Néhány napja a pizzázóba betévedt egy vörös hajú lány. Rámenős volt, érdekes, vicces... Olyan lány, aki tudatában van szépségének és mégis áhítja a figyelmet. Olyan, aki a férfiakat csak birtokolni akarja, ameddig neki esik jól. Veszélyesnek tűnő, démoni nő, mégis vonz valami hozzá.
Nem akarok könnyű kalandot, bár azzal, hogy megadta a számát, ennek a lehetősége is felmerült bennem. Először ki akartam hajítani azt a cetlit... Aztán mégis zsebre tettem. Izzie... csak ennyit írt rá. Semmi hivatalos duma, hivalkodás, névjegy... Csak egy keresztnév és a telefonszám. És ami miatt felhívom... Talán csak a hangja utáni vágy. Vagy a mosoly a hangjában. Mert nagyon tetszett, ahogy nevetett...
Otthonról tárcsázom a számát. Csönd van. Fogalmam sincs, otthon van-e vasárnap este egy ilyen nő, mint ő. De ha meg sem próbálom, sosem derül ki, igaz? Bepötyögöm a számát és elképzelem, milyen reakciót fogok kiváltani a műsorommal, amit leadni készülök neki. Kicsöng. Behunyom a szemem, visszafojtott lélegzettel koncentrálok a szövegemre.

Nem szokásom minden lányt felhívni, aki megadja a számát. És Izzie nem is hozzám való. Mert ő egészen más kategória. Nem csóró, mint én. Nem faragatlan tuskó, mint én. Nem egy lúzer, aki évekkel ezelőtt mindent elrontott, ami szép és jó lehetett volna.
Izzie az a tipusú lány, aki körömszakadtáig harcol azért, amit el szeretne érni, így gondolom. Kifejezetten ezt sugározta a fellépése, a viselkedése. Talpraesett, agilis. Talán -számomra- egy kicsit erőszakosabb is, de valószínűleg megvan az oka, hogy miért ilyen.
Most viszont, ahogy a száma a kezembe kerül, nem ezek a dolgok a legfontosabbak. Emlékszem a mosolyára, a nevetésére, mely őszintének tűnt, és amiből kapni szeretnék még. Szeretem, ha az emberek körülöttem mosolygósak.
Amikor feltárcsázom, az utolsó szavai csengnek a fülemben, miszerint egy jósnőre lenne szüksége. Nagyon koncentrálok, hogy minden neszt, rezdülést azonnal le tudjak reagálni. A hangját rögtön megismerem, de aztán bosszúsnak tűnik. Egy pillanatig gondolkodom, nem is szólok bele a kagylóba, az egész rossz ötlet volt, de aztán...
-Darylia vagyok, egy távol keleti jósnő- kezdem elváltoztatott hangon- és azért hívlak, kedves lányom, mert a csillagok erre buzdítottak....
S mielőtt beleszólhatna, az ösztöneimben bízva folytatom:
-Feküdj vissza, édes lányom, és csak lazítsd el a tagjaidat! Engedd, hogy áthason a pozitív energia, amit a vonalon keresztül küldök neked!

Tudom, hülye vagyok, hogy mégis felhívom a lányt, akitől talán tartózkodnom kéne, de mindenáron meg akarom nevettetni. És azt is el akarom neki mondani, hogy nem őt utasítottam el a pizzázóban, csak... benne a nőt. Legalábbis akkor, ott, első találkozáskor.
Én nem vagyok gömbvillám típus. Becsapódni, letarolni mindent, elhúzni... Nem.
Szeretném, ha megismerkedhetnénk jobban, ha engedné ezt, egészen másképp tudnám nézni. Ha engedné, hogy önmagát lássam, ne csak azt a valakit, aki játszik. Mert a pizzázóban egy pillanatra... azt hiszem, megtörtént, és akkor vált igazán szimpatikussá.
Egy jósnőnek adom ki magam (hiszen erre vágyott, nem igaz?), és a bemondott nevemmel célzok csak rá, ki is vagyok valójában. Ha emlékszik még rám, talán kapcsolni fog, és leesik neki, ki is hívta valójában.
Ha mérges lesz, vagy lecsapja a telefont, nem jelentettem semmit a számára, és én is eldobom a számát. Mintha mi sem történt volna. De a kezdeti bosszúság után minden megváltozik. Hallom a mosolyát. Fura, mi?
Belemegy a játékba, és búgni kezd a hangja, és ahogy elképzelem... Nos, már bánom, hogy nőként hívtam fel. Vannak férfi jósok? Biztosan. De ezt már elcsesztem...
- Úgy... nagyon jó...- folytatom, bár a hangom már nem az igazi- Ugye sötét van a szobában, ahol fekszel? Olts le minden lámpát! -adom ki az utasításomat.
Én is eldőlök az ágyamon. Tökéletes sötétség vesz körül. Igyekszem ráhangolódni a lányra...

Hülye vagyok... Felhívom.
Aztán már nem is bánom, hogy hülye voltam. Rögtön belemegy a játékba, ezek szerint vagy tudja ki vagyok, vagy nem is érdekli, de ki van éhezve egy kis beszélgetésre. No de ilyenre? Fingom sincs, hogyan is folytassam, igazából nem számítottam rá, hogy így fog reagálni. De ha már így kezdtük...
Arra kérem, oltsa el a lámpákat, ha égnek, és tulajdonképpen meglep, amiért szót fogad. Talán csak azért, mert én úgy képzeltem, hogy ő is majdnem a teljes sötétségben fekszik.
(Feküdt egyáltalán, amikor hívtam?)
Talán csak egy pillanattal tovább van távol, mint ahogy számítok rá (fényárban úszott a lakás, vagy gyertyákat kellett elfújkálnia?), de közben hallom, hogy mit mond (nem nekem) és hogy milyen zene szól a háttérben, és ez segítségemre lehet...
-Szeánsz?- kérdezek vissza. -Ahhoz ott kellene lennem...
Elnevetem magam.
-Zavarba jönnék, ha egy szál törölközőben látnálak, frissen mosott hajjal- utóbbi csak tipp, de remélem ráhibáztam. A lányok valamiért imádnak gyakran hajat mosni.
Magamat meghazudtolva mégis elképzelem... Egy fürdőlepedőbe csavarva, vizes hajjal... Nem, nem, mégse! A haja is be van tekerve egy törölközőbe. Úgy néz ki, mint egy turbán, de Izzie így is nagyon szexi, főleg, hogy csak a Hold süt be az ablakon, és szinte csak az árnyvonalait látni, ahogy elnyúlik az ágyon...

Akaratom ellenére más irányt vesz a beszélgetés. Alapelveimet felrúgom (én vagy ő, vagy inkább mi), mert abból az elhatározásból, hogy csak jókedvet csinálok neki, valami más lesz...
-Leginkább az alapelveim, Izzie, kedves. - Mondom nagyon határozottan, de bele is sóhajtok a telefonba, mert az alapelveim néha megkeserítik az életem. És nem érdekel, hogy a kérdést viccnek szánta, talán így a legkönnyebb elmondani, hogy nem utasítom el. Egyáltalán nem. Csak időre van szükségem...
-Nem is tudtam, hogy a törölköző is zavarba tud jönni. Főleg tőlem. Van rajtam vagy bennem valami, ami erre készteti őket? - kérdezek vissza. Aztán hozzáteszem- Csak jó nevelés kell neki. Legyen erős és határozott. Megingathatatlan. Különben még a postástól is megijed!
Az klassz, hogy mosoly van a hangjában. Én is rötyögök a sötétben. Elképzelem, ahogy frászt kap a türcsije, és sikítva megadja magát... (leesik róla)... Jaj, ezt inkább nem lett volna szabad elképzelnem!
- Drága lányom- mondom újra a jósnő hangján- ilyen pasid nem lesz soha. A hat gyereket még tudnám garantálni, de valami gnómnak kellene lennie, hogy kutyát is szülj neki, és még kertesházat is...
Szándékosan értem félre a kérdést. De ez is jó móka így. Neki vajon tetszik?
-Kutyát, házat inkább vegyetek közösen!

Elsodródunk... Már ez is átmegy flörtbe, pedig nem ez volt a célom.
De most ezt sem bánom, mert a hangja mosolygós, és viccel... és ez mennyire távol áll attól a beszólástól, mint amikor felvette a telefont! Ettől a tudattól nekem is jobb kedvem lesz.
És a válaszomra nem kérdéssel reagál, hanem sorolni kezdi a sajátjait. Ó, ez most nem jó? Mert nem vesz komolyan. Vagy simán kinevet?
- Az az üzenet bármikor jöhet. Ha rossz, mindig az, független a napszaktól. A kávé meg kihagyhatatlan, hogy normálisan beinduljon a nap...- ez nem teljesen így van, de ez most lényegtelen.
És hogy miért jön zavarba tőlem a törölközője? Érdekes választ kapok. Igéző a tekintetem? Na, ezt sem mondták még soha.
- Kérem szépen, add át neki, hogy nem az agressziómról vagyok híres. Soha nem tépném le, hacsak ő maga nem kér meg rá...- későn veszem észre, miről is hablatyolok éppen. Ez a beszélgetés már erősen szexuális töltetűvé kezd válni. - És biztosan nem vagyok olyan, mint a többi. Ahogyan belőled sincs egy tucat. Éppen ezért...
~Éppen ezért ne is úgy bánj velem.~
Visszafojtom a gondolataimat. Nem lenne jó, ha tudná, hatással volt rám. Akaratlanul is másképp viselkedne, egy kalap alá venne a többi pasival, akivel találkozik. Én nem akarok egy lenni a tucat közül. Ha ismerni akar, ismerjen meg.
-Szép szóval, kedveskedéssel és főleg a jó tapasztalattal meg lehet fordítani a rossz véleményt, előítéletet is. Csak türelem kell hozzá- mondom szelíden. Ezek szerint a legtöbb férfiről lesújtó véleménnyel van. Csak kihasználják, úgy érzi?
Aztán újra nevet, mert a rosszul megfogalmazott kérdésébe én alaposan bele kötök. Csak az ő érdekében. Ne szüljön már kutyát, házat! Fájdalmas lenne...
- Naná, hogy minden tudok- hagyom rá nevetve. Aztán még visszakérdezek- A gyerekek nemi eloszlására nem vagy kíváncsi? - A legtöbb lány, ha gyerekekről beszélgetünk, mindjárt csillogó szemmel közli, hány fiút és hány lányt akar. Izzie más volna? Neki csak az számít, hatan legyenek?

Darylia kezd elhalványulni, már meg sem próbálom elváltoztatni a hangom, fekve nagyon fárasztó. Amúgy is rögtön levette, ki vagyok, és a beszélgetésünk is nem "üzleti", hanem...
Milyen is? Azért hívtam, mert meg akartam nevettetni. De miért? Néhány napja bánatos volt. Egy telefonhívás miatt (az apjával), vagy miattam, vagy kettőnk miatt... Legalább az én részemet kisebbíteni akartam. Érdekes lány, a számát talán ezért nem tudtam kihajítani. Másokéval rögtön ezt tenném. Még így is gondolkodtam...
Szóval, vegyük úgy, csak próbálkozom. Próbálkozom jó kedvre deríteni valakit, akinek -lehetséges, hogy éppen- nincs is rá szüksége. De ha hallom a hangját, vagy hallom nevetni, tudom, hogy minden rendben van. És még az is lehet, elindul valami. Talán jobban megismerhetem. Vagy ő lesz kíváncsi rám. Nem csak egy pasi leszek, igéző szemekkel...
-Piacon? A halpiacon?- megakad bennem a levegő- Ne haragudj, ezt nem értem.
Melyikünkről beszél? Mire céloz? Valóban nem értem. Nagyon remélem, hogy választ kapok a kérdésemre, enélkül mit sem ér az egész. Fontos tudnom, hogy melyikünket tartja, vagy tartják mások tucatból egynek. Sem róla, sem magamról nem képzelem ezt.
Szóba kerül a türelem, mint elengedhetetlen tulajdonság ahhoz, hogy az előítéleteket meg tudjuk változtatni. És nagyon fontos dolgot árul el magáról.
- Akkor még nem találkoztál olyannal, akiért érdemes türelmesnek lenni...- hívom fel a figyelmét egy tényre, mely nem elhanyagolandó. - Nem mindenki érdemli meg a türelmet. Ez olyan adok-kapok játék. Csak akkor működik, ha oda-vissza van belőle...
Elgondolkodom. Ha türelmetlen lennék, hol tartanék? Soha nem végeztem volna el a gimit, nem jutottam volna be a főiskolára, sosem találkozhattam volna a fiammal, ... feladnám az álmaimat... Mindenhez türelem kell...
Fura a hangja, és csak attól lesz újra nevetős, amikor a gyerekekről beszélünk.
-Meglepetések... Remek! Ez a legjobb hozzáállás! - újra mosoly van a hangomban, mert ezt én is így gondolom. Számtalanszor hallok olyat mennyire akarnak kislányt vagy kisfiút az ifjú házasok... Vajon nem úgy örülnek majd, ha mégsem olyan nemű babájuk születik? Nekem csak az a fontos, hogy szeressem azt a lányt, aki a gyerekeim anyja lesz, és nem számít akkor, hány lány, és hány fiú születik majd. A lényeg, hogy harmonikus, boldog családi életünk legyen!
- Neked, édes lányom, nincs testvéred, ugye? - térek vissza kicsit Daryliába. Ha igazak a megérzéseim, egyke. De vajon hol az anyja? Eddig csak apáról hallottam...

A halpiacos hasonlatot nem értem. Mert felvilágosít, mit jelent, de még most sem fogom fel. Ez is egy olyan dolog, ami kimaradt az életemből. Talán éppen akkor kerültem az iskolát, amikor ezt tanították. Mindegy.
-Biztosíthatlak róla, hogy hozzád hasonló lánnyal még nem találkoztam- próbálom a saját érveimmel meggyőzni. Ugye, ő sem hiszi el, hogy sok hozzá hasonló lány szaladgál az utcákon? Még a világon se! Ebben biztos vagyok.
Nem teszem hozzá, hogy minden emberről így vélekedem. Az talán illúzióromboló lenne a számára. De mindenkit valami más miatt kedvelek vagy szeretek. Mindenki a saját különlegessége miatt tetszik. Mindenkiben találok vagy (rosszabb esetben) keresek valamit, amiért egyedivé válik a számomra, amiért szerethetem, amiért rá mosolyoghatok. Minden ember szereti, ha mosolyognak rá, ha szeretik. Önbizalmat ad. Erőt. Kitartást. Bátorságot... és még ezernyi mást. Nem könnyebb úgy nekivágni a napnak, ha mosolygunk? Szeretem a mosolyt. Adni és kapni. Nekem a mosoly a hajtóerőm.
-Ácsi, kisasszony. Mindenkiben megvan a türelem-gén. Különben toporzékoló kislány maradtál volna, amilyen 5 éves korodban voltál, amikor nem kaptad meg (rögtön!) azt a szőke babát, amit megláttál a kirakatban... - hatalmasat blöffölök. De múltkor, útban hazafelé éppen egy ilyen jelenetbe botlottam bele. Simán el tudom képzelni, hogy gyerekként Izzie-vel is előfordult hasonló... -Szóval, a türelem bennünk van. Csak olykor elássuk magunkban, jó mélyre, azt gondolva, arra nem is lesz már szükség... Hamarosan akad valaki az életedben, aki megtanít rá, hogyan is tudod kihasználni a türelmedet...
Ó, bárcsak így lehetne! Szívesen megtanítanám egy-két dologra. Legelőször önmagát becsülni. Türelemre tanítani abból a célból, hogy megvárja, amíg neki udvarolnak, ne ő támadjon le másokat. Türelemre az udvarlásban, hisz nincs ellenemre, ha egy lány mutatja ki a tetszését... de nem mindegy, hogy hogyan!
Aztán egy kicsit személyesebb témák felé eveznék, de akkor leráz. Hogy valódi az indok vagy sem, nem tudom. Remélem, hogy nem belőlem sokkalt be. Vagy mégis messzire mentem? Érzem, hogy eljött az elszakadás ideje, így elbúcsúzom tőle:
- Drága lányom, utolsóként fogadd meg egy tanácsom: Nem mindig a keményre sütött tészta a legjobb választás!
Nem tudom, hogy adta ki ezt az agyam. De utólag átgondolva sem mondhattam volna jobbat. Ebben aztán volt célzás, nem is kevés. És értelmezheti többféleképpen is. Tulajdonképpen nekem bármelyik megfelel. Mert én ott leszek, mint pizzásfiú, és ott leszek, mint... barát? Ez most csak rajta múlik.
Még a fülemen tartom néhány másodpercig a kagylót, aztán lerakom. Még mielőtt valami meggondolatlanság is kicsúszik a számon. Csak amikor már helyén van a kagyló búcsúzom el tőle, másképp...