Bár a meglepetésem nem úgy sikerült, ahogy terveztem, nem igazán vagyok elkenődve. A véletlenen múlt, hogy az esküvő és a Shakespeare előadás egy napon van, és Sebastian elígérkezett már Liával. Igazság szerint a jegyet el tudtam volna adni, de inkább vettem egy másik párat is. Utóbbival Sebastiant kárpótolom (egy hétvége keretében), az eredetivel pedig Suzannát leptem meg, ha már így alakult. Így míg Seby az esküvőn volt Liával, én színházba vittem Suzyt.
Mára viszont kikerestem egy klasszikus horrort, és vettem piát meg rágcsálnivalót. Felhős az ég, estére esőt mondanak, így nagy valószínűséggel a házban ragadunk, és nem a teraszon múlatjuk majd az időt, mint általában, esténként. De jól van ez így; ilyen este is kell; és a horror már úgyis régen volt műsoron.
Pontosan nem tudom, mikor érkezik haza Sebastian, de nem vagyok nyugtalan. Mondjuk, ahogy telik az idő, kissé szorongósabb vagyok, de ez mindig így van, ha későn ér haza. (Liának ehhez nem kell a közelben lennie. Féltésem nem vele kapcsolatos). Norával játszok, gyúrom-gyötröm szegényt, olykor morog rám és sértődöst játszik, de amikor elhúzom a kezem, utána kap, hogy ne hagyjam abba. Nevetek rajta. Olyan csacsi! A mérete máig sem változott, és a doki szerint nem is fog. Ilyen törpinyek marad, míg él. Talán még jobb is, hogy ilyen picike, nem győzném anyagilag, amennyit tud enni...
Már sötét az ég, és villámok cikáznak az égen, amikor elpilledek egy kicsit a kanapén, doromboló Norával a mellkasomon, nyitott ablaknál, melyen a függönyt meg-meglebbenti a közelgő vihar. Sezeretem az eső illatát, és azt már hozza a szél...

Elalszok a kanapén. Bár nem volt nehéz napom, tegnap éjjel még olvastam, miután hazaértem a színházból (bevallom, nem mindent értettem, elég hézagosak az ismereteim Shakespeare-t illetően. Én csak tucatnyi művében vagyok járatos, és még az is kevésnek bizonyult.) Suzy szerint csaknem az összes darabjából fel lehetett ismerni jellegzetességeket. És hát Will barátunk termékeny volt, be kell látni.
Reggel nem aludtam túl sokáig, titokban abban reménykedtem, hogy Sebastian már reggelire otthon lesz, aztán abban, hogy ebédre... De csak Nora volt a társaságom, meg a játék, amit Matt itt hagyott a múltkor. Játszottam egy darabig, de aztán az is fura volt egyedül. "Bosszúból" horrort kerestem ki estére. Rendhagyó Valentin nap; igaz, hogy az első, amit együtt töltök valakivel, de nem lesz szokványos, az biztos.
Aztán elnyom a buzgóság. Hogy az idő tehet-e róla (a légnyomásváltozással), vagy csak kimerültség (nem terheltem magam jobban, mint szoktam), nem tudom, de némi Norával töltött idő után elalszok, és egy ideig hallom, hogy Nora rajtam dorombol. Aztán megszűnik a világ...
-... mmm, bár minden ébresztő ilyen édes lenne...- nyöszörgök, ahogy felébreszt, de aztán adom magam az érzésnek, a csóknak és olvadok, mint jég a tűző napon.
- Csak elszunyókáltam...- ásítok és nyújtózkodok kicsit. Azt sem tudom, hányóra van, igazság szerint.
Aztán az is leesik, hogy rejtegetett valamit a háta mögött, mert most előhúzza a csokrot.
- Ó, drágám, igazán nem kellett volna!- mondom Johannásan és nevetve ölelem át a nyakát.
- Sosem kaptam még virágot!- mondom a saját hangomon, de puszilgatom Sebastiant. Hát nem édes az én kedvesem?
- Keresek neki egy vázát...- valahol kell lennie, emlékszem, hogy volt. De még nem mozdulok a kanapéról. Sebyt húzommagam mellé, hogy egy picit átnyalábolhassam. Hiányzott már ... úgy egészében.
Feltűnik közben, sötétebb a szoba, mint ahogy kellene lennie.
- Áramszünet volt/van?- kérdem, hiszen emlékeim szerint égett a saroklámpa, amikor leheveredtem. (Akkor már jócskán sötét volt az ég odakint) Hallom az eső zaját, és érzem az illatát is, de Seby ruházata nem vizes.
- Megúsztad az esőt? Vagy már régebben hazaértél?- nem vagyok teljesen képben. Az biztos, hogy most általános ruházatban van, nem olyan csinos, ahogy az esküvőre kiöltözött. (De nem is otthoni viseletben van)
Közben kibontom a virágot, a szívecskét is észreveszem, kap érte egy hunyorgó "köszi"-t, aztán váza után nézek.
- Valahol lennie kell vázának. Te nem találkoztál véletlenül vele pakolás közben?- kapargatom a hajas fejbőröm tanácstalanul. Frissebbek az emlékei, mint nekem, hátha...

- Ajánlom is!- morcogok, imádom, amikor csókolgat.
Nevetgélek, nevet ő is, ölelegetem, örülök, hogy újra itt van. Előrukkol valahonnan egy csokor rózsával, én előszedem neki Johannát. Josh-ként hogyan is köszönhetném meg a virágot? Ebben nagyon nincs tapasztalatom.
- Tudod..., ha már így alakult, örülök, hogy ebben is te vagy az első...
Közelebb húzom, csókot lopok, beszívom az illatát. Feltűnik aztán, hogy nem ég a lámpa, és rögtön ráeszmélek, nem véletlenül.
- Jaaaaa..........., aha.........- mondom, nagyon értelmesen, és pirulok, hogy magamtól nem jutott eszembe félhomályban várni.
- Szóval még az égiek is engem akarnak. Tán angyal vagyok? - na nem..., még akarok élni. Ha ilyen lesz minden hónap, mint ami mögöttünk van, akkor nagyon-nagyon sokáig akarok élni.
Sebastian is romantikus hangulatban van, máris játszik és tüzel; tudja, milyen hatással van rám, ha ezt csinálja, khm.
- Ó, szóval azt mondod, mindez csak álom volt? Bár valóra válna!- nyöszörgök még egy kicsit, némiképp rájátszva egy álmatag díva szerepére. Nincs nehéz dolgom a nyöszörgéssel, mert amikor a nyakam csókolgatja, még az eszemet is képes vagyok elveszíteni. De amikor a meglepiket említi, mindjárt felülök, és kipattannak a szemeim. Mit is ünneplünk ma? Bálint nap? Már így is túl sok a jóból... Ha csak magát hozza haza, azzal is megelégedtem volna. (Mondjuk, tuti leszedtem volna már róla a csomagolást, hehehe).
//Van már minden felszerelés, kényelmesen berendezkedtünk a közös életre, sebtiben. //
Beállít egy tálcával, tele finomsággal. (És a vázával is, amit nem tudom, honnan kotort elő)
Míg matat a CD körül, vízbe teszem a rózsát. Úgy nézek rá, mint valami félistenre, komolyan, hogy így készült, amikor más programja is volt; én meg... egy csóringer filmmel vártam haza, hogy mámorosra igyuk magunkat, sokat röhögjünk, aztán... Aztán... Máris vágyom hozzá bújni, cirógatni a puha bőrét, megcsókolni a...
- Ha csokit fog köpködni az az izé, akkor fondü, vagy mi a szösz...- mondom kómásan. Bevallom, nehéz visszatérni (teljes tudatommal is) a nappaliba, amikor én már... - Egy mécsestől megolvad a csoki? - sosem csináltam még ilyet, nincs tapasztalatom.
- Á, szóval a kedvenceid...- utalok a lemezre, ami ugyan már benne van a lejátszóban, de még nem szól. Paskolom a kanapét magam mellett, ugyan, üljön már le; én szédülök attól, ahogy sürög-forog a szobában. De aztán, ha le akarja tenni a fenekét, alá csúszok, hogy a lábamon kössön ki (vagy inkább az ölemben)- Még nem indítod el, életem?
De nem baj, ha nem... Legalább minden porcikájával énrám figyel. Ölelem és bújok, szívom az illatát, nyújtom a számat is csókra, azt se hanyagolja el... én sem akarom őt hanyagolni. Kell ez az idő, amit egymásra tudunk fordítani, ebben a formában. És nagyon jó így vele lenni, de érdekel az is, hogy telt az elmúlt 20-30 órája; és ami a szívemen, az a számon, legyünk túl rajta, hogy aztán egymásra tudjunk figyelni megint, teljes odaadással.
- Mesélj egy kicsit... Az esküvőről, Liáról... Hogy van? Te hogy vagy? - most láthatóan jól; ismer már annyira, hogy nem a felszínre vagyok kíváncsi. Tudom, hogy aggódott Lia miatt, és tudom, miattam palástolná is, ha van valami hézag, de... jobb szeretném tudni. Úgymond, felkészülni, ha... kell. Rá vagyok hangolódva Sebastianra, és úgy érzem, ő is rám, de benne is megvan a képesség, hogy palástolja, amit valóban érez. Remélem, hogy elég vigasz vagyok neki (és nem csak az).

- Nem is az utolsó, remélem...- bújok hozzá; annyira, annyira, annyira szeretem, nem is találok szavakat.
Seby csak nevet, milyen elvarázsolt vagyok. Bevallom, nem csak az iménti alvás tehet róla... Hmmm. És csak cukkol tovább, de adja is alám a lovat. Jaj, szeretem ezt vele csinálni, fél szavakkal húzzuk egymást, és minden humorban ott van az igazság is...
- Éppen te kellettél az életembe, hogy minden kiegyensúlyozódjék...- amióta csak ismerem, finoman terelget, hogy "modern" srác legyek. Azt hiszem, jól csinálta, jól érzem magam a bőrömben. Tetszik az a Joshua, aki most vagyok.
Nem számít, és nem zavar, hogy a mi kapcsolatunk több lett. Talán mindig is több volt, de most már bátran fel is vállaljuk.
- Akkor engedd, hogy aludjak és álmodjak még. Egyre gazdagabb a fantáziám...- morcogok, nevetgélek. És nem bánom, ha valóra váltja őket (vagy többet is). Valahogy mindig sikerül fölülmúlnia engem.
Aztán bepakol, nekem meg leesik az állam. Te jó ég! Én szándékosan nem spiráztam túl, mert azt mondta, nem tartja ezt a "neves napot". De ami igaz, minden nap ajándék. Én így élem az életem vele.
//Naná, Sebysen //
- Na jól van, legalább kevesebb takarítással jár- nyújtok rá nyelvet. Valamelyik filmben láttam fondü-csináló masinát, de az nagy volt, és úgy nézett ki, mint egy szökőkút. És aztán komolyabban; rázom a fejem tagadólag:
- Nem, még sosem fondüztem- szándékosan incselkedek a szóval, csücsörítve, selypezve; jaj, ez olyan izé... szokás. Nem is tudom. Nem nekem való. De azért kipróbálom, miatta.
- Fura lenne, ha a tenyeremben olvasztanám meg a csokit, és aztán onnan nyalogatnám ki, nem? - fintorgok nevetve. Ne, na ne.... Mindennek van határa. Bár őt lehet, hogy össze fogom kenni... Hm???
Tesz-vesz a CD körül, de zene még nem szól, kicsit furcsálom is. De biztos megvannak a maga kis titkai. Ami azt illeti, nekem is. Gyorsabban ki is derül, miben mesterkedtem, amikor az ölemben találja magát. De mint mindig, most is meg tud lepni; most azzal, ahogy helyzetet vált. Szemben ül velem, kényelmesebb számomra is, neki is, és írtó közel van... Hmmmm...
- Oksa, ennyi most elég is... igazad van...- nevetgélek, ahogy túrja a hajam. Olala', nem csak én pendültem fel hirtelen.
Átkarolom, simogatom a hátát. Egyik kezem a tarkójára csúszik, ott simogatom lágyan, a haja tövében; imádom azt a helyet érinteni, csókolni is. Piszézünk, csókolózunk; az, hogy csak ennyit mesél, megnyugtat, nem történt semmi "rossz", semmimolyan, ami felzaklatta volna, és ez nekem is jó hír. Így tényleg nem kell mással foglalkoznunk, csak egymással. Igénylem is, ami azt illeti.

(kiskorúaknak nem ajánlott! )

Mosolygok magamban, hogy ő is hosszú távra tervez. Ó, bár úgy volna!
- Akkor a miénk sorsszerű találkozás volt...- pedig csak egy snassz kínai gyorsétkezde volt a helyszíne.
Pillogok, hogy milyen huncut a mosolya.
- Gondolom...- mondom eltűnődve. Még sosem éreztem, hogy kevés lenne, amit kapok tőle. Inkább azzal van gond, én mennyit tudok adni neki. A teljes szívem beleteszem, nem is ezzel az oldallal vannak gondjaim.
Sebastian abszolút maximalista. Erre a napra is úgy készült, ahogyan álmomba sem gondoltam volna.
- Hehe, még te is lehetsz csokis, kispofám!- kár hogy nincs máris olvadt csoki, máris összekenném vele azt az édes képét. (A csokival vajon édesebb lenne?)
Bólogatok, én mindent elhiszek neki, a sajtos fondüt is. Nevetek, mert olyasmit mond, ami illik a terveimbe. Csak fordítva.
- Ej, hát mindent énrám bízol?- azaz, kenj össze te, ha nyalogatni akarsz, árulja el a szemem.
Amikor az ölembe húzom, teljesen rá vagyok már kattanva, de úgy érzem, illik megkérdeznem a napjáról. Nehogy ezután jöjjön elő valami olyasmivel, hogy, de... ("van rossz hírem is"). Azonban gyorsan leszerel, és örülök, hogy nincs semmi, ami beárnyékolhatná a közös esténket, ha már a tegnapi nem úgy alakult, ahogy terveztem. Ahogy felém fordul, és belemélyedünk a csókolózásba, elfelejtek mindent. A gyertyákat is, a virágokat is, a csokifondüt is, Freddy Krügert is... Vele vegyok, egy vagyok vele... Már nem is tudom, hogy is tudtam létezni nélküle. Hozzám feszül, a csípőjét ringatja az ölemben, szándékosan izgatva fel. A kezem a formás seggére siklik, megsimítom gömbölyded formáját, ott hagyom a tenyerem, kicsit húzom is magamra, belenyöszörgök a csókjába... Teljesen fel tud húzni. Sejtettem, hogy ma is eljutunk idáig, de hogy ilyen hamar? (Bár volt már ennél gyorsabb akciója is) De élvezem nagyon, ha folytatja, ha abbahagyja; a megszakítás csak növeli bennem a vágyat, emeli a libidóm. Kihúzom a felsőjét a nadrágjából, alá nyúlok, hogy érezhessem végre a selymes bőrét.