Folyamatosan húzzuk és cukkoljuk egymást, annak teljes tudatában, hogy értjük a viccet, az alkohol mégis kicsit kábává tesz, talán merészebbé is, mert amikor rávesz, hogy kapjam le, nem sokat teketóriázok. A dolgot "nehezíti", hogy körítést is akar: szerelmi vallomást, vagy olyasmit, az ugratás miatt már nem vagyok egész bizonyos, mit is akar.
Megteszem, amit kér, lényegében a cél az volt, hogy bemutassam, hogyan csókolózott két férfi a XX. század elején a mozivásznon, a színházban... Az én maximalizmusom viszont túllő a célon, Sebastiant zavarba hozom, pedig nem ez volt a cél. Nem tudom, ezt hogyan fogja kezelni, hogyan fogom én kezelni, remélem, nem orrol meg rám.
Végtelenül aranyos, ahogy lereagálja a dolgot, először elröhögcsélve, aztán komolyan elmondva a véleményét. Úgy hallgatom, mintha a legszigorúbb kritikusom lenne. Tanulni akarok a hibáimból, mindig jobb és jobb akarok lenni. Talán tényleg van bennem némi színészi tehetség. Talán mégis van mit keresnem ezen a pályán...
Bárhogy is van, mindkettőnkre ránk fér most a friss sör, ezért elmegyek érte. Nem foglalkozom vele, hányan néznek, bár magamon érzem a pillantásukat. természetesen viselkedem. Ha most megijednék ezektől, egyfajta gyengeséget látnának bennem, és talán belém is kötnének. Így senki nem kezd el buzizni. Egyenlőre.
Visszaérek, és Sebastian még mindig rajtam kattog. Vagy azon, amit utoljára mondtam neki, a lányokkal kapcsolatban. Nem a lányokkal van a baj. Vagy ha velük, az is miattam.
- Szeretek hülyülni...- kezdek beszélni, és aztán beleiszom a sörömbe, mert nem biztos, hogy örömteli lesz a téma, amit most feszeget- És remek, hogy vannak olyanok, mint te, akik értik a viccet- villantok rá egy őszinte mosolyt, de aztán ismét komolyabbra veszem- Csak úgy érzem, hogy ez az arcom, az igazi, ... senkinek sem kell... Ha bohóc vagyok, ha színészkedem, sikerem van a lányoknál. De az nem feltétlenül én vagyok. Én sem vagyok mindig... ilyen...- megvonom a vállam, sóhajtok. Vajon érti? Mi van akkor, ha én nem vagyok elég érdekes, a mezei Joshua? Nem akarok folytonosan szerepeket játszani. Az nem jönne szívből. Az fárasztana. Az hazugság lenne....
Mi van, ha én tévesztettem meg Heilyt, és kezdtünk úgy kapcsolatot, nem is engem szeret?

Visszajön a sörrel, nézem hogy nézik őt is, engem is, mondjuk az én zavarom is láthatták, szóval valszeg gőzük nincs most mi a stájsz, még vicces is. Igaz szeretek ide járni, de lehet egyedül többet nem jövök, nehogy megkörnyékezzen egy facér pali.
Aztán kérdezem, mit érez rossznak magával kapcsolatban, hallgatom. Megvárom míg iszik, gondolom nem ez a baj, szerintem ez jó.
Aztán csak közli, mi nyomja a szívét, talán ez a színészet is csak önmaga keresése, határainak feszegetése? Ki tudja. Nah, nem érdekel ki néz ide, ki nem, puhán de mégis határozottan fogom meg a vállát és nézek a szemébe.
-Joshua... Senki sem mindig egyforma. Senkinek sincs mindig jó kedve. Én például ritkán nevetek. Halál komolyan. - Mondom tényleg komolyan, ami lehet fura neki, mert a nevető ráncaim a szám meg a szemem szélén még mindig kirajzolódnak a hirtelen sok nevetéstől. - Mindenkinek sok oldala van. Viccesebb, komolyabb, idegesebb... Senki sem várja el hogy a nap 24 órájába bohóckodj. A színészet pedig egy játék, kreatív helyzetkihasználás, ezt aki nem veszi észre, az nagy baj. Nincsen veled semmi baj, maximum annyi hogy nem hiszed el hogy te klassz srác vagy, mert lehet van, aki... más éreztet veled, hiába nem igaz. És aki igazán meg akar ismerni meg fog, mert te hagyod, hogy megismerjenek. Véletlenül se hidd, hogy nem vagy érdekes, akkor a többi általad alakított karakter is feltehetőleg nyers és száraz lenne. A gyerekkorom színházban töltöttem, hidd el, elég színészt láttam munka közben. - Mosolygok rá kicsit. Olyan kissé mintha az öcsémet látnám benne. Elönt a sajnálat és a segíteni akarás, bár tudom, nem vagyok jó benne. Az se biztos hogy olyat mondok ami segít, talán rontom is a helyzetet, de remélem nem.
-De ha vigasztal, engem folyton félreismernek. De addig nem érdekel, amíg van legalább egy ember, aki tudja ki is vagyok én. Ha neked nincs más, hát én itt vagyok, én tudom. Még nem száz százalékig, mert sok dolgot nem tudok, mi a kedvenc ételed, van-e háziállatod, félsz-e valamitől, mittom én, de... talán egyszer ezekre is csípőből válaszolok majd. Érted... mit akarok mondani? - Kérdezem azért meg esetlenebbül, oda a nagy bátyusos kiállásom, nem tudom hogy reagál le. Lehet most lesz elege belőlem, sajnos nem lepne meg. Igazából ha fel sem fogom, de rettegek a visszautasítástól, hogy nem is ismerem és sosem fogom, mert vak vagyok. Mert semmit sem értek. De ezt jobb ha nem tudja, csak azt hogy én kedvelem, hiába smárolt le majdnem a saját bevallásom szerint.

Visszamegyek a sörökkel, és mintha nem is történt volna semmi az imént, beszélgetünk tovább, kiegyensúlyozva a délután hangulatát, most komolyabbra fordítva a szót. Meghallgat. Nem szól közbe, nem kezd türelmetlenül dobolni az asztalon, és belőlem egyre bátrabban törnek elő a szavak. Ez is egyfajta vallomás. Lényegében elmondom neki, hogy mitől félek.
Mindegy, hogy milyen okból, talán az előbbi színházasdi miatt lesz olyan bátor, hogy hozzám érjen, vagy eleve meg tudott volna érinteni, de a vállamra teszi a kezét, mielőtt válaszolna. Komolyan nézek rá, ezt nem lehet elhülyülni, ez most nem vicces, és egy pillanatig azt hiszem, nem vett komolyan, mert azt állítja, ritkán nevet.
Már csóválnám a fejem, ne mondjon nekem ekkora hülyeséget, és hagyjuk az egészet a francba, de leesik, hogy komolyan beszél. Látom a szemeiben. Nem a sör ködében, és nem a sör miatt, egyszerűen érzem, hogy őszintén beszél, és egyetlen, rövid biccentéssel jelzem, hogy értem, folytassa.
A mama halála óta először érzem, hogy komolyan vesz valaki. Eddig többnyire nem vettek semmibe, átnéztek rajtam, vagy azt éreztették, púp vagyok a hátukon. Jobb esetben nevettek rajtam vagy miattam, de többnyire ezek is csak szerepjátszás következményei. Sebastian figyel rám. Megfordul a fejemben, biztosan van testvére, mert úgy beszél hozzám, mintha az lennék. Végtelen gyengédség árad a hangjából. Az egész lénye együttérzésről tanúskodik.
Ismét rá emelem a tekintetem, bár az egyértelmű szemezést kerülöm. Érzem, hogy néznek bennünket, de igyekszem nem tudomást venni a zavaró tényezőkről. Sebastian pedig beszél tovább, és szavai hallatán elmosolyodom.
- Értem. Kössz- mondom neki, és elmosolyodom. - A kedvenc ételem a bolognai spagetti. Nincs háziállatom. Attól félek, a kapcsolatom Heilyvel nem lesz tartós...
Hehe... Vajon érti-e, hogy burkoltan azt fejeztem ki, azt akarom, hogy a barátom legyen? Úgy tűnik, nincs ellenére. Nekem se lenne ellenemre jobban megismerni őt.
Igazából nagyon boldog vagyok. Mindaz, amit a világról gondolok, és amit magamról, eddig úgy tűnt, nem állja meg a helyét. Pedig az alapelveket gyakorlom, amire mamáék tanítottak, őket pedig még igaz hit kötötte Istenhez. Engem nem kényszerítettek rá, hogy vallásos legyek, de abban a szellemben neveltek, hát valami rám ragadt. Sebastian megerősített abban való hitemben, hogy nem kell kényszeresen megfelelni másoknak. Fel kell vállalni önmagamat. valakinek így is kelleni fogok. Mert szükségem van társra, az kétségtelen. Nem bírom sokáig egyedül.
- Sebastian... Őszintén kedvellek, de inkább vedd le rólam a kezed, máshol lesz rá szükség... - Lehet, hogy tévedek, de az a három fickó már régóta méreget minket. Vagy haverkodni akarnak vagy verekedni. Utóbbinak több esélye van.

Szerencsére nem tartja viccnek, bagatell baromságnak hogy amúgy én nem vagyok egy mindig nevető valaki. Sokszor nincs okom nevetni, az az igazság, vagy csak nincs kivel, magamban meg nem szokásom.
Szóval hagyja hogy mondjam, amit akarok, de a végén kissé bizonytalan kérek valami visszajelzést. Mosolyog, azt mondja ért, aminek örülök, én is jobban elmosolyodom. Ez a mosoly szélesebb, majd melegebb lesz, hogy sorolja amiket közöltem, nem tudok róla.
-A bolognai nem rossz, azt még jól is csinálom. A csaj meg... érzem fontos neked, de ha eleve félve lépsz egy kapcsolatba, vagy folyton azon agyalsz vajon akar-e téged, szeret-e téged, összeilletek-e, akkor nem lesz tartós. Ezt érzi a másik, annyira lehet érezni. Legalábbis én már párszor megkaptam, ha kicsit tovább voltam egy lánnyal, hogy érzi ám hogy nem gondolom komolyan. És én is éreztem, ha aggodalmaskodott, vajon tetszik-e nekem. Azért mondtam, hogy hagyd, hogy történjenek a dolgok, még az elején vagytok úgy is. - Közben rájövök, hogy még mindig a vállán a kezem, de rám is szól, most én nyögök egy "hupsz"-t. Nem kell kétszer szólni, elveszem és magam elé fektetem le az alkarjaim, úgy támaszkodom.
-Mire érted? - Kérdezem, mert mi az hogy máshol lesz rá szükségem? De követem a tekintetét, ahh, ez nem jó jel.
-Elintézem. Nem akarok bajt. - Mondom neki kicsit fáradtabb hangon, majd felállok és odamegyek a három fickóhoz. Közlöm velük, hogy sajnáljuk, ha megzavartuk a nyugalmukat és a könnyed pihenésüket, de színházi felvételire készülünk és kell a nyilvános szereplés, hogy ne bukjunk el a vizsgákon. Aztán felajánlom hogy a következő kört állom én és igyanak arra, hogy megkapjuk az állást és nem halunk éhen! Remélem elfogadják és nem kötnek jobban belénk, rögtön fizetek is még egy kört nekik a pultosnál, aztán közlöm ha megkapták, adja ég, hogy nem kötöttek belém, akkor szólok Joshnak, hogy kocsmát váltunk. Az a biztos.

Elmélyül a beszélgetésünk. Most megint komolyabb témát boncolgatunk. Meg mernék esküdni rá, tanult pszichológiát, vagy olyan empatikus készséggel rendelkezik, hogy mutogatni kéne. Szimpátiám jeleként elárulom neki, mik a válaszok a kérdésekre, amiket "még nem tud rólam". Azt hiszem, kérdezhetne bármit, nem lenne már titkom előtte. Máris megbízom benne. Az új információkat le is reagálja.
- Főznél nekem? Hmmm. ... - mosolyodom el. Aztán a barátnő téma jön... Elgondolkodva nézek rá. Próbálom én összerakni, mi lehet a baj, mégsem jutok egyről a kettőre. Talán az lesz a legjobb, ha leülünk Heilyvel, és beszélgetünk erről. tiszta vizet kel önteni a pohárba, és kész. ennyi. Lehetséges, hogy valóban nincs is semmi baj, csak én vagyok túl aggodalmaskodó. Igaza lehet Sebastiannak.
Nekem nincs ellenemre, hogy beszélgetés közben fogja a vállam. Az egész még közvetlenebbé, még őszintébbé teszi őt számomra. Valakiknek azonban szemet szúr a barátságunk... Figyelmeztetem Sebastiant, és meglep vele, milyen higgadtan fogadja a tényt, hogy valószínűleg ki fognak bennünket innen ebrudalni.
Látom, hogy volt már dolga hülyékkel, mert az a három, aki közeledik, biztosan az, csak rá kell nézni a bumbornyákokra. Sebastian azonban teljesen higgadt, és ahogy feláll, hogy beszéljen velük, biztos vagyok benne, hogy meg tudja csinálni. Egy pillanatig sem kételkedem. Nem hallom minden szavát, és nem is akarom magamra felhívni a figyelmet, de amikor visszaér, hatalmas szemekkel nézek rá.
- Eszméletlen vagy. Mi a fenét mondtál nekik?
persze, nem hagyom figyelmen kívül a javaslatát sem. Összeszedem azt a kevés motyóm, ami volt, aztán felpattanok. Tőlem aztán mehetünk. Másik kocsmába, hozzá, hozzám, édesmindegy.

// Ne haragudj, hulla vagyok. Ha nagyon unalmasnak tartod, lehet ez a záró, és kezdhetünk egy újat... De ma már ne tudok írni...//

-Ha meg mered enni, persze! - Kuncogok fel, igaz, sütésben sokkal jobb vagyok, az sokkal egyszerűbb, de egy bolognait még meg tudok csinálni. Főleg a húst, ahh éhes lettem kicsit.
Aztán szúrja ki hogy páran nagyon ferde szemmel néznek ránk, de nem kínaik, így van gond. De mindig is kerültem az efféle nyílt összetűzést, főleg a verekedést, nagyon béna vagyok benne, így ésszel megoldani sokkal könnyebb. Három sörbe meg nem halok bele, ha már van pénzem, jó nem vagyok milliárdos, de ennyi akad, akkor meg kihasználom. Olcsóbb mint egy új fog vagy bármi.
Örömmel konstatálom, hogy nem csapnak le, és békésen el tudunk húzni.
-Az igazat. Hogy gyakoroltad a nyilvános szereplést, mert színész vagy. Jó, többesszámban mondtam, mert egyszerűbb volt, de a lényeg az volt, hogy sajnálom hogy megzavartuk a nyugalmuk a jelenettel. Meghívtam őket egy körre, amíg azt isszák, addig le tudunk lépni. - Mosolygok, higgadt maradtam, Henryvel volt sokkal rosszabb szituációnk is már, ez semmiség volt.
-Na, mit gondolsz? Főzzek neked egy kis spagettit? Otthon talán nem köt belénk a négy fal. - Kuncogok, csak úgy felajánlom, bár lehet félreérthető hogy "szobára" vinném. De csak érti hogy nem. - Vagy megmutatom a másik kocsmát, ott van a több fajta barna sör, még ennél is jobbak. Már szerintem. - Teszem hozzá, még van kedvem dumálni, amúgy sem akarnám ilyen lelkiállapotban itt hagyni.

//Semmi baj, én is az voltam. Egyáltalán nem unalmas, én nagyon jól elvagyok! De ha szeretnél újat nekem az is megfelel A lényeg a játékon van úgy is, ez a kettő meg sztem bárhol és bármikor elvan //

- Azt mondod, jól csinálod...- nevetem el magam, és már nem tudom, mikor húzta az agyam: amikor azt mondta, hogy jól főz, vagy akkor, amikor azt mondta, nekem is főzne.
Ha az előző jelenet még nem, az most bántja egyesek szemét, hogy mi ilyen barátságosan beszélünk egymással. Sebastian keze ugyanis a vállamon hever, mert annyira meg akar győzni róla, hogy jó gyerek vagyok, hogy csak na. Engem csöppet sem zavar a dolog, kifejezetten jól esik a testi kontaktus, abszolút jele a bizalomnak. Az a három azonban igencsak ferdén néz ránk. Mintha mi lennénk ferdék. Hajlamban. Vagy legalábbis nem vagyunk nekik szimpatikusak...
De Sebastian ezt is elintézi. Halk szóval, csendesen, és főleg nagyon okosan használja ki a helyzetet. Talán nem is lett volna olyan súlyos a helyzet, de megnyugtató, hogy nem szereztünk néhány monoklit. nem mutattam volna jól a meghallgatáson.
A lényeg, hogy összekapjuk magunkat, és lelépünk a kocsmából, épen és egészségesen, másfél literrel a hólyagunkban. Engem kicsit feszít már. Közben Sebastiant kérdezem ki, végül is mi a fenével szerelte le a három őstulkot, és megint elámulok rajta. Nagyon bírom!
- Azt hiszem, most nem tudnék meginni még egy sört...- húzom el a szám. - Inkább ürítenem kéne- teszem hozzá - és nem csak a hólyagom van tele...- Sajnálom, ez az igazság, nemrég ettünk, most nem menne a tészta sem. De később...
- A közelben laksz?- kérdezem tőle, szinte beleegyezve, hogy oda menjünk. Ha igennel felel, valóban szívesebben mennék hozzájuk (pisilni), mint beugrani valami közvécére. És persze, nem csak azért. Szívesen megnézném, hogy fér össze a tisztaságmániája azzal, hogy nincs elmosogatva. Talán meg is teszem neki. (Elmosogatnék.) De a szennyes alsóihoz én sem vagyok hajlandó hozzányúlni. Ahogy a gondolataimban megjelenik a kép, elnevetem magam, de ezt most nem szeretném megosztani vele. Félek, megharagudna rám. Pedig elképesztően örülök a társaságának. Szeretnék többet tudni róla.

-Bátor ember! Helyes, aki mer az nyer, mert tényleg jól csinálom! - Kacagok fel.
Tetszik a kölykös elképedése, hogyan is tudtunk gond nélkül lelépni, pedig a szép szónak is van ereje - no meg az ingyen sörnek.
-Ahh, egyetértek! Most hogy mondod... - Gondolkozom el, sajnos hiába iszom sokat, ritkán jut eszembe hogy könnyen megszabadulhatnék egy liter plusztól, egészséges lenne...
-Tudom tudom, hülyültem. - Én sem vagyok éhes, bár némi húst bármikor megeszek ha elém raknak.
-Igen, három sarok. - Mondom neki, nem félek felhívni semmilyen szempontból. No meg ezt amolyan felvetésnek érzem, menjünk hozzám, én meg némán beleegyezem és elindulok hazafele.
-Mi van, min mosolyogsz? - Kérdezem félszeg vigyorral, érdekelne. Bár lehet nem osztja meg csak megrázza a fejét vagy hasonló, akkor nem firtatom.
-De előre szólok nem számoltam vendéggel, szóval... érted. - Hát rendetlenség lesz, ez a valóság.
Nem sok idő odaérni, főleg ha gyorsítunk a tempón bizonyos szükségletek elvégzésének sürgetése végett.
Be is invitálom az egyik lakóházba, fel az elsőre és már kotrom is elő a kulcsomat, hogy nyissam az ajtót.
Tágas laksban élek, a legtágasabban amit csak remélhettem, előttem valami festőé volt, aki műteremnek is használta a lakást. Amerikai konyhás, tehát mondhatni egybe a konyha és a nappali, utóbbi jó tágas, a falakon rengeteg könyvespolccal, amiken főleg könyvek, de hifi lejátszó és bakelit-lejátszó is kapott helyett. Van egy elektromos kandallóm, de első blikkre teljesen olyan mint az ódivatú, hagyományos. Előtte kellemesen puha, nagy fehér szőnyeg terül el, egy nagy fehér kanapé, előtte kis üveg dohányzóasztallal. Hátul rálátni a fürdőre, nyitva az ajtó is, meg a lakás másik végében a háló, közötte meg valami dolgozó/edző szoba féleség ajtó nélkül, így inkább valami beugrónak tünik. Régimódi angolos hangulat uralkodik, bár nem hazudtam: Nincs elmosogatva, ergo teli a mosogató, hiába van mosogatógép (az teli tiszta edényekkel), a hálóban meg a fürdőben levetett ingeim és pár nadrág kóricál, az asztalokon meg össze-vissza könyvek vannak elhányva, valami kaotikus rendet imitálva.
-Szemben balra a fürdő, használd bátran, csak vedd le a cipőd kérlek. - Ajánlom fel, meg adok hangot egyik háklimnak is. Én is leveszem és nyitok egy kis ablakot, mert habár nincs semmi szag, de engem megnyugvással tölt el.

Könnyedén kijövünk a kocsmából, ahol már szúrtuk egyesek szemét. Még jó, hogy egy-egy sörrel el lehetett intézni a dolgot. Sosem voltam az erőszak embere, bár néha belementem egy-egy bunyóba, az még gyerekkori erőfitogtatás volt, semmi más. Szükséges rossz, így is mondhatnánk.
Felveti, merre menjünk ezután, és abban maradunk, hogy elmegyünk hozzájuk, lévén, hogy egyenlőre egyikőnkbe sem fér több sör. Belőlem, azt hiszem, inkább csapolni lehetne, csak egy cső kéne a hasamon át... Evésre gondolni sem tudok, így amikor a spagettit emlegeti, finoman kitérek. Nem sértődik meg.
Három saroknyira lakik, mondja, és úgy gondolom, azt kibírom. Nem szívesen használom a közüzemi vizeldéket. Aztán eszembe jut, amiről korábban beszélgettünk, és elnevetem magam, mert kirajzolódik előttem egy kép. Csilli-villi lakás, a mosogatóban edényhalom, szanaszét levetett ruhák... Én meg finnyáskodva szedegetem... (Nem is vagyok finnyás!) Észreveszi a mosolyomat és rákérdez. Annak ellenére, hogy nem akartam beszélni róla, csak úgy csúsznak ki belőlem a szavak:
- Vízióm volt... Én mosogattam nálad...-finomítom egy kicsit a dolgot. Talán félreérthető lenne, hogy első gondolatom az alsónadrágja volt. Továbbra is nevetgélek, éreztetve vele, hogy az egészet ne vegye komolyan, én most nem vagyok beszámítható.
A lakásához közeledve azonban mégiscsak figyelmeztet: nincs túlzott rend nála. (Ha az ember nem számít vendégre, és ezzel mentegetőzik, többnyire ilyesmi lehet a háttérben)
- Ne görcsölj rá a dologra, nem vetek rád követ- mondom neki, jókedvűen. A barátságunkat akkor se rontaná el, ha atombombát kéne robbantani nála, hogy beférjünk. -Én sem vagyok mindig toppon.
Állítom, nagyobb lakása van, mint amekkora az én házam. Tágas és nagyon fényes, hatalmas ablakokkal. Szinte azonnal beleszeretek a lakásába. Varázsa van. A dohányzóasztalon hagyott könyvekkel, a kandallóval együtt...
- Nagyon szép nálad- mondom, kicsit sután. Fogalmam sincs, hogyan lehet megdicsérni egy lakást? Megmutatja, merre van a mosdó, én meg hálásan rúgom le a cipőimet. Magamtól is levetettem volna; nálunk nem volt szokás, hogy cipőben mászkáljunk otthon. A saját otthonomban is többnyire mezítláb mászkálok.
Nem sokat időzöm a mosdóban, de őrületesen megkönnyebbülök. Úgy érzem, nem is csak másfél liter sört vizeltem ki, hanem sokkal többet (ami, lássuk be, lehetetlen, tekintve, hogy nem száradtam ki).
Kezet mosok, és visszamegyek a nappaliba. remélem, Sebastian ott vár. Nélküle nem szívesen nyúlnék semmihez, pedig nagyon izgatja a fantáziámat, hogy milyen könyvek vannak az asztalon, a polcokon, milyen zenét hallgat, milyen tárgyakkal vette körbe magát.
Nyitva van az ablak, friss, hűs levegő árad be a szobába. Ahogy meglebbenti a függönyt a szél, beletartom én is az arcom. Jól érzem magam.

-Húha igen? Akkor jössz amikor akarsz, mondtam már? - Kérdezem hatalmas vigyorral, tudom hogy nem rendet rakni jön, amúgy sem biztos, hogy hagynám, tekintve ő a vendégem.
-Az jó, az jó. De nem is tudsz, nem tartok féltéglákat otthon, előrelátó vagyok! - Kuncogok, de nem tűnik amúgy olyannak, aki leszólna a kis rendetlenségért. - Akkor jó, kínos lenne ha pedáns lennél és fintorogva foglalnál helyet nálam. - Kacagok, elképzeltem ahogy mindenféle bacilustól és porszemtől tartva söpri le előbb a kanapém, aztán ül le bizalmatlanul.
-Köszönöm, örülök ha tetszik. - Jól esik a lelkemnek, büszke vagyok erre a lakásra, mert pont olyan lett, mint amilyet mindig is akartam. És csak az enyém, tegyük hozzá, ez is fő szempont.
Amíg ő elvan a mosdóban az dohányzóasztalt próbálom lepakolni, szóval épp nézegetem hova suvasszam vissza a könyveket, mert hát rendszer, na az nem nagyon van a polcaimon.
Amúgy inkább sci-fi, krimi és nyelvkönyveim vannak, rengeteg, mondhatni, hiszen szaknyelvi fordítást is vállalok. A könyveim fele francia, de vannak művészeti könyvek is: verses kötetek, szépirodalom, útikönyvek.
Zenék közül jóval nagyobb a választék, van itt minden, komolytól a könnyűig, azon belül poptól a rockig. Bakelitből inkább komoly zenéim vannak és Edith Piaf-om van.
Filmek vannak még itt, javarészt amikről beszéltünk meg pár alap klasszikus, nem vagyok hatalmas filmnéző, ellenben drámám sok van a polcokon könyv formájában.
A kandalló fölött bekeretezve Van Gogh Csillagos éj című képe díszeleg. Van pár fénykép is, mindenféle híres épület előtt. Az egyik egy velem egykorúnak tűnő sráccal van, telibe vigyorgunk a kamerának a velencei Szent Márk bazilika előtt, másikon már négyen vagyunk, a szüleimmel a berlini Alexander téren, igaz, itt szerényen mosolygunk csak. Mütyürjeim nem nagyon vannak, inkább művirágok, amik élethűen ontják a kellemes zöld látványt.
-Nah? Két kilóval könnyebb vagy? - Viccelődöm, míg pakolok. - Ha kérsz valamit szolgáld ki magad, van tiszta pohár a látszat ellenére! - Kuncogok.

- Tudtam, hogy ki fogsz használni- replikázom nevetve. Egyszerűen nem lehet kihagyni, ez már a vérünkbe (és a kapcsolatunkba) ivódott. A libikóka ismét billenni látszik. Nevetgélünk.
- Nem, nem vagyok finnyás, úgyhogy nem csak kis rumli férne bele, de azért... vannak határaim... - mondom én is vigyorogva. Ha minden ragadna a kosztól, nem biztos, hogy szívesen mennék oda.
A lakásába érve először a fürdőszobát mutatja meg. Nagyon figyelmes tőle, hogy nem felejtette el szorongattatásomat. Én sem azzal kezdtem az időt, hogy nagyon kukkoló-üzemmódba állítsam magam, de azt rögtön levágtam, hogy hatalmas és szellős lakása van. Olyan... művészlakás-féle. Filmekben látni ilyet: hatalmas ablakok, tágas tér, fehér falak, sok-sok napfény...
A magam módján fejezem ki tetszésemet, talán kicsit sután, de mindenképpen őszintén. Ő éppen könyveket pakol egy polcra (a dohányzóasztalon most kevesebb hever), én pedig kiélvezem egy kicsit a szellőt, ami a nyitott ablakon keresztül megsimogatja bőrömet.
- De még mennyire! Mérhetetlenül megkönnyebbültem, nem csak két kilóval- rázom a fejem, a hajamba túrok. Hihetetlen milyen örömöt tud okozni az üres hólyag! Nevetgélek. És amikor felajánlja, hogy igyak valamit, mert tiszta pohara is van, szemtelenül visszakérdezek- Mégis, hol?
De aztán közelebb lépek hozzá, és azt nézem, milyen könyveket pakol vissza a polcra.
-Szabad? - mármint nézelődnöm. Nem mindenki szereti, ha tüzetesebben megnézik, milyen könyvek sorakoznak a polcain. ha belekérdeznék, talán kiderülne, nem is olvasták őket, csak dísznek vannak ott.
Sebastianról más véleményen vagyok. a könyvek egy része idegen nyelven íródott (gondolom, francia), és ahogy a könyveket rendezgeti, az is sejthető, mindegyiknek megvan a maga helye, nem csak véletlenszerűen vannak felrakva a polcra. Átfutom a könyvek gerincét, és néhány ismerős könyvbe botlom. Sajnos, sok az ismeretlen is, így nem kezdek erről beszélgetni. Még kiderülne, mennyire műveletlen vagyok...
Megakad a szemem egy fényképen. Egy fiatal sráccal van lefényképezkedve. Hasonlítanak egymáshoz, a testvére lehet.
- A testvéred? Nem is meséltél róla...- kérdezem vidáman. Mindig is irigykedve néztem azokra, akik nem egykeként nőttek fel, mint én. Úgy hittem, egy testvér olyan, mint egy elválaszthatatlan, jó barát.

-Kapsz ellenszolgáltatást! - Aztán felröhögök, ki kéne felejteni mert így öhmm.... - Főzök rád! - Az még talán menne is.
-Szóval ha tele van csótánnyal és zöld a hűtő, a ruháim pedig nedvesen rohadnak mindenfele, lehet nem jössz be? - Kérdezem tettetett felháborodással, hogy micsoda barát, kikérem magamnak, de látszik rajtam hogy enyhe hányinger fog el a saját felvetésemre, undorító...
Aztán kiderül semmi ilyen nincs, azaz semmi sem borzasztóan vészes, teljesen kibírható öklendezés mentesen.
-Hmmm, és még újságot sem vittél, gyors vagy! - Hülyéskedem.
-Ha-ha-ha... - Mondom durcás mosollyal. - A polcokon, a helyükön! Meg a mosogatógépben, nem a helyén. - Kuncogok.
Aztán közelebb jön, úgy fest nem érzi dehidradáltnak magát.
-Persze, csak nyugodtan. - Hál' istennek a cuccaimra nem vagyok finnyás. Mondjuk én arra értem hogy nyúlkálna mindenfele, nem csak nézelődne.
Aztán kicsit megállok a könyvek visszaszuszakolásában valahova, ahol éppen van nekik hely. Egyszerre önt el büszkeség és bűntudat. Leteszem a könyveket valahova befektetve és odalépek. Szeretem ezt a képet.
-Igen, az én kisöcsém, Henry. - Mosolygok a képre, azt se tudom mi lett vele. Nem igen beszéltünk, anyáék meg természetesen nem tudnak semmit. - Nem, valóban. Szerintem nagyon kedvelnéd, lököttebb mint én és remekül feltalálja magát. Azt mondta mikor legutóbb beszéltünk színészképzőbe megy, de nem tudom elkezdte-e végül. - Vallom meg neki, a családomról egy ideje nehezen nyilatkozom. De Joshua valahogy más, nála nem zavar ha kérdez.
-Teaidő van, kérsz? - Mondom aztán némileg erőtlen mosollyal, de én valóban szoktam ilyenkor teázni, szóval a konyha felé veszem az irányt egy kis Earl Gray lefőzéséhez. Ha nem is jön hallom mit mond, elvégre annyira nem nagy a lakás, hogy a csöndben ne halljam.

Sebastian hatása, hogy kinyílok, mint egy kagyló. Mintha értene a nyelvemen, mintha lelki társam lenne, pedig nem ismerem, nem mondhatom, hogy ismerem. Kissé besörözve, és rekeszizomláztól kótyagosan nevetgélek vele tovább, elképzelve, hogy mi ketten hogyan egészítenénk ki egymást. A lakására tartunk, hátsó szándék nélkül, mégis (merem hinni) teljes egyetértésben.
Megnyugtató az otthona. Olyan képet kapok róla, amit lefestett magáról, és amit elképzeltem. A mosdóba való kitérésem után a nappaliban nézek szét, az ő engedélyével és idegenvezetésével, és leginkább a személyes tárgyak azok, amik felkeltik érdeklődésemet. Hát hogy ne lenne így?
Engedélyét kérve nézek meg könyveket, CD-ket, képeket (és nem csak a festményeket), Így találok rá néhányra, amin Sebastian is szerepel, és egy másik fiú (hasonlóságuk miatt azt feltételezem, hogy a testvére).
-Henry...- ismétlem meg a nevét, amikor kimondja, és elnevetem magam, amikor azt mondja, lököttebb, mint ő- Hát lehet ezt fokozni? - csipkelődöm vele. Nekem tökéletesnek tűnik, olyannak, amilyen; nehéz elképzelni, hogy valaki még ennél is viccesebb legyen. De lehet. Én sem tudhatok mindent. - Akkor feltétlenül mutass be neki is, hármasban letaroljuk a várost!
Felvonom a szemöldököm, amikor azt mondja, az öccsét is érdekli a színház, ráadásul olyan vonalon, mint engem, azaz színészetet tanul, tanulna. Furcsa, hogy Sebastian a kérdésben olyan bizonytalan.
- Talán nem itt lakik? Vagy... nem vagytok jóban?- komolyodom el. A képre nézek megint. Nehéz elhinnem, hogy ne szeretnék egymást. Itt legalábbis még minden jó lehetett, a mosolyt, a szeretetet nem lehet megjátszani, ez a kép pedig éppen ezektől szép.
Ó, teaidő... Furcsán nézhetek rá, aztán eszembe jut, hogy angol.
- Öt órai? - pislogok a karórámra, aztán megvonom a vállam- Legyen! Szeretem a teát!

-Ühüm. - Bólintok, ő bizony. Az én legjobb barátom és testvérem. Szélesebben mosolygok, hogy nem hisz nekem. - Hát hogyne, ha engem kedvelsz őt imádnád! Bár lehet egy idő után káros lenne a nevetés, féltelek! - Mondom érzelmességet szimulálva, hogy jaj, a nevetéstől vajon kinyúvadnánk-e. De csak nem.
-Óh, hát, ha egyszer véletlen ide veti a sors, feltétlen. - Én boldog lennék. Régi és új társammal, ha mondhatok ilyet, igazán felhőtlen hülyülés lenne. Bár nem tudom Henry kérne-e belőlem. Fogalmam sincs.
-Ő Londonban maradt. Nem lakunk már együtt. - Igen, elég furcsa kimondani. De úgy éreztem már sok vagyok neki és mikor jobban lett, jobbnak láttam elmenni. Nem akartam hogy teljesen megutáljon. Így is tudom, hogy neheztel rám. Joshua kérdése kissé feszélyez, de válaszolok. - Nem tudom. Kicsit... nehéz időszakon vagyunk túl. Nem tudom hogy viseltetik irányomban. - Mondom erőtlen mosollyal, kis vállvonással fűszerezve, de inkább teát megyek csinálni. Azt se tudom mennyi az idő, de akár öt is lehet.
-Remek! Az én emberem vagy, remélem ittál már rendeset is, nem csak a filtereseket! - Mosolyok, nekem nincs filteres teám, mindet dobozban vettem, kimérve. Ki is mérek egy adagot egy teafű-áztató kanálba, majd leforrázom a vízzel. Megismétlem, aztán elpepecselek a tejjel, meg tejszínnel, citromlével, cukorral, pakolgatom egy tálcára őket, legalábbis mintha teázói felszolgáló lennék.
De hát készen leszek, rakok még rendes kanalakat is meg egy üres kistányért a teafűnek és átviszem a dohányzó asztalra, ahol már van hely neki.
-Nem tudom mivel iszod, hoztam mindent. - Mosolygok rá. Nem szoktam ilyenkor teázni, de most kellett valami.
-És te egyedül élsz, vagy másokkal összeköltözve? - Gondolok itt valami albérletre, ahol több hasonló sráccal lakik. A barátnőjével még tuti nem tartanak ott.

Ahogy a képeket nézegetem, érdekes dolgot fedezek fel. Megerősíti feltételezésemet, hogy a testvéréről találtam képet, s aztán róla kezdünk beszélgetni. Szinte hihetetlen, amit róla állít, de erősködik, hogy igaz; mármint, hogy viccesebb lenne, mint ő.
- Gondolod? - nehezen hiszem el, hogy lenne ember a földön, akit jobban kedvelhetnék Sebastiannal, de lehet csak azért, mert még soha ezelőtt nem sikerült ilyen közel kerülnöm senkihez. (Heily más. Ő lány.) Én mégis tagadólag rázom a fejem. A nevetés meg nem lehet káros. Az izomlázba eddig senki sem halt bele.
Nagyon is érdekel a testvére, szívesen ismerném meg őt is. Ennek hangot is adok. Akár már ma is képes lennék folytatni a tivornyázást, hármasban, de mint kiderül, nem lakik a városban. Még csak nem is Amerikában.
- Oh, értem- fogom kicsit vissza magam. Sebastian ugyan mosolyog még, de az érzelmei mintha megváltoztak volna. Kicsit félszegnek tűnik. Elfojtott érzelmek lehetnek a hátérben. Mi történhetett? Összevesztek? Nehéz elképzelni, hogy Sebastiannal ne lehessen kijönni. Az egész nap történései kavarognak a fejemben, vad teóriákat gyártok... A fantáziám lelőhetetlen. Sebastian érzékenyen reagál rá, vagy csak magától is válaszolna ki nem mondott kérdésemre, elárulja, hogy nincsenek most túlzottan jóban.
- Nem is ... nem is beszéltek egymással?- Még egyszer a képre nézek. Nekem úgy tűnik, teljes az összhang. Nem kérdés, hogy szeretik egymást. Ott még szeretik egymást.
Nekem nincs testvérem, nehéz elképzelnem, mi az, ami testvéreket elválaszthat egymástól. De azt tudom, az édesanyám engem is elhagyott. Lehetséges nem szeretni valakit, aki a vérünk? Saját tapasztalatból azt mondom, lehet. Bár az én helyzetem merőben más. Én szinte nem is ismertem az anyámat, ők pedig láthatóan felnőttkorukig jóban voltak.
Sebastian a teára tereli a témát, finoman jelezve, hogy nem akar most beszélni erről. Máris bánom, hogy ilyen kíváncsi voltam. Figyelmeztetem magam, hogy vannak határaim, most az egyiket elértem, forduljak gyorsan vissza. Mint Heily és a neve, vagy a barátnője... Mindenkinek van Achilles sarka.
- Rendeset? Úgy érted, igazi angol teát? Szerintem, olyat még nem ittam...- húzogatom a vállam. A filteresben nem rendes teafű van? Szerény műveltségemből csak annyira futja, hogy tudom, az ötórai teázás az angoloktól ered. De lehet hogy keverem a szezont a fazonnal.
Míg a könyveit nézegetem, ő elkészíti a teát a konyhában. Nem kell utána mennem, hogy lássam, mit csinál, mert a konyha és a nappali össze van nyitva. Tej, tejszín? Teához? Hajaj, nem tudom, mit fog ehhez szólni a gyomrom, bár a sör nagy része a hólyagomat is elhagyta. Sebastian viszonylag gyorsan elkészül. Mindent tálcára rakva hoz a nappaliba, és én közelebb lépek a dohányzó asztalhoz, hogy leüljek mellé.
- Nem bánod, ha a földre ülök? Csábítóan puha ez a szőnyeg...- ha megengedi, oda huppanok. Aztán rá bízom, hogy ízesítse be a teámat, nem akarom elárulni, fogalmam sincs, mit mivel lehet keverni. Közben megint beszélgetünk.
- Vettem egy kis házat...- mondom neki csendesebben és kissé feszengve- Alapterületre és magasságra is kisebb, mint a lakásod, pedig az emeletes- harapom be a szám. - Egyedül lakom benne, és ha egyszer családom lesz, biztosan le is cserélem, de egyenlőre megteszi.
Figyelem, hogyan keveri be a teám, és amikor a tejszínt önti bele, kissé megkordul a gyomrom. Enyhe
borzongás fut át rajtam, hogy nekem most ezt az érdekes színű valamit kell majd meginnom, de bízom Sebastianban. Magának éppen úgy keveri ki a teát, nem akar átverni. Nem mintha feltételeztem volna róla, hogy rosszat akarna nekem.

-Tudom. - Mosolygok, valami különös melegség fog el, ha Henryről beszélhetek. Ha akarnám sem tudnám titkolni, hogy fontos része az életemnek.
-Áh hidd el, a sok nevetés nagyon tud fájni. Csikiztek már meg úgy istenesen? - Vigyorgok aztán már rá, hogy rázza a fejét.
Bólintok, ha érti az jó.
-Hát... ritkán. - Nem, Joshuának nehéz valótlant állítanom. - Nem, nem mondhatnám. Általában rosszkor hívjuk egymást, tudod, az időeltolódás, meg minden. - Jó azért az a 8 óra nem kikerülhetetlen, de... - Egy ideig próbálkoztunk, de aztán... elmaradt. - Mondom, de a szomorúság, ha elfojtva is de kicseng a hangomból. Amúgy a képen olyan tizenhat évesnek tűnünk, hiába voltam én akkor már húsz, Henry meg még csak tizenöt.
-Aha! - Mosolyodom el, hamar túllépek a kusza gondolataimon. - Szóval itt az ideje, nem ittál még teát, amíg a hazait meg nem kóstoltad. Már nekem hazait, de érted. - Kuncogok, a teakészítés lefoglal, fontoskodhatok meg tüsténtkedhetek Joshuának, az valami értelmet a percnek, nem csak üres bambulás és merengés lesz.
-Hmm? Jah... nem, csak tessék. - Mosolygok, fura hogy a földre dobja le magát, de nem zavar. Néha én is ücsörgök ott, ha nem a kanapéból akarom a valódinak tűnő lángokat nézni a kandallóban.
Ahogy elnézem nem tudja hogy ízesítse a teát... hajjaj, ki kell kupálnom drága barátomat. Öntök egy kevés tejszínt a két bögrébe, neki teszek bele egy egész kicsi cukrot is, az jobban kihozza neki az ízét, úgy nyújtom.
-Ha nem ízlik, kiöntjük és kapsz forró limonádét. - Vigyorgok rá, utálok citromot meg cukrot rakni a teába, mert teljesen megöli az ízét. De sokan csak így isszák meg. Botrány.
Aztán figyelem mit válaszol a kérdésemre.
-Ez remek hír, nagyon otthonos lehet! - Én imádom ha tágas egy lakás, de a kisebbek, ha jól vannak berendezve, sokkal inkább keltenek otthonos hangulatot mint a tágasak, amik éppen egy magazin valamelyik oldaláról másztak le üresség-keltő hangulatukkal. - Galériás? - Valahogy nehéz elképzelnem hogy ha nagyon kicsi, ahogy állítja akkor emeletes. De lehet tévedek.
-Mikor a családdal kisebb falvakban voltunk és estére megszálltunk valahol, akkor általában lehetett kibérelni ilyen kis házikókat. Amiben kevés a helyiség és zsúfolt hangulatot kelt, ha tele akarod pakolni. Imádtam őket. - Mosolygok rá. - Volt egy sajátos hangulatuk és az öcsémmel sem zavart, hogy osztozkodnom kellett. Jobb is volt, mint otthon, ahol saját szobánk volt. Szép emlékeim vannak az ilyen házakkal, a tied is biztos nagyon lakályos. - Mosolygok, valahogy annyira illik Joshuához, hogy egy kis meghitt otthona legyen. Olyan... takaros. Igen ez jó szó.
Aztán figyelem a reakcióját a tejszínre, kuncogok, mintha valami futurisztikus dolgot akarnék kipróbáltatni vele.
-Hidd el, a tejszíntől kevésbé lesz karcos a tea íze, krémesebb így. Nem lesznek fura kinövéseid ha így iszod. Ez egy erős fekete tea, szerintem így kellemesebb. - Biztatom kicsit, vicces hogy az amerikaiak hogy tudnak ódzkodni a tejes teától! Mondjuk sok más helyen is.
-Tudtad hogy Tibetben a tea az örökké tartó kapcsolatokat szimbolizálja? - Mosolygok rá, ez most csak eszembe jutott. Lehet hülyeségnek fogja tartani, vagy ilyesmi, de nem baj.

Henryről, a testvéréről kezdünk beszélgetni, és rögtön vágom, hogy nagyon szereti. Azt állítja, viccesebb, mint ő, pedig szerintem nehezen lehet őt fölülmúlni.
- Nem, még nem...- vallom be félszegen. Ki csikizett volna? A mama?
Gyorsan kiderül azonban, hogy a kapcsolatuk már nem olyan rózsás, mint azon a fényképen, bár az okáról nem beszél. Foghatnám arra, hogy távol vannak egymástól, hiszen kiderül, Henry még Angliában él, de ez nekem inkább következménynek tűnik. Szóval, hogy azért jött Amerikába, mert megromlott a kapcsolata a testvérével. Azt is sejteni véle, ennek a testvére az oka, nem Sebastian.
- Mennyivel fiatalabb nálad?- kérdezem. Nem tűnik soknak, de a látszat néha csal.
Aztán kiderül, telefonon sem tartják igazán a kapcsolatot, és érezhetően szomorúbb lesz a hangulat, bár Sebastian töretlenül próbál mosolyogni. Jobbnak látom visszavonulni, bár abban megegyezünk, hogy -ha alkalom adódik rá- hármasban is elmegyünk bulizni.
Teára invitál, és én elfogadom. Azt hiszem, még sosem ittam igazi, angol(os) teát. Bár először meglep, mi mindent hoz be magával a tálcán, feltétlenül bízok benne. Én igen. A gyomorom finoman vibrál.
Megengedi, hogy a szőnyegre telepedjek, és én vidáman ülök le oda. Ez így nekem nagyon kényelmes, szeretek a földön ülni. Egy pillanatra sem veszem le a szemem, úgy nézem minden mozdulatát, mintha megbabonázott volna. Lényegében így is van. Tetszik, ahogy a csészéket fogja, forgatja, ahogy a tejszínt és a vizet kiönti... Látszik, hogy nem először csinálja. Nem csak az ivásnak van hagyománya, hanem a tea elkészítésének is, rá bízom, hogy elkészítse az enyémet. Én biztos elbénáznám.
Elém teszi a teát, érdekes, telt, sűrű, tejeskávé színe van... Kavargatom, és közben arról kérdez, én milyen körülmények között lakom. beszélek neki a házról, amit vettem, de úgy tűnik, nem voltam elég pontos.
- Nem, nem galériás. Van egy második szint az első felett. Azt most raktárnak használom. Én csak a földszintet lakom be, de nekem annyi tökéletesen megfelel. Nekem elég- először azt hittem, ki tudom majd használni a másik szintet is, de aztán több lett a motyó, mint ahogy számítottam, és lassan felemésztette a szobákat a sok doboz.  
Látom, hogy próbálja elképzelni, és megmosolyogtat, hogy otthonosnak véli. Szerintem nem a leírásom miatt gondolja így, de ezt a véleményem megtartom magamnak.
- Majd eljössz és megnézed- mondom, teljes természetességgel. Semmi kifogásom nem lenne, hogy eljöjjön.
Meghat, ahogy a régebbi időkről beszél, megint a testvére jut eszébe. nem akarom feltűnően bámulni, ezért inkább a teát fürkészem, kavargatom. Barátkozom vele. Kinevet. Érzem a hangján, pedig nem teszi szóvá, milyen jól szórakozik rajtam.
- Oké, nyugi, nem ijeszt meg egy csésze tea- nevetek fel idegesen. Milyen kinövésekről beszél? Röhögcsélek.
- Öröké tartó kapcsolat? - kerekedik ki a szemem- Örök barátság, örök szerelem? - Jól értem, ezt sugallja? Nem bánnám, ha ilyen barátom lenne az életem végéig, mint ő. - Van ennek valami formai kritériuma? Mondjuk, mint tegeződésnél a pertu? Vagy a koccintás? - kérdem őszintén. Lehetséges, közben össze kell fűzni az ujjainkat. Vagy a lábunkat kell egymásra tenni... Tudom én? Bevállalnám...
megvárom a válaszát, és akkurátusan inni kezdem a teát. Óvatos kortyot veszek a számba, és lágyan ízlelgetem. Az első, ami eszembe jut: tejkaramella. Gyerekkoromban ettem utoljára. Kellemes emlékeket idéz. Finom, forró, édes, lágy...
- Ez nagyon finom!- csillan a szemem Sebastianra. - Köszönöm szépen!

-Áh, ez sok mindent megmagyaráz. Na majd egyszer letámadlak, akkor megtudod. - Mondom gonosz vigyorral, bár ha nem csikis elég meleg felhangja lesz, de hátha az. Egyszer mindenkinek meg kell tapasztalni, milyen majd' beledögleni a nevetésbe.
-Öt esztendővel. De nem érezni. - Teszem hozzá a kor megadásához, mert hát ő idősebbnek néz ki én meg fiatalabbnak. Vicces felállás. - Szerintem egykorúak lehettek. Mennyi vagy? - Érdeklődöm meg, nem dereng hogy beszéltünk volna erről. Olyan 22 körülire teszem Josht.
-Áh, de érdekes. - Emeletes ház, van valami varázsa, bár nálunk nem divat odahaza annyira, mint Amerikában. - Végül is egy padlás hasznos. Jó ez nem az, de olyan. - Mosolygok.
-Örömmel. - Kedves hogy meghív, szerencsésnek érzem magam hogy megszólított és most itt van. Jó érzés kötetlenül beszélgetni. Azt hiszem ez az állapot nagyon hiányzott.
-Biztos? Lehet nem is tej van benne, hanem bájital, átmosom az agyad. - Cukkolom tovább, de nagyon viccesnek tartom, hogy méregeti a finom löttyöt.
-Hát utóbbit csak szeretnéd! - Nevetek rá. - Amúgy igen. Bármilyen. De szerintem inkább a barátság. - Teáztam már lánnyal, de nem találtam meg az igazit. Viszont sok fiú barátom volt, akikkel jól elvoltam, például az egyetemen, jó emlékeim vannak ezzel kapcsolatban.
-Hmm... fogalmam sincs, csak annyit tudok, hogy náluk a teával való kínálás néha még az üdvözlést is megelőzi. Ha beteg valaki akkor is ezt viszik, hogy mihamarabb meggyógyuljon az illető. De ők vajjal isszák a teát, szerintem nem örülnél ha vajas teát vinnék. - Vigyorgok rá, de nem tudom mik ott a szokások, ezt is csak úgy olvastam, mint valami érdekesség.
Aztán fürkészem az arcát, vajon takaríthatom-e az asztalt, vagy benn marad. De halkan nevetek, látszik, hogy örülök hogy ízlik neki.
-Nagyon szívesen. Örülök ha ízlik! Nah, tudtam valami újat mutatni én is! - Kuncogok, tényleg jó érzés.
Én is belekortyolok a sajátomba, nem volt rossz ötlet tőlem, még ha amolyan kibúvóként is szolgált eleinte. Kellemes most ez az ízvilág, újra elengedem magam, bár annyira nem voltam feszült mondjuk.

Hogy a nevetés fáj, azt már most is érzékelem. Sebastian szerint viszont egy alapos csikizés kell hozzá. Nekem már most is bizseregnek a rekeszizmaim, a gyomrom is feszesebb, mint szokott. Bár az lehet, hogy a sörtől volt (van). Mindegy, rábólintok. Csikizzen meg, ha akar. Egyszer mindent ki kell próbálni.
A testvéréről beszélünk, és meglep, hogy vele egykorúnak ítél. Ha az öccse öt évvel fiatalabb nála... Nem, szinte lehetetlen, hogy ő közel járna a harminchoz.
- Huszonhárom. Szeptemberben leszek huszonnégy. És te? Nem nézlek huszonnyolcnak... - mondom ki őszintén. Bár az én korom is megtévesztő, vajon ő mennyinek saccolt?
Megkérdezte, így beszélek neki a házról, ahol lakom, és mulattat, milyen érdekesnek tartja. Azt feltételezi, sosem lakott emeletes házban. Meghívom magamhoz. Őszintének tűnik, ahogy elfogadja.
- A számod már megvan, a címed tudom..., már ki sem tudsz kerülni- ugratom. Bár volt már néhány tévedés az életemben, és biztosan lesz is még néhány, szeretném, ha ennek az embernek szerepe lenne az életemben. Nem csak ma.
Teázni kezdünk, és mulat rajtam, ahogy a teát kavargatom.
- Bájital? Vajon milyet alkalmaznál, ha mégis "mérgezni" akarnál vele? - Tessék. Erre varrjon gombot! Ha már eszébe jutott a bájital, tudni szeretném, mit is szeretne tőlem. Ez az "átmosom az agyad" nem egészen konkrét. Mosolygok, ahogy a számhoz emelem a teáscsészét. Nem félek én attól, hogy rossz íze lesz. Ízlett a sör is, amit ő választott.
Megoszt velem egy tibeti szokást, véleményt és megint elneveti magát, ahogy visszakérdezek. Először le sem esik, hogy magára veszi a dolgot, aztán úgy érzem, adni kell alá a lovat:
- De még mennyire! És az előbbit is- kacsintok rá- ha bevállalnád az operációt....- Ha nő volna... Igen, a személyisége, a humora biztosan nagyon tetszene nekem. A vonásai sem rosszak... Hát miért nem nő? Istenem, hol az a lány, aki hozzám való? Leteszem a csészémet, mielőtt kilötyögtetném a teát, úgy nevetek.
- Oké, maradunk a barátságnál. Örülnék, őszintén- mondom neki komolyabban, amikor elcsendesedek. Nagyon vicces ez a srác. Bírom, hogy veszi a lapot. Egészen el tudom magam engedni a társaságában.
Marad a tea a téma, és arról beszélgetünk még. Különböző szokásokat oszt meg velem, és arra bólogatok, hogy a betegeket is teával kínálják, viszont felvonom a szemöldököm, amikor arról mesél, valahol vajat tesznek a teába.
- Vajat, komolyan?- a kérdésem költői. Inkább megdöbbenésemnek adok hangot, és nem nagyon akarom tudni a részleteket. Bár ez a tejszínes történet is furcsának tűnt, az ízvilág azonban... Hmmm...Gyerekkoromat idézi.
Belebújunk a csészéinkbe, óvatosan kortyolgatva a forró italt. Szokatlan, hogy csend van közöttünk. Halvány félelem motoszkál bennem, hogy talán máris a terhére vagyok, de nem akarok erre rákérdezni. Rosszul esne, ha igent mondana. Inkább nekem kéne egy kifogás, hogy elmehessek, mielőtt kidobna. Milyen hülye vagyok!
- Sebastian...- szólítom meg, mikor leteszem az üres csészém a tálcára- Van terved ma estére?
Ez így jó... Udvariasan tudomásomra hozhatja, ha azt szeretné, hogy elmenjek. Ha közömbös marad, még mindig dönthetek úgy én, hogy -mondjuk a szereptanulásra hivatkozva- el kell mennem. Nem látom gyászosnak a dolgot, hiszen zsebemben a száma, bármikor elhívhatom magamhoz, de nem szeretnék a terhére lenni. Mama megölne érte.

Áh, túl békésen fogadja a fenyegetésem, tényleg nem tudja miről beszélek. Na majd ha rájön!
-Akkor egy évvel idősebb vagy mint gondoltam. - Mosolygok rá, majd sokat sejtetően elvigyorodom. - Novemberben leszek huszonnyolc. Tudom, nem látszik... - Kuncogok. Közben meg megjegyzem, hogy szeptemberben bulizunk.
-Húha... az ügyfelek nem fognak örülni hogy számot váltok és székhelyet. - Szívom a fogam, hogy basszus, durva lesz, de aztán csak röhögök.
-Olyat, amitől minden szar poénomon röhögni fogsz és folyamatosan, minden formában hangosan kimondod a férfi nemi szerv szlengesebb formáit éééés még büszke is leszel ezekre. - Mondom bazsalyogva vigyorogva, de csak ugratom. Főleg mert ahogy elnéztem a káromkodástól teljesen kész van.
-Miért én legyek kifordított tökű? Ha szeretsz, fogadj el önmagamként! A pucsító szerepet meg majd cserélgetjük! - Vigyorgok rá, úristen, ha valaki hallaná az egész napos beszélgetésünk, tuti melegnek gondolna minket. No sebaj, az se érdekelne túlzottan, elvégre lett egy jó fej haverom, nekem több se kell.
-Detto. - Én is örülnék, nem véletlen mondtam, ha burkoltan is fogalmaztam meg.
-Jah, valami ottanit, asszem meg is sózzák a teát. Szóval szerintem a tej semmiség! De ha láttad a Hét év Tibetben című filmet Brad Pittel, ott is benne van ha jó emlékszem. - Mosolygok rá, az nem egy rossz film tényleg. Azt meg nem olvastam le rendesen az arcáról hogy nem akart többet tudni erről a "szentségtörésről".
Iszogatjuk a teát, engem nem feszélyez a beállt csend, sőt. Kellemes hogy nem kell folyamatosan produkálnom magam, ő akkor is elvan velem.
-Hmm? - Kérdezem letéve a csészét, nézek rá, mit szeretne. Aztán elmosolyodom. - Pizsiparti az új haverommal? - Kuncogok, vicces lenne, bár talán már kinőttünk ebből. Talán. - Nincs, a fordítást át tudom tolni holnapra, meg csak holnap megyek a rádióba. Ráérek. - Mosolygok, bár sokáig nem tudok fenn maradni, mert alig aludtam és nekem nagy az alvás igényem, ha nem is látszik feltétlen. - Miért kérded? Eszedbe jutott valami jó program? Vagy láttál valami filmet ami érdekel? - Biccentek a DVD-k fele. Nekem eszembe se jut hogy a csend feszélyezte.

Nem félek semmi újat kipróbálni Sebastiannal. Nem hiszem, hogy a csikizésbe bele lehet halni. Ráadásul olyasmiről sem hallottam, hogy ez erkölcstelen dolog lenne, úgyhogy semmit sem árthat nekem. (Lehet, ha így volna, akkor is bevállalnám.)
Elképedek, amikor azt mondja, huszonnyolc éves. Az kevésbé lep meg, hogy ő közel eltalálja a korom, most valóban úgy festek, mint egy gondtalan főiskolás. Ő biztosan nem lepődik már meg, hogy fiatalabbnak nézik. Azt hiszem, jó génjei vannak. Bár a testvére... Azon a képen nem tűnik úgy, mintha öt év lenne közöttük. Mindegy. Nem vagyunk egyformák.
Tovább évődünk egymással, ahogy arról beszélünk, majd egyszer eljön hozzám. Nagyon gáz lenne, ha azonnal meghívnám, ezért burkolt megjegyzést teszek a jövőre nézve, közben ugratva őt, és ugyanígy válaszol is. Hihetetlen a pasi. Tudom, hogy viccel, én is elnevetem magam, és megpróbálok mégis "komolyan" reagálni...
- Még a rádiót is otthagynád miattam? - Vannak még lehetőségeim, hogyan találjam meg, ha netán eszébe jutna menekülni előlem. A fordítói tevékenységét még nem is említettem.
Teázgatunk, nevetgél rajtam, húz. Szerencse, hogy nincs tea a számban éppen.
- A nevetéssel semmi baj nincs. Kevesled?- A magam részéről én régen nevettem már ennyit. De úgy tűnik, ő még ennél is többhöz van hozzászokva. Én nagyon bírom a humorát. Lett volna valami, amin elsiklottam? A biztosítékot mégsem ez veri ki.
- Úgy érted, szeretnéd hallani, hogy a péniszt és a szinonimáit emlegetem?- forgatom meg a szemem. Pontosan értem, hogy mire céloz. Azt hiszem, most pirulok el először, amióta nála vagyok. Vagy vele. Ez most nem véletlen nyelv és szóhasználat. Mintha szándékosan provokálna, hogy olyan szavakat mondjak ki, amiről tudja, hogy nekem kínos. A szemembe húzom a hajam. Legszívesebben elbújnék. Ez most nagyon ciki. De aztán megrázom a fejem, ki a szememből a hajam, és farkasszemet nézek vele.
- Lássuk csak...- és úgy fogom fel, mint egy helyzetgyakorlatot. Sorolni kezdem- hímvessző, hímtag, fütyülő, fütyi, kukac, bájdorong, hancúrléc, fallosz, lingam, kuki, fütykös, himbilimbi, pucu, pöcörő, puca, férfi nemiszerv, bögyörő, cerka, nemi végtag, nyeles aszpirin, bőrös virsli, szerszám, biga, örömrúd, férfiasság, fasz...
Lehajtom a fejem. Jézusom. Nagy levegőt veszek, aztán ismét felnézek rá. Vajon elégedett? Mit ér meg nekem az ő barátsága? Néhány szót kimondani nem nagy ár. Akkor se, ha nem szokásom ilyesmit kimondani. Más világot élünk, alkalmazkodni kell ehhez.
A teáról beszélgetve az is szóba kerül, mi mindent jelent a szokás. Tulajdonképpen örülnöm kéne; ha jól belegondolok, ez akár azt is jelentheti, hogy felkínálja nekem az örök barátságát. Vigyorogva kapaszkodom mégis a második lehetőségbe, mert az úgy viccesebb.
- Bármennyire kedvellek, barátom, nem leszek miattad nő- rázom a fejem nevetve. A másik célzását elengedem a fülem mellett. Biztos nem gondolta "úgy". Észrevettem volna, ha meleg, nem? Még az is eszembe jut, hogyan reagált arra, amikor az állára adtam egy puszit. Ha meleg lenne, kihasználta volna a lehetőséget, és lekap. Nem, győzöm meg magam. Biztosan nem meleg. Még a feltételezés is nevetséges.
A barátságunk azonban megpecsételődött. Nem csak célzások által, nyíltan is. Nem is kell erről többet beszélni. Annál inkább a teáról. Meg a vajról.
- Láttam... Sok évvel ezelőtt, de erre a jelenetre nem emlékszem- töröm a fejem. - Viszont Brad Pitt egész helyes volt szőkén, nem gondolod?- ugratom megint. Mint nyulat, a bokorból. Nyíltan nevetek, rázkódik a vállam. Remélem, semmi sértő nincs abban, amit mondtam vagy kérdeztem.
Elmerülünk a teázásban. Tényleg kellemes a tea, a vajkaramellára emlékeztető íztől kicsit el is komolyodom, hiszen a gyermekkorom jut róla eszembe, arról a nagyiék... És hogy már nem lehetnek velem. Furcsa, hogy ő sem beszél, megszoktam már, hogy nem hagy téma nélkül, mindig eszébe jut valami... és mindig nevetés a vége.
Úgy tűnik, megint billent a mérleghinta. Talán komolyabbra kellene fordítani a szót. Vagy le kellene lépni. Illene? Hogyan kérdezzem meg, zavarom-e? Legegyszerűbb utat választva, megkérdezem, van-e programja estére. Ez így nem tűnik erőszakosnak. remélem. Néha olyan vagyok, mint egy éretlen tini.
Hízeleg, hogy -bár lenne dolga- jelzi, hajlandó miattam azt elhalasztani. Ha tudná, hogy nekem is szöveget kellene tanulnom, talán két lábbal rugdosna ki. De nekem sem akaródzik menni. Frissít a társasága, véremet pezsdíti a humora. Hiányérzet töltene el, ha ezt a sok nevetést nem vezetnénk le valahogyan. Vagy nem folytatnánk. Jól esik nevetni.
- Pizsiparti?- felkapom a fejem. Arra kér, aludjak itt? Sosem volt részem ilyesmiben. Lányokat hallottam erről sutyorogni anno a suliban. Kitárgyalták a fiúkat, a tanárokat, együtt sikítoztak horror filmeken vagy néztek meg ijedezve valami pornót. Ennyi jutott el hozzám belőle, ezekből a partikból. De a fiúk mit csinálnak? Ugyanezt, pepitában?
- Öhm... nincs is nálam pizsama- dünnyögöm, és azon gondolkodom, megint ugrat-e. Fogalmam sincs.
- Nem, semmi konkrét- vonogatom a vállam. Ezek után már biztos nem mondom el neki, hogy azt hittem, unja a társaságom. kapok a lehetőségen, amit felajánl, mármint a DVD-kel kapcsolatban. Fogalmam sincs, milyen filmjei vannak- Mit ajánlasz? - inkább visszadobom a labdát. Ha nem is biztos, hogy itt töltöm az éjszakát, szívesen nézek meg vele akármit. Talán közben kielemeznénk a filmet is, a sztorit is, a színészeket is.... Többet megtudhatnék róla, az ízléséről... Érdekel.

Kuncogok halkan, hogy meglepem a korommal, mindig jót szórakozom ezen. Nem is tudom miért.
-Persze, csak másodállás. - Legyintek könnyedén, szeretem, de ha valami vagy valaki fontosabb miatt mellőznöm kéne, nem zavarna. Mondjuk Joshua elől nem szándékozom menekülni, szóval nem kell félnie, felolvasom a híreket neki is ugyan úgy ahogy eddig is.
-Nem, de abból sosem elég, lehet rám unsz, kell a biztosíték. - Vigyorgok rá, nem gondolom komolyan. És bizakodó vagyok afelől is ha eddig nem unt rám, később sem fog.
-Hát, ha nem is a leghőbb vágyam, azért megnézném hogy elkáromkodod magad, úgy istenesen. Nem csak annyit mondasz pirongva, hogy pénisz. - Vigyorgok rá, közelebb is hajolok, heccelem. Ó, de elpirul, hát ez marha vicces! - Jól áll a piros, kiemeli a szemed kékjét. - Vigyorgok rá tovább, szekálós fajta vagyok, de nem tudom Joshua meddig érzi poénnak, így csínján bánok vele. Elvégre nem bántani akarom, csak cukkolni. De ahogy a szemébe húzza a haját kész leszek. Beszívom az ajkam és odahajolok hogy összeborzoljam a haját a fején vigyorogva. Nehogy beszeppenjen itt nekem teljesen.
Erre összeszedi magát, vágok egy "nah, mi lelt, mondjad, halljuk" fejet, majd némán rázkódom a nevetéstől, ahogy sorolja.
-A végére kezdtél belejönni, de ezek túl kedves jelzők, ugye tudod? Én mint fordító már csak meg tudom állapítani, szóval a farok, pöcs még igazán odakívánkozik! - Vigyorgok rá szüntelen, haláli! - Lehet téged a tejes tea jobban felbátorítana mint a sör? Hmmm... - Harapok a számba, hogy ne nevessem már ki, de olyan vicces ahogy szemérmeskedik. Főleg előttem...
-Ahh... ki tudja, még a végén szerelmes is lettem volna. Hát... akkor várok tovább. - Mondom szomorú hangon, lehajtott fejjel, de somolygok a gondosan leborotvált bajszom alatt.
Hú egy pillanatra rámeredek, hogy komolyan kérdezte-e hogy a Piti fiú helyes volt e szöszkén, de aztán csak nevetek.
-Én nekem a Trójába jön be, ott tök macsó. - Bólogatok összepréselt ajkakkal, majd nevetek vele, komolyan, ha most nem válunk buzikká akkor sosem.
-Hát... tudom nem hoztál, tudok adni. - Viccelődöm, bár valóban tudok neki adni. Igaz, felsőt nem, mert félmeztelen alszom, de pólóim vannak. - De ha akarsz maradhatsz, nem zavarsz. Tényleg. - Vonok vállat. Látom az arcán, hogy talán komolyan vett, ami nem baj. Ki tudja milyen messze lakik, és habár szeretek este is kocsikázni, de kényelmesebb kialudni magam.
-Hmmm... javarészt krimi és sci-fi filmjeim vannak, de például az említett Brad Pittes filmek is megvannak. Aztán... mi van még ott. - Dőlök ki arra a kezemre támaszkodva, éljen a lencse, ellátok oda, még az apró betűt is! Akinek jó a szeme, nem tudja milyen áldás a szemüveg és a többi. - 200 éves ember, Mátrix, Eredet, Kapcsolat, csúcshatás, 12 dühös ember, Hetedik, Az ördög ügyvédje, Sunshine, Ragyogás, Amerika história X... van mindenféle filmem. - Régi vágású vagyok, szeretem megvenni amit szeretek, vagy csak random lekapni valamit a boltban a polcról.
-Érdekel valamelyik? Vagy valami más? Lehet megvan, csak beleolvastam. - Mosolygok rá. - Ó, a Sok hűhó semmiért is megvan, az egész jó filmben is. - Kuncogok, eszembe jutott belőle Benedek, akit ajánlottam neki.

Á, képes lenne mindent itt hagyni, ha fenyegetve érezné magát! De én nem akarom fenyegetni! Eszébe ne jusson elmenni... Akármennyire röhejes az ötlet, kicsit ijesztő is. Vissza kell fognom magam, hogy ne kezdjem győzködni, én nem fogom zaklatni. Nincs erre szükség...
- Okoztál ma már meglepetéseket, szerintem ezután is fogsz. Ha nem is röhögjük magunkat mindig halálra, unatkozni sosem fogunk, szerintem- mondom magabiztosan, a teát kevergetve.
Számomra furcsa, hogy felemlegeti azt a sörözőbéli epizódot, amikor... Szóval, talán azt hiszi, prűd vagyok, vagy ilyesmi. Nos, nem tudom, micsoda ez, talán csak a nevelés hatása, de mi sosem beszéltünk ilyesmiről fennhangon otthon. A nagyszüleim szigorúak voltak, de a suliból nem tiltottak el, ott aztán ragadt rám egy s más, viszont az irántuk való tiszteletem lehetetlenné tette, hogy másképp beszéljek előttük, mint másokkal. Így hát nem vagyok az a fajta, aki káromkodik, mint egy kocsis. Még akkor se, ha nagyon felhúznak. Bár arra is ritkán volt példa.
- Istenes káromkodás? Nem gondolod, hogy ez önmagában ellentmondás? Isten sosem káromkodott, és maga sem tűri meg az otromba beszédet!- ezt akár mama is mondhatta volna. Hogy elvegyem a szavaim komolyságát, kicsit megvonom a vállam. De azért a pirulás nem marad el, el is bújok (struccpolitika; hiszen, azzal, hogy én nem látom, ő még tökéletesen lát engem). Annyira finom az érintése, nem is vagyok benne biztos, nem csak én képzeltem-e, aztán sorolni kezdem neki a szavakat, ami a eszembe jut a "családi örökségről"... Nem vitás, hogy zavarban vagyok, pedig nem használok olyan szavakat, amik biztosan kivernék a biztosítékot, ha a nagyszüleim hallanák (de már nem is hallják, soha, soha... soha!)
Sebastian pedig csak nevet. Először talán nem is esik jól, úgy tűnik, kiröhög, remekül szórakozik rajtam, de aztán elhessegetem a fekete felhőimet, és csak elhúzom a szám, amikor azt mondja, ezek túl kedves szinonimák voltak.
- Farok, pöcs... jegyzem- mondom, sokkal halkabban, de nehogy azt higgye már, teljesen beijedtem!- Ez még a sör hatása. A vizes része kijött, az alkohol meg töményen a fejembe szállt- vonom meg a vállam. Fogja csak arra, hogy becsíptem. Kit érdekel? Sóhajtok. A barátságáért még többet is megtennék. Képes lennék ... káromkodni is! ()
A teáról beszélgetve egy tibeti anekdotát (?) oszt meg velem, és ezen elindulva még a nemi átváltozás is szóba kerül. Melyikünkből legyen nő. Nos... Ez már egy olyan kategória, amit senki kedvéért nem vállalnék bele. Egy végleges átalakító műtét abszolút nem fér bele a terveimbe!
- Mire? A szerelemre? - remélem, tényleg nem vette a fejébe, hogy valaha is mi egy pár leszünk.
Már-már elbizonytalanít, aztán mindig oda jutok, hülyít. Szórakozik. Talán ki is élvezi, hogy ilyen hiszékeny vagyok, vagy csak a humora miatt nem fékezi kellőképpen a nyelvét. De az az igazság, olyan megnyerő, olyan felszabadító a társaságában lenni, hogy mindezeket elnézem neki.
- Ezek után százszor is meggondolom, meghívjalak-e, ha egyszer véletlenül mégis női szerepet osztanának rám- próbálok csipkelődni én is. valahogyan. A magam módján. Ha ez nem jön be, próbálom más módszerrel, és mg Brad Prittet is bevetem (ha már Tibet), és tulajdonképpen meglep, hogy bevallja, tetszik neki a pasas. A legtöbben be nem vallanák ("hogyne, azt mondanák, buzi vagyok, hogy egy másik pasas tetszik nekem!").
- Ah, macsó...- kicsit kiegyenesítem a gerincem. Fogalmam sincs, mit takarhat ez a kifejezés. Én biztosan nem vagyok ilyen, akkor valószínűleg tudnék róla. Ez éppen olyan, mint hogy valaki "sármos". Mi a fenét jelentenek ezek a szavak? Az értelmező szótártól nem leszek okosabb. Szerencsére, ezt is elnevetjük, lehet akármilyen macsó Pritt barátunk, Nem tűnik úgy, hogy ő lenne a vágyai netovábbja.
Pillanatnyi csönd áll be a beszélgetésünkben. Hogy tisztázzam a helyzetet, az este további részéről kezdek kérdezősködni, és ennek kapcsán hozza fel a pizsama party ötletét. Bár őszintének tűnik, amikor invitál és maradásra ösztönöz, úgy ítélem meg, talán nem lenne illő. Talán majd máskor.
- Oké, majd átgondolom- mondom neki, és a fejem önkéntelenül billen oldalra. Hiszem hogy jó móka lenne. Egy majdnem biztos: nem tudnék jól aludni. Nem miatta. Egyszerűen nem tudok idegen helyen mélyen aludni. Amikor ide költöztem, L.A-be, napokig küzdöttem a kialvatlansággal.
Sorolni kezdi a filmjeit, amikor szóba kerül a DVD-zés, és felragyog a szemem, amikor Stephen King egyik klasszikusának címét meghallom. A Kubrick féle változat? Jack Nicholsonnal? Igazi csemege. Könyvben az egyik kedvencem. Jack Nicholson pedig remek alakítást nyújt... Professzionális. Már csak miatta érdemes lenne megnézni, nem egyszer, ötször, tízszer! (nem egymás után)
Még nem árultam el magam, mert tovább sorolja a lehetőségeket, és még Shakespeare-t is ajánl. Nagyon cuki. Miattam csinálja, vagy mert ő nagy rajongója a középkori angol irodalomnak?
- Azt hiszem, tompa vagyok ahhoz, hogy kövessem a szöveget- Shakespeare verses beszéde mindig is kihívás a számomra. Nem csak sörtől álomittasan, józanul is, nem tehetek róla. Egyszerű ember vagyok én, kérem szépen, magamtól nem is tudnék rímekben beszélni!
- Lényegében nekem mindegy. Ne legyen túl nehéz. Inkább valami szórakoztató, könnyed kikapcsolódással zárnám az estét- mondom neki őszintén. Semmi sem lazít el jobban, mint egy jó film, vagy egy jó zene. - Mit ajánlanál?
Bár még csak éppen alkonyodik, ha filmezni kezdünk, az majd belenyúlik a sötét estébe. Nem lakom túl messze, de a park, ha arra megyek, nem túl biztonságos már. Talán jobb lesz megkerülni, mégha ezzel időt is vesztek. De most ez sem érdekel. Hacsak fel nem fedezem Sebastianon, hogy álmos, vagy lerázna, még maradok egy kicsit.

-Jó meglátás, támogatom! - Vigyorgok rá, örülök hogy így gondolja.
Húha, becstelen briganti leszek a szemében, szerintem nem kell sok hozzá...
-Igaz, de én szeretem a paradoxon dolgokat. - Enyhítem a dolgot. Na meg... én annál káromkodósabb vagyok minél idegesebb vagyok. Aki ismer, innen lemérheti mennyire akadt ki nálam a mérő.
Aztán felköti a gatyát, bebizonyítja hogy tud ő, csak nem él vele, meg is értem. De attól még vicces cukkolni, csak kuncogok, hogy megjegyzi.
-Igen? Lehet neked ez kellett. Ez a kettő, ütős kombó! Azért össze ne öntsd őket! - Hülyülök, de látom hogy kicsit megorrolt.
-Ugyan Josh, csak hülyülök. Ne vegyél már komolyan. - Mondom neki csíntalan mosollyal, mert hát akkor is olyan vicces volt, nekem megérte.
-Jah. - Mondom kevésbé giccsesen, mondhatni alpárian. Még nem voltam szerelmes, de nem is hiszem, hogy belé szeretnék, ha egyszer mondjuk Jodie-ként mutatkozik be vagy akárhogy. Nekem ő mindig pasi maradna, főleg hogy egyáltalán nem nőies.
-Hááát, esélyes hogy első sorba szereznék jegyet, középre és nagy csokor virágot adnék neked mikor meghajolsz, majd várnék rád nagy romantikusan, hogy végre csak az enyém lehess! - Mondom eljátszva kissé ripacs mód a hős szerelmest, de aztán vigyorgok.
-Jah, nem? Bár igazából Akhilleusz itt is kap némi meleg felhangot, de nem olyan durván. De nem olyan? - Kérdezem, a viccet félretéve, mert amúgy vicceltem hogy tetszik.
-Jól van. - Mondom könnyedén, nekem mindegy. Reményeim szerint ha kilép az ajtón, attól még fogunk találkozni, így nem aggódom azon, mikor megy el.
Kuncogok, hogy tompa lenne egy kis Will-hez.
-Jól van, nekem mindegy, mindet láttam. - Ez egyértelmű, nincs olyan filmem amit ne néztem volna meg.
-Hmmm... - Gondolkodom el, valami könnyed kéne neki. Nem rajongok a könnyed filmekért, imádom ha kattoghat az agyam közben. Húha... jaj de van egy, azt csak úgy random vettem meg, úgy is csak egyszer láttam. - A minden végzet nehéz? Jack Nickolsonnal. Szereted? Reeves is benne van. - Javarészt miattuk emeltem le a polcról, ez számomra könnyed film.
Még éber vagyok, benne vagyok egy filmben.
-Teljesen fél moziélményben lehet részed, mert tudok pattogtatni kukoricát, annyi hogy csak laptopom van. - Kuncogok, nem élek TV-vel. Sosem néztem otthon, feleslegesnek tartottam venni ide egyet.

Néhány órával ezelőtt még nem gondoltam volna, hogy Sebastiannal majd ilyen messzire jutunk. A könnyed hangvétel közben számos komoly dologról beszélünk, és néha ugyan ez is nevetésbe torkollik, nagyon sokat tudunk meg egymásról.
Sosem volt még ilyen barátom (ha mondhatom már ezt Sebastianra), akivel így és ennyit lehet hülyülni. Komolyan, néha megfordult a fejemben, én vagyok az egyetlen, aki nem képes felnőni, akinek mindig valami zagyvaságon jár az esze, aki mindenből képes viccet csinálni, és erre tessék! Van, aki ebben is lepipál.
Annak ellenére, hogy néha zavarba hoz a szabados nyelvhasználata miatt, vagy mert azt a határt feszegeti, amit még könnyedén elviselek, talán látszik rajtam, hogy nem minden tesz boldoggá, amit kimond (vagy ahogy kimondja), nem szólok érte. Jobban akarom megismerni, mint amennyire zavarnak a furcsaságai. És ha őszinte vagyok magamhoz, nem is ő a furcsa, hanem inkább én. Már korábban feltűnt, de nem foglalkoztam vele. Most sem leszek más, miatta sem fogok megváltozni, csak... Csak nem leszek olyan merev bizonyos dolgokban, talán...
Azt hiszi, haragszom, szinte bocsánatot kér, én pedig próbálom lazára venni. Lazábbra.
- Megszokom. Vagy megszökök- a mosolyának nem lehet ellenállni. Elképzelem, a tesójával milyen párost alkothatnak, ha úgy van, ahogy mondja, és az öccse még viccesebb, mint ő. Szerintem meghalnék a nevetéstől.
Játékosan ugratjuk egymást, és tulajdonképpen a szimpátiánkat fejezi ki, ahogy nyilatkozunk egymásról. Bár azért vannak határok, ameddig elmennék, hogy tessem neki, úgy értem a szavaiból, hogy ha nőként állnék színpadra (is) rajongani tudna értem.
- Ez a minimum, amit elvárok tőled- ugratom megint, ez magas labda volt. Főleg, hogy tisztáztuk, egyikünk sem lenne nő a másik miatt. Azért biztos szép pár lennénk.
Eszembe jut, amikor nagyit tréfáltam meg, nőnek öltözve, és eskü, nem ismert rám... (csak a szemem árult el), és szívesen próbára tenném Sebastiant is... Nem vágyom én rá, hogy belém szeressen, ez eszembe se jut. Inkább azt szeretném, ha látná, mire vagyok képes. Szerinte ripacs vagyok? Vagy tényleg bujkál bennem némi tehetség? Ha így van, vajon miért nem kacsint végre rám a szerencse?
- Fogalmam sincs- húzom fel a vállam. Valószínűleg addig nem ismernék fel egy meleget, amíg konkrét ajánlatot nem tesz. (User: A filmbéli alakításra nem emlékszem. Mintha egy csaj rémlene, akivel kavar, de ebben nem vagyok túl jó.)
Elhangzik a szájából, hogy csináljunk pizsama partit. Hazudnék, ha azt mondanám, nem örülök az ajánlatnak. Bizalomról árulkodik, hogy megengedné, nála maradjak éjszakára, de egy részről korainak tartom ezt meglépni, és kicsit idegenkedem is. Nem miatta... Az alvásproblémáim miatt. Saját házamat is nehezen laktam be, az első időkben annyira szenvedtem. Szerencsére, nem sértődik meg, hogy halasztom a dolgot. Talán nem is gondolta véresen komolyan, de ezzel nem foglalkozom.
A sör még tompít, a tea élénkítő hatását még nem érzem... Nem csodálkozom, hogy kusza gondolataim vannak. A magabiztosságom elhagyni készül, marcangolom magamat, már-már a félelmeim is felszínre törnek, annak ellenére, hogy összességében jól érzem magam Sebastiannal.
- Nem láttam...- egy csomó filmet nem láttam azok közül, amit említett, de ha Nicholson játszik benne, nem lehet rossz. Nicholson tetszik. Akkor is, ha alkoholista, és megölni készül a családját. Úgy alakította a szerepét, hogy elhittem, képes lenne megtenni. - Egészen biztos, hogy remek lesz, Nicholsont bírom, lehengerlő a stílusa...
- Fél moziélmény...- nevetek, ahogy kimondja. Igaz, valóban nem láttam tévét a szobában, de minek az, ha van számítógép? Nekem is illene beszerezni egyet. Nem csak a filmnézés miatt (tévém sincs). A számítógép manapság már elengedhetetlen a háztartásokból. Éppen olyan, mint a telefon. Míg merengek, Sebastian a pattogatott kukoricát emlegeti, és megint vigyorogni kezdek.
- Nem is tudom, mikor ettem utoljára! - Attól tartok csak, hogy éppen olyan mohó leszek, mint a barátságát illetően. Nem tudok majd ellenállni neki, és percek alatt behabzsolom az egészet!
- Miben segíthetek? - kérdezem. Mert nem lenne gond, hogy rám bízza a kukoricát, míg ő betölti a filmet. Vagy nem tudom... Szóval, nem akarok lébecolni, hasznossá szeretném magam tenni...