A háttérben NBA összefoglaló duruzsol, bár igazából csak fél szemmel nézem a tévét, miközben a laptopot nyúzom unottan, hátha ráakadok valamire, ami egy kicsit is elfoglal, vagy épp szórakoztat. A melóval a hétre végeztem, így azzal nem kell pár napig foglalkoznom. Jóleső érzés végre egy kicsit nem az elkövetkezendő, tervezett előadások díszleteinek vázlataival szórakozni, délelőtt átküldtem a terveket a főnöknek, azóta pedig eszembe sem jutott, hogy esetleg belenézzek, hátha támad egy sokkal jobb ötletem. Most a lazsálásé a főszerep. Csak egy problémám van, hogy már ez is kezd baromi unalmassá válni. Kár, hogy a haverok, akikkel a világ legunalmasabb napját is képesek voltunk feldobni, New Yorkban én meg az angyalok városában, így még az sem jöhet szóba, hogy velük lógjak, pedig már kezdenek hiányozni a hülyegyerekek. Lehet, hogy lassan haza kellene ugranom egy kicsit. Hiába ismertem meg egy csomó arcot itt, vagy nincs hozzájuk kedvem, vagy egy jó ideje nem beszéltünk már. Így maradnak a kosármeccsek, és a forever alone parti. Bár abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán van-e kedvem kimozdulni a lakásból. Egyedül meg annyira nem jó buli belevetni magam az éjszakába.
Kikászálódok a konyhába valami ehető után kutatva, szerencsére a tegnapi pizzából még maradt pár szelet, kezdetnek megteszi. A visszafele úton neki is állok elpusztítani, mikor váratlan módon a telefonom rázendít valahol a szobában. Csodás! Valakinek hiányzom! Csak ne a színháztól legyenek. Rá sem nézek a kijelzőre, csak elhúzom a zöld csíkot és beleszólok. – Igen? – Váratlan meglepetésként ér az ismerős hang, már egy ideje nem hallottam felőle. – Szia, Kili! Persze, hogy emlékszem. – Nehéz elfelejteni egy olyan srácot, mint ő. Aki szerint az abszint jó és tisztítószer íze van… - Simán. Ma este? – Good Charlotte. Hmm… Vágom a srácokat, a korai lemezeik eléggé átjöttek, az új dolgaikkal annyira nem vagyok képben, de legyen. – Megmentettél a dögunalomtól. – Jegyzem meg. Ezért igazán hálás vagyok neki, majd kap érte egy jutalomsört. Vagy egy abszintot…

Királyság. Megmentve a dögunalomtól! Örömömben körbeugrálnám a szobát, de egyrészt lusta dög vagyok, másrészt az ennyire gyermeki lelkesedés már kikopott belőlem. – Tökéletes. Hétkor, Hollywood Boulevard, ott leszek. – Ránézek az órámra, van nagyjából négy órám elkészülni és odaérni. Sima ügy. Ha más közlendője nincs, elköszönök tőle és betámadom a laptopom. Nagyon rég, talán gimi elején hallgattam aktívabban a Madden tesókat, de pár éve nem igazán tudtak lekötni, addigra eléggé bedurvult a zenei ízlésem, igaz a régi klasszikusok néhanapján előkerülnek. Egyszóval rám fér a memóriafrissítés. Végül az I just wanna live-t dúdolgatva vonulok el készülődni…
Egy koncert sem telhet el egy kis alapozás nélkül. Igaz, már rég kinőttem azt a korszakom, mikor atomrészegen, totál beállva nyomtuk le az estéket, hogy aztán másnap az előző este mindenféle kellemetlen utóhatásával szenvedve, próbáljuk kitalálni, honnan az a rakat kék-zöld folt, elszakadt póló, véres cuccok, vagy, hogy egyáltalán mi is történt a koncerten. Manapság már bőven elég két-három sör is, a feelingje miatt. Valószínűleg ma este sem lesz mindez másként. A kocsi marad, éljen a tömegközlekedés.

Hollywood Blvd. 7 előtt kicsivel…
Néhány perccel a megbeszélt időpont előtt sikerül ideérnem. De inkább érkezem korábban, mint hogy késsek. Utálok késni, na. Az egyik fülemből kiszedem a fülest, hogy halljak is valamit, bár nem lesz olyan nehéz felismerni, hogy kiabálni kelljen a nevem. Maximum a szakáll lehet nehezítő tényező, de a tetoválások még így is lazán elárulnak. Tekintetemmel a tömeget pásztázom, keresem a szőke fejeket, hátha már itt van. Ki is szúrok egyet, aki mintha hasonlítana rá, de amint közelebb lépek felé, rögtön rájövök, hogy tévedtem, nem Kilit látom. Inkább felhagyok a nézelődéssel, és rágyújtok. Addig is legalább telik az idő…

Egy kicsit meglepődök, mikor elém toppan, fekete haj, full fekete öltözet. Mi franc? Kereshettem volna egy jó ideig a rikító szőke fejét… - Csövi. – Jöhet a kézfogás, pacsi miegymás. – Bazd. Mikor utoljára láttalak még szőke voltál. Oké, hogy rég találkoztunk, de ennyire? Egészen életképesen nézel ki. – Nem is emlékszem hirtelen, hogy mikor futottam vele össze utoljára, jó pár hónapja is lehetett már talán… Mondjuk annyi idő bőven elég arra, hogy még ha csak a külsőségekben is, de teljesen megváltozzon. – Én is örülök, hogy végre összefutottunk. – Bírtam a hülye kis fejét. Felüdülés volt a társasága, pláne ha egész nap idegesítő színészpalántákkal, ideges rendezőkkel, és halál unalmas munkatársakkal voltam körülvéve. Most meg megmentett a dögunalomtól. Pluszpontot neki. Rögtön kettőt is! – Még a cigire is rászoktál? Te? Az igen… - Ezen már annyira meg sem lepődök a kinézete után, kicsit rá is játszok a meglepettségre. Ha már kéznél van, felé nyújtom a gyújtóm, ha akarja, elfogadja, ha nem, nem. – A spontán bulik mindig jók, részemről meg eléggé spontán a dolog, így szép kilátásaim vannak az este kimenetelével kapcsolatban. – Közben elfogadom tőle a jegyet, s gyors pillantással végigfutok rajta, hátha van rajta valami érdekfeszítő. – Zsír. – Reagálok röviden arra az infóra, hogy nem kell sorban állnunk. Ahhoz a többséghez tartozom én is, aki utál várakozni, pláne sorba állni és elnézve a tömeget álldogálhatnánk ott egy jó darabig. – Amúgy, jah minden okés. Meló meg néha egy kis szórakozás, de semmi érdekes. – És azt hiszem itt abba is hagyom a magamról való beszélgetést. Amúgy se nagyon történik itt velem semmi izgalmas, pedig baszki az angyalok városában vagyunk. Közben elindulok lassan a bejárat felé, becsléseim szerint még egy szál belefér, míg odaérünk, így rágyújtok. – Na és veled? Eléggé megváltoztál, ahogy látom, mióta utoljára találkoztunk. A régi Kilit elvitték az orkok? – Na jó az utolsó mondatom lehet, hogy kimondva nem hangzik annyira poénosnak. De most már mindegy…