- Aha, a fiolám. Szóval észrevetted?- megyek bele a játékba; ha már boszi vagyok.
- Na, látod. Használd ki a természetet, én imádom!- kevesebb erőfeszítésébe kerül, kézenfekvő... és annyira tőle sem idegen. A természetet ő is szereti, ezt már régen levágtam. (Usuinak igaza volt, csak nyitva kell tartani a szemem, többet árul el Sebastianról, mint amit ő elmond) Eszembe jut valami:
- Ha májusban mennénk Európába, keresünk egy cseresznyefát, és befekszünk alá, jó? - nem baj, ha nem érti. Elég, ha örömöt okoz vele. Hisz épp ezt mondja, igaz? Hálaképpen megpuszilom, hosszan és szenvedélyesen. Nem is tudja, mennyire örülök neki (és a szavainak is)
Hiába szupervumen (hehe) a nővérem, Sebastian biztos benne, hogy nem csábulna el.
- Majd mutatok róla képet, meglátom, mit mondasz akkor!- húzom tovább, de jól esik, hogy elkötelezettnek érzi magát velem kapcsolatban. Őszintén, meg is lep vele, hisz "szívügyekről" nem nagyon beszéltünk, bár a "szeretlek" szó elhangzott már közöttünk. (Bár tudnám, hogy ezzel kapcsolatban másképp gondolkodunk!)
Nem a tulajdonságai miatt vonok vállat, hanem avégett, mennyire odavagyok a hangjáért. Ezt sosem értette, most mégis megemlíti, olyan, mint az orromra koppintás, apróságoknak is lehet örülni. Lehet, hogy vannak apróságoknak tűnő dolgok, amiket szeretek benne, de ezek is hozzátartoznak, nem igaz? Nem szégyellem a véleményemet.
- Ugyan, ne már, nem voltál rossz gyerek vagy igen?- kérdem. Talán éppen Henry miatti odaadásában, meg ahogy engem ápolt és "nevelgetett", az a benyomásom, éppen, hogy nagyon jó gyerek volt. Rossz gyerekből nem lesz ilyen felnőtt. Amúgy Henry sem rossz. Sebastian soha nem panaszkodott rá, éppen csak aggódott az egészsége vagy a választásai miatt. Leginkább azért, mert nem lehet vele, amikor korábban teljesen egymásra voltak utalva.
- Igyekszem, hogy ne játszam el a bizalmadat- mondom halkabban, megszeppenve, hiszen nem ideális módon indult a közös életünk. Ezért is mondok el neki mindent, ami érinthet kettőnket, ami hatással lehet ránk, a kapcsolatunkra. (De nincs köze a múlthoz. Azt lezártuk. Nem érzem szükségét, hogy újra beszéljünk róla, ha új lappal kezdtünk.) Jó, hogy közben hozzám bújik, megerősít benne, hogy megbocsájtotta már a vétkeimet, tényleg képes volt új lappal kezdeni.
- És Franciaország?- kérdem félénken. Ha nem is emlékszik, pontosan emlékszem, milyen szenvedéllyel beszélt az élményeiről, amikor elmondtam neki, hogy szívesen elmennék oda (azóta sem jutottam el).
Henry felől megnyugodott, úgy látom.
- Nem sokat beszéltünk róluk mostanában- ismerem be. -De ez csak azt jelenti, hogy nincs velük gond, ugye?
Aztán azt mondja, boldog, én pedig megkönnyebülésemnek adok hangot, amin meglepődik.
- Nem azt mondom, hogy most nem elég....- próbálok finomítani. Nem akarom ismét feleveníteni, hogyan indult a mi kapcsolatunk. Lio árnyéka sokáig lebegett felettünk. Nem erre koncentrálok, hanem Sebastianra. Komolyan gondolom, amit mondok neki.
- Amíg boldognak látlak, semmi sem szakíthat el tőled- mondom, és így is gondolom. Ha már nem tudom boldoggá tenni, nem lesz maradásom mellette. De ilyen veszély nem fenyeget. Egy ideje érzem, hogy a ragaszkodása éppen olyan erős, mint az enyém. Összekulcsoljuk az ujjainkat. Különös érzés jár át: hogy tudom, mire gondol.
- Hazamenjünk vagy...- a füléhez hajolok, mintha bárki is hallaná, amit mondok neki- szeretkezünk a csillagok alatt?

- Ugye, milyen körmönfont vagyok? Én se tudtam...- nevetek.
- Aha, éppen azt! Csak mert megtehetem!- mondom jókedvűen, felszabadultan. Nem hiszem, hogy Sebastian morgolódna rajta, ha tela a hajam apró virágszirmokkal. Maga elé ültetne, és egyesével kiszedegetné a hajamból (így képzelem el), miközben mesél nekem valamiről.
- Mondod, aki még nem is láttad!- nyújtok rá nyelvet, de megint csak kap egy cuppanóst, hogy ennyire biztos magában.
- Ezek szerint csak azt várták el, hogy jó jegyeket vigyél haza?- kérdezem, és meglepődöm. Nálunk nem érték be ennyivel: minden mozzanatomról be kellett számolnom. Akkor is, ha nem is figyeltek oda- Mi mindent csináltál "iskola után"?
Noha értem, hogy nem szó szerint gondolja, felteszem neki a kérdést, hogyan "élt és tapasztalt", amikor épp nem a padban ült.
- Henry is jól tanult? - ha Sebastian pátyolgatta, félhetett a lebukástól, ergo Henryt is meg kellett tanítania, hogyan "verje át" a szüleiket.
- Nem, valóban nem...- megfeszülök kicsit. Már rájöttem, hogy vannak dolgok, amiket ki kell mondani, lesz ami lesz alapon, de még mindig nem mindegyikhez van merszem. Úgy gondolom, van megfelelő idő... Vagy éppen az oldja meg a dolgokat helyettem. Akkor minek belepiszkolni a fészekbe, ami otthont ad nekem?
- Ezek szerint találtál valami nagyobbat, mint a kamaszkori álmod...- nézek rá, kicsit féloldalasan, próbálva olvasni a szemeiben. A munkájára gondol? A tanításra? Esetleg ... én is színezem a képet? Ha így volna, engem megkérdezhetne, utaznék-e vele, nem tudom, mi az akadálya. Inkább Henry lesz az oka, hogy marad, mert Henry nem szereti a franciákat. Ő nem utazna vele, ha kéri, akkor sem.
Henry Sebastian szívügye. Nem ártom bele jobban magam, mint amennyire ő be akar avatni, és magukra hagyom őket, amikor beszélgetnek a neten. Mindaddig, míg személyesen nem ismerem, nem szeretnék a harmadik lenni (egyiküknek idegenül). Majd eljön az ideje, hogy megismerkedjünk...
Ahogy a kisgyerekről áradozik, az a nap jut eszembe, amikor a játszótéren beszélgettünk a másokkal, nem sokkal azután, hogy kijöttem a kórházból. Nem volt álom, tényleg szereti a gyerekekeket, ez most is egyértelmű, le sem tagadhatná! Erről eszembe jutnak azok az idők. Nem is csoda, hogy butaság(ok) is kibuknak a számon. Csak rázom a fejem, nem a későbbre gondolok.
- Seby, tudod te is... - most kérlelő a tekintetem: ne beszéljünk róla. Mindketten tudjuk, hogy Lioról van szó. Úgy félek attól, hogy Sebastain azt hiszi, nem szeret(het)em annyira őt, mint Liot!
Ma este már nem először mondom neki, szeretem, és így érzem, valóban.
Összesimulunk, ölelkezünk, buja vágyaim támadnak, amiket nem is titkolok el. Harap az ötletre, már csók közben ledönt, keze akadálytalanul kalandozhat a szoknyám alatt, én ugyan nem fogom megállítani.

- Wow, micsoda furfangos boszorka vagyok!- kacagok.
- Á, semmi, semmi. Gyerekkori sztori. Anyám összeszidott, amikor virágszirmokkal lett teli a lakás... A hajamba tapadtak...- húzogatom a vállam. Messze van már az emlék, és azt hiszem, Sebastian nem úgy reagálna.
Sebastian egyre jobban köti az ebet a karóhoz, hogy hiába szebb a nővérem, mégis én tetszek neki (majd meglátja...). Tagadhatatlan, tetszik, hogy ennyire biztos magában.  
Sebastiannal aztán a gyerekkorunkról beszélünk. Érdekes, hogy még mindig vannak új dolgok, hogy még mindig nem beszéltünk ki magunkból mindent. Ha eddig csak arra fókuszáltam, milyen szoros a kapcsolata Henryvel, most az is előtérbe kerül, a szülei mennyire nem foglalkoztak vele (később velük). Sosem értettem, az ilyen szülőknek egyáltalán miért kell gyerek. Ha egyszer nekem gyerekeim lesznek, le sem tudnak majd vakarni magukról...
- És ez sosem változott? Most is utazgatnak vagy már felhagytak vele?- kérdezem. Lehetséges, örök nyughatatlanok, akik nem tudnak megülni a seggükön tíz percig. Bár a gyerekeiket akkor sem kellett volna elhanyagolni.
- Uh, ezeket a kötelező összejöveteleket én se nagyon szerettem...- húzom a szám. Egy ideje szerencsére nem nyomja ilyen teher a vállamat. Apám barátnője intézi a vacsorákat. Ott sem kell lennem (Nem is létezem már számukra) Nem ez a része hiányzik a kapcsolatunknak- De legalább a te fiatalkorod mozgalmas volt- nézek rá kérdőn, bár az enyémhez képest valóban mozgalmas élete volt. Talán két végletet képviselünk? Mosolyogva ingatom a fejem: nem félek, hogy törvénytelenséget követett volna el. Különben is, régen volt. Minden bűn megbocsájtható.
Mesél Henryről is. A mosolya elárulja, szép emlékeket őriz róla és nem neheztel rá, bármilyen nehézségekkel is kellett szembenéznie miatta. Az biztos, hogy Sebastian hamar megtanulta, mit jelent felelősséget vállalni valakiért. Lényegében ő nevelte Henryt...
- Soha ne mondd, hogy soha!- simítok végig a karján.
Jó tudni, hogy boldog. Időnként érzem is, bár nem feltétlenül állandóan. Azt mondják, a boldogság az életnek csupán töredéknyi részét tölti ki, és minden pillanatot meg kell ragadni, ami ezt az érzetet kelti. Én szeretnék maradandóbbat alkotni; benne lenni valami jóban; boldoggá tenni Sebastiant ma és holnap... mindig. (Örökké?)
Egy kicsit elmerengünk. Nem a boldogabb témák egyike, épp ellenkezőleg. Nem is mondjuk ki hangosan, amire gondolunk. Úgy érzem, egyikőnknek sem lenne jó, el is harapom a szó végét is. Aztán terelek, mint mindig. Könnyebb a mostról beszélni, és kinyilvánítani tettekben, hogyan is viszonyulok hozzá. Nem áldozat, de még sosem voltam szabad ég alatt mással. Én vetem fel a lehetőségét, és Sebastian él vele. Hátradönt és fölém telepszik...

Kielégülten bújok hozzá, miután elizgatom magamon a ruhát. Megint hallom a tenger zúgását, megint látom a csillagokat, érzem a hűs simogató szelet a bőrömön. Sebastian teste még mindig nagyon forró. Jó hozzá bújni. Bámulom a csillagokat. Távol a városi fényektől sokkal jobban kirajzolódnak, mintha meg is sokszorozódtak volna. Szépek. Megnyugtatóak.
- Be kell menned holnap a rádióba? - az a holnap, ha elmúlt az éjfél, már ma van. Én csak vasárnap dolgozom...

- Őszi, színes levelekkel? - csillan a szemem. Egyszer azt álmodtam, olyan szobám lesz, ami narancsos színű, amire egy fa van festve, amiről fújja le a leveleket a szél. A padló (vagy a szőnyeg) is olyan, mintha avarban sétálna az ember. A bútorok őrzik az erdő illatát, durván vannak megmunkálva, az ágyat is egyetlen matrac képezi. Mintha a vadonban aludna az ember, a fák alatt. Olajlámpa vagy mécse lenne a világítás... - Szeretem a színeket magam körül...- A kórház fehér és matt színei letompítanak. Ujjong a lelkem, hogy Sebastiant nem ijeszti el az ilyesmi (belefér a rendmániájába egy kis rendetlenség).
- Zavarni? Viccelsz? - na ez már sok. Ha mi kiruccantunk, pont az volt a lényeg, hogy együtt legyünk, az év 350 napján úgysem volt elég idejük ránk. Az a két hét rólunk szólt, nem a munkáról (legalábbis többnyire). Nem értem Sebastian szüleit. Ha így gondolkodtak, miért nem mentek mindig kettesben? Sebastian és Henry biztosan feltalálta volna magát (hiszen folyton ezt tették, ha nincs is konkrétan kimondva)
- Megértem, min mentél át- bár én csak ízelítőt kaptam belőle, Reevenen keresztül tudom, milyen nap mint nap aggódni. Bánatos a hangom, de aztán elmosolyodom. Most jól alakulnak a dolgok, Henry is, Reeven is jól van.
- Biztos, hiszen az újságok mindig tele vannak rendezvényekkel, nem szoktad figyelni? - ha rosszkedvű vagyok, ezeket az eseményeket igen keményen szoktam bírálni, mire valók- Gondolom, igény is van rá.
- Ah, én csak begubóztam. Mindig olvastam, még a WC-n is, komolyan...- nem jött be a sport, s bár nem hagytam abba, semmibe nem fektettem túl nagy energiát. Inkább magamat szórakoztattam.
- Ah, így értem- a számra harapnék, ha nem adna rá csókot. Más álmokra gondoltam, de ezek szerint Sebastianban meglenne az igény, hogy összekovácsolja a családját. Engem sem lehetne rávenni, hogy még egyszer összeköltözzek anyámmal. A bánat kézzel fogható, de Sebastian nem hagyja eluralkodni a hangulatot. Bár egy rövid időre közénk is befészkeli magát a múlt árnya, sikeresen túl lépünk rajta.

Fekszünk a csillagok alatt, összebújunk, piszézünk, a szombatról beszélünk.
- Van valami kívánságod?- kérdem. Ha az ebéd jutott eszébe, talán ötletet is ad. Nem esik nehezemre főzni neki.
- Délutánra van valami terved? Vagy volna kedved elmenni moziba? - billentem oldalra a fejem. Kimozdulhatnánk megint. Igaz, passzívabb programban gondolkodom, de már ezer éve voltam moziban, és most játszanak valami jó filmet!

- Nálunk sokáig tapéta volt... De a virágszirmokat nem direkt vittem be. Éppen csak olvastam a fa alatt, eszembe se jutott, hogy én is tele leszek vele, észre sem vettem... De anya!- az arcomra csapok, mennyire el volt képedve, hihetetlen, milyen hisztit csapott- Én ís kb ennyi lehettem, úgy emlékszem.
- Wow, tényleg? Lehetnek színesek? - Nem lesz olyan, mint a sajátomban. Semmi sem emlékeztet majd arra. Sebastiannal közösen választunk majd, és dekoráljuk a falakat, hogy még hangulatosabb legyen... Le sem tagadhatom, hogy lelkesít a gondolat.
- Ezt nem tudtam- mondom kissé komoran, és el vagyok képedve. Csak azért vállalni gyereket, mert elvárás? Megvolt, letudva, darab-darab, ennyi? Így tűnik. Nem hiszem, hogy Sebastian túlozna. Ez is csak alátámasztja mindazt, amit korábban mesélt.
- Akkor nem nekik kell megköszönjelek... hanem a barátaiknak?- kérdezem, és egy szokás jut eszembe. Bár még korai erre gondolni, vajon hogyan fogadnák, ha ajándékkal köszönném meg nekik a fiukat?
- Tartjátok a kapcsolatot? - kérdezem. A szüleire értem. Fogalmam sincs, szoktak-e találkozni. Mióta Sebastiant ismerem, még sosem volt szó róla, hogy tervben lenne egy családi összejövetel.
- Ez igaz. Nagyon fontos!- bólogatok. Ha boldog, akkor kiegyensúlyozott. Ha kiegyensúlyozott és okos, ahogy Sebastian állítja, nem fogja kockára tenni (újra) az egészségét. Drogok, Istenem. Reevennek majdnem ráment az élete.
- Na, akkor jól sejtettem, hogy ez valami kötelező izébizé. Megmutatni magukat, a ruháikat, az ékszereiket, kipletykálni mindazokat, akik nincsenek jelen, és azokat is, akik éppen háttal állnak nekik... Undorító!
- Nem annyira szeretek futni, mióta megnőttek az ikrek...- harapok a számra. Sosem szerettem őket, hiába szorítottam le őket, zavart a futásban, ahogy mozognak. Biztos hülye vagyok, de így van. Hasmánt fekve olvasok, olyankor azok sem zavarnak. Vállat vonok- Ezen nem fogunk veszekedni!

- Igen, ezt rögtön gondoltam...- nevetek vele. Hihetetlen, mennyi húst képes elpusztítani. Nem is nézném ki belőle!
- Jól van...- kezdésnek így is jó, bár nézhetnénk együtt is a programajánlót... Felnevetek, mi célja a popcornnal. Nagyon csibészes gondolat, de nem hiszem el, hogy komolyan gondolja. Lehet, meglepődök?
Összeszedjük magunkat, és elindulunk haza. A homokban a cipő nélkül könnyen elvagyok, de a betonon már vissza kellene bújni bele.
- Nagyon ciki, ha nem veszem fel?- tartom a kezemben a pipellőimet. Nem kívánok újra tűsarkúban tipegni. Bár az alkohol nagy része már elpárolgott, biztosabb a járásom a magasítás nélkül.
Egy kevés homok a ruhám belsejére tapadt, ezek most furcsán birizgálnak, ahogy lépkedek. Talán jobb lenne taxit fogni, míg halálra nem vakarom magam. De csöndben vagyok. Kibírom hazáig, ha arról van szó, úgyis a zuhanyozással indítunk.

- Nem is az volt!- forgatom a szemem- Anyám ribilliót csapott!- talán túlzok egy kicsit, de nem volt lányálom, az biztos.
Nevetek, ahogy ajánlja, szórjuk egyszer tele a lakást.
- De takarítani is segítesz, ugye?- mert ha csak az én saram lesz..., ajaj. Hasonlítanék anyámra? (Az engem is bosszantana)
- Mindenképpen, és csak közösen!- bólogatok. Amúgy tetszik a lakása, nem akarom átrendezni vagy ilyesmi. Szóval a falfesték színében is mindenképpen számít a véleménye.
A szüleiről alkotott benyomásom tovább romlik, amikor újabb tényeket ismerek meg róluk. Elhúzom a szám. Uh, nem igazán jó sztori, ezt az én szüleimnek sem lehetne elmondani. Főleg nem anyámnak. Neki annyira fontos, hogy mindenkinek jó benyomása legyen róla és a családjáról! Talán azért bántja annyira, hogy én nem vagyok olyan kiemelkedő jelenség, mint a nővérem.
- Jól van, te ismered őket, tudod, mi a helyes...- bár ha hiszi, ha nem, érdekeltek volna a szülei. És abban is igaza van, ha rossz véleménnyel lennének rólam, lehangolódnék.
- Jaj, ne, túlzol!- fintorgok. Ez azért már tényleg túlzás.
- Arra kértek, mondj le Henryről?- egyértelmű, hogy ezek szerint ők lemondtak róla. De miért akarták Sebastiant is erre kényszeríteni?
Bólintok, beleegyezően; legyen, ahogy akarja.
- Anyámnak még imponálna is. Apámnak szerintem nem számít a nemzetiséged- nem teszem hozzá, véleményem szerint nekik tökéletes mindegy, mit csinálok- A faterral össze tudnék hozni egy találkozót, de anyám nem utazna ide... miattam- sóhajtok. Sebastianra lehet kíváncsi lenne, de mivel rólam van szó, nem fogja elhagyni a családi fészket. (Amikor kórházban voltam, egyszer sem kérdezte, hogy vagyok)
- Igaz is..- elkámpicsorodok. Ebbe a kategóriába az én szüleim is beletartoznak. Rossz beismerni.
Beszélünk az olvasásról, a futásról, az ikrekről... Meg is vannak szeretgetve, ha már szóba kerültek.
- Vagy csináltatunk még egy WC-t, a biztonság kedvéért- kacsintok. Nem leszek olyan figyelmetlen, hogy Sebastiannak miattam kelljen várnia.

Még a parton beszélgetünk a másnapi programról (és menüről), aztán elindulunk haza. Nem lenne ezzel nagyobb gond, ha akarózna felvenni a cipőm. de nem. Olyan kényelmes a lábamnak, hogy nem szorítja semmi! (Pedig kényelmesnek tűnt a cipő is, nem vettem volna meg különben. Csak nem volt időm még betörni, így egyszerre sok volt belőle!)
- Jaj, nem kell!- engem nem zavar, ha ő cipőben van én meg mezítláb, ha őt nem... Nevetek, és komolyan fontolóra veszem, hogy a hátára ugrok, de a szoknya elég rövid, nem kétséges, hogy kilógna belőle a hátsóm.
- Juj, ezt majd máskor!- csókolom szájon, mert hát kecsegtető ajánlat, hogy a hátán hordoz!
A dolgot aztán az dönti el, hogy elcsorog mellettünk egy taxi. Le is intjük (vagy ha nem áll meg, hívunk egy másikat). Hátulra ülünk, szorosan egymás mellé; a kezünk néha elkalandozik, de az út nem olyan hosszú, hogy látványos dolgokba bocsátkoznánk.
Felsuhanunk a lépcsőn, beengedjük magunkat a lakásba, együtt megyünk zuhanyozni és az ágyba. Egészséges, fiatal felnőttek vagyunk. Az olvasó fantáziájára bízom, hogyan tölti ki az elalvásig elmúló időt. Én csak annyit mondok, nem volt okom panaszra. ( )

//Köszi. <3//