Őszintén szólva először fura volt, hogy velem jött a kórházba, de végül örültem neki. Persze nem lettem megdicsérve, de így legalább Izzie is hallottam mennyire komolya dolog, és hogy a következő két hét az még kritikus. Ennek ellenére most is itt vagyok, és az elmúlt napokat is itt töltöttem, hogy "segítsek". Bár abszolút nem vagyok most az erős férfi, aki a nehéz dobozokkal segít, azért igyekeztem megkönnyíteni a dolgát, és szerintem a körülményekhez képest nagyon jól haladtunk. Mivel csóró vagyok, és nincs pénzem naponta taxizni, vezetni nem vezethetek a busz meg egyszerűen túl sok idő, áthoztam pár cuccot. Persze csak addig, amíg segítek. Titokban azért reménykedem, hogy maradhatok tovább is. Ide a kórház is közelebb van, na meg az sem elhanyagolható, hogy nem tart Pap megfigyelés alatt. Akármennyire is bírom az öreget, egy idő után az agyamra megy, főleg, hogy az elmúlt években megszoktam, hogy egyedül éltem, csak a kényszer vitt vissza hozzá.
Szóval most itt vagyok, és vacsorát készítik. Pipicicit - jó ideje én is így hívom, de csak magamban, és sosem ismerném el, sőt, Izzienek még ma is csóváltam a fejem miattam - mézes mustáros szósszal, rizzsel. Ez viszonylag könnyen elkészíthető és finom is. Szerencsére még nem kezdődött el, az az őrült korszaka, hogy uborkát kérjen joghurttal vagy vanília fagyit ketchuppal. Attól kicsit tartok, de talán kihagyhatjuk. Egyébként vigyázok rá. Vettem mandulát, és állandóan limonádéval itatom, már lehet unja, de azóta nem volt rosszul reggel, így én elégedett vagyok.
Épp a csirke mellett szeletelem kisebb darabokra, közben pedig beszélgetünk. Mostanában egyre kevesebbet veszekszünk. Persze voltak nézet eltéréseink az elmúlt napokban is, ma is, de úgy vettem észre, hogy mindketten próbálunk alkalmazkodni, és nem túl feszíteni a húrokat. Egyikünknek sem tenne jót. Neki a baba miatt, nekem a szemem miatt. Ezt mondjuk sosem mondtuk ki, de részemről ezek az okok és pont ezek miatt nem is feszegetem például a kapcsolatunkat érintő témákat. Pedig biztos meg kéne beszélnünk azt is, de egy darabig még halogatom, vagy csak azt várom, hogy ő hozza fel? Mindegy is.
- Neked mikor kell menned orvoshoz, vagy valami? - kérdezem bizonytalanul, mert ez a baba téma szintén azok köz tartozik, amiket igyekeztem kerülni, de mégsem tehetek úgy, mintha egyáltalán nem érdekelne, amikor éjjel-nappal ekörül kattog az agyam.

A csirke elkészül, és épp nekilátok a szósznak, hogy összekeverem a mézet a mustárral, meg még egy két speciális - ez maradjon az én titkom - hozzávalóval, amikor válaszol és közben megindul felém. Útközben valami viszont elromlik, és ezt anélkül is tudom, hogy meghallanám a fájdalmas hangot. Elhúzom a számat.
- Azt ne mondd, hogy mától utálod a mustárt! - csattanok fel kissé idegesen. Valamelyik nap a dinnyés tusfürdővel játszotta el ezt, és bár azt hittem még nem jutottunk el ebbe a fázisba kezdek aggódni, hogy nem lesz elég a főzőtudományom a vágyainak kielégítéséhez. Nagyot sóhajtok, és visszazárom a mustáros üveget, amit pedig már kikanalaztam a tálba, és összekevertem kiviszem a fürdőszobába, hogy kikaparjam a WC-be. Sietek vissza és el is mosom a tálkát ne legyen semmi nyoma se a mustárnak. Aztán félretolom a csirkét és leülök Izzievel szemben.
- Szóval mit eszünk? - nézek rá kérdőn, mert a korábbi terveimet fél perce döntötte romba, és mást nem akarok kidobni már. Aztán ha sikerült valami elfogadhatót és megvalósíthatót kérnie, akkor visszatérek a korábbi témára.
- Az mit jelent? Jobb ott? - látszik, hogy nem értek ehhez. De én speciel azt hinném egy kórházban több minden áll rendelkezésre. Aztán lehet egy ilyen vizsgálathoz pont nem. Azt sem tudom pontosan, mit csinálnak, bár jobban belegondolva nem is szeretném tudni. Mégis... - Szeretnéd, hogy menjek?
Csúszik ki a számon a kérdés, és csak reménykedem, hogy nemet mond. Viszont ő eljött velem a szemészetre. Tehát ezzel csak viszonozom az ő korábbi kedvességét. Nincs ebben semmi szokatlan. Vagy meglepő...

- Mert te olyan nagyon tiltakoztál! - közlöm vele, ne legyen már ki akadva. Neki akartam kedveskedni, hogy valami olyat készítek, amit eddig szeretett, és persze, hogy mérges vagyok, ha ki kell dobnom, amikor még ráadásul finom is. Mindegy, amennyire tudom eltüntetem a nyomokat, és feljegyzem, hogy nincsen dinnye se mustár. Viszont azt hiszem, ezzel a listának még koránt sincs vége. Csakhogy ne kövessem el még egyszer ugyanazt rákérdezek, mit szeretne, de persze nem tud normálisan válaszolni. Majdnem közlöm vele, hogy akkor csinál magának kaját, de inkább lehajtom én is a fejem az asztalra és a hajamba túrok mind két kézzel. Mondhatni tépem, elvégre idegesít ez az egész engem is de elszámolok tízig, és nem felelek a hülyeségére, helyette a rendelőről érdeklődöm.
A hangsúlyt, a tónust nem veszem magamra. Ez nem ellenem szól, de még ha ellenem is szól, igazán nem kéne, hogy érdekeljen. Sajnos azonban Isabella már nagyon rég azon kevés emberek közé tartozik, akinek igenis számít a véleménye, így tőle kifejezetten rosszul esik az ilyesmi. Mégis erőt veszek magamon - bár nem könnyű nekem sem, és biztos meg is látszik ez rajtam - és mindent megteszek, hogy nyugodtnak csengjen a hangom.
- Oké... - kicsit azért csalódom, és ez fura érzés, de nem teszem szóvá. Helyette ismét a csirkére pillantok, s mivel nem tesz neki jót, ha sokáig áll, megkérdezem újra.
- Szóval... Mit csináljak a csirkemellből? - mögé lépek, s amikor befejezi az ivást elveszem tőle a poharat, leteszem a mosogató mellé, majd átölelem és adok egy puszit az arcára - Mit szeretnél vacsorára?
Faggatom tovább és remélem megenyhül végre, mert nem bírom a hisztijeit. Főleg akkor nem, ha a semmin húzza fel magát.

Nem mond semmit, szóval én sem. Ez az elmúlt napokban egész jól működött, bár erősen rontja az idilli képet, amit próbálok magamnak bemesélni kettőnkről. Na de, majd csak a szépre emlékezem, elvégre amiről nem beszélek az nincs. Rossz gondolatmenet, de azt hiszem belém nevelték, hogy a probléma kezelésnek ez az egyik legjobb módja.
Valamelyest megnyugszom és átölelem, abból ahogy válaszol már sejtem, ő is nyugodtabb és ez jó. Hagyom, hogy megforduljon, és így már az ajkaira is tudok adni egy gyors puszit. Aztán megkeresem az említett gombaszószt. Ezzel viszont már óvatosabb vagyok. Meglebegtetem az orra előtt, és kérdőn pislogok rá, még mindig akarja-e, aztán ki is bontom, és a kezébe adom.
- Biztos, hogy szereted a gombát? - nem fogom ezt is kiönteni, amikor már félig kész, szóval most még van esélye meggondolni magát, de ha rábólint akkor visszaveszem tőle és nekiállok valamit alkotni. Az igazság az, hogy nem is az a baj, hogy nem olyan... Persze az is, de sokkal inkább, hogy fogalmam sincs, hogyan kell az ilyen félig kész dolgokat felhasználni. Szóval a pultnak dőlök és kiélvezem, hogy látom az apró betűket is a csomagoláson és elolvasom, mit is kell csinálni. Valóban egyszerű, csak fel kell melegíteni, így azt hiszem a csirkét egy serpenyőben sütöm majd ki.
Végig simítok Izzie arcán, aztán óvatosan kiutasítom a konyhából.
- Ülj le inkább. Köretnek jó a rizs? - ha a rizsre nemet mond, akkor meghalok. Nem szó szerint, de szerintem senkit sem lep meg, hogy imádom a rizst. Volt hogy magában is azt ettem. Tehát azt nem száműzheti a konyhámból. Ami momentán az övé, de ha én főzök az enyém. Ha nem akarna odébb állni magától gyengéden arrébb lökdösöm, aztán neki látok, hogy megpároljam a rizst, és kisüssem a csirkét.

Szereti a gombát. Na jó, akkor gyorsan kell elkészítenem, mert simán megeshet, hogy fél óra múlva már nem szereti majd. Pedig úgy örültem, hogy itt még nem tartunk, és hogy nem lesz baj, de úgy látszik nem nyugodhatok meg. Ráadásul, még csak alig több mint egy hónapos. Ha ránéz az ember meg nem mondja, hogy terhes. Ugyanolyan vékony, mint hetekkel-hónapokkal ezelőtt volt. Ha nem lennének a rosszullétek, talán el sem hinném. Bár nem gondolom, hogy hazudna ilyesmiben, mégis nehéz lenne tudomásul venni.
Főzni kezdek, ő meg elsiet. Egy pillanatra megijedek, félreteszek mindent, aztán utána sietek. Megint magára zárta az ajtót, így csak sóhajtok egyet, és megcsóválom a fejem. Fogadni mernék, hogy minden próbálkozásom ellenére nem evett mandulát. Pedig az állítólag jó, megakadályozná a hányásban. Gondolok egyet, és előveszek egy adag mandulát, valahogy biztos össze lehet rakni a szósszal. Kell pár perc míg megszületik a fejemben a dolog, de végül a csirke mellett pirulnak a mandula szemek, meg egy kis hagyma is, és amikor a hús már szépen megpirult, akkor ráöntöm az egészre a gomba szószt, és együtt melegítem fel.
Közben persze Izzie is előkerül a fürdőszobából és mintha motyogna is valamit de a konyhai zajok miatt nem értem pontosan, így épp csak felé fordulok, hogy megkérdezzem.
- Mondtál valamit? - természetesen figyelek rá, de közben a rizsre is ránézek, és keveregtem a húst a gombás szósszal. A hús alatt lejjebb veszem a hőfokot, a rizs alatt elzárom, mivel az már jó.
- Hol szeretnél enni? - kérdezem újra, miközben előveszem a tányérokat, meg az evőeszközöket. Én mondjuk gondolnám, hogy az asztalnál, de talán ő maradna a kanapén, és azt hiszem, az elkövetkező hónapok egyre inkább arról fognak szólni, hogy Isabella mit szeretne.

Bár épp az előbb volt egy kisebb összezördülésünk, az ahogy most kifakad szórakoztat. Ahogy a tányérokat leteszem elé a kis asztalra oda is hajolok hozzá, vidám mosollyal. Még mindig nagyon vonzó, amikor mérges, vagy ideges, meg amikor kiabál.
- Szerintem nagyon okos gyerek, ha már most is tudja, hogy a kávé milyen egészségtelen, és hogy semmi szüksége rá - kap egy puszit, és már ott sem vagyok, újra keverek a konyhában. Majd leöntöm a rizsről a vizet. Végül elzárom a hús alatt is a gázt, és némi gondolkodás után arra jutok, hogy jobb ha idehozom a tányérokat, és arra szedek, úgyhogy visszalépek a kanapéhoz, és ekkor veszem észre, hogy gáz van. Izzie az arcát a tenyereibe temeti és egyáltalán nem látszik vidámnak.
- Hééé! - ülök le mellé, és érintem meg óvatosan, sosem voltam jó az ilyesmiben. Veszek is egy nagy levegőt én is mielőtt, megkérdezem - Mi a baj?
Ennyire telik, meg hogy átkaroljam a vállát, ha csak nem lök el magától. Lassan realizálom, hogy nem olyan jó dolog egy terhes nővel élni. Nem mintha együtt élnénk... De mégis. Annyira egyszerű lenne elsétálni és azt mondani, hogy majd hívom, és nem foglalkozni vele, amíg nem akarok. Viszont ez meg ellent mond mindennek, amit helyesnek tartok. Épp ezért nem tervezek most elmenni, csak reménykedem benne, hogy nem lesznek ezek a dolgok túl gyakoriak, hogy előbb-utóbb megtanulja kezelni - vagy én megtanulom - és nem kell sűrűn ilyesmit csinálnom.
Tehetetlennek érzem magam és ezt utálom. A konyha felé pillantok, hogy ellenőrizzem nem hagytam semmit sem a tűzön és nem lesz-e baj. De szerencsére minden rendben. Szóval ha befejezte a szipogást, akkor majd szedek és eszünk, de előbb nem merem itt hagyni.

Nem értem mi ez a fej, de nem foglalkozom vele. Végre van valami bizonyíték, hogy az én gyerekem. Ami így elég hülyén hangzik épp ezért nem is gondolom tovább csak a rizsre figyelek, aztán arra, hogy lenne célszerű mindent a tányérra pakolni. Csakhogy feltűnik ám, hogy valami nem stimmel, és ahogy mellé ülök szinte rögtön bújik. Ez enyhén sokkol, de persze átölelem, aztán meg csak hallgatok, mert... most komolyan az a baj, ahogy a mustárra reagáltam?
Végigpörgetem magamban újra, mi lehetett a baj, és sóhajtok egy nagyot. Nem most akartam türelmet tanulni, de még jobban megbántani sem szeretném. S jobban belegondolva, azzal is magamnak ártanék, hiszen még jobban sírna...
- Nem haragudtam a mustár miatt - mondom, miközben a hátát simogatom - sajnálom, ha úgy tűnt... - mondjuk nem annyira sajnálom, amennyire nyilván kéne, mert tényleg mi rossz volt abban, amit mondtam? Na mindegy, nem reagálom túl. De azért szeretném ha értené.
- Én csak... - megakadok, beharapom a számat, nehéz ezt kimondani, de az is igaz, hogy Isabellával eddig mindig lehettem őszinte és még mindig ő tudja rólam a világon a legtöbbet - ... annyira nem tudom, hogy kezeljem ezt az egészet!
Elhajolok, hogy a szemébe nézhessek, ha kell, letörlöm a könnyeket az arcáról, és megpróbálkozom valami mosolyfélével. Aztán felállok, és felveszem a tányérját is, hogy aztán a konyhában szedjek a rizsből meg a gombás-mandulás csirkéből egy keveset. Visszaviszem neki evőeszközzel együtt aztán a saját tányéromra is szedek, majd fordulok még egyet, hogy limonádé is legyen a poharába. Nem szeretném, hogy hányjon, egyáltalán, hogy rosszul legyen. Mellé ülök, kezembe veszem a tányért, meg a pálcikáimat - igen, elhoztam őket otthonról, és enni kezdek.
- Jó étvágyat!

Nem tehetek róla ez a vigasztalósdi olyan idegen számomra. Engem nem vigasztaltak soha, és az én korábbi próbálkozásaim sem sikerültek túl jól. So Ra-nál pedig, kifejezetten katasztrófa volt az összes. Izzievel nem akarom elrontani, főleg mert tudom, hogy neki ez sokkal rosszabb - mármint... nehezebb, vagy ilyesmi... - mint nekem. De ettől még nem tudom, mit kéne tennem.
- Tudom, csak... - elhallgatok, nem hiszem, hogy ezt el tudnám magyarázni. Még én sem értem, ezért nem is foglalkozom a dologgal különösebben, már pár nappal ezelőtt rájöttem, hogy nem fogjuk megbeszélni, így nem is gondolok rá, csak amennyire nagyon muszáj. Szedek enni magunknak aztán leülök mellé, de az első falat után el is akadok. Még megrágni is elfelejtem, úgy meredek Isabellára, ahogy beszélni kezd. Tiltakozom, de nem jutok szóhoz. Annyira magabiztosan beszél. Ezt a HÖK-ből ismerem az ellentmondást nem tűrő kijelentéseket közli hasonlóképpen. Tények, ez van, fogadjam el, nem lesz másképp, pedig téved. Nagyon téved. Nem mindenben, azt nem mondom, de nem tudhatja jobban, mit érzek, gondolok, mint én. Az nem fair. Ha én nem értem, ő se tudja!
Leteszem a pálcikákat, és tányért és kényszerítem magam, hogy megrágjam, ami a számban van, aztán le is nyeljem, hogy meg tudjak szólalni.
- Mint rég? - ezt nem értem, nem tudom mire céloz vele, mikor régen? Mi számít régennek? Nem is ismer csak három... négy éve? Még a pontos dátumot sem tudom! Aztán mint egy kegyelemdöfést felhozza a képet.
- Mi? - kérdezek vissza újfent, és majdhogynem hallom, ahogy kattognak a kerekek a fejemben. Beharapom a számat, rápislantok zavartan, és lassan bólintok. Nem vagyok biztos benne, hogy látni akarom. Attól olyan valóságos lesz az egész. Ez a felismerés pedig rádöbbent, hogy talán mégis Izzienek van igaza, és fontolgattam, hogy a könnyebb utat választom. Megrázom a fejem, ezt nem tehetem. Komolyan gondoltam, amit korábban mondtam, hogy nem akarom, hogy apa nélkül nőjön fel a gyerekem. A kérdés persze az, mi van ha nem az enyém...
- Mutasd - nyögöm ki végül, kissé talán kelletlenül, és tartok tőle, hogy félre érti, hogy magára veszi, de ő legalább biztosan tudja, hogy az övé a gyerek... ebbe fogok megőrülni a következő 8 hónapban. Mit csinálok ha az enyém? Mit ha nem? Nem akarok erre gondolni. Egyáltalán nem akarok ezzel foglalkozni, de akkor miért érzem azt, hogy látni szeretném a képet?

Mielőtt beleszerettem... ennél még az is jobb lett volna, ha pofon vág. Veszek egy nagy levegőt, aztán kifújom.
- Értem... - pedig nem. Egyáltalán nem. Akkor a kapcsolatunkról is így vélekedik? Végül is... akkoriban is összejártunk, főztem, ha úgy alakult, aztán szexeltünk. De én mostanában azt gondoltam, hogy ez azért több. Meg hogy barátok vagyunk és nem csak... nem is tudom mik. De jó tudni, hogy így gondolja, így valószínűleg nekem is könnyebb tervezni. Lehet a fényképet sem kéne megnéznem, mégis kíváncsi vagyok, és minden kétes érzésem ellenére, megkérem, hogy mutassa meg.
A kanapét bámulom, amíg elmegy és visszaér, csak akkor emelem fel a fejem, amikor elém áll és átnyújtja a képet. Elveszem, aztán nagy szemekkel meredek a képre. Fogalmam sincs mit kéne látnom rajta, nekem ez egy sötét paca a közepén egy világos pacával. Pedig már jó a szemem, mégis pislogok párat, aztán, amikor továbbra sem értem, felpillantok Izziere.
- Elmondanád, hogy mégis mit kéne látnom ezen? - nézek rá bizonytalanul. Hiába nekem ez a kép semmit nem mond, én meg nem akarok neki hazudni és azt mondani, hogy szép, aranyos, vagy tudom is én milyen. Mert egyáltalán nem az! Természetesen még nem is lehet az, mert még nincs kifejlődve teljesen mindene, de azért reméltem, hogy valamit felismerek rajta...
Leültetem magam mellé és úgy tartom a képet, hogy el tudja magyarázni. Figyelek rá nagyon. Mert a parkos eset óta tudom, hogy nem viselném el, ha neki is baja esne. Ez pedig nem csak fizikailag igaz, hanem érzelmileg is. Persze... utóbbit elég gyakran elbukom, pedig én igyekszem. Most is. Szeretném látni, amit kell. Egyszerűen csak nehéz elhinni, hogy ez a pár folt, egy gyerekkezdemény.

Leül, és rámutat a kép egyik résére, én meg hol rá, hol a képre pillantok, próbálva felfogni, hogy ez komoly-e. Az arcán mosoly ül, és ez valahol olyan... nem tudom milyen, de jó érzéssel tölt el. Valahogy azt a benyomást kelti, hogy már most is szereti ezt a... pacát.
Visszapillantok a képre, és megpróbálom kivenni, hogy pontosan mettől meddig tart a gyerek. kinyújtom a kezem, hunyorítok kicsit, pont mint régen, mikor nem láttam, aztán közelebbről nézem meg, nagyra nyílt szemekkel. De nekem ez továbbra is csak egy sötét meg egy világos izé. Hümmögök, aztán teszek egy próbát.
- Szóval ez itt... - körbe rajzolom, az általam gyereknek vélt paca vonalait, aztán bizonytalanul Izziere pillantok, hogy jól gondolom-e, aztán mivel szerintem ez teljesen reménytelen megkérdezem - mennyi idő, amíg felismerhető lesz?
Legalább a feje, meg a keze, vagy ilyesmi. Na mindegy. Még egy darabig próbálok belelátni valamit a semmibe, ami a képen van, aztán feladom. Főleg mert Isabella megszólal. Felkapom a fejem, először nem értem mire céloz, miről kéne beszélnem, aztán arra gondolok, hogy rólam akar beszélni, de én azok után, amit mondott, nem igazán érzem úgy, hogy mondanom kéne bármit is. Elnézek az asztalka irányába, és meglátom a tányérunkat.
- Nem tudom, mit kéne mondanom... viszont, kihűl a vacsora! - mondom, és fel is kapom a saját tányéromat, meg a pálcikáimat, aztán enni kezdek. Igaz, gépiesen pakolom az ételt a számba, és a rágás-nyelést is hasonlóképpen intézem. Finom lett, de nem érzékelem. A gondolataim máshol járnak, és fogalmam sincs, mi lenne a helyes, a jó, és egyre jobban félek attól, hogy el fogom rontani ezt is.

Bólintok megint. A pár hét, az valami olyan válasz, amire számítottam. Jobb lett volna egy konkrét időpont, de az nem Isabellás. Ez a gondolat pedig apró mosolyt csak az arcomra de másoknak talán úgy tűnhet, hogy a számat húzom. Nem akarok vele beszélni. Egyszerűen nem érzem most úgy, hogy valóban érdekli. Még ha úgy is csengett a hangja... Akkoriban nem érdekeltem, nem úgy érdekeltem, és nyilván most sem így van. Akkor meg felesleges.
Enni kezdek a gondolataimba mélyedve. Olyannyira, hogy először észre sem veszem, hogy feláll és elsétál. Valószínűleg pár percek óta nincs itt, amikor eszmélek. Gyors tempóban kapom körbe a tekintetem és a hálóban pillantom meg, ahogy az ágyon ül, kinyújtott lábakkal. Dúdol valami dalt, amit nem ismerek, és egy pár másodpercig elmerengve figyelem. Jó lenne tudni mi jár a fejébe, mert ma egyáltalán nem értem.
Miért van az, hogy valahányszor azt gondolom, jól állnak a dolgok, és minden rendben lesz, akkor foszlik szerte minden. Feszültnek érzem magam, és félek tőle, hogyha tovább maradok, annak nem lesz jó vége. Lepillantok a tányéromra, de már nem érzem magam éhesnek, így felállok, és kidobom a maradékot. Ami még a serpenyőben meg a fazékban maradt, azt szépen átszedem egy kisebb edénybe, majd bepakolok a hűtőbe, ha később éhes lesz, még megeheti. Elöblítek mindent, aztán bepakolom a mosogatógépet.
Visszamegyek a kanapéhoz és a limonádét és Izzie poharát magamhoz véve megyek be a hálószobába. Leteszem mindkettőt az éjjeli szekrényre, és nem igazán tudom, mit mondhatnék. Biztos neki lesz igaza, már megint, de nekem most levegőre van szükségem. Napok óta először kellemetlennek érzem a légkört, és jó lenne kicsit nyugodtan gondolkodni.
- Hazamegyek - közlöm a tényt, aztán a limonádéra bökök - Ne felejts el inni, jót tesz a hányinger ellen - emlékeztetem újra, már talán ezredszer, amióta itt vagyok.
- Szia! - köszönök el, aztán kimegyek a helyiségből, és csak egy pillanatig habozok, hogy összeszedjem-e a cuccaimat, de végül csak a cipőmbe bújok bele, aztán kilépek az ajtón és a buszmegálló felé indulok. Utálok buszozni.