Mikor váratlan betoppan és kérdőre vonja a másikat, nem is számít semmi udvariasságra, főleg, hogy mindig mindenki rohan, siet, nem ér rá. Maga mögött beteszi az ajtót, végig a nő felé fordulva, figyelve rá.
-'Napot. - Hogy jó-e azt nem mondaná meg így elsőre. Biccent egyet a tájékoztatásra, ezek szerint a nővérre vagy sokat kell várnia, vagy inkább itt hagyja. De tudja milyen, ha egy nővérnek dolga akad: olyan ez mint egy végtelen lánc, mindig jön valami új feladat ha már ott van az ember. Ergo naivitás lenne azt feltételezni, hamarosan betoppan a nem létező ajtón lévő névtábla tulajdonosa.
-Usui vagyok Miss Evans. Ezt a csomagot a nővérnek hoztam. Azaz inkább a betegeknek. Mióta rezidens itt? - Minden szemérem nélkül rákérdez arra, ami érdekli, mert nem akar feltétlen gondot okozni a másiknak, főleg ha tényleg új, ahogy sejti. Ha pedig nem válaszolnak, az is egy válasz. Hátát egyelőre a falnak veti míg keresztben a keze, annyira nem siet, nincs kedve hazavinni megint mindent vagy épp az őrsre, itt hagyja, csak még... ismerkedik. Már ha nem kapnak tőle frászt, hogy olyan mint egy lélegző szobor. Persze nem úgy tűnik, mintha érdektelen lenne, a tekintete nagyon is élénk, gondolkozik mit csináljon, nem szereti a meglepetéseket.
-Mit csinál a nővér irodájában, ha rezidens? - Szakmai ártalom. Ha valaki nem ott van, ahol lennie kéne, rá kell kérdezni, hiába nincs a homlokára írva mi a foglalkozása, sőt... éppen csak eléri a magassághatárt, mivel származásából adódóan nem egy magas valaki. Persze ez őt sosem zavarta, ahogy sok más dolog úgyszintén nem.

Usui nem szereti a kötelező udvariassági köröket, mert általában üresek és nem őszinték. Ez a lány talán tényleg szép napot kíván, mikor kimondja, de még csak most találkoztak, egyáltalán nem biztos benne. Minden esetre, valami alapot kiprésel magából, ne legyen teljesen bunkó, csak a szokásos. Legalábbis idegenekkel, Amelia valószínű meglepődne, hogy kicsit más most.
Az úrra viszont felhorkan, ezt se mondják rá soha, maximum, aki tudja kicsoda, de ott sem szereti, mert a szülei miatt mondják nem maga miatt. Finnyás? Meglehet.
-Minden vagyok csak úr nem, hívjon csak Usuinak kérem. - Aztán alig hallhatóan sóhajt egyet, megadja magát. Neki sincs jobb ötlete. -Meg. - Azaz megfelel neki így, de a hölgy már tüsténkedik is, pakolni kezd a kiszemelt helyen.
-Biztosan nem lesz ott útban? - Nem tudja pontosan mit csinál itt a másik, mennyire fontos itt akár az az egy sarok is. Kicsit talán zsúfoltnak véli a helyiséget, de talán azért mert nála alig van bútor a lakásban.
Aztán csak hogy tudja kire hagyja a csomagot kérdez párat. Rossz szokás, de mivel felelnek természetesnek veszi, hogy kérdezhet.
-Igazából csak az van benne, nem tudnak egy jó rendszert adni hozzá, mert talán nem is lehet. - Mondja az adminisztrációra, főleg, hogy két fele kell általában, kell papíron is és elektronikusan is, de emiatt többletmunka és nem feltétlenül jobban visszakövethető. Persze nem elijeszteni akarta a másikat innen, globális probléma ez, úgy gondolja. Vagy a magánklinikákon talán nem, az szabadabb.
-De ez egy jó kórház. - Teszi hozzá, mert valahogy szükségét érzi, maga sem tudja miért. Nem akar erről a helyről rosszat mondani még véletlen sem, talán azért.
Közben elpakolt a másik, hát leteszi a terhét.
-Hagyjak üzenetet a nővérnek pár dologgal kapcsolatban, vagy átadja Ön? - Neki mindegy, nincs olyan érzése akár csak füllentene is a másik, így kezdetleges bizalmát már elnyerte. Igaz, bizonyára nem vágyott rá a másik, de ezek csak úgy jönnek.
Megáll és körbenéz közben, sok a kórlap.
-Segítsek leemelni, feltenni valamit, megemelni? Vagy csak pakolni. - Kérdezi, mert ráér és ha ilyen munka van, neki könnyed dolog, ellenben a fiatal nővel esetleg, maga mellett.

Habár feltűnik neki, hogy a lány nehezen kezd bármit is az ő hideg és kimért stílusával, nem csinál belőle gondot. Ő ilyen, a lány pedig bármikor elküldheti. Maximum nem megy el, mert ez egy szabad ország, de általában nem célja mások agyára menni. Ez alól Mark kivételt képez természetesen...
Azon is meglepődnek, hogy nem szereti ha urazzák, de már a Kazuki megszólítást sem szereti. Úgy gondolja ezzel a magatartással nem indokolja, hogy uramozzák, az Usui amúgy is szimpatikusabb neki. De lényegtelen, a nő megértette és ahogy elnézi, meg is jegyezte.
Megegyeznek jobb híján, hogy Usui itt hagyja a csomagot, a másik pedig boldogul a helycsinálással, így türelmesen megvárja, majd oda teszi le a pakkot.
Bólint egyetértően, hogy ez egy jó kórház. Annak ellenére hogy általában hiányérzete van, hogy az édesanyja nélkül már nem olyan, mégis van pár kellemes emléke, ami ideköti. Már Ameliával is, nem csak a beteg gyerekekkel, akikkel foglalkoztak idebenn egyik délután.
-Akkor inkább elmondom, a papír elkeveredhet a rengeteg többi között. - Néz körbe, valahogy úgy érzi olyan mintha a tengerbe akarna egy pohár édesvizet önteni. Elkeveredne és sosem lenne meg. Közben felveti, ha már itt van, akár segíthet is cserébe, hogy neki segítettek. Például a nehezebb akták le és felemelésében, mivel elég törékenynek látszik a másik, míg Usui edzett felnőtt férfi.
-Természetesen. - Azzal oda is lép, hogy óvatosan elkezdje leemelni az elsőt. Közben belekezd a pár instrukcióba, ami jár a csomag mellé. -Van a csomagban egy doboz olajkréta. Azt Jamie-nek hoztam, mert régóta szeretné kipróbálni. A csomag színes origami papír pedig Jeniferé, mert szeretne a többieknek hajtogatni, de az meglepetés, kezelje úgy. -Közben már a második aktát is leemelte, próbálja olyan helyre tenni, ahol nem lesz útban, az asztalon vagy a földön. -És a fahéjas rágót Nillnek hoztam. Imádja. A többi köz... - Akad meg, mert mikor az utolsó aktát leemeli és hajol, hogy letegye a földre, megáll a mozdulatban.  - Közös... bah. - Nyúl a derekához, erőlteti a kiegyenesedést, de először látni valami érzelmet az arcán, ha nem is feltűnő, de ránganak az arcizmai a fájdalomtól.
-Shimatta... - Nyögi, mélyeket lélegez. Konstatálja, hogy beállt a dereka. Az övé... szinte a lehetetlennel határos, ő legalábbis szeretné ezt gondolni.
-Kérek fél percet. - Emeli fel a kezét, hogy rendben van, elmúlik ez, talán csak belenyillalt. Persze sejti nem, de reménykedni szeretne, hacsak egy fél percre is.

//Bocs, kijátszottam a szívatásom, mert ide illet //

Usui a látszat ellenére nem annyira bunkó, sőt, egészen segítőkész valaki, nem csak a neveltetéséből adódóan, hanem alapszemélyisége is erre alapszik. A hivatás is amit választott, vagy amiket választott is erre alapoznak, nem a fizetésre vagy a kiváltságokra. Éppen ezért, hogy a másik orvos lesz tiszteletet kelt benne, csak épp nem mutatja ki. Nem szokása és amúgy sem gondolja helyénvalónak, hogy egy idegent méltasson. Segíteni, főleg, ha olyan apróságról van szó, mint pár akta levétele, nem okoz gondot neki. Hálás is a másik közreműködésében a csomagot illetően, amit a beteg gyerekeknek szán.
Magyarázza is a pár kitételt, ami nem közös tétel, de megakad a mozdulatban, annyira megfájdul a dereka, hogy kiegyenesedni sem bír, nagyon erőltetni pedig tudja, hogy nem lenne szerencsés, csak rontana vele.
-Annyira nem... volt már rosszabb is. - Teszi hozzá, hogy ne hazudjon, mert eléggé fáj, de valóban volt már sokkal rosszabb bőrben is. Letessékelik egy székre, kelletlen, de elfogadja, mert konstatálja egyedül most nem valami hasznavehető.
Int is, hogy adjanak neki pár percet, jobban lesz. Azonban hiába a légző gyakorlat, hiába lazít, nem lesz jobb. A nő pedig újra kérdez, nincs mit tennie.
-Bah... nem. Beállt a derekam... - Mondja szinte már lesújtottan, főleg mert rájön, nem tud ma menni dolgozni. Ilyen is régen volt, de a főnöke is tudja, csak akkor nem megy, ha beteg (ami eddig nem volt) vagy ha lesérül illetve megsérül.
-Elég csak valami fájdalomcsillapító, nem akarom feltartani. - Szabadkozik, nem szereti ezt a kiszolgáltatott érzést, de hiába próbál felállni, nyög egyet, ha halkan is, mert rettentően koncentrál, hogy uralkodjon a testén, az arcán, azon hogy ne nyögjön a mozgásba. Megadja magát, hagyja, hogy kísérjék, mert ha ez így marad, nem hogy dolgozni nem fog tudni menni, de haza sem.
-De tényleg nem akarom zavarni. Magától is elmúlik majd idővel a dolog, csak... - Nem, be kell lássa, ha nem csinálnak vele valamit így marad, ettől csak elkeseredik kissé, ő akart segíteni és a végén ő szorul segítségre.
-Úgy fest ez nem az én napom... elnézést, hogy nem vigyáztam. Sosem volt még velem ilyen. - Próbálja csökkenteni a bűntudatát, hogy feltartja a másikat a munkában, miatta nem tudnak haladni és dolgozni.
Aztán csak átérnek a másik szobába, de nem szereti az effajta helyiségeket. Nem olyan régen egy ilyenben feküdt pár napig, legalább is a hangulat ilyen volt, a berendezés természetesen nem.
-Nem lesz problémája belőle, ha rezidensként használja ezt a szobát? Annyit nem érek, hogy megróják engedély nélküli helyiség illetve eszközhasználatért... - Na az a másik fele, bár ha eléggé kitart a másik a dolog mellett Usui nem fog ellenkezni, mert kiegyenesedni sem tud egyelőre. Bár azt sem tudja, le kell-e venni a pólóját vagy sem, feküdjön vagy üljön, mit csináljon. Még sosem masszírozták meg, nem tudja hogyan megy pontosan, csak hallomásból ismeri a menetet.

Sosem hitte volna, hogy pont egy nehéz akta fog kifogni rajta, elvégre ő tényleg mindent megtesz, hogy nehéz ellenfele legyen a "rossz fiúknak". De ennyi, nem több, egy rossz mozdulat és felállni sem bír, csodálatos. Ha nem lenne vele a nő, szépen nézne ki. Tudja, hogy erre az említett masszázs, a pár napi pihenés és a fájdalomcsillapítók, gyulladáscsökkentők tökéletesen elegendőek, mégis, tapasztalni és a másik oldalon, a beteg oldalon lenni cseppet sem kellemes. Büszkeség ide vagy oda, kénytelen belátnia, ha mihamarabb vissza akar térni a munkába, engednie kell.
-Nagyon kedves, hálás vagyok... elnézést. - Mert bűntudata attól még van, nem szereti, ha megakasztják a munkájában, úgy sejti ezzel mindenki így van, ez a nő sem kivétel. Ennek ellenére nagyon készségesen kísérik át, megértést tanúsítanak irányába. Amúgy is javarészt arra koncentrál, hogy ne üljön ki az arcára a fájdalom, mert ez nem olyan, mint egy vágott vagy lőtt seb, hogy tudjon vele mit kezdeni, ez a fogfájós kategória, hogy csak a tünetet tudja kezelni, a gondot nem bírja megoldani.
-Rendben, értem. - Úgy fest, Usuinak ez fontos információ volt, hogy kevésbé érezze kellemetlenül magát ebben a szituációban, bár fogalma sincs mit is kéne csinálnia. Ritkán beteg vagy van baja, szerencsére, ebben a szerepben nem tudja mit is lenne a legkézenfekvőbb dolog amit tennie kéne.
-Igen. - Nem szégyellős valaki, de érezhető, nem szokott mások előtt vetkőzni, hiába csak a pólóról van szó. A karate miatt az öltőzőben sokat öltözik át, vagy az örsön, szolgálati ruhába, de így nem. Minden esetre lehúzza a pólót, nem rakja messzire, még össze is hajtja, hiába hat kissé komikusan, hogy van nagyobb gondja is ennél, de... éreztetni akarja, rend a lelke mindennek és nincs annyira rosszul. Vagy csak nem akar, hiába nem akarás kérdése. Minden esetre harcedzett mivolta meglátszik, a testén itt-ott vannak apró hegek, a vállánál egy nagyobb, hasán egy nagyobb tetoválás is, ami talán nem passzol a kialakult képhez róla, mivel elég merev személyiség. De ez nem csak azon érződik, ahogy elfekszik és képtelen ellazulni, de az izmai is mind kötöttek, merevek. Lenyújt edzés után, de a folyamatos merev tartás, készenlét és habitus az izmai állapotán is visszaköszön a másik keze alatt. Ha valóban meg akarja masszírozni, finom mozdulatokkal kevés sikert fog elérni.
Éppen csak nyög egyet, mikor a fájó területen lazítani kezdik, egyelőre nem kellemes, de ha csökken a fájdalom lesz ez jobb is, tudja jól.
-Tudom. - Présel ki magából ennyit, mert tisztában van a vázolt tényekkel, na meg a túlságosan fáj... neki olyan nem létezik. Testileg legalábbis nem.
-Én vagyok az első betege mióta itt van? - Kérdezi pár perc után, mikor érzi, csökken a feszítő és húzódó fájdalom. Minden esetre nagyon engedelmes beteg (ha már azzá vált), igyekszik minden kérésnek megfelelni, bár ellazulni nem megy neki, sosem ment, nem tudja hogyan kell.

Ha reggel azt mondják neki, délután valaki megmasszírozza majd, mert be fog csípődni a dereka, kapott volna egy lesújtó pillantást az illető. Nevetni csak magában nevetett volna, mert hangosan tinédzser kora óta nem nevetett. De azóta nem is igen volt min, ahogy most sincs. Szerencséjére Miss Evans nagyon előzékeny és megértő, elnézi férfiú büszkeségét is. Talán csak azt nem tudja elnézni, mennyire merev testileg is, hogy az izmait képtelen ellazítani.
-Nehezet kér... - Vallja be, mert Mr Powell is ezt magyarázta neki, lazítson. Nem lehet folyamatosan megfeszített állapotban. Próbál koncentrálni, úgy lélegezni, hogy az ellazítsa, arra fókuszálni, hogy a háta izmai ellazuljanak. Nem kis feladat, de míg a nő testileg fárad el a masszázstól, ő mentálisan. Szép kis páros.
-Próbálom, én próbálom... Nem... nem direkt feszítem meg... nem... nem tudom, hogyan kell. - Ennyit a büszkeségről. Usui maga őszinte ember, nem fogja eltitkolni, hogy bizony, vannak gyengeségei, mint az, hogy nem bír lazítani. Mert milyen ember az, aki nem képes rá? Enyhe szó a furcsa. De tényleg próbálja, érezni, mert ha nem is teljesen, de azért lazulnak az izmai. Mikor kissé elfárad a koncentrálásban taktikát vált, főleg mert enyhül a fájdalma, hála a másiknak. A kérdésre bólint, de azért kihallja, hogy ez nem csak neki nehéz most.
-Melyik osztályon fog dolgozni? - Kérdez még, érdekli is, meg tényleg kezd jobban lenni. De ha már ő maga is hallja, hogy a nő szaporábban lélegzik, akkor óvatosan megfordul, jelezve jobban van.
-Elnézést, borzasztó beteg vagyok... minden orvos és nővér szidni szokott... túl... makacs vagyok, azt hiszem. De hálás vagyok, hogy megmasszírozott. Esetleg... meghívhatom valamire? Egy üdítőre? Ígérem, nem hajolok majd semmiért... - Gyatra vicc, de tényleg kárpótolni szeretni a másikat. Nem tudom mikor van ebédszünete, de ha most ráér, elhívná, minden hátsószándék nélkül. Bár ha valaki benyitna akkor se hinné félreértenék, ez mégis csak egy kórház.

Nem kis munka őt megmasszírozni, ezt belátja, a hölgy kisebb hős a szemében, hogy ennek ellenére próbálkozik. Talán azért sem hagyja ott, mert elmondja, nem tudja, hogyan kell lazán tartania magát, sosem volt ilyen, de pár éve még inkább nem az. A végére azért közös munkával elérik, hogy enyhüljön a fájdalom, fel is szólítják, üljön fel, próbálja ki magát.
Engedelmes, óvatosan megfordul, még óvatosabban ül fel. Még érzi a sajgást deréktájon, de mérföldekkel jobb.
-Ez már semmiség. - Ez már bőven az a fájdalomszint, amit el tud viselni. Bár dolgozni talán ma még nem megy, emiatt fáj a szíve. Nem baj, helyette tanul majd előre, vagy olvassa a törvénykönyvet, hasznosan üti el a pihenő időt is.
-Van otthon yambalzsam, lóbalzsam, hideg-meleg, hálás vagyok, azokkal megoldom. - Mint sportember, természetesen tart otthon mindenfélét, ha gond lenne.
-Tanulni mindig, mindenhol lehet. - Ő legalább is így látja, közben óvatosan visszaveszi a pólóját, kényelmesebben fogja érezni magát.
-Mindenképp. - Mondja a pihenésre és a meghívás komolyságára is, mert tényleg szeretné elhívni a másikat.
-Azért... a többi nővérrel ne beszéljen rólam, félek ők nem ezt mondanák. Nem szoktam bejönni, csak ha behoznak és akkor is azonnal megyek, ha tehetem. - Arra érti, ha beteg, amúgy nincs fóbiája a helytől vagy hasonló, most is megnyugodott, nem olyan súlyos a dolog, hogy benn kelljen maradnia, így nem esik ki a napi ritmusából.
Óvatosan lecsúszik az ágyról, még kicsit a derekán pihenteti a kezét, de aztán bólogat, hogy jó lesz így, mehetnek. Ismeri a járást, tudja merre a legrövidebb a büféhez.
-Mit kér? Kávét, üdítőt, esetleg ebédet? - Bármire szívesen meghívja, ez látszik, ő magának csak egy zöld teát kér, az most jól fog esni neki.
Ha megvan amit kérnek, leül vele az egyik asztalhoz, szokásos egyenes hátával, csak kicsit mocorog belé, hogy kényelmesebb legyen.

Nem kis küzdelmek árán Kelly meg tudja masszírozni Usuit, aki szintén nagy erőfeszítések árán lazítja el magát. az ember azt hinné, lazítani könnyebb, de Usui egy ideje fordítva működik. Cserébe a kedves gesztusért amit felé tanúsítanak, meghívja a nőt egy italra, elvégre hallja és látja, hogy kimelegedett a folyamatban és talán előbb fel kéne frissülnie, mielőtt újra bemegy az iratokat rendezni.
Ha nem is teljesen szál egyenes még Usui, de határozottan jobban van. Ha pihen egy, maximum két napot (többet úgy sem ad magának) akkor rendben lesz megint.
Le is mennek a büféhez, Usui maga is jártas erre, így magabiztosan közlekedik a fehér folyosókon.
A narancslére aztán bólint, ő maga inkább teát inna, így ezeket kéri ki. A hagyja kihűlni valamelyest a teát így még csak nézelődik.
-Miért pont ide jött? A legtöbben inkább valami magánklinikánál próbálnak elhelyezkedni, hiába van itt nagyobb szükség. - Érezni, nem akar vájkálni, csak pusztán érdeklődik.

Figyelmesen hallgatja a másikat, míg iszogatnak a büfében és kipihenik magukat az előbbi balesetet követve.
-A közszféra szerintem hálásabb is, ha érzik, hogy törődnek az emberrel és nem csak letudják őket, mert kötelező. Édesanyám mindig azt mondta, hogy itt nem csak fizikai értelemben tud segíteni, hanem mentálisan is. Akik ide kerülnek, általában rémültek és kevés kedves szót kapnak. Főleg a gyerekek igénylik, hogy sok figyelmet kapjanak, de a nővéreknek nincs elég idejük, így az orvosoknak sem árt besegíteni. De kötődni veszélyes, mert a gyógyítás nem jár mindig sikerrel. Összetett probléma, de úgy hiszem, ha ezek motiválják, jól döntött. - Bólint is egyet mellé, hogy nyugtázza a dolgot és kortyol pár óvatosat a teájából.
Igazából nem óhajtja feltartani a másikat, illedelmességből sem kell vele maradnia, így ha azt érzi, menne a másik vissza dolgozni, meg fogja érteni. Ha még maradna beszélgetni egy keveset vagy csak pihenni, akkor persze szívesen veszi a társaságot, ő azt mindig szívesen veszi, lévén ritkán van benne igazán része.

Kellemesen elbeszélget ezzel a nővel, a kórházi közeg şem frusztrálja, pedig több oka is lehetne rá. De így teázgatva nem zavarja a dolog.
-Itt dolgozott. Gyermekorvos volt. - Mondja, bár halkabban. Ritkán beszél erről, de maga sem tudja miért. Azzal nem bánt senkit, magát sem. Szerette az édesanyját, szerinte nála kedvesebb nő nem volt, maximum a húga. Gyerekként sokat járt be ide, de szerencsére nem azért mert beteg volt. Mostanában csak Amelia miatt jár be, ha teheti. Ha megsérül akkor már nem ennyire kézséges, betegként után bejönni ide.
-Az Ön szülei is orvosok? - Kérdezi, mert akkor értené a pályát, az elhivatottságot, elvégre Usui is orvos akart lenni valamikor régen.
Mivel nem mutatták jelét, hogy sietnének, így ő is beszélgetne még, lassanként kortyolgatva a teáját.

Kell egy kis idő, míg meg lehet szokni Usui társaságát, ez számára sosem volt kérdés, de belül örömmel konstatálja, hogy oldódnak a társaságában. Ezt már csak abból is látja, hogy elkényelmesedett a másik a székében, míg kortyolgatja az üdítőjét és úgy tűnik, szívesen beszélget.
-Szerették a gyerekek, mert mindig mosolygott. Hálás munka szerintem, gyerekekkel foglalkozni. Jó érzés, ha elfelejtik betegek és visszaköltözik beléjük az életvidámság, a csintalanság. De úgy is érezni fogja, mely területhez van a legnagyobb tehetsége. - Mert ide kell az is, affinitás, tudatos döntés lesz, ebben is biztos.
-Tanító. Az is szép hivatás. Ha így szereti a gyerekeket, azon nem gondolkozott? Mert kevesen választják szerintem az orvosi hivatást úgy, hogy van előttük más szép példa is. Mi ösztönözte erre döntésre? - Reméli nem túl személyeskedő, de érdekli miért is maradt az orvosi egyetemnél, mindenkinek más és más az oka. Neki a szülei lettek volna, a gyógyítás, de az már nem fog összejönni neki, az is biztos. Persze nem hálátlan, a mostani munkáját is szereti, úgy érzi így is sokat tehet az emberekért, talán többet is, ki tudja.

Egyetértenek abban, hogy az orvosláson belül minden szakág hasznos és megbecsülendő, de nem árt jól választani, hogy valóban örömöt találjon benne az ember és még véletlenül se égjen ki tőle. De ahogy elhallgatta Kellyt, nem fél ettől, mert valóban szívvel-lélekkel dolgozik, nem a pénz vagy a siker motiválja, hanem a gyógyítás nemessége. Ezt még inkább alátámaszja az a történet, amit mesél a nő, miért is lett orvos. Őt is ez motiválta anno, hogy mennyire csodálatos dolog visszaadni valaki egészségét, ezzel együtt a mosolyát is. Ő se nőtte ki sosem ezt az álmát, ő csupán lemondott róla. Alkatlmatlanná vált rá, beismerte, elfogadta, így keresett mást.
-Úgy fest akkor nem csak én voltam olyan, hogy tudni szerettem volna hogyan lehet annyi mindent megállapítani egy egyszerű vizsgálatból, mit is jelent gyógyítani igazából. Mert a gyógyszerek ismerete kevés. Szerencse, hogy nem nőtte ki, kevés orvos igazán lelkiismeretes és elhivatott. - Komolyan gondolja, sok orvos karrirerista, amivel nem tud mit kezdeni. Elvégre emberéletekről van szó, nem pénzről, de vannak akik mégis így fogják fel. Reméli Kelly sosem fog eljutni erre a szinte, sosem a pénz fogja motiválni, de még csak rá sem kényszerül majd erre.
-Rendőr vagyok. Riporternek tanulok az egyik közeli egyetemen. Én más módját választottam segíteni az embereknek. Lehet ezt kevésbé érzik meg, mintha mondjuk meggyógyítanám őket, de a tudat, hogy valamivel biztonságosabbak az utcák, a lakások, ha kinn vagyok... jó érzéssel tölt el. - Végtére is a sok apró sebhely Usuin nem azért van mert bűnöző vagy mert keresi a bajt. Azaz de, keresi, csak nem ebben az értelemben.
-Idebenn annyira nem kedvelnek, mindig hamarabb hazamegyek, mint kellene. De gyorsan gyógyulok. - Fűzi hozzá csak úgy, végtére is valóban nem mindenki kedveli erre, túl makacs, beleszól a kezelésbe, nem várja meg míg rendesen felépül, mert ő dolgozni akar menni. Az sem kizárt, hogy mivel jobban van, ma is megy, hiába állt be a dereka.