- Hát persze! De engem nem kell külön bejelenteni. Ott leszünk és kész...- elnevetem magam. Nem akarom, hogy nagy feneket kerítsünk ennek. Csak egy diák leszek a sok között, nekem így megfelel. Jobban mondva, így lenne jó.
Megkérdezi, engem mi érdekel, de nem tudok mit válaszolni. Megkérdezi még egyszer, másképp.
- Nem tudom... semmit- hacsak nem a magányos helyekre vágyom, ahova elbújhatok keseregni. Ugye, milyen jól hangzik? Fürkészőn nézek rá, de nem tartom sokáig a szemkontaktust. Nagyon üresnek tűnhetek (és annak is érzem magam).
- Te miket szeretsz csinálni?
Abban azoban egyetértünk, hogy mindketten a nyugisabb fajtába tartozunk. Időnként úgy pillantunk össze, mint akik már régóta barátok.
- Vénembernek érzem magam- Saját öregapám nem olyan fásult, mint én. Kínosan elmosolyodok; szeretném, ha előbbi kijelentésemet nem venné komolyan.
- Semmiről sem késtél le....- Sóhajtok. Lehet, ez a korral való játék nem közelebb hozott minket egymáshoz, mint hitte. Nem hibáztatom. Talán sakkozni kellett volna mennem a parkba, és akkor "saját" korosztályommal szórakozhatnék. Ah, tuti nem vennének komolyan. És sakkozni sem tudok. Pech. De abban semmi probléma nincs, ha ő még nem lépett a felnőttek világába. Ha tehetném, én is inkább olyan akarnék lenni, mint most ő.

- Mégis kalandor vagy...- mosolygok rá- olyan vállalkozásba kezdtél, amit nem sokan vállalnak fel manapság!
Elismerően nézek rá. Fiatal, és éretlennek vallja magát, mégis határozottan tudja, mit akar kezdeni az életével. Ha jobban megnézem, elsőre tudnom kellett volna, hogy nem átlagos srác. Olyan... finom, ilyen külsejük a művészféléknek és a melegeknek van.
- Minden dolgot több oldalról lehet megközelíteni. Azon gondolkodtál már, nem az kínos, ahigy te cselekszel, hanem az logikátlan, ahogy mások reagálnak le dolgokat?- az ember önkéntelen hasonlítja magát másokhoz, a többséghez. De miért egyértelmű, hogy a többség véleménye a jó?
Ilyesmi kategória Tamara és az apja esete is. Nem értem az apját. Logikátlan minden, amit mond: odahívja Tamit magához, majd összevész vele. Pszichopata vagy mi van?! Kiborít. Elkeseredésem átragad Samuelre is. Lelkére veszi és úgy érzi, meg kell vígasztalnia.
Meglep, és mégis jól esik ilyen mérvű együttérzése; pedig, ahogy mondani szokták, ez csak a jéghegy csúcsa, fogalma sincs, miken mentem keresztül. (Talán jobb is, ha nem tudja meg)
- Nagyon jól tudja, mit érzek a dologgal kapcsolatban. Azt is, iránta mit érzek... De mintha ez kevésbé számítana már- Igazán toleráns voltam a hajtóvadászat alatt, és eltűrtem mindig mindent. Tamara azt nem képes belátni, elérte a célját; épp csak nem azt az eredményt kapta, amit várt.
Ahogy az érzelmeimről beszélek neki, kicsúszik az is, mennyire nem érzem azt viszonozva. Samuel erre megkerülve az asztalt, elém guggol. Hirtelen nem értem, mi ütött belé, aztán megértem. Vígasztal.
- Ne hülyülj már, inkább ülj ide, mellém- húzom fel a guggolásból a kezénél fogva. Kicsit magunkra vonta a figyelmet; de ha leül, a figyelem is ellankad. Remélem.
- Teljesen igazad van. Néha úgy érzem, az agyára megyek, annyiszor mondom neki és sosem bántom az apja miatt. Az olyan, mintha szembe köpném őt, magamat, az erőfeszítéseinket. De folyamatosan úgy érzem, távolodunk, és én ebbe...- belehalok. Érteni fogja, ha nem is szó szerint. Érzi, mennyire fontos nekem Tamara, különben nem reagált volna rá ilyen hevesen. Becsülöm, hogy képes erre. A legtöbben magukba folytják az érzéseiket. Én is, Tamara is.
- Nem lehet elégszer elmondani, igaz?- a szeretetről beszélünk, bár nem nevezem nevén. Ha valaki hallana minket, azt hihetné, most készülök neki szerelmet vallani. Ha megtenném, tuti nem hagyná hidegen.

- Hé, nyugi már... Talán rádborítottam valamit?- most nem az agresszorra gondolok; hanem hogy azt hiszi, én is neheztelek rá. Semmi rosszat nem tett.
- Nem voltál tolakodó. Én érzem magam annak, hogy először beszélünk, és máris a problémáimmal traktállak ahelyett, hogy ... valami értelmeset csinálnánk- mert az önsajnálat és az önigazolás keresése rossz alternatíva. Nagyon-nagyon rossz. Rávigyorgok.
- Az ölelés nem is rossz ötlet...- Tamarával bújtunk sokszor össze; szavak nélkül. Még az illata is képes volt megnyugtatni. És azt hittem, én is ilyen hatással voltam rá. Elveszítettem ezt a képességemet, azt hiszem.
- Komolyra fordítva a szót... Ha komolyan gondolod.... Azt hiszem, jót tenne egy ölelés. Komolyan- mondom, kissé hebehurgyán. Ha az előbb magunkra vontunk a figyelmet, amikor Samuel elébem guggolt, ez sem marad majd el következmények nélkül.
- De aztán fogd be a füled, kapsz hideget, meleget...- készítem fel, pillantok körbe; és ahogy rá nézek, láthatja bennem a kettősséget: a vágyat, hogy megtegye, és a vágyat, hagyjon meg minket láthatatlannak. Bárhogy is dönt, nem gondolok rosszat róla. Sokkal több jót képezlek róla, mint amit el tud képzelni.
//Remélem, mellém ülsz, és nem vissza a korábbi helyedre//
Aztán a kajálás kapcsán témát váltunk. Rögtön ki is kapcsol, olyan érdekeset mond.
- Úgy érted, a hús íze nyom el mindent, az dominál? - kissé hitetlenkedve nézek rá- Tudod, az előbb olyan szép metaforába foglaltad, -omlós keringő volt, sajt és hús között, ha jól emlékszem-, hogy megindult a nyáltermelésem a szavaid hallatán. Most meg erre a húsra mondod, undorító? - csodálkozom. Nem hiszek a fülemnek. (Nem harag; nem vádlás. Csak csodálkozik.) Érezheti, érdekel a megközelítése.
- Oh, legközelebb McFish-tkérj, abban hal van!- nevetek fel kissé megkönnyebbülten. Oké, hogy megeszi a sajtburgert, és nem választja szét az ízeket, de ha van valami, amit jobban szeret, miért nem választota azt?- Én a halas ételekért nem ugrálok- vallom be könnyedén. Nincs ebben semmi gáz. Valaki ezt szereti, valaki meg azt.


Lassan befejezzük az evést, a kólámat is elszürcsöltem halkan a beszélgetés és a falatozgatás alatt. A krumplit is úgy tömtem be, alig vettem észre.
- Sam... Sammy...- próbálgatom, melyik esik számra. Utóbbihoz húzok, de tudom, csak azért, mert a testvérei "öccse". Egyenlőre egyiket sem erőltetem, úgyis számra jön valami, neki meg mindegy, gondolom, azért mondott kettőt is.
Egymásra rakja a tálcákat, ahogy kiürülnek a dobozaink, és jelzi, mehetnénk.
- Oké, menjünk. Hozzak még innivalót?- csak után kell tölteni a poharakat, ez most semmibe nem kerül.
Ha kikeveredünk az utcára, mellé szegődöm; megyek arra, amerre ő.
- És hova viszel először?- kíváncsiskodom máris.

- Nem akarlak bejelenteni, csak jó lenne tudni, mikor milyen filmet vesznek... és szeretnék szólni neki, meg szoktam vele beszélni az ilyen dolgokat. Persze, mondani fogom, hogy tegyen úgy, mintha ott se lennénk, elmagyarázhatom neki, ő nem égetős tanár, ha...jól viselkedünk.
Mert tud az lenni és ki is nézi belőle. De nem érti, miért baj, ha szólnak előre Quentinnek.
Próbálja megtudakolni mi motiválná a fiút, de olyan elveszetten állítja, hogy semmi... Hogy nem lennének hobbijai?
- Akkor keresünk dolgokat, amiket élvezel. Annál jobb! Egy csomó mindent kipróbálhatnánk! Ez lehetne A nagy projekt! Mit szólsz? Írnék egy listát és kihúznám, ha valamelyiket nem élvezed
Egészen fellelkesül, kicsit még fészkelődik is a széken. Mintha Noel lenne Ollókezű Edward, aki most csöppent az életbe. Ki kell találni mit szeret, miben tehetséges. Egészen meglepő, kreatív dolgok is születhetnének. Nagy, csillogó szemmel néz rá, mennyire szeretné. Noel a könyv, amit felfedezhet, a mű, amit megírhat. Megint elragadtatja magát.
- Én írni és olvasni, elmerülni végtelen történetekben! A filmeket is kedvelem és sétálni gondolatokba és benyomásokba merülve, beleveszni egy váza mintájába, vagy akár a szélfúvás dallamába, egy illatba, a fénybe, mindent szeretek!
Jelenti ki lelkesen, mély átérzéssel.
- Hiszen a világ annyi fantasztikus dologgal van tele! Úgy szeretném mindent megélni, minden kavicsot megérinteni, minden lobkoronák közt átsütő fényárban megmártózni és...ne haragudj elragadtattam magam
Kap észbe, megmerevedik, majd zavartan félresöpri a haját az arcából.
- Ugyan, miért? Valamiféle egészségügyi problémáid vannak?
Vénembeer?
- Igazad van, nem késtem!
Mosolyodik el szélesen.

A kalandorságon elpirul, ez nagyon jól esik neki.
- Köszönöm... elég nehéz tudod, de van már managerem.
Eric nagyon sokat segít neki.
- Igen, több oldalról, de az elég kínos volt, amikor elejtettem a pénzt...
Hiszen az ő egész személyisége kínos, zavarba ejtő és szánalmas, ezzel pedig tökéletesen tisztában van. Tény volt ez, egész életében.
A Tamarás dolog egészen meghökkentő számára.
- Dehát...számít! Ő is szeret, gondolom, biztosan viszonozza, hiszen a szerelem az egyik legnagyszerűbb érzés lehet, miért nem próbáltok meg erre koncentrálni, erre a mindenen túlmutató, legerősebb érzésre?
Komolyan nem érti, mindent megadna érte, ha akár egyszer a közelébe kerülhetne, ha érezhetné, ha valami végre 22 év után képes lenne megmozdulni belőle. Noel fel sem fogja mekkora kincs önmagában már csak az, hogy képes érezni.
Mikor oda kuporodik elé és Noel felhúzza nagyon elszégyelli magát. Dehát mondta is, hogy ő ciki. Visszaül szépen a helyére és megsemmisülten mered maga elé.
- Nem akartalak kínos helyzetbe hozni...
Nyikkanja, mint egy rosszul olajozott ajtó. Főleg, hogy tudja, mennyire kerüli az ilyesmit. Aztán megint Noelra figyel, hiszen ez most fontosabb. Ebbe...belehal? Ijedten néz rá
- Ne, ne, helyrehozzátok!
Összerezzen, nem mer már hozzáérni
- Ha érdemes rá, hogy beleszerettél, akkor észre fogja venni, hogy Neked van rá szükséged, nem az apjának!
Aztán felsóhajt
- Nem tudom...
Fogalma sincs, ebben a szerelem kérdésben konkrétan a legrosszabb embert kérdezi.

Egyre mélyebbre süllyed a székében.
- Nem...csak kínos helyzetbe hoztalak... Úgy érzed rámborítottál valamit?
Ezt nem érti, ő csak bocsánatot kért, de lehet ez a fiúnak az agyára megy és szabadulna tőle. Nem ő lenne az első.
- Gondolom jól esett kiönteni a szíved valakinek, aki még nem ismer igazán
Nem hibáztatja, csak fél, hogy elszúrta, hogy Noel ráborított valamit, a furcsa, agresszív idegen jut eszébe, aki megalázta.
Az ölelésre felkapja a fejét, azt hitte, mindezek után visszakozni fog.
- Hát, segíteni szokott...
Ő úgy érzi, inkább Noelt zavarná, ha megszólnák őket, de való igaz ő sem szívesen hallaná megint, hogy buzi. Nagyon nehezen viseli ezt a vádat.
- Mi lenne, ha olyan helyen ölelnélek meg, ahol senki sem látja?
Hiszen észleli, hogy Noel is hezitál, talán csak a többi ember miatt. Lehet, hogy őt is csúfolták? Bár ott van Tamara, kétli.
//egyelőre visszaült a korábbi helyére//
Mikor esznek, bólint. A hús íze elnyomja a többit ennél a kajánál és ezt a fajta húst ő nem szereti.
- Ó, igen, mert külön külön akartam átérezni egy-egy ízt, majd a harmóniájukat, de a húsé erőszakos volt és minden figyelmet magának követelt, végül...legyőzte a többieket. Olyan volt, mint a halál, elnyomta az omlós puhaságot, a fanyar savanykát.
Tudja, hogy nagyon elvolt és Noel talán nem érti őt...
- Ja igen, tudom, dolgoztam Mekiben...
Kirázza a hideg.
- De most nem volt rá pénzem. A bátyám legjobb barátja halmániás, de olyan értelemben, hogy halakat tart és rosszul lesz, ha valaki akárcsak szóba hozza a halevést. Előtte sosem szabad halat enni
Teszi hozzá nevetve, egyáltalán nem baj, ha ő nem szereti ebből a szempontból Leo nagyon megedzette.


Miközben Noel eldönti hogyan hívja kissé vállat von.
- Amelyik jobban esik.
Pakolgat közben és bólint az innivalóra.
- Megköszönném. Én gyömbéreset kérek, ha van, az a kedvencem.
Amíg Noel hozza az italokat, ő elpakol, majd felkerekednek. Nagy levegőt vesz, befordulnak egy park felé, az elején még sok a sétálóutca, de beljebb egyre sűrűbben nőnek a fák, arra kevesebben járnak. Ráfordulnak az egyik járdára, ő a kihaltabb rész felé mutat.
- Szereted a fákat? Mert...ott esetleg megölelhetnélek! Aztán a fákat is megölelheted és annyi szeretet kapsz, hogy meglátod...egészen más színben fogod látni a világot.
Legalább nem lenne közönségük, úgysem értenék. Hiszen az emberek ítélkeznek, elhamarkodottan. De ők tudják, a szeretet mennyire fontos, bár Sammy nagyon izgul, nem szokták ölelgetni... Folyton csak vágyik rá, Quentől kap néha ilyen gesztust, de ő sem viszi túlzásba. Talán az anyja ölelgeti többet, de ez most más, mert Noel egy fiú.

Szorongással figyelem a reakcióját. A végét mégis elnevetem.
- Ha jól viselkedünk?- Ez haláli, tényleg. De úgy érzem, meg kell magyaráznom valamit.
- Én csak azt akartam mondani, nem kell külön bejelenteni. Úgy értem, engem. Vagy nem nyitottak az órái? Neked is szólni kell, ha be akasrz menni, be akarsz vinni valakit? Nem ellenzem, csak...- nem akarom felhívni magamra a figyelmem. Szerintem érti, ha ki sem mondom.
- Hm... Megpróbálhatjuk!- adom rá áldásom. Samuel sokkal érdekesebb fiú, mint elsőre tűnt. Nem is olyan gyámoltalan. Most is inkább ő a domináns; a kezébe veszi az irányítást, hogy felrázzon édes közönyömből. Igazából már az is felráz, ez számára mennyire fontos neki.
Emlékszem arra a srácra, aki úgy gondolkodott, mint most ő. De hol van az már? Az álmodozás akkor este ért véget, amikor kórházba kerültem egy játék miatt.
- Szerencsés vagy...- összeharapom a szám. Ez jobb megkőzelítés, mint az, mennyire kiábrándult vagyok én.
- Jaj, dehogy haragszom! - magamat is meglep, mennyire jó hallani, hogy vannak még ilyen életigenlő emberek. Általánosságban az önzést látom és a mások iránti közönyt. Samuel pedig még a szélbe is szerelmes.
- Ezt inkább hagyjuk...- most én leszek merevebb, akaratlan. Az egészségügyi problémáimról itt senki sem tud. Ismerve más új barátom érzékenységét, gyorsan hozzáteszem- Inkább arról van szó, mennyire fáradtnak érzem magam- lényegében nem hazudok. Mert igaz ez is.
A mosoly megint oldja a feszültséget. Reménykedem benne, hogy ha csalódik is, nem törik meg annyira, mint én.

- Wow! Máris felfedezett valaki?- sokkal előrébb jár, mint gondoltam. Azt hittem, csak írogat, mintegy magának. De ha managere van, akkor felfigyeltek már rá, kézben tartják a sorsát, és azon ügyködnek, minél hatékonyabban legyen elismert. Megérdemelné. Emberileg máris sokkal többet adott, mint tucatnyi más ismerősöm, együttvéve.
- Elejteni valamit... nem hétköznapi? Bárkivel előfordulhat. Ettől ne leszel nevetséges. Nem volt kínos- mondom neki nyugodt hangvétellel. Sem meggyőzés, sem értetlenkedés nincsbennem. Tényszerű, amit közlök, mert ez a véleményem. Én így gondolkodok.
A Tamara téma felszínre kerül. Sokkal jobban tudok vele beszélni erről, mint a szüleimnek; ők elfogultak Tamarával kapcsolatban, hiszen a legnagyobb magányomból éppen ő húzott ki (és most ő lökött oda vissza).
- Nézd, ehhez két ember kell. Én eleve miatta vagyok itt; de ha nem kér belőlem, nem fogok a nyakán lógni. Érzem, mikor vagyok felesleges- mondom lemondóan.
- A szerelmünk nem oldja meg azt a problémát, milyen viszonyban van az apjával- nézek mereven magam elé. Ha nem lenne lehetetlen, azt hinném, én vagyok ebben a hármasban a szamár, és Tami apja a ló. De valóban, őt sokkal inkább előtérbe helyezi; én csak akkor vagyok fontos, amikor... Nem is vagyok fontos neki. Mondja csak, de semmivel nem bizonyítja.
A feltételes mód megüti a fülem. Lehetséges volna, hogy Samuel még sosem volt szerelmes?
- Olyan szerelemre vágysz, amik meg vannak írva?- kérdem, kissé bizalmasabban, hozzá hajolva, más meg se hallja a kérdést, csak ő.

Nem sokkal később meglepő módon próbál erőt önteni belém. Túl heves a reakció, magunkra vonja mások figyelmét, ettől pedig zavarba jövök. Gyorsan felhúzom. Magam mellé ültetném, de ő visszaül inkább a korábbi helyére. Fura, de most ez is visszautasításként hat, noha az érdeklődése nem lankad, és továbbra is igyekszik arról meggyőzni, semmi sem olyan fekete, ahogy én látom.
- Bonyolult ez- túrok bele a hajamba. Tudom, hogy Tamarának szüksége van rám; egyedül talán el sem jutott volna idáig; csak közben elfelejtődött, nekem mennyire nagy szükségem van rá. Erről sosem beszélünk. Ha véletlenül ki is csúszik valami, mindjárt bűntudatot szül, az pedig messze van a szerelemtől.
Megerősíti egy korábbi észrevételemet, hogy Samuel nem volt még szerelmes, amikor a vallomásokról (nem) nyilatkozik. Vállat vonok; nem lényeges; én sem tudom már... A szavaknak amúgy sincs akkora ereje.


- Jaj nem, dehogy- legyintek, nem akarom jobban zavarba hozni. Talán jobb is, ha nem emlegeti azt a hülyét, aki korábban mindkettőjükre képes volt ráugrani.
- Bevallom..., igen. Nem tudom, hogyan sikerült...- szakemberek nem jutottak hozzám ilyen közel. Legalábbis így érzem. Vagy mégis tudom? Talán épp azért, mert nem maradt közönyös, hideg, távolságtartó.
- Ha őszinte, akkor igen...- mondom az ölelésre. Ölelgettek engem már néhányan, mégsem éreztem jobban magam.
Ambivaens érzés, hgy vágyom az ölelésére; úgy érzem, kedves lenne, őszinte és valóban vígaszt, erőt merítenék belőle. És ellent mond ennek, hogy érdekel, másokból ez milyen reakciót váltana ki, hogy tovább ne menjek, csak annyival, hogy megnéznének minket, hamis véleményt alkothatnának. De meglehet, a lehetőséget most szalasztottuk el.
- Meglátjuk, oké?- nem akarom, hogy úgy érezze, vissza akarom utasítani, mert nem erről van szó. Ha most lettünk volna egy kietlen helyen, biztos a nyakába borulok. Talán még el is sírom magam. Fene sem érti, miért érzékenyültem így el.

Mosolyt csal az arcomra, amikor az ételről magyaráz. Sokkal jobban beleélte magát, még annál is jobban, ahogy én szoktam.
- Tudod, neked a véredben van a költészet- nézek rá elismerően. Még sosem hallottam korábban a húst a halálhoz hasonlítani, de ... meggyőzött.
- Uh, ha viszont ennyire... undorodsz, miért jöttünk be ide?- nem emlékszem, hogy kifogása lett volna. Nekem meg nem lett volna ellenemre tovább menni; vannak még olcsóbb gyorséttermek a környéken.
- Jaj, te... nagyon keveset tudok még rólad- csóválom mosolyogva a fejem- Nyugodtan szólj, ha olyat készülnék tenni, ami nem való kedvedre- mosolygok rá.

Ízlelgetem még a beceneveit. Nem szokásom beskatulyázni az embereket, rá sem fogom azt húzni "öcsi", mert mindenki más így kezeli. Számomra ő egy érdekes és komoly fiatalember. Örülök, hogy megismerhetem, hogy engedi magát megismerni.
- Ok, hozom!
Pohárral kezünkben megyünk ki a levegőre, vetjük bele magunkat a kora esti Los Angeles hangulatába. De nem ez vonz, hanem annak lehetősége, egy olyan helyre visz, ahol egyedül lehetek (lehetünk). A parkban is a kihaltabb részek felé vezet. Ha már jártam is erre, ezeket a részeket nem fedeztem még fel.
- Nem gondolkodtam még ezen...- mostanában biztosan. A szeretet önmagában mintha kihalt volna belőlem, pedig Tamarát szeretem. Tudom, hogy szeretem. Jó lenne feleleveníteni azt az érzést, szeretni, szeretve lenni. Nem érzek ebben semmi kivetnivalót, veszélyeset.
- Oké, menjünk!-Határozottabb léptekkel indulok tovább. Vágyok oda érni, metapasztalni, amiről Sam beszél. Sam, Sammy, Sam...

Félszegen ő is elmosolyodik, mindjárt arra gondol, hogy ez cikin hangozhatott.
- Tudod hogy értem... Hát, nekem nyitottak és Quentin nem bánná, csak azért gondoltam megbeszélni vele, mert én fejből nem tudom, milyen filmek mennek. De ha megnézed a suliban, biztos ki van plakátolva, és nem akarod, nem feltétlenül kell szólni.
Legfeljebb Quentin meglepődik. Izgatott lesz attól, hogy majd felfedezik Noel hobbiját, előre gyártja az ötleteket, mivel kellene kezdeni, mit kellene kipróbálni, ő maradna a listánál, van is nála toll és papír, de valahogy a Meki nem ideális környezet nagy gondolatok, s tettek megvalósításához.
- Beleegyeztél, most már nem mondhatsz nemet
Mosolyog rá, remélve ezzel nem helyez nagy nyomást a másikra. Ő nagyon fellelkesült, úgy érzi Noelen keresztül alkothat, teremthet.
Szerencsés... nem nevezné magát annak, de most nem akar lesújtó lenni.
- Te is az leszel.
Aztán kissé megdöbben, Noel hideg lesz és elutasító az egészségügyi problémák kapcsán, pedig ezt fontos lenne tudnia, mert akkor nem talál ki olyan dolgokat. Kissé hátrahúzódik, túl tolakodónak érzi magát, lesüti szemeit.
- Akkor talán az alvás a te hobbid. Írod az álmaid? Szoktál álmodni?
Kérdezni, azt mégsem tudja elereszteni, hogy ő hobbikat fog kitalálni a fiúnak.

- Van egy férfi, aki fiatal tehetségek iránt érdeklődik, még felfedezőben vagyok...
Szögezi le, hogy ez a folyamat épphogycsak elkezdődött.
- Ohh...igen, néha mindenki elejt.
Ezzel nem tud ellenkezni, mindenkivel elő szokott fordulni.
- Nos, ezt megértem...így látatlanban nem tudom azt mondani, hogy tényleg az vagy, viszont talán csak te érzed magad annak és neki egészen más a véleménye. Kérdezted már erről?
Ő tudja milyen nehéz szóba hozni az ilyesmit, mégis fontos lenne, ha tisztában akar lenni a valósággal.
- Igen, mert az ő dolga, hogy milyen viszonyban van az apjával, a szerelmetek szerencsére más lapra tartozik.
Ő ezt nem látja bajnak, sőt nem is egészen érti, miért kell ebbe feltétlen belekeverni az apját, hiszen a szerelem a fontos, az ő eszményi kis lelkében győzedelmeskedik a gonosz apukák felett. Kissé zavarba jön, mert ezzel elárulja, hogy nem tapasztalta még meg. Minek is tagadná...
- Megírva? A tökéletes szerelemre gondolsz? Szerinted milyen az, a tiétek nem olyan?
Persze válaszolnia sem ártana nem csak kérdéseket feltenni. Elnéz a fiú válla felett.
- Nekem bármilyen érzelem tökéletes lenne...
Elhallgat, ez nehéz téma, terelne is, különben is sokkal érdekesebb Noel és Tamara, mint az ő képtelen hozzáállása, akár Chloéhoz, akár a többi lányhoz.

- Kérlek ne bánd meg, hogy meséltél nekem magadról, az számomra nagy kudarc lenne, én...örülök neki.
Mondja gyorsan, kissé hirtelen.
- És én tényleg nem fogom továbbadni.
Ebben jó, rengeteg titkot őrzött mindig is. Hogy az őszinte ölelés gyógyít, arra biccent, elgondolkodik, nem is hamis szándékkal tenné, csak a segítőkészség vezeti, hiszen neki is voltak nehéz pillanatai, neki is jól esett volna. Támogatni akarja. Viszont Noelben nem biztos és nem csak a tömeg miatt.
- Jó...
Néz félre, megint túl erőltetősnek érzi magát - szándékaitól független.

Kicsit izgatott lesz, ahogy Noel megdicséri.
- Szeretnéd hallani az egyik versemet? Néhányból tudok idézni
De csak akkor mondja el, ha a másik hallani akarja, máskülönben nem terheli vele. Szégyenkezve üti le fejét, kezdi el piszkálni immár üres poharát. Ő nagyon megijedt a támadótól és Noel szerette volna...
- Mert a szökőkút rossz ötlet volt...
És neki nagyon sok rossz ötlete van, s egyáltalán nem biztos benne, hogy az ölelés nem-e valami elbaltázott agyszülemény volt. Nagyot nyel, felpillant Noelra és biccent.
- Szólni fogok...
Nem jó ebben, sokszor enged másoknak.

Örömmel veszi a gyömbért, mosolyogva köszöni meg, s kezükben az italokkal indulnak útnak. Ő már felfedezte a rejtettebb részeket, kihalt ösvényeket, legalábbis ennél a parknál ismeri //ennyi manipuláció belefér XD// s ahol sűrűbben nőnek a fák, nagyobb kicsit a fű, nincs letaposott ösvény az emberek is eltűnnek mellőlük szépen lassan, mígnem csak ő maradnak a fölébük magasodó ősi tölgyek árnyákéban. Mutat valamerre, arrafelé pedig már tényleg nincs egy lélek sem. Kicsit furcsának találja, hogy valaki nem gondolkodott még azon szereti-e a fákat, de talán csak nem maradt még velük egyedül.
- Pedig igazán csendes, diszkrét és fantasztikus élőlények. Eric szerint biztosan érzik, ha az ember megsimogatja őket...
Pillant fel kissé tátott szájjal a széles lombok közé, szemét picinykét behunyja, épp csak annyira tartja nyitva, hogy lássa az utat a lába előtt, közben mélyen beszívja a természet illatát, a zöldet.
- Szerintem most mindent túl szürkének látsz Noel
Fordul hirtelen a fiú felé, valóban élénkebbek, erősebbek itt a színek.
- De nézz csak körül, minden él, minden zöld, tobzódik! Ez...pedig benned is ott van, hiszen szeretsz, talán el sem tudod képzelni, hogy az milyen zöld, mennyire hatalmas dolog!
Itt már nincs senki, csak ő és a fák, nem gondolkodik, tudja ha gondolkodna, sosem merné megölelni, de így, hevesen magához szorítja, mégis gyengéden és óvva, mint egy kisebb gyereket. Neki ez eleve furcsa, hisz a családban ő a legkisebb, ugyanakkor valahol természetes is. Talán Noel is átérzi, vagy belélegzi és kicsit kilép a szürkéből és kicsit engedi magát elragadtatni.

- Bocs, hülye voltam...-visszakozom- Ezt rád bízom, jó? Szólsz, hogy megyünk, valami érdekes filmről fog mesélni, csak jól járhatunk vele- ebben ő járatosabb; én vakegér vagyok a suliba, és csak oda megyek, ahova nagyon muszáj. Igazából azt sem tudom, ezt a plakátot hol kéne keresnem. Tavaly év elején még biztos nem volt filmklub...
- Jól van, megfűztél...- régóta ó az első, aki egyáltalán hív valahova. Ráadásul nem kényszergyógykezelésre csalogat.
- Az igazság az, már most is annak érzem magam- elmosolyodom. Kedves srác.
Valahogy elkanyarodunk az egészségem felé, és ez nem kedvenc téma. kicsit meg is hőkölök, mert majdnem olyan kérdés ez, mint amikor a pszichológus kérdezte: "és kísértenek-e még az álmaid"? Baromarc, ha nem emlegeti, talán el tudnám felejteni, így viszont valóban mindig, minden ülés előtt rosszat álmodtam (és újabban megint elő-előfordult).
Samuel viszont nem tehet róla, hogy ismét gyenge pontomon talál.
- Csak mint mindenki más.. , gondolom. Néha szépeket, és néha... nem. Biztosan ismered az álom fiziológiáját: olykor a tudattalan tör felszínre, máskor emlékképek vagy éppen vágyak fogalmazódnak meg- mondom csendesebben. Régen beszélgettem már bárkivel is az álmaimról.
- Te sokat alszol? Színesben álmodsz? Írsz arról, miket látsz?- kérdezek vissza. Talán nagyobb a beszélőkéje mint nekem, és szívesebben is mesél erről; hiszen amikor kérdezet, akkor is mosoly volt az arcán.


- Ó, értem. És érdemileg is segít? Téged karolt fel vagy többeket?- remélem, nem rossz kezekbe került. sammy olyan ártatlannak tűnik. Talán némelyek csak arra használják a magafajtát, hogy kihasználják, miután behízelegték magukat.
Bólintok. Na látja, elejteni valamit szóra sem érdemes.
- Hát persze- sóhajtok- De nem egyezik a véleményünk- lehajtom a fejem. Tamara néha nagyon furcsa dolgokat mond és csinál.
- Bár ilyen egyszerű lenne, Samuel- csavarodik a szívem. Én nem tudom ilyen élesen kettévágni a kettőt, mert Tamaráról van szó. Az én szememben róla van szó, az apja kevésbé érdekel. De nagyon féltem őt.
- Sokféle szerelem van a regényekben, versekben, dalokban megírva. Sokan vágynak valamilyenre, amit eszményinek tartanak, amit láttak, hallottak valahol. Arra utalt a kérésem, vajon te is ebbe a csoportba tartozol-e, vagy hiszel abban, neked is megvan valahol a párod, csak rá kell találnod? - kérdem, most először talán kissé ábrándosabban- Tudod, én megálmodtam Tamarát. Kb egy évvel azelőtt már, hogy találkoztunk volna... És szinte azonnal belezúgtam, ahogy megszólított.
- Nem, ezt te sem mondod komolyan...- ingatom a fejem és sorolni kezdem:- éhség, szomjúság... Ugye, nem ezekre gondolsz? - kíváncsian nézek rá.
Ismerkedünk, már nem csak felületes válaszokat adunk egymásnak. Talán akad valaki, aki tetszik neki, de bátortalan megszólítani. Ezt simán el tudom képzelni róla. Pedig csak az idejét vesztegeti. Szép és szelíd lelke van. Ideális társ, ideális barát lehetne...


- Nem, nem bánom... csak nem vagyok ehhez hozzászokva, tudod- kicsit birizgálom azt a tincset, ami a homlokomba tekeredik. és atán elmosolyodok azon, amit mond- Kudarc? Ha tudnád, veled többet beszéltem, mint az elmúlt hetekben összesen!
- Köszönöm. Nekem is lakat a számon- jelzem, ami közöttünk elhangzik, titok marad.
Van egy pillanat, amikor úgy érzem, meg is tenné, nem csak beszél arról, hogy az ölelés jó és segíthet..., de az a pillanat elszáll, és ő a helyére ül vissza. Igaz, mondja, később még megteszi, de mindketten tudjuk, az már nem lesz ugyanolyan.

Ennek ellenére sem törik meg köztünk a beszélgetés fonala, s lassan a hiányérzetem is befoltozódik.
- Megtisztelsz vele...- hajolok előrébb, félre tolva a tálcám. Már a hamburgerről folytatott kis szóképei is megjelentek előttem, és most úgy hiszem, talán valami komolyabbal áll elő.
- Én vagyok beszari, nem az ötleted volt rossz. Férfiasan bevallhatom. Mostmár bírom a titoktartásod- mosolygok rá.
Megállapodunk, hogy kisegítjük egymást, ha ilyesmiről lenne szó, hogy ne kerüljünk olyan helyzetbe, amibe a másik nem szeretne.
- Oké, én is. Akkor megegyeztünk!- kezet nyújtok, illik ám ezt meg is tartani.

Üdítőkkel a kezünkben indulunk el. Határozottnak tűnik, ahogy a park belseje felé nyomul. Megyek vele, vissza se nézek. A fák szeretetével zavarba hoz, nem tudom, mifélére gondol. Mert hát szeretem a fákat, de össze se lehet hasonlítani azzal, ahogy a szüleimet vagy Tamarát szeretem.
- Eric?- ezt a nevet még nem említette- Amúgy igaza van, szerintem is. Minden élőlény képes érezni, érzelmeket közvetíteni.
Követem Sammy pillantását, felfelé, a lombok felé. Túl sűrű, hogy áttörjön közöttük a lemenő Nap, csak a megszűrt fény hatol át.
- Neeeem is...- ó, jaj, akaratom ellenére azt hiszi, depressziós vagyok. Folytatni se tudom, mert elém perdül hirtelen. Tünde lesz belőle, még a szárnyait is látni vélem. Vagy inkább erdei manó? Ahogy nézem, elakad a lélegzetem. És akkor megölel...
Nem fiús ölelése van, valamiért inkább Tamiéhoz hasonlít, mégis más. Gyengéd, ugyanakkor bizseregni kezdek tőle. Érzem, hogy elpirulok, és mégis, a kezeim önálló életre kelve ölelik őt vissza. Fura, mert nem számítottam most erre, le sem voltam törve éppen, mégis... jól esik. Lassan eresztem ki a levegőt, húzom kissé közelebb egy pillanatra, mintegy köszönetet mondva, aztán lazítok, bár a szemem még nem nyitom ki.
- Gyere, másszunk fel oda- mutatok fel az egyik fa vaskosabb ágára (valamivel később)
Ha már eengedett, rugaszkodok és húzom is fel magam, aztán fél kezem lenyújtom érte:
- Gyere, Sammy, mire vársz még?
Igaza volt, és nem tudom, mit csinált: most minden smaragzöldnek látszik.

Meglepi, hogy Noel most visszaszívja az egészet, mikor már belement volna, hogy nem szól Quentinnek. Talán mert akkor neki kellene utánajárnia, milyen filmet vesznek?
- Majd nem szólok rólad...de utána úgyis meg fogja kérdezni ki vagy, nincsenek tartós baráti kapcsolataim
Ezt kicsit megremegve mondja ki, pillája is remeg közben, hiszen elég kínos bevallani, akkor is, ha tény. Mégis elmondja, talán mert Noel is hasonló cipőben jár.
Ő nagyon izgatott, hogy felfedezhet valakit, Noel is benne van, előre várja, hogy együtt csináljanak dolgokat.
Fogalma sincs, hogy a betegség után ismét beletenyerelt egy kellemetlen témába, de Noel nagyon általános választ ad, bólogat.
- Sokban függ attól, milyen gondolatok foglalkoztatnak, élmények értek a nap folyamán, de rengetegen nem emlékeznek rájuk. Ha te igen, akkor szerencsés vagy, hacsak nincsenek lidércnyomásiad
Kicsit vállat von, miért is lennének, ezzel is próbálja Noelt feldobni.
- Elég sokat...és színesben, igen. Miért te nem színesben? Szoktam, néha versekben...nekem elég sok időm van rá.
Mondja halkabban, elfelé nézve, ő nem siet se iskolába, se munkába.


Ericre felkapja a fejét, még mindig annyira különös neki a férfi.
- Nagyon érdekes, neki ez a hobbija, van egy festő barátja, akit felkarolt és egy fotós, de most csak én vagyok.
Szeretne megismerni is, úgyhogy tényleg nagyon különleges manager...
Egy igazi mágus, de ezt már nem teszi hozzá, így is túl álmodozónak hat néha.
Visszatérnek Tamarára
- Csak ebben az apás kérdésben? Vagy más témában is nagyok a különbségek?
Ő igazán nem ért a párkapcsolatokhoz, hogy függ össze a szerelem az ellentétes jellemekkel.Ezen gondolkodik, amikor kissé megakassza ezzel a kérdéssel, sápadt lesz és szomorú, hiszen ő egészen reménytelen ebből a szempontból. Kiszárad a torka, érzett már ilyet a nap folyamán, de Noel is csak biztatja, mint Eric, miközben ő tudja, rá semmilyen lány nem vár, mert képtelen érezni irántuk bármit is, ami megmozgatná...
Hogy a saját neme várna, arra gondolni sem mer. Ismét vállat ránt, lehel egy "talánt" majd haloványan mosolyog azon az első találkozáson.
- Pontosan őt? Akkor ez nagyon különleges, akkor még a nézetkülönbségek sem szakíthatják szét, nem?
Megálmondta, belezúgott, varázslatos történet. Miért nem hisz hát benne?
- Nem ezekre, szoktam mindenféle földi dolgot érezni, ám a szerelem nekem...
Megcsóválja a fejét
- Nem akarok erről beszélni
Jelenti ki. Mit is mondhatna? Hogy képtelen rá? Mit kapna Noeltől akkor? Ha szörnyűségeket, ha a b betűs szót, azt nagyon nehezen viselné el.


Nagyot sóhajt, hogy nem bánja. Visszamosolyog rá, biccent, hogy az ő titkai is megőrződnének egyébként,
vesz egy mély levegőt, kicsit izgulva, hadarva adja elő, de ladarálja egyik kedvenc versének néhány sorát. Tovább nem mondja, mert cikibb strófák követik az elsőt.
//úgy okoskodtam, h Tóth Árpád érzékeny impresszionizmusa illene Semmyhez a legjobban XD Szóval légyszi ezt most mint magyar ne ismerd fel XD//
- Csillag! e csüggedt órán, míg bánatok zilálnak
A fogcsikorgatások bolygóján, s reszketek,
Engedd feléd feszítnem, szédülőn, reszketeg
Lajtorjáját szegény emberfantáziámnak.
Örök fényed figyelve, fenséges ős planéta,
Oly jó most eltörpülnöm s nagy búm alázva mérnem:
Mily halk s kis mozgolódás a roppant, régi térben
Szívem fájó verése s e lomha éji séta...

Noelre pislog, biccent
- Igazad volt, én se szeretem mások figyelmét felhívni magamra. Akkor megyehetünk, ez végülis kompromisszum...
Nyújt kezet, bár az ő érintése óhatatlanul is finom, érzékeny. Máskor ő nem feltétlen preferálná a mekit, bár árban az egyik legjobb és lehet kólát kapni.

Mennek a park egy elhagyatottabb részére, s a fák szeretetét természetesen nem emberekéhez akarta mérni.
- Ericnek hívják a managerem. Ugye? Igaza van...
Ezértis meggyőződése, hogy segíteni fog Noelnek a természetközeli környezet. Őt elvarázsolja a látvány, ahogy feltekint

a lombkoronára, akkora töltetet kap, hogy meg akarja osztani a másikkal, eltüntetni minden fájdalmát. A szürkeség ellen tiltakozik.
- Bocs,igazad van, úgy akartam mondani, csak szürkén érzed magad.
De attól még nem az, belül mélyen főleg nem. Gyengéd és óvó az ölelése, mégis zavarba jön, mikor Noel közelebb húzza, s szemeit kinyitva felpillant piruló arcára, mintha megemelkedne benne valami. Zavarba jött tőle, zavarba hozta...de visszaöleli és erre most bárki azt mondhatná buzis, nem is érti miért különlegesebb ez, mint egy lány ölelése.
Kicsit kiesik, elkésik, beleveszik az érintésbe, így némi fáziskéséssel regisztrálja, hogy Noel máris fel akar kapaszkodni a fára. Sőt, mire észbekap már meg is kezdi a mászást. Mintha álomból ébredne nyúl érte
- Megyek, persze
Kapaszkodik ő is, de ha Noel segít nem bánja, próbálja a lábát jól megtámasztani. Ugrál a gyomra, mert ez igazi izgalom neki, mosolyogva néz körül, hogy ágak és levelek veszik körbe őket.
- Menjünk feljebb, az ott jó helynek tűnik
Mutat egy feljebbi pontra, ott kényelmesen meg tudják magukat támasztani.
- Máris van egy hobbid
Vigyorog a fiúra, miközben felkapaszkodik a következő ágra
- A fáramászás egy egészen csodálatos tevékenység
Mondja szenvedélyesen. Tinával sokat csinálta kisebb korában, egyedül is megesett, így ebben egész ügyes.

Már érzem, túlbonyolítottam az egészet. Csak azt akartam elkerülni, hogy különleges figyelem irányuljon rám, mert az ki nem állhatom.
- Ó, ezt nem tudtam, sajnálom...- vigasztaló, ha azt mondom, nekem sincs? - Nekem se igazán...
Lesütöm a szemem. Tamara a legjobb barátom, régóta ő az egyetlen is, de mostanában baráti minőségben sem számíthatok rá.
Kedves invitálása, csináljunk egy listát, hogy fel tudjon rázni, jókedvet csepegtet belém. Nehéz elhinnem, hogy valaki épp velem akar ilyesmit csinálni, de nem érdekelnek az okok. Már régen fel kellett volna ráznom magam, és nem igazán sikerült!
Véletlen, mert nem ismerheti a múltam, így azt sem tudja, milyen érzékenyen érintenek ezek.
- Az igazság az..., hogy nem érzem magam mindig szerencsésnek miattuk- burkolt jelzés, vannak rémálmaim, de nem szeretek róluk beszélni.
Szókimondó kis (új) barátom ismét elpillant... Vajon miért fél ennyire a visszajelzésektől?
- Deee, többnyire színesben- ezen kicsit gondolkodnom kellett, de azonnal beugrott egy visszatérő álmom, és tudom, milyen kék volt a póló (vagy ruha), amit álmomban Tamarán láttam.
- Akkor te szerencsésnek vallhatod magad. A legtöbb ember arra panaszkodik, soha semmire nincs ideje!- felvonom a szemöldököm. Ugye, ezzel a kifejezéssel már ő is találkozott?


- Akkor egy igazi polihisztor lehet. Valóban mindenhez ért vagy csak minden érdekli? - az olyan beszűkült tudatállapot, mint amilyen az enyém, épp a másik véglet lehet.
- Úgy érted, nem csak a munkáid, hanem téged, az alkotót, a hétköznapi énedet, a személyiségedet?- kérdem. Talán nincs ebben semmi rossz. De mégis finoman megszólal bennem egy vészcsengő. Nem tudom hova rakni, Sammyt pedig nem akarom megijeszteni.
- A bátyád vagy a szüleid már találkoztak vele?- nem árt, ha tudnak róla, valaki érdeklődik a fiuk iránt.
- Neked nagyon szimpatikus, ugye? - mosolygok rá, le se tagadhatná. Ha elmondaná, amit gondol, azonnal gyanakodnék, meg van babonázva.
- Az apás kérdésben is. Meg abban, hogy rám sosincs ideje..., meg ilyenek- ha tudná, hogy régen sülve-főve együtt voltunk, ő sem nyilatkozna másképp. Épp csak Tami nem látja be. Vagy kifogásokat keres.
Szerelem dolgában Sammy elmarad tőlem, de ez nem jelent semmit.
- Nyugi, amikor ott van, fel fogod ismerni... Megsúgja a szíved!- nem tűnik ez nyálasnak, hazugnak; nem titok, hogy Sammy is érzékenyebb a világ dolgaira, mint az átlag (hogy mennyire, még fel se fogtam)
- Ahogy mondod... Csak annyi volt a különbség, hogy álmomban picit más volt a haja. De ő volt. Felismerhetően ő. Biztos vagyok benne...- ha nem velem esett volna meg, én sem hinném el. De őt leírtam, és az érzéseket is, amik hozzá kötöttek... és amikor találkoztunk, mintha minden folytatódott volna. Épp csak Tami nem tudott semmit az egészről, rólam.
- Ezt nem tudom. Legutóbb már úgy éreztem, szakítani akar. Tagadta, de amiket mondott...- nagyon csalódott voltam.
Visszakérdezek és picit megtorpanni látszik, mintha így is sokat árult volna el magáról.
- Jól van, értem. Nem kell, ha nem akarsz. De ha meggondolnád magad... - félszeg mosollyal jelzem, én itt vagyok. Később abban is megegyezünk, minden köztünk marad.

Amikor szavalni kezd, látom, hogy izgul, kissé hadar is; de aztán beleolvad a versbe, szinte azonosul vele, és annak ellenére, milyen rajongást fejezett ki már számos dolog iránt, úgy érzem, ez a fiú, ott legbelül... fájdalmas titkot őriz, bezárta, s ezáltal magát is elidegenítette; magányos. Azt hiszem van folytatás, és várom, de megáll, és a csönd kissé kínos lesz közöttünk.
- Oh, ez... megérintett, és azt hittem, lesz folytatás...Vártam...- motyogom zavartan, mert sokkal többet kaptam, mint amennyit vártam- Ez nagyon szép vers, és bocsáss meg, a szép nem írja le, amit gondolok, de én nem értek a szavakhoz... - minden túlzás nélkül azt mondhatnám, ez a vers bármelyik fórumon megállná a helyét. Költőknek magukat nevező egyének elbújhatnának emögött a srác mögött. Lenyűgözött, szó szerint.
A kézfogása éppen olyan finom, mint ő maga, csaknem légies. Én sem férfiasan fogom meg; ez a megegyezés mégsem vehető komolytalannak.


Bólintok. Mintha említette volna már a nevét, de bizonytalankodok. Mindez nem számít, amikor Sammy tündérré változik. Beléptünk egy másik világba (vagy ki az igaziból) és Tami után most először érzem úgy, van valaki, aki a gondomat szeretné viselni, aki figyelmeztetni akar, nem feledkezett meg rólam. Most nem Tami az, nem is az ő álom-angyala, aki mint valami előhírnök adta tudtul, várnom kell rá.
Tévedtem... Van olyan pillanat, ami megismételhető, és ha nem is volt előzménye az ölelésének, egészen őszintén bele tudok simulni, el tudok ott lazulni. Melegség árad szét bennem. Egyfajta szeretet-energia; eufórikus leszek tőle, s elfeledem minden bánatom. Elengedjük egymást, de én lépek el tőle hamarabb (nem szabadulás iránti vágyból), mert csalogat egy ág, hogy mássza fel rá, s mikor fent vagyok, már lógok is vissza Sammyért.
//Igazából most dőlt el, így foglak hívni, de korábban már nem akartam teljesen kiírni a neved//
Ő mintha kicsit lefagyott volna, de hívásomra felém fordul, és már nyújtja is a kezét... Ügyesen felhúzom és ő máris mászna tovább, tovább.
- Menjünk!- adom áldásom, s megint megyek előre, hogy utat törjek neki, ha kell segítsek; de ami azt illeti, nagyon fürge és ügyes.
- Igen... Ez tetszik- nézek körül, ahogy szétvetem a lábam az egyik ágon.
- Csodálatos tevékenység...- ismétlem szavait, mosolyogva. Meg kell szoknom a nyelvezetét; én túlságosan "szürke" vagyok hozzá képest- Nem először csinálod te se, ugye?
Aztán lesek körül, hogy mindent be tudjak szívni, nézek felfelé is; nagy ez a fa.
- Menjünk feljebb?
...
- Volt egy film, a címét sajnos nem tudom. Egy kislányról szól, aki beleszeret a szomszéd kisfiúba. Sokáig viszonzatlanok az érzelmei, amikor viszont a fiú ismeri fel, hogy szereti a lányt, mintha már nem kellene neki. Abban is van egy fa... A kislány mászik fel rá, és onnan szemléli a világot; mintha nem is az lenne, mint a földön- mesélem neki- Tudod, most én is így érzem magam. Mintha valóban átvittél volna egy másik világba... Köszönöm, mert jól érzem magam.

Kicsit zavarba jön, tudja, hogy ez a baráttalanság csak még lúzerebbé teszi mások szemében, de amikor Noel azt mondja, neki sincs, felcsillannak szemei és kevésbé akar lefordulni a székről.
- Hát...ha így jártunk, talán tényleg nem véletlen, hogy találkoztunk.
Céloz arra, hogy na majd most és na majd ők! Látja, hogy Noel is lesüti a szemét, talán neki is kínos ez, de ki értené meg jobban, mint ő? Viszont tolakodni nem szívesen szeretne, vagy elhamarkodni, hiszen az ilyesmi úgyis kialakul magától.

Az álmokra megint ráhibázott, most már veszi az adást, hogy Noel álmai nem pont unikornisokról szólnak. Erre hirtelen nem tud mit mondani, pislog, maga elé néz, szemét mélán lesüti
- Sajnos...előfordul ilyesmi.
A színes álmokra visszamosolyog, viszont komolyodik, mikor a szerencséssége kerül szóba. Ez is elég összetett téma nála
- Nem, nem igazán, tudod ez összetett, az nem baj, hogy sok időm van, de...az, hogy nincs munkám...
Suttogja, megrázza a fejét, talán erről is korai még beszámolnia.


Ericre sokkal élénkebben reagál.
- Ő maga nem tud művészkedni, azáltal érzi legközelbb magát a művészetekhez, hogy segíti a tehetségeket. Érdeklődő és nagyon intelligens
Bizonygatja lelkesen, aztán elpirul kissé
- Hát igen...összebarátkozni
Teszi hozzá halkabban, szinte suttogva, mintha a barátság titkos szó lenne.
- Nem, még nem. Eric nagyon érdekes...először olyannak tűnt, mint a bátyám és Leo, vagánynak, olyan embernek, aki tökéletesen illik a világba, de ennél sokkal finomabb, azt hiszem, nagyon érdekes és meglepő kérdései vannak, először borzasztó zavarba hozott, mert idegen volt, mégis olyan mélységekben kérdezett, amikben még Quentin sem, de talán pont ezért...
Hallgat el, el van bűvölve, hogy érdekel valakit, mint személyiség, ez most nagyon látszik.
- Igen, igen az.
Ha csalódna az már most megviselné
- Egy csomó programot ígért, amit ő fizet majd
Bukik ki belőle
- De nem merem elhinni őket, túl szép lenne, ugye?
Kérdezi reszketegen, valahol belesajdul a gondolatba, hogy ezek talán meg sem valósulnak, ugyanakkor olyan nehezen hiszi el.
Tamara kerül szóba, az "is"-ből arra következtet, nem csak az apuka a konfliktus egyetlen forrása köztük.
- De tudja, hogy te igényled a társaságát?
Kérdezi, a saját dolgát most elhessegeti, persze megköszöni a biztatást.
- Ha megálmodtad nem engedheted csak úgy el, főleg, ha tényleg szereted. Mármint ez annyira lehengerlő
Az álom meg minden.
- Hm...rosszul estek neked? És ő ezt tudja? Lehet, hogy ha együttes erővel átlendltök ezen a nehéz időszakon újra a régi lesz minden, talán ez csak időszakos...
Próbálja biztatni, miközben ő maga tapasztalatlan és nem is akar beszélni róla, mi a baj vele. Halványan azért rámosolyog Noelre.
- Kösz...
De ez nála nagyon meredek téma és senkinek nem beszélt róla még, önmagával sem teljesen őszinte...

Nagy levegőt vesz a versnél, s reszketegen folytatja, a szavalás végére elvörösödik.


Lásd, szörnyű óra volt ez, forró könnyem kigördült
S zord vízióként láttam: sok fáradt, furcsa útam
Iszonyú tömkeleggé mint bogozódik rútan
S csüggedt csavarodással mily bús hurokba görbült,
Hol édes ifjuságom ájuldoz, szűnő szívvel
S elhal... s már drága célig torz utak kusza bogja
Nem oldozódhat többé lendűlőn és ragyogva
Mint víg ösvényszalag, mely dús ormokhoz ível...

Ragyogj, nyugalmas, hűs fény reménytelen s hazárd
Utamra, ős tüzednél e sok, bús borzalom ma
Szeliddé félszegül s úgy nézem torz halomba
Torlódott bánatim, mint ó, bizarr bazárt,
Hol, nyűtt dobozok mélyén: sok-sok bús gondolatban
- Ó, lelkem régi lomja! - lappang a halk halálvágy,
Az ócska, furcsa krampusz s felszegné ferde vállát,
De fáradt már szegény s oly úntan s késve pattan...

Most, csillag, megszerettem, lásd, árva és sötét
Éltem s komoly korongod a régi, égi csendben
Úgy nézem már tünődőn és békén s elpihenten
Mint nyugtató őrök rend szép, égi hirnökét;
Most érzem: bús kis útam vezet még valamerre
És lágyan s édesen emeli elcsitúlt,
Fáradt lelkem a lét, mint álmos kisfiút
Halk, ringató anyák szelid és puha melle...

- Ennyi
Nyikkaja
- Köszönöm, örülök, ha tetszik, kicsit elvont, tudom...
Rágcsálja a száját, majd megegyeznek kompromisszumokban.


A fák alatt aztán megöleli, azzal a szándékkal, segít rajta, ő maga is átérzi mennyi pozitív töltet sugárzik belé, szinte belélegzi a fényt, mégis bizsergős izgalom szalad át zsigerein, amitől az ölelés minőségben, s még valamiben másabb.
Mikor kinyitja szemeit Noel fára mászni hívja, s lelkesen követi, ő is figyeli, nem kell-e segítség a fiúnak, másznak feljebb, ahol jobban meg lehet kapaszkodni.
- Egy, különleges hobbid már biztosan van, elvégre nem mindenki szereti...Nem, sokszor másztam fel,te is?
Noel sem tűnik kezdőnek. Rávigyorog, egy biccentéssel jelzi, hogy menjenek, s feljebb kapaszkodnak, közben a zöld levelek, a szédületes mélység, s magasság magával ragadják, ahogy a történet, amit ezután hall.
- Ohh
Megtorpan keze az ágon, a szomszéd kislány és a szomszéd kisfiú története nagyon is ismerős számára...
- Ezt a történetet ismerem, a szomszéd kislányt Chloénak hívják...de hiába szeretett belé, a kisfiú nem bírta viszonozni, bárhogy is próbálta...és elvesztette a reményt, hogy tudna érezni iránta valamit. A fiú felnőtt és üres maradt, olyan mint egy kiszáradt fa, vagy egy nem létező távolság
Suttogja, magáról beszél, érzi, hogy kihűlnek a kezei, Noel szavait tompábban hallja. Hogy hálás, hogy ez egy másik világ.
- Szerettem volna, hogy ezt érzed, elszakadni mindig jó. Itt szabadabban lélegezhetsz...
Megveti a kezét az egyik ágon, de az remeg.
- Mi lett a film vége?
Érzi, hogy rettegés keríti hatalmába.

- Nincsenek véletlenek- bólogatok egyetérve. Őt  ugyan nem álmodtam meg előre, de a tömegből ő tűnt ki elsőként.
- Ez igaz- hagyom ennyiben. Jobb ha nem ismeri a rémálmok mélységeit, amikor a földön fekve ébred vagy amikor letörtek a körmei, úgy kapaszkodott/védekezett álmában.
Megnyugtat, hogy az álmokról is tudunk pozitívan nyilatkozni, inkább ez maradjon meg, mint az előbbi borzalom.
- Oh, bevallom, ez nem jutott eszembe. Sajnálom. Még nem találtál vagy volt és elvesztetted?- kérdem. Rengeteg diplomás van munka nélkül, ez nem csak Magyarországon gyakori jelenség.Nem kéne emiatt szégyenkeznie. Sajnos, nem egyedül jár ebben a cipőben. Ezek a szavak számomra se lennének vígasztalóak, inkább csak nonverbálisan jelzem, együttérzek vele.

Aztán beszél a pártfogójáról; beszédmodora és viselkedése azonnal nyitottabbá válik. Leszűröm belőle, hogy kedveli a pasast, és örömét leli a közös munkában, bár arról kevesebbet beszél. Valami legbelül veszélyt jelez; igyekszem mégis ezt magamban tartani; tudom, én ultrapara vagyok... Na, mindegy.
- Akkor nem lehet sokkal idősebb nálad...?- ritkán valósul meg barátság két ember között, ha túl nagy közöttük a korkülönbség. De legalább nem egy pedofil, aki csak fajtalankodni szeretne Sammyvel.
Aztán mesél róla, hogy milyen, nekem meg rögtön egy kaméleon jut róla eszembe, aki olyanra formálja magát, amilyet a környezete kíván. Alkalmazkodik, hogy tessék, hogy kifürkészhesse az áldozatát és lecsapjon rá...- meg kell állítanom  a gondolataim, annyira sötétek. Miért is hiszem ezt Ericről, amikor Sammy ilyen szépen beszél róla?
- Azért, ha elfogadsz tőlem egy tanácsot, a bátyádnak mutasd be mindenképp- javaslom alázatosan. Adja Isten, hogy ennek az Ericnek tiszták legyenek a szándékai. Sammyt már behálózta, nem is tagadja. Nem is tudná...
- Tényleg? Miféléket?- kérdem, érdeklődve, és azon morfondírozom, mit kér majd cserébe. Ennyire önzetlen emberek már nem futkosnak a világban.
És aztán az az ártatlan kérdés... Elárulja, semmilyen rossz vagy ártó szándékot nem feltételez.
- Tudom, hogy nagykorú vagy, de nem árt óvatosnak lenni. Tudod, jó, ha kibiztosítod magad: valaki mindig tudjon róla, kivel és hova mentél el, mikor mész haza, hol érhetnek utol, stb... De  most komolyan, mielőtt kettesben mennél el vele valahová, mutasd be egy barátodnak vagy a családodnak. Ha annyira kedves és... Akkor ő is örülni fog, hogy ezt megteszed érte- csak a szám mosolyog. A szemem nem tud. Féltem őt, bár nem látom tisztán a veszélyforrást (csupán érzékelem).

- Tudja-e?- keserűen nevetek fel- Szerelmes vagyok belé és még ennél is sokkal mélyebben kötődöm hozzá- na igen, az én ragaszkodásom sem teljesen egészséges.
- Nem akarom elengedni. Ő akar... ellökni magától- sóhajtom reszketegen.
- Hát persze. Elmondtam neki, mire ő azt mondta, nem akar több fájdalmat okozni nekem...- olyan volt, mintha ki akarná mondani, szakítsunk, legyen vége... De ebbe még belegondolni is nehéz. Fogjuk rá, eddig megúsztam, de nem csak sajnálatból-e?
Én sem szívesen beszélek mindenről, és Samuelben is maradnak tikok. Nem hibáztatom. Nekem is időre van szükségem: ahhoz is, hogy én szembe tudjak nézni az igazsággal. Hogyan is osztanám meg addig valaki mással?

Később elmondja egy versét. Bátortalanul kezdi, de aztán folytatja, talán mert vártam folytatást (és mint kiderült, van is). Míg ő elpirul, én megnyugszom egy kicsit. Bár a kórházban sok depressziós és abból kigyógyult fiatallal találkoztam, ritkán, valóban ritkán csillant fel a remény, hgy valaha én is meggyógyulhatok. A vers azoban a maga borongós hangulatával is képes megmutatni, a legsötétebb helyről is van kiút, ha átléptünk egy lépcsőfokot, ami az elfogadás. A legnehezebb, tudom, de egyszer már sikerült. Képes vagyok rá és meg tudom csinálni. És ami igazán lényeges... Most egy olyan barátra leltem, aki hozzám hasonlóan képes erre. Segíthetnénk egymást? Ő sem dúskál barátokban...
- Nem az alacsony embereknek való- nevezem így a butákat, akik nem látnak az orruknál tovább. Ez a vers nem való és nem érthető mindenkinek.


Ahogy bemegyünk a fák alá, levetkőzzük iménti gondjaink. Saját testével melegít át, aztán egy fára mászva meseországba kalandozunk. Akár gondtalan gyerekkoromban, most is a tetejére kívánkozom a fának.
- Igen, sokszor. Szerencsére olyan környéken nőttem fel, ahol nem írtották ki az összeset, hogy betondzsungel legyen helyette. Sokszor másztam fel, igen- ismétlem magam, észre sem veszem, hiszen elkalandoztam egy pillanatra.
Mászunk feljebb, egyre feljebb, régi öröm érzése terjed végig tagjaimban. Mesélek neki egy filmről, és először azt hiszem, ő is látta.
- Chloé? Nem, erre nem emlékszem- más rémlik, de lehet, hogy neki van igaza.
De aztán megfordul a fejemben, nem is a filmről beszél, hiszen annak jó vége van. Megint egyfajta bizonyosság lepi be az agyam, hatodik, hetedik érzék, nem tudom, hogy ez róla szól, ő az a fiú, aki nem viszonozta a szomszéd kislány érzéseit. Várok, talán mond még valamit ezzel kapcsolatban, de elmereng (és reszket egy picit), én meg nem kérdem újra szerelemről, hiszen mesélte már, nem ismeri az érzést személyesen.
- Szép vége lett... A fiú utat talált a lány szívéhez. A kertjükben ültetett egy fát, ahelyett, amit kivágtak, s amit a lány úgy szeretett...
Összerezzenek, mert Sammy elfehéredik.
- Sammy, jól vagy? Gyere, kapaszkodj belém, tartalak...- talán megszédült, elég magasan vagyunk; de azt hittem, bírja. Ő is mászott volna még felfelé.

Ezt a véletlen dolgot megbeszélték, mosolyogva biccent, az álmok témáját felfüggeszti, nem erőlteti, se nem hibáztatja a fiút, ha nem akar a rémlátomásairól beszélni.
A munkánál nagyot nyel, óvatos pillantást vet a pult mögé, elvörösödik.
- Nem bírtam a mekis munkát...nekem ez nem ment
Leheli és érzi, hogy ez kínos, össze is préseli ajkait, lazán próbálva tűnni kissé vállat von, de azt sután.

Kicsit jobban lesz, amikor Eric kerül szóba, bár ezzel kapcsolatban is vegyek az érzései.
- Nem, még nincs harminc, annyi, mint a bátyám.
Persze, megbeszélték, százon felül van, de ezzel csak baromkodtak.
- Ó, persze, elviszem majd Ericet a filmje premierjére, tudod ismerte Quentint amikor említettem, szereti a filmejeit, ami azért meglepő, mert annyira még nem híres
Teszi hozzá súgva, nem hibáztatja Noelt, ha ezelőtt még ő sem hallott a Collins névről, talán majd a produkció után.
- Hát...például, hogy menjünk el operába, vagy fürdőbe, olyan görög/rómaiba, helyekre amik megihletnek
Magyarázza kissé fészkelődve, Felix képeit is ígérte neki, éttermeket, dehát ő ezt nem tudja állni, a fürdőt sem, ami elég kínos.
Noel extra óvatos, ez kissé meglepi.
- Hát...persze, a szüleim tudni szokták. Hm...azt gondolod becsap? Mert azt mondta meg akar ismerni, mint embert, nem csak mint költőt, de hisz annyira... Nem csak...
Folyton megakad a mondatban, nem bírja befejezni, végül megrázza kissé a fejét. Noel szemei komolyak, az övéi rémültek, ahogy belefúrja a másikéba.

- Még ennél is mélyebben? Dehát hogy lehet a szerelemnél is mélyebben, nem az a legtisztább érzés?
Neki (eddig) valami ilyen elképzelése volt. Viszont, ha ennyire szereti...
Ez már más, ha a lány tényleg el akarja lökni magától.
- Talán ő is úgy érzi hogy jobb lenne neked nélküle, vagy hasonló butaságot...
Ki is mondja a fiú az egyiket...
- De mond meg neki, hogy ez butaság, mert azzal okoz fájdalmat, ha ellök magától. Jajj Noel, ha ennyire szereted, akkor nem szabad hagyni tönkremenni!
Néz rá sajnálkozva, szinte kissé könyörgően, ráadásul sejti mennyire megviselné a fiút, ha tényleg szakítanának, így sem éppen vidám.

A szavalás végén megszeppen, talán mert váratlanul éri a dicséret.
- Pontosan hány centimétertől javasolnád?
Nem, nem esik le neki, nincs még teljesen visszazökkenve a valóságba.

A parknál aztán felkapaszkodnak egy fára, magasabbra másznak és kiderül Noel is jártas ebben.
- Te is olyan vagy, mint én, természetkedvelő, ezért legyenek a fák mindig a "mi helyünk" mit szólsz? Pár méterrel mindig az emberek felett járni...
Kicsit ő is elkalandozik, felváltva csinálják, rá mindig nagy hatással van maga a fára mászás, mint tevékenység. De a film kizökkenti, a történet nagyon emlékezteti a sajátjára, azzal a különbséggel, hogy bármennyire is szeretné, ő sosem fog beleszeretni Chloeba.
Nekidönti homlokát a törzsnek, erősebben kapaszkodik az egyik ágba, megszédül, éppen rosszkor, de szerencsére nem engedi el az ágat.
- Ahm...akkor ez kicsit más történet
Sóhajtja, a szemét is behunyja, mintha tériszonya lenne. Még mindig borzalomként éli meg, hogy nem bírja szeretni a lányt.
- Persze, semmi baj, mindjárt elmúlik...
Nem tudja merre Van Noel, de nem bánná, ha odamászna hozzá közel és valami más témát találnának, nem azt, hogy mennyire képtelen a szerelemre, mint szomszéd fiú. Lázasan kutat valamiféle terelő téma után.
- Melyik a kedvenc filmed?
Film és akkor Quentin és akkor az megnyugtató, még ha vannak a kapcsolatukban szürke ködök, akkor is, akkor sem arról van szó, mennyire borzasztó, hogy ő nem szereti Chloet.

- Ahm...- leesik, mire is utal- Én nem bánnám a helyedben. Erre sokkal többre vagy érdemes!

Ericről lelkesebben beszél, már-már elragadtatással. Nem mintha én nem rajonganék senkiért (ott van példának Tamara), de a lelkem egy mély zugából szól a vészcsengő, és megtanultam, hogy ezt soha nem hagyjam figyelmen kívül. Samuel óvatosnak szánt kérdéseimet és figyelmeztetésemet mégis megelégeli, és visszakérdez.
- Ilyesmit nem mondtam- kissé merevebbé válik a tekintetem- Én eléggé gyanakvó vagyok, nézd el nekem. Nem vonom kétségbe, hogy meg akar ismerni, én is szeretnélek...
Más kérdés, hogy a fürdőben szerzett "ihletben" nem hiszek. Más az opera, de mivel nincs tapasztalatom, (sosem voltam római-görög fürdőben), nem szólok bele. Eric bizonyára tudja, miről beszél. De megnyugtat, hogy Sammy bátyja meg fog ismerkedni Eric-kel.
- Ne haragudj, nem volt szándékomban megijeszteni téged. De hallod..., nem árt óvatosnak és körültekintőnek lenni- én sokáig attól is összerezzentem, hogy valaki megérinti a vállam.

- Nos, ez nem ilyen egyszerű- vagy csak nem az én esetemben- Tamarába úgy szerettem bele, hogy még nem is ismertem. És meglehetősen hosszú időbe telt, míg egyáltalán ezt elmondtam neki- és még annál is több, míg mindent.
- A szerelemnél is mélyebb kötődés a teljes bizalom. Tudod, amikor nincsenek titkaid a másik előtt...- magyarázom Sammynek, bár ez csak az én véleményem, lehet, hogy nem is ért vele egyett. Én olyan dolgokat mondtam el Taminak, amit a szüleimnek se.
Talán így jobban érthető, miért bánt ennyire Tamara viselkedése.
- Aha, valami ilyesmit mondott...- jobb lenne nekem nélküle.
Bólogatok, persze, persze... de arról nem beszélek, hibásnak tartanám úgy magamhoz láncolni Tamarát, ha csak sajnálatból maradna velem.

Felnevetek. Először nem is értem a kérdést, aztán azt hiszem, csak poénkodik.
- Alacsony emberek -diplomatikusan fogalmazva- a buták. A szűk látókörűek. A begyöpösödöttek, a korlátoltak...- sorolom, egyre jobban belemelegedve. Időnként mérges vagyok a világra, (magamra is), hogy létezik ez a fogalom; hogy léteznek ilyen emberek. Hogy én is tudok ilyen lenni...


- Oké, legyenek a fák... közös helyek- mosolygok Sammyre. Nem valószínű, hogy bárki mást izgalomba tudnánk hozni ezzel.
A történések eszembe juttatnak egy filmet, arról Sammynek jut eszébe valami... Hogy ez, vagy valami más okozza, egy kicsit bizonytalanná válik. Görcsösebben kezd kapaszkodni, mintha attól félne, leeshet. El i sápad, tartok tőle, valóban rosszul van, igyekszem is minél közelebb lenni hozzá. (Bá a fa biztosabb pont a kapaszkodásra, ebben igaza van. Én is leeshetek...)
- Jól van. Próbálj lassan lélegezni...- hirtelen csak ez jut eszembe. Én is mindig számolok, ha rám tör a pánik.
Közben ott állok a törzs másik oldalán, lényegében Sammyvel szemben, közöttünk a fa törzsével. Egyik kezemmel a vállát fogom, a másikkal a törzsbe kapaszkodok magam is.
- Sok film tetszik. Nagy kedvenceim pl. a Holt költők társasága, Az állj mellém, a Ha a férfi igazán szeret, a Kakukkfészek vagy az Életrevalók...- tudnám még sorolni. Rengeteg filmet láttam, amikor az ágyat nyomtam.
- És neked mik a kedvenceid?- gondolom, ő se tudja bekorlátozni csupán egyre.
Közben, ha mód van rá, lassan lehúzom az ágra. Inkább üljünk rajta, mint álljunk. Így kényelmesebb. Most nem tűnik fel, hogy azzal, amit csinált, csak a figyelmem terelte el.

Felsóhajt, kissé mosolyog és biccent egy nagyot a fiúnak. Azt nem kezdi el ecsetelni, hogy nem jött össze, mert gyenge volt.

- Tudom, semmi baj, nekem is megfordult a fejemben...amiatt mert túl szép, hogy igaz legyen, de...olyan jó ember, nem tudom elképzelni, hogy esetleg..
Megrázza a fejét
- Nem is tudom mi mást akarhatna...
Annyira szeretne hinni benne, hogy meg akarja ismerni, hogy lesz egy különleges mágus barátja
- Ráadásul olyan sok mindenbe beletrafált velem kapcsolatban
Kicsit fájdalmasabb lesz az arckifejezése, csak akkor enyhül, amikor Noel is közli, hogy meg szeretné ismerni, azon elmosolyodik
- Én is
Összeszedi magát most, ideiglenesen, bár kezeit valóban feszülten tördeli
- Te csak óvatos vagy, semmi baj.
A világ nem ilyen, de Sammy nem hajlandó tudomást venni a világról.

Próbálja megérteni, miért nem olyan egyszerű ez Noelék számára, felszisszen, valóban az a mindent elmondani valakinek, ezt még sosem tapasztalta.
- Ahha, én úgy képzeltem, hogy a szerelemmel jár a bizalom is, de talán nem minden esetben. Az tényleg elég különleges...
Mély, feszült lélegzetet vesz, majd komolyan ráemeli kissé éles, remegő tekintetét.
- A Te életedben van valaki, akinek mindent elmondhattál, emiatt szerencsés vagy. Gondolom a lány elfogadott, csak most találta ki ezt a butaságot, de hogy van valaki, akire mindent rábízhatsz és nem ítél el... olyan szerencsés vagy...én még sosem mondtam el a dolgaim senkinek!
Teszi hozzá rossz példaként, bár arca lángra gyúl, de Noelnak tudnia kell, hogy kivételes helyzetben van, ha van valaki.
- Akkor tisztázni kellene vele, hogy téved, megértem, hogy rossz neked most, de félek, megbánnád, ha elengednéd
Micsoda tanácsok, hülyén érzi magát, hiszen pont neki semmi joga ilyesmiket tanácsolni.

Kicsit félreérti, de aztán Noel nagyon szenvedélyesen sorolja neki, mire gondolt.
- Jaj így értem, ne haragudj. Hát igen, vannak ilyenek, nekik biztos nem tetszene
Mondja megszeppenten, de nem is az alacsonyaknak ír.

Megbeszélik a közös helyeket, majd fákhoz köti a hobbikat is. Viszont a történet kissé sokkolja, olyan közel van a Chloe témához.
Kicsit rosszul is lesz, mindig rátör, micsoda szégyen, s rettenet nem szeretni azt a csodálatos teremtményt, s hogy vajon mennyi fájdalmat okoz ezzel.
Noel közelebb megy hozzá, megérzi a vállán a kezét, s hogy lassabban lélegezzen. Halk sóhajokat lehel a kérges törzsre. Tudja mennyire képes átélni az ilyen dolgokat, de általában tartja magát egy ideig, egy másik téma segít, vagy amíg el nem szalad. Utóbbi lehetőség most nem opció.
- Próbálok...
Nyögi és kérdez inkább kedvenc filmekről.
- A férfi szeretőset nem ismerem...
Ő kevésbé van tisztában a filmekkel, mint a bátyja.
- De a holt költők...fantasztikus, nekem is az egyik kedvencem, Robin Williams volt a kedvencem, a Good Will Huntingot is szeretem tőle, aztán még a Harcosok klubját, a Pillangóhatást a Vanília égboltot és az Egy különc srác feljegyzéseit is
Sorolja, úgy tűnik hasonló az ízlésük, közben lassan leereszkedik az ágra, bár még kapaszkodik a törzsbe nekinyomja az arcát
- Szerinted tényleg öngyilkos lett? Mármint Robin Williams
Kérdezi,továbbra is terelve hagyja a figyelmét.

Valamiért elégtétellel tölt el, hogy Sammy sem annyira óvatlan, hogy bedőlne minden szép ígéretnek, szónak. A gyanakvás a védelmi mechanizmus része, arra készteti az embert, hogy felülvizsgálja saját magát, a vágyait, az érzéseit, mintegy tudatosan elemezve mindazt, ami történik, ami történhet. Nem fejezi be a mondatot, de én kíváncsi vagyok rá, mi a legrosszabb, amit elképzelt... (vagy amit már nem tud elképzelni).
- Például? Mi mást nem?- kérdezek vissza, de már kiengedve egy kicsit. Sammynek sem kéne úgy éreznie, szorongatom.
Az arckifejezése egyébként árulkodó. Azt mondja, a mentora így is beletrafált vele kapcsolatban dolgokba, de úgy érzem, ennek nem feltétlenül örül. Mintha egy olyan dologról lebbent volna fel a fátyol, amit ő szívesebben takart volna el. Félek, hogy Eric előtt sem tudta eltitkolni valódi érzéseit ezzel kapcsolatban, és így adut adott a férfi kezébe. Mi van, ha visszaél vele, ha majd ezzel zsarolja?
Azzal próbálom enyhíteni a feszültséget, hogy elmondom, én is szívesen megismerném. Elemezgetni azonban nem szándékozom őt, pláne nem hangosan; csupán ha megkér rá, vagy éppen elkerülhetetlen lesz a téma, mert ahogy igazam lehet, tévedhetek is, és nem akarom őt megbántani.

- Igaz, jobb esetben együtt jár vele. De te is tudod, nem kell hozzá saját tapasztalás, a férfiak egy része csak a farka után megy, és lehet az ember akármilyen szerelmes, akkor is tud vagy akar titkolózni a választottja előtt...- csak hogy két ellenpéldát mondjak.
- Magamról sem tudtam elképzelni, hogy el tudom fogadni és vágyni fogok valaki szerelmére így, mint Tamiéra, annak ellenére, hogy sokáig rejtegettem előtte... bizonyos dolgokat. De minél jobban megszerettem, és minél jobban éreztem az ő rajongó odaadását, el kellett mondanom, kényszerítve éreztem magam saját lelkiismeretemtől...- kicsit akadozva beszélek, és érzem, bele is vörösödöm. Mintha bűn volna a titkom; az én bűnöm, holott áldozata voltam másvalakiének.
Sammy még most is derűsen nézi a jövőm, szerinte a szerelem mindent legyőz, és a mi félreértésünk Tamival sem végleges.
- De mi van akkor, ha igazából neki teher egy ilyen... -(nyomorékkal)-... emberrel élnie, mint amilyen én vagyok?
Nem azt mondom, megállna a Föld forgása, ha szakítanánk Tamarával. Az azonban biztos, hogy énem jobbik része mindig vele maradna. Belőlem nem maradna más, csupán egy fekete, elszenesedett, kérges, üszkös, rosszindulatú lény. Embernek sem nevezhetném magam.


- Sose bánd, ha egy ilyen ember nem értékeli a munkád. Míg hamis dolgokban hisz, meg van vakítva. Ő szegényebb általa- Sammy nem arra született, hogy bárki megismerje. Szerencsés véletlen, hogy én a költészetéből ízelítőt kaphattam, vele személyesen találkozhattam.


Felmászunk egy fára; mesélünk egymásnak, aztán arra leszek figyelmes, Sammy nincs valami jól. Kell néhány perc, légzéstechnika és figyelemelterelés, mire megnyugszik, de aztán leülünk szép nyugodtan egy vastagabb ágra, és ott beszélgetünk tovább.
- Ezek közül nekem sincs meg mind. De ha már kiderült, mindketten szeretjük a jó mozit, te megmutathatnád, amit én nem ismerek, én megmutathatom neked, amit te nem. És megnézhetjük a közös kedvenceinket... - mosolygok Sammyre, aki most éppen a fát öleli (kívülről úgy tűnik)
- Sajnos, nagy a valószínűsége... Én is szerettem őt. Sokáig sokkolt a hír, hogy ő, a nagy nevettető depresszióval küzdött, hogy alkohol- és drogproblémái voltak... Olyan hihetetlennek tűnik....- ingatom a fejem, még most is hitetlenkedésemnek adva jelet- De nincs okom mást feltételezni, mint amit a sajtóban adtak hírül. Ez önmagában is elég szörnyű. Te másképp gondolod?- kérdezek vissza. Lehet, hogy ezúttal én vagyok az, aki túl naív.

Eric kapcsán feszengő pír önti el, szempillái arcát súrolják, ahogy leszegi
- Kihasználjon, vagy csak szórakozzon...
Nem hiszi, hogy Eric átverés, mégis izgul, túl szép lenne, túl érdekes az ő történetük.Nem akarja ezt hirtelen Noelre zúdítani és még mindig szörnyen össze van zavarodva miatta
//azóta történt egy s mást, így most én vagyok időzavarban//


- Te akartál titkolózni előtte? Igen, sokan csak azután mennek, de rátok egy nem érvényes.
Emlékezteti finoman, aztán kiderül, bizonyos dolgokat rejtegetett, bólint, biztosan nehéz lehetett ennyire megnyílni valakinek, tudja, mert ő is ilyen.
Noel kontextusából megérti, hogy valamilyen (sötét) titkot rejteget, érdeklődve, kutató pillantással néz rá, noha pontosan tudja, neki ezt nem fogja elárulni, bár azon kissé mosolyog, hogy a lány rajongó odaadása késztette vallomásra. Legszívesebben megsimogatná, ámbár nem akarja esetleg még jobban zavarba hozni, dehát olyan aranyos így, ráadásul megérti, miről beszél. Bólint.
- Ezzel a titkoddal nem élt vissza és ez is pozitív, ráadásul, ha ez ilyen nagy titok, gondolom jól esett elmondani valakinek
Mutat rá szelid mosollyal, végül nem bírja ki, megsimogatja a fiú vállát.
- Néha a teher könnyebb lesz, ha megosszuk másokkal is.
Pont ő beszél, aki nem szokta, de legalább tudja, elméletben, így kellene működnie. A titkáról nem tud, nyilván, de akkor is. Nagy levegőt vesz, közelebb húzódik, a kezét most már a vállára teszi, támogatólag.
- Miről beszélsz? Miért lennél teher?
Ezt is pont ő kérdezi, aki az, de ő konkrétan tudja, hogy az és Noellel egészen más a helyzet.
- Csak akkor mondhatod ezt meggyőződéssel, ha ő megerősítette
Mutat rá, hogy magától teljesen feleslegesen talál ki ilyeneket. Ha Tamara mondja, az más...de csak nem vágott a lány ilyesmit a fejéhez.

Rámosolyog Noelre, mikor a verse kapcsán biztatja, majd finoman biccent, nem ellenkezik, mert egyetért vele.

Chloe kicsit kizökkenti, még mindig határtalanul rosszul érzi magát, hogy nem szerelmes belé...
De igyekszik lélegezni, fogni a fát és megnyugodni, már oldottabb, eltereli a figyelmét a közös program. A hangja kicsit erőtlenebb, de már mosolyog, ahogy öleli a fát (igen, azt öleli )
- Na látod milyen jó ötlet, máris van két hobbid, pedig még...ki sem próbáltuk a sárkányreptetést. Szeretsz filmeket nézni és fára mászni
Közben terel, Robin Williamsről kérdez, ő is ennyit tud, bólint.
- Nem tudom, a média szokott ferdíteni, de elég érzékeny színész volt, hiszen...annyira finoman, különös beleérzéssel játszotta a szerepeit, hogy sajnos...én is azt hiszem az ilyen ilyen típusú embereket könnyen magával rántja a depresszió. Biztosan...keveset mászott fára. Tónál még jobb, én ismerek tavakat...azért mert ott bele lehet lógatni a lábad. Te szeretsz fürödni?
Kérdezi, mert egy tópartra is elviszi majd egyszer szívesen.

- Hm, értem- elgondolkodva nézek rá. Olyan benyomást kelt, mint aki nem e valóságba való. Nem tudom, érzékenysége mennyire kapcsolódik vaksággal is; netán, ha az orránál fogva vezetik, észrevenné-e? Mindenesetre, ha a szüleinek vagy a bátyjának bemutatja Ericet, meg fog nyugodni a lelkem; a felnőtteket nehezebben lehet becsapni. Sammy csaknem gyerek még... (magamat is annak tartom sok tekintetben). Velem e tekintetben nem menne sokra, attól tartok.


- Nos, igen. Kivételek vagyunk- eddig legalábbis. Én is első voltam Tamarának, ő is nekem. Még sose gondolkoztam azon, hogy ki kéne használnom, ha lehetőségem lenne rá- valaki mással.
- Igen, titkolóztam. Ami történt..., nem egykönnyen felejthető. Néha úgy érzem, minden az én hibám volt...- félrecsapom a fejem és a számba harapok. Önkéntelen mozdulat; akkor történik, amikor nem akarok többet mondani. Több hónap és számtalan próbálkozás, illetve a letagadhatatlan fizikai sérülések vezettek odáig, hogy belássam, értelmetlen tagadni, ami történt. Lényegében nekem kellett elfogadnom; s mire én eljutottam odáig, mindenki más már túltette magát rajta.
- Nem esett jól elmondani- felhősödik be a homlokom. Bár az igaz, Tamarának tudni kellett róla. Tudni, miért vagyok olyan, amilyen, tudni, akar-e még annak ellenére is- Hogy könnyebb-e? Nem mondanám. Olyan, mintha Tamit is terhekkel tettem volna tele. Nem lett kevesebb a súlyom, mert ő is cipelni kényszerül.
Finoman megpaskolom a kezét a vállamon. Kedves tőle, hogy biztat, értékelem, hogy rányitja a szemem a dolgaim pozitívumaira. Hajlamos vagyok ezekről olykor elfeledkezni, és besüllyedni az önsajnálatba, a magányba. Időnként arra is vágyom, bár véget ért volna az életem azon az estén; meglehet, csak egyetlen ütés kellett volna még; vagy egy nagyobb, jobban irányzott.
-Igényeltem a társaságát. Most is igényelném...- válasz a kérdésre, miért is érzem magam terhesnek- De míg korábban mindig együtt voltunk, most mintha mindig találna indokot, miért nem. Te mire gondolnál?- kérdem, kicsit meggyötörve. A francba, sokszor mellőzöttnek éreztem magam. Nem feltétlenül a "titok" miatt, de mintha más lenne a viszonyunk "ideát".
- Sose mondana ilyet- inkább tagadja, ha gondolja is. Megint rágom a szám.

Elnevetem magam halkan. Sammy csupa lelkesedés és nem is akarom letörni. De attól, hogy szeretek dolgokat, még nem lesz a hobbim egyik se.
Robin Williams haláláról beszélgetünk. Érdekes, ahogy megközelíti a témát.
- Tudod, olykor, amikor a szája mosolygott, könny csillant a szemében. Azt gondoltam, mindez a játék része, a szerep kívánta meghasonulás, de most nem vagyok biztos ebben. Talán sosem volt színész, amikor sírt a lelke, akármilyen bohócot is kellett eljátszania...- félig kijelentés, félig kérdés, ait mondok, hiszen nem tudom, Sammy vajon egyetért-e velem. Egyáltalán, érti-e? Bár utóbbi nem is lehet kérdés; akár a verse elárulja, hogy olyan részletgazdagsággal tudja leírni a dolgokat, ahogyan én sose lennék képes.
Nem tudom, Robin Williams mászott-e fára; nekem jól esik itt ülni a magasban.
- Fürödni szeretek, de elégé érzékeny vagyok a napra. Tudod: világos haj, fehér bőr... Mindig használnom kell valami krémet, különben csúnyán leégek- vállat vonok. Én már hozzászoktam, hogy nem úgy strandolok, akár a normális emberek. De erről legalább nem én tehetek- Te nem vagy erre hajlamos?- szőkébb a haja, fehérebb a bőre, mint az enyém.
- Vízimádó is vagy, fogadom!- nevetgélek megint- Nem csak a lábad lógatod bele, ugye?
Nem gondolok arra, hány heg maradt a testemen; hogy ha levetkőzöm, ezek majd mennyire látszanak. A suliban, ha kérdezik, annyit szoktam mondani, súlyos baleset ért, s ha lazán vesszük, igaz is. Ennyiben szoktuk hagyni a dolgot.

Tamarát és Noelt elég ideális párnak képzeli, akiknek nehézségeik akadtak.
- Akkor kezeld úgy magatokat, a problémáitok is azok, de szerintem mindketten a másiknak akartok jót
Hihetetlen, hogy ez is lehet a baj forrása.
A titkot, érzi feszegeti, pedig nagyon nem akar tolakodó lenni. Ajkába harap, félve néz rá, furdalja mi történt, de konkrétat nem kérdez. Gyorsan megrázza a fejét.
- Sajnálom, bármi is volt, nem lehet egyetlen ember hibája...és biztos Tamara is ezt mondta neked. Meglepődik és megijed, hogy nem volt könnyebb elmondani, sűrű pislogásba kezd.
- De...biztosan nem így van, az ember nem cipelheti egyedül...ismered a Gyűrűk urát? Az szépen illusztrálja, milyen nagy szüksége volt Frodónak Samura, miatta tudta végigcsinálni és ő jó támasz volt, ha Tamara elég erős, akkor olyan fal lesz neked, mint Samu...
Próbálja biztatni és hoz fel egy példát gyorsan, a vállára teszi a kezét, Noel megpaskolja, ettől kicsit zavarba jön, de elmosolyodik, ahelyett, hogy azonnal elkapná. Csak amikor úgy érzi, ildomos, akkor veszi el és észleli, hogy reszket egy kicsit.
- Hát...lehet, hogy erre, amire te, de nem lehetsz benne biztos, ezért kellene megkérdezni. Talán csak kimerült, lehet, hogy úgy érzi, sokat foglalkozott a titkoddal és most magával akar törődni, tudod a saját bajával az apját illetően, de biztosan azt szeretné, ha te is ott lennél vele, ahogy ő is ott volt. Egyelőre ne gyötörd magad, talán csak túlaggódod.
Tudja, mert ő is túlparázza a dolgokat, ismeri a szörnyű, marcangoló érzést.
- Nem vagy az...
Mondja biztatóan, bár csak magából indul ki, bele tudja képzelni magát Tamara helyébe.
- Nekem nem lennél az.

- Ki akarod próbálni? Bármit ki lehet!
Robbin Willams kapcsán aztán elszomorodik, pedig még ki sem lábalt a Chloe-gondolata okozta sokkból. Noel nagyon szépen megfogalmazza...
- Talán...talán újraélte a gonosz pillanatait. Borzasztó, de igen, a bohócok zokognak a leghangosabban, talán valódi volt minden fájdalom, amikor megbicsaklott a hangja.
Neki is megbicsaklik, kissé kimereszti a szemét, aztán becsukja, megrázza a fejét. Igyekszik vidámabb vizekre evezni, s halványan el is mosolyodik, mikor Noel napégése lesz a téma.
- De, én is hajlamos vagyok, úgyhogy nyáron a legnagyobb forróságban, ráadásul mikor tömve van emberrel a víz, nem szeretek, de az strandolás. Húúú, ezt kitaláltad, el szoktam járni úszni, még mindig, elég rendszeresen, de uszodába. Inkább a kihalt fürdőhelyeket kedvelem, vagy a tavakat, ha nincs senki...mert az nagyon zavar, amikor nekem jönnek közben. Csak vigyázni kell, hogy meg ne fázzak, sajnos arra is hajlamos vagyok.
Von vállat, megesett vele már jópárszor.
- De szívesen fürödnék majd veled, mármint...érted, ha te is kedveled a magányt, akkor vannak a dolognak megkapó aspektusai
Néz a földre zavartan, de talán Noel érteni fogja.

- Szeretném neki a legjobbat, de félek, bármit teszek, az nem az- nem értem, miért szakított le ideát.
- Amíg nem volt meg az apja, tökéletes volt, hogy támogattam, hogy vele voltam bármikor, bárhol. Most hirtelen, mintha az egész a magánügye lenne. Nem csak akkor szakít le, amikor találkozgatnak, hanem akkor is, amikor "csak" akciózik. Mintha rám már nem is volna szüksége- Miért is furcsa, hogy feleslegesnek érzem magam?
- Ez Taminak se jó, nekem se- őt sem látom boldognak. Mert ha az lenne, tudnám, mi a dolgom.
Régi titkokat feszegetünk. Most sem könnű beszélni róluk, pedig eltelt 5 év, ha valaki rámnéz, meg nem mondja, hogy a halál torkából hoztak vissza a szegedi orvosok.
- Az én hibám, hogy még mindig nem hevertem ki- sokszor ébredek csatakosan, dühvel, haraggal a szívemben, fantom-fájdalmak tömegével, bosszúszomjasan. Ez nem normális. Tamara is halálra ijedt, amikor sikoltoztam álmomban.
Sammy barátom azonban megingadhatatlanul idealista, ha jól sejtem.
- Ez igaz. Elfogadott ... ezzel együtt, és soha nem éreztette, elítélne miatta. Inkább sajnál, de a szüleim is így viszonyultak ehhez. Nem hibáztatom őket, én se tudnék másképp érezni, ha mással történt volna... Nem tudnám, hogyan lehetne másképp. És mivel ebben tanácstalan vagyok, őket sem kérhetem számon. De a sajnálat..., tudod, nem az, amire vágyom- tudom, hogy rébuszokban beszélek.
Csak azért nem avatom be, mert nem hinném, hogy ez segítene kettőnk kapcsolatán. Nem akarom, hogy ő is "úgy" nézzen rám. Már így is szánakozik. Próbálom tehát kifordítani magunk a gödörből, ha már ide taszítottam magunk. Hogy is jutottunk el idáig? Nagyon könnyű beleesni a hibába, ha én magam sem tudok másképp viselkedni.
Bólintok, mert szeretném, ha Sammynek lenne igaza ezzel a dologgal kapcsolatban.
- Kösz, nagyon kedves tőled- mosolygok rá, őszintén. Jól esik, hogy nem fordulna el tőlem. Úgy is érzem, komolyan beszél.

- Igen, miért ne? De ahhoz kell némi szél is, nem?- ez a srác valóban fantasztikus. Tamarára is bizonyosan jó hatással lenne.
- Gonosz gondolatok?- ráncolom a homlokom.
Nem tudom, gonosznak nevezném-e, amikor az ember önmegsemmisítésre gondol. Sammy biztosan soha nem akart még öngyilkos lenni (miért is akart volna?). Az nem gonoszság. Az maga a fekete lyuk, egyetlen hajszál választja el a valódi haláltól.Csak a fizikai lét: hogy dobog még a szívünk, lélegzünk, gondolkodunk.
Vállat vonok. Éppen olyan bizonytalan vagyok Williams-sel kapcsolatban, mint Sammy.
- Ezt nem tudhatjuk biztosan. Utólag annyi mindent bele lehet magyarázni a dolgokba- bár valószínűleg közel állunk az igazsághoz, a teljes igazságot csak RW ismerte.
Megint Sammy az, aki képes oldani a letargikus hangulatot.
- Én is jobban kedvelem az élő vizeket- örömmel tölt el, hogy megint szóba jött valami, amiben hasonlítunk- A klóros víztől be szokott vörösödni a szemem. Az úszószemüveg meg olyan idegen érzés, nem igazán tudom megszokni.
- Szerencsére, itt többnyire jó idő van- Szeged ugyan avnapfény városa, de ez csak Magyarországi vonatkozásban állja meg a helyét. Egy hidegebb, sötétebb országban valószínűleg már felkötöttem volna magam.
Aztán -a sötétebb gondolataim ellenére- nevetni kezdek.
- Tudod, Sammy, ezt lassan át kéne gondolni. Ha ketten vagyunk, már egyikőnk sem nevezhető magányosnak. Azaz... ha mi kettőnkről van szó- most nekem van indíttatásom, hogy megérintsem; kezemet a felkarjára teszem, gyengéden megszorítom. Kedvelem a srácot. Szeretnék a barátja lenni, jobban megismerni.

Próbál segíteni, még ha olyan rossz is ebben, hiszen semmi tapasztalata...
- De ezek a félelmek valószínűleg csak a te agyszüleményeid.
Nagy levegőt vesz, biztatóan néz a másikra, de nem akarja folyton nyúlkálni.
- Hát ez nem szép tőle, de...tudja? Lehet, hogy fogalma sincs arról, hogy hanyagol, talán nem tudatosan csinálja, ezért kellene beszélnetek, vagy én a helyedben...
Tudja, hogy sosem lenn a helyében, mert soha nem lesz barátnője.
- Adnék időt magunknak, mármint tartanék egy kis távolságot és akkor rájöttök, mire van igazán szükségetek.
Magában úgy fejezi be a mondatot: egymásra, de ezt nem mondja hangosan, nekik kell rájönniük.
- Próbálj meg egy kicsikét nem találkozni vele és meglátod, ő fog keresni, hogy hiányzol
Akkor Noel is érezné, hogy fontos, ráadásul ő biztos benne, hogy ez az álomszerű lány keresné.
- Nem, dehogyis, vannak sérelmek, amiket nagyon nehéz kiheverni, de hidd el, semmi jó nem származik abból, ha magadat hibáztatod. Bármi is történt Noel, már vége.
Most nem bírja ki, óvatosan megsimogatja a karját.
Valami olyasmi lehet, ami sajnálatra méltó. Kíváncsi, de nem kérdez rá.
- Mire vágysz?
Talán ő is tisztábban lát majd, ha hangosan kimondja, megfogalmazza.
- Ohh...köszönöm
Mondja kissé zavartan, hogy kedves, nos...igyekszik.

- Lassan itt az ősz és akkor lesz szél, ha volna kedved hozzá, visszaidézné a gyermekkor önfeledt szárnyalását.
Gondolja ő, de nem akarja Noelre ráerőltetni sem.
Megrázza a fejét
- Gonosz pillanatok alatt a vele történt szomorú eseményeket értem, a tragédiákat. Mindenki életében vannak, de talán ő is...érzékenyebben reagált, sajnálom ha túl megfoghatatlanul fogalmaztam
Gyakran előfordul vele, ezértis szereti jobban kifejezni magát versekben, ott mindent írhat a költőiség számlájára, a valódi beszélgetésekben meg nem értik...
(hogyne akart volna? )
- Ó, meglehetősen, minden csak belemagyarázás, amit az ember nem maga él át és mi sosem leszünk ő, csak a saját szemszögünkből látjuk a dolgokat.
Ért egyet elgondolkodva.
- Szegény, az nem jó, de megértem, elég idegen. Ahonnan jössz, Magyarország, hidegebb?
Ő nem szereti a hideget, hamar megfázik.
Noelre mosolyog, ahogy megszorítja a karját biztosan egyfajta biztatásképp.
- Igazad van. Igen, rólunk, vagy hívjunk még valakit?
Nem érti Noel miért nem érti, hogy róluk van szó. Elnéz aztán messzebbre.
- Én gyerekkoromban elhittem, hogy megtanulhatok repülni...nagyon szerettem volna és borzasztó volt rájönni, hogy sosem leszek rá képes, néha még mindig azt hiszem, sikerülhet, butaság
Mondja halvány mosollyal, elég magasan vannak hozzá, eszébe jutott.

- Remélem, igazad van- már most nehéz belegondolni, milyen lenne Tami nélkül... Az elmúlt 5 évem (vagy inkább 6) csak róla szólt, körülötte és miatta volt minden. Nem köt hozzá több évtizedes házasság, mégis úgy érzem, beépült az "anyagcserémbe". Létezni se tudnék nélküle, egészen nélküle... , hiszen így is haldoklom.
Felkapom a fejem, mert azt a hatást kelti, mintha tudná a megoldást.
- Igen? Mit tennél a helyemben?- kérdem izgatottan, de amikor elmondja, fáradtan engedem ki a visszatartott levegőt.
- Ah, ezen már túl vagyunk... Visszafogtam magam, és nem jártam a nyakára. Gondolod, hiányolt? Elég volt neki, ha a suliban összefutottunk...- összepréselem a szám. Ez már közel sem olyan kapcsolat, mint amilyen volt.
Nagy titkom súlyos ládikája zárva marad; bár a láda előkerült, a tartalma nem. Kissé elborul az ábrázatom, de erről nem Sammy tehet. Valóban a múlt árnyai, amelyek megsötétítik.
- Igen, már vége. Hidd el, szeretném elfelejteni- lezárni ezerféleképpen próbáltam, javát a pszichológus tanácsolta, más részét természetgyógyász, és én is próbálkoztam mindenfélével. Keserű a mosolyom, hogy magamat hibáztatnám. Persze, ott voltam én is, lehettem volna okosabb, megfontoltabb, vagy amikor bajban voltam, hangosabb?!
Megsimogatja a karom, amitől jólesően lesz melegem. Mintha energianyalábokat küldene az érintésével.
A választ mégis csak magamban merem megfogalmazni: "barátra, RÁD", olyan hihetetlen, hogy ilyen körülmények között találtam rá.
- Ha Tamaráról van szó, én csak azt a lányt szeretném visszakapni, aki addig volt, amíg nem jöttünk LA-be. De ezen csak ő tud változtatni, én nem- felvonom a vállaim, tehetetlenül ejtem le.
Némileg enyhíti a keserűségem, hogy Sammy is érez kötődést közöttünk; azt mondja, ő sosem fordítana nekem hátat. Remélem, így lesz. Bizakodó vagyok; annak kell lennem, mert megígértem, minden lehetőséget megragadok, hogy kilábaljak a depressziómból.

- Igazad van, oké...- nevetem el magam zavaromban. Már el is felejtettem, milyen az ősz ideát, olyan hosszúnak tűnt a nyár.
- Bocs, lemaradtam egy gondolattal, de most már tisztán látok- pillantásom bocsánatot kérő.
- Teljesen igazad van- bólintok.
Témát váltunk, a halál szele nem érint bennünket többé.
- Gyerekkoromban még azt mondták, négy évszak van: ősz, tél, tavasz, nyár; de néhány éve az ősz és a tavasz megrövidült, a nyár melegebb, a tél hidegebb lett. Télen viszonylag gyakran esik a hó. A nyár elég meleg, jellemző, hogy 30 fok fölé emelkedik a hőmérséklet- az itteni hideg a közelébe se ér az otthoninak, de nem is hiányzik.
Egyre elmélyültebben beszélgetünk, bár nem csak velem fordul elő, hogy nem értek azonnal a szóból. Nekem is meg kell magyaráznom valamit.
- Nem, nem akarok hívni mást...- kicsit megköszörülöm a torkom- Ezt értsd úgy, hogy ... a te társaságodban nem érzem magam egyedül.
Elpillantok valahova máshova. Nagyon ciki, hogy ilyen kevés idő után is így érzek iránta? Mintha egy imám talált volna meghallgatásra. Társra vágytam, ki akartam szakadni a magányból, s tessék, itt van Sammy. Mosolyogva nézek rá megint. Van benne valami, ami nagyon vonz a furcsa szokásai ellenére. Talán én is ugyanilyen furcsa vagyok az ő szemében, mégsem érzem, hogy ez útját állná a vonzásnak.
- Miért lenne butaság? És a képzelet ereje? - mosolygok szélesebben, önfeledtebben- Ha saját erőből nem is, segédeszközzel biztosan tudnál repülni: sárkányrepülővel vagy tudomisén mivel.
- Ismered a Végtelen történetet? Az én egyik gyerekkori vágyam az volt, hogy repülhessek Fuchurral, a kutyafejű, szerencsehozó sárkánnyal...- csóválom nevetve a fejem. Ezer éve nem gondoltam már rá...

Sajnálkozva néz, hogy csalódott lesz Noel, amikor nyilvánvalóan olyan tanácsot ad, amire már ő is gondolt.
- Ó, sajnálom...ez tényleg nagyon, eléggé rosszul hangzik
Mondja csendesen, úgy tűnik, a lánynak tényleg nem hiányzik Noel, akármilyen barátságosan is néz rá, a csalódottságát nem tudja eltüntetni.
- De az is lehet, hogy el van foglalva az apjával. Tudom, nem szép tőle, hogy téged hanyagol, de biztosan nem azért hanyagol, mert nem szeret, hanem mert most másra figyel
Megpróbál valami biztatót kihozni ebből is.
Megfogja a kezét, mosolyogva próbálja éreztetni, hogy ő vele van, ráadásul már csak a múlt az, amin rágódik.
- Akkor el is fogod
Bólint egy nagyot, mintha ő eldönthetné, mintha olyan könnyű lenne, amikor ő maga is képtelen dolgokat kiverni a fejéből. De ő most nagyon akar segíteni, nagyon ott akar lenni Noelnek. Tulajdonképpen nem volt még ilyen, mindig őt kellett biztatni, most már érzi, mit éreznek vele kapcsolatban.
- Ennyire megváltozott? Dehát...most is az a Tamara, nem? Mi van, ha az a része már eltűnt, nem tudnál alkalmazkodni az újhoz?
Ő erősen kétli, hogy Tamara visszaváltozna az eredetivé, az embereket átalakíthatják az átélt élmények és benyomások, de nem akar Noelnek fájdalmat okozni azzal, hogy kerek perec kimondja: mi van ha azt a Tamarát elragadták már az új élmények? Finoman próbál célozni rá, hogy ne a régi keresse, próbálja szeretni az újat, próbáljanak megoldást találni, noha sejti, hogy ez a párkapcsolatokban nem mindig megy gördülékenyen.

Ő szívesen röptetne sárkányt a fiúval, csinálna sok mindent, hogy ezernyi szuper hobbija legyen. Ő maga sem tudja ezeket kivel csinálni.
Kinyújtja felé a kisujját
- Számíthatok rá majd, hogy sok újdonságot kipróbálunk együtt?
Bizonyára, de azért neki kell ez a "cserkészbecsszó" Mosolyog csak, hogy Noel lemaradt.
- Semmi baj.
Hallgatja Magyarországon vajon milyen, a sokat esik a hón csillog a szeme. Ő világéletében itt élt, ritkán élt át hóesést.
- A hóesés nagyon jó lehet! Ha sokszor van! Mikor mész vissza Magyarországra? Mármint látogatóba, mert gondolom maradsz a suliban.
Elvörösödik, nagyon
- Ha télen...ha karácsony körül visszamész, küldenél majd képeslapot? Olyat, amin van hó?
Halkan mondja, nem mer kérni, de most mégis kicsúszik, mert annyira szeretné. Óvatosan ránéz, mit szól ehhez a srác.
Néz aztán rá nagy szemekkel, majd elkerekednek, kitágulnak csillogó pupillái. Ezek szerint a fiú jól érzi magát vele! Mosoly kúszik ajkaira, kipirult, önfeledt, kicsit nekidől, óvatos, barátinak szánt módon.
- Köszönöm, nem, most már egyikünk sem lesz egyedül.
Visszahúzódik róla, nem akarja nyomni, vagy ilyesmi, a fiú úgyis a távolba néz, ő pedig nem biztos benne, nem volt-e túl tolakodó.
Felnevet aztán.
- Igen, a képzelet erejével lehet szárnyalni! Hát...nos az ilyesmi elég veszélyes, nem hiszem, hogy elég...bátor vagyok hozzá
Nyögi, zavartan kaparászva egy kérget. Ezek elég veszélyes dolgok, ő pedig lehetetlen alak, csak ezt Noel még nem tudja.
- Ó, nagyon szerettem! A rózsaszín kutya, igaz? Én mindig kutyának gondoltam, pedig mondják is, hogy sárkány. Én az a fiú akartam lenni, a bátor hős a fehér lovon, annyira szuper volt!
Lelkendezik, igazából tetszett neki az a fiú, de ez még nem tudatosodott benne.

Annak ellenére, hogy Sammy is kimondja, Tamara hanyagol, most mégis kezdem elengedni ezt az egészet; mert régóta most először nem érzem magam egyedül. Bólintok, elhiszem, hogy Tamarának most az apja a legfontosabb.
- Majd megoldódik ez is...- zárnám le a Tamara témát. Így is már túl sokat beszéltünk róla.
Kényszeredett a mosolyom, amikor a felejtésről esik szó, de ezt már oly sokszor gyakoroltam a tükör előtt, hogy a saját szüleim is beveszik. Sammyt is átverem, de nem rosszindulatból, csupán nem akarom, hogy emiatt is fusson néhány felesleges kört. Szívesebben tölteném másképp vele az időt, nem csak kesergéssel.
- Igen, ez a cél- ha nem is a teljes felejtés, mert azt mondják, az sokszor lehetetlen, de mégis, valamiképptompatani kell azokat az emlékeket.
Tamara azonban nem olyan téma, ami könnyen napolható.
- Belátom, hogy a változás szükségszerű és elkerülhetetlen; én arra gondolok, azzal kapcsolatban van hiányérzetem, ahogy mi voltunk egymással, ahogy hozzám viszonyult. Valószínűleg elkapatott odahaza... és most szenvedek, mint egy kisgyerek- picit elmosolyodok; van annyi önkritikám, hogy tudjam, Tamarával kapcsolatban igenis önző vagyok. De nem csak magam miatt; őt is nagyon féltem mindenféle csalódástól.

- Persze- akasztom a kiujjam a kisujjába. Ezer éve nem kötöttem szerződést így senkivel.
Magyarországról beszélgetünk. Sammynak felcsillan a szeme a hóesésre.
- Igen, valószínűleg hazamegyek majd az ünnepek körül, feltéve, hogy minden vizsgámat sikerül letenni időben... Neked vannak terveid az ünnepekre?- merész gondolat suhan át a fejemen. Mi lenne, ha elhívnám Sammyt Magyarországra? A szüleimnek biztosan nem lenne kifogása. Bár kevés az esélye, hogy látnánk havat; az utóbbi időben ritkán van fehér karácsony arrafelé.
Meglep, ahogy elvörösödik, mert a kérése egyáltalán nem megterhelő.
- Persze, küldök képeslapot... De ...ugye, már te is átélted már, milyen a hóesés?- elgondolkodva nézek rá. Ha még soha nem tapasztalta, egy képeslap nem sokat fog jelenteni. Egy tájkép fehérben, fehér pettyekkel. Nekem automatikusan társul hozzá a hideg érzete, vagy a hópelyhek csiklandos érintése míg el nem olvad, s apró vízcseppet nem hagy a bőrömön.
A mosolya sokatmondó, és aztán ahogy nekem dől, én is felé hajolok kicsit, hogy kifejezhessem, a közeledáse nincs ellenemre, jól is esik. A pillantásom is visszasiklik rá.
- Igen, én is így érzem- nézek egyenesen a szemeibe.
Aztán egy régi álmát ossza meg velem, és megütközöm, hogy vágyhat valamire, amitől egyszerre fél is.
- Mi az, amitől félsz?- kíváncsian fürkészem az arcát. Talán csak nekifogni nehéz, vagy még soha senki nem volt, aki támogatta volna, hogy megvalósítsa az álmait.
A végtelen történet kapcsán kicsit összeráncolom a homlokom.
- Rózsaszín? Én fehérre emlékszem- persze, a memória néha érdekes dolgokat produkál. A hős nevére például emlékszem- Igen, kutya feje volt, én is kutyának gondoltam, bár hosszabb volt a teste, mint egy átlagos kutyának és persze, amúgy is sokkal nagyobb.
- Bastian talán nem volt hős? Neki is szembe kellett néznie a félelmeivel; a szememben ő is példakép, akárcsak Atreyu- teszem hozzá, kis mosollyal. Nekem is Atreyu tetszett jobban.

- Van kedved eljönni hozzám a koliba? Megmutatnám neked Erdélyt a számítógépemen...- javaslom neki. Igaz, már csaknem ránk esteledett, de csak nem siet sehova.

Megérti, hogy a fiú zárná a témát, biccentve annyiban hagyja. Rámosolyog, szerinte ezt is megbeszélték, a felejtés a cél, s Noel lassan rendbe jön abból, ami vele történt. Tovább mosolyog azon, hogy Tamara elkapatta Noelt.
- Megértem, hogy hiányzik ez, ha hozzászoktál. De erre megint csak azt tudom mondani, beszéld meg vele is, hátha megérti és változik a helyzet. Kicsit foglald le magad mással és sokkal könnyebben fog menni a vele való kommunikáció
Tanácsolgat képességeihez mérten.

Ha már gyerekesség, ő is az, kisujjal esküsznek, hogy új dolgokat próbálnak ki együtt. Előre várja milyen jó lesz, nem gondolta volna, hogy talál valakit, aki hajlandó erre, hogy lehet egy barátja. Nem mer még benne teljes szívvel reménykedni, fél, hogy ha nagyon belelovalja magát és Noel gondol egyet, visszatér Tamara és rá nem lesz ideje, lezuhan, mint szárnyaszegett angyalok a mennyből, tudja, ha zuhan, akkor iszonyút esik.
- Várod már? A családod milyen? Ők is várnak? Én örülök, hogy nekem már nem kell vizsgáznom, de neked majd szorítok! Nálunk mindig nagy ünnep a karácsony, mert hazajön Stan, a legidősebb testvérünk és átjön Leo, Chloe, zajos és vidám szokott lenni. Quentin mindig nagy ajándékokat vesz...én nem annyira
Nem is érti miért teszi ezt hozzá, miért égeti magát, gyorsan megrázza a fejét. Várni szokta, lelkes lesz a témától most is.
- Köszönöm, én is! Megadod majd a magyarországi címed?
Látszik ettől izgatott lesz, fészkelődik a fán.
- Nagyon régen, amikor elmentünk kirándulni egy hidegebb részre...de nem esett, csak volt hó. Tényleges hóesést, mikor a pelyhek hullanak és elolvadnak a hajon, a nyelven, a test melegén még soha, pedig annyira fantasztikus lehet!
Pillant Noelre, aki talán meg tudja erősíteni. Kicsit zavarba jön ettől a kérdéstől, látja az értetlenkedést a fiú arcán, elpirul. Nehéz rá válaszolni.
- Én...alkalmatlan vagyok rá, nem merném, félek, hogy meghalnék. Nem vagyok túl ügyes, mármint...szúrok el dolgokat
Teszi hozzá csendesen, behúzott nyakkal, most azért fészkelődik, mert kínos neki a téma. A Végtelen történet kapcsán csodálkozik, hogy ennyire megvédi Bastiant.
- Ő csak olvasott egy történetet, beleélte magát és kapott egy csodát. Talán, amikor kiordította az anyja nevét az ablakon, de az...engem mindig elszomorított, Atreyu is, amikor meghalt a lova, mégis ő az a hős, akire hasonlítani akarunk, Bastian inkább az, aki mi magunk vagyunk
Mondja el a véleményét.

- Tényleg? Nagyon szívesen! Sosem voltam még koliban. Jó lenne.
Vágja rá, aztán lassan el is kezdenek lemászni, ha ez a terv.

- Ezt fogom tenni- lefoglalom mással. Nem kéne újra depresszióba zuhannom, azt anyámék is észrevennék. Rögtön aggódnának is, mi lehet a bajom.

Kapóra jön, hogy Sammy ilyen lelkesen ajánlkozik társamul kalandozni. Gyanítom, hogy most elsősorban rajtam akar segíteni, de ez csak fokozza a dologok értékét. Biztos vagyok benne, hogy jó lesz, Sammy máris kedves számomra, szívesen vagyok vele.
- A vizsgákat? -nevetek egy rövidet- Rá kell kapcsolnom a tanulásra, ha azt akarom, minden elsőre sikerüljön. De ez a cél, hiszen akkor hosszabb időt tölthetek otthon. A szüleim nagyon jó fejek, kívánni se tudnék jobbat. Igen, azt hiszem, ők is várják már, hogy hazamenjek...
Sammy beszámolója a nagy karácsonyi összejövetelekről nosztalgikusan hangzik, de egyben nagyon boldognak is.
- Jól hangzik. Biztos izgalmas lehet, hogy ennyien vagytok együtt- mosolygok rá- Igazából ez számít, nem? Hogy kikkel vagy együtt karácsonyor, és nem az, mi van a fa alatt- engem legalábbis így tanítottak. Bár csak egyetlen év volt, amikor jelképes karácsonyt tartottunk, mindig törekedtünk arra, hogy azon a napon valóban együtt legyünk, csak egymásra figyeljünk.
Sammy említette, hogy még nincs munkája. Nem várható el tőle, hogy nagy ajándékokat vegyen (főleg ennyi embernek). Nem is értem, miért jön ettől zavarba.
- Idén írhatnál mindenkinek egy verset; akár személyre szabottat; az aztán olyan ajándék, ami egy életre szól!- jut eszembe hirtelen. Nem tudom, mennyire tetszik neki ez az ötlet.
Amikor megkér, hogy adjam meg neki a címem, hogy tudjon nekem írni, gombócérzés lesz a torkomban. Így először csak bólogatni tudok. Aztán, mikor sikerül lenyelnem azt a fura valamit, ki is mondom:
- Persze, természetesen megadom. Kedves vagy!
Na és a hó misztikuma...
- Épp erre gondoltam én is. Tudod, amikor havazik, amikor lágyan ereszkednek alá a hópelyhek és nem szakad, mintha eső volna, én is bele szoktam tartani az arcomat. Felfelé nézek, mintha kutatni akarnám, honnan jönnek a hópelyhek, megpróbálom visszakövetni őket... Időnként nagyon magasra eljut a szemem, és akkor konkrétan szembesülök vele, milyen magas az ég- - elakadok egy pillanatra- Ez biztosan nagyon hülyén hangzik, ugye? Hiszen adott, hogy egy bolygón élünk. De olyan keveset gondolunk arra a dimenzióra- mutatok óvatosan felfelé.
- Tudtad, hogy a hópelyheknek számtalan alakja van? Egyetlen közös jellemzőjük, hogy mindegyik szabályos hatszögletű. Gyerekkoromban képes voltam kimenni a mikroszkópommal a hóesésbe, és addig kísérletezni, amíg meg nem tudtam lesni a hópelyhek alakját, szerkezetét. Aztán sokat olvastam is róluk- Nem én vagyok az első ember, akit ez a téma izgat(ott).
A repülésről aztán kiderül, egyszerre vágy és félelem.
- Sammy, egy csomó olyan dolog van, amit ki lehet próbálni, ami abszolút veszélytelen, és mégis megadja az élményt, amire vágysz...- biztatom kedvesen, egyik kezemmel megérintve a vállát, finoman megszorítva azt- Különben is, megfogadtuk; te is a szavadat adtad, hogy egy csomó mindent kipróbálunk... Ezt sem akarod kihagyni, ugye?- repülés, bár hogy milyen formában, még nem konkretizáltuk. Meglep, megint mennyire feszeng, mintha attól tartana, leszólom a félelmeit.
- Épp ez az!- Sammy rátapintott a lényegre. Bastian az, aki mi magunk vagyunk, és Atreyu, akihez hasonlítani akarunk- Te magad is azt mondod, Bastian csak egy történetet olvasott. Nem nehéz elképzelni, hogy ő, aki ugyanazt a történetet olvasta, szintén csak azt hitte, egy meséről van szó... Átélte már, milyen elveszíteni valakit. Milyen nehezére eshetett elhinni, hogy egyetlen szóval, egy névvel képes megmenteni Fantáziát? Mintha én most azt mondanám neked, tudsz repülni! Meggyőződésem, hogy azért járt sikerrel, mert elhitte, hogy képes rá, nem csak próbálkozott. Ezzel magát győzte le, hiszen te is tudod, milyen kis bátortalan és ügyefogyott srácnak vélték a suliban. És ő sem képzelt magáról többet- lelkesen magyarázok neki, osztom mneg vele az én nézőpontomat is, de aztán ahogy a végére érek, egyre inkább elcsendesedek. Ő is azonosította magát Bastiannal, és ami azt illeti, nem volt túl határozott, amikor az a fickó neki támadt a kávéházban. De azt bizonyára tudja, nem volt szándékomban sértegetni őt; hisz bennem is lapulnak félelmek; ó de még mennyire!

- Oké, akkor induljunk...- nem gondoltam volna, hogy a koli majd ennyire lázba hozza, de ha így van, miért is ne elégíteném ki a kíváncsiságát?
Együtt haladunk lefelé. Gond nélkül jutunk le a talajra.
- Ez jó keland volt- simítom meg a fát, és a kezem még a törzsén hagyom- Máskor is visszajövünk?- mosolygok Sammyre. Akár titkos helyünk is lehetne. De ha az nem is lesz, ehhez a fához már mindig őt fogom kötni.
Aztán elmegyünk a koliba, ahol körbevezetem, megmutatom, mi minden van benne, és hogyan épülnek fel a különböző méretű szobák. Csak aztán viszem be a sajátomba.
//Azért nem írok többet, mert hirtelen azt se tudom, kivel vagyok közös szobában, mekkorában... //

Biztatóan mosolyog, hogy bizony ez a helyes lépés, bár szeretne többet, jobban segíteni, nem tudja miben lehetne.

Mosolyogva megrázza a fejét.
- Nem a vizsgákra gondoltam, hanem, hogy hazamenj. Tényleg? Dejó! Ők nem akarnak ide költözni? Mi a foglalkozásuk?
Noel még nem beszélt a szüleiről, de lelkesen hallgatja, örül, hogy nem csak neki vannak jó szülei. A karácsony kapcsán kis ellentmondásba keveredik önmagával, hogy ő nem tud senkinek olyan ajándékokat venni, mint Quentin, de egyébben sem olyan jó, mint ő, nem is érti hogy jutott egyáltalán eszébe.
- Igazad van, az számít, hogy mind összegyűlünk, anyuék gondoskodnak az ételről, feldíszítjük a fát és mindig rengeteget nevetünk.
- Már tavaly is ezt kapták...De úgy gondoltam készítek nekik valamit, bár nem vagyok olyan ügyes kézműves. A lányokkal könnyű dolgom van, valami ékszerre gondoltam és hát talán ellátogatok egy antikváriumba, ott olcsón lehet könyveket venni. Te tudod már kinek mit adsz?
Örül, hogy van valaki, akivel közösen elgondolkodhat ezen. Ő is szeretne küldeni Noelnak, kicsit közelebb mászik hozzá, meglepetten néz az arcába.
- Minden rendben? Én is szeretnék küldeni, a dolog úgy jó, ha oda-vissza működik.
Ez a képeslapküldés varázsa. Ahogy Noel beszél, ő is felnéz az égre bár levelek és ágak takarják el a kékség átüt a látványon.
- Hűűű, pont ez lehet a legfantasztikusabb benne, ahogy lágyan rád peregnek. Nem olyanok, mint furcsa, hideg kis manók, amik végül könnyé válnak az arcodon? Egyáltalán nem hülyeség, nagyon tetszik! Szerinted mi van ott?
Kicsit eltátja a száját úgy néz Noelra.
- Komolyan? Hűűűűha! Annyira szerencsés vagy, hogy te láthatsz ilyet! Tényleg olyan sok az alakjuk, láttad? Ez is egészen rendkívüli hobbi, ennél szebbet nem tudnék neked kitalálni
Néz rá komolyan. Próbálja nem irigyelni Noelt, hogy látott havat, de valahol szomorúságot érez, hogy ő még nem, gyerekként más volt ráadásul és nem lehetett kint, mert megfázott.
Próbálja biztatni a fiú, de nem győzi meg, hogy akkor most repülnie kéne, azért az álmok sajnos nem varázsütésre teljesülnek.
- Ezek drága dolgok Noel, nekem...nincs ilyesmire pénzem.
A fiú megszorítja a vállát biccent, majd bocsánatkérően néz rá.
- Mit szólnál, ha keresnénk egy játszóteret, ahol éppen nincsenek gyerekek, egy nagyobb hintát és kiugranánk abból?
A homokba érkeznének, nem ütnék meg magukat és kicsit olyan lenne, mint repülni. Semmi más megvalósítható nem jut az eszébe.
Hallgatja aztán a fiút Bastian kapcsán, bár nem érti miért csendesedik el hirtelen, nem azonosítja magát a szereplővel ilyen szinten.
- Igen, ebben igazad van, tulajdonképpen Bastian a mi metaforánk és nagy feladat rájönni arra, hogy önmagunk legyőzése a legnagyobb és legnehezebb küldetés. Csakhát gyerekként... a hősre inkább felnéz az ember, legalábbis...én nem szerettem magam annyira, hogy Bastian legyen a kedvencem, inkább csodáltam Arteyut
Vallja be kicsit pirulva, s még akkor enyhén fogalmazott a nem szeretéssel. Szerencsére elindulnak, így talán nem kell ezt kifejtenie, le is jutnak hamar, ő is megsimogatja a fa törzsét.

- Igen az volt, menjünk.
Mikor Noel körbevezeti rájön, hogy rémes lenne, ha itt élne, mert mi van ha egy kellemetlen szobatársat fog ki? Közös a konyha, talán a zuhanyozó is //nem tudom ott hogy van// Végre elérnek Noel szobájához, arra viszont kíváncsi, milyen személyes tárgyai vannak, ilyesmi.
- Szeretsz itt lakni? Te is eljöhetnél majd hozzánk.

- A kettő valamelyest összefügg- biccentem oldalra a fejem. Ha jól teljesítem a félévet, hamarabb otthon lehetek.
- Az apám befektetési tanácsadó, az anyám vezető beosztásban van egy óvódában és sosem volt róla szó, hogy ők ideköltöznének. A nyugalmas életet szeretik. Furcsa kimondani, mert Budapest is szinte zsong Szegedhez képest, de mi egy olyan kerületben lakunk, amely viszonylag csendesebb- mesélek Sammynek. Olyan régen kérdeztek engem a szüleimről, hogy szinte nosztalgiázok közben.
- És a te szüleid? Még "csak" a tesóidról meséltél...- mosolyodok el. Az igazság az, hogy jól esik beszélgetni. Kissé magamba fordultam az utóbbi időben, nem kéne csodálkozni, hogy elkerültek az emberek (nem ez volt a célom?)
Szóba jön a karácsony. Sammyt meglehetősen zavarja, hogy nem tud megfelelő ajándékokkal készülni. Igyekszem megnyugtatni ezzel kapcsolatban, holott nem tudhatom, náluk ez valóban menyire játszik szerepet. Úgy látszik, van olyan a családjukban, akinek nem téma a pénz.
- Ez a lényeg, nem?- amikor megfogalmazza, hogy karácsonykor van együtt a családjuk, biztatóan nézek rá.
- Ó, ezt nem tudtam- az ötletem befuccsolt, kiderült, már korábban is verset adott ajándék gyanánt.
- Talán nevetni fogsz; én egy csomó mindent megtanultam a ...- pszichiátrián- kórházban. Tudod, voltak ilyen foglalkozások, hogy az ember ne gyöpösödjön bele az ágyába, míg lábadozik- kissé elpirulok, mert megint titkolózok. Nem tudom, van-e értelme, mert Sammy nem olyannak látszik, aki visszaélne a bizalmammal- Tudok pl. kötni és ismerem a csomózási technikákat. Pl. tudok fonalakból karkötőt csinálni. Ez olyan lányos, nem?- nevetem el magam, de egy időben minden vásárban láttam efféle barátságkarkötőket, és akkor eszembe jutott, ilyet én is tudnék csinálni.
- Ha gondolod, megmutatom milyen, és ha tetszik, csinálhatunk a hugodnak. A lányok nagyon szeretik az ilyesmit. Tudod, akár fityegőket is lehet rájuk akasztani... Mittudomén...- azért annyira nem értek az ékszerekhez.
Bólogatok, a könyv mindig jó ötlet, főleg, ha az illető szeret olvasni.
- Nem, én még nem vettem semmit, és még nem is gondolkodtam ezen...- vállat rántok, bár elszégyellem magam. Ideje lenne összekapni a gondolataim, nyakunkon a karácsony //szabad szellemmel ugrottam az időben, hogy öszhangba kerüljek a valódi jelennel//
Otthon, karácsony, hó... Sammyt megbűvöli a tél varázsa. Közelebb kúszik, úgy néz rám, mint valami félistenre, és megkér, küldjek neki lapot.
- Ez... ez igaz. Ne felejtsünk el címet cserélni, különben befuccsol a dolog!- tényleg, komolyan gondolja. És nekem ez most nagyon jól esik. Úgy szeretném azonnal viszonozni!
Mesélek neki a hóesésről, ő pedig elnyílt ajkakkal, csillogó szemekkel néz rám, majd fel az égre, mintha most is esne. Elszabadul a fantáziája, beragyogja az arcát is. Nem is tudja, milyen vonzó látványt nyújt így, pedig nekem nem tetszenek a srácok. Ő most mégis, igen. Ahogy megszemélyesíti a hópelyheket, őt is egy ilyen könnyed, kedves manónak képzelem el. Nem akarom, hogy vízcseppé válva elolvadjon, eltűnjön.
- Nem tudom...- nézek én is felfelé, mintha a választ onnan ki lehetne olvasni- Hiszel Istenben? Egyáltalán, hiszel bármiben? - kérdezem, mintha a kérdés automatikus lenne (ezek után).
- Remélem, hogy legalább egyszer neked is részed lesz ebben! Ne felejtsd el meglesni a hópelyheket, bizonyára tetszenek majd!- melegséggel tölt el az öröme, a lelkesedése. Varázserőt tulajdonítok neki. Nem lehetséges, hogy egyszerű ember, azokat nem érdeklik a hópelyhek. Mi egy másik bolygóról jöhettünk...
- Ah, ugyan! Gondolj egyszerű dolgokra! Szabadesés... Ugrottál már toronyból medence vizébe? - megkönnyebbülten nevetek fel- Esküszöm, Amerikában ezt szeretem a legjobban. Minden sulinak saját uszodája és sportpályája van. Tudtad, hogy a Francesban is van 10 méteres torony? Játszva be tudlak vinni...
A kezem a vállára teszem, gyengéden megszorítom. Ugyan, ne legyen csacsi; rám bízhatja ezt a dolgot. És még pénzébe sem kerül.
- Oké, első lépésként a hintát is kipróbálhatjuk. De ne feledd, vannak más lehetőségeink!- mosolygok. Kislépésekkel a végső célig. De hol a vége? Az a jó, hogy nem tudom!
A végtelen történet aztán megannyi eszmecserére ad okot és lehetőséget.
- Én sem azonnal jöttem rá. Nem tízévesen szembesültem ezzel, hanem ...később; de ez így természetes. A Micimackó is más értelmet hordoz most, mint gyerekkoromban- mondom példaként. Ugyanazt a történetet is másképp látjuk, ha újra szembesülünk velük az életünk különböző szakaszaiban. Bevallom, nemértem, hogy jön össze a Bastiannal való azonosulás önmagunk szeretetével.
- Ezt nem igazán értem. Elmondod, hogy gondolod?- nem hagy békén a kíváncsiság.

Idővel aztán lemászunk a fáról. Mindketten elbúcsúzunk tőle. Máris szertem ezt a fát, el tudom képzelni, hgy máskor is eljövök és felmászok rá. Aztán elindulunk a koliba (bár lesem a játszótereket, hátha akad egy nagyobb hinta)
A koliban aztán körbevezetem, megmutatom a közös helyiségeket, mesélek róla, milyen a közösségi élet (inkább panaszkodok a ricsajra). Aztán bevezetem a szobába, ahol jelenleg ketten lakunk.
- David úgy látszik, megint lelépett...- vonok vállat ismét. Alig ismerem a srácot. Bár 22 éves, ő már végzős, és nincsen közös témánk.
- Túlzás, hogy szeretek itt lakni, de elviselhető. Van saját fürdőszobánk, egy pici főzőfülkénk, úgy hiszem, megvan az az illúzió, hogy a magam ura vagyok és ez nekem jelenleg elég. Nem is drága, takarítani sem nehéz, lévén, hogy nem valami nagy...- mutatok körbe.
Aztán leültetem az ágyamra, kezébe adom a laptopot, hogy üzemelje be.
- Kérsz egy sört? Azt hiszem, van a hűtőben egy-két dobozzal- ritkán felbontok egyet-egyet. Úgy vettem észre, segít az elalvásban.
Mellé ülök, hátam a falnak vetem, vállam az övét súrolja.
- Mit mutassak meg először? Erdélyt vagy a havat?