Annaka piának, amit korábban ittam, már csak halovány emléke létezik, nem úgy a lányé. Még mindig érzem a parfümje illatát, a szája ízét, a bőre selymét. Beleborzongok. Hátra döntött fejjel igyekszem meggyőzni magamat, helyesen tettem, hogy eljöttem, de közben nem tudok nem arra gondolni, mennyivel többet kaphattam volna ma tőle, belőle. Úgy íszom a JD-t, mintha víz lenne, az sem zavar, hogy marja a torkom. Legalább érzek valamit. Igazán tompa vagyok, alig negyed óra alatt kivégeztem az üveg felét. Elcsúszok ültömben, az asztal rejti szétvetett lábaim, amivel tartom magam, hogy ne zúgjak be az asztal alá. Fáj kinyitni a szemem, mert minden úszkál előttem... Szédülök.
Pihenni... csak erre vágyom. Egy kicsit pihenek, összeszedem magam, és tovább állok vagy maradok, még nem tudom. A zene, ami szól, most nem bántja a fülem, távolinak tűnik, amúgy sem a külsőségek kötnek le, hanem ami bennem van. És az élmény túl friss, hogy másra tudjak gondolni. Gondolatban máshol vagyok, és nem egyedül. A kezem nem a poharat érinti, a nyelvem nem a hűs italt, szívem nem a zene ritmusára dobog. Elképzelem (vagy emlékezem?), ahogy összeölelkezünk, csókolózunk, simogatjuk egymást. Felidézem, hogyan nyúlt be az ingem alá, hogyan öleltem a derekát. Elképzelem, hogy tovább megyünk, megfosztjuk egymást a göncöktől, lépésről-lépésre, mégis türelmetlenül. Beleborzongok, az ágyékom finoman vibrál...
Basszus, ez a telefonom! Ciki lett volna, ha a rezgés üzemmód miatt jövök izgalomba...???
- Ha.... halló?- hallom magam, de semmi mást nem. Ki keresett ilyenkor? Letette, mielőtt felvettem volna. Üzenet nincs. Elee hívott. Elee? Eszembe jutott, hogy automata visszahívásra állítottam a telót. Ezek szerint még nem alszik. Visszahívott. Vagy csak azt akarja közölni, hagyjam már békén?
JD-vel szemezek, és azon morfondírozok, mit csináljak. Aztán iszom még egy pohárral, nekem már úgyis kakukk, és aztán meghívom a híváskezdeményezést. Kicsöng... (legalább nem foglalt). Egy, kettő, három...
- Elee? - kicsit kásás a hangom. A szívem hangosabban és fájdalmasabban dübörög a mellkasomban, mint valaha. Mintha kevés lenne neki a hely.

A bár, mint valami menekülés. Nem először és nem utoljára nyúlok piához, ha gond van, bár eddig igyekeztem mértékkel inni. Mi a mérték? Mennyi? Ki tudja. Ma egy üveg a mérték: se többet, se kevesebbet. Hát, többet biztos nem, már az üveg felénél érzem, hogy sok lesz, több, mint elég, ajaj, hajaj, hajajaj.
Képzeletem játszik velem, időben röptet ide-oda. Eleevel vagyok, ő tüzel fel, nem a pia, nem Jack (én nem vagyok Rose). nevetgélek is, mert asszociálok szüntelen, és egy idő után azt sem tudom, mi valóság, mi ábránd. Elle utóbbi. Szilárdan tudom, hogy nincs velem, hiszen a taxival egyedül jöttem ide, mégis... Mindenét érzem, épp csak megfogni nem tudom.
Telefon..., megint egy hívás, ami visszasodor a jelenbe, mégis Eleehez, a rádióhullámok segítségével a hangja ismét a fülemet borzoli, borzolja..., ajaj, a ragokkal már hadilábon állok... ingok. Vissza kellett hívnom; megszakadt, mire felvettem, de bátorságot és erőt Jackből merítettem. Könnyebben kéne beszélnem, de a nyelvem mintha beduzzadt volna, nehezebben forog. Elee azonban vonalban van, s mintha számított is volna rá, hogy hívom, máris beszél. Túl gyorsan, ami azt illeti, az egészből megint csak annyit fogok fel, hogy sajnálja. Lehorgasztom a fejem. Fenébe.
- A Nevesincs-ben ülök Jack barátommal. Kicsit szótlan szegény, viszont éget, mint a pokol!- válaszolok a kérdésére.
Újabb adagot töltök (nagyot) és hajtom le hirtelen, mert gáz, ahogy érzem magam. Elee úgy is le tud rázni, ha már nincs is velem. Még ilyet!
- Ez annyira... szomorú. Tudod, ma úgy éreztem, jól elvoltunk. Nevettünk és mindenféléről dumáltunk, és azt hittem, működhet, amiről ... amiről beszéltünk - (ez így leírva folyamatosank tűnik. Élő beszédben némiképp tagoltabb és elkentebb)- Nem hiszem, hogy jobban ki lettél volna éhezve a csókra, mint én...

A bár, mint valami menekülés. Nem először és nem utoljára nyúlok piához, ha gond van, bár eddig igyekeztem mértékkel inni. Mi a mérték? Mennyi? Ki tudja. Ma egy üveg a mérték: se többet, se kevesebbet. Hát, többet biztos nem, már az üveg felénél érzem, hogy sok lesz, több, mint elég, ajaj, hajaj, hajajaj.
Képzeletem játszik velem, időben röptet ide-oda. Eleevel vagyok, ő tüzel fel, nem a pia, nem Jack (én nem vagyok Rose). nevetgélek is, mert asszociálok szüntelen, és egy idő után azt sem tudom, mi valóság, mi ábránd. Elee utóbbi. Szilárdan tudom, hogy nincs velem, hiszen a taxival egyedül jöttem ide, mégis... Mindenét érzem, épp csak megfogni nem tudom.
Telefon..., megint egy hívás, ami visszasodor a jelenbe, mégis Eleehez, a rádióhullámok segítségével a hangja ismét a fülemet borzoli, borzolja..., ajaj, a ragokkal már hadilábon állok... ingok. Vissza kellett hívnom; megszakadt, mire felvettem, de bátorságot és erőt Jackből merítettem. Könnyebben kéne beszélnem, de a nyelvem mintha beduzzadt volna, nehezebben forog. Elee azonban vonalban van, s mintha számított is volna rá, hogy hívom, máris beszél. Túl gyorsan, ami azt illeti, az egészből megint csak annyit fogok fel, hogy sajnálja. Lehorgasztom a fejem. Fenébe.
- A Nevesincs-ben ülök Jack barátommal. Kicsit szótlan szegény, viszont éget, mint a pokol!- válaszolok a kérdésére.
Újabb adagot töltök (nagyot) és hajtom le hirtelen, mert gáz, ahogy érzem magam. Elee úgy is le tud rázni, ha már nincs is velem. Még ilyet!
- Ez annyira... szomorú. Tudod, ma úgy éreztem, jól elvoltunk. Nevettünk és mindenféléről dumáltunk, és azt hittem, működhet, amiről ... amiről beszéltünk - (ez így leírva folyamatosank tűnik. Élő beszédben némiképp tagoltabb és elkentebb)- Nem hiszem, hogy jobban ki lettél volna éhezve a csókra, mint én... - fogom a fejem. Nagyon húz.

Ki tudja, mennyi idő múlva és hány próbálkozás után, újra halljuk egymást. Elfelejtem, eredetileg mit akartam kérdezni, de aztán gyorsan eszembe juttatja, mintha gondolatolvasó lenne, vagy mi a fene... telepatikus?
- Nem zavarsz. Egyedül vagyok, mint az ujjam...- felemelem, de sokat látok belőle. Uppsz, ez most rossz hasonlat volt?
Nevetgélek magamon, kissé zavartan attól, hogy közben komolyan kéne beszélnem Eleevel.
- Annyira imádom, hogy ilyen diplomatikusan közlöd, hatökör vagyok!- kaparom az arcom. Ezt meg minek mondtam? Elee talán azt hiszi, felszedtem valakit. Csajt, ivócimborát, mindegy- Fejenként 4 dl-t- Kábé. Kicsit talán többet, mert azóta is iszok, hogy beszélünk. Már úgyis meszeltek nekem. Mozdulni sem tudok, pedig vizelnem kell...
És akkor jön egy szöveggel, amit egyszer már hallottam. Igaz, akkor sokkal fiatalabb voltam, és éppen előtte halt meg a nagyapám. Fogalmam sem volt, hogy lehet a veszteséget másképp kezelni, mint ivással. Most sem tudom másképp kezelni, pedig hány év telt el? 10?
- Ó, már nincs olyan sok, mint amennyi elfogyott, szóval... már nem iszok többet- kiforgatom, amit mondott, de ezt most szándékosan csinálom. El is szégyellem magam. Megint azért szúrkálódok, hogy engem meg ne tudjon sebezni?
- Te miért nem alszol még, Szépségem?- kérdezem lágyan, és elképzelem, ahogy fekszik az ágyában és körülöleli a takaró. Irigykedek..

El vagyok már ázva, amikor Eleevel sikerül telefonon kapcsolatba lépni. Az ittasságnak ez az a foka, amikor azt mondják a részegre: "aranyos". Fülig vigyor vagyok, minden vicces, hiába szeretnék komoly lenni, nem tudok. Józanul amúgy is elba*ok mindent, így hát elengedem a gyeplőt: szaladj, lovacska!
Elee azonban beelőz, bármit is kérdezhetnék vagy mondhtanék neki. Kiszakít a "sajnálom" értelmezéséből és a képzelgésből, hogy vele vagyok (lehetnék). Utóbbi gondolat jobban érdekli a fantáziám, erősebben kapaszkodik bele, és hát... izé... Jobban tetszik is, mit ne mondjak.
- De ha egyszer igazad van! Felérek hattal is, tényleg ökör vagyok. Hülye is, iszok is... És csak az ökör iszik magában, nem? Hát nem?- nevetgélek. Félek, idétlenül. A számra tapasztom a kezem.
Nem tagadom, mennyit ittam; és nem kérdezi, mit. Idegesítő gondolkodásmód, de egy ittas ezt nem látja be. Fel se fogja. Én sem húzom Elee agyát.
- Még van az üvegben... - Megmarkolom az üveg nyakát, mintha nem látnám tisztán, mennyi ital van még benne. Bőven elég két személyre, ha emlékezni akarunk a mára holnap.
Megint beúszik a tudatomba a kép: éppen mit csinál, ahogy velem beszél. Leginkább az ágyában tudom elképzelni. Hol is lenne máshol? Egyáltalán, miért van még ébren? Még ittasan is elönti a vér a fejem, ahogy válaszol. Felhúztam. A hangja olyan, mint a méz, belefolyik a fülembe, a fejembe, szétárad az egész testemben. Felhúztam. Ó, bakker, ha tudná, ő mennyire felhúzott engem!
Tudja. Érezte. Elee nem kezdő, hogy ne venné észre a jeleket. És azt még egy süldő tini is észreveszi, ha a fiújának merevedése van. Hát... Na!
A telefonba csak egy sóhaj a válasz. Elég sokatmondó lehet. Lehunyom a szemem, és még élénkebbek a képek róla: egy szál bugyiban, a mellét a haja takarja, szívja a cigarettát, fújja ki a füstöt...
- Akkor segítsünk egymáson!- Édes Istenem, az a sóhaj...!
A nadrágomhoz nyúlok, hogy igazítsak rajta, magamon, és akkor úgy térít magamhoz a vizelési inger, mintha pofont kaptam volna. A lábam azonban gumiból van, fel tudom mérni, hogy minimum erősen dülöngélnék, ha el akarnék indulni. Valahogy mégis el kell jutnom a mosdóba. Szédülésem ellenére próbálom felmérni a helyet újra. Egyáltalán, merre van a mosó?
- Mit tehetek érted?- kérdem Eleetől, mert ő is tőrem vár megváltást.

- Ah, tudtam...- beleborzolok a hajamba. Ugyan kikényszerítettem belőle, de kimondta. Nevetek vele, holott rajtam nevet. Tényleg nevetséges vagyok. És részeg.
- Ha itt lennél, már nem is lennék ökör. Naná, hogy megosztanám...- mondom derűsebben. Sebastiannal is mindig jókat hülyülünk, ha felöntünk a garatra. Milyen lehet Elee, ha teljesen ellazul? (Ellenállhatatlan?) Már így is az.
Még mindig képes vagyok képzelegni róla; meglehet a hangja teszi: ahogy belesóhajt a telefonba, mintha a lehelete csiklandozná a nyakam. Régmúlt és közelmúlt olvad össze a vágyaimmal, löki a vért lefelé ( a májamból az ágyákom felé). Halál a májra, ha úgy halok meg, éppen Elee testével vagyok elfoglalva.
Szűkös a nadrágom, de ahogy hozzáérek, egy másik inger veszi át a hatalmat. Vizelnem kell. Valahogy könnyíteni kell magamon, mert nem attól pusztulok meg, hogy a májam robban fel, és nem is a farkam..., prózaibb halálom a szégyenem: összepisálom magam.
- Valahogy ki kell mennem...- értem félre a szavait. Hangosan gondolkodtam volna? Nem maradhatok itt... Ennek ellenére megígérem, nem megyek sehova.
Miután bontja a vonalat, intek a pincérnek, és őt kérem meg, segítsen kimenni, bármilyen ciki. Menet közben jótanácsokkal lát el, nem kéne többet innom, és hív nekem egy taxit, ha végeztem, de szépen rámosolygok, és megkérem, csak azt tegye, amit kértem. Adok neki egy kis lóvét is, ne higgye, hogy hálátlan vagyok.
Szokás szerint ülve végzem a dolgom. Állva nem is menne, mindkét kezemre szükség van, hogy támaszkodjak, kapaszkodjak. De miután megkönnyebbülök, a fejem is kitisztul (már nem nyomasztanak a bevizelés rémképei), és a mosdónál nem csak a kezem mosom meg, hanem az arcomat is. És mint tudjuk, a hideg víz csodákra képes. Némiképp újjá születve jutok vissza a helyemre. A piám csodák csodája, érintetlennek látszik. Leülök mellé. Pár perc múlva megérkezik harmadiknak Elee. Ő velem szemben ül le. Úgy nézek rá, mint valami látomásra. Tényleg itt van? Vagy csak képzelem? Meg kellene érintenem.
- Jobban örülnék, ha nem lennél elérhetetlen...- mondom, és utólag esik le, szavaimnak két értelme van. Egyiket sem szívnám vissza.
A vérem nem a piától tüzes. Azt már oltotta a víz... A pincér túl figyelmes: tiszta poharat és friss jeget hoz az új vendég tiszteletére. Vajon ha én esnék be így valahova, kora hajnalban, engem is azonnal körbeugrálnának? Kétlem.
- Komolyan gondoltad, hogy segítesz...- mosolygok Eleere, és máris töltök neki (magamnak is)
- Gyere közelebb- kérem tőle, vággyal teli - ha eddig nem tette volna meg magától.
Hogy lehet ilyen szexi még most is?

Nem mondom ki hangosan, lényegében most is itt van... Legalábbis a fejemben. Kétség nem fér hozzá, kiről fogok ma álmodni, he eljutok az ágyamig. És nem ütöm ki magam teljesen. Vagy jobb lenne úgy?
Beleegyezem, hogy nem megyek sehova (a mosdó kivétel, megbocsájtható kilengés), és mire belibben, egy fokkal tisztább vagyok. És vagy egy liternyivel könnyebb.
Semmi szia, semmi örülök, hogy újra látlak... Bár más öltözékben van, mint amikor elváltunk, a vonzerejéből semmit sem vesztett. Természetes szépségét még jobban szeretem, de pszt... Az a ruha, amit este viselt se volt előnytelen. Sőt. Írtó szexi volt!
- Hát, hacsak meg nem vámolta valaki, míg a mosdóban voltam..., aha...- annyira nem érdekel a pia! Jó ötletnek tűnt, hogy iszogassak, felejtsek, kiessen a tudatomból minden, ami roncsol vagy fékez, de képtelenség mindent elfelejteni, ha itt van Ő, aki most vágyaimat megszemélyesíti. Hogy tud ilyen hatással lenni rám?
Biztos nem hallucinálok, mert ő is kap poharat, jeget (bár utóbbit nem kér). Én igen. Felrobbanni készülök, szóval, nem árt, ha hűtöm magam. Iszunk.
- Biztos? Én? ... Semmiben...- ingatom a fejem, noha azt sem tudom, mire vonatkozik a kérdés. A válasz helytálló. Minden bizonytalan, ami velem kapcsolatos.
Koccint velem, mintha egyetértene azzal, amit mondok, és rögtön kipirul. Elképesztő ez a lány, soha nem láttam hozzá foghatót. Isten bizonyára jó kedvében volt, amikor teremtette.
- Mondjuk, nem velem szemben ülsz le, hanem... ide...- paskolom meg az ülőkét, ami leginkább szófához hasonlít, magas támlával, aminek kényelmesen neki lehet dőlni, ha az ember lazulni akar (és figyelni az eseményeket).
(Meglehet, hogy van szék is az asztal mellett, de mivel sarokban van, úgy képzelem, mint valami sarokülő garnitúrát, csak kényelmesebb kivitelezéssel.) Ha átnyúl az asztalon, finoman megfogom a kezét, és navigálom, hogy mellém tudjon ülni.
- Na, így...- sóhajtok, ha végre testközelbe kerül. - Nem sokkal jobb?
Ez már emlékeztet arra, amikor a padon ültünk. Nem hiszem, hogy újra kellene kezdenünk. Merészen nyúlok a térdei alá, és húzom aképpen az ölembe, mint a padon. Ráadásul most nem is szoknya van rajta. A másik karommal megsimítom a hátát, és ha engedi, a kezem a derekán hagyom.
- Nos, a terv...- hol is kezdjem? - Már leszoktam róla, hogy tervezzek...- ingatom a fejem.
Ez van, mit szépítsek? Sosem jönnek be a terveim, valami mindig rosszul (vagy máshogy) sül el. Inkább hagyom... sodortatni magam. Ma este például meg voltam győződve róla, hogy majd én kísérem haza Suzyt, talán a bátorságom is öszeszedem, hogy búcsúzóul ne csak az arcát csókoljam meg, de ez a terv abban a pillanatban megdőlt, amikor Eleevel összefutottam. Vacsora alatt Suzy Ameliával beszélgetett, én pedig folyton Eleere gondoltam, és amikor a lány közölte, hogy nem haza megy, hanem vissza, az iskola báljába, már tudtam, hogy nem hozzá fogok csapódni, hanem... Elee után megyek. Képzelhettem, hogy erősebb a vágyam, mint a félelmem az elutasítástól, ha a taxiban az is eszembe jutott, milyen gyarló vagyok. Miféle széllelbélelt pasi vagyok, aki nem tudja, mit akar? És ha tudja, miért nem azt csinálja?
Mindeközben Eleet nézem, a kipirult arcát, a ragyogó szemeit, az elnyíló ajkát...
- Én is kérdezhetek valamit? - persze, élhet a vétó jogával, eddig nem játszotta el- Mire gondoltál, amikor azt írtad: "sajnálom"?

Nem sokat időt töltök egyedül (a mosdóbeli kitérőm után) és megjelenik Elle. Nem látomás, más i slátja, sőt, kézzel foghatóvá válik, ahogy átnyúl az asztalon. Magam mellé invitálom, s közben úgy folytatjuk a társalgásunk, mintha még mindig ott lennénk a padon (s nem lett volna a közjáték a házuk előtt) Így hát ott ül újra mellettem, lábaival az ölemben, kezével a nyakamban. Frissebb az illata (biztosan zuhanyzott már), és egészen más a ruhája, de sosem érdekelt a ruhája.
Szerinte jó dolog, hogy semmiben sem vagyok biztos. Elnevetem magam. Bár én is így gondolnám! Engem viszont teljesen kikészít, hogy az egyértelműnek látszó dolgok milyen gyorsan képesek összekuszálódni az életemben. Ha tetszik, ha nem, ez szinte kivétel nélkül a magánéletemet érinti. Valahogy nem boldogulok...
- Ó, bakker, és most is csalódást okoztam!- sóhajtom nevetve.
Már nem  megy másképp, mindenen nevetnem kell, azon is, milyen szerencsétlen vagyok. Az egyetlen jó tulajdonságom, amit kedvelt bennem ez a lány... egyszerűen köddé oszlott.
Olyan jó így lenni vele. Megint az az érzés fog el, mint  a padon: most bármiről tudnánk beszélgetni, akkor se kapnánk össze. Biztos mulat rajtam, hogy kissé szét vagyok csúszva, de egyáltalán nem undorodik, és azért még én is tudom, mit beszélek... Többnyire. Hazudni részegesen se tudok.
Megragadom a lehetőséget, hogy kérdezzek tőle, miközben ő behajol az italáért. Megvárom, amíg megissza, amire szüksége van, megvárom, amíg nekem szenteli a figyelmét. Nem akarom bántani. Tisztán akarok látni. (Fejben. A szemem kissé el van homályosodva)
Zavarba hozza a kérdés. Az italával játszik közben. Becsületére váljék, hogy mégis válaszol. Nem erre a válaszra számítottam. Igazából nem is tudom már, mire számítottam. Szeretet önt el iránta, ahogy válaszol, és tudom, ez mégsem lenne terhére. Megsimítom az arcát. És miközben az ajkára siklik a hüvelykujjam, én is vallok nei.
- Igen... Ezt én is sajnálom- sóhajtok.
Akárhogy is van, őrülten jó volt újra látni őt. Táncolni, inni, beszélgetni, csókolozni vele. Elképzelni, hogy szeretkezünk.
- Gyönyörű lány vagy...- semmi újat nem tudok neki mondani, amit ne mondtam volna már, vagy ne tudna magától (másoktól). Csak egy pillanatig habozok, de (remélem) nem csak a pia hiteti el velem, hogy igaz, amit látok. Megrágcsált és csókra éhes ajkaira tapasztom a szám.
Most nem érdekel, mi lesz holnap. Itt akarok lenni. Itt és vele. Mert ez a pillanat a miénk, és ez a pillanat nagyon jól esik nekem. Remélem, neki is...

- Ezzel akarsz vígasztalni?- pirulok bele. Mindig csalódást okoztam?
Beletúr a hajamba, ezzel talán azt jelezve, csak szívja a vérem. Nagyon tudja, hogyan csinálja. Ha nem lenne bennem alkohol, komolyan elgondolkodnék, normális vagyok-e. Így is megfordul a fejemben. Csak vigyorgok, meglehetősen idétlenül. Ez a mosoly nem esik jól. Csalódást okozni... sosem akartam.
Azt kérdezem tőle, ami a taxiban foglalkoztatott, és elhiszem, hogy őszintén válaszol, mert nem kapkodja el. Szomorú vagyok, amiért azt hiszi, nem rá vágyok, szomorú, amiért nem akar olyan lenni. És közben tudom, nem lenne boldog, ha másmilyennek kellene lennie, mint amilyen most, amikor boldognak érzi magát. Mert boldog... Ugye? Azért nem akar változni, változtatni. Én is belátom, nem ő az a lány...
A válaszom azoban láthatóan meglepi. Szórakozottnak tűnik, és azt mondja, nem fogunk összeveszni.
- Soha nem akartam...- nézek meglepődve rá. Miért vitatkoznék? Elég idő eltelt már, mióta legutóbb erről beszélgettünk, volt időnk gondolkodni. Ami azt illeti, nekem volt szükségem arra, hogy jobb belátásra térjek. Vannak dolgok, amikben én sem tudok engedni. Elee is éppen ilyen határozottan ragaszkodik valamihez, amiben önnön védelmét látja. Nem hibáztathatom azért, amit tisztelek benne. Hű önmagához.
Visszakérdez. Elmosolyodok. Nincs szükségem piára, hogy válaszoljak:
- Mindenfélére. Arra, hogy sajnálod, egyáltalán találkoztunk, egészen addig, hogy sajnálod, hogy elengedtél... Elég széles a skála, mindenfélére gondoltam- mondom őszintén. Nincs bennem neheztelés.
Itt van, lényegében utánam jött, ez azért pár lehetőséget kigolyóz. Nem utál, példának okáért.
Olyan vonzónak látom, még a ködön keresztül is érzem a vonzását. Az ajka is hívogat... megcsókolom. Nem ellenkezik, az ajka szétnyílik. Valamit mégis elrontok, mert összekoccanak a fogaink, és ez, mint hideg zuhany választ el minket. Lassításra figyelmeztet, de közben nevet. Kiderül, csak a fogait félti.
- Ne haragudj...- sóhajtom, mert a keze a hajamba túr, és már húz is magához. Hajol ő is, egészen lágyan csókol meg. Nem vitás, gyakorlottabb, mint én. Szívesen tanulok tőle, követem, bármit csinál, élvezem minden pillanatát a csókjának. Megtámasztom a hátát, a másik kezem a tarkójára siklik. Lélegzetét mélyen leszívom, jobban bódít, mint akármelyik alkohol. Behunyom a szemem, elengedem magam. Olyan érzés, mintha repülnék.

Azért annyira észnél van, hogy a vérszìvást kicsit magára vegye, de ez jò jel, akkor annyira nem vetkőzött ki önmagábòl. Josh még mindig Josh, és ez ìgy van rendjèn.
- Persze. Hiszen vilàg èletemben olyan elvàràsokat tàmasztottam, amiknek különösen nehèz megfelelni. - mosolygok, ès ez csak fèlig hazugsàg, mert nem voltam èn mindig ilyen. Voltam èn naiv kislàny, akinek egy egyszerű mosoly elèg volt a boldogsàghoz. Aztàn lett belőlem ez a làny; kihìvò lettem, dacos, hatàrozott, ès elvàrom a pasiktòl, hogy ezt el is tűrjèk, ugyanakkor szeretem, ha kordàban tartanak, de csak addig a pontig, hogy a szabadsàgom megmaradjon. Ugye, hogy nem is olyan egyszerű?
Kèrdèsère nem tudok nem egyenes vàlaszt adni, mert akkor sem tudnèk màr viràgnyelven beszèlni, ha akarnèk. De nem is akarok, most nem ennek van itt az ideje. Mintha egy kicsit megrogyna ettől, de ugyanakkor èn meg fellèlegzem, hogy nem kezdünk meddő vitàba a szemèlyisègemről ès annak lehetősègèről, hogy az megvàltozzon. Ez gyakaran megesik, ha összesodròdom egy olyan sràccal, aki nem èrt egyet a vilàgnèzetemmel, ès bàr szeretem, ha kicsit megzabolàznak, ahhoz nagyon komoly dolog kell, hogy megvàltozzak. Mèg Apa sem èrte el, hogy kicsit higgadtabban èljem az èletem.
- Tudom, Josh. Ez csak... egy szòfordulat. - èn szoktam ezt hasznàlni, lehet, rosszul teszem, de màr beèpült a sajàtos kis nyelvtanomba. Màsok vagyunk, ès màskèpp vagyunk bolondok. Van ez ìgy, van, akinek bejön, màsoknak meg nem. De ott van pèldàul Seby; kb ugyanùgy vagyunk elmeroggyantak, de mègis meg tudnàm gyikkolàszni nèha. Ès itt van Josh, aki tök màskèpp bolond, sosem tudnèk àrtani neki - persze Sebynek sem - meg mèg vonzòdom is hozzà, de valahogy mègsem az igazi.
- Oh, èrtem. - megforgatom az utolsò korty whiskyt a pohàrban, aztàn kiiszom. Valami konkrètabbra szàmìtottam, de azèrt ebben is volt informàciò. Nem tudja, mièrt engedtem el. Ha tudnà, eszèbe sem jutott volna olyasmi, azt sajnàlom, hogy talàlkoztunk. Èn tènyleg sajnàlom, hogy nem illünk össze, mert most jò, ìgy jò. Rövidtàvon. De... hosszabb időintervallum alatt elkerülhetetlen lenne, hogy megbàntsam. Nem tudom, meddig lennèk kèpes màsnak adni magam, mint ami vagyok pusztàn màs valaki, vagy valakik boldogsàgàèrt, mert abban a pillanatban megszűnnèk Eleenek lenni. Annak az Eleenek, aki most vagyok. Akit megkedvelt. Ès akkor màr Őt sem tennèm boldoggà. Akkor meg az egèsznek mi èrtelme? Ezèrt van az, hogy sokkal szìvesebben vàllalom most azt, hogy elköszönjünk, lezàrjuk az ismeretsègünket, ès nyitunk egy ùj fejezetet, mint azt, hogy hitegessem valamivel, amit soha nem tudnèk neki megadni. Szàz szàzalèkosan legalàbbis.
Megcsòkolom, finomabban, amennyire ilyen àllapotban kèpes vagyok finom mozdulatokra. Jòl esik tudni, hogy mindazok ellenère, amit most ràzùdìtottam, azèrt nem hùzza le a rolòt, vàllalja a kockàzatot, ès ezzel sùlyos terheket vesz le a vàllamròl. Pròbàlom nem èhes ragadozòkènt cincàlni a szàjàt, de fogalmam sincs, mennyire közelìtjük meg a közszemèrem sèrtès hatàràt, mìg a pincèr jelzès èrtèkkel el nem viszi a poharainkat. Igaza van, szerintem sem kène mèg tovàbb innunk. Belenevetek a csòkba, aztàn Josh nyakàba fùrom az arcom, hogy összeszedjem magam, időt nyerjek.
- Mit gondolsz? Most mehetnènk inkàbb Hozzàd. Az èn lakàsomnak ezek szerint rosszak az energiài... - nevetek, mèg mindig a nyakàt ölelem, ès vàrom az ìtèletet.

- Szerintem ezzel nem vagy egyedül...- mindenkinek vannak elvárásai- Mesélj nekem, milyen pasira vágysz?- Kérdezem tőle. Talán elárulja, hova tette ő a mércét...
Egyértelmű, hogy én ezt nem ugrottam meg. Nem az a pasi vagyok, akiről ő álmodozik. Sokkal jobban értem őt, mint korábban. S bár nem titok, hogy milyen erős vonzalmat táplálok iránta, nem akarom meggyőzni, hogy én lennék számára az ideális pasi. Nem biztos, hogy én vagyok. Az ő személyiségéhez másféle tipus illik (ismerőseim közül leginkább Sebastian), de a barátom szerint még közöttük is vannak differenciák; nem passzolnak kellően. Ennek kapcsán eszembe jut, Elee talán még nem is tudja, hogy Sebastian közös ismerősünk. Félek, hogy a téma vitát gerjesztene közöttünk, és erre nem vágyom; nem is vágytam soha. Különben sincs jelentősége az egésznek.
- Igen, tudom... De úgy érzem, sokszor félreértettél... Én nem akartam soha erőszakos lenni, vagy olyat tenni, amit nem akarsz...- mondom félénkebben. Santa Barbarában a beszélgetésünk nagyon elcsúszott, pedig a esküvő témáját még csak nem is én hoztam fel...
Megkérdezem, hogy értette a "sajnálom" üzenetét, és visszakérdez, hogy értettem én. Nem tudom neki leírni, mennyi féle gondolatot kötöttem hozzá, mert már nem is mindre emlékszem, de a szélsőségeiről azért jelzést adok neki. Fontolgatja a válaszom. Talán megérti, ő sem mindig egyértelmű. Hogy szükségem lenne a megismerésére ahhoz, hogy tudjam, mikor mire gondol éppen, akkor, is, ha nincs velem. Akkor is, ha csak egy szót üzen: mi van benne: neheztelés, harag, bánat? Ezért szeretném jobban megismerni, ezért törekedtem erre eddig is.
Abban azonban majdnem egészen biztos vagyok, hogy szavak nélkül jól megértjük egymást. "Működik a kémia", mondanák mások, de talán ennél is többről van szó. Annak ellenére, hogy lényegében kimondtuk, nem illünk össze, újra csókolózni kezdünk. Kis döccenővel, de megint összecsiszolódunk, és megint olyan érzések szaladgálnak, cikáznak bennem, hogy ennek így kellene lennie. Ilyennek képzelem a boldogságot.
Nem kell senkinek ránk törnie, köszönni, krákogni, szemünkbe világítani... Szavak nélkül is lehet jelezni, hogy... , hogy "ezt otthon kéne folytatni, fiatalok". A pincér az, aki jelen esetben szétugraszt bennünket, és Elee megint kuncog. Most viszont nem tudok szellemeskedni. A kérdése buja vágyakat csihol bennem, újabb reményeket ébreszt.
Ne, Josh, ne csináld, ne b*ssz ki magaddal!-hallom saját belső hangomat, és nem először tépelődök, helyes-e megfékezni valamit, ami ennyire természetesen tör felszínre.
- Elee...- magamhoz ölelem, vállamon pihenő fejére adok egy puszit- Örülnék, ha eljönnél hozzám.
Ha nincs ellenvetése, megkeressük a kijáratot. Taxit hívok, bemondom a címem.

Félrebillentem a fejem, mosolyogva fürkészem a tekintetét. Vajon neki milyen elvárásai vannak? Olyanok, amiket nem lehet teljesíteni? Olyanok, amiknek csak én nem tudok megfelelni? Túl nagyok? Túl sok? Túl kevés? Semmit sem tudok róla, és mégis úgy játszunk egymással, mintha minden információ a birtokunkban lenne, holott ketten kétféleképpen értelmezzük a játékszabályt.
- Biztos tudni akarod? – kérdezem végül, mert ez nehéz kérdés. Nincs konkrét ideál, nem kell minden pontnak teljesülnie csak… Kell valami, ami megfog annyira, hogy ne akarjak jobbat keresni. Vincent ilyen lehetne, ha nem tudnám, hogy rosszabb, mint én, és még annyi esély sincs a megállapodásra nála, mint málam. Ezért ő a tökéletes vészmegoldás minden helyzetre, de simán eléldegélek nélküle. Seby… Seby bolond, és én imádom, de nekem túl lágy. Szóva azt hiszem, gondban leszek, ha ragaszkodik a válaszhoz, mert magam sem tudom, mit keresek annyira egy pasiban.
- Tudom. Mármint… Reméltem. Azt hiszem. – elnevetem magam, mert nem vagyunk józanak, és valahogy ilyenkor jönnek ezek a komoly témák. Talán nem baj, csak nem tudom komolyan venni magamat.
- Én… Nem tudom, de én azt hiszem sosem gondoltam, hogy szándékosan teszed. Csak… A világból ki tudtál vele kergetni, hogy nem érzed a határaimat. – nevetek megint, mert ez olyan furán hangzik – Ezért futamodtam meg mindig. Érted? – mosolygok, keressem a tekintetét, olvasni akarok benne. Most már érti? Mert ha igen, akkor máris hatalmasat léptünk előre. Vannak rigolyáim, háklijaim és szabályaim, amikhez ragaszkodom. Nem vagyok egyszerű eset, soha nem mondtam, és minden tiszteletem azé, aki bevállalja őket, de szerintem még nem született meg.
A csók márpedig igenis mindig jó megoldás! Ez lehet a békülő szex előszobája. És mi ebben az előszobában remekül érezzük magunkat, én legalábbis biztosan, de nem hiszem, hogy neki bármi kifogása lenne, mert Ő kezdte. Én csak folytattam. És milyen jól tettem! Aztán nem bírok magammal, a véremmel, és az ittasságommal és nevetésben török ki, ahogy már megint ránk szólnak, még ha ezúttal tapintatosan is
- Hmmm? – bújok hozzá, még mindig vigyorogva. Nagyon jól elszórakozom magamon. Aztán megüti a fülemet valami kimondatlan, és elhúzom kicsit tőle a fejem, hogy a szemébe nézhessek.
- De? – volt ott egy de. Még ha nem is mondta ki, én hallottam! Vagy… Kezdődik a paranoia? Részegen gyakran rám tör…

//Bocsi, kicsit átírtam a végét, de nem tudtam, hogyan tovább, mi lesz a dologból, és hát tudod, hogy Elee milyen kattant És persze a késésért is bocsánat, kicsit bonyolultak mostanság a napjaim //

Meglepetten nézek rá. Én csak azt kérdeztem, neki milyen pasi jön be. Talán azt hiszi, megbánt vele, ha nem olyannak írja le, amilyen én vagyok? Arra már rájöttem, hogy nem engem akar...
- Azért kérdezem...- mondom halkabban, kicsit megilletődve. De tényleg jó nekem, ha válaszol? Ha tudom, mennyire MÁS férfit akar, mint amilyen én vagyok? Mindeddig azt hittem, közöttünk is van vonzás. Azt reméltem, nem csak kémiai.
- Nem arra számítok, hogy konkrét pasast írsz le: legyen szőke, sportos, 180 magas vagy ilyesmi. Különben sem hiszem, hogy hosszú távon a külsőségek számítanának- sóhajtok egyet. Ennyire nem ismerhettem félre!
Rá függesztem alkoholtól fátyolos szemeimet, és rá bízom a döntést, válaszol-e. (És még ez sem aknázza ki a vétójogot. Ha nem válaszol, az ő dolga.) Meglehet, a kérdés sem egyszerű. Hiszen én sem tudnám leírni konkrétan, milyen nőre vágyom. Mert jelenleg kettőből kéne összegyúrni egyet.
Aztán elnevetem magam, mennyire bizonytalan velem kapcsolatban.
- Komolyan beszélek! Nem kell szaladgálni ahhoz, hogy leállíts, értek az egyenes beszédből!- nem akartam újra a fejére olvasni, de ezek szerint ijesztő vagyok számára, és nem talált más módot, mint menekülni. Ez viszont... nekem ijesztő! Ennyire kezelhetetlen lennék?
- Alig ismertelek. Még most sem ismerlek...- honnan is kellett volna tudnom, melyik téma érinti érzékenyen? Még most is bennem a para, mikor szúrok el valamit. Nem vagyunk egyformák. Most az oldja bennem a feszültséget, hogy minderről szinte nevetve tud mesélni.
- Nos, igen, azt hiszem, jobban értelek, mint amikor először faképnél hagytál- azóta eltelt egy kis idő. Vagy nem is olyan kicsi. Azóta Eleeről is többet megtudtam. Ami azt illeti, magamról is.
Ami igazán jól esik, hogy milyen természetességgel találunk újra egymásra. Ha csókról van szó, egyetértés van közöttünk. Kikapcsol, elvarázsol. Ah, ez sem tarthat a végtelenségig.
Ő nevetve bújik (megint) hozzám, ajánlatot téve. Megfordul körülöttem a világ, egyszerre érzem magam a mennyekben és fenyegetve, hogy pokolra jutok. És ahogy rám néz, engem fürkészve, megint feltör belőlem egy sóhaj.
- És még mondja valaki, hogy nem olvasol bennem- ingatom a fejem nevetve.
Beledugom az ujjaim a hajába (úgy emlékszem, felkötötted). Szeretném kihúzni a kötést belőle, hogy szabadon garázdolkadhassak benne (gyengém a selymes haj).
- Miért is lenne értelme hazudni neked? - kérdezem- Vágyom veled lenni... Már akkor begerjedtem rád, amikor mellém préselődtél az asztalnál abban a bárban, ahová utánad mentem... Amikor a fenekembe markoltál, képzeletben már sokkal előrébb jártam és... Tudom, mi lenne azután... Nos, én... azt nem tudom jól kezelni- vallom meg, kissé szaggatottan. Mennyivel könnyebb lenne, ha úgy állnék a dolgokhoz, mint pl. Seby! Gyengeség, ha gyengédségre vágyom, nem csak szexre?

Lassan fogom fel, mit mond. "Akkor nem is ülnék itt". Nos, ha jól követem saját gondolatmenetemet, és nem értett félre, akkor valami belső értéket kedvel bennem, és a külsőm... Nos, nem bejövős neki. Talán tényleg egy magas szőkére vágyik? Aztán -valószínűleg ő is rájön, nem túl hízelgő, amit mondott- kiegészíti a szavait, hogy elvegye az élét annak, milyen is vagyok... külsőleg. Közöttünk mintha első látásra beindult volna valami. Persze, tévedhetek is, elég régen történt.
- Sem elnyomó, sem irányító nem vagyok- csóválom a fejem nevetve. Amúgy meglehetősen nehéz lehet egyensúlyt tartani. Mi az a határ, ami a kettőt elválasztja?
Látom, hogy gondolkodik még, de aztán nem mond többet.
- Ennyi? - bár ezzel is magasra teszi a lécet (számomra elérhetetlenül magasra), kétlem, hogy ennyiben kimerülne, mire vágyik. Sem biztonságról, sem érzelmekről nem beszél, mintha semmit sem jelentene neki, holott ezt nem hiszem el.
Aztán olyat mond, amitől kissé bent marad a levegőm. Szóval igaz... Nem csak képzeltem, hogy vonzódik, vonzódna. Lehajtom egy pillanatra a fejem, aztán visszanézek, egyenesen a szemébe.
- Igen. Már értem- Sokat segített ebben az, hogy Sebastian a legjobb barátom. És nem csak azért, mert ő is személyesen ismeri Eleet, és mert a napokban beszéltünk róla. Ők nagyon jól passzolnának hosszú távon. Akkor is, ha nem élnének együtt, mert... Mindketten egyforma lezserül kezelik az életet, a szexet, a pillanat adta boldogságot. Egyikőjük sem képzel többet bele egy kapcsolatba, csak éppen annyit, amit jelent. Ez nekem így nem menne. Nem bírálom őket, csupán azt gondolom, képtelen lennék így élni.
Seby megtalálta azt, aki miatt érdemes váltania. Legalábbis ezt mondja. Ha én lennék az igazi Elee számára, ő sem habozna; vagy legalábbis próbát tenne, milyen volna, ha monogám kapcsolata lenne velem. De saját magánál jobban őt aligha ismerheti bárki, szóval... Ha nem is énbennem volna hiba, talán még nem jött el a megfelelő idő.
Akármennyire rossz ezt végiggondolni (hiszen eleve le kell mondanom róla), szeretek vele lenni. tetszik, hogy ilyen laza és közvetlen és beszédes, szívesen hallgatom. És ez érdekesebb is, mint a gyíkok szaporodása...
- Nagy igazság! Semmi sem egyszerű. Talán csak a szorzótábla...- hülyülöm el. Na, ne vegyünk már mindent vér komolyan, mert akkor depi leszek! A világ legszebb nője van hozzám tapadva, mégsem lehetek vele boldog.
Vigaszt lelek acsókban, mert úgy érzem, száz százalékig benne van ő is. Kezdeményez, becézget... Nem is csoda, hogy belekapaszkodnék ebbe az érzésbe. Megint szét vagyunk választva, és megint az az érzésem, több is lehetne ebből... Ráérez, hogy problémám van a dologgal kapcsolatban, és minek tagadnám, ha egyszer így van? Ami meglep, hogy nem hagyja annyiban, úgy tűnik, megoldást szeretne a problémára.
Józanul nem biztos, hogy kimondanám, de most gondoskodtam arról, hogy "lazább" legyek.
- Ez biztos nagyon ciki... , de nem szeretnék úgy ébredni, hogy már nem vagy ott. Szeretnélek látni reggel is, álmos szemekkel, kócos hajjal, nyűgösen attól, hogy reggel van és kelni kell. Szeretnék veled zuhanyozni, megmosni a hajad, a hátad... igazából megmosnálak mindenhol...- hajolok közelebb, halkan duruzsolva a fülébe- Aztán együtt reggelizni veled, kitalálni, mit csináljunk aznap... Veled tölteni a napot, függetlenül attól, otthon maradunk-e, vagy a nyakunkba vesszük a várost vagy éppen kiruccanunk... Igen, szeretnélek megismerni, kívül-belül, mindenhogyan...
Sóhajtok. Ez pont nem olyan férfira vall, aki irányítani akar. Igazából boldoggá tenni őt sokkal nagyobb kihívás lenne, mint amivel eddig valaha találkoztam. Mert egyáltalán nem átlagos lány, nem átlagos vágyakkal. De lehetetlent kér. Hogyan is tudnék megfelelni neki, ha nem ismerem? Ha nem tudom, milyen területen vágyik irányításra, és hol maradna szabad? (Nos, utóbbira tudnék válaszolni, de az üti az én hosszú távú terveimet) Meglehet, az gondolja, nyavalygok, mint egy szűz lány, noha se lány, se szűz nem vagyok. De számomra a búcsú percei éppen olyan fontosak, mint ahogy összejövünk. Meghittség nélkül az egész semmit sem ér, ráadásul eldobott játékszernek érezném magam, ha csk kirohanna megint az életemből. Fürkészve nézek rá. Vajon mit szól?

Meglepett, hogy utánam jött, főleg, mert nem vagyok az ideája. De a dolog közel sem ilyen egyszerű. Egyre inkább az az érzésem, a vonzalom kölcsönös (mégcsak nem is tagadja). De mi a fene van bennem, ami őt ennyire érdekli, vonzza?
- Miben?- kapom fel a fejem. Ha tudná, hogy éppen ezen elmélkedek, miben lát jónak?!
Magamon gúnyolódni épp úgy nem esne nehezemre, mint Cyrano de Berzeracnak. Korán megtanultam, ez mennyire jó pajzs. Mindig tudok rosszabbat mondani magamról, mint amit mások vágnak hozzám. Önvédelem. Ez is egyszerű.
Nézem, ahogy nevet, ahogy mosolyog, ahogy fürkészve szemlél, mint először, amikor a koncert előtt a pénztáraknál találkoztunk. Akkor elakadt tőle a lélegzetem. Most is.
Felteszem a kezeim, ha ennyi, ennyi. Már ebből kiderült nem én vagyok az álompasija, szóval jobb, ha nem rontom tovább az önbizalmamat. De titkon azt reméltem, vannak tulajdonságok, ami számára fontos, hogy meglegyen egy férfiban, és ez nem csak arra vonatkozik, őt hogyan befolyásolja, vagy hogy nem. Bár... Talán igaza van. Minden más eltörpülhet ezek mögött.
Eltelt egy év (legalább) mióta ismerjük egymást, és noha az első hivtalos randinkon elmondta, milyen lány valójában, azt hittem, képes leszek vonzóvá tenni számára egy másfajta életet. De ő nem biztonságra vágyik, és azt hiszi, szeretetre sem, ezért inkább pillanatnyi boldogságokban éli ki magát. Neki pont az jelent örömet, ami engem őrületbe kerget. A futó kapcsolatok megelégedéssel töltik el, hiszen mellette megtarthatja a szabadságát. Eleet ez élteti. Azt hittem, Sebastiant is, de ő nemrég Ameliával költözött össze.
A nevetése... őszinte és kerek, noha harsány és sokan odakapják a fejüket. Ennyire vicces lettem volna? Vállvonva jelzem, ne foglalkozzon vele, hogy hányan néztek ide, engem csak az érdekel, hogy megnevettettem (bár nem ez volt a célom).
A csók... megint olyan, amikor megállítanám az időt... Ah, egyszer minden véget ér. Aztán ismét vallanom kell neki, miért nem szeretném, ha úgy történne minden, ahogy szokott. Ha már itt tartunk, megvallom neki azt is, én hogy képzelem a folytatást... Csak kicsit borzad el. //Oké, ez így nem igaz. Ez user sara, nem Josh tehet róla//
Az ajkát rágcsálja, valami láthatóan nem tetszik.
- Oké, oké, halljuk, mik azok a buktatók. Talán hajlandó leszek kompromisszumokra- kacsintok rá.
Nem hiszem, hogy csak a könyvekben és a filmekben létezik ilyesmi. Igazából... Hasonló élményben volt már részem. Miért vágyom pont ilyesmire? Mert akkor boldognak éreztem magam, bármi is lett a folytatás?
- Ah, ha csak az alvásról van szó, azt ki tudom hagyni. Nem létszükséglet. Legalábbis nem egész éjjel...- nevetem el, mert azt hiszem, az alvással van baja.
Ha ezek után is velem akar tartani, akkor kitámolygunk a taxiig. És a saját címem mondom be, bár először alig jut eszembe. Hiába no, ritkán járok taxival.