Kiborultam. Kétségbeestem. Ideges lettem. Nem értem, mi történt. Vagyis, értem, és tudom is hogy miért, de egyszerűen nem tudom felfogni. Velem. Ez. Nem. Történhet. Meg.
Az elmúlt hetekben amúgy sem voltam jó társaság, de azt hiszem ma egyszerűen elűztem a srácokat a szobából, és jobb is, hogy nem látják, ami most van itt, mert ez abszolút nem olyasmi, amit mutogatnék... Miről beszélek? Az állapotról, amiben vagyok. Törtem-zúztam, több tányér és pohár is darabokban hever a földön, és kb minden, ami mozdítható volt hasonló sorsra jutott. Igyekeztem csak a saját cuccaimra hagyatkozni, de lehet a srácok néhány könyve is falnak csapódott. Annyira... mérges(?) voltam, a falba is belevágtam. Nem kellett volna, mert nekem biztos jobban fájt, mint a falnak. De legalább arra jó volt, hogy kicsit észhez tértem. Lemostam a kezem, és bekötöztem, bár lehet eltört, de ez érdekel a legkevésbé. Leültem az ágyra és küldtem Izzienek egy smst, hogy szükségem van rá. Közben pedig nem néztem még véletlenül sem a laptopomra, amin az emailjeim között ott van megnyitva az a bizonyos üzenet, ami kikészített.
Felhúzott térdekkel, azokat átkarolva ülök, lehajtott fejjel, és próbálok valami megoldáson agyalni, de nem jut semmi sem az eszembe. Hetek óra úgy érzem So Ra nem egyedül lépett le, hanem elvitte egy részemet is. Azt a részem, ami gondolkodni képes volt. Mert most nem megy.
A percek, amíg várok óráknak tűnnek, és már-már kezdem meggyőzni magam róla, hogy senki sem szeret, hogy nem kellek senkinek, és nem is érdeklek senkit, amikor kopognak az ajtón. Felkapom a fejem, s amikor meglátom Isabellát belépni fel is pattanok az ágyról, s a szoba romjain keresztül odasietek hozzá, és egy szó nélkül átölelem.
- Végre itt vagy - mondom és szorosabban bújok hozzá - megbuktam...
Suttogom a fülébe, és remélem, neki van valami ötlete, hogy mi lesz most, mert én nem tudom. Életemben nem fordult még velem ilyesmi. Most komolyan... Persze nem buktam meg, nem kaptam egyest, de semmit sem kapni, az talán még rosszabb. Nem akarok még egy fél évet, évet várni, hogy meglegyen a diplomám. Egyszerűen... csak a hajába temetem az arcomat. Még jó, hogy nincs rajtam szemüveg. Igaz kontaktlencsém sincs, így nem tudom mire fogni a könnyeket. Besokalltam. Ez a jó szó rá. Igen. Kár, hogy ettől még nem jobb.

Itt van. Nem tudom miért, de ettől, egy egész picivel jobb. Nem sokkal, de legalább nem érzem magam olyan rohadtul egyedül. Ez pedig sokat számít. Jól esik csak egy kicsit hozzábújni és megpróbálni elfelejteni, hogy az életem egyik napról a másikra még jobban szétcsúszott. Beszélhetnék Pap-pal is, de nem vágyom rá, hogy megint elemezni kezdjen. Márpedig ő képtelen lenne csak úgy meghallgatni. Abban sem vagyok biztos, hogy el tudom mondani, azt viszont tudom, hogy egyedül nem bírtam volna már sokáig. De most itt van, legalább egy valaki, akinek fontos vagyok és bár sosem vallanám be - amúgy is tudja, hiszen egyértelmű, nem? - nagyon örülök neki.
Igyekszem megtörölni az arcomat, még mielőtt elengedem, hogy ne lássa a könnyeimet, de vagyok biztos benne, hogy sikerül. Egyszerűen hagyom, hogy a szoba romjain át az ágyamhoz vezessen és leültessen. A kérdésére, csak felemelem a már amúgy is szétzúzott kezem, és a laptopra bökök.
- Nem... nem adtam le... vagyis... meg sem írtam... Én nem... - na erről beszéltem, amikor azt mondtam elvitte a gondolkodni képes felemet. Még egy mondatot sem tudok kinyögni. A kezem fáj, a hangom olyan... nem én vagyok. Megrázom a fejem, és a tenyerembe temetem az arcom, de közben azért felszisszenek. Aztán leengedem a kezeimet, és nem törődve továbbra sem a fájdalommal, egy nagy levegő után megpróbálom újra.
- Nem fejeztem be a szakdolgozataimat, így nem is adtam le őket időben. Ez alapból baj lenne... a diploma miatt. De legalább záróvizsgázni mehetnék. Viszont most azt írja, hogy mivel nem voltam konzultálni, nem kapom meg a kreditet se semmit, és így vizsgára sem enged... - magyarázom, és ez már egész jól sikerül. Tisztában vagyok vele, hogy ez teljesen szabályos így. Azzal is tisztában vagyok, hogy nem volt szép dolog megpróbálni, megkerülni a szabályokat. De meg kellett tennem, hogy ne agyaljak azon, mi lett volna ha... Így viszont lehet többet ártottam magamnak... de ez egy másik mi lett volna, és nem akarok vele foglalkozni. Egyszerűen csak azt szeretném, ha valaki megmondaná, mi lesz így belőlem.
- Január végén leadtam a masterre a jelentkezést... - akkor még itt volt So Ra, akkor még láttam magam előtt valamiféle jövőt, és minden az irányításom alatt volt. Most nincs semmim. Semmi olyan, aminek lenne értelme. Vagy csak én nem látom. Nem tudom. Talán Izzie lát valami megoldást, vagy tud valami megnyugtatót mondani. De igazából kétlem.

Felszisszenek, ahogy megfogja a kezem. Jobban fáj, mint hittem, de csak egy pillanat az egész. A többi gondom eltereli róla a figyelmem. Nem olyan könnyű megnyugodni, mint ahogy a szájából hangzanak a szavak.
Megrázom a fejem. Félév. Már az is túl sok lenne...
- Nem hajlandó félévkor... - vetem közbe, és remélem érti, hogy ez a lehetőség már bennem is felmerült, éppenséggel csak a vizsgáztatók nem mentek bele. Ami azt jelenti, hogy még egy évig, itt szenvedek az egyetemen. Megrázom újra a fejem. Ez egyszerűen lehetetlen. Nem történhet meg. Nem velem. Nem most. A mesterképzéses megjegyzésével nem is foglalkozom. Elvégre januárban még biztos volt, hogy meg lesz a diplomám, hogy júliusra leadok minden szükséges dokumentumot, így a jelentkezésnek sem volt akadálya.
- Ne emlegesd nekem azt a gerinctelen nőszemélyt - sziszegem, alig hallgatóan, és az idegességtől, amit a neve vált ki belőlem, ökölbe szorul a kezem. Szorulna, ha nem fájna éppenséggel olyan nagyon. A mozdulat azonban félbemarad, és egy fájdalmas fintor ül ki az arcomra.
- Francba! - kapom fel a másik kezemmel az ágyamból az elefántot, s hajítom el. Az egyetlen emlékemet, amit nem dobtam-tüntettem még el So Rától. Nehezemre esik bevallani, de ez a plüss valami olyasmi volt, amire régóta vágytam, és nem válnék meg tőle, most még sem érdekel. Az életem romokban, s életemben először tényleg nem tudom hogyan tovább.
Nem is gondolkozom rendesen, egyszerűen Isabellához bújok, és megölelem újra. Az arcom a nyakához fúrom, keresve valami menedéket, egy biztos pontot. Fogalmam sincs mit várok tőle, de azt biztosan érzem, hogy szükségem van még egy ölelésre.
- Nem tudom mit csináljak, Isabella - motyogom a nyakánál, hacsak nem tolt még el, de ugyan miért tette volna? - Egyszerűen nem tudom...
...és ez kétségbe ejt. - az utolsó néhány szót már csak tátogom, de lehet így is hallja. Igazából lényegtelen.

Kedvem lenne ordítozni vele és a fejéhez vágni, hogy nyilvánvalóan meghibbant, ha azt gondolja ez a helyzet nem olyan rossz. Rosszabbat elképzelni sem tudok! Vagy legalábbis nem akarok. Mégis, erősebb bennem a vágy, hogy higgyek neki. A simogató keze, a biztonság, ami az ölelésben rejlik olyan kellemesek, hogy meg tudom fékezni az indulataimat. Szokatlan az egész, de valahol belül nagyon elégedett vagyok. Hallgatom, s bár erős a késztetés nem szakítom félbe, amikor a támogatásokról beszél. Azokról, amiket a két szak miatt nem kapok meg. Vagyis meg kapok, de csak az egyik szakra. És így tulajdonképpen nem sokat ér. De csak szorosabban ölelem magamhoz, várva, hogy bejezze.
- Az kevés - közlöm a tényeket, de nem megyek bele. Elengedem és nagy levegőt véve dőlök neki a falnak. Lehunyom a szemem, úgy próbálom végig gondolni, amit mondott. A gyakornoki állás az nem hülyeség. időm lesz bőven. És így a szakdogát is kényelmesen befejezhetem, ráadásul nem kell lemondanom a HÖK-vezetéséről. Nem mintha álmaim tevékenysége lenne, de még mindig jól mutat az önéletrajzomban.
- Más lehetőségem nincs - állapítom meg némileg keserűen, miután kinyitom a szemem s Izziere pillantok. Nem ez volt az álmom, és valahogy azt sem hiszem, hogy bárki büszke lesz rám, amiért még egy évig egyetemre járok. Nagyot sóhajtok, aztán felállok. Elsétálok az elefántért, és felveszem a földről. Fájós kezemmel kissé leporolom majd visszateszem az ágyra.
- Rendet kell raknom - állapítom meg, ahogy végig nézek a szobán, s neki is kezdek, hogy felszedjem, majd a helyükre tegyem a könyveket, meg a többi tárgyat, amit szét dobáltam.