A homlokomra csapok.
- Milyen igaz! De akkor hogy tudtuk elolvasni mindketten? Mi is kínaiak vagyunk? - na jó, ez már túlzás. Inkább vissza az idézethez. Válasza újabb kérdéseket szül bennem, nem is rejtem véka alá, élvezek vele beszélgetni. Vicces és komoly, megfelelő egyensúlyban.
- Értem. De ezek szerint "A" döntésnek is meghatározott következményei vannak és "B"-nek is... Akkor mégis eleve el vannak rendelve a dolgok? - szívózom. Persze, értem én, hogy gondolja, és nem is lehetne másképp. Minden döntésnek következménye van. Mindenre  és mindegyikre rá lehet húzni, hogy eleve így kellett lennie, hiszen soha az életben nem lesz alkalmunk ugyanazt a helyzetet újra teremteni (lássuk csak a próbálkozásunk Heilyvel)... Oh.
- Oké. Talán szükséges is, hogy terelgessenek bennünket, különben nem elveszett bárányok lennénk, csak birkák. Beee...-utánzom az állat hangját. Ha így lenne, biztosan nem okosan használnánk ki az időt. Szóval nincsenek véletlenek, mert ez az idő, amit most vele töltök, biztosan nem felesleges és hiábavaló. Szóval...
- Én nem vagyok válogatós- nyugatom meg. Aztán halkan hozzáteszem- Szart mondjuk még nem ettem, és ha lehet, ki is hagynám. Rossz a szaga. És a májnak is. Amúgy megeszek mindent.
Amikor megjegyzem, jó humora van, azt mondja, a kajámban lehet valami. Drog?
- Már értem, miért volt viszonylag ilyen olcsó. Ez a beetetés időszaka. Rászoktatják az embert, aztán le sem tud róla mondani.  Micsoda világot élünk!
Aztán újra nevetgélni kezdünk, és felvázolódik előttem egy tengerparti esküvő, ahol mi ketten vagyunk a házasulandó felek, és csupa csini fiú vesz körbe minket. Ez a srác úgy tud beszélni, hogy meglódítja a fantáziám, pedig esküszöm, nem is álmodozom ilyesmiről! Röhögünk, mint a hülyék, éppen csak a székről nem esünk le.
- Kicsit összeszedem magam anyagilag, aztán visszatérünk a témára- mondom nevetgélve. Az mondjuk eszembe jut, hogy megmutatom neki a portfólióm, Giselle és a csapata alapos munkát végeztek, némelyik képen úgy nézek ki, mint maga a halál- és Sebastiannak legalább annyit várnia kellene rám. Mielőtt őt elveszem, azért szeretném kipróbálni magam egy nő oldalán is.
Aztán az étterem látogatottságáról beszélünk, és mit ettünk. Bár az előbb azt mondtam, nem vagyok válogatós, kutyát, macskát, kéményseprőt és postást mégsem szeretnék enni. Majd ezt is felírom a tiltott ételek listájára.
- Én kértem csirkét. De azt mondta: "ninc cijke"- utánzom a hangját és kiejtését a pultos leányzónak- Ezért választottam ezt a ragut. -Persze, most is tudom, hogy ugrat, de ebbe már egészen belemelegedtünk, miért ne adhatnám alá a lovat?
Azt "vágja a fejemhez", hogy keveset beszélek, és ezen meglepődöm. Még senkivel nem beszélgettem ennyit, mint vele, egyhuzamban, kivéve a meghallgatásokon, de hát az munka! És kivétek Heily is... de ő meg lány. És kétszer futottunk neki, ne felejtsük el.
- Tudod, ha egy egyszerű ebédből így jövünk ki, nem tudom, mit vársz még tőlem sörözés után. - Nem tudom elhinni, hogy a hányás izgatja a fantáziáját. Nevetek megint. Szeretnék elmenni vele sörözni. Hányni nem feltétlenül.
-Stand up komikusra gondolsz?-segítem ki, mert látom, keresi a kifejezést. - Nem, nem vagyok én annyira humoros... Utánozni jól tudok, de gyenge poénjaim vannak...- húzom el a szám. Nem biztos, hogy jó ötlet lenne lemondanom, hogy a nagyin kívül ő az első, aki könnyesre nevette magát a társaságomban.
Szeretnék neki valamit mutatni a "mesterségemből", mert így összehaverkodtunk, és mert valóban el tudom engedni magam a társaságában, és mert kedvére szeretnék játszani. De először megint nem válaszol konkrétan. Aztán mégis említést tesz néhány színészről. Mosolyra húzódik a szám, ahogy a neveket említi, szeretem én is mindegyiket, Williams például remek komikus, szerintem, gyerekkoromban rengeteget röhögtem a hülye poénjain. Az említett filmből csippentek valamit, amire emlékszem, és géphangon kezdem hadarni a "vicces-jelenetet":
- Két kannibál eszik egy bohócot. Az egyik azt kérdi: Vicces íze van? Miért ül két szőke között egy barna? Mert ő a tolmács. Miért nem ejtőernyőzik a vak? Mert fél a kutyája. Mi az, ami csendes és féregszagú? Madárfing. Az orvos kérdezi a betegét: Megnézhetem a mellét? Persze, ha utána megvizsgál...
Azt hiszem, elég ennyi. Ha ügyes voltam, ha jól adtam vissza a gépembert, Sebastiant most majd fel kell locsolni. De könnyű dolgom volt. Ezt a filmet én is imádom.
- Nem tudom, Sebastian- mondom ki a nevét először talán az egész beszélgetésünk alatt, pedig szeretek a nevekkel (is) játszani.- Sok példaképem van, de leginkább önmagam szeretnék lenni. Az a vágyam, hogy magamért szeressenek, még akkor is, ha olyan út vezet ehhez, amikor másokat utánzok, mint most. - Épp ez a baj. Félek, önmagamban nem vagyok elég érdekes. Csak egy kis senki vagyok, egy kisvárosi fiú. Kinek a  szemében lehetek én érdekes? De ezt nem merem hangosan kimondani. Még nem.

-Hááát, látod ez a beugratós kérdés. Lehet a Mátrixban vagyunk és hiba lépett fel a rendszerben... - Mondom nagy komolyan, majd elmosolyintom magam.
-Hát, ez túl összetett. Kihat rá mások döntése is. Így az egész annyira komplett, hogy szerintem egy ember nem is tudná követni. Többnek kell lenni, mint embernek hozzá. - Na igen, itt kiütközik, hogy hittem (hiszek?) Istenben, túl komplex az egész hogy csak úgy... legyen.
De nem veszem magamra a kérdését, teljesen igaza van, logikus volt a kérdés. Pont ezért mosolygok tovább.
Kuncogok, humora van, ez jó hír.
-A tömeg sokszor így is birka, azt szajkózza: "Mi mind egyéniségek vagyunk", szépen, egységesen, kórusban. - Idézek a Brian életéből, az volt a kedvenc részem.
-Ki tudja gyerekként a játszótéren mit ettél össze, sosem tudhatod. - Kuncogok. - Nocsak. Akkor nem csinálok neked rántott májat. Hmmm... - Mosolygok, nekem nincs bajom a májjal.
-Haszonlesőt. - Vágom rá, de aztán mosolygok is. - Mindenki úgy él meg ahogy tud, de ne félj, túl nem adagolnak, akkor nem tudnál többet jönni. - Mondom kedves, selymes hangon, hosszabbat pislogva rá, aztán csak vigyorgok.
-Hát na jól van, a gyémántgyűrű drága, alább nem adom. - Húzom az agyát kicsit még.
-Óh... Hát látod... mondom én. Valamitől olcsó a kaja, nem a zöldség a drága. - Vigyorgok, tetszett ahogy utánozta a lányt, de látszik is rajtam. Egyre könnyebb elképzelnem színésznek, már úgy színpaddal, meg minden.
-Hát megváltjuk a világot! Megértjük az univerzumot és együtt kikötünk a diliházban. Mit szólsz? - Ugratom, nem hülyülök meg a sörtől.
-Áh, az, nem ugrott be. - Helyeselem, tényleg. - Hát... nem is tudom. - Én jól elszórakozom vele. - Mondjuk tény, hogy nem egyszerű mindig új és új poénokat gyűjteni és gyártani, csak úgy javasoltam. - Én aztán tényleg nem értek hozzá.
-Neeeeee! - Tátom el a szám nevetve, te jó ég, tudott idézni a filmből, ezek szerint ő is szereti! És még jól is csinálja! - Azta, most megleptél! Ez nagyon jóóóó! Főleg hogy ismerted! És áh! - Nem is mondok többet, látszik oda és vissza vagyok, személyre szabott játékot kaptam, élvezkedem is. Csak azért nem tapsolok, mert az hangos. A halk taps meg nem is taps.
-Minden egyes szerepben ott leszel, emiatt nem kell félned. A hangod, a mozgásod, a mimikád... a hangsúlyok elhelyezése, minden, minden apróság teljesen egyedivé teszi azt a karaktert akit alakítasz. Ezért fognak kedvelni, nem azért, mert nem raccsolsz. - Mosolygok, aztán kissé lelkesebben kezdem ecsetelni a gondolataim. - Régen sokat jártam színházba, nekem is voltak kedvenceim, de nem feltétlenül azok, akik tökéletesen hozták mondjuk Hamletet, vagy Tartuffe-t, hanem akik egyedivé tették, akik önmaguk is voltak a szerepben. Ez az amit kevesen mernek bevállalni, de te jó úton vagy. Már csak el kéne hinned, hogy meg tudod csinálni, felvállalni és magabiztosan kiállni. Valószínű ez hiányzik belőled, azt hiszed ez nem jó, pedig pont ez a jó. - Kuncogok. Mindig is szerettem a színházakat, a mesés világát. Nekem sokszor ez volt az esti mese. Egy színdarab. Mai napig imádom, de pár éve nincs kivel elmennem, így elmarad a dolog. Hirtelen hiányérzet kezd mardosni, de nem tart sokáig, Joshuára fókuszálok inkább.

Bólogatok. Igaz, korábban, már nekem is eszembe jutott, hogy nem a saját valóságomat élem, hanem valaki másét. talán csak egy fantázia szüleménye vagyok, és igazából nem is létezem. de ha ebbe most belefognék, biztos sült bolondnak, nem csak birkának, aminek megjátszom magam.
- Bizonyos szempontból pedig a tömegnek van igaza. Mind egyéniségek vagyunk. Különben halálra unnánk egymást, és teszem hozzá, magunkat is. Bár valóban nem ebben a formában, ahogy te említed- rázom a fejem. Nem vágom, hogy egy filmből idézett, ez nekem kimaradt, de gyanítom, hogy ilyesmiről lehet szó.
- Sosem ettem a homokozóban- rázom a fejem túl hevesen. A nagyi erre tényleg figyelt, tisztaságmániás volt, ha játszani vittek, mindig törölgette a kezem nedves törlőkendővel. Később azt híreszteltem róla a suliban, hogy szerinte a legtisztább állat a Domestossal áttörölgetett grillcsirke. Már bánom. Nem volt tőlem szép, de a szárnyaimat csak akkor próbálgattam.
Az ételekről és az étteremről beszélgetünk, megint finoman libikókázva humor és komolyság között. Időnként olyanokat mond, hogy nagyra nyílik a szemem, de általában veszem a lapot, és jól veszem az akadályokat (már ha azok). Elindultunk a barátkozás rögös útján. A végén még esküvő lesz belőle. Az igényeit már ismerem. Hawai, szép koszorúsfiúk..., gyémántgyűrű...
Egyenlőre azonban beérné a közös sörözéssel is (az én nagy szerencsémre). Bár az univerzumot megismerni sörözve is kihívás, azért lelkesen bólogatok. A sárga házat meg már más is javasolta. Pedig nem is voltam akkor ittas.
Beszélgetünk a színészetről, megosztom vele egy kis titkomat, aztán egy nagyobbat (nem akárkinek játszom ám!), és nagyon helyes, ahogy vigadozik a kis előadásom után. Úgy tűnik, sikerült meglepnem. Aztán nagyon érdekes dolgokat mond, igyekszem is megjegyezni mindent. Itt a baj, míg mások mind egyéniségnek vallják magukat, én pont csak egynek érzem magam a tömegből. Sosem éreztem, hogy különleges lennék. Melegség jár át, ahogy ránézek erre a srácra, aki alig ismer, mégis a belém vetett hitét fejezte ki az előbb. Bárcsak mindig velem lehetne! Mint egy kabala, komolyan.
- Köszönöm. Minden szavad gyógyír sebzett lelkemnek- mondom neki őszintén, és kissé meghajtom a fejem előtte.
Viszont nagyon elkomolyodtunk. Borul a mérleg, inkább a nevetését akarom hallani. Az már csak hab a tortán, ha magamon is tudok nevetni.
- Nos, ha komolyan gondoltad azt a sörözést...- nézek az órámra- szerinted korai lenne most legurítani néhány korsóval? Vagy ma még dolgozol?
Az étterem már szűk kettőnknek. Az ételt régen megettük és akkorákat nevetünk, már így is ferde szemmel néznek ránk. Menni kéne, de együtt maradni. Bárcsak...!

-Persze, senki sem egyforma, maximum nagyon hasonló valakihez. Nagyon hasonló. - Mondom mosolyogva, de lesütöm a szemem. Semmi sem tart örökké, az emberek változnak. Minden csak ideiglenes. De nem akarom a srác kedvét szegni, élvezem hogy jó a kedve és magam sem szeretem hogy mindig én vagyok a vészmadár.
Kicsit nevetek, vicces hogy ennyire tiltakozik.
-Nem is volt igazi gyerekkorod. - Heccelem kicsit. Én biztos ettem, a szüleim túl ábrándosak hogy nagyon odafigyeljenek ilyen apróságokra.
-Shakespeare-t kéne játszanod, jól állna. - Komolytalankodom el, nem kell hálálkodnia. Nem tudok vele mit kezdeni, azt hiszem.
Kellemesen meglep, hogy még nem rázna le, hát elmosolyodom.
-Miután nem whisky-zni akarsz, szerintem a sör belefér. Amúgy nem, ma már nincs feltétlen dolgom, át tudom tolni holnapra. Ma amúgy is pihentetni akarom az idegeim, a sör pedig erre tökéletes. - Magyarázom vidáman.
-Van egy kellemes kis pub úgy öt saroknyira. Mondjuk én sokat nem ismerek, szóval ha tudsz jobbat bátran oszd meg velem! - Azzal fel is állok, mondván megbeszéltük és viszem a tálcákat a pultra, hogy ne kelljen kimásznia a kínai lánynak leszedni az asztalt. Ezután már ott is termek Joshua mellett és mutatom, hogy akkor hajrá, menjünk. Az ebéd utáni séta amúgy is a kedvemre van.

Bár az utalásáról nem egészen értem, ezt most jó vagy rossz értelemben érti, úgy vagyok vele, nézzük a dolog pozitív oldalát. ha így nézem, jó, hogy hasonlóak vagyunk, legalább könnyebben kijövünk egymással, ez kettőnk között bevált; ni, mi is milyen rövid idő alatt összeismerkedtünk.
Heccel, amikor azt mondja, nem volt igazi gyerekkorom, ha nem ettem homokot; pedig csak arról van szó, a mamáék gondosan ügyeltek rá, hogy vagy tiszta homokkal játszak, vagy ne vegyek bármit a számba. Finoman megvonom a vállam; ezt értheti akárhogy. Nem voltam steril körülmények között, de azért vigyáztak rám, ennyi.
- Ha Shakespeare, akkor csakis vígjáték. A drámázásért nem vagyok oda...- súgom meg neki őszintén. Hogy jutott belőle nekem bőven, az az én dolgom, nem szoktam erről beszélni senkinek. Ha kérdezik, annyit mondok, független vagyok és szabad, felmenőim nincsenek. A barátnő is tabu téma; van és kész, de hogy mennyire szoros a kapcsolat és mióta tart, senkinek semmi köze hozzá. Majd közlöm, ha akarom. - Melyik szerepét szánnád nekem? - kíváncsiskodom.
- Nekem a sör tökéletesen megfelel, így, kora délután- nevetem el magam. Ritkán iszom töményebbet, azt is csak késő este, ha másnap nem megyek melózni. Tisztán tartom a testem és a lelkem, igyekszem nem bemocskolni semmivel. Persze, én sem vagyok angyal, vannak hibáim, de az egészségemre igyekszem vigyázni. Nem hiányzik az a sors, ami mellett felnőttem...
- Sebastian, rád bízom magam. Menjünk abba a pub-ba, amit említettél, aztán ha valami nem tetszik, majd tovább állunk. - Nem vagyok válogatós. Sörből is van kismillióféle, biztos találok kedvemre valót. Különben sem az ivászat a lényeg. A társaságom pedig garantáltan jó lesz.

-Megértelek. Egy kis Vízkereszt, Sok hűhó semmiért... Azok nagyon jók! - Kuncogok. - De szerintem a komolyabb is menne, merenghetnél a közönségnek, hogy lenni, vagy nem lenni. - Kuncogok tovább.
-Hmmm... - Mosolyodom el szélesebben, húzogatom a szám jobbra és balra, forognak azok a kerekek. Melyik is lenne jó rá. - A sok hűhóból például Benedek, ő nagyon vicces, ahogy rájön, szerelmes, jó karakter nagyon, biztos vagyok benne hogy élveznéd. Vagy a Vízkeresztből Tóbiás, igaz, kissé túllő néha a célon... de lehet Sebastian szerepe jól állna neked, most hogy belegondolok. Igen, Sebastian jobb. - Mondom kedves mosollyal, szerettem mindig is Sebastiant, főleg mert a névrokonom, de a legszimpatikusabb férfiszereplő is. Tóbiás csak bolondos. - De mivel nem ismerlek annyira nem tudom pontosan megmondani. Kérdés mennyire vagy szerelmes legény típus, vagy inkább a gaz csábító dukál neked. Lysander vagy Don Juan... - Mondom a Szentiván éji álomból a jót és a Sok hűhóból a gonoszat. Érezni hogy szeretem Shakespearet.
-Akkor ezt megbeszéltük! Úgy is régen söröztem társaságban! - Tényleg jól esne, a sör is meg a beszélgetés is.
-Húú, kocsmatúra! Az lenne még szép! - Kacagok. - De nem bánnám azt sem. Végül is ha onnan továbbmegyünk, van egy másik, ahol van mindenféle barna sör is. Szereted? Vagy a világos híve vagy? - Kérdezem már kint, közben mutatva neki az utat.
-És honnan jött hogy színész akarsz lenni? Megfogott egy darab vagy film? - Nem hinném hogy családi hagyomány lenne, akkor lenne protekciója.

- Jaj, hagyjál lógva, Hamlet egy hülye...- nevetem el magam. Ezt a monológot kifigurázva szeretem legjobban. Mondjuk részeg gajdolásban, vagy siránkozva, vagy épp röhögve, mint a sült bolond. De ha már szerep, megkérdezem, ő mit szánna nekem.
- Szóval Sebastian... - kacsintok a fiúra. Névrokoni részrehajlás? Aztán elgondolkodom- de akkor Violát is nekem kell játszanom!- Az ötlet nem is rossz. Bár a történetben Viola fiú ruhába bújik, lányt (pláne, hogy fiút imitál) éppúgy el tudnék játszani, mint fiút. - Te, ez nem is rossz ötlet. Kár, hogy semelyik színház nem tűzte műsorra mostanában... Meg is pályázhatnám...
Ahogy beszél, amilyen szerepeket sorol, süt róla, hogy az angol irodalom rabja. Említette már, hogy szeret színházba járni, és nem nehéz kitalálnom, kit szeret a legjobban. Visszakanyarodom a kérdésére.
- Szerelem? Nem hiszem, hogy befolyásolja a játékomat, a való életben milyen vagyok- adok kitérő választ, bár nem tudom, miért teszem. Mondjam neki azt, az első barátnőmmel járok? Túl a húszon, egy ilyen nagyvárosban ez nagyon gáz sztori.
Ha egyenesen válaszolnék, nem mondhatnék mást: nem tudom, milyen vagyok. Egyenlőre csendes őrültnek mondanám magam, hisz Heilyvel ismeretlenül ugrottunk bele egy "kapcsolatba", anélkül, hogy bármit tudnánk egymásról. Egy bizonyos: nem vetem magam rá magam minden nőre. Nem is így neveltek, nem is érzek igényt rá. A hormonjaimat lekezelem otthon. Ettől még egészséges vagyok...
Túl régóta ülünk már üres tálcák fölött, túl nagyokat nevetünk; ideje továbbállni, és azt is megbeszéljük, merre. Sörözni indulunk, egy Sebastian javasolta helyre, nem kötve az ebet a karóhoz, hogy ott le is ragadunk. Talán tényleg nincsenek véletlenek... Sebastian belépett az életembe, hogy kissé felnyissa a szemem. De most homályosítsunk...
- Nem vagyok elkötelezettje egyik fajtának sem. Talán a világos jobban ízlik, a barna viszont jobban üt. Attól függ, éppen mire van szükségem...- vonom meg a vállam. Nem vagyok válogatós.
Már úton vagyunk, amikor megkérdezi, miért akarok színész lenni.
- Mert még semmi mást nem találtam, amit szívesebben csinálnék...-vonom meg a vállam. - Nem vagyok én elkötelezve a színész szakma iránt. Szeretek bohóckodni, egyesek szerint jól is csinálom, az alkatom is megvan hozzá... Miért is ne tehetnék próbát? De ha színész soha nem leszek, nem történik semmi. Keresgetek, kutatok úgyis minden nap... Egyszer úgyis rá találok, mi lesz az, amivel szívesen foglalkoznék...
Nevetgélve beszélgetek Sebastiannal. A munka kérdése, bár mindennapos gondom, nem nyom rám terhet. Egyenlőre fent tudom magam tartani, és ez a fontos. Meg a szabadidőm. Ha 8 órára egy dobozba lennék zárva, nem biztos, hogy kibírnám nap mint nap, heteken, éveken keresztül.

-Csak egy meg nem értett zseni! - Cukkolom, látva, hogy nem kedveli a töprengő dán királyfi figuráját.
-Ő bizony! Olvastad a művet? - Kérdezem azért meg, lehet nem és akkor fogalma sincs miről hablatyolok neki, de a következő mondata megválaszolja a kérdésemet. - Ha nem találnak hozzád hasonló hölgyet akkor lehetséges. De ne feledd, Viola adja ki magát Sebastiannak, nem pedig fordítva. - Kacsintok rá. - Meg igencsak nehéz lenne eljátszani azt a részt, mikor egymásra találnak a testvérek, ha mind a kettő te vagy! - Kacagok fel.
-Hmmm, szerintem csak keresni kell, mert aki keres az talál! Nézted a környező településeket is? Na és az amatőr színháztársulatukat? Ők sokszor vállalnak iskolai tananyag darabokat, hogy kedvezménnyel becsábíthassák a tanosztályokat. Az önéletrajban pedig mindegy milyen színészi tapasztalat szerepel eleinte, csak legyen. - Ajánlom széles mosollyal, kedvem támad szétnéznem magam is, hátha találok neki egy jó darabot.
-Ez a beszéd! - Kacagok fel, majd büszkén bólintok, nem is vártam más választ egy igazi színészpalántától. A szerelmi életében nem kívánok vájkálni, ha beszél róla nem zavar de én nem fogom faggatni.
Tovább is állunk, örömmel konstatálom, hogy nincs ellenére a velem való könnyed csevej.
-Áh, értelek. Én ha ütőset akarok maradok a brandynél vagy a Jägernél, a barna sört viszont nagyon szeretem hogy kissé édeskés, kevésbé keserű, teltebb lesz tőle az íze számomra. - Fecserészem, nem is tudom mi van velem. Lehet csak végtelenül jól esik kötöttségek nélkül beszélgetni bármiről egy szimpatikus sráccal. Hiányzott ez a haveri lazulás, azt hiszem.
A válasza kissé meglep, de természetesen nem kötök bele.
-Érdekes hozzáállás. De ha mindenféle szerepet keresel, bizonytalanul, közben hogyan is jöhetnél rá, mi az ami még legalább annyira felpezsdítene, mint a színészet? Voltál már szakmai tanácsadáson? Én nem kedvelem a pszichológusokat, de elég jól irányzott kérdéseket tudnak feltenni állítólag, ha munkaválasztási tanácsadásról van szó. A számodra leginkább megfelelő 5-10 munkát rangsorolják állítólag, ami szerintem nem is rossz, ha az ember teljesen tanácstalan. Már nem lebeszélni akarlak a színészetről, csak alternatívának ajánlottam. - Mosolygok rá.
Közben elvezetem a pub-ba, kissé füstös hely, kellemes homályba burkolózó alagsori kocsma, ahol vannak frissen csapolt sörök és tömények is, kávé, de étel nem nagyon, csak némi rágcsa. A pultnál mosolyogva kérek egy drágább, de jó minőségű belga barna sört, ahogy beszéltem róla megkívántam, szerencsére itt is kapni. Ha ő is kikért magának valamit akkor ajánlok a figyelmébe egy csendesebb fal melletti helyet, ahova leülhetünk folytatni a beszélgetést.

- Mindig nyafog...- vonom meg a vállam.
Más művekről kezdünk beszélgetni, éppen a vígjátékok kapcsán, és szerepekről. Bevallom neki, hogy nincs minden darab a kisujjamban, valamit csak kivonatolva ismerek, de nagyjából - az ismertebb darabokat ideértve- tájékozott vagyok.
- Ez lenne az igazi csavar... Ha a magát férfinak kiadó nőről derülne ki, hogy férfi...- nevetem el magam, de a dolog tényleg nem stimmel. És abban is igaza van, hogy a testvérek találkoznak... Nem játszhatok egyszerre két szerepet egyazon színben!- Trükkökkel mindent meg lehet csinálni. Addig klónt növesztek, vagy 3D-ben odavetítenek...- de ez már csak elmélet.
Aztán megint ötletet ad. Hogy nézelődjek a környező kisvárosok színházaiban, hátha ott nagyobb eséllyel találnék magamnak munkát, szerepet. Amatőr színtársulatok? Hogy ez nekem miért nem jutott eszembe?
- Egészen biztos, hogy igazad van- bólogatok lelkesen- Meg fogom próbálni!
Ez a nevetős Sebastian sokkal jobban tetszik, mint az a bizalmatlankodó, aki letelepedett velem szemben az asztalhoz. Az az érzésem támad, már régebb óta ismerjük egymást. Ennek ellenére nem mindenről tudok vagy akarok teljesen nyíltan beszélni. Bár őszinte vagyok, arra tanítottak, soha ne adjam magam ki teljesen. "Légy szelíd, mint a galamb, és ravasz, mint a kígyó."- a mama egyik aranyköpése. Bár szerintem ezt is a Bibliából vette kölcsön.
Aztán már a sörről beszélünk, és ezt követően a tettek mezejére lépünk. Beszélgetve megyünk egy Sebastian által ismert helyre, és közben megint kapok egy jó ötletet arra nézve, mit is kezdhetnék magammal. Igazából fogalmam sincs, nekem mi való, mi állna jól, mit csinálnék szívesen. Az elmúlt éveimet leginkább a nagyszüleimnek áldoztam be, és olyannyira nem foglalkoztam magammal, hogy a pályaválasztás el is sikkadt a terveim között. Már arra sem emlékszem, mi akartam lenni... Ez mondjuk, szomorú. Megjegyzem magamnak, amit mond: szakmai tanácsadás... Utána nézek ennek is.
Betérünk a sörözőbe. Mint egy kis pince, de nagyon kellemes benyomást kelt. A kora délutánra való tekintettel nincsenek túl sokan, és ez nekem így tökéletesen megfelel. Követem Sebastiant, aki a pulthoz megy és sört rendel. Én is ugyanazt kérem legyen bármi, amit iszik. Belga sör, tudom meg a csapostól. Természetesen követem Sebastiant a fal melletti kis asztalkához is, ami mellé leült.
- Egészségünkre!- emelem fel a korsómat, hogy együtt ihassak vele.
Titokban azt kívánom, ez a nap csak a kezdete legyen egy hosszú barátságnak. Szerintem működne.

Kuncogok, szerintem ritkán van a jó öreg Hamlet nyafogással megvádolva.
-Csupa ármány és árulás veszi körbe, magára utalva, bolondnak titulálva. Egy kis nyafogás elnézhező neki nem? - Mondom hamiskás mosollyal.
-Huh... ez már túl modern darab lenne nem gondolod? - Kacagok, te jó ég!
-Áh a modern színház vívmányai, igazad van, még talán meg is oldható! Tégy majd javaslatot, hogy mennyire újszerű lenne és mennyi visszaadná a Sebastian és Viola hasonlóságát! - Kuncogok, végül is.
-Örülnék ha igazam lenne! - Kuncogok, lassan olyan vagyok mint egy flörtölő kislány, de nem direkt kuncorászom ám. - Próbáld is, minden lehetőséggel élni kell! - Lovalom tovább a lelkesedését, hátha tényleg sikerrel járna.
A pubban már kellemesen meglep, hogy ugyan azt kéri mint én, sugallva hogy teljesen az ízlésemre bízza magát, hízelgő. Bár lehet csak barna sörös hangulatba került, mint jómagam és semmi köze az én ízlésvilágomhoz.
-A votre santé! - Mondom vidáman franciául míg összeütköztetem a poharam az övével, majd leöblítem a torkom. Kellemesen hűvös mint a pince maga.

- Bevallom, nem kedvelem Hamletet- Na. Ennyi. Valamikor a gimiben olvastam utoljára, és már akkor is csak erőlködve jutottam előre a sztoriban. Hamletet, de az összes többi szereplőt is más tulajdonságokkal ruháztam fel, a monológ is ezért maradt meg nekem tiszta nyafogásnak...
Az ötletemen, hogy én legyek Viola is, aki fiúnak álcázza magát, jót derül, de azért megosztja velem a kételyeit is, amit én újfent igyekszem elsimítani. Az ötleteimen jókat derül. Azt nem lehet rám mondani, hogy nincsen fantáziám, szerintem bármilyen helyzetbe kerülök, ki tudnám valahogy dumálni magam, csak eddig nem volt rá igazán szükségem, és fogalmam sincs, mire vagyok képes, hol vannak a határaim.
Előbb azon ötletel, én hogyan kereshetnék magamnak megfelelő színházat, megfelelő darabot, aztán azon, hogyan juthatnék nekem való munkához (ami már nem feltétlenül a színészet). Megjegyzem a tanácsait, mert úgy érzem, az ötletei hasznosak.
Eközben eljutunk a sörözőbe is, ahol azt kérem amit ő, és természetesen egy asztalhoz ülök vele, mert folytatni akarom ezt a komoly-vicces délutánt, ezt a beszélgetést... Az ismerkedést. Zsigerből érzem, hogy jó barátok lennénk. Egy biztos, nem unatkoznánk egymás mellett.
Koccint velem, és valamit mond is, számomra érthetetlen nyelven. Legurdítok néhány kortyot a torkomon, ahogy ő is, de aztán megkérdezem.
- Nem átkot küldtél a fejemre, ugye?- tettetett rettegéssel a szememben kapom az ujjaim a számhoz. Ha meghalok, az csak az ő lelkén szárad! Látja valaki? Van itt kamera? Aztán elnevetem magam. A sör pedig... bizony finom!

-Tényleg? Ha nem mondod sosem jövök rá magamtól! - Heccelem tovább, de csak vigyorgok gonoszan.
Egészen ellazulok a társasában, kellemes vele beszélni és hülyülni, nem is hittem volna eleinte hogy ilyen jól fog elsülni az egész. Persze ezen felbozdulva nem fogok minden gyorsétteremben szerencsétlenkedni, ki sajnál meg és hív az asztalához dumálni. Elég agyament ötlet lenne...
-Hogy jöttál rá ilyen hamar? Még nem kéne hatnia... Hmmm... - Húzom össze a szemem, majd csak vigyorgok. - Nem, nem, csak azt mondtam amit te, egészségünkre. Csak franciául tettem, szerintem jobban szól, mint angolul. - Mosolygok szélesen.
-És amúgy, ha éppen nem szerepválogatáson vagy mivel ütöd el az időd? - Kérdezgetem tovább, ha már ismerkedünk, tényleg ismerjem meg. Iszom még pár kortyot és kényelembe helyezem magam ültömben, felfektetem alkarjaimat az asztalra, kicsit előre dőlve és enyhén félredöntött fejjel várom a válaszát.

- Olyan vagyok, mint egy pohár víz, mama is mindig ezt mondta- mondom fejcsóválva, nevetve, fintorogva. Ha magamról van szó, nem tudok színészkedni. Biztos azért van, mert ártatlan vagyok, mint a ma született bárány.
Tetszik, hogy nem veszi védelmébe Hamletet, hanem szemet huny felette, nem kedvelem Shakespeare összes figuráját. A dán királyfi nem lopta a szívembe magát, ennyi, nincs ezen mit szépíteni.
Érdekes beszélgetésbe bonyolódunk (ha nem is túl bonyolult), de ötletel nekem , és néhány ötletem neki is tetszik. Lehet, nem is színész kéne legyek, hanem rendező, vagy vizuál-technikai akármicsoda.
Aztán beérünk a sörözőbe, és egyfajta itallal koccintunk (azt rendelem, amit ő), és az asztalnál megint hülyülök egy kicsit, mert amit mond, úgy hangzik, mint valami átok a Harry Potterből.
-Á, franciául! - bólogatok, hogy minden világos. Egyetlen "francia mondatot" tudok. Megcsillantom előtte tudásomat- Phap ü la pádho'n, lábhánsző'hr lehkopott, de' mánő (Pap ü a padon, lábán szőr lekopot, de már nő)- szándékosan raccsolok, ez a fraciákra nagyon jellemző, de nagyon remélem, hogy nem bántom meg vele.
Nem csapta az arcomba a sörét, nem köpött le, és nem vágott képen (még). Elnevetem magam, remélem, egy kicsit azért ő is mulatságosnak tartja. Kár, hogy angolul nem tudok ilyen marhaságokat előadni az amerikaiakról.
Szerencsére máris témázgatunk újra, mintha mi sem történt volna.
- Hajnalonként újságot hordok ki, ez most az egyetlen munkám, de nagy előnye, hogy szinte az egész napom szabad. - előrébb dőlök, ahogy ő is, és hozzáteszem- Nem sok válogatáson voltam még. Nem vagyok olyan elfoglalt, mint gondolod...-
Nagy általánosságban azt hiszik, ha az ember színészkedéssel foglalkozik, (vagy szeretne), állandóan meghallgatásokra jár. Hát közlöm, ez nincs így. Főleg nem egy abszolút kezdő esetében. Most többnyire még csak azért szaladgáltam, hogy széthorgásszam a fényképeimet. Csak az utóbbi egy-két hétben hívtak vissza, -nem ígérve semmit-, hogy tanuljak meg egy-egy szerepet, a fizimiskám tetszett valakinek...

-Pohár víz? Mert? Olyan átlátszó vagy? - Nézek rá értetlen, hogy ez most hogy jött ide, meg mit akar ez takarni. Értetlen vonom össze a szemöldököm és nevetek.
-Igen, nem ismerted meg? - Kérdezem őszintén, mert szerintem a francia hangzás annyira adja magát. Mondjuk én elfogult vagyok, ami azt illeti. Aztán csak elkerekedik a szemem, pislogok, hogy mit mond, először azt hiszem valóban franciául akar mondani valamit és lesokkol hogy nem bírom lefordítani, de aztán leesik hogy angolul beszél csak erősen raccsol és fejbe csapom magam, hogy bevettem. Szakmai ártalom, de attól még fájdalmas volt tőlem.
-Úh, Josh, ez fájt... ennek bedőltem, neeeeeheheheh... - Nevetek, az asztalra borulok és fogom a fejem, hogy úristen, bedőltem egy ilyennek, de röhögök, rázkódik a vállam.
Aztán összeszedem magam, de látszik a tekintetemen, hogy kell pár perc míg tovább lépek saját bénaságomon.
-Az tény. És hogy, biciklivel? - Érdeklődöm meg. Aztán kicsit meglep. - Igen? Azt hittem mindenre elmész, amit csak meghirdetnek és nem teljesen karakteridegen tőled.
Látszik én is a sztereotípiában gondolkodom, mintha éjjel-nappal forgatnának vagy valami. Mondjuk Hollywoodban bármi megeshet, nem de?

- Ráhibáztál. Átlátszó...- vonom kissé fel a vállam. Az egész Hamlet ügy el van tolva. Ő szereti, én nem, na bumm, mi van akkor? Szerintem akkor is nyafogós a dán királyfi. (Úgy legalább vicces... Aj.)
Koccintunk, és nem értem, hogy mit mond. Lehet tőlem francia is (azt mondja, az), de hangozhat úgy is, mint egy varázsige, és utóbbi jobban tetszik. Feltéve, ha nem átok. De nem az. Viszont a francia nyelvről valami hülyeség jut eszembe, és amikor előadom neki, látszik, hogy megállnak a kerekek a fejében. Valószínűleg a mosolyom árul el, mert aztán már fogja a fejét, hogy ilyen könnyen bedőlt.
- Ihlyen jóh ah kiejtéshem?- pillogok rá, de már engem is ráz a nevetés.
Lassan megnyugszunk, abbamarad a nevetés, és belekortyolgatunk újra a sörbe. Hogy maradjon az egyensúly, ismét komolyabb témára evez... Megint meló, a hétköznapi, és még az az unalmas tény is felvillanyozza, hogy újságkihordó vagyok.
- Amíg nem leszek befutott sztár, másnak jut a Mercedes...- mondom megint komolyan. Nem mintha nagy kocsira vágynék. Legyen négy kereke, guruljon, aztán jól van...
- Nagyon igazságtalan vagy velem...- helyezkedek a székemen.- Én csak annyit tudok rólad, hogy fordítgatsz, szeretsz színházba járni... De mit érdemes tudni még rólad, Sebastian?

-Már miért lennél átlátszó? Nem érzek késztetést hogy átnyúljak rajtad... - Rázom a fejem, ez az átlátszóság átvittben olyan negatív kicsengésűnek hangzik. Valahogy sehogy sem tudom ráilleszteni.
-Oui, monsieur, parfait! - Közlöm vele hogy tökéletes, de nevetek, teljesen kikészít. Önmagam paródiájaként is felfogom a kis előadást és remekül derülök rajta.
-Áh, nem a kocsi a lényeg. Amúgy is sokat fogyaszt. - Mosolygok rá aztán. - Meg kocsival, most képzeld el, mész kétszázzal és úgy akarnád bedobálgatni a kertekbe a magazinokat, tiszta macera lenne, a szél összekócolná a hajad. - Bohóckodom vele, igazából az érdeket gyalog teszi-e meg a kihordást, vagy bringával.
-Ugyan miért, ha szabad megérdeklődnöm? - Döntöm aztán félre a fejem, hogy mi a szöszért vagyok hirtelen igazságtalan. Aztán felhorkanok kissé, hogy ugyan már. De tény, csak úgy nem mesélek magamról, nem szokásom. Sosem tudom mit kéne mondanom, mi érdekelné a másikat, így inkább nem teszem.
-Ez egy elég nehéz kérdés, így tulajdonképpen te vagy az igazságtalan nem én. - Dorgálom meg finoman. - Fogalmam sincs, mi az ami engem Sebastianná tesz, hogy őszinte legyek. A gyerekkorom Párizsban töltöttem, így a francia második anyanyelvem, ha nem első. Francia és angol szakon végeztem, fordító és tolmács vagyok... ezen kívül az egyik rádióban én olvasom fel a híreket. - Túrok a kusza fürtjeimbe tanácstalan. Fogalmam sincs mi érdekli, feszélyez hogy a vakvilágba beszéljek magamról, ami azt illeti. De próbálkozom. - Ezen kívül, nos... szeretek olvasni, keresztrejtvényt fejteni, őő... rendszeresen eljárok futni... - Egyre kínosabb fejet vágok, eluralkodik rajtam a tanácstalanság, úgy érzem magam mint egy félresikerült vakrandin. Inkább összeszedem magam. - Inkább kérdezz te, legjobb tudásom szerint válaszolok. - Erre inni kell, el is mélyedek a sör ivásában pár másodpercre, az egyik lában meg keresztbe fektetem a másikon és hátradőlök a székben. Közben hagyom hogy a sör telt íze elomoljon a számban, elmulasztva hirtelen támadt zavarom.

- Ez találó, vicces, kössz- nevetek Sebastianra. Igazán kedves, hogy nem a fogyatékosságot látja bennem. Tovább is lépek rajta.
Inkább örülök, hogy "elismeri" a francia kiejtésemet. Soha nem tanultam franciául, ez is csak egy kis bohóckodás volt, és új barátom jól kezeli a vicceimet. Látszólag legalábbis jól szórakozik, és én legalább ilyen jól szórakozom.
Kicsivel később a munkámról beszélünk, a valódiról, amiből élek, és ez nem más, mint az újságkihordás, de számára ez is érdekesnek tűnik. Felrémlik bennem, lehetséges-e, hogy ez a srác éppúgy magányos, mint én, és lecsap minden lehetőségre, hogy beszélgessen? Bár egy korábbi vádja, miszerint én nem vagyok beszédes, akár önarckép is lehetne.
Nem is hagyom, hogy újabb kérésekkel bombázzon, magamról úgysem tudok most komolyan beszélni; inkább róla kérdezek. Szavaimat kiforgatja és ellenem, lassan már úgy érzem magam, mintha szócsatát vívnánk párbaj helyett, csak éppen nem tudom, mi a cél: egyetlen Júlia sincs a közelben, akiért érdemes volna a csatát megvívni.
- Ha igazságtalan lennék, csupa száraz kérdést tennék fel, de én arra kértelek, olyanról mesélj, amihez kedved van, ami téged jellemez. Nem kérhet akárki ilyet, csak aki őszintén kíváncsi rád! A többséget a vagyonod és a felmenőid érdeklik, nekem elhiheted, mindennap hallom ezeket.
Mesélni kezd, kissé bizonytalanul, mintha maga sem tudná, mi fontos számára. Már tudom, hogy élt Franciaországban és Angliában hogy nem csak fordít, de bemondó is egy rádióban (felvillan a szemem: "valóban? Hallhattalak már? Melyik adón?"), és némi tépelődés után árul el olyan dolgokat magáról, hogy például olvas, rejtvényt fejt, vagy éppen fut.
Befejezi, tanácstalanul néz rám mintha ennyi lenne, amit fontosnak érez.
- Kérdezzek én? Hát jó.... Van valakid LA-ben? Rokon, barát, barátnő...?- jut eszembe egy kérdés. Szocializálódás. Magányosnak látszik, annak gondolom, de vajon becsaptak a megérzéseim?

Továbbra is értetlen nézek rá hogy vajon mire célzott az előbb, de örülök hogy nevet, nincs semmi átlátszó benne, már szerintem.
Később aztán kérdezgetem szüntelen, szeretném tudni ki segített ki azzal az életmentő szalvétával. Mondjuk mikor kérdez rólam, hát muszáj "visszavágnom", ez egy olyan tulajdonságom, amivel együtt el kell fogadni, mert sajnos nem bírom elnyomni.
-Áh, a vagyonom és a felmenőim? Milyen jól is hangzana hogy régi tősgyökeres brit család sarja vagyok, elsőszülött, a családban első ezen a néven, valamint mivel tolmácskodom szavam nem lehet az anyagiakra, egy kedves hölgyet gond nélkül elvihetek vacsorázni, színházba és még ruhát is tudok neki venni, ha épp nem lenne estélyije... - Forgatok szemet, ó igen, nagyon fontos dolgok. Sosem érettem ebből hogy lehet jobban megismerni valakit. De látszik az őszinte érdeklődésével is nehéz mit kezdenem, hiába esik jól. De megpróbálom a kedvéért, próbálok magamról mesélni, de elég nehezemre esik, mert nem tudom mit is kéne.
Végző mentsváram, hogy kimentem magam a partra vetett hal szerepéből, hogy ráhagyom, kérdezze ami őt érdekli velem kapcsolatban. Hát... a legjobb kérdést tette fel, de mivel eddig is zavarban voltam kissé, valószínű nem fog feltűnni neki, hogy abban maradok. Igazából máshogy érzem magam kényelmetlenül, de ez mellékes.
-Nincs, egyedül élek. Az összes rokonom Londoni és Liverpooli, utóbbiakat hat éves korom óta nem láttam, szóóval... - Unoka testvérek. A nevükre sem emlékszem, milyen szégyenteljes! - Barátnőm nincs, nehéz velem együtt élni. - mintha ez mentség lenne hogy nincs senkim... de igazából fogalmam sincs hogyan alakítsak ki tartós kapcsolatot, nagyon félek attól, hogy túl fontos lesz nekem a nő és aztán megcsal, otthagy, kifordul önmagából, akármi. Egyszer elég volt az öcsémmel, nagyon megviselt. Talán ennyi év után is visszhangot ver a lelkemben, úgy pedig amíg el nem csendesül teljesen az érzés nehéz dolgom van.
-Na és neked? Barátnő, jegyes? Vagy igazából egy színésznőért vagy oda csak nem akarod bevallani. - Mosolygok, próbálom oldani saját feszültségem, ő olyannak látszik akit kedvelnek a lányok. A családjáról nem merem kérdezni, azt mondta árva, már ha jól értettem, nem akarom bánatossá tenni, ha esetleg érzékeny a téma. Bár a család nálam is az, de nekem legalább élnek, az azért teljesen más.

Sebastian vagy nagyon jóindulatú, vagy naiv. Ettől még összemosolygunk, és megkönnyebbülök, hogy a Hamleti hiányosságaim felett ilyen könnyedén elsiklik. Nem vagyunk egyformák, és nem tagadom, hogy gyakran más a véleményem, mint az átlagé, talán a gondolkodásmódom is más, de ez van. Nekem így tűnik természetesnek, másoknak meg máshogy.
Egymás megismerése céljából kezdünk kérdezősködni, és ezt sem úgy szeretem csinálni, mintha csak egy kérdőívet olvasnék. Számomra fontos, hogy egy ember mit mond el magáról, és azt hogyan mondja. Valaki úgy mesél, hogy lelőni se lehet, és a történetét vissza tudja vezetni az őskorig..., másokból csak harapófogóval lehet kihúzni egy-egy igent vagy nemet, többnyire talánt... Szeretem az arany középutat... Néhány jellegzetes tulajdonság vagy hobby éppen elég, hogy ha ránézek, eszembe jusson róla, amit tudok, amit ismerek. Adatok, és nevek, dátumok között félszemű vagyok csak a vakok között.
Furcsa, hogy bemutatkozását mégis azzal kezdi, amit nem akartam hallani; mint egy groteszk tükör, vagy megint csak incselkedik velem. Aztán a grimasza elárulja, ő éppen úgy gondolkodik erről, mint én, és fellélegzem, hogy ő sem anyagias. Előbb-utóbb a pénz (részemről hiánya) megölhet barátságokat.
Tanácstalannak látszik. Mintha azon kívül, amit eddig elmondott, nem is lenne miről beszélnie. Rám bízza, hogy kérdezzek, és nekem rögtön az jut eszembe, vajon helyesek-e a megérzéseim: magányos-e.
A hangja nem lesz fátyolosabb, nem lesz szomorúbb, mégis valami finom változás érezhető a levegőben. Vagy csak a saját gyászom vetül ki rá, amikor azt mondja, nincsen senkije, még barátnője se. Ezt arra fogja, hogy nehéz vele együtt élni.
- Nehéz? Miért? Horkolsz? Széthányod a szennyesedet? Nem mosogatsz?- nem tudom elképzelni, hogy ne lehetne vele kijönni, hacsak nem trehány; de valahogy ezt sem tartom elképzelhetőnek.
A barátnő témát rögtön visszapasszolja, és még azzal is megvádol, hogy egy színésznőre fáj a fogam... Elnevetem magam.
-Tudod, ez érdekes... - Hirtelen elgondolkodom. Valóban jó ötlet egy vadidegennek mesélni a magánéletemről? Sosem szoktam. De Sebastian már nem is vadidegen... Ah...- Nemrég összefutottam egy lánnyal...- Kezdem, és elmosolyodom, ahogy Heilyre gondolok- Nem indult túl jól a beszélgetésünk, de aztán újra kezdtük, és tulajdonképpen egy kicsit össze gabalyodtunk. Tudod, van Woody Allennek egy filmje, az Annie Hall, és abból egy részletet játszottam neki.... - és ahogy mesélem a sztorit, megint az jut eszembe, talán nem kellene ennyire részletesen. De már mindegy... Most majd keservesen megbánja, hogy szűkszavúnak titulált. -... azóta találkozgatunk, de legtöbbször tanulnia kell és amikor éppen ráér, megesik, hogy én csinálok mást...- húzom meg a vállam, a szám. Nem túl ideális a helyzet egy kezdő kapcsolat szempontjából, de ez van... Megszoksz vagy megszöksz, tartja a mondás...- De a jegyesség még véletlenül sem került szóba közöttünk. Néhány hét arra sem volt elég, hogy rendesen megismerjem.
- Neked van női ideálod? Ha már említetted, melyik színésznő tetszik a legjobban?
- beszélgessünk akkor egy kicsit a csajokról. Hátha tanulok most valamit...

Hát csak elkezdünk ismerkedni, mikor közlöm, nehéz velem együtt élni elképedek és zavaromon felül kerekedik a hitetlenkedő jókedv.
-Joshua, új barátom, meg kell mondjam, lottózz, mert elviszed a főnyereményt! - Kacagok, kizökkentett fogyatékosságomból, de pont azzal, hogy ennyire nyitott vagyok neki. Nem tudom véletlen-e vagy valami perverz kukkolót fogtam ki, de mindenképpen mulatságos. - A horkolást nem tudom megválaszolni, mert nem hallom, ugyebár, de a másik kettő sajnos jellemez. - Vigyorgok kínosan és hátrafésülöm a hajam, hogy ilyen nincs.
-Jobb mintha unalmas lenne... - Mondom ártatlan, esetlen közölve, hogy aztán újfent vigyoroghassak és meghallgassam mégis mi érdekeset közöltem megint.
-Ahh, lányokkal összefutni mindig öröm. - Kuncogok, főleg hogy látom Ámor is ott volt a találkozón. Aztán kissé tanácstalanul rázom a fejem, hogy nem láttam, de ettől függetlenül érdekel mire jutottak a lánnyal. Aztán rájövök hol a gond.
-Hiányzik és keveset látod. De nem akarod hívogatni sem, mert akkor elijeszted. - Konstatálom saját meglátásaim vele kapcsolatban, kérdés helyesen-e. Közben mosolygok, nem zavar hogy részletesebben mesélte el, szeretek másokat hallgatni, míg beszélnek, főleg ha érdekel is a mondandó.
-Óh, hát sok ideálom van. Sok barátnőm volt, mindben más fogott meg, ami azt illeti. De szeretem a hosszabb hullámos hajat, és az élettel teli mosolyt, főleg ha szellemes a lány. Egyszer volt egy görög barátnőm, alig értettük egymást, mert én csak pár szót tudtam görögül, ahogy ő csak párat angolul, de mégis éreztem hogy mit akar mondani. Hah, sosem fogom elfelejteni, bár fogalmam sincs mi lehet vele. Csak egy hónapig voltunk Pireuszon, sajnos. - Mesélek én is kicsit, némileg fájó-ábrándosan, de aztán rögtön vidám is leszek, szép emlék.
-Színésznő? Hmm... Sandra Bullock filmjeit szeretem. Meg Mag Rayen alakításai is jók, őt amúgy is szépnek tartom. Főleg az angyalok városa, az nagyon jó. - Gondolkodom el.
-Te amúgy milyen filmeket szeretsz? Vagy inkább színészek szerint nézel? - Lehet hogy neki az fontosabb, mint a műfaj.

Az érzelmi libikóka ugyanúgy jellemez minket a sörözőben is, mint nemrég az étteremben. Komoly dolgokról beszélünk és mindig humorral fűszerezve, félelmetes egyensúlyt tartva, kiegyensúlyozottan. Mennyi lehet az esélye, hogy egy olyan emberbe botoljak bele, akivel ezt így huzamosan lehet csinálni? Eddigi tapasztalataim szerint vagy nem csípték vagy nem értették a célzásaimat. Az öniróniám olykor kesergésnek tűnt, a cinizmusom pedig bántónak.
Sebastiannal végtelenül könnyed beszélgetni, oda-vissza pattognak a labdák, egyre bátrabban, egyre gyorsabban ütögetjük ide-oda, mint egy izgalmas ping-pongban. Bátran ugratom, mert nem vesz semmit túl komolyan (épp csak, amennyire kell), és meglepően őszinte, ami engem is bátorít, hogy nyitottabb legyek. Így ismerkedünk, és kerülünk egymáshoz közelebb.
Kérdezek, már meglehetősen bensőségesen, és kihasználva a feldobott labdát, hogy vele nehéz együtt élni, szinte a szájába tolom, mik azok a dolgok, amik általában taszítanak egy lányt (mamát biztosan. Engem ő szoktatott rendre). Hihetetlen, de úgy tűnik, beletrafáltam a dologba, de Sebastian még ezt is el tudja nevetni. Legalább nem sértődékeny.
- Húha..., öregem!- mondom neki fejcsóválva. - Nehéz dolgod lesz, ha asszonyt választasz!- és nevetgélek.
Aztán megosztom vele a Heilyvel kapcsolatos élményemet. Rácsodálkozom, mennyire tisztán látja a dolgokat. Igen, időnként hiányzik, és mégsem akarom, hogy az agyára menjek, ezért nem hívogatom naponta. Ő sem engem... Ez így normális, mindennapi, megszokott, ugye? Bólogatok, igaza van, teljesen, így működöm én is.
Csak kíváncsiságból kérdezek vissza a színésznőre, és ezzel kapcsolatban a női ideáljára. Én erre nem tudnék válaszolni. Legalábbis meg kellene dolgoztatnom az agysejtjeimet. Hiszem, hogy a szerelem nem külsőségeken alapul. Lehet egy lány gyönyörű, mégis hidegen hagy. És egy kevésbé tetszetős lány is okozhat vihart... Lásd angol irodalom...
- Sandra Bullock például nem hoz lázba, mint nő- válaszolok őszintén, amikor konkrétan rákérdez, milyen filmeket szeretek. -Meg Ryan csak régen tetszett... Amióta átszabatta az arcát, már nem annyira- kis fintorba húzom a szám.- A természetes szépség jön be. Ami belülről jön... Érted...
A legtöbb pasi arról beszél, mekkora melle kell legyen egy nőnek, mekkora és milyen formájú legyen a feneke... Oké, meg kell hagyni, fontos, hogy formás legyen az ember kedvese. De semmit sem ér mindez, ha nincs összhangban a test és a lélek, ha nincs meg az a belső tűz... Én ezt keresem.
- Többnyire először a szerepgárdát mustrálom... A sztori is érdekel, vannak kedvenc íróim...- mosolygok titokzatosan. Úgyis tudom, rá fog kérdezni, de egyenlőre nem árulom el. - De beleszerettem már sorozatba is, mert véletlenül láttam egyet, aztán el sem tudtam tőle szakadni. Főleg, amióta sok időm van...

-Hááát... ha ezt a kettőt megcsinálja, akkor főzök és takarítok rá, minden másra háklis vagyok, de ezt a kettőt annyira gyűlölöm, annyira idegesít... - Mondom elnyűtten, de mégis mosolygósan, mert ez az igazság. Ha nem néz az ember a mosogatóba meg a szennyesbe (és annak környékére) akkor pedánsnak is vélhetne a szemlélődő. De így... nos.
-Látom jól látom a helyzetet. - Mosolyodom el, ezek szerint a női ügyekhez még konyítok valamit. - Hidd el, ha igazán akarjátok mindketten ezt a kapcsolatot összehangolódtok. De hogyhogy nem ér rá este? Azt mondtad csak reggelente hordasz ki, meghallgatások általában délelőtt és délután vannak szerintem, ha vannak, és a tanulási idejét ő osztja be. Én az egyetem mellett anno mindig eljártam bulizni. - Kíváncsiskodom, nem akarok kotnyeleskedni, csak valahogy nem tudom elképzelni és ha már így belementünk, érdekel.
-Átszabatta? - Kérdezem meglepődve, fájdalmasan le vagyok maradva bulvár tekintetében.
-Értem, én sem szeretem a plasztikát. - Mondom szinte magától értetődően, na meg szeretem a kis apró hibákat, az egyedi vonásokat, a plasztika ezt elveszi. Bár én azért megnézem kivel fekszem le, szeretem a szépet, nálam legalább annyira fontos, minthogy intelligens legyen a nő.
-Áh, na és ki? Na és rendeződ van? Már kedvenc. - Jó téma, hátha hallok valami jó nevet és unalmas estéim elüthetem egy ideig vele.
-Érdekes, engem a sorozatok kevésbé kötnek le. A sztorik eleinte van hogy nagyon frappánsak és jók, de mind ellaposodik egy idő után. De ez meg mérhetetlenül zavar, mert a jellemfejlődés, hogy hova futna ki az egész noszogat hogy nézzem tovább, hiába untat. A regényekkel is ez a bajom. Kevés a jó író, aki nem fásul bele saját szereplői lelki tusájába és ugyan olyan érdekesen tudja továbbvinni a cselekményt. Mint Balzac, nála egészen sorozatszerű az egész és ha nem vesszük deamortizálónak hogy a karakterek inkább negatív irányba fejlődnek, el lelketlenednek a társadalom fullasztó sűrűjében, akkor egészen nagyszerű regényeket kapunk a kor francia életéről. De ez ritka, főleg manapság... szerintem. - Teszem hozzá, mert lehet ő tud valamit amit én nem. Közben észreveszem mennyit fecsegek neki, bár eddig nem szólt rám, hogy folyton elkalandozom, reményeim szerint nem zavarja túlságosan a habitusom.
-Amúgy... az egész színházas dolog előtt mit csináltál? - Kérdezem óvatosan, mert ha tanult lenne szakmája, de vagy nincs vagy hidegen hagyja, ha meg nem tanult akkor dolgozott, de nem tűnik túl tapasztaltnak.

nehéz elképzelnem, hogy szeret főzni, és utál mosogatni, hogy takarít, a cuccait mégis széthányja. Ellentmondásos figura, bár ezt már korábban is megjegyeztem, csak más aspektusban. Látni rajta, hogy ő sincs teljesen kibékülve a hibáival, de ha valaki, csak önmaga tudna ezen segíteni, nem?
- Azért ne csak e kettő elvégzésére keress feleséget...- hunyorítok rá, mint valami vén róka. Ha tudná, hogy ezen a téren semmi tapasztalatom nincs, biztos nagyot nézne!
Ha már nőknél tartunk, azért beszélek neki Heilyről. Gyorsan átlátja a helyzetet, de azért én is kapok egy kis tüskét a kérdései által. Aprót rántok a vállamon. Mit is mondott a legutóbbi alkalmakkor?
- Az apja szigorú, a barátnője féltékeny, fontos vizsgára készül...- sorolom, és már magam sem hiszem el, hogy ez teljességében fedi a valóságot. Talán mégsincs minden rendben. Nem akarok én most ezzel foglalkozni. Láthatja rólam, hogy nem akarok belemenni a témába (talán kellemetlen lenne nekem), és átlendülünk a következő témára, a színésznőkre. A nagyokat említi, és úgy tűnik, meglepem, hogy az egyik kedvence már nem olyan, mint régen.
- Feltöltette szilikonnal az ajkait, már nem is mostanában, nem mondod, hogy nem tűnt fel? Azóta olyan, mint a széles szájú kisbéka...- kifordítom a felső ajkam, és úgy csücsörítek. Borzalmas! Azt hiszem, a melleit is megcsináltatta, de erre nem vennék mérget.
Sebastian ugyanúgy a természetesség híve, mint én, és legszívesebben pacsira nyújtanám a kezem, de valószínűleg hülyének nézne, ez olyan gyerekes szokásnak tűnhet.
Filmek kapcsán írók és rendezők is szóba kerülnek, és elárulom neki, kik a kedvenceim: Stephen King, Frank Darabont (nem titkolva azt sem, hogy a közös munkáik a favoritjaim). Sorozatok közül a Dextert emelem ki. Sorozatgyilkos, akit mindenki imád... Félelmetes (és nem unalmas) sorozat. Imádom!
Érdekes, egy-egy megjegyzés mit válthat ki egy emberből. a sorozatok kapcsán komoly elemzésbe kezd, és elbűvölve hallgatom, ahogy a jellemfejlődés irányairól beszél. Időnként bólogatok (a jellemfejlődés nálam is fontos tényező, Kinget ezért is bírom annyira), de Balzachoz már nem nagyon tudok hozzászólni. Ha francia irodalom, akkor Hugo, Stendhal, Flaubert, La Fontaine, Dumas, Moliere, Verne jutnak eszembe. Ismét hiányosságok az iskolázottságomban! Mit írt Balzac? Fogalmam sincs. Negatív jellemfejlődés. Passz. Nem jut eszembe semmi.
-Balzacnál lemaradtam, de nagyon érdekes, amit mondasz- mondom neki őszintén. Nem zárkózom el tőle, hogy bővebben és mélyebben beszélgessünk erről. Talán kiderül, miért tart most ott a társadalom, ahol. Hiszen érzéketlenek és lelketlenek vagyunk (legalábbis a többség, mi mindig kivételek vagyunk), nem számít más, csak a pénz és a külsőségek... Gyűlölöm ezt!
- A családomnak voltam elkötelezve... A nagyszüleimet ápoltam- válaszolok egy újabb kérdésre, ami most nem a jövőmet, hanem a múltamat boncolgatja. Nos, ez érzékeny téma számomra, bár lehetséges, ha tovább kérdezne, válaszolni is hajlandó lennék rá. Amúgy sem beszéltem sokat róluk még senkinek. Nem is volt rájuk kíváncsi senki....

-Nem, igazad van, az ágyban is ki kell elégítenie... - Jegyzem meg sandán vigyorogva.
-Húha... - Valami minidráma közepébe csöppentem. De fennakadok kicsit. - Oké, a szigorú apát még megértem, bár semmi rossz fiús nincs benned, amiért aggódnia kéne. Deeee, hogy a 'barátnője 'féltékeny?! - Nyomom meg a két szót és hüledezik kicsit. - Mégis mire? Hogy szeretnél a barátnőddel lenni? Mert csak úgy felvilágosítanám azt a lányt, hogy a párkapcsolatok így működnek, csak ha szimplán hemperegnél vele akkor nem érdekelne hogy lásd nappal is... - A fontos vizsgákat már meg sem hallom. De látom hogy talán túl személyeskedő vagyok, így felemelem magam elé a kezeim és jelzem a mimikámmal, hogy oké, oké, semmi közöm hozzá, bocs.
Ha témát akar váltani, nem ellenzem.
-Hát... mostanában nem láttam a filmjeit, bulvárt meg nem hallgatok és olvasok. - Vallom be töredelmesen, elhúzva a szám, látva hogy Josh hogyan illusztrálja a változásokat.
-Hmm, Stephen Kinget én is szeretem, bár könyvben szívesebben olvasom. - Aztán a Dexternél felhorkanok. - Mivel krimi, elkezdtem nézni, de a második évad elején megakadtam a munka miatt és nem éreztem a késztetést tovább nézni, ami nálam azt jelenti kevésbé köt le mint gondoltam. - Sóhajtom, ismerem a sorozatot. (User is nagyon szereti, de ő folytatni fogja )
A következő reakcióira viszont mosolyogva válaszolok, ahogy elnézem ebben is hasonlóak lehetünk.
-Honoré de Balzac. Több ciklusnyi regényt írt, egy egy életszínt bemutatva, a magánéleti például a Goriot apó, azt talán ismered, de rengeteg másikat is írt. Az ő filozófiája volt, hogy az író célja nem az kell legyen hogy csak leírja mi zajlik a saját korában, ezzel mulattatva az embereket, hanem meg kell javítania azt erkölcsileg, ez kell legyen a célja. Talán ezért is van annyi elbukott lélek benne, hogy felhívja a figyelmet, milyen könnyű erkölcsileg rajtaveszni. - Tartok neki egy mini irodalom órát, amolyan kedvcsinálónak. Én magam imádom Balzacot, bár nem olvastam még mindig minden művét.
Aztán meglep a kérdésemre adott válasza, de valahogy mégsem lep meg. Melegszívű valakinek tűnik, olyannak akinek a gondoskodás fogalma nem idegen.
-Nagyon kedves tőled. Kevesen teszik ezt meg a hozzátartozóikért. Könnyebb belerokkanni a bánatba ha gond van, mintsem segíteni. Pedig nem fogják fel, hogy mennyire reménytelenné teszi a beteg helyzetét, ha a szerettei elfordulnak és magára hagyják őket. Ellenben ha ott vannak, új erőre kaphatnak. - Mondom bánatosabban, de együtt érzően, én is annyi lehettem, mint ő mikor az öcsémet ápoltam. Egyedül.

Hangosan kimondja, amiről mi nem szoktunk beszélni, legalábbis mamáékkal nem volt szokás, aztán meg nem volt kivel... A szex jó dolog (lehet), pláne, ha nem vagy egyedül. Bennem is tombolnak a hormonok, én sem vagyok fából, naná, hogy álmodozom, ábrándozom. De elkapkodni mégsem akarom. Csak sejtelmesen mosolygok a szavain, el ne rontsam a jól felépített képet magamról. Vicces lehetek, de béna nem. Vagy a fene bánja, talán az is.
- Nem, még az apjával sem találkoztam soha, de azt beszéli róla, hogy imádja a ... családi örökséget... - ráncolom a homlokom, így volt?- gyűjteni. Tudod... a micsodát...- pillogok lefelé, bizony, jól érti, a férfi nemi szervről beszélek. Aztán elnevetem magam- Biztos jó fej az apja, de nem kétséges, hogy a lányát burokban neveli, és ha egy pasas csak rossz szemmel néz rá, annak vége, mint a botnak...- Tudm, nem szép, hogy Heily apjáról így beszélek, de a lányos apák mind védeni akarják a lányukat. Ez érthető, és így az is, ezt a tulajdonságát sarkosítom ki, ha már egyszer nem ismerem...
- Nem tudom... Talán azt hiszi (a barátnője), hogy UFO vagyok, és úgy elrabolom Heilyt, hogy vissza se hozom, talán ezért ült rá a szoknyájára... A vizsgák meg..., hát tanév vége van, meg tudom érteni, hogy tanulni kell, ez egy iskolás dolga, nem igaz?
Sebastian kérdő szemekkel néz, szinte hitetlenül, és minél jobban védem Heilyt, annál inkább érzem, hogy valami sántít. Nem akarok erre gondolni. Majd szembesülök vele, ha muszáj, hogy mégiscsak pillanatnyi fellángolás volt... (Nem tudhatom. Most, tőle távol, bármit el tudok képzelni.)
Elhallgatok, beharapom a szám, ő pedig felemeli a kezét, hogy érti, nem kell többet beszélnem róla, ha nem akarok. Eltalálta. Nem akarok.
Színésznőkről, filmekről, majd könyvekről írókról és sorozatokról kezdünk beszélgetni.
- Tényleg? - Örül a lelkem, hogy ilyen gyorsan találtam egy másik King rajongót (bár nem tudom, valójában az-e, hiszen annyit mondott csak, szereti. És olvasni jobban.)- Bevallom, nekem is jobban tetszenek a könyvei, mint amilyen filmeket csinálnak azokból. De például a Remény rabjai vagy a Halálsoron félelmetesen jól sikerült alkotások. - Nem is kell említene a rendezőt. Egyértelmű...
- Dextert se hagyd abba! Elég fordulatos a történet, és bár néhol kiszámítható, azért akad néhány svédcsavar a sztoriban, én csak ajánlani tudom- javaslom kuncogva. Hát, ha a mama hallaná, hogy éppen a horror és a krimi a téma a söröm mellé, biztos nagyot nézne.
Balzacról hirtelen semmi nem jut eszembe, de aztán említi az egyik művét, és az ismerősnek tűnik (a címe legalábbis). ha agyoncsapnának sem jutna eszembe a történet, és Sebastian sem erről beszél, hanem inkább az írói célkitűzésekről. Ez azonban érdekes kérdéseket vet fel bennem.
- Ha bárki azt hiszi, egy tökéletes ember példáján lehetne tanulni, akkor miért nem tanítják az iskolákban Krisztus példáját? Jézus bizonyította be, hogy lehet az Isteni törvényeket betartva élni, az élete - azt mondják- tökéletes volt. Miért nem lett mégis követendő példa? - Azt hiszem, az emberek akkor is elrontanák az életüket, ha minden a szájukba lenne rágva. Mindenki a saját hibájából tanul, mindenki, kivétel nélkül. Az a baj, hogy a legtöbben még abból sem.
Hogy kiveséztük a színházat, mozit, a jövőmet, most a múltam kerül górcső alá. Nem tagadom meg magamat, és rejtem el, mivel foglalkoztam idáig. Nem szégyen, hogy iskola helyett ápolót játszottam otthon. Kötelességemnek éreztem így tenni, és nem is esett nehezemre. Sebastian érti ezt. Nem csupán szimpátia és együttérzés süt a hangjából, hanem valami olyasmi, mintha már maga is megtapasztalta volna ugyanezt.
- Neked sem idegen a téma, igaz?- kérdezek vissza, halkabbra fogva a hangom. Félénken pislogok rá. Vajon tud beszélni az élményeiről?