Szürke kis kávéház kopott, szélcsengős ajtaján nyit be óvatosan. Az előadás még nem kezdődött el, máris foglalt minden hely. Ez a szomorú tény ragadja meg figyelmét először. Nem szeret állni, nem is képes rá ilyenkor. Magában már leírja a rendezvényt, nem bír túl sokáig fülledt nyári melegekben, zsúfolt termekben ácsorogni, beleszédül a porba és az emberi verejték bűzébe. Már most tudja, nem lesz sokáig, mégis furcsa és kínos lenne, ha most azonnal hátat fordítana. Nagy levegőt vesz és valahová hátra poroszkál. Egy híres novellaíró jelentette meg legújabb kötetét, s egy még hírhedtebb színész fog részleteket olvasni a műveiből.
Talán tanul valamit, sőt, ahogy Eric is mondta, csak úgy juthat előre, ha valamiképpen ismerkedik, bár a jelenlegi körülmények miatt lehetetlennek látja, hogy megvárja a végét.
Néma sóhajjal próbál beljebb jutni, szinte tülekednie kell. Fullasztó, kellemetlen, fojtogató, állott levegő terjeng odabent, egy sápadt fiú mellett torpan meg, úgy tűnik nem lehet beljebb jutni.
Rövidujjú inge máris a hátára tapad, terepmintás halásznadrágját meleg viseletnek érzi, pedig ez a nyári kollekciójából való.
Nem érzi öltözékét oda nem illőnek, ez az a tipikus igénytelen, régies szalon, ahová nem kell kiöltözni, senki sem visel zakót ebben a melegben, mindenki igyekezett a legnyáriasabb formáját hozni. Kivételek persze akadhatnak.
Nagy levegőt vesz, kicsit benntartja, majd megszeppenten a mellette ácsorgó fiúra pillant, mint sorstársra.
Megszólítani nem meri és ha visszanézne rá, gyorsan elkapja fejét, nehogy úgy tűnjön, bámulta a másikat.

Ismét rossz napom van. Rosszul aludtam, vagy inkább rosszat álmodtam... A sötétségre emlékszem, a halálvágyra, amikor még csövekkel a testemben arra gondoltam, ezt nem bírom így tovább. Sírok, tehetetlenül püfölöm a párnát. Még jó, hogy ma egyedül vagyok a kollegiumi szobában... Reggel aztán csak vizelni kelek fel, aztán visszamegyek az ágyba. Nem eszek és nem iszok, és besötétítem a szobát. Alszok, és amikor felébredek, fogalmam sincs, milyen nap van, hány óra... És nem is érdekel.
Aztán megint valami kattan az agyamban, először felülök, majd felállok, az ablakhoz támolygok és széthúzom a függönyt, szinte gépiesen. Elvakít a napfény, szinte szúr a fény, bele is könnyezek. De aztán kimegyek a fürdőbe, lezuhanyozokés megborotválkozok, megmosom a fogam, iszok vagy egy liternyi vizet. Rendesen felöltözöm, és magamhoz veszek némi pénzt, majd elhagyom a szobát.
Bekopogok Tamarához, de senki nem nyit ajtót. Érzelmek nélkül vágódok ki a koliból, és indulok el valamerre... Csak úgy. Az inger, hogy vizelnem kell, a sétány közepén kap el. Szétnézek, de alkalmatlan vagyok a szabad ég alatt pisilni. Az igazság az, az is csoda, hogy nincs cső a farkamban... Egy kávéházba menekülök be.
A MOSDÓT CSAK FOGYASZTÓ VENDÉGEINK HASZNÁLHATJÁK- jelzi a felirat, így rendelek egy kávét. A kulcs birtokában kieresztem a gőzt, illetve a liternyi vízből, amennyit átmosott a vesém és feleslegesnek talált. Ahogy a kulcsot leadom a pultoslány rám mosolyog. Szerény ugyan, de valódi mosoly, és egy pillanatra lehunyom a szemem.
- Szereti a novellákat?- kérdezi kedvesen, s mert jó szót hallok, ott ragadok.
Fél órával később már nagy a tömeg, fojtogat a levegő, átadom a helyemés az ajtó felé araszolok, mert kell(ene) a levegő, amiből egyre kevesebb van. Egy falnak támasztom a hátam, az legalább hűvös. Az ablakokon még mindig erősen és élesen vág be a napfény. Idegenek vesznek körül; kik halkabban, kik hangosabban beszélgetnek. Úgy érzem, csak én vagyok itt egyedül. Miért is maradtam? A tekintetem összeakad valakiével, de a pillantás gyors és riadt. Ez tűnik fel először, majd a szalmaszőke haj. A srác nem néz már rám, én pedig nem tudom, miért bámulom. Szégyenkezve hajtom le a fejem, mekkora hülye vagyok. Biztos hallucináció, biztos valamelyik ábránd. Megint k*va magányos vagyok. És az a híres novellafelplvasó est csak nem akar elkezdődni. Le kéne lépni, de már mozdulni sem lehet. Valami mozgolódás támad ott elől, ahol a pódiumot alakították ki.

Megszeppen áll a falnál, egyre kényelmetlenebbül érzi magát, pedig még el sem kezdődött. Az emberek máris tülekednek, agresszíven beoldalaznak a sorokba, mindenki ülő, s lassan már állóhelyet csikar ki magának, miközben megállás nélkül zsivajognak. A másik fiú sem fest túl jól, mintha eltévedt volna, úgy érzi nem kellett volna zavarnia a tekintetével, ő sem szereti, ha bámulják. Azt gondolja, sorstárs. Néha eltűnődik idegenek motivációján és mibenlétén, vajon mi szél fújta erre, milyen személyiség, mi alapján bukkant a mai eseményre, aztán magában történeteket sző, a fiúról például, hogy színészcsemete, egy helyi társulat üdvöskéje, talán a szülei szóltak rá, hogy jelenjen meg, hogy majd a felolvasás után hírességekkel bájologjon. De az is lehet, hogy festő, egészen festős arca van. Nem mer ránézni, s odáig nem jut el soha, hogy megkérdezze őket, vagy egyáltalán megszólítsa olyan jelentéktelenséggel akár, hogy hány óra. Gyanús, hiszen manapság mindenki meg tudja nézni a telefonján. Levegőt vesz, a színpadra kilép az előadó, s könnyed fesztelenséggel mondani kezdi a szöveget. Mindig lenyűgözte, hogyan tudják ilyen lazán előadni magukat, ráadásul nem is a saját szövegüket. Most az előadóra figyel, előre néz, gyéren tátott szájjal, gyakran megesik vele, ha valami megragadja a figyelmét. Csak úgy ott álldogál, nem veszi észre a két nagy italos-üdítővel közeledő alakot. Félhomály van, talán nem elég feltűnően szőke, mindenesetre egyenesen begyalogolnak. Elütik. Az üdítős fazon egyszerűen nekibotlik,  megijedni sincs ideje, a lötty természetesen rajta toccsan, illetve a másikon, aki a közelében áll. Hacsak (Noel) rá nem ugrik valakire, hogy elkerülje a csobbanást. Megijed, kiáltani sem  képes, még az arcáról is folyik az idegen üdítője. A férfi hamar lekászálódik róla, miközben alaposan megtapossa a lábát
- Bassza meg! - mérgelődik, Sammy háttal nekimegy a mögötte álló fiúnak, egész egyszerűen azért, mert odaszorítják.
- Au...kérem, a lábam
Nyögi, eleve hülyén érzi magát, mert ázik a cukros lében, tapad, csorog róla és a pólójáról. Az előadás közben zavartalanul folytatódik csak a közvetlen közelükben állók figyelnek fel.
- Hülye kis pöcs, nekem jöttél - rivall rá az üdítős, inkább csak sziszeg, annyi van benne, hogy ne szakítsa félbe az előadást. Sammy megrázza szőke fejét tiltakozását fejezvén ki, hiszen el se mozdult. Most bánja nagyon az egészet, egyszer dugja ki az orrát, akkor is ilyesmik történnek vele. Attól fél, megverik, pedig ő csak állt, ráadásul az egész rajta (rajtuk) toccsant. Most nincs itt Quentin, hogy diplomatikusan lerendezze, vagy Leo, aki nekimenne az illetőnek és ha sokáig gondol a hiányukra még elsírja magát, az pedig borzasztó ciki lenne. Tuja, mondania kellene erre valamit, de még fel kell ocsúdnia. A fiúra pillant (Noel) ő mennyit kapott, mit szól ehhez az egészhez

Egyre nagyobb a tömeg. Nem bánnám, ha lekötne valami, bármi, így csak arra tudok gondolni, hogy melegem és elegem van, pedig még el sem kezdődött, amiért itt ragadtam. Sem az írót, sem az előadót nem ismerem; bizonyára az elmúlt egy év kevés volt ahhoz, hogy jártasságot szerezzek a médiában, pedig mily vicces, épp ezt tanulom. A barátságos pincérnőnek sok dolga van, még az utolsó pillanatban is akad, akinek eszébe jut, inna vagy enne valamit, mielőtt átadná magát az irodalmi élményeknek.
Próbálok elszabadulni. Bármennyire is vágytam társaságra, nem egészen így gondoltam. Itt ugyanolyan magányos vagyok, mint otthon (otthon? A kolesz nem igazán nevezhető annak). Közömbös arcot vágva araszolok az ajtó felé, a falnak tapadva, de már egyre kevesebb esélyét látom, hogy sikerül megszökni. Beletörődök? Nem is tudom. Összepillantok egy másik szőke sráccal (sokkal szőkébb, mint én), de míg ő elkapja a fejét, én valahogy rajta felejtem a pillantásom. Aztán elszégyellve lehajtom a fejem. Nem szép dolog másokat (másokba) nézni, azon elmélkedve, ki és mi lehet az illető.
Valaki erőszakosabb, mint én; fel sem pillantok, csak lapulok bele jobban a falba, szinte a részévé válok, és akkor elnyomakodik valaki előttem, majd a következő pillantban sziszeg is, mérgesen. Az irodalmi esthez méltatlan módon káromkodik, amit az semmagyaráz, hogy őt érte kár (látszólag), hiszen az italok egy része, amit a tálcán vitt- hisz felszolgáló a fiatalember- már nem a pohár része, hanem mondjuk az enyém. A ruhámé. Hogy hogyan öntött le ilyen bénán?
Valaki feljajdul, a felszolgáló meg tovább morog valakire, kedvesnek egyáltalán nem mondható szavakat intézve hozzá. A fejemben megkondul a vészharang; a hangsúly miatt, ahogy beszél. Korábban hozzám is szóltak így, aztán ... kórház lett a vége. Nem mintha verekedésre számítanék, pláne itt, egy irodalmi kávéházban egy előadás közepén (na jó, épp csak elkezdődött, de már megy a műsor), de behúzom a nyakam. Csak fél szemmel követem az eseményeket, és a szőke srác megint fókuszban van, mégpedig süt róla, hogy ártatlan. A srác szeme riadtabb, mint előzőleg, és csak a fejét rázza, "nem, ő nem"...
Viaskodok magammal, mert apám azt mondta, hülyeségekbe nem szabad belemenni. De arra is tanított, ne hagyjam annyiban az igazságtalanságot. Már pedig ez itt nagyobb igazságtalanság, mint hülyeség. Ott ragad a tekintetem, jobban érdekel, ki tud-e mászni a srác ebből a helyzetből vagy inkább a deus ex machina-ra vár, mint ahogy én, akkor, mert senki nem volt olyan bátor, hogy maga segítsen. Én is gyáva vagyok...
- Szálljon le róla, maga hibázott, jobban kellett volna figyelnie- szólok a pasasnak, pedig a stílusából ítélve nem a csendesen rendezzük el párt tagja.

Teljesen megsemmisülten és leöntötten áll és mered a sötétbe. Nem gondolta volna, hogy rémálommá válik ez a nap, leöntik, lekiabálják és egy semerre sem mozduló tömeg közepén ragad felolvasáskor. Minden esélye - miszerint az előrelépéshez ma este, ezzel a pillanattal szállt el.
Semmi értelme tovább maradni, agya kétségbeesetten keresi a menekülési útvonalat. Úgy fest, mint egy megriadt egérke.
Hirtelen összerezzen, mikor a másik fiú, akit észrevett a védelmébe veszi, falfehéren pillant vissza a kiakadt leöntőző figurára.
- Itt állt az utamba ez a kis vakarcs! Különben is mit ugatsz bele, akarsz kapni a pofádra?
Kiabál rá, többen susmusolni kezdenek és pisszegni a tömegben, Sammy egyre kínosabbnak érzi a szituációt.
- Kérem...ez egy felolvasó est, zavarja az előadót
Suttogja
A leves figura nekivágja kiürült poharát, Sammyt váratlanul éri, de mivel üres a pohár és papír, nem üti meg nagyon. Viszont a tömegből többen zúgolódni kezdenek, ezt gyorsan ki kellene használnia.
- A biztonságiak el fogják távolítani
Erre csak vicsorog az agresszív fazon, de hatásosnak bizonyul, ugyanis sarkon fordul és elmegy.

Remegve, földbe gyökerezett lábbal áll ott, tapad, folyik róla a lé és nem mer most rögtön lelépni, nehogy összefusson a másikkal (soha többé ebben az életben) mégis nagyon menekülhetnékje van.
- Köszi
Néz a másik fiúra, aki mellé állt ebben a kérdésben, ő is leves lett.
- Sajnálom...
Suttogja, lehajtja fejét, próbál erős lenni és nem magára venni, elvégre csak annyi történt, leöntötték és nekidobtak valamit, megszívta véletlenül egy idegen fiú is, ez még nem a világ vége.
Tudja ezt, mégis kedve lenne versbe foglalni a megsemmisülést.

Nem bírok csendben maradni. Bármekkora is a félelem, hogy rögtön kapok egyet visszakézből, erősebb az igazságérzetem, hogy legalább én szóljak rá erre a durva alakra. Mintha mást nem is érdekelne. Nem furcsa, hogy az emberek nagy része süket és vak ilyen esetekben?
A szőke fiú megszeppenve ácsorog, lerí róla, hogy legszívesebben most azonnal köddé válna, az acsarkodó meg visszafordul hozzám, és fenyegetőzni kezd.
- Nem hinném, hogy bunyóval kellene ezt elintézni...- mondom, továbbra is higgadtan, mint aki nem fél semmitől és nincs is vesztenivalója.
A szőke srác (is) szelídebb módját keresi, hogy elintézze ezt az ügyet, de a hangját alig hallani. Az agresszor viszont hallhatta, amit mondott, mert dühösen vágja neki a poharát, mintha elfelejtette volna, hogy azzal nem tud kárt csinálni. Gondolom, jelzés értékű ez is, hajlandó verekedni, ha benne vagyunk. Kis terpeszben állok, ugrásra készen, és a szőke srácot figyelem. Megragad arcának hibátlansága; szájáról olvasom a szavakat, miközben az ismeretlen előadó az ismeretlen előadó szavait tolmácsolja. Az agresszor ledermed egy pillanatra, aztán sarkon fordul, és nekem ütközik. Fel is lökne, ha nem lennék szilárd terpeszben.
- Óhogyaza...- szalad ki belőle, de akkor már többen hátrafordulnak és pisszegnek; így összeszorítja a száját, és - a lehetőségekhez képest gyorsan, nem kis feltűnéssel- kivágódik a kávézóból. A nyíló ajtó némi levegőáramlást okoz, de hűvösebb a levegő így se lesz.

Vágyakozva nézek az ajtó felé, de nem megyek ki; hogyne, hogy netán beleszaladjak abba az idiótába. Inkább tűröm, hogy ragadósan tapadjon rám az ingem még egy kis ideig. A szőke srác hangja, most hogy csend lett, elér hozzám, pedig most sem szól hangosan. Bólintok, mosolygok.
- Semmiség- formálja a szám.
Újra üzen, a szeme is bocsánatkérő. Vállat vonok, végignézek a fölsőmön. Csak nedves, de nem látszik, hogy elszíneződött volna.
- Hűt...- mondanám, de nem biztos, hogy a másik ezt is látja, mert mintha szégyenkezne, lehajtja a fejét. Nem nehéz most közelebb lépnem, így meg is teszem, így közvetlenül mellette állok, bár az előadást nem zavarom meg. Ha majd rám emeli szemét ez a srác, aki éppen úgy nedves ingben vágyódik el innen, ajtót mutatok. Lépjünk le. Csak lesz szünet valamikor, nem? Amúgy se tetszik, amit hallok. Dög unalom!

Ez igazán nagy trauma neki és borzasztó kellemetlen élményekre emlékezteti, megkövülten áll és nézi, ahogy a másik fiú próbálja lehűteni a felolvasó estek szégyenét. Magában elnevezi annak, elvégre aki ilyesminek teszi ki a színészeket, egyáltalán nem ide való.
Biccent, mikor az ismeretlen fiú elmagyarázza, hogy a verekedés nem vezetne semmire. Nagyon nem akar belekeveredni, de azt sem szeretné, ha a másik fiú járna rosszul miatta.
A pohár megüti, nem annyira, mintha üvegből lenne, de rosszul esik neki, hogy egyáltalán hozzávágnak valamit.
- Kérlek, ne bántsd!
Szól kicsit hangosabban a hülyére, aki nekimegy a fiúnak, aki mellette áll, akit szintén leöntöttek.
A gonoszul viselkedő csúnyán rámered, de már megy kifelé, mert a tömegnek sem tetszik a zavargása. Samből néma sóhaj szakad fel öntudatlanul. Csak egy perc múlva roskad magába, mikor már nincs a láthatáron a zaklató és ez a borzasztó, vontatott előadás folytatódik, mintha misem történt volna.
Meleg, fülledt és nem tud figyelni rá, pedig lehet, hogy méltatná.
A fülledtségben rápillant a másik fiú "semmiséget" formáló ajkakra, bár ő nem hiszi, hogy az, mégis furcsa lenne tiltakozni, így biccent. Nem érdekli, hogy tapad, felteszi ez másoknak nem akkora probléma, mint mondjuk Quentinnek lenne.
Mire felpillant észleli, hogy közelebb ment hozzá a fiú, észreveszi, hogy az ajtóra mutat. Mivel közel vannak, most biztosan meghallja, ahogy odasúgja:
- Ugye már nem lesz ott?
Ő se nagyon bírja már és vártak egy kicsit, ami alatt sikerült még rosszabbul érezni magát. Lassan az ajtó felé oldalazik, gyűlöli a tömeget, a tülekedést és hogy idegen testekhez tapad, mintha nem lenne elég a ragadós ital. Még a hajáról is csöpög. Végre eléri az ajtót és kigyürkőzi magát rajta, nyitva hagyja a másik fiúnak, hogy ő is ki tudjon jönni. Az erősebb fénytől hunyorog egy kicsit. Szavakat keres, amit még nem közölt az idegennel, de a sajnálkozás és megköszönés már megtörtént, ezért döbbent, reszketeg, sápadt valójával azt mondja:
- Keresnünk kellene egy szökőkutat

Hidegen hagy az agresszor bosszúsága, bár közben elképzeltem, hogy a terem túloldalán talán a kedvese várja, hogy felfrissülhessen ebben a melegben... Akkor is! Ő hibázott, ő volt figyelmetlen, ráadásul olyan paraszt (biztosan kapa volt a jele az oviban)! Miután kimegy a kávézóból, megkönnyebbülök. A felolvasás zavartalanul folytatódik, a kiváncsi pillantások a színpadra irányulnak immár.
Csak engem nem érdekel már... Elvesztettem a fonalat, az érdeklődésemet is. A felolvasó nem túl jó, így a mű sem, amiből olvas. Egy mondat visszhangzik a fejemben, egy kérés, egy sóhajtás, ami -bár gyengécske volt, mégis valami- megmentett talán egy monoklitól, vérző orrtól, álltól, tökönrúgástól... Ki tudja. Az agresszor képes lett volna megütni; a nézésében ott volt az vad tűz: nekem se jó, te is szenvedj már! ("Kérlek, ne bántsd!") Ennyi. És ez most nem becsmérlő ennyi, hanem mint egy ámen. Szelíd és hatalmas szavak. Sorsdöntőek. Ki is mentett meg kit?
Mindezek után (ép a testem, tudatomnál vagyok) semmiség, hogy nedves az ingem. A szőke srác felé araszolok, majd jelzem neki, hogy lépjünk le.
- Remélem...- préselem a szám. A rémület, hogy talán mégis, megfordul a a fejemben, és kissé lataglóz. De talán mégsem érünk neki annyit. Miért is állna lesben? Honnan tudná, mi is le akarunk lépni?
Lassan araszolunk az ajtó felé, nem akarunk sem zavarni, sem feltűnést keleteni azzal, hogy itthagyjuk a műsort. És amikor kilépünk az ajtón, legelőször azt a megkönnyebbülést érzem, hogy kint vagyunk a pokolból. Szétpillantok, de az agresszorunknak nyomást sem látom.
Csak egy pillanat, amíg szótlanul állunk egymás közelében. Mindketten szokunk az éles fényhez. De... aztán megszólal és ...
- Romantikus megoldás lenne...- elnevetem magam, megkönnyebbülésemben- de itt van a sarkon a Meki. Ha annak a mosdóját használjuk, nem büntet meg senki
(Ha lehetséges, senki figyelmét nem akarom felhívni magamra.)
- Ráadásul meg is ihatunk valamit- mosolygok rá és kezet nyújtok, itt az ideje megismerkedni- Kőrösi Noel vagyok

Letargikusan mered maga elé, bár a félhomályban valószínűleg nem látszik arcán a tömör borzalom. Hogy megalázták, hogy ragad, hozzávágtak valamit, mennyire kínos ez, borzasztó meleg van és mindjárt megfullad, miközben éppen elveszteget még egy esélyt.
Vár egy kicsit, mert fél, hogy ott lesz és nem ússzák meg ennyivel, pedig a másik szőke srácnak semmi köze az egészhez. Ő jelzi, hogy menjenek ki és így már bátrabb, kibotorkálnak. Reméli ő is, hogy eltűnik az a borzasztó figura.
Pislognia kell, de megkönnyebbülést is érez, bármi is volt, vége és sehol senki, aki bánthatná őket. Még mindig meleg van, de itt már lélegzethez jut, bár megint hülye helyzetbe hozza magát.
Romantikus megoldás? Érzi, hogy elvörösödik, leszegi fejét és tehetetlenül pislog. Belegondolva kinek jutna eszébe ilyen hülyeség? Ráadásul ő kimondta! Egy idegennek. Hogy fürödjenek szökőkútban. Megint elragadtatta magát és túl álmodozó volt, ahogy mondta a fiú, romantikus.
- Bocsánat...én, hülyeséget mondtam.
A meki sokkal realisztikusabb, biccent, legalább ott ihat is, most érzi, hogy szomjas.
- Igen, az nagyon jó lenne. Szeretnélek meghívni.
Pillant rá, igazán ez a legkevesebb, azok után, hogy ismeretlenül kiállt mellette. Kezét nyújtja a fiú, ő is, bár ragad, úgyhogy óvatosan fogja meg Noelét. A neve viszont kizökkenti, egészen különleges.
- Nahát! Valami egzotikus országból származol? Az én nevem Samuel Collins
Teszi hozzá halkabban, mert kérdése elég élénkre sikeredett. Aztán megy a fiúval, ha minden igaz, rábízza az irányt, ő nem tudja pontosan merre van a meki, az utcán el volt gondolkodva és (megint) nem figyelt a környezetére.

Kijutunk a kávézóból. Egyedül is lelépnék, de így öröm fészkeli magát a testembe; nem vagyok egyedül.
- Nem..., dehogy! Nem hülyeség, csak... - kissé lehajtom a fejem, majd "sorstársamra" pillantok- kerülném a feltűnést...
Félszeg mosoly a szám sarkában. Remélem, nem érti úgy, én azt hiszem, feltűnési viszketegségből akar a szökőkútban mosakodni. Az ötlete tetszetős, nagyon is, de én gyáva vagyok hozzá. Néhány éve még biztosan azonnal igent mondtam volna, kérdés és szó nélkül, de ... Őrültek mindenhol élnek. És most nem magunkra gondolok.
Az alternatíva azonban bejön neki.
- Oké- bár nem szokásom elfogadni meghívásokat, erre azonnal igent mondok; és nem csak amiatt, mert nemet mondtam a szökőkútra.
Bemutatkozok. A kézfogása óvatos, talán a ragadós ital miatt, ami a kezét is beborította. De a szándék megvan benne, mert ő is megmondja a sajátját.
- Magyarországon születtem. Közép-kelet Európában- mondom mosolyogva, de nem tudom, ez számára jó hír-e avagy se. Megindulok a Meki felé, és közben hozzáteszem- Csak tavaly nyár óta élek itt. Te idevaló vagy?
A sarok nincs messze, kinyitom előtte az ajtót, csupán udvariasságból. Remélem, nem akadunk fent az ajtóban. Ha besétál, rögtön megyek utána.
- Mit szólnál, he ennénk is valamit? Igazából... nagyon éhes vagyok. Te nem?- fordulok felé. Nem akarok visszaélni az ajánlatával, ezért némi kp-t húzok elő a zsebemből.

Rendes tőle, hogy biztatóan nem nevezi hülyeségnek, amit mond, de úgy gondolja, udvariasságból teszi, hiszen az emberek többségének ő...fura.
- Igen, én is...én sem szeretek feltűnő lenni
Teszi hozzá, egyszerűen csak el szokta ragadni a hév és nem mindig jön ki belőle jól.
Kicsit elmosolyodik, hogy Noel igent mond az ajánlatára és hagyja, hogy meghívhassa. Bemutatkoznak, kiderül, hogy a fiú nem ide valósi, látványosan elgondolkodik merre lehet ez a Magyarország.
- Nahát! Ők egy ősi kultúra, igaz? Hogy tetszik itt neked?
Ezt meglehetősen érdekesnek találja, hogy valaki olyan messziről ide jöjjön. Ő nem tud ilyen érdekeset mondani.
- Igen, én mindig itt éltem, ráadásul végig ebben a városban, csak akkor mentem el, ha osztály, vagy családi kirándulás volt.
Meséli kissé bátortalanul, mindig óvatosabb, mennyit beszélhet, hogy ne legyen túl sok, de borzasztó kevés se, hanem éppen ne terhelje a másikat. Kinyitja neki az ajtót, Sammy rámosolyog, nem gondol másra, csak hogy udvarias. Bár érzi azért, neki még kell idő, hogy teljesen megnyugodjon és feloldódjon.
- Én annyira nem, azt hiszem még...
Nem fejezi be a mondatot, elég hülyén hangzana, ha azt mondaná, még meg kell nyugodnia.
- De én is eszem veled!
Beállnak a sorba, zsebéből előveszi tárcáját, kutakodni kezd benne, mennyi zsebpénze van, sajnos neki számolnia kell, ha ki akar jönni, hagynia még a buszjegyre is hazafelé. Felpillant a kínálatra, ki is válassza magának a legolcsóbbat és ha kérdezik sajtburger menüt kér (XD) Viszont ő tervezi fizetni a Noelét, ezért várakozóan rápillant, hogy mondja csak, ő mit szeretne

Nem kell csalatkoznom. A srác, akivel összehozott ez a nap, legalább egyvalamiben hasonlít hozzám. Abban a korban, amikor mindenki ki akar tűnni a többiek közül, nehéz ilyen embert találni. Bár, meglehet, csak ebben a helyzetben bújna, tűnne el, hogy volt az az affér a kávéházban.
Szívesen ismerkednék vele és úgy tűnik, jó néven is veszi, hogy próbálkozom. Szelíd mosollyal köszöni meg, hogy elfogadtam a meghívását, és nem sokkal már a Meki felé lépkedünk, miközben - a nevem miatt- a származásomról beszélgetünk.
- A magyarok? Hát... Vannak mondák, honnan származunk, honnan jöttünk. Tudod, úgy tartják honfoglaló nép vagyunk; bevándorlók. Bár nem az óceánt kellett átszelnünk, hogy megtaláljuk a hazánkat; inkább magas hegyeken keltünk át...-kezdek mesélni, aztán vállat vonok- Ez hosszú történet. Nem is tudom... Te tanultál valaha a magyarokról?- azt már észrevettem, sok amerikai azt sem tudja, Európa hol van, nem hogy Magyarország.
A kérdésének második része miatt kissé elkomolyodok. Nem akarom a gondjaimmal terhelni, ezért csak ennyit mondok:
- Sokszor vágyódom hazamenni. Nem érzem ezt otthonomnak, olyan... nagy! S bár van ennek előnye is, sajnos, hátránya is. Még mindig idegennek érzem magam itt- bár burkoltan, mégis a magányosságomra utalok.
- Képzelem, legalább úgy ismered már ezt a várost, mint a tenyered!- nézek rá elismerően. Én még mindig félek bemenni kerületekbe; főként azokat kerülöm, ahol feketék laknak. Bármeglehet, ez is politikai húzás, az tényszerű, hogy ezekben a populációkban legnagyobb a bűnözés- Mit mondanál el elsőként erről a városról? Mit mutatnál meg feltétlenül? Mitől óvnál ... egy ide látogató idegent?- kíváncsiskodok. szándékosan nem irányítom a figyelmet magamra.
Szeretnék kicsit társalogni vele. Értelmes srácnak tűnik. Bizonyára van más témája is, mint a kocsik, nők és a szex.
- Vágyódsz utazgatni?- mintha bánná, hogy nem nagyon volt lehetősége eddig utazni- Van konkrét terved, hova mindenhova szeretnél eljutni?
Beérünk a Mekibe, ajtót nyitok neki (megint azzal a kedves moosolyával jutalmaz). A gyomrom reagál a szagokra, és azonnal kívánós leszek (rosszabb, mint a terhességben, ha megkívánsz valamit).
- Ó, de jó, épp megkérni akartalak...- megkönnyebbülten sóhajtok fel. egy pillanatra azt hittem, majd elutasít, és meglehet, az én gyomrom is össze volt szorulva, de már nem agyalok a fickón, aki olyan durva volt, mert leköti a figyelmem ez a másik, aki mintha az ellenpólusa lenne.
Valami moccan bennem, ahogy számolgatja a pénzét, és nézi a kínálatot.
- Ki tudlak segíteni, ha valami tartalmasabbat ennél, de nincs nálad elég pénz...- ajánlom fel, hogy meghívom, annak ellenére, hogy már ő is meghívott. Hogyan lehetett volna ezt diplomatikusan elmondani? - Nem szeretek egyedül enni. Örömöt okozol vele...- biccentem oldalra a fejem.
Tényleg, halálom egyedül enni. Akkor inkább nem; semmit. Képes vagyok napokig kibírni, csupán vízzel (vagy azzal se); pedig már sokat fejlődtem az elmúlt évben (Tamara rákényszerített, mondhatni)
Bizonyára meg tudunk egyezni a pénztárnál, hiszen az a cél, hogy közös asztalhoz üljünk le. Nem ilyen apróságon fogunk összekapni (miért is veszekednénk?)
//Bár meglehet, amíg egyikünk sorban áll, a másik elmehet mosakodni//

Furcsa neki vendégként egy Mekiben, igyekszik túltenni magát rajta, hogy egy ilyenben élte át élete legborzalmasabb napjait. Próbál új ismerősére koncentrálni, aki ráadásul egy idegen országból érkezett.
A honfoglaló és a bevándorló szó neki kissé erőszakosnak tűnik, de a fiú nem olyan, ráadásul régen mindenki az volt, az amerikaiak is.
- Akkor arrafelé sok a magas hegy? Jártál már magas hegyek havas csúcsain?
Csillan fel a szeme élénken, Noel is nagy világutazónak tűnik, rögtön álmodozóbb, merengőbb szemmel nézi, még jó, hogy kinyitják neki az ajtót, lehet nekimenne.
A kérdéstől viszont zavarba jön, érzi elvörösödik, nem szeret tanulatlannak látszani, de nem is vetemedik füllentésre, hogy jobb benyomást tegyen.
- Nem igazán...
Vallja be némileg szégyenkezve. Érdekelte a földrajz, de nem pont Magyarországnak nézett utána, csak tudja, hogy létezik ilyesmi valahol Európában.
- Ó. Dehát nem szoktál haza látogatni? Mert túlságosan messze van?
Úgy tűnik Noelnek honvágya van, bár ezen nem érzi, hogy tudna segíteni, merthogy ő maga nem szeret eljárkálni, ahogy beszél mégis... nagyon megesik rajta a szíve, túl nagy és idegen neki...
- Dehogyis! Én...ritkán járok el, de néhány helyet ismerek, ha akarod megmutathatom őket neked, bár azok főleg...magányosabb helyek, ahol kevesebb ember van. Nem igazán szeretem a tömeget.
Vallja be kissé zavartan, viszont ez nem jelenti azt, hogy ne segítene, úgyhogy felszegi fejét kis vallomása után és rámosolyog a fiúra.
- De ha akarod, szólok a bátyámnak, ő és haverja ismernek minden menő helyet és biztosan szívesen megmutatják. Az igazából attól függ, mit szeretnél, ha szereted a csillogást, akkor a hírességek sétányát. Én...igazából parkokat, teljesen egyszerű helyeket ismerek. A partot, bizonyos néptelenebb szakaszait. A sikátoroktól és a kocsmáktól óva intenélek, vannak errefelé rossz helyek, nemrégiben az egyik barátommal történt súlyos baleset
Sápad kicsit el, Leo leszúrása megrázta, bár senkinek sem mondta, Quentin és Tina észrevették, hogy ő is nagyon aggódik. Az utazgatás témától viszont felélénkül.
- Hű, nagyon! Igazából az egész világot bejárnám a magaslatoktól egészen a mélységekig, az Északi sarktól a Déliig, hogy lássam a sarki fényeket
Teszi hozzá halkabban, éppen a pulthoz érnek és ő úgy érzi, túl sokat beszélt. Éppen rámosolyog a fiúra, amikor viszont mérhetetlen zavarba jön, mennyire levágós, hogy nincs pénze. Olyan hirtelen éri, hogy még a tárcájából is kiszórja az aprót. Elnézésért pusmogva lehajol szedegetni.
- Nem, kösz, én szeretem a sajtburgert...
Nyögi paprikavörösen, gyorsan hozzátéve.
- Oh, köszi, te is nekem, mindjárt összeszedem
Harapdálja az ajkát, olyan bénának érzi magát, feltartja a sort és remegő kézzel szórja a rá szúrósan néző, fáradt felszolgáló elé az aprót. Nem, most eszébe sem jut a mosdás. Mikor az eladó kéri az összeget, valóban nincs rá elég pénze, legalábbis arra, hogy kijöjjön kettő.
- Mégis kisegítenél?
Kérdezi halkan, miközben ég a pofája.

- Uh, hát... Konkrétan Magyarországon nincsenek magas hegyek; a legmagasabb csúcs a Kékes-tető, 1014 méter. Viszont a Kárpát medencében fekszik...- s ha medence, hegyek veszik körül- Valamikor az ország sokkal nagyobb volt, tudod? Akkor sokkal magasabb csúcsaink voltak. Csak hát a háborúk...- a leginkább a mi országunk szívta meg. Arról talán itt is tanultak, hogyan kaszabolták fel Európát ) s főként Magyarországot). Ha nem tud sokat a hazámról, az nem az ő hibája.
Hogy nem megyek bele történelmünk mélységeibe, éppen a hegyes csúcsok említése. Elmosolyodok.
- Gyerekkoromban sokat kirándultunk a szüleimmel. Sokszor voltam Erdélyben. Ott olyan magas hegyek vannak, hogy a nyári időszakban is vannak havas csúcsai...- mondom élénkebben. Valami mintha megváltozott volna, bár nem tudom, hogyan.
- De, most a nyáron otthon voltam, kihasználtam a szünidőt- igazából fontolgattam, hogy otthon maradok, azok után, hogy Tamarával nem alakulnak túl jól a dolgok, de még mindig szeretem és nem akartam cserben hagyni. Ő meg jönni akart, noha az apjával nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy tervezte. Samuel azoban erről semmit sem tud, és én sem tartom helyénvalónak, hogy rá zúdítsam a gondjaimat, miközben ő kedves akar lenni velem.
Szavaira felkapom a fejem.
- Akkor te vagy az emberem...- mosolygok rá félszegen. Nem akarom, hogy azt higgye, rá akarok akaszkodni; de talán ráérzett, pont az olyan helyekre vágyom, ahol nincs tömeg.
Samuel azonban folytatja, mintha elégedetlenkedtem volna, és azt mondja, tud abban is segíteni, ha pezsgésre vágynék. Hirtelen felénkül, tiltakozni sincs időm, máris információk sokaságát zúdítja rám. Bennem reked a szó, egy pillanatig csodálkozva nézek rá. De aztán félszegen elmosolyodok.
- Úgy érzem, a kihalt helyek jobban illenek hozzám- vagy én oda. Merthogy a nyüzsgésből kitűnök, az biztos. Túl nyugodt vagyok, túl állandó. Lassú. Unalmas.
- De azért kedves vagy, hogy rásóznál a barátaidra...- kacsintok; nem értettem félre, mert nem lerázni akar, értem én.
- Ó, valóban? Mi történt? És hogy van azóta? Felépült már? - a súlyos baleset hallatán sokminden megfordul a fejemben: megverték, elütötték, kirabolták. Talán azért, mert a rossz helyekkel asszociálom, amit előtte említett. Jeges kéz szorítja a gyomrom. Itt is megeshet, ami otthon; egyszerűen nincs egy hely, ahol az ember biztonságban lehet.
Nem is maradunk sokáig a témánál; az utazgatásra térünk vissza; most én kérdezgetem őt.
- Igazi kalandor veszett el benned! Nem gondoltál arra, hogy olyan hivatást válassz, amivel megvalósíthatod az álmaidat? Valóban... Mivel foglalkozol?- nekem az a benyomásom, hogy még tanul, nagyon fiatal; de persze, sosem voltam biztos a megérzéseimben. Kivéve egyszer... De az egy kicsit más szitu volt. Hiszen Tamarát megálmodtam...
Közben elérünk a pénztárig. Akaratlanul hozom zavarba. Be kellett volna fogni a szám, de... Tiszta bolond vagyok.
- Ne haragudj...- guggolok mellé, és mondom halkan, hogy csak ő hallja. Segítek neki összeszedni az aprót, és attól félek, valamit elrontottam kettőnk között. Vannak szokások, amiket egészen másképp csinálunk, mi magyarok, és egészen másképp az amerikaiak. Pedig csak azt akartam, ha már eszünk, együnk valami olyat, amit valóban kívánunk; most ne a pénztárca határozza meg, mit nyomunk a szánkba.
A pénztáros kissé türelmetlenül feszíti a száját. Nem szólhat, itt mindenkinek mosolyognia kell, de a tekintete elárulja, hogy türelmetlen. Az aprót is türelmetlenül számolja. Samuel gyorsabb. Felméri, hogy kevés lesz, és rám néz; egészen beszédes a tekintete.
- Bocsánat, kérem, számoljon hozzá még két sajtburgert...- papírpénzt teszek elé, így bőven kifutja a két menüt és a plusz kaját.
Általában az ilyen gyorskajáldáknak az üdítős része önkiszolgálós.
- Töltesz adig üdítőket... vagy bevársz?- ha ebből a helyzetből is menekülne, van rá lehetősége. De maradhat velem is, mellettem is. Én örülök a társaságának. Bizakodón mosolygok rá. Nem kéne szégyenkeznie.

- Ó,nem tudtam.
Mondja szégyenkezve, pedig érdekelte a Földrajz, de ennyire nem merült bele a kicsi európai országok domborzatába.
- Igen, a világháborúk, ugye? És...akkor ez most rossz nektek, ugye?
Kérdezi bizonytalanul. Ő amerikaiként nem tudja átérezni milyen, ha területeket csatolnak el az országtól, eleve a politikát nem nagyon szereti.
De nagyon együttérző, ha ez tényleg rossz a fiúnak.
Erdélyen csak nagyot néz, valami mesebeli dolognak gondolja, ő nem tudja, hogy az most Románia része. Mindenesetre elkerekedett szemekkel hallgatja, mint egy mesét.
- Igazán csodálatos lehetett! Akkor hiába volt nyár, gondolom vinned kellett melegebb öltözetet.
Pislog rá, erről szívesen hallana még, látszik, hogy nagyon élénken érdeklődik.
A szünidőből arra következtet, diák még a beszélgetőpartnere.
- Egyetemre jársz?
Kérdezi, aztán elkerekedett szemekkel néz rá vissza. A legtöbb korabeli, vagy egyetemista a vad bulikat szereti, nem a csendes kikapcsolódást.
- Tényleg? Te sem kedveled a zsúfolt helyeket?
Mosolyog vissza, de az ő mosolya nem félszeg, hanem lelkes. Kevés olyan emberrel találkozik, aki hozzá hasonló. Az Egyetemen is főleg bulisak voltak a többiek, pedig az már nem egy gimnázium volt...
- Hm, akkor én mutathatok neked egy párat.
Talán csak viccel a fiú, de ettől a rásózástól megdermed, el is sápad. Túl sokat beszélt, túlságosan segítőkész akart lenni, érzi, hogy elszúrta. Biztosan az adrenalin miatt van, ráadásul egy Mekiben, ami külön stresszeli, itt történtek a legrosszabb dolgok vele.
- Nem akartalak...nem így értettem...csak a legtöbben bulizni akarnak...
Megrázza a fejét, attól fél megbántotta a másikat, az ilyesmit nagyon nem szereti. Noel ráadásul szomorú, hogy nem a hazájában van, biztosan nehéz neki egy idegen országban, ráadásul kisegítette, nem akarta ő Quentinékre tukmálni, főleg mert pontosan tudja milyen Quentinékre tukmálódni, hiszen egész gyermekkora ezzel telt.
Kicsit nehezen tér magához, érzi, hogy az iménti konfliktus a poharas fiúval kimerítette. Nehezen találja meg a hangját újra, ráadásul egy szintén negatív témában kell nyilatkoznia.
- Már...jól van
Nyögi rekedten a padlót nézve.
- Leszúrták egy kocsma előtt
Kirázza a hideg, rossz ebbe belegondolni. Bár, hogy kalandor lenne és nem lehet...
- Hát...nem hinném, hogy vannak kalandor hivatások
Mondja megszeppenten. Ez az a kérdés, amitől mindig megijed, mit mondjon. Tulajdonképpen nem csinál semmit...
- Írással
Nyel. Ez mégiscsak jobban hangzik.Próbálja elrejteni szorongó, remegő kezeit, de csak bénázik vele, elejti a pénzét, és beég, hogy szegény.
- Te ne haragudj...
Motyogja reszkető kézzel kapirgálva össze az aprót. Úgy érzi elvesztette a fontalat.Főleg, hogy a pénztároson is érzi az ellenszenvet.
Noel mosolya kicsit oldja a feszült gombócot a torkában,úgy dönt, inkább megvárja.
- Majd segítek hozni és ha kiadják, hozok üdítőt is. Milyet szeretnél?
Ez gyorsabban szokott menni és akkor majd elindulnak és majd segédkezik, legalábbis ez a terve.

- Semmi baj... Kis ország...- vonok vállat. Már megszoktam, hogy általában nagy szemeket meresztenek arra, honnan származok. Valaki még csak nem is hallott soha ezelőtt Magyarországról.
- Igen, úgy érzem, rossz. Legjobban azoknak, akik a határon túl ragadtak. Elszakadtak az őshazától, új törvényeket, új nyelvet készszerítettek rájuk. Mintha száműzve lettek volna, pedig nem mentek sehova. Nem ők akarták- nem is tudom, mihez hasonlítsam hiretelen. És a kérdés nagyon összetett. Nem tudom, mennyire kíváncsi az új barátom, és mennyire "csak udvarias" a kérdése. A politika elég bonyolult; én, aki ott éltem, sem értem teljesen, hogyan lehetséges, hogy még mindig azon ügyködnek sokan, hogy a "nagy" Magyarországot újra egyesítsék. Bár személyesen nem érzem magam érintettnek ebben az ügyben; a családom semelyik tagja nem él határon túl.
Nem igazán tudom be másnak a szemei elkerekedését, mint annak, hogy netán túlzok, mindennek én is részese voltam.
- De most komoly! Süt a Nap, és közben hóban taposol, nagyon állat!- győzködöm.
Elnevetem magam; rákapott a témára.
- Ha süt a Nap, meleg van, de ha nem süt, még a lélegzeted is látszik a levegőben...- mondom sejtelmesen.
- Igen. A Frances Universityn műsorgyártás szakon tanulok. És te? Te is tanulsz valahol?

Mivel azt mondja, tőzsgyökeres LA-i, arra kérem, adjon néhány tippet, hova kéne elmennem. Először talán azt hiszi, nyüszgésre vágyom, de aztán számára is kiderül, inkább olyan tipus vagyok, aki a csendesebb helyeket kedveli. Érdekes módon ez nem ábrándítja ki, inkább örömét leli benne. Ami azt illeti, én imegkönnyebbülök, hogy nem okozok ezzel csalódást.
- Nem a zsúfolt helyekkel van bajom... De jobban szeretek, khm, láthatatlan lenni- vállat vonok, magam elé nézek. Talán érti, talán nem. Nem igazán vagyok társasági lény. Jól megvagyok magamban- Nem állítom, hogy minden bulira nemet mondok, mert időnként én is lazítok. De az a fajta bulizás, ahogy manapság szokás, nem nekem való- megint értheti, ahogy akarja. Ha érdekli, majd rákérdez, nem igaz?
Feltűnik, milyen gyorsan reagál dolgokra; hogy az érzelmei az arcára vannak írva. Sokkal őszintébbnek látszik, mint bármely barátom vagy ismerősöm, vagy csak képtelen palástolni, amit gondol. Óvatosabbnak kell lennem, ha mindent magára ~ vagy mindent komolyan vesz. Oda kell figyelnem arra, mit mondok, hgyan fogalmazok, ha vele vagyok...

- Ez jó hír...- mondom csendesebben és bólintok arra, hogy a barátja jobban van. De hogy mi történt, engem is meglep- Még jó, hogy nem lett...- végzetes. De a szó bennem reked-... nagyobb baj- nyökögök valamit, hogy ne legyen olyan suta a mondatom.
Jó, hogy van téma, ami vidámabb. A mosoly mindjárt vissza is kúszik az arcomra, amikor a kalandorság szóba kerül.
- Lehetnél pilóta vagy tengerész. Akkor már hivatásból is láthatnád a világot! Nem érdekelne?
S hogy mivel foglalkozik; ezen elámulok.
- Hűűű! Mit írsz? Verset? Novellát, regényt? - mindig csodáltam a művészeket. És írni művészet. Fantáziadús gondolkodást feltételez.
- Én... képtelen vagyok normálisan szavakba önteni, bármit is gondolok. És azt sem hiszem, bárkit is érdekelne- teszem hozzá, elég sután. Már azon is meglepődöm, hogy ilyen vallomásra szántam el magam; hiszen az érzelmeimet rég nem beszélem meg senkivel. Egyedül Tamara ismeri a titkaimat, de rá kellett jönnöm, őt is sokkal jobban érdekli az apja.
A pénztárnál kis baleset éri; félek, miattam, de aztán megoldjuk a dolgot. Mellettem marad, míg várjuk a kiegészített rendelést.
- Kólázni szoktam. Tudom, egészségtelen, de függő vagyok. És te mit iszol?- ha a tálcát viszi, én veszem kézbe a poharakat, hogy töltsek beléjük. Ha nem tenném, haszontalannak érezném magam.
- Van kedved ma kezdeni az idegenvezetést?- kérdezem. Bár közeleg az este, talán van kedve velem lógni, ha nincs más dolga.

Próbál valami biztatót mondani.
- Legalább különleges vagy
Elvégre amerikaiból sok van, ebből a magyarból, ha kis ország, szerinte, kevesebb.
Együttérzően néz, hogy akkor ez most rossz nekik, hamarosan azt is megtudja, miért.
- Hú...akkor ez olyan lehet, mintha kimondanák LA-re, hogy mostantól Németország része és meg kellene tanulni németül és átvenni a szokásaikat? Az tényleg borzasztó lenne
Néz rá nagy szemekkel, bár nem nagyon érti, hogy akkor ő ezt személyesen mennyire érzi át, vagy mennyire viseli meg. Igazából szeretne segíteni, de még nem találkozott ezzel a problémával. Szeretné megérteni, de nagyon új neki.
Erdély már kellemesebb, csak néz, ahogy elképzeli ezt a csodás kontrasztot.
- Mesebeli! El tudom képzelni, micsoda remek ambivalencia. Ez a hely tényleg létezik?
Hajol közelebb olyan arccal, hogy neki aztán bátran el lehet mondani, ha nem. Ilyenkor érzi mindig, milyen hatalmas a világ, s ő milyen aprócska benne. Erdély csakis kitalált lehet...
Elképzeli, ahogy lehel, s az megelevenedik, sőt életre kel, kicsi sóhajmanócskák formálódnak, bukfenceznek, viháncolnak a levegőben, ott meserdélyben, egészen elvarázsolódik.
- Lehelet lények...
Suttogja, de fel sem fogja, hogy ezt kimondta hangosan, a Frances visszazökkenti.
- Milyen kicsi a világ! A bátyám is ott tanít! Van filmrendezős órád?
Kérdezi lelkesen, bár ez valamennyire hanyatlik, mikor neki kell válaszolnia.
- Hát én bölcsész vagyok. Irodalmat tanultam.
Úgy érzi ezzel mindent elmondott. Bár lehet meglepi Noelt, mert kb középiskolásnak látszik, pedig neki már van egy alap diplomája.

Kiderül, hogy nem a zsúfolt helyekre vágyik, hanem a láthatatlanságra, megértően biccent, ez teljesen ismerős neki.
- Eltüntetni nem tudlak, de eltűnnék veled
Mosolyog rá, ezzel azt akarja mondani, szívesen mutat ilyen helyeket, ha erre van igénye, csak hajlamos elvontabban fogalmazni.

Leo témája nem dobja fel, mert megviselte a dolog, még ha nem is mutatta. Sóhajt, kicsit maga elé mered, ő is gondolt erre, milyen borzasztó lenne elveszíteni Leot, de úgy érezte, belerokkan a gondolatba, úgyhogy nem érlelgette túl sokáig. Biccent és hagyja elszállni a témát.
- Hááát arról már lemaradtam, úgy érzem... Pilóta biztosan nem, nincs műszaki érzékem, én csak a zuhanórepülést tudnám megmutatni
Enyhén elmosolyodik, majd tűnődik egy sort.
- Ismerek egy tengerészt...
Eric, a gondolatba is beleborzong.
- Novellákat is, de főleg...verseket
Vallja be szégyellősen, aztán Noel kifakadásán elmosolyodik.
- Én is ezt gondoltam, még mindig ezt gondolom, de valójában nem lehet tudni...ráadásul biztosan van egy rakás ember, aki szeret és kíváncsi rá. Még ha az ember nem is hiszi el, hogy fontos lehet, ez igazából csak agyszülemény, valójában az, azoknak mindenképpen, akik szeretik.
Néz rá sokatmondóan, hiszen hasonló gondokkal küzd. Próbálja túltenni magát azon, hogy Mekiben van és beégett, helyette viszi a kaját, bár majdnem elejti, ahogy felnevet a kólán.
- Még sosem hallottam a kólafüggésről
Ő igazából vigyáz az alakjára, de ha kólát is inna, simán leúszná.
- Legtöbbször...vizet
Tudja, unalmas. A hirtelen kérés meglepi, de még véletlenül sem akarna Noelnek csalódást okozni, ráadásul miért ne mennének, hiszen még bőven tartana a programja, ha nem hiúsul meg.
- Persze, nagyon szívesen, csak még el kell gondolnom melyik láthatatlan világba lépjünk be!
Nevet rá, majd segít az italokkal.
- Nyugodtan menj el mosakodni, én addig megvárlak.
Felajánlja, legyen Noel az első. Elvégre ő az áldozat és miatta, Sammy miatt történt vele az egész kellemetlenség...

Kedves akar lenni, egy félszeg mosollyal értékelem; bár nem hiszek abban, különleges lennék a hazám miatt. Az egész lényéből együttérzés sugárzik. Nem is tudnék neheztelni rá, mert "csak" a kedvemben akar járni. Legalább akar.
- Nem teljesen, de értem, mire gondolsz. A magyarokat nem valami más kontinensre száműzték, hanem úgymond lecsatolták az őshazáról, és egy szomszédos országhoz csapták oda. Bár pontosan nem tudom, azok az emberek min mehettek át, gondolom, kaptak rá esélyt, hogy válasszanak: ott maradnak vagy átköltöznek a jóval kisebb anyaországba, és mindent újra kezdenek. Bár az újrakezdés így is, úgy is megvalósult, egyetértesz?- elmélkedek hangosan- Integrálódni hosszú folyamat lehetett, hisz kezdetben éppúgy csak magyarok lakták azokat a helyeket, mint korábban. Igazából elképzelni sem tudom, hogy és mennyi idő alatt keveredtek teljesen össze.
- Hidd el, ezt nem én találtam ki- mosolygok rá. Az a benyomásom, olyan most, mint egy kisgyerek, aki érdekes mesét hall egy olyan világról, amilyet még sosem látott saját szemével. Fantázia vagy Terabithia, melyet saját fantáziánk alkot, s az által fejlődik, létezik, él, mindenkinek saját álmai, vágyai szerint.
Ahogy közelebb hajol, ábrándos lesz az arca. A szeme már nem engem lát... és ettől kissé bennem reked a levegő.
- Ez nagyon találó, tényleg- mondom, talán kissé halkabban és lassabban a kelleténél. Érdekes, de attól félek, ha hangosabban vagy gyorsabban mondom, felébresztem abból a bódulatból, amibe ringatta magát.
//Jó kérdés. Van ilyen órám?//
- Első évben nem volt. Most meg még nem vettem fel az óráimat...- vonok vállat- Ki a bátyád? Valami híres filmrendező? Vagy "csak" okítja a tudományt?- kérdem. Nem gúnyolódom, érdekel a válasza.
- Irodalom, értem. Én is szeretem az irodalmat, de nem annyira, hogy foglalkozzak vele- finoman megvonom a vállam. Egyenlőre nem fedem fel, hogy igazából mi izgatja a fantáziám. Lehet, eljutunk odáig, lehet, hogy nem. De általában, ha magam hozom fel, mindjárt jön a kérdés: miért éppen az? Az okaimat pedig nem szoktam kiteregetni.
- Amúgy fiatalabbnak gondoltalak. Tényleg van már egy diplomád?- nem kételkedek. Csodálkozom.
Bár más dolgok érdekelnek bennünket, hamar kiderül, hogy (legalább) egyvalamiben haonlítunk. Valamiképp láthatatlannak lenni; vagy olyan helyeken járni, ahol eltűnhetünk a világ elől.
- Nekem már az is jó hír. Nagy és zsúfolt ez a város, eddig ez lehetetlennek tűnt- biztonságban lenni, mégis egyedül, ez szinte lehetetlen. Főleg, hgy némi fóbiám is visszaköszön időnként: ha valakinek a cipősarka kopog mögöttem a járdán, biztosan érzem, hogy engem követ.
Samuel pedig nem tűnik közveszélyesnek. Kellemetlen bevallanom magamnak, de megnyugtató, hogy legalább olyan áldozat külseje van, mint amilyennek én érzem magam sokszor. Talán az az idióta sem véletlenül ktött ébben belé(nk).

Beleborzongok, amikor elmeséli, hogy egy barátját is támadás érte nemrégiben. Feszengése intő jel nekem is, így gyorsan lépünk tovább azzal a zárógondolattal, hogy fel fog épülni. Már jobban van.
- Nincs azzal semmi baj, ha időben megemeled a gép orrát!- könnyedén elnevetem magam. Szeretném eloszlatni ezt a felleget a fejünk fölül, ami most ide gyűlt és záporral fenyeget.
- Azt hiszem, az kevés lesz. Ha csak nem vagy vele olyan jóban, hogy felcsempésszen a hajóra, és titokban tanítsa ki neked a szakmát...- nevetek felszabadultabban. Ez a srác nem ebbe a világba való. Nem nyilvánvaló számomra a borzongása, nem tudhatom, kellemetlen élmény-e vagy épp kellemes, mely kiváltotta. Hiszen lehetne akármelyik.
S aztán az írásról...
- Gyanítom, a véredben van az írás. Ezt nem lehet tanulni, a tanulás által csak csiszolódhattál. Mióta írsz? Vannak írók a felmenőid között? - eszembe jut a bátyja is, aki tanít a fősulin- Ugye, ő sem csak rendez?
Mosolygok rá, így adva bátorítást, beszéljen bővebben arról, amiről kérdezem. És aztán vallok magamról is, mindez miért bátortalanít engem, személy szerint.
- Aligha. Azaz, nem, nem hiszem. Korábban azt gondoltam, Tamarát érdeklem, hogy ő kíváncsi arra is, mi lakozik itt belül, de ... őt legjobban az apja érdekli. Pedig az apja... egy igazi szörnyeteg- elborzadok, mert kifecsegtem egy titkomat, de ez az egész túlságosan nyomaszt egy ideje. És meglehet, Samuelnek fogalma sincs, miről beszélek, a lényeget talán érti.

Bár történik egy kisebb baleset menet közben, de aztán leülünk egy asztalhoz, felpakolva minden olyan dologgal, ami kellhet, hogy beszélgessünk egy jót... Mert úgy érzem, jót fogunk beszélgetni.
- Pedig nem én vagyok az egyetlen. Nézd csak meg, minden második fiatalnak kóla lóg a kezében!- nevetek. -Egyetlen függőségem maradt: a kóla. De legalább az sosem fordít nekem hátat. Hacsak nem én neki.
- Hm, víz. Buborékos, mentes? - remélem, nem csapvíz. Bár az lenne a legjobb. Könnyen hozzáférhető, olcsó, egészséges.

Kiszalad belőlem a kérdés, mutatna-e már ma néhány "láthatatlan" helyet. Félek, ha elnapolnánk, már nem lenne kedve találkozni (vagy nekem nem lenne. Sajnos, előfordulhat)
- Bármely világ jó, mely kiszakít ...ebből- mondom, kissé csendesebben, az ajkamra harapva. Nem is igazán nézek azonnal rá. Biztos kinevetne, ha tudná, mennyire elvágyódom innen, a lehetőségek országából, Los Angelesből, ahol elvileg megvalósíthatnám az álmaimat. Nem is tudom... Vannak még álmaim? ( A rémálmokon túl) A nevetése meglep, és egyben fel is ráz. Depresszió, hát persze. Tudnom kellett volna, hogy mindennek ez az oka. Újra meg kell tanulnom levetni azta szemüveget, amikor mindent sötétnek látok.
- Tényleg; már el is felejtettem...- valóban. Végignézek magamon, és hirtelen újra ellap a ragacsosság érzése. Pedig egészen megfeledkeztem róla.
Felállok, kissé esetlenül, aztán megkeresem a mosdót. Néhány perc múlva térek vissza. Bár az ingem nem lett tiszta, legalább a kezem nem ragad már.
- Oké, megtettem, amit tudtam. Most te jössz- nevetek rá. Kicsivel jobb színben látom most a világot- Megvárlak. - Naná!

Na erre varrjon gombot! Próbálja ő megérteni, összerakni a magyarokat és hogy miért rossz nekik, de még nem találkozott ilyesmivel, teljesen új neki. Ráadásul nem egy nagy hazafi...annyi, hogy tudja az amerikai himnuszt.
- Hát...az újrakezdés nem feltétlenül rossz, attól függ hogy fogja fel az ember. Az sem feltétlenül rossz, ha eldönthették...lehet, hogy új nyelvet és kultúrát akartak tanulni.
Kérdőn néz, legfeljebb cáfolják majd, bár kicsit meghökken, hogy haragos a másik.
- De már nem lehet visszacsinálni, kérlek ne legyél mérges, merthát...
Néz félre félénken
- Felesleges
Minek idegesíti magát ezen?
Erdély viszont elvarázsolja, bár Noel állítja, létező országról beszél, persze magához tér.
- Van róla képed, vagy felvételed? Nálunk mindenféle felvételt le tudnál játszani, régebbi kazettákat is.
Filmes család ők, van rá lehetőség. Elvont ábrándozásaiból, ha van beszélgetőpartnere, gyorsabban ébred, így most sem marad túl soká a leheletmanók bűvkörében.
- Milyen szakon vagy, mit tanulsz pontosan?
Mert lehet nem is fog találkozni Quentinnel. Kihúzza magát, Eric is ismeri, bár ugye művészfilmeket rendez, tehát nem egy Spilberg
- Az. Tanítja is, rendez és forgatókönyvet is ír, szokott más filmekbe besegíteni, de most a sajátján dolgozik.
Mondja nagy, fénylő szemekkel, látszik roppant büszke Quentinre.
Kicsit meglepődik, ezt tudja, kevesen akarnak foglalkozni az irodalommal, egyáltalán nem biznisz
- Persze, hiszen te a Francesen tanulsz...téged mi érdekel?
Ezt nem veszi rossz néven, hát istenem...jobban is teszi, ha nem azzal foglalkozik, neki sincs munkája.
- Igen...tudom, általában mindenki fiatalabbnak néz. Például van egy húgom, de ő is mindig az öccseként hivatkozik rám
Magyarázza, zavartan simítja oldalra a haját. Talán Noel még fiatalabb is tőle, de úgy van vele, nem illő konkrétan megkérdezni, hány éves.
- Tényleg van.
Azt megszerezte, de meg ám!
- Tudni kell, hogy hol keresd.
Eszébe jut, hogy ezt Quen mennyire nem támogatná, elvégre Noel egy idegen, nem is ismeri, s máris kihalt helyekre akarnak menni. De olyan bánatos, úgy szeretne segíteni, egy külföldi, idegen országban, ráadásul Noel is támogatta, úgyhogy elveti a gondolatot, voltaképpen mekkora őrültség is ez.

Beszélgetnek arról mi lehetne, ha...de ez a ha ha marad csak... Felsóhajt, mosolyogva megrázza a fejét, repülőgépet vezetni elég rázós lenne.
Nem hiszi, hogy Eric szívesen felcsempészné őt egy hajóra és nem akarja beleélni magát a gondolatba, hogy ez mennyire szomorú.
- Az elég rázós lenne neki is, szóval...maradok az írásnál
Kanyarodik vissza, bár kissé zavarba jön, hogy a vérében lenne...
- Nem tudom...
Hisz a fiú még nem látta egyetlen művét sem.
- Hát...már kiskorom óta. Quentin is ír, csak más jellegű dolgokat, majd még fejlődgetek benne
Mondja visszamosolyogva, aztán Noel olyasmit csinál, mintha megnyílna, figyel és próbálja kihámozni mi lehet az a Tamara.
- A Tamara lenne az egyik barátod?
Nem tudja megállapítani lány, vagy fiú név-e, hogyan van ez a magyar neveknél.
- Miből gondolod, hogy az apja jobban érdekli?
Ez elég fura neki, nem érti...

Végre leülnek egy asztalhoz, Noel kicsit feldobja azzal, hogy kólafüggő.
- Ja, persze, de gondolom ők isznak más édesített italokat is, szóval nekem érdekes volt, hogy te csak kifejezetten kólát, nem látszik rajtad.
Mondja őszintén, mert ahhoz képest, hogy kólafüggő, jól néz ki. Nevet azon, hogy megkérdezi, milyen fajta vizet szeret.
- A buborékosat, mégis legtöbbször a víztisztítónkból iszom menteset, mert az kéznél van.
Azt szereti, de nem azt issza, hogy fogja ezt értelmesen elmagyarázni...
- És te klasszikusat, vagy lightot?
Kérdezi mosolyogva, szerinte vicces ez a téma.

Úgy érzi Noel elég rosszul érzi magát ebben az országban, mert mindenképp ki akar lökődni ebből a helyzetből. Nagy levegőt vesz, gondolkodik, hogyan is tudná elfeledtetni vele, hol van.
- Remélem megtalálom a módját, hogy kizökkenj, annyi varázslatos és elragadó dolog van a világban, csak meg kell látni.
Néz rá biztatóan, aztán eszébe jut, hogy még ragadnak. Előreengedi újdonsült ismerősét. Amíg Noel mosakszik ő az asztalnál tűnődik a kiszakadáson, s mikor visszajön cserélkeznek.
- Köszi, én is mindjárt jövök.
Elrohan ő is, bár neki a haja is olyan lett például, így kissé nedves hajjal ér vissza, több mindent csinált odabent. Lehet addigra Noel már bőven falatozni fog. Mindenesetre leül vele szemben és a szendvicsére néz. miközben beszél.
- Szerettem volna megköszönni...hogy először is, hogy segítettél elküldeni a kellemetlenkedő fazont és, hogy kisegítettél anyagilag.
Ezekben marha bénának érzi magát, óvatosan, félénken felpillant, tudatni akarta, hogy hálás.

- Nem tudom, hogy akartak-e. Talán valaki tényleg akart. Bele sem tudom képzelni magam, milyen lehetett; csak azt tudom, sok határon túli magyar elégedetlen a jelenlegi helyzetével, és szorgalmazzák a régi határok visszaállítását. Magyarok, ezt a tudatot akkor sem tudták belőlük kinevelni, ha azóta eltelt 70 év, és több nemzedék is felnőtt már- az egyetlen, amit átérzek, milyen idegenek között élni.
- Oh, bocsánat; nem vagyok mérges- csapok a számra. Valószínű, hangosabb voltam a kelleténél. Ezek szerint némi indulat mégiscsak szorult belém a témával kapcsolatban. Ezek után figyelek, hogy ne beszéljek hangosabban a kelleténél.
- Persze, igazad van, én nem is..., hagyjuk...- mondom zavartan, mert minél többet beszélek róla, ez csak annál rosszabb lesz. Rá mosolygok, szeretném, ha nem ijedne meg tőlem a "kirohanásaim" miatt. Én észre sem vettem, hogy vannak.
Erdély jó téma, a kíváncsisága azonnal megmutatkozik és megcsillantja azon képességét is, milyen gyorsan hajlamos elengedni a fantáziáját. De ő még ennél is több kíváncsiságot mutat.
- Sajnos, nincs nálam ilyesmi, de a számítógépen is utána tudunk nézni. Nem szerencse dolga, hogy olyan képeket is találjunk, amit akár én is készíthettem volna- mosolygok tovább. Szívesen mesélek neki Erdélyről, ha ennyire érdekli. Csupán egy számítógép kell hozzá, az meg nem lehet kihívás.
- Operatőrnek tanulok- kissé közömbös lesz a hangom. Nem ez álmaim netovábbja, de még ez volt a legjobb, hogy láthatatlan maradhassak, mégis Tamara közelében.
- Hű, akkor őt már elkapta a "nagy kerék"- mutatok lelkesedést, hiszen valaki éppen sikerre vágyik. A bátyja bitosan ilyen fazon, különben nem csinálna ennyi mindent. A büszkeség csak úgy árad Samuelből. Ettől függetlenül nehezen hiszem, hogy ő is erre vágyna, különben nem ismerné azokat a helyeket, ahol láthatatlan lehet. Egyszerre két lovon nem lehet ülni.
- Öööö, engem....- ajaj, kissé személyes kérdés- a megfigyelés- nyögöm ki. Oké, jó tág értelemben válaszoltam, de nem kerültem ki a kérdést. Mondhatni, nálam már ez is valami.
- Ez, mondjuk, nem a legszebb dolog tőle- mondom félénkebben. Ha már a saját családja is megbélyegzi az embert, hajlamos elhinni, hogy igaz. És nehéz is onnan kitörni. Samuelre ráhúzták a kisöcsi jelmezt, és ő alkalmazkodott is ehhez. Hogyan is bizonyíthatná be, hogy több annál, ha mindig úgy kezelik?
- Én 20 éves vagyok. Bár amikor megnövesztem a szakállam, többnek látszom- igyekszem enyhíteni a szavaimon. Hiszen az előbb én is azt mondtam, fiatalabbnak gondolom. De ha diplomája van, legalább... 22-23? Nem mintha számítana.
- Bölcs gondolat- nyújtom felfelé a mutatóujjamat. Hát épp ez az; fogalmam sincs, hol keressem. Örülök, hogy ő igen, és hajlandó segíteni- Rendes tőled, hogy beavatsz.

Úgy tűnik, a kalandvágyás mellé nagy adag félénkség társul. Egyébként hogy magyarázható, hogy ilyen gyorsan képes elvetni minden ötletet, amely az álmaihoz hozzásegítené?
- Szóval... nem kockáztatsz? Az írást használod, hogy az álmaid előtt áldozz?- figyelek, megfigyelek, elemzek, értelmet keresek, választ a felmerülő kérdéseimre. Igent vagy nemet könnyebb mondani.
- Abban biztos vagyok- hisz fiatal még, sok tapasztalat ár rá. Egyre jobb és jobb író lesz.
Kicsúszik Tamara neve a számon. Nem meglepő, hogy Samuel rákérdez.
- Tamara a barátnőm. Azóta ismerem, hogy beléptem a gimnázium kapuján. Osztálytársak voltunk, majd barátok, aztán... tudod... Komolyabb lett minden, amikor kiderült, kölcsönösek az érzéseink egymás iránt- Nos, ez a fajta megnyílás abból a feltételezésből ered, hogy ő sem a szívtipró tipusba tartozik. Nem fog körberöhögni, ha érzésekről beszélek.
- Az apja... Röviden annyit mondanék, az apja elhagyta őket, és Tami a fejébe vette, hogy megkeresi. Miatta mentünk Franciaországba egy nyáron, és jöttünk ide, egy évvel ezelőtt- vonom meg a vállam- Tavasszal, épp a vizsgák előtt csúnyán összekaptak, de Tamara még mindig azt hiszi, változhatnak a dolgok. Az egész életét erre tette fel. Nincs is más, amit fontosabbnak tart...- elhallgatok. Ha ki sem mondtam, egyértelmű, hogy engem is hanyagol.

Témát váltunk.
- Igen, én kifejezetten a kólát szeretem- mosolygok, beismerően.
- Mert kéznél van, értem- fürkészőn nézek rá. Ez is olyan dolog, nem lehet saját döntése, akarata, véleménye, mit igyon? Rá miért nincsenek tekintettel? Miért nincs otthon buborékos víz?- De ha tehetnéd... Buborékosat innál?
- Mindenfélét... Édes ételekhez inkább a light-ot, de ha sósat eszek, feltétlenül a hagyományosat- Magyarázatra szorulok, azt hiszem- Új szokás, de tetszik. Legalább jobban érzem az ízeket. Sósat, édeset. Legalább a kajálásnak van értelme.

- Én ezt nem is kétlem, csak...- beletúrok a hajamba. Nem szeretném, ha azt hinné, semmit nem értékelek abból, ami körülvesz. Mert minden szép és jó... Csak én érzem magam benne idegenül. Megint belefúrom a tekintetem a tekintetébe- Lekötelezel a kedvességeddel.
Talán zavarba hozom; hirtelen eszébe jut a mosdó. Gyorsan el is intézem, bár nem viszem túlzásba, ez is igaz. Ő kicsit tovább marad, aztán észreveszem, a haja is vizes. Még nem nyúltam a kajához. Talán neki is megjött az étvágya, mert a tálcával szemez. De az evéssel mégis várunk még egy kicsit. Belőle is kiszakad valami, és ezen mosolyognom kell.
- Szóra sem érdemes, tényleg. Együnk! Jó étvágyat!- bár lehet, hogy tolakodó a mozdulat, de megpaskolom a kézfejét. Ha rám pillant, a mosolyom is láthatja. Túl vagyunk rajta, el kéne már felejteni. Felejteni... Jó tanács egy bagolytól a verébenek. Nem lyen könnyű felejeteni. Talán ezért vagyok hűséges Tamarához is. Megértem, milyen erők hajtják.
Kényelmesen fogunk neki a sajtburgereknek, és lelkesen hümmögök hozzá, hogy ez milyen finom most. Jól esik. Az egész szenvics tenyérnyi, akár négy falattal ki lehetne végezni, de nem habzsolom. A kajálás olyan ajándéka az életnek, amit bármikor, bárhol ki lehet élvezni. És megtanultam, hogyan okozzak örömet ezzel magamnak.

Próbálja ezt magában összerakni, de nem túl nemzeti érzésű.
- Hát...ha erről van szó, én drukkolok nektek, talán lehet próbálkozni, bár azt hiszem ez nem megy olyan könnyen.
Különben már rég visszaállították volna a határokat. Bizonytalanul néz Noelre, ő az, aki ebben a kérdésben többet hozzá tud fűzni a dolgokhoz.
- Akkor jó. Ha szeretnél, nyugodtan mesélhetsz erről, jobb, ha az ember kibeszéli magából, ráadásul én teljesen laikus vagyok.
Mondja biztatóan, ez esetében nem működik, mert írásban jobban fejezi ki magát, de másokon elvileg segíteni szokott és Noel olyan mélyen tűnik magányosnak, hogy mindenképp fel akarja emelni valamiféleképpen. Erdély kapcsán észbe kap
- Oh persze, elfelejtettem, néha...teljesen lemaradok
Vallja be, nem egy számítógépzseni, a gépét is csak arra használja szinte, hogy bepötyögje a verseket, de lassabban is ír mint a többiek a netet sem tudja olyan hatékonyan használni, őt nem ragadta magával az információ virtuális tudástára, szeretne a dolgokról a saját érzékszervein keresztül meggyőződni.
- Ó, akkor lehet, hogy lesz vele órád, hiszen összefügg...
Mondja óvatosabban, mert mintha Noelt ez nem dobná fel.
- Nem tetszik az Egyetem?
Kérdezi halkabban, talán másra számított a szakkal kapcsolatban.
- Hogy érted, hogy nagy kerék? A mókuskerékre gondolsz? Nem, Quentin élete egyáltalán nem kiszámítható, vagy szintetikus, ő varázslatos módon valósítja meg a saját elképzeléseit és mindig keményen dolgozik, amíg...tökéletes nem lesz körülötte minden! Mindig ilyen volt, annyira kitartó és rendezett és...
Elhallgat, nem szereti, ha beskatulyázzák az ő szenté emelt testvérét egy kerékbe, bár rájön kissé szenvedélyesen beszélt róla talán túl sokat.
A megfigyelésre biccent, ez végülis illik az operatőrökhöz, viszont a húga dolgát nem érti.
- Hogy érted? Nem zavart, mondtam volna, ha zavar, ő sokkal vagányabb, jobban illik hozzá...
Néz félre, nem akarja rossz színben feltüntetni a családját, hisz szereti őket, főleg Quentint, de ezt ki is nyilvánította.
Noelre téved pillantása, elképzeli szakállal, kicsit felderül.
- Akkor nincs köztünk nagy különbség és nemrég múltam 22.
Örömmel avatja be, ha jók lesznek azok a helyek Noelnek...

Kicsit megtorpan, ő nem így fogalmazott volna.
- Nem erről van szó, csak...hát elég merész lenne hirtelen tengerre szállni és nem, nem vagyok jó az ilyenekben, talán az írásban...abban sokkal...
Motyogja zavartan, megint elveszti a fonalat, inkább próbál erről a Tamaráról beszélgetni.
- Ó, ez igazán remekül hangzik
Mosolyog rá, közben arra gondol, közte és Chloe között is éppen így kellett volna alakulnia, de ő képtelen úgy érezni a lány iránt, ahogy Noel Tami iránt, mert Noellel ellentétben ő lehetetlen alak. Az apa története más kevésbé hangzik remekül.
- Biztosan helyre akarja hozni a dolgokra és büszke vagy rá, hogy ilyen kitartó, ráadásul utazgathattatok is! Franciaország nagyon szép lehet. Biztosan a segítségére leszel, hogy kibéküljenek és nagyon nehéz lehet neki, de te mellette állsz
Mosolyog rá, nem is gondol arra, hogy ő teljesen mást szűr le, ami esetleg a valóság, ő ezt úgy fogja fel, mint megható történetet.

Tetszik neki, hogy kólafüggő valaki, közben kitérnek a buborékos vízre is.
- Igen, sajnos néha...elfeledkezem magamról, sajnálom, biztos észrevetted... Hát, szokott lenni igen, apa is azt szereti.
Teszi hozzá, általában hamar elfogy emiatt.
- Nahát, tényleg! Különben jót tesz a gyomornak is... Ugyan, annyi minden másnak van. Nem így gondolod?
Kérdezi óvatosan, mert valljuk be ez "kissé" depressziósan hangzott.

- Semmi baj, néha az ember nem látja, pedig olyan jó neked! Fiatal vagy, eljöttél egy másik országba világot látni, itt a szerelmed, hogy...hogy egyáltalán szerelmes vagy! Hihetetlen dolgok vesznek körbe!
Néz rá csillogó szemekkel, hát nem látja? Úgy megsimogatná...el is indul felé a keze, ahogy Noel is a szemébe néz, végül valahol a karjánál állapodik meg, bár alig ér hozzá, épp csak az ujjaival érinti.
- Ó, hiszen...semmi a te kedvességedhez képest.
Noel megvédte és kisegítette. Mikor visszajön, megpaskolja a kezét, visszamosolyog rá, ő is hozzáért már, annyira nem jön zavarba.
- Köszönöm, neked is!
Nézi ahogy Noel jó étvággyal eszik és ebbe mosolyogva belefeledkezik egy harapás után.
- Nahát...neked tényleg igazi szertartás a kajálás, annyira jóízűen csinálod, hogy már azzal jóllakok, ha nézlek
Ha észbekap majd folytatja, de Noel tényleg annyira szaftosan csinálja, hogy az jobban leköti a figyelmét.

- Az biztos, hogy nem menne könnyen. És egy egész nap sem lenne elég, hogy ezt megvitassuk- jelzem finoman, hogy ne menjünk bele jobban a témába, úgyis értelmetlen (vagy hasztalan).
Érdeklődést mutat, de én nem vagyok kiéhezve erre a témára.
- Nem emiatt vagyok álmatlan, hidd el!- ez a téma korántsem olyan kardinális az én életemben, mint ahogy - a jelek szerint- hiszi.
Viszont valami megragadja a figyelmem, megragadnak a szavai a fejemben és visszhangot vernek. Bár idegen számomra; hisz alig ismerem; olyannak tűnik, aki bírálat nélkül képes meghallgatni. Barátságos vagyok vele, s igyekszem akkor se mereven elutasító lenni, amikor egyébként az lennék.
Erdély kedvesebb téma. Megmosolyogtat Samuel reakciója.
- Néha ez velem is előfordul. A legkézenfekvőbb megoldás nem jut eszembe...- mosolygok rá. Emiatt tényleg ne essen kétségbe. Néha a fától nem látjuk az erdőt.
- Hát már kíváncsiságból is beülök egy órájára- remélem, nem zárt csoportban tart órákat, mert akkor nehezebb lesz belógni. Milyen már, hogy én belógni akarok egy órára és nem el? Észreveszi, a testvére jobban érdekel, mint maga az iskola.
- Nem is tudom.... - vállat vonok- Csak úgy érzem, semmi sem hoz lázba mostanában.
Nincs különösebb bajom a sulival, a szakkal, a képzéssel. Valami, amit meg kell csinálni, mert kötelességemnek érzem, de ennyi. Nincs tartozik hozzá különösebb lelkesedés. Álca inkább és eszköz. Elbújni és Tamara közelében lenni.
A testvére szakmai sikerei azonban másképp hatnak rám; Samuel is büszkén beszél róluk.
- Félreértesz. A mókuskerék unalmas taposómalom. A nagy kerékre inkább úgy gondoltam, maga a gépezet; a filmes világ, s minden, ami ezzel jár: nyüzsgés, ismertség, lendület. Mindazokból, amiket eddig elmondtál, így tudom őt elképzelni - barátságosan nézek rá. Ha eddig nem is volt világos, most egyértelmű, hogy bálványozza a bátyját; példaképe ő.
- Tényleg? Lehet, engem zavart volna, azért mondtam. De ha téged nem, hát jól van...- elhiszem neki, ha ezt mondja. Bár a véleményem így sem változott. Bizonyos jelzők ráragadhatnak az emberre, és azok formálhatják a személyiségét is. Ezt viszont már megfigyeltem.
Megvallom neki a koromat, s ettől mintha jobb kedvre derülne.
- A tesóid hány évesek?- a huga nyilván fiatalabb, de ha csak 1-2 évvel, még az öcsizés is elfogadható.


- Hiszen ki sem próbáltad, honnan tudod?- kacsintok rá. Nem szeretném, ha minden szavam bíráskodásnak venné! Csak ismerkedek vele.
Tamaráról mesélek neki, és eleinte valóban úgy tűnhet, egy tündérmese az életünk. De amikor az apja kerül szóba, keserű leszek és szomorú. Samuel érdekes oldalról világítja meg az egészet; egy kicsit meg is döbbenek, milyen szépeket feltételez rólam. Valószínűleg ez lenne a normális, így kellene éreznem. Büszkének lenni, örülni a lehetőségeknek, amelyek talán sosem adódtak volna...  Lecsüggesztem a fejem.
- Nem vagyok olyan jó ember, mint amilyennek gondolsz- ingatom a fejem- Én már rég feladtam volna, hagytam volna az egészet; mert én ebbe már belefáradtam... És az igaz, sokáig támogattam Tamarát, hogy keresse az apját, de amióta olyan csúnyán összevesztek, én nem értem, hogy még mindig mit akar tőle. Mert az apja ellökte most is, sokadszor is.
Tamara sokkal erősebb, mint én. Nem makacs, hanem kitartó. Nem konok, hanem elszánt. Komolyan, utolsó vérig küzd azért, amit elhatározott, s ettől még én sem tudom eltántorítani.


A kólafüggés valamelyest mintha enyhítene bűneimen. Csodálatos okból ettől Sammy kedvében járok.
Rázom a fejem, mert nem vettem észre, hogy megfeledkezne magáról.
- A látszat ellenére nem vagyok depressziós- mondom, és egy kicsit elszégyellem magam. Pontosan tudom, milyen depressziósnak lenni. És azt iis tudom, aki depis, sosem vallja be. De az is igaz, a depressziónak mélységei vannak. És ha azt vessük, honnan jöttem én, ez... semmiség.
- De. Biztosan sok mindennek van értelme. Nem lehet véletlen például, hogy téged megismertelek- félszeg mosolyt villantok rá. Mekkora esélye volt, hogy belé akadok majd? Itt van mindjárt az első új példa, amit fel tudok hozni, aminek örülni tudok. De ő még sorol néhányat. Úgy határozok, bármilyen elcsigázottnak érzem is magam, igyekszem ezen úrrá lenni. Rá mosolygok, ahogy hozzám ér; nem hiszem, hogy véletlen, és a szándék jól esik.
- Kezdjük újra...- nevetgélek. nem tudom, mikor nevettem igazán utoljára- Versengünk? Ki a jobb, érdekesebb, különlegesebb... kedvesebb?
Leülünk, de mielőtt nekifognánk enni, még megmosakszunk és fátylat borítunk a múltra.
Nem tömöm be a kaját, ahogy egy időben csináltam, hanem lassan eszek; Samuel szóvá is teszi.
- Próbáld ki te is... Ahogy a falat a szádba kerül, próbálj meg minden ízt önmagában felismerni. Ez nem az egészséges étkezésről szól, a sajtburger erre alkalmatlan. Csak az ízekre figyelj...- komolyan, mintha a kajálásba lennék szerelmes- Egyél, kérlek, naaaa- noszogatom.

- Akkor jó
Ő szívesen témát váltana, az ilyesmit kellemetlennek találja, de ha Noelt nem érinti mélyen, nincs lelkiismeret furdalása váltani.
Mosollyal viszonozza a fiú vallomását a kézenfekvő dolgokról. Nem mindig ugranak be.
Csinálja a reklámot a bátyának, szélesebb lesz a mosolya.
- Persze, persze, kedveli az érdeklődőket, ráadásul szólhatok is pár szót az érdekedben, örülni fog. Filmes szakkört is tart, ha nem akarsz valami kötöttre menni, olyanon már én is voltam, nagyon jó hangulatúak. Ha akarod én előre megmondom, milyen filmet vesznek és akár el is megyek veled.
Egészen lelkes lesz, eddig mindig magányosan üldögélt Quennél (ha ugyan üldögélt)most nem lenne egyedül.
Viszont nem hozza lázba Noelt semmi?
- Lehet, hogy csak új benyomásokra van szükséged.Mi az, ami úgy gondolod, hogy érdekelne?
Hátha segíthet megtalálni, feldobni a fiút valahogy. Az a baj nem ismeri a fiú személyiségét.
- Ja értem, hát ilyen értelemben igen, benne van a mókuskerékben, de neki valahogy jól áll, multifunkcionális.
Ő nem tudná csinálni, sokan nem tudnák
Megrázza a fejét, hogy nem zavarja.
- Úgyis mindig fiatalabbnak éreztem magam a koromnál, későn érő típus vagyok...
Pillant zavartan félre.
- Hát, a húgom 21, Quentin 28

- Azért ettől jobban ismerem magam, nem lennék jó pilóta, semmi ilyesmi, én az íráshoz értek.
Mondja szerényen, Noel azért mondja, mert nem ismeri.
Tamara történetét meghallgatja, nagyon megsajnálja Noelt, ahogy kijelenti, nem olyan jó ember. Való igaz, hogy nem jó emberismerő, de...
Félrebiccenti fejét.
- Segítettél nekem, nem...röhögsz rajtam, egyáltalán nem vagy rossz ember, félted Tamarát, ez minden. Félsz, hogy csalódik, igaz? Hogy az apja bántani fogja? Szerintem igazából ez egy olyan döntés, amit neki kellene meghoznia...te támogathatod, vagy akár rámutathatsz, hogy hibát követ el, ez az ő döntése... Szóval félted és bosszant, hogy ismét felvette vele a kapcsolatot?
Kérdezi együttérzően.
- Hm, nagyszerű lány lehet, gondolj bele, biztosan szüksége van a te kitartásodra, nagyon fontos, hogy mellette legyél ebben a zűrös időszakban. Ne hagyd, hogy ez lehúzzon, gondolj bele, ha mégis kibékülnek mekkora lesz az öröm. Ha nem...mos, te akkor is mellette voltál.
Megszorítja a karját bátorítóan. Úgy gondolja, ez most belefér.

- Ohh, nem, nem akartalak megbántani. Nem vagy, az...
Viszonozza a mosolyt.
- Bizony! Ezek szerint nincsenek véletlenek.
Meghökken.
- Ne, azt ne kérlek! Nem szeretek versengeni! Inkább legyen döntetlen.
A versenyektől hülyét kap. Viszont Noel ötlete nagyon tetszik neki, bólint és lelkesen ízlelgetni kezdni a hamburgert, félig behunyt szemmel, koncentrálva.
- Hm az uborka savanyúja ketchupot kapott! De a sajt lágy táncra kél a hússal, omlós keringőre hívja, mindent körülölel a kenyérpuhaság.
Aztán már csak a húst rágja, elfintorodik és gyorsan bekapja a maradékot, hogy gyorsan végezzen a végével.
- Jajh...sosem éreztem még át, hogy ez a hús mennyire undorító, egyre inkább megértem Ericet. Tudod ő vegetáriánus, azért nem eszik húst, mert tiszteli az életet. Ez maga volt a halál. De...nehogy félre értsd, attól még finom halál! Csak izé....nem szabad önmagában a hús ízére figyelni. Te mindig ilyen nagy odaadással eszel?
Vöröslik, fél, hogy Noel megbántódik, próbál terelni és kiűzni a hús ízét a szájából, gyorsan iszik is rá.

Szőke barátomra mosolygok; nehéz nem észrevenni, mennyire lelkes a gondolattól.
- Az jó lenne, közösen menni. Neki szólni sem kell...- áldott láthatatlanság. Örülök, hogy jönne velem, legalább lenne már valaki, akit ismerek. Valaki olyan, akivel szívesen szívok egy levegőt.
Nehezet kérdez, a fejemet vakarom tanácstalan. Vállat vonok: nem tudom. Hangtalan kérdés: égő, mi?
Bólogatok, megint értjük egymást. Nem akartam a fivérét bagatellizálni.
- Nekem nyugalmasabb élet való- árulom el, mit sem sejtve, hasonló gondolat fordul mega fejében neki is.
- Ah, így már értem. Jó neked...- azt hiszem, visszasírom a gondtalan gyerekéveimet. Volt idő, amikor nagyon felnőtt akartam lenni, de most inkább visszamenekülnék a gyerekszoba adta biztonságba. Nem akartam felnőni, nem így akartam megtapasztalni, milyen gonoszak egymással az emberek. Kölykök voltunk. Még azok is kölykök voltak, akik azt tették velem! Ez megrémiszt. Tamara apjának viselkedése csak jobban kiábrándít.
- A húgod alig fiatalabb nálad...- csodálkozok rá. Más színezete van így az öcsizésnek. Gondolom, leutánozta a nagy testvért, Quentint, akitől több év választja el.

- Távol áll tőlem, hogy pályamódosításra kényszerítselek, ehhez nem értek- teszem fel a kezem megadóan, bár Samuel nem lép fel támadólag, mintha belemásztam volna a magánéletébe.
Ő is kiáll mellettem.
- Miért röhögnélek ki?- szakad ki belőlem. Nem is értem, hogy jut eszébe. (Mások talán kinevetik?)
- Igen, féltem Tamarát. Kislány volt, amikor az apja először elhagyta, és azt sem tudta kiheverni. Részben azért értem, miéert csinálja ezt. De már felnőtt lány, az apját is megtalálta, aki ismét... megtagadta őt. Nem tanul ennyiből? Újabb és mélyebb sebeket akar? Miért nem kéeps fátylat borítani a múltra?- feltörnek belőlem a szavak, és attól félek, közel vagyok a síráshoz. Múltat temetni nem egyszerű. Nekem se az. Olyasmit várok el Tamarától, amire én sem vagyok képes. Talán épp ez az oka, hogy nem tudok neki hatékonyan segíteni.
- Nem bosszant, hgy felvette vele a kapcsolatot. Az bosszant, hogy nem törődött bele, ez a kapcsolat kudarcra van ítélve- mondom keményen. Meggyőződésem, hogy az apja nem lesz rá jó hatással soha. Ki tudja, miféle ember az olyan, aki ennyi energiát látva is képes szívtelen maradni?
Felnyitja a szemem.
- Igazad van..., Látod, milyen gyarló vagyok, csak azon kesergek, fontosabb neki az apja, mint én. Pedig én éhezem a szeretetére..-a vallomás úgy csúszik ki belőlem, észre sem veszem, mit mondok ki, csak amikor már kint van. És ettől még gyarlóbbnak érzem magam. Samuel ennek ellenére megszorítja a karom, mintha azt mondaná, megérti az érzéseimet, de erősnek kell lennem.

Nagy szemekkel nézek a srácra. Őszinte és kedves, ráadásul olyan félénk, azért is bocsánatot kér, amit ki sem mondott.
- Oké, semmi baj. Egyébként de... Egy kicsit valóban depis vagyok. De míg a pszichológia nem tud különbséget tenni depi és depi között, én igen. - Volt ez már rosszabb is, jelentik szavaim.
Igaza van, mindig van minek örülni. De a listám eléggé szűkös volt mostanság.
- Ok, legyen döntetlen!- ebben gyorsan kiegyezek, én is utálok versengeni.
A kajálás élvezetébe dióhéjban vezem be, és egy perc alatt lepipál.
- Azta! Ha nem ennék, csorogna a nyálam...- nevetek őszintén. A leírása egyszerre volt étvágygerjesztő és képies, szinte láttam az egészet- Ebből reklámot lehetne csinálni- merengek.
A fintor meglep. Azt hittem, ízlik neki, amit eszik.
- Mégsem jó?
- Nincs bajom a hússal- vonok finoman vállat. Vegaság és élet tisztelete nekem magas, érthetetlen. Megesszük a növények nagy részét is, azok is élőlények, ha már ennyire az élet tisztelete, élhetnénk kenyeren és vízen, mint Jézus. Más kérdés, miből van a kenyér... Na, ebbe kár belemenni. Meddő vita.
- Nem gondolok arra, miből van, honnan van. Több érzékszervemmel akarom megtapasztalni, érezni, az egész ezért van, semmi komoly, nem valami fanatizmus vagy mánia- szabadkozom- Nem régóta csinálom. Igazából pár hete, hónaja... nem számolom...- fájdalmas lenne arra gondolni, hányszor eszek egyedül mostanában.

Talán kissé gyorsabban tüntetem el a második szendvicsemet, Samuelre való tekintettel.
- Figyelj, nem bizalmaskodás, vagy ilyesmi, de hogy szoktak szólítani, becézni? A Samuel valahogy... hivatalos, komolykodó, érted....- avagy hogy szólíthatlak? Nem vagyok ennyire bátor így kérdezni, pedig egyszerűbb lenne.
A Noel rövid név, egyszerű megjegyezni, kimondani. Ha csak úgy hívnának No,a létezésem is kérdőre vonnám. Így is megteszem: minek, minek? Olyan felesleges vagyok!

Bólint, hogy jó lenne közösen menni, de azt nem érti, miért nem kell szólni Quentinnek.
- Ezt nem értem... Engem fel fog ismerni.
Persze, azt mondaná, menjenek csak, de nem érti, miért baj, ha szólnak előtte. Meg akkor már jó filmet fogjanak ki... Quennek tud érdekes ízlése lenni...
Nem kap választ.
- Akkor...induljunk ki a hobbijaidból. Mit szeretsz csinálni?
Teszi fel a kérdést kicsit érthetőbben.
- Hát igen, nekem is.
Néz rá, amolyan sorstársként, dehát Quentin külön kategória. Nem akar vele versenyezni.
- Hogy érted? Te koraérettnek érzed magad? Mert akkor lehet, hogy egyidősek vagyunk!
Mosolyog rá biztatóan és inkább nem negatívkodik és kezdi el sorolni miért nagyon nem jó ez.
- Igen, talán ezért sem zavart soha, ha az öccsének néztek, igazából...az is vagyok. Ő korábban ért, én nem.
Elkomorodik, de gyorsan terel, nehogy erre több szót vesztegessenek a szükségesnél.

- Semmi baj, semmi baj, hát tudod én...költő szeretnék lenni.
Vallja és elpirul, hisz ez olyan gyermeteg ábránd. Ma már nincsenek költők.
Ismét elszégyelli magát, mások már vérig cikizték volna. Nagyon halkan leheli maga elé a szavakat, mintha testetlen lenne.
- Hiszen olyan kínos helyzetekbe keveredtem.
Noelre figyel aztán, ahogy kifakad a barátnője kapcsán, sőt megdöbben, úgy tűnik mint, aki mindjárt elsírja magát. Ijedten és gyorsan ragadja meg a kezét.
- Jajj Noel, sokan nem tanulnak abból, ha megsérülnek. De beszéld ezt meg vele, mond el neki, hogy fáj, ha szenvedni látod...
Hiszen látja, ez viszont nagyon is megviseli a fiút. Észre sem veszi, hogy rátette a kezét az övére.
- Sajnálom...ha tényleg semmi remény, akkor sajnálom.
Néz rá elkerekedett szemekkel, végre megérti, Noel azt szeretné, ha a barátnője foglalkozna vele.
- Naa, Noel, egyáltalán nem vagy gyarló, egyszerűen...ember vagy.
Ki is mondja, hogy éhezik a szeretetére. Valahogy megkerüli az asztalt és legugol elé, megszorítja a kezét, nem is tudja mit csinál, beleéli magát a helyzetbe, nagyon biztatni akarja a srácot, aki ennyire éhezi a lány szeretetét.
- Ez teljesen normális, tudod arra mindenki éhezik. Nos..úgy érzed nem foglalkozik veled? Nem lehetne ezt valahogy a tudtára adni? Hiszen neked is szükséged van rá. Ó, bárcsak segíthetnék valahogy! Hoppá, bocsánat
Döbben rá hol van, mit csinál, mintha álomból ébredne. Mintha ő tudna szeretet adni a fiúnak? Hol jöhet ő ahhoz? Különben sem lány. Gyorsan elengedi, nem akart tolakodó lenni.

- Hát...nem akartam mondani. Hm, nem kell ennyire a szívedre venned Tamarát, vagyis...nem tudom ez hogy működik általában a kapcsolatokban, de ez igazából nem a te harcod. Ugye tudod? És ne haragudj az előbbiért én csak....nem akartam tolakodó lenni, csak...
Hebegi.
- De egy ölelés is segít néha, csak nem tudom...hiszen alig ismerjük egymást, nem akarom, hogy rosszat gondolj rólam és megtehetem-e
Ebbe megint belezavarodik. Pedig úgy, de úgy megölelné szegényt! Hogy ennyire szenvedjen a szeret hiánytól, pontosan megérti. Visszamegy, kissé remegve, ekkor kerül szóba az evés, s folytatják magát a tevékenységet.
- Ó, hát inkább verset. A reklámokat nem szeretem. De, csak arról van szó, ha csak a hús ízére koncentrálok, akkor az kiszorít minden mást, egyben jobb, kevésbé figyelve, mert nekem bezavar a hús. Egyben szeretem, de külön a mekis hús ízét nem. Ez így érthető?
Mert sokszor nem az, nem erőssége a kommunikáció.
- Ó, de ez nagyon is jó, szuper, hogy így eszel, nekem nagyon tetszik. Én a halat szeretem, arról nem tudnék lemondani, hiába élt egyszer
Mosolyog rá, hogy érti ő, miről beszél.

Ő hamarabb végez, de szeretne hagyni időt Noelnek élvezkedni.
- Nyugodtan szólíts Samnek, vagy Sammynek, amelyik jobban tetszik. Samuelnek nem is szoktak.
Meséli, majd ha befejezték, egymásra pakolja a két üres tálcát.
- Mit szólnál hozzá, ha elindulnánk?
Kérdezi, elvégre ígért egy csendes helyet a fiúnak. Már kitalálta mi legyen az, s hová fognak menni. Biztatóan néz, s ha Noel útra kész, kiviszi a tálcákat is el is hagyhatják a Mekit.