolná, hogy a közelembe jön-e. Vagyis, ennél több szarkazmust, iróniát, és ehhez hasonlót senki nem tudna beletömöríteni két szóba.
A Ruby meg a haja miatt van. Meg mert hátha nem teszik neki. Van még pár név ötletem a számára, kíváncsi vagyok melyik fogja elnyerni a tetszését. Ha pedig már ő nem volt képes arrébb menni, hát szétnézek én is, hogy ugyan hogy növelhetném kettőnk közt a távolságot. A lábam mellett pont egy nagy táska van, valamelyik másik utasé. Egy kicsit arrébb tolom a lábammal, így nyerek pár centit, és némileg megkönnyebbülve oldalazok odébb. A lényeg, hogy a lehető legtávolabb legyek tőle. A gond már csak az, hogy az autópálya következik, és soká lesz még a következő megálló.

Nahát, tudja a nevét, minő meglepetés. Erre most tényleg reagálnom kéne? Biztosan, mert ahogy rámnéz, abból ezt szűröm le.
- Tudom, hogy hívnak, csak szerény véleményem szerint nem igazán illik hozzád ez a név...
Remélem a buszon azért nem jut eszébe püfölni. Mert ezért biztos pofon vágna, ha nem normálisan tudna mozogni. Tulajdonképpen kezd jó lenni ez a nyomorgás. Mondjuk nem biztos, hogy ez meggátolja. A fél busz már így is minket figyel, és komolyan gondolkozom rajta, hogy szólok a vezetőnek álljon félre, mert leszállok. Nem tudom miért van ez, de mindig rossz hatással van rám, most is képes lennék hazáig gyalogolni, nem foglalkozva azzal, hogy legalább 20 mérföldre vagyunk még. De persze az autópályán nem fognak félre állni.
- Ha már te egyszerűen, a legegyszerűbb dolgokra is képtelen vagy, akkor muszáj nekem csinálni valamit. Nem?
Felelem olyan stílusban, ahogy ő is hozzámszólt. Egyáltalán miért kell beszélnie hozzám? Nem tehetnénk úgy, mintha nem is ismernénk egymást? Sokkal egyszerűbb lenne. De neki egész biztos lesz még valami mondanivalója. Az egyik néni nagyon csúnyán néz rám az ülőhelyéről, nyilván nem tetszik neki, hogy így beszélek egy lánnyal. Bezzeg ha tudná, hogy milyen egy szörnyű nőszemély, nekem adna igazat. Elvégre én jól nevelt, és ártatlan lélek vagyok. Voltam. Úgy egy héttel ezelőttig, amikor is ez a vörös bemászott az ágyamba. Nem ezen kéne most agyalnom. Nagyon nem, mert bajba kerülök. Inkább a zenére kéne koncentrálni, de sajnos az emberek pusmogása, a busz motorja, és a mellettünk elsuhanó autók miatt ez szinte lehetetlen. A zsebembe nyúlok, hogy elővegyem a telefont, és adjak egy kis hangot rá, de ekkor hirtelen megint fékezni kezd a busz, a telefon meg kiesik a kezemből, és pont a vörös lábára pottyan.

- Ccc.
Többre nem futja, inkább meg sem hallom a kijelentését. Komolyan, én mindig mindenben tökéletesen teljesítek. Nem tehetek arról, hogy ezt ő nem bírja elviselni. A zeném már pont elég hangos lenne, amikor esik a telefon, és a busz is megáll. Így legalább könnyebben fel tudom venni a mobilom. Izzie lábához csak véletlenül érek hozzá, ilyet ugyebár sosem tennék szándékosan. Valójában persze rengeteszer megtenném, de nem egy buszon, és komolyan örülnék, ha végre leszállhatnék innen. A megváltás hamarabb jön, mint gondolnám. A sofőr bemondja, hogy le kell szállnunk.
- Hurrá.
Most tényleg örülök, megszabadulok a tömegtől, Izzietől, és minden rossztól, ami még történhet velem. Az emberek mozgolódni kezdenek, azonban az ajtók nem nyílnak. Kétszer is felhangzik az ajtó záró figylemeztetés, és szörnyű gyanúm támad.
- Azt ne mondd, hogy az ajtó is...
De nem tudom befejezni, mert a sofőr hangja hangzik fel újra, és közli, hogy úgy látszik az ajtók is meghibásodtak, elnézést kér, és persze már úton van a szerelő brigád, meg egy másik busz, de legalább 15 perc, amíg ideérnek. És akkor legyek türelmes. És nyugodt, és várjak. Mások is zsörtölődnek, és valaki még jól oldalba is vág, aminek következtében megint közelebb kell kerülnöm Izziehez. A táskás személy ugyanis az előbb felvette a csomagját, hogy leszálljon, most viszont visszahelyezte azt a földre, de úgy, hogy ne tudjak normálisan megállni. Elnézést kér, én meg kénytelen vagyok elnézni neki.
- Semmi baj.
Leszámítva, hogy már megint összeér az oldalam a vörössel.

- Auuu.
Nem hiszem el, hogy képes volt rálépni a lábamra. Vajon ki volt olyan őrült, hogy tűsarkú cipőt terveztt a nőknek? Be kéne tiltani, ezek a lábbelik egyenesen veszélyesek. Kap egy gyilkos pillantást, aztán bár még mindig sajog a lábam, mégis sikerül nyugodtan válaszolnom.
- Elutasítva.
Nem mondhat fel. Ha felmond Bree engem megöl, de ha ő nem teszi meg, akkor a hiány, amit ez kivált. Oh te jó ég, nekem hiányozna ez az egész? Igen, azt hiszem hiányozna. Mert valamilyen őrült módon ez engem szórakoztat, és egész biztos perverz is vagyok, mert fel is izgat. De ez utóbbival igyekszem nem foglalkozni. Egyébként nagyon jól áll neki ez a vörös szín, bár egy kicsit halványabban, ziláltabban, és levegőt kapkodósabban jobban festett.
- Kösz az infót, majd igyekszem észben tartani, nem mintha különösebben vágynék mások társaságára.
Mondjuk ez függ attól, hogy milyen társaságról beszélünk. Elfordul, és nem hajlandó rám nézni. Kár, mert lenne mit mondanom. Hétfőig várni akartam ezzel, de mivel itt fenyeget, hogy kilép, kénytelen vagyok most kinyögni.
- Nem hiszem, hogy a te elképzeléseidet bárki más megtudná nálad jobban valósítani... Pedig hétfőn belevágunk a projektedbe.
Igen, mert hogy azt egy héttel ezelőtt nem fejeztük be, és mivel nem nagyon futottunk össze, elovlastam a jegyzeteit róla, meg kifaggattam Breet és úgy döntöttem, nem kötekszem, hagyom hogy mindent úgy csináljon, ahogy akar, hátha jól sül el.
- Ha valami kell, majd Breevel egyeztetsz, és akkor még véletlenül sem kell velem beszélned.
A meglepő az egészben, hogy ezekről a dolgokról tök nyugodtan tudok beszélni. Valahogy természetesnek veszem, hogy csak velem van baja, és hogy ha nem kell velem találkoznia, akkor maradni fog. Ezt még én is kibírom. Sőt! Talán még jobb is lenne.

Ha mindig minden problémát ilyen könnyű lenne megoldani, akkor nem lennének problémák a világon. Pedig már készültem, hogy győzködnöm kell, de tévedtem. Annyira könnyen gondolja meg magát, hogy el sem hiszem.
- Tessék?
Meglepetten nézek rá, és jelek után kutatok, hogy vajon hol a csel. Nem vagyok paranoiás, csak ez a nő ijeszt meg folyton. Azzal is, ahogy közelebb hajol, persze ha rákérdeznék biztos, ráfogná, hogy csak helyet teremt, hogy mások el tudjanak menni, de könyörgöm, ne menjen senki sehova! De a nő csak megy, Izzie meg a fülembe suttog, és már teljesen hozzámsimul. Más körülmények között még tetszene is a dolog, jó most is tetszik, de ugyannakkor fel is háborít.
- Isabella, ez egy: BUSZ.
Közlöm vele, nagyon lassan, halkan, de tisztán érthetően. Elengedem a kapszkodót, és helyette Izzie derekára teszem a kezem. Természetesen azért, hogy az első adandó alkalommal eltoljam magamtól minimum 20 centi távloságban. Persze nem lesz több hely a buszon. Sőt az az érzésem, hogy a többi utas kihasználja, hogy köztünk lecsökkent a távolság, és több helyet foglal el, mint eddig.
De hogy neki, itt pont az jusson eszébe! Mert hogy nekem átfutott, mint kósza gondolat a fejemen az oké, de ez akkor is egy busz, és én még véletlenül sem akarok most semmi olyanra sem gondolni, ami kényelmetlen helyzetbe hoz. Márpedig a közelsége, az illata, a forró lélegzete, és az egész lénye rossz hatással van rám.
Jobb ötlet híjján megfogom a fejét és elfordítom a nyakamtól, így legalább egy zavaró tényezővel kevesebb...

Felhúzott szemöldökkel hallgatom, amit mond. Azon gondolkozom, hogy mit akar ezzel elérni? Közölni próbálja, hogy ő akar engem, vagy azt hiszi én akarom őt? Ha az utóbbi abban van némi igazság, de ez akkor is egy busz, és ez inkább lehangoló. Szerintem.
- Jó tudni, hogy téged felizgat ez a szituáció...
Jegyzem meg mellékesen, pedig engem sem hagy hidegen. Mondjuk ez csak Izzie miatt van, szerintem teljsen lényegtelen, hogy buszon vagyunk-e vagy sem. Mindegy, most el kell hitetnem vele, hogy jelenleg teljesen hidegen hagy. Szerencsére eltávolodik tőlem, ami bizonyára megkönnyíti majd a dolgot. Bizonyára, mert neki muszáj már megint a hajával szórakozni, és a száját nyalogatni. Annyira tipikus! Kinézek az ablakon, hogy ne kelljen vele foglalkoznom. Odakint nincs semmi érdekes, és Izzie is beszélgetni akar. Én nem akarok.
- Dolgom volt.
Felelem az ablaknak, és részemről a dolog lezárva. Közben meg rezegni kezd a zsebem, és egy pillanattal később már csörög is a telefonom. Páran matatni kezdenek, azt hiszik az ő telefonjuk az. A zsebembe nyúlok, és épp csak egy pillantást vetve a kijelzőmre felveszem.
- Igen Miss Park?
- Hyun Shin-sshi! - hallom meg anyám hangját, és el kell tartanom a telefont a fülemtől, mert olyan hangosan kiabál.
- Megtennéd, hogy kicsit halkabban beszélsz? Nem szertnék megsüketülni.
- Bocsánat. Most beszéltem, az el monte-i idősek otthona vezetőjével. Odáig voltak érted, és kérdezték mikor mész legközelebb.
Szeretnék közbe vágni, hogy soha, de anyám megelőz.
- Mondtam nekik, hogy természetesen minden szombaton mész.
- Tessék?
Szakítom félbe a monólógját hitetlenkedve, mert már megint túl lőtt a célon. Anyám azonban nem figyel rám, csak mondja tovább a magáét.
- Úgysincs semmi más dolgod szombatonként, és gondolj bele mennyi embert boldoggá teszel ezzel. Utána meg természetesen átjöhetnél hozzám. Tényleg, most hol vagy?
Becsukom a szemem, és elszámolok tízig. Általában jó kedvem lesz, ha vele beszélek, de ez most nagyon nem az a beszélgetés, amire vártam.
- Buszon. Próbálok hazajutni. A többit holnap megbeszéljük. - Felelem végül nyugodtan, aztán mielőtt még tiltakozna, hozzáfűzöm - Vigyázz magadra In Hee-sshi.
Leteszem, és kikapcsolom a telefont mielőtt még visszahívna. Sóhajtok egy nagyot, és hitetlenkedve nézem a telefont, majd zsebrevágom.
Vetek egy pillantást Izziere, egész biztos hallott minden szót, anyám szeret hangosan beszélni. Kinézek újra az ablakon.
- Zongorázni voltam.
Válaszolom meg végre a kérdését, hogy merre jártam. A többit már össze lehet rakni. Gondolom. Remélem, hamar ideér a javító brigád, meg a másik busz.

Őszintén szólva nem vonz a dolog, hogy erre a kérdésre most rögtön választ kapjak. Talán egy kicsit, de ez akkor is egy busz. Én tényleg nem értem, hogy tud egy ilyen helyzetben is erre gondolni, de nyilván azt mondaná nekem van nehéz felfogásom, szóval hagyom a dolgot a fenébe. Egyébként is anyámmal kell beszélnem, ami szerencsére eltereli a gondolataimat.
Fogalmam sincs mire gondol, és azt hiszem jobb is. Az meg, hogy nem tudta, hogy tudok zongorázni nem lep meg, nem terjesztem.
- Nem szoktam nagy dobra verni...
Az hiányozna még! Épp elég volt, hogy az összes énekórán nekem kellett zongorázni. De így legalább meg lett a jegyem és nem szekált a tanár az énekléssel. Valamit-valamiért. Amúgy meg nem rajongok a dologért. Anyám is csak véletlenül tudja, hogy tudok zongorázni, mert egyszer gyakorlás közben nem vettem észre, hogy megjött. Szóval akkor lebuktam, de szerencsére nem lett belőle semmi baj. Eszébe sem jutott, hogy Apa akarta, hogy zongorázzak, csak lelkendezett, és kérte, hogy játsszak még. Most meg már külön programot is szervez nekem...
Megérkezik a másik busz, kinyílnak az ajtók, és mindenki egyszerre indul meg. Én meg sem mozdulok, nem bírom a tömeget, meg a tolongást. Inkább megvárom, amíg mindenki leszáll. Izzienek is intek, hogy menjen nyugodtan előre.
Amikor végre lejutunk, csak akkor jön a sokk: a másik busz is eléggé tele, és kizárt, hogy mi még felférünk.
- Azt hiszem megvárom a következő buszt.
Állok meg hirtelen, és inkább előveszek egy szál cigit, hogy rágyújtsak. Ennyi feszültség után, ez igazán belefér. Remélem Izzie siet, és elmegy a busszal, és akkor nekem végre nyugtom lesz. Körbenézek, és egy padon állapodik meg a tekintetem. Amíg várok, addig legalább leülhetek.

Végre rámköszön a szerencse csillaga, és egyedül lehetek! Izzie a buszfelé veszi az irányt, én meg a padhoz. Leülve ismét előveszem a mobilomat, bekapcsolom, közben pedig a földre hamuzom. Remélem ez még nem számít szemetelésnek. Meg ha igen, jelenleg az sem igazán érdekel. Igazság szerint semmi kedvem tovább itt várni, így amint bekapcsol a telefon már hívom is az egyik legmegbízhatóbb taxitársaságot. Ha már ilyen szörnyen alakult ez a nap, akkor igazán megengedhetek magamnak egy kényelmes fuvart. Gyorsan egyeztetek, bemondom hol vagyok, és megadom a nevem. Fél perc alatt elintézve a dolog, és a telefonos hölgy szerint 10 perc múlva itt lesz valaki.
Amint leteszem a telefont elhúz előttem a busz, ám ahogy felpillantok, nem látok rajta vörös loboncot. Nem mintha számítana és egyébként is alacsony, szóval lehet, hogy csak elveszett a tömegben.
Még egy utolsót szívok a cigarettámba, aztán elnyomom és oldalra fordulok, hogy kidobjam. Ekkor látom meg, hogy a vörös, bizony nem szállt fel a buszra.
- Te miért vagy még itt?
Kérdezem kivétlesen mindenféle sértés vagy gúny nélkül, egyszerűen csak meglep a dolog, hiszen biztos voltam benne, hogy fel fog szállni a buszra, akkor vajon miért gondolta meg magát? Aztán ki tudja miért, felállok és közelebb megyek hozzá.
- Gyere ülj le, 10 perc múlva itt a taxink.
Persze túl közel mentem. Vagy csak a szél miatt van, hogy érzem a parfümjét? Mindegy. Megfogom a kezét és gyöngéden húzni kezdem a pad felé. Elvégre azokban a cipőkben szörnyen rossz lehet ácsorogni.

Azt hiszem kicsit meglepi a viselkedésem. Mondjuk ez talán nem fura, mert általában nem arról vagyok híres, hogy bármit is csupa szívjóságból tennék. Pedig igazán nem vagyok rossz ember, csak a hangulatom szokott rossz lenni. Most is az. De annyi tisztesség, vagy jól neveltség még belém is szorult, hogy ne hagyjak magára egy lányt, ha valami rossz történik. Ez pedig szerintem határozottan ez a kategória.
Hallgatom, amit mond, közben befut a következő busz, és ránézésre az is teljesen megtelik. Bár lehet mi ketten még felfértünk volna, de most már mindegy.
- Azt hiszem, azt lekésted.
Állapítom meg, ahogy bezáródnak a busz ajtai, és lassan elgurul ez is. Csak most eszmélek rá, hogy még mindig fogjuk egymás kezét, vagy én az övét? Gyorsan el is engedem, és keresztbefonom a karjaimat a mellkasomon.
- És te hol voltál?
Kérdezem meg hirtelen, mintha nem is hagytuk volna félbe az előbbi beszélgetésünk, bár nem különösebben érdekel, hogy hol volt. Inkább csak illendőségből kérdezem meg, no meg mert el kell terelni a gondolataimat.

- Az jó lehetett.
Állapítom meg tőlem szokatlanul, csendesen, közben meg azon gondolkozom vajon mikor fogok beletörődni abba, hogy én ezt nem tehetem már meg. Pedig ha élne az apám egész biztos nem találkoznék vele sürűn, ahogy anyámmal sem. Viszont kár ezen agyalani, mert nem él, és nekem sem lesz jobb tőle, és az irigység sem olyasmi, ami előrébb vinne.
A távolba meredek és nézem a naplementét. Imádom a színeit, remek téma rajzoláskor. Az ahogy az ég kékje találkozik a sárgákkal, narancsokkal és vörösökkel... Vörös. Hmm.
Izzire nézek, mert a vörösről mindig ő jut eszembe. Ez egész biztos nem normális, főleg mert idegességen, és vágyon kívül semmilyen más érzést nem vált ki belőlem. Most viszont megint gyönyörűnek látszik. Talán a fények tetszik. Máskor inkább átlagosnak tartom, és inkább a kisugárzása az, ami magával ragad, de most tényleg szépnek gondolom.
Ha észreveszi, hogy figyelem akkor sem fordulok el, csak nyelek egyet. A nézés az még nem bűn, nincs mit szégyellni rajta, és zavarba jönni is felesleges, bár ezt nem igazán tudom szabályozni, de ha elkapnám a tekintetem az sokkal árulkodóbb lenne...

Természetesen észrevesz. De azon kívül, hogy ő is néz semmi nem történik. Egy darabig. Aztán a kezeit az arcomra simítja, én meg megengedek magamnak egy halvány mosolyt. Az agyam persze tiltakozna, legalábbis egy hátsó része, de egyáltalán nem foglalkozom vele. Izzie közelében amúgy sem megy a racionális gondolkodás.
Becsukom a szemem, ahogy megcsókol, és közben kicsit felé fordulok, mégiscsak kényelmesebb. Az egyik kezem a tarkójára, a másikat a hátára simítom. Nem emlékszem, hogy valaha is csókoloztunk volna így. Ilyen lassan és nyugodtan. Határozottan másmilyennek tűnik, bár azt nem tudnám megmondani, hogy mitől más. Talán mert nincs benne semmi sürgetés, és mert én sem érzek semmi ilyesmit. Közelebb húzom, vagy én csúszom közelebb, aztán néhány apró kis puszi után elválok az ajkaitól. A homlokomat az övének támasztom, úgy nézek a szemébe, hátha ő tudja mi ez az egész köztünk, mert nekem fogalmam sincs.