Hajnali háromkor csörög az ébresztőm, és nagy szerencse, hogy olyan zenét tápláltam bele, amire fel is tudok ébredni, különben melódiázhatott volna reggelig. A "Do or die" azonban elég energikus ahhoz, hogy felkeljek, és elinduljak, bármennyire is húz még az ágy, hisz az testemtől meleg még. A szoba levegője viszont hűvös, megborzolja meztelen bőrömet.
Egy percig még az ágy szélén ülök, és a hajamba kócolok. Csak egy hete vagyok a városban, és az egyetlen munka, amit azonnal elkezdhettem, ez volt. Nem volt választásom, és az időt sem akartam húzni, rögtön igent mondtam az ajánlatra, mert ez is jobb, mint a semmi, és a hátrányában (hogy korán kell kelni), épp az tetszik, hogy így szinte a teljes napom szabaddá válik, és azt csinálhatok, ami nekem tetszik. Még munkát is kereshetek, hisz egyenlőre próbaidős vagyok.
Időben felmértem a terepet, hogy hova kell majd mennem, és a környékről kinyomtattam egy térképet, hogy az utcaneveket mihamarabb megtanuljam. Elég gyorsan tanulok, és könnyen alkalmazkodom, azt hiszem, ez nem okozhat problémát. Úgyis egyenlőre csak az újságokat bízták rám, a leveleket még nem.
Gyorsan összekapom magam, hideg vízzel mosom meg az arcom, és iszok egy pohár narancslevet, mielőtt megmosnám a fogam és elindulnék. Melegen öltözöm, mert hűvös a hajnal. A kapott spéci bringára pattanok, és hajtok a találkozóhelyre. Ha minden igaz, lesz ott egy srác, aki megmutatja, mi a dörgés.
Hamar érek oda, senki nem vár rám. Egy közeli fához támasztom és kötöm a biciklit (ha ellopják, ki kell fizetnem), aztán a falnak támasztom a hátam, és behunyt szemmel várok. Remélem, a fickó nem késős fajta...

Nem hiszem el, hogy majd tíz év után, ugyanott vagyok, ahol elkezdtem. Mostanra valahogy többet képzeltem el magamnak. És persze... meg is volt a több, csak anyám közbe szólt. Nem szándékosan, és jót akart, tudom én. Csak mégis. Visszacsinálni nem tudom. A pénz viszont kell, és ez legalább egy olyan meló, amit tud végezni az ember az egyetem mellett is, mert nem ütközik az előadásokkal. Az más dolog, hogy megint nem alszom többet 1-2 óránál, hiszen háromkor kelek, éjfél előtt meg ritkán sikerül lefeküdni. De talán lesz időm még egy kis pihenésre, az órák kezdete előtt. Főleg most, hogy beosztottak mellém egy másik srácot. Nem igazán örülök neki, mert így kevesebb a munkám, tehát pénzt is kevesebbet kapok. De ugye mivel nagykorú vagyok, többet kéne fizetniük, és többet adózniuk, így minél kevesebbet dolgozom, annál jobb a főnöknek. Nem hibáztatom, hasonló esetben én is így cselekednék.
4 előtt 10 perccel érek a megbeszélt helyre, nyitom ki a garázst, és tolom be a bringámat. Bedobok pár érmét a kávéautomatába, és várom, hogy lefolyjon a feketém. Közben a telefonomban nézem meg magam. Kicsit karikásak a szemeim. Kellett volna tennem az arcomra BB krémet... Most már késő. Az órám szerint a valakinek 5 perce van, de csak most jövök rá, hogy megszokásból becsuktam a garázs ajtót, így lehet azt hiszi még zárva van. Esetleg nincs kulcsa még, és nem tud bejönni. Így kávéval a kezemben az ajtóhoz lépek, feltolom, és kinézek rajta. Áll valaki az egyik fa tövében. Remélem meghallotta az ajtó jellegzetes hangját és látja a gyér fényt, amit a lámpa szolgáltat. Nem vagyok beszélgetős kedvemben, ahhoz pláne semmi kedvem, hogy sötétben leszólítsak embereket. Inkább csendben várok, míg észrevesz.
A kávémba kortyolok, a bal kezem zsebre vágom, és ott egy fura dobozba ütközöm. Kihúzom a dobozt, és nagyokat pislogok. A szemüvegem is megigazítom, hogy biztos jól látok-e, és valóban egy cigis doboz van nálam. Végül is lehet. Ez a dzseki több mint egy éve nem volt rajtam, akkor még dohányoztam... Bele is nézek. Gyújtó és cigi is van még benne. Nagy a kísértés... és van még 5 percem... Rágyújtok.

Hajnal van, sötét, és meglehetősen hűvös, és keveset aludtam. Ásítozok, és percenként az órámat nézem, mert úgy érzem, nem akar telni az idő. Legközelebb hoznom kell magammal valamit, amivel elszórakoztathatom magam, különben szétvet az unalom.
Sosem hittem, hogy nehezen viselem el majd a magányt. De a mama halála óta rájöttem, jó volt, hogy mindig volt kihez szólnom, és az is jó volt, amikor bejött hozzám, és a barátnőiről beszélgetett velem, bár akkoriban ezt nem mindig értékeltem. Ha hamarosan nem szerzek barátokat, vagy olyan melót, ami egész napra leköt, szereznem kell egy háziállatot...
Otthagyom a falat. Áthűtötte a kabátomat, és most megmozgatom a tagjaimat, különben el is aludnék. Még mindig nincs a közelben senki, az utca kihalt, tökéletes a csönd. Átslattyogok az egyik fához, a bódéval szembe, mintha azzal, hogy fixírozom, siettethetném az eseményeket.
Aztán csoda történik, mert kinyílik az ajtó... Hát végig volt bent valaki? Átkozom magam, miért nem próbáltam bemenni. Csak a sziluettjét látom a srácnak (gondolom, hogy ő lesz az), és azt is látom, hogy tart valamit a kezében. Pohár lehet, mert az ajkához emeli, iszik.
- Hello, jó reggelt- köszönök neki, ahogy közelebb lépek.
Valamivel el van foglalva, aztán a fellobbanó lángból és a parázs fényéből jövök rá, hogy rágyújtott. Egy pillanatra az arca is fénybe kerül, de csak annyit tudok kivenni, hogy szemüveget visel és sötét a haja.
- Joshua McBridge, az új fiú- nyújtom felé mosolyogva a kezem. Bár láthattuk már egymást, nem mutattak be neki. Potenciális barát is lehet, ha már együtt dolgozunk, úgyhogy igyekszem nem beszólni neki mindjárt az első napon.

Szerencsém van. Vagy balszerencsém? Fogalmam sincs. Annak azért örülök, hogy a fazon a fánál valóban az - legalábbis annak tűnik - akinek lennie kell. Megindul felém, és egy pillanatra megvilágítja az arcát az egyik utcai lámpa fénye. Nem elég ahhoz, hogy bármit is megállapítsak róla, így megvárom, míg közelebb ér.
Illedelmesnek látszik, és túl jó kedvűnek, így korán reggel, de nem vagyok én sem bunkó, ha már köszönt, illik visszaköszönni, nem?
- 'reggelt! - a hangomon persze érződik, hogy egy: baromira nincs reggel, hajnal van. Kettő: minden, csak nem jó. De ez egyéni vélemény. Talán neki jó napja van. Most kelt ki a barátnője mellől, vagy tudom is én. Inkább rágyújtok. Felé is odatartom a dobozt, hátha kér egy szálat.
- Zin - mondom tömören, és a számba teszem a cigim, hogy kezet rázhassak vele, majd bele is szívok a dohányba. Ekkor döbbenek rá, hogy én nem is dohányzom - Oh! A francba! - Kiveszem a számból és már ott tartok hogy eldobom, de csak a füstöt fújom ki aztán meggondolom magam. Semmi köhögés, semmi kaparó érzés. Mintha tegnap szívtam volna az utolsót. Kortyolok a kávémból, közben jövök rá, hogy elég hülyének nézhet. Nem mintha köze lenne hozzá, és egyébként sem érdekel a véleménye, de azért megjegyzem.
- December 31-én gyújtottam rá utoljára... - Aztán intek neki, hogy kövessen, mert el kell neki mondanom pár dolgot. Bent gyatra fény világít, de ahhoz elég, hogy lássuk, amit kell. Beleszívok a cigimbe ismét, aztán átteszem a szálat a bal kezembe, amiben a kávés poharat is tartom, és a jobbal mutogatva, kezdek magyarázni.
- Ezekben van az újság - pacskolom meg az egyik polcon a zsákokat, aztán egy másik polchoz lépek - ezekben a reklám. Az újságon a körzetszám, mindig sárga, a reklámon meg fehér - átsétálok az asztalhoz és felkapom a kis könyvet, amiben regisztrálnunk kell mindent. - Azt gondolom elmondták, ez hogy működik...
Mert azt elvileg be tanítják, hogy beírja, mikor kezd, illetve, mikor végez. Benne van az újságra elfizetők címe. Reklámot elvileg mindenhova teszünk, kivéve, ha a postaládán ott a "nem kérünk reklámot" matrica. Amíg megtudom, hogy mennyire tudja, addig kortyolok a kávémból és ismét szívok egy slukkot. Már el is felejtettem, mennyire szerettem kávé mellett dohányozni, és ez tulajdonképpen ijesztő. Nem akarok visszaszokni.

Nem zavar, hogy keveset aludtam, mert ugyan húzott vissza az ágy, azért tudom, hogy lesz időm pótolni. Lehet, hogy kissé át kell majd szervezni a napjaimat, vagy csak elég néhány nap, hogy megszokjam az új körülményeket, majd kiderül. Szerencsére világéletemben rugalmas vagyok, mindenhez tudok alkalmazkodni, ezzel sem lesz baj. Nem kell lemondanom az esti kiruccanásaimról emiatt.
Szeretem a pontosságot, időben ott vagyok a megbeszélt helyen, talán kicsit hamarabb is, ezért telik nehezebben az idő. De aztán kinyílik egy ajtó, és rájövök, már sokkal hamarabb bejuthattam volna abba a bódéba, ha van annyi eszem, hogy bekopogok. De ki hitte volna, hogy van valaki, aki elvakultabb, mint én, ami a korán kelést illeti?
Csodálkozás és öröm van az arcomon, amikor meglátom. Végre történik valami, vége az unalmas perceimnek. Köszönök neki, és az sem zavar, hogy kissé morózusan válaszol. Lám, lám, mégsem szereti a korán kelést. Vagy csak miattam, az újonc miatt ilyen?
Rágyújt, és nekem is odatartja a dobozt.
- Kösz, nem élek vele- mondom. Elszívtam már néhány szál cigit, de magamnak sosem vennék. Néha, ha nagyon húz a társaság, elfogadom, ha megkínálnak, de sosem hiányzik. Aztán bemutatkozik, kezet nyújt, de csak egy rövid nevet mond. Ha ennyit hajlandó elárulni magáról, hát meg kell elégednem vele. Az optimizmusomat ezzel nem töri le. Vannak szűkszavú emberek.
Rácáfol erre, amikor közli, hogy mikor gyújtott rá utoljára. Hát, nem most volt. De nem reagálom le, amit mondott, hiszen úgy veszem, nem is nekem szólt, inkább magának. Sokkal inkább arra figyelek, amit nekem szánt. Beljebb invitál, és magyarázni kezd, a polcokon lévő zsákokra mutogatva. Figyelek. Szerintem egyszer fogja csak elmondani, nekem vágni kell az egészet, mint a szorzótáblát. egy könyvhöz lép, és máris kérdez, tudom-e, mi az.
- Ha jól sejtem, ezt kell aláírni kezdéskor és távozáskor. - Az eligazítás elég rövid volt, és a pasas olyan benyomást tett rám, mint akinek fáj a foga. Vagy az egész élete. Elég keserű volt, és annyit mondott, gyakorlat teszi a mestert, hajrá! Ettől nem lettem túl okos, de úgy voltam vele, majd itt lesz valaki, aki beavat.
- Csak egyszer kell elmondanod, aztán nem lesz velem gondod- mondom komolyan, mintha világmegváltó meló lenne újságot kihordani. Nem kötöm az orrára, hogy van már némi tapasztalatom.
Az persze izgat, hogyan fogom megjegyezni, kinek kell újság, és kinek nem, mert otthon ez egyszerű volt (mindenkinek kellett), de biztos van valami lista, ami alapján megtanulhatom. Egy-két nap, és be is rögzül, hál a jó memóriámnak. vagy talán az újságra is külön van csomagolva, ráírva az előfizető neve és címe? Oltári könnyebbség volna, de nem hiszem, hogy ilyen szerencsém van.
Meglátom az automatát a sarokban, és közelebb lépek.
- Szabad? - ha a srác rábólint, veszek magamnak egy kávét, és felhajtom. Inkább a forróságára van szükségem, mint a koffeinre, de utóbbi sem árthat. Ha van még valami tudnivaló, várom az instrukciókat. A többi pedig már úgyis a gyakorlat. Hát, hajrá..., ahogy azt a "mester" is mondta...

Nem él vele. Jó neki, én meg sajnálom. A cigit kidobni. Ahhoz drága. És ha dohányozna, akkor nem érezném úgy, hogy kárba vész... De így, kénytelen leszek elszívni ezt a pár szálat. Na nem baj. Ennyitől még nem szokom vissza rá. Remélem. Khm. So Ra tuti haragudna, ha mégis, azt pedig nem szeretném.
Nem gondolok erre, csak elmutogatom, mi micsoda, és lemondóan sóhajtok, amikor rájövök, hogy nem mondták el neki a kis könyv működését. Bosszúságomban, szívok még egy slukkot a cigimből, és felhajtom a maradék kávémat is. Felülök az asztalra, és már épp intenék neki, hogy üljön mellém, amikor közli, hogy csak egyszer kell majd elmondanom a dolgokat.
- Helyes. Többször nem is tenném meg - válaszolom, miközben a kávé automata felé veszi az irányt. Egy pillanatig megfordul a fejemben, hogy nem olyannak látszik, mint aki figyel, de aztán rájövök, hogy a kávé tulajdonképpen jó ötlet, és az enyém is elfogyott, így bólintok, majd hozzáfűzöm:
- Hozz egyet nekem is - nem kérem. A hangomból kihallatszik, hogy természetesnek veszem, hogy hozni fog. De nem vagyok teljesen kerge még. Lecsúszom az asztalról, a cigimet a számba teszem, úgy nyúlok a zsebembe a tárcámért, hogy kifizethessem majd neki a kávé árát. Ki is veszek egy kis aprót, és ha visszaér, a kávémmal, akkor megkapja. Majd visszaülök, és intek neki is, hogy tegye ezt. Semmi kedvem ácsorogni.
Ha felült ő is az asztalra, a kezébe nyomom az egyik kis könyvet, és elveszem a másikat - a sajátomat is. A kabátom zsebéből előhúzok egy tollat, és azzal mutogatom, az ő könyvében, hogy mi micsoda.
- Ide írod a neved, alá a körzet számot. Ide jön a kezdés idő, ide, hogy mikor végeztél. Fel kell tüntetni azt is, hogy hány táskád van itt reggel újsággal, és hány reklámmal - kezdek bele, és szépen magyarázom tovább. Megmutatom a címlistát, ahol fel van írva, melyik címre jár újság. Elmondom, hogy én ugyanezen a listán bejelölném a helyébe, hogy hova kell reklám (vagy, hogy kinek van "nem kérünk reklámot" matricája) aztán elmondom hogy reklám csak heti kétszer van, ritkábban heti háromszor, így elég ha a hét elején ellenőrzi, nincs-e változás a reklámokra vonatkozóan...
Megmutatom a térképet is a kis könyv hátuljában, és az útvonalat, amin célszerű közlekedni.
- Ha valamiből kevesebb van, esetleg sérült az újság, azt pedig - felkapok magam mellől egy bejelentő lapot - ezen kell regisztrálni.
A kezébe adom a lapot, hogy nézze át azt is. Elég egyértelműen le van rá írva minden. Időközben elszívtam a cigimet, és a kávét is megittam, a csikk a kiürült poharamban végezte. Lemászom az asztalról, és kidobom az üres poharakat - ha ő megitta, az övét is - aztán rápillantok.
- Van kérdés? - szerintem érződik, hogy nem akarom, hogy legyen. Egész végig igyekeztem röviden és lényegre törően magyarázni, ennél érthetőbben nem is tudtam volna. Viszont ha van valami, azt most mondja el, később nem biztos, hogy lesz türelmem elmagyarázni.
- Ma még együtt megyünk. Az én körzetemmel kezdünk - jelentem ki végül, és ha nincs ellenvetés, akkor le is kapom az egyik táska újságot a polcról és a bringámhoz viszem, hogy az azon levő táskákba átpakoljak. Sosem értem, hogy csinálják, hogy 2 táskát tömnek meg újsággal, ugyanennyit reklámmal, amikor én fele ennyibe be tudok pakolni. Na mindegy. Bepakolok, és várom, hogy Joshua is elkészüljön, aztán mehetünk.

Ahogy ácsorgok és várakozok, kinyílik a bódé ajtaja. Ha bekopogtam volna... Mindegy már. Gyorsan bemutatkozunk, ő közben rágyújt egy cigire, aztán bemegyünk a bódéba, és már fejest is ugrunk a munkába.
Látom, a fickó nem tököl. Egy biztos, jóban leszünk, mert nem a hangja szerelmese, és lényegre törően beszél. Rühellem az ócska és felesleges körmondatokat. Bár kissé nyers, és úgy tesz, mintha púp lennék a hátán, de majd rájön, hogy munkaerő vagyok, és nem bosszúság. Nem veszem magamra, akárhogyan viselkedjen.
Kicsit lehűltem odakint, és valami forróra vágyom. Talán éppen a koffein illata csábít el, én is azt választom, és Zin szól, vigyek neki is. Oké. Mi sem természetesebb! Két kávé árát dobom a gépbe, aztán már folyik is a forró lé.
- Cukorral, tejjel?- kérdezem, mert nem tudom, ő hogyan szereti a feketét.
Hagyom, hogy az apróval bíbelődjön, bár nem az a néhány fillér visz csődbe. Nem vagyunk még haverok, hogy meghívogassam kávéra. Talán majd máskor... Így amikor a kezébe adom a poharat, és ő aprót csúsztat a markomba, számolatlanul vágom zsebre.
Mellé ülök az asztalra, és máris magyarázni kezdi a könyvet, amit érzésem szerint nem neki kellett volna elregélnie. A dolog egyébként egyszerű, aki tud olvasni, segítség nélkül is boldogulna, hiszen minden le van írva. Érkezés, távozás, körzetszám, szignó...
- Eddig érthető...- bólogatok, amikor levegőt vesz. Én meg a kávémat kortyolgatom. Forró. Erős. Bár nem az én ízvilágom. Vajon milyen kávé ez? Mindegy. A lényeg, hogy hasson.
Látom már, felesleges volt kinyomtatnom a térképet a körzetről, mert a kis könyvben még az is benne van, hogyan haladjak. Hogy ezek mindenre gondolnak! Nem baj... legalább nem vagyok felkészületlen. Ciki lenne, ha nem tudom az utcák nevét, ahol dolgoznom kell...
Azt a regisztrációs lapot adja a kezembe, amin a sérült újságokat lehet bejelenteni. Ez ismeretlen az én fogalomtáramban. Ilyen otthon nem volt. A kérdése épp kapóra jön.
-Ezt elég azután kitölteni, ha végeztem? És mi van akkor, ha nincs elég újság vagy reklám, nem jut mindenkinek, akinek kell? A bejelentő lapot kinek és mikor kell leadnom? - ezekről még nem beszélt.
Közben kidobja a poharainkat, elszívta a cigijét is. Ha válaszolt a kérdéseimre, már csak a gyakorlat marad hátra. Figyelem, ahogy pakol, és mindent pontosan leutánzok. Amikor elkészülök, magamhoz veszem a kis könyvet a címlistával, és mielőtt elindulnánk, csak megkérdezem:
- Nem kell egyenruhát vagy láthatósági mellényt hordani? - Az nálunk kötelező volt. Bár lehetséges, hogy itt a járdán közlekedhetünk, nem árt az óvatosság. Aztán ha ez is megvan, útra készen állok: -Felőlem indulhatunk.
Jó, hogy azt mondta, az ő körzetével kezdünk. Meglátom a módszereit, lemásolhatom, tanulhatok belőle. Nem vagyok betojva a melótól, az újság súlyától. azt nem tudom, itt is vannak-e suhancok, akik meg akarják dézsmálni a napi adagot (vagy legalább csenni belőle), de majd kiderül, hamarosan. Szóval, indulás!

- Feketén - válaszolom az eddigieknél valamivel normálisabba. A kávénak már a gondolata is jó hatással van rám. Aztán meg is kapom, én pedig kifizetem. Ez így természetes. Ha pedig már meg van mindkettőnk itala, akkor elkezdhetem neki magyarázni, amit már tudnia kéne, de persze meghagyták nekem a piszkos munkát. Nem mintha bonyolult lenne a dolog. Egész gyorsan haladunk is. Gondolom ő sem gyepis, csak nem talált még semmi jobbat, átmenetileg meg minden megfelel. Legalábbis én így vagyok vele. Most azért ezt csinálom, mert a gyakorlat meg a tanulás mellett másra nincs lehetőségem. Pénz meg kell. Ha kevés is, de jól jön. Sosem lehet tudni, mikor üt be valami. Na meg... még mindig spórolok arra a műtétre.
De most magyarázok, és mint mondtam gyorsan haladunk, hamar a végére érünk, elmondom a bejelentő lapot is, aztán megkérdezem van-e kérdése. Én feltételezném, hogy nincs, hiszen mindent elmondtam, de neki van. És ebből tudom, hogy nem figyelt. Fél perce mondtam, hogy a bejelentő lapra írja rá, ha nem elég az újság vagy a reklám. Úgyhogy felhúzom a szemöldököm és csak a másik két kérdésére válaszolok.
- A kezdést azt felírjuk most. A többit, amikor végeztél. Hiszen előfordul, hogy amikor bepakolsz nem látod, hogy valami sérült, vagy kevés...Mindent, ami adminisztráció, abba a dobozba teszünk vissza. Ha több volt a reklám, vagy az újság, azt is visszahozzuk. Reggel 8 körül jönnek és elviszik - újrahasznosítják, akkor elviszik a bejelentő lapokat meg a többit...
Válaszolom és remélem, így már minden tiszta. A polchoz lépek, és átpakolok a biciklimen lévő táskákba, hogy mehessünk. Én ezzel gyorsan végzek, csak Joshua-t várom, és amikor ő is megvan, megkérdezem indulhatunk-e. Erre ő, megint kérdez. Sóhajtok egyet.
- Látod ott azt a fogast? - intek egy fogsasra, ami a sarokban ácsorog. Nincs rajta semmi. Nem is emlékszem, hogy valaha lett volna - Na elvileg azon lóg a mellényünk. Van lámpa a bringádon, nem?
Kérdezek vissza, mert tulajdonképpen az a fontos. Ha a biciklit látják, az elég. Sétálni meg a járdán fog - én ott szoktam.
Ha ezt is letudtuk, kitolom a kerékpárom és a falnak döntöm. Megvárom, míg ő is kijön. Leoltom bent a villanyt és becsukom az ajtót. A kulcsot is ráfordítom, aztán jut eszembe valami.
- Ha korábban érsz ide, nem kell kint fagyoskodni - intek neki, hogy kövessen. A garázs oldalához megyek, egy szűk kis sikátor szerűség van itt, a falon meg egy kis szekrény, a telefonommal világítom meg - Ebben van egy kulcs. A kód 7201 - magyarázom és el is forgatok mindent a 0-ról, a megfelelő számhoz. Régi módi. Szerintem nagyon vicces, meg valahol gáz is, de nem baj. Amikor meg van, halk kattanás hallatszik, és szépen kinyitom a kis szekrényt, amiben csak egyetlen kulcs van. Megmutatom Joshnak, aztán visszateszem. Becsukom az szekrény ajtót, és visszatekerem a számokat 0-ra. Aztán visszamegyek a bringámhoz, felkapcsolom rajta a lámpákat, és szépen elindulok. Egyelőre tolom, az első hát ahova újságot kell szállítani rögtön itt van, felesleges lenne felülni a bringára.

A munkatársam feketén issza a kávét, hát úgy kapja. Én meg sok cukorral, tejjel. Kezébe adom a kávét, és mellé ülök, magyaráz, én meg figyelek. Mégis, amikor kérdéseket teszek fel, úgy néz rám, mintha gyengeelméjű volnék, aztán mégis válaszol. Aztán megértem, miért vonta fel a szemöldökét. Nos, nem gáz, kitalálhattam volna magamtól is, illetve megvárhattam volna, míg letelik az első munkanap, hogy megnézzem, ő hogy csinálja.
- Oké- bólintok. Legalább ezzel nem nekem kell rohangálnom.
Pakolni kezd, és én leutánzom, gondolva arra, ne kelljen külön kérvényt benyújtania, hogy mozdítsam a seggem. amúgy sem olyan fából faragtak. Nem szeretem halasztgatni a dolgokat, jobb hamarabb átesni a dolgokon. Előbb-utóbb úgyis beüt a krach. Ha csak nem vagyok gyorsabb...
Valamiért megint pipa rám, pedig csak az egyenruha miatt kérdezősködtem. Úgy látszik, jobb, ha befogom a szám. Egyenruha nincs. Láthatósági mellény nincs. Lámpa van! Bólogatok.
Kitolja a bringát, kitolom én is (amíg pakoltam, behoztam. Én sem ettem meszet, hogy cipeljem az újságokat, ha nem feltétlenül muszáj.), megint új dolgot mutat: hogy jutok be a bódéba. 7201. El ne felejtsem! Bár bízok a memóriámban, felfirkálom egy jegyzettömbbe, amit mindig a zsebemben hordok.
A biciklihez megy, és felkapcsolja a lámpákat, aztán tolni kezdi. Teszem én is ugyanezt, bár az én lámpáim már égnek. Nem tudom, jó ötlet-e, hogy beszélgetést kezdeményezzek vele, hiszen nem tűnt túl barátságosnak, de mégsem mehetek mellette egész munkaidőben úgy, mint egy kuka.
- Gondolom, nem csak ezt csinálod. Mivel foglalkozol még? - a kereset közel sem elég a megélhetéshez. Azt gondolom, talán főiskolára vagy egyetemre jár, és a munka kapcsán teremti elő magának a zsebpénzt. Olyan okostojás kinézete van, nem hiszem, hogy fizikai munkát végezne... Vagy tanul vagy tanít... A kora megtévesztő...
A fene se tudja, hátha tud valami másik állást is. Tekintve, hogy mennyi szabadidőm van jelenleg, talán tud ajánlani még valamit.

Még a pár felesleges kérdés ellenére is, viszonylag gyorsan haladunk. Foghatnám arra, hogy korán van, nehezebben megy neki a koncentráció, de majd meglátjuk. Vagyis nem... Nem nagyon fogunk mi találkozni, max 5-10 percre reggelente. Pont emiatt, csak azt mondom el, amit feltétlenül szükséges. Mellény nincs - bár én is tudom, hogy kéne, de nyilván nem telik rá (ezt én sem veszem be, egyszerűen tesznek róla magasról) - viszont van egy kód, amivel bármikor be tud jutni. Vagyis, kulcsot tud szerezni. Megmutatom neki, és megvárom, hogy felírja, aztán indulhatunk is. Tolom a bringát, az első hát rögtön itt van 20 m-en belül felesleges lenne tekerni emiatt. Itt szerencsére kint van a postaláda a járdánál, így csak kiveszem a táskáimból az újságot, meg a reklámot, egymásba csavarom őket, és figyelek rá, hogy még véletlenül se érjek a ládához, úgy dobom be őket. Nem szeretem, ha koszos a kezem.
Ezt követően pattanok fel a bringára, de csak mintha egy roller lenne lököm magam, nem ülök rá, ezen a szakaszon sokak az előfizető. Közben érkezik egy kérdés, pont mikor megállok, és jó, hogy megállok. Egy pillanatra a srácra nézek - miért érdekli? Nem igazán értem. De végül úgy döntök, nem lesz belőle bajom, ha válaszolok.
- Reklámfilmek animációit csinálom, fordítok, weblapokat készítek, cikkeket írok. Bár az nem fizet... - megvonom a vállam, bedobom a postaládába az újságot, és csak azt, itt van matrica, aztán tovább indulok, még mindig rollerezve - És te?
Dobom vissza a kérdést, ha már ő érdeklődött, legyek udvarias. Vagy valami ilyesmi. Azt tanultam így illik.

Nem túl barátságos a munkatársam. No, az sem tetszene, ha kérdésekkel halmozna el, és minden másról beszélne, csak arról nem, ami a dolgunk, de ez már túlzás. Inkább a lónak a másik oldala. Bár ez az első közös napunk, és meglehet, neki van rossz napja, vagy csak miattam volt ideges, hogy ki a nyavalyát sóztak megint a nyakába.
Igyekszem értő füllel hallgatni, de nem minden világos, főleg azzal a bejelentő lappal kapcsolatban, de amikor elmondja, hogy ráér azt a munka végén kitölteni, le is esik a tantusz. Naná. Nincs címzés az újságokon. Így mindig az utolsó lakók szívják meg, jut-e nekik, vagy sem. Azt még nem tudom, gondoltak-e itt erre előre. Mármint a hibalehetőségre. És néhány darabbal talán több példányt küldenek, hogy az előfizetőnek ne sérüljenek a jogai, vagy mi a ...
Nem nagyon kérdezősködöm, inkább a szemeimre támaszkodok. Figyelek, rögzítek mindent. Még a mozdulatait is leutánzom, ahogy a táskákat a bicikli kosarába pakolja. Megkapom a kódot a kulcshoz, amit a bódéba való bejutáshoz használhatok, aztán már indulunk is. Egyenlőre biciklit tolva.
Nem vagyok hülye, tudom, miért nem ült fel. Közel az első ház, és marhaság lett volna ennyiért felpattanni. Elintézi a postát (figyelem, hogyan csavarja meg a lapokat egymásban), és ha már így alakult, kérdezek tőle valamit, mert hogy ő nem beszél, az egy dolog. Nekem viszont információkra van szükségem. És lehetőségekre, hogy kiegészítő állást találjak. Megáll egy pillanatra, és már arra számítok, leszerel, de aztán készségesen felel.
Közben megyünk tovább, a következő háznál matricát látok: "Nem kérünk reklámot!" és ő csak az újságot dobja be. Oda se néz. Vagy alig.
- Csak egy hete vagyok a városban. Ez az első és egyetlen hivatalos munkám. Még. - Darálom gépiesen, megnyomva az utolsó szót. Ebből értenie kell, hogy mást is akarok csinálni, csak még nem jutottam el odáig. Vajon eszébe jut, hogy mondjon valamit, vagy ennyiben hagyja a dolgot? Az utóbbira tippelek. Úgy látom, nem is érdekli a válaszom. Persze, miért is érdekelné egy fickó, akit nem is ismer?

Nekikezdünk a munkának. Én már rutinosan csinálom, de volt is időm megtanulni. Azt is tudom már fejből, hol van matrica, hol nincs, így nem igazán figyelem az ilyesmit, csak megszokásból dobálok. Persze fél szemmel odasandítok, ha esetleg változás lenne, ne hibázzak. De tényleg elég csak egy pillantás.
Rollerezve haladok, mellettem Josh a példámat követi, s kérdezősködik. Nem mondanám, hogy zavar... Inkább csak szokatlan. Eddig egyedül csináltam ezt a munkát...na meg a beszélgetés sem az erősségem. Állítólag belőlem mindent harapófogóval kell kiszedni, de ez van.
- Honnan jöttél? - próbálkozom én is, a csevegéssel, miközben a következő háznál ismét bedobom az újságot. Dobnám, de nem megy olyan gyorsan és könnyedén, mint szeretném. Telefon elő, bepillantok, eléggé tele van - Időnként elutaznak és megtelik a postaláda - kezdek magyarázni megint, kissé visszazökkenve - az első szabály, hogy az újság nem lehet látható... Nehogy valaki kiszedje a postaládából. A második, hogyha nem fér be... akkor azt is jelentjük.
Kitámasztom a bringámat, és kiveszem a kis könyvet a táskámból, meg a tollamat a zsebemből és felírom a címet meg a dátumot. Megmutatom Joshuanak is a "teli a leveles láda" rubrikát a bejelentő lapon (én mindig tartok egyet a kis könyvembe), aztán az újság kivételével mindent elteszek. Tovább lököm magam a következő házig, veszek reklámot is a másik táskából, egymásba teszem a kettőt, és bedobom.
- Milyen munkát szeretnél? - jut eszembe egy újabb kérdés, miközben tovább indulunk. Hallgatom, amit mondd. Bár nem hiszem, hogy tudok segíteni, azért talán tudok valami újat mondani. Elvégre csak egy hete van itt. Én meg a fél életem itt éltem le. Ha más nem a helyismeretem jó.
Az utca végére érve aztán felülök a bringára, és jobbra fordulok. Elhaladunk egy játszó tér mellett, majd egy iskola mellett, s csak utána állok meg, hogy az első háznál, bedobjam a reklámot, és csak azt, mert természetesen ilyen is van... Aki nem fizet elő az újságra, de nincs matricája.

Nekifogunk a dologi munkának, azaz haladunk házról-házra, és figyelem Zint, hogyan dolgozik, milyen technikával. Közben találkozunk egy-egy nem szokványos esettel, és ő készségesen magyarázza, ezekben az esetekben mi a teendő. Tulajdonképpen nincs nehéz dolgom. Talán csak azért, hogy ő is kérdezzen tőlem valamit, rákérdez, honnan jövök.
- Santa Barbarából- mondom egyszerűen. Nincs túl messze, de mintha egy másik világ volna. Kisváros, na. Egészen mások az ottani emberek. Többnyire mindenki mindenkit ismer, és tudnak is egymásról mindent. Nos, ennek megvannak az árnyoldalai is, ha csak a saját példámra gondolok. Vajon megtudtam volna, ki a valódi anyám, ha itt élünk Los Angelesben? A kutya sem gondolta volna, hogy mama nem az anyám. Hisz fiatal volt ő is, miért is ne lehettem volna késői gyerek?
- És ilyenkor utólag kapja meg az előfizetett újságot, vagy mit csinálsz vele?- kérdezem, amikor azzal a problémával találkozunk, hogy nem tudja bedobni a ládába. Oké, hogy jelenti, de mi lesz az előfizetővel, az újságjával? Kuka? Nem hinném.
Megkérdeztem, mivel foglalkozik még az újságkihordáson kívül, hiszen nem hiszem, hogy ebből tartaná fent magát, és egy idő után visszakérdez. A válaszom nem elégíti ki, arra is kíváncsi, mit szeretnék csinálni.
- Nos, nem vagyok válogatós. Bármit elvégzek. Jelenleg egy állandó állás érdekelne leginkább. Nem nagyok az igényeim, csak az a fontos, hogy a számláimat fizetni tudjam...- egyenlőre. Mert aztán, ha tanulásra adom a fejem... Ezt viszont most még nem mondom el. Azt sem tudom, mit kéne tanulnom. Nagyon általánosnak hangzik, amit mondok, de ez az igazság. Jelenleg nem vagyok abban a helyzetben, hogy válogassak.
Közben kanyarodunk, és megcélozzuk a következő házat. Nem tűnik bonyolult melónak. Bár van némi firkálni való, egy analfabéta is el tudná végezni. Ennél viszont többre tartom magam.

Biccentek neki. Az a város itt van nem messze. Kocsival már én is voltam ott egyszer... Na meg, házat is majdnem ott vettem annak idején, de Ontario olcsóbb volt.
Közben viszont egy különleges esettel találkozunk: nem fér be az újság a postaládába. El is magyarázom, hogy ilyenkor mi a teendő, mire egy igazán érdekes kérdést kapok. Megvonom a vállam.
- Fogalmam sincs. Nem az én dolgom - sosem gondolkoztam rajta, hogy mi történik. Valószínűleg, ha igényt tart rá az előfizető akkor megkapja később. De amúgy? Tényleg nem tudom. Igazság szerint, nem is érdekel. Ha fontos az újságja, adja oda a szomszédnak a postaládája kulcsát és kérje meg, hogy szedje össze, amit bedobálnak neki. Vagy valami. Engem, teljesen hidegen hagy. S ha nincs több kérdés, akkor megyek is tovább. Közben meg, próbálok válaszolni a kérdéseire, és én is kérdezek. De nem leszek sokkal okosabb, mert pont olyan választ ad, ami a halálom.
Rápillantok, felhúzom a szemöldököm. Szerintem nem is Santa Barbarából jött, hanem egy másik bolygóról. Bedobom az éppen aktuális újságot, aztán felpattanok a bringára, és tekerni kezdek.
- Így nem fogsz találni semmit sem - közlöm egyszerűen a tényt, aztán inkább máshogy kérdezek - Mihez értesz?
Amikor megérkezünk a következő címhez, bedobom a reklámot, aztán a kezembe veszek három újságot, és kettőbe szépen a reklámot is beletekerem. Egy reklámosat a jobb kezembe veszek, a másik kettőt a balba teszem. Ellököm magam, és visszaülök a bringára. A következő három címen ugyanis, olyan a postaláda, hogy le sem kell szállnom a bringáról, bele tudom dobni az újságot. Szóval, tekerünk, és majd csak jóval odébb állunk meg, mert itt több ház is kimarad - se újság, se reklám...

Váltunk néhány szót Zinnel. Most nem a kötelező oktatásról van szó, nem az újságokról. Ő szűkszavú, én is az vagyok. Tudok alkalmazkodni, és tudom, mikor megyek az ember idegeire. Rögtön az első napomat talán nem ezzel kellene kezdeni. Bár azt nem tudom, lesz-e még alkalom, hogy együtt menjünk végig, hiszen azt mondtam (és így is van), hogy gyorsan tanulok. Tehát ma megnézem őt a saját körzetében, aztán megcsináljuk az enyémet, és ha nem hibázok, nagy valószínűséggel holnap már egyedül megyek. Még az sem biztos, hogy reggel összefutunk, érzésem szerint különben nem mutatta volna meg máris a kulcs helyét. Inkább azt javasolta volna, holnap is találkozzunk úgy, mint ma.
Akad egy szitu, amikor nem lehet az újságot betenni a postaládába, és arról kérdezem, ilyenkor mi a szokás? Csak a papírmunkáról beszél, mit hogyan kell lejelenteni, bejelenteni, stb. Tehát szerinte (?) az a megoldás, hogy leírjuk és jelentjük és annyi. Hogy az újság hogy jut el az előfizetőhöz, már nem érdekli.
Nekem ez furcsa, mert Santa Barbarában szinte mindenkit személyesen ismertem, -bár nem voltam mindenkivel jóban,- arra figyeltem, hogy mindenki sértetlenül megkapja, ami neki jár. Ha valaki például hosszabb időre elutazott, szólt előre, hogy kinek adhatom oda az újságokat (általában szomszéd vagy rokon volt az illető). Bár ez nagyváros. Nem feltétlenül kell ismernie azokat az embereket, akiket (ki)szolgál.
- Oké- mondom röviden. Nincs szándékomban felhúzni, csak jól akarom végezni a munkám. Meg kell becsülni, ami van. Mert most csak ez az egy van. A munkáról kezdünk beszélgetni, és visszakérdez, mihez értek.
- Idénymunkákat végeztem, utcai árus voltam, szendvics-ember, szórólapoztam, érted... , semmi komoly.- Ez így is van. Nem szívesen avatom be a magánéletembe. Sosem tudhatom, hogy a sima ábrázata mögött milyen sötét lélek lakik. Nem bízhatok senkiben. -Érteni nem értek semmihez, nincs szakmám, ha így kérdezed, de kevés olyan meló van, amit ne vállalnék el. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy válogathassak.
Közben figyelem a "trükkjeit". Most éppen három összecsavart újságot vesz a kezeibe, így száll fel a bringára. Aztán megértem, hogy miért. Vannak olyan postaládák, ami nem szűk nyílással vannak ellátva, vagy méretüknél fogva könnyebb kezelni őket. Ez is erre példa. Még menet közben is be lehet dobálni a lapokat. Időmegtakarítás. Vágom.
Tekerek én is, kissé lemaradva mögötte, keresem a matricákat a ládákon, hogy szokjon a szemem hozzá, messziről is ki tudjam szúrni, hova kell reklám, és hova nem. Zin már ezeket is fejből tudja, nekem is menni fog.
- Ezeken a feladatokon kívül, amiket eddig elmondtál, más dolgunk nincs? - kérdezem. Lehet, van olyan feladat, amit ritkábban kell végezni, nem naponta, ezért talán most eszébe sem jutott. Az eligazítás nagyon szegényes volt, de a nem tudás nem ment fel a fegyelmi alól, ha netán elmulasztanám elvégezni valamelyik feladatomat.

Személy szerint úgy gondolom, hogy nem az én bajom, ha valaki nem üríti a postaládáját. Ha nagyon kéne neki az újságja, adhatna egy kulcsot a szomszédnak, hogy szedje ki az övét is, és tegye félre. Vagy ilyesmi. Esetleg ideiglenesen más címre kérné... Vagy lemondaná, és megvenné ott, ahol éppen van. Bár igazság szerint, ha valóban gazdaságos akarna lenni, a neten olvasná el, és megkímélné az őserdőket a pusztulástól. Nem mintha környezetvédő lennék, és akkor nekem sem lenne munkám, de ez más tészta. Csak felsoroltam azokat a lehetőségeket, amiket én hasonló esetben átgondolnék. De hogy mások újságjával mi lesz... nem érdekel. És ha ezzel Joshuanak csalódást okozok, nos az sem izgat különösebben. Bár eddig egész szimpatikus, nem fogok sírni a társaságáért...
Egyébként segítenék neki, ha tudnék, de nem igazán ad olyan információkat, amikkel kezdeni tudnék valamit. Furcsa egy srác. Lehet a borosta teszi, de úgy gondolom, már nem iskoláskorú... Hogy lehet, hogy nincs végzettsége, hogy csak idénymunkákat csinált eddig? Egyáltalán, hogy lehet így élni? Én nem bírnám, és igazság szerint, most lett kevésbé szimpi... De nem mondok semmit. Egyelőre leköt az újság dobálás. Gondolkodom mi az, amit egy semmihez sem értő ember végezhet munkát.
 - Szerintem éttermekben, kávézókban kéne kérdezősködnöd. Nem kell-e valahova kifutó fiú vagy ilyesmi... - mondom végül. Mert ahhoz végül is, nem kell semmi, csak egy jármű, amivel kiszállítja a címre a rendeléseket. De a legtöbb helyen még azt is biztosítanak. Nem álom munka, de biztos, hogy többet lehet vele keresni, mint ezzel. Elég sokan kérik házhoz/irodához az ebédjüket, vacsorájukat, szóval szerintem több órát tudna azzal foglalkozni. Mondjuk, annyira nem érdekel. Csak nem szeretném, ha beállna az a fura csönd, amikor ő várja, hogy mondok valamit, én meg kukán hallgatok. Főleg azért nem, mert nem vagyok kuka.
Aztán megyünk tovább, én meg szorgosan dobálom az újságokat, meg a reklámokat. Időnként megállok, tolom a bringát, vagy éppen lököm magam. Nyugisan haladunk, de jó időt megyünk még így is.
Közben jön az újabb kérdés. Én meg pont megállok, és egy lámpaoszlopnak döntöm a bringám, kiveszek találomra újságokat, és reklámújságokat, közben gondolkozom.
- Hmm... Az üres táskákat betenni a kocsiba... de azt láttad... és... ha előbb érsz oda... akkor illik a teli kocsit kipakolni...- nem tudom érti-e mire gondolok. De bizonyára látta, hogy a táskákat hova raktuk. Reggel ugyanazokban hozzák a teli zsákokat, és azokat nekünk kell a polcokra felpakolni. Bár elvileg nem kell... de könnyebb, átláthatóbb. Inkább a postásoknak van erre szüksége, de én is megszoktam csinálni... Más viszont nem jut eszembe.
- Nincs - rázom meg végül a fejem, és besétálok a zsákutcába az újságokkal. Itt nem lenne értelme bringával bemenni, sokkal gyorsabban körbe érek azon a 8 házon, ha csak sétálok. Hogy Josh követ-e rábízom. Igazából ezen nincs sok látnivaló. Talán csak az, hogy az egyik házhoz, már dobnám be a reklámot, de észreveszem, hogy a legutóbbi látogatásom óta matricájuk lett, így végül nem teszem.  Amint végzek, tovább indulunk. S ha ő nem hoz fel újabb témát, akkor némán teszem a dolgom, amíg el nem fogynak az újságjaim.

Természetes, hogy nem értünk mindenben egyet, de nekem furcsa, hogy valaki ennyire érdektelen. Rendben, hogy korán van még, és a lakók nagy részével biztos nem ebben az időszakban akar megismerkedni, de nem árt, ha némelyiknek ismerjük a szokásait. Ebben a pillanatban eszembe jutnak az otthoni "banyák" rigolyái. Mamával néha kibeszéltük ezeket. Sokszor nevettünk is némelyiken. De hát az már régen volt.
Ahogy a munkáról beszélünk, valami megváltozik. Biztos lenéz, hogy semmihez sem értek, hogy nincs szakmám. Nem érzem úgy, hogy mosakodnom vagy mentegetőznöm kellene a hiányosságom miatt, elvégre fogalma sincs, milyen háttérrel rendelkezem. Én meg nem fogom nagydobra verni.
Mama jut eszembe. A betegsége. Rohadt, mocskos, alattomos rák. Tudnom, éreznem kellett volna, hogy baj van, és mire orvoshoz cipeltem (akkor sem akart menni), már áttétei voltak. Ennek ellenére sokáig kínlódott a korral, lassan emésztette fel. És senki másra nem számíthatott, csak rám. Zin milyen embernek tartana, ha inkább suliba jártam volna, ahelyett, hogy ápolom és gondot viselek rá? Nem engedhettük meg magunknak, hogy valakit felfogadjak mellé. Nem akart kórházba és hospice házba menni. Én pedig nem akartam magára hagyni...
- Kösz, jó ötlet- fogadom meg a tanácsát. Ezt elteszem talonba. A legtöbb helyre délutános vagy éjszakai melós kell, és ez ütközik a terveimmel. Bár ha rákényszerülök...
Közben haladunk, még a munkáról is van néhány kérdésem, de ezeket villám gyorsan megbeszéljük. Egy helyen letámasztja a kerékpárt, és anélkül indul be az utcába. Nem hosszú utca, és az elején ott a tábla, hogy nincs belőle kijárat, mégsem teljesen világos, miért hagyja őrizetlenül a bringát.
-Nem félsz attól, hogy ellopják? Vagy elcsennek belőle valamit?
Bár nyugodt környéknek tűnik, és eddig senkivel nem futottunk össze, megeshet, hogy erre is vannak vandálok, részegek, kötözködők...
Zin haláli nyugodt srácnak tűnik. Nem egy nagy melák, ha egy ilyennel találkozna szembe, lehet, hogy az illető leverné, de nincs benne félelem. Legalábbis én nem látok ilyesmit rajta.
- Amúgy régóta csinálod ezt? - hordja az újságokat, nap mint nap, korán kel... Vajon lesz idő, amikor megunja ezt az ember? Vagy belefárad? Nem olyan meló ez, amit élete végéig szívesen csinálna az ember.

Akárhogy is, nem hagy kifejezetten nyugodni a munka kérdése. Semmi közöm hozzá, de alapvetően olyan ember vagyok, hogyha felvetnek egy problémát meg akarom oldani. Ilyen most az is, hogy milyen munkát végezzen. Nem sok mindent tudok elképzelni komolyabb tapasztalat, vagy végzettség nélkül, mégis agyalok, hogy mit is mondjak neki, mert lássuk be: az, hogy ne tudjak válaszolni valamire, vagy ne találjak megoldást, lehetetlen. Ráadásul nagyon dühítő. Így tulajdonképpen örülök, hogy eszembe jut valami, még ha nem is éppen álom meló az sem. De a semminél jobb, és úgy látszik, ő is megelégszik a válaszommal. Ennek köszönhetően én is megnyugszom, és nem is agyalok tovább a dolgon, egyszerűen végzem a munkám, amíg el nem érünk a zsákutcához. Ott aztán nekidöntöm a bringát az egyik lámpaoszlopnak, és már indulnék is, mikor elhangzik az újabb kérdés.
Megállok, visszafordulok, először furán nézek rá, aztán szétnézek. Sehol egy lélek, semmi zaj. Eddig autót is egyet vagy kettőt láttunk csak. Igazán nem értem, miért kéne tartanom tőle, hogy bárki is elviszi.
- Hagynád, hogy elvigyék? - pislogok rá kérdőn, és örülök, hogy nem azt kérdeztem, hogy "ugyan ki vinné el te barom?" pedig az is a nyelvem hegyén volt. De így mégis csak jobb. Ő majd lelakatolja a sajátját, ha félti, én a magam részéről nem aggódom. Elég jó súlya van az újságoknak, ha valaki nem gyakorlott, olyan könnyedén nem mozdítja el a kerékpárt, ha pedig egy-két újságod kicsennek? Akkor felírom, hogy kevesebb volt... De ezt persze neki, nem kell tudnia. Amúgy sem történt még ilyesmi.
Szépen besietek, bedobálom amit be kell, a pluszban megmaradt reklámújságot visszadobom a táskába, és mehetünk is tovább. Kisebb csönd után, újra kérdez. Ezúttal rólam. Egy darabig gondolkozom, mit is válaszoljak...
- Kisebb-nagyobb megszakításokkal 14 éves korom óta... - Ez az igazság. A nagyobb megszakítás, az két év volt. - Most szeptemberben kezdtem újra.
Megállok ismét, és kiveszek néhány újságot, a reklámos táskát nyitva hagyom, tolni kezdem a biciklit, és így haladva dobálom be az újságokat, meg a reklámokat a postaládákba. Már csak két utca, aztán Joshua körzete jön.

Amikor a lehetőségekről beszélünk, és arról, hogy mihez értek, szándékosan nem említem meg, hogy bizony, kissé béna vagyok. Nos, nem valószínű, hogy rám lehetne bízni egyszerre két tányérnál többet, mert azt elejteném. Étterembe ilyen módon meg sem próbálok jelentkezni, mert tuti alkalmatlan lennék a feladatra. A futárkodás... Nos, az más tészta. Na, még meggondolom.
Haladunk a melóval, nem is tűnik túl bonyolultnak. Ha valami nem világos, megkérdezem, bár többnyire csak azért hozok fel minden apróságot, hogy ne szótlanul menjünk egymás mellett. Amikor csak letámasztja a biciklit, és nélküle indul el, megint kérdésekkel bombázom. Látszik, hogy meglepődik. Éppen arra számítok, hogy valami keresetlen durvaságot vág a fejemhez, hisz láthatóan senki nem mászkál jelenleg az utcán. De azért ennél diplomatikusabb.
- Dehogy! - mondom, kissé felháborodottan, hiszen ezek szerint azt feltételezi, gyáva és tehetetlen paprikajancsi vagyok.
Mama mindig arra tanított, vigyázzak a dolgaimra. Ez kitörölhetetlenül belém égett. Így érthető, hogy esélyt sem akarok adni rá, hogy meglopjanak. A környéket nem ismerem, így jogosnak érzem a kérdést. De valószínűleg Zin ezt nem érti.
Haláli nyugalommal hagyja ott a kerót, én pedig nem tágítok mellőle. Megvárom, amíg visszajön, és haladhatunk tovább. Látszik, hogy szinte automatikus minden mozdulata. Nagyon lazának tűnik. Nyugodt pasas, és ez imponál.
Megint csak beszélgetést kezdeményezek azzal, amikor megkérdezem, mióta űzi az ipart. Meglep, hogy milyen korán kezdett ő is dolgozni. Nem tudom, valahogy az volt a benyomásom róla, hogy nincsenek anyagi gondjai. Bár eszembe jut, hogy nem csak kényszerűségből dolgozhat valaki, én másképp is el tudtam volna képzelni a gimis éveimet.
- Ezt nem is feltételeztem volna...- mondom ki hangosan.
Lassan elfogynak az újságok a kosarából, tehát nagy valószínűséggel végzünk az ő körzetével. Eddig nem volt semmi fennakadás, és viszonylag gyorsan is haladtunk. Remélem, az én körzetem is ilyen nyugodt lesz. És remélem, nem bénázok be. Igyekszem mindent úgy csinálni, ahogy láttam tőle. Nem okozhat gondot.

Nem arról van szó, hogy nem féltem a bringám, sokkal inkább arról, hogy nincs mitől. Ilyenkor még nincs. Ha egy órával később dolgoznék, akkor valószínűleg már én is lelakatolnám. Főleg ha egyedül jövök. Most azonban itt van Josh, az utakon meg sehol senki. Nem érzem veszélyesnek a dolgot. Persze lehet, én látom rosszul a dolgokat. Az újdonsült kollégámról sem feltételezek rosszat, de úgy gondolom, egy kis gondolkodással könnyen rá lehetett volna jönni, hogy miért nem aggódom. De lehet ez csak nekem volt teljesen logikus. Nem is agyalok rajta tovább. Azt mondja, nem hagyná, és ebben megnyugodva egy biccentést követően körbe "szaladok" az utcán. Gyorsan végzek, s mikor visszaérek fel is pattanok a biciklire, hogy eltekerjünk a következő utca végére.
Joshua nem rajong a csendért, és az én tapasztalatomról kérdez. Egy ideig gondolkozom, hogy mit is kéne válaszolnom, de végül az igazság mellett döntök. Elvégre, nincs mit szégyellni rajta. Ma már persze nem ez az álom munka, de akkoriban másra meg nem lettem volna képes.
Meglepi a válaszom, de nem tudom miért. Miért ne csinálhatnám ezt régóta? Persze a magam fajta kölykök nem dolgoznak amíg el nem végzik az egyetemet. Én sem tettem volna, ha apám nem hal meg abban az autó balesetben. De meghalt, én meg nem sokkal később dolgozni kezdtem, hogy ne legyenek gondjaim. Ezt a részét már nem szívesen osztanám meg Josh-sal, elég kevesen tudnak róla. Tulajdonképpen senki sem. (Na jó, arról, hogy apám elhunyt tudnak páran, de hogy hogyan éltem utána, arról nem igazán) Nem ő lesz az első, akivel megbeszélem. Mégis érdekel, hogy miért olyan furcsa ez.
- Miért nem? - kérdezem meg, ahogy megállok, és ismét a biciklit tolva dobálni kezdem az újságokat. Ezt követően már csak egy utca van. Utána jöhet Joshua körzetet. Az valószínűleg nem fog ilyen gyorsan menni. Persze mondhatnám neki, hogy hol kell megállni, hova kell reklám is, de úgy gondolom, sokkal jobban meg fogja tudni jegyezni, ha ő maga nézi meg, hova mi kell.

//elég gagyi, ne haragudj :/ //

Nos, lehetnek bármilyen szokásai Zinnek, ha magam leszek, én bizony vagy viszem a bringám, vagy lelakatolom, ha nem tudom a szemem rajta tartani. Nem adok esélyt az Ördögnek, hogy bajba keverjen. Aztán, ha majd kiismerem a környéket, és megtapasztalom, hogy nincs mitől tartani, majd lehet, hogy hasonlóan laza leszek, mint ő.
Gyorsan széthordja az újságokat abban a pár házban, amik ezt a kis zsákutcát alkotják. A környék még mindig csendes, bár néhány házban már ég a villany. Itt is élnek olyanok, akik korán kelnek. Feltételezhető, hogy nem mindenki 8-ra jár dolgozni.
Más szemmel kezdem nézni a környéket. Csend van. Az utcák kihaltak. A házak többnyire egy vagy kétszintesek, többségük önálló, csak néhány ikerházat látok. Mindegyiknek van kertje, bár gyanítom, nem egyforma nagyságú. Az autók többsége a garázsban lehet, mert az utcán csak elvétve látni egyet-egyet. Tisztaság van, és a kertek is rendezettnek tűnnek. Az avar össze van gereblyézve, a fű le van nyírva...
Zin visszaér, és biciklire pattan. Követem a példáját. Akkor szólítom meg újra, amikor ismét leszáll, hogy terítse az újságot.
- Őszintén, azt gondoltam, nem vagy rászorulva, hogy dolgozz. A legtöbb 14 éves srácnak a csajozáson meg a bulikon jár az esze. - Lélegzetnyi szünet után kérdezek rá, arra számítva, talán nem is válaszol, hiszen semmi közöm hozzá: - Miért kezdtél dolgozni olyan korán?
Nem feltétlenül kell tragédiának történnie ahhoz, hogy valaki pénzt akarjon keresni. Lehetséges, hogy éppen a bulira akarta összegyűjteni a pénzt. Bár kétlem, hogy akkor most is ezt csinálná. Nem fizet olyan jól. És nem is olyan a feje, mint aki bulikban éli ki magát.
Úgy tűnik, végzünk, mert szinte kiürül Zin kosara. Meg sem kérdem, mit csinál a maradék újságokkal. Hiszen majd meglátom, nem igaz? Várakozásteljesen nézek az elkövetkező percek elé, hiszen, úgy tűnik, most jön majd az én körzetem. Jó érzés fog el. Megnézem az utca nevét, és a jegyzéket, kik az előfizetők. Megpróbálom memorizálni, azt hiszem, nem túl nehéz, hiszen két-három kivétellel mindenkinek jár az újság. A kivételekre fókuszálok, azokat jegyzem meg. A reklámmal könnyebb dolgom van, hiszen matrica segít. Miért nem lehet ugyanezt csinálni az újsággal is? "Előfizető vagyok." Kis matrica, az adott újság emblémájával, vagy nevével, ilyesmi. Tök egyszerű. De nem lehet minden tökéletes. Mindegy. Önbizalommal telve indulok neki. Kíváncsi vagyok, Zin engedi-e, hogy önállóan csináljam, vagy ma még ő akar irányítani...

Vigyázok a dolgaimra, de jelenleg nem látom a veszélyforrást, és az idővel még inkább szeretek gazdálkodni. A kerékpár lelakatolása, aztán a lakat kinyitása, egyszerűen túl sok időt vesz igénybe, nekem ehhez nem fűlik a fogam. De persze, Josh majd úgy csinálja, ahogy neki jól esik. Azt hiszem, ő is valami hasonlóra juthat, mert ejtjük a témát, helyette arról kérdez, mióta csinálom ezt, én meg az igazat mondom. A szüleim mindig is őszintének neveltek. Aztán az élet megtanított rá, hogy nem mindig jó annak lenni. De most nem látom értelmét hazudni. Nem ismerem, ő sem ismer és ennyitől nem is fog megismerni. Igaz, meglep, hogy azt mondja nem nézte volna ki belőlem, hogy majd tíz éve ezt csinálom. Ez pedig furcsa, hiszen nincs az arcunkra írva semmi sem. Vagy de?
- A látszat néha csal... - felelem kurtán, és megvonom a vállam, közben bedobok egy reklámújságot. Csajozás? Bulik? 14 évesen? Azt sem tudtam mi az. Lehet tényleg későn érő típus vagyok... De ezt nem teszem szóvá, megtartom a gondolataimat magamnak.
Nem tudom miért kérdez rá a miértre. Tényleg kíváncsi, vagy pletykálni akar? Igaz, férfi ő is, mi meg elvileg nem pletykálunk, de a mai világban, sosem vagyok biztos benne, hogy mennyit mondhatok. Ilyenkor szoktam csöndben maradni. De ha megint ezt csinálom, akkor Paptól kapok fejmosást. Nem mintha nem hallgathatnám el előle... De valahogy úgyis elszólom majd magam... Nagyot sóhajtok, kinyitom a szám, de be is csukom. Nem, ehhez még nem ismerem eléggé.
- Kellet a pénz, és akkoriban csak erre vettek fel - felelem kurtán, érezhetően távolságtartón. Nem akarom megbántani, bár ha megbántódik az sem érdekel különösebben.
Befejezem a körzetem. Bedobom az utolsó újság-reklám kombinációt is. Csa egy újságom, és néhány reklám maradt. Ezeket majd ha Josh is végzett viszem vissza. Az én körzetem ott ér véget, ahol az övé kezdődik. Ez tulajdonképpen az utca fele, de itt egy nagyobb kereszteződés van, ha átmegyünk a túloldalra, az első épület már az övé.
- Innentől tied a pálya! - intek is neki, hogy menjen előre, én pedig csak figyelni fogom, hogy mit csinál. Ha valamit esetleg elrontana meg fogom állítani, de egyelőre hagyom, fedezze fel egyedül a környéket, hogy neki hogy kényelmes. Az hogy én tudom, hogy itt van pár leveles láda, amibe menet közben is be lehet pakolni, nem számít semmit. Ezeket majd neki kell felfedezni.

Zin jóvágású srácnak tűnik. Ezalatt most nem csak azt értem, hogy jól néz ki, ahogy meg tudom ítélni. Az is látszik, hogy igényes, ad magára. Ez nem jön magától. Santa Barbarában egy csomó olyan osztálytársam volt, akik trógerul öltöztek, mert a szüleik sem foglalkoztak vele, mit vesznek fel. Ez valahol nevelés kérdése. A trógerből nem lehet egyik napról a másikra metrobuzi. Bár ez erős sarkosítás, Zinről nem is feltételezem, hogy divatmajom lenne, az azonban látszik, hogy igényesen öltözik. És mégis... Lehet, hogy tévedek? A szavai kétértelműek, de nem feszegetem.
Mondjuk, az én életemben meghatározó volt, hogy a nagyszüleim neveltek fel. Nem engedték, hogy bármit felvegyek, és azt sem, hogy a testemre képeket és feliratokat varrassak, de még azt sem, hogy kilyukasszam a fülem, bár ez nagy divat volt. Fülbevalót hordani menő..., főleg, ha srác vagy, és szereted a rockot. Szóval, ahhoz képest, hogy milyen zenéket hallgatok, a külsőm semmit sem árul el az ízlésemről. És igaza van Zinnek, én is hatalmasat tévedhetek, mert a külseje alapján vontam le a következtetéseimet.
Mamáékkal mindig mindenről nyíltan tudtam beszélgetni. Egyszerű ez is, így neveltek, ehhez szoktam hozzá. Az egész azzal indult, amikor elmondták, kicsodák valójában az én életemben. Utána egyetlen titkunk sem volt egymás előtt, és ez nekem tökéletesen megfelelt. Nem is érzem, hogy kényelmetlen lehet a kérdésem Zin számára, csak amikor a reakcióját látom. És leveszem azt is, hogy valamit elhallgat, valamiről nem akar beszélni. Nem hibáztatom, hisz alig ismer, de ettől kissé zárkózottabbá válok én is.
- Értem- felelem kurtán, és részemről a téma be is van fejezve. Értek a szóból, tudom, mikor kell visszavonulni.
Úgy tűnik, befejezi a körzetét, mert úgymond, átadja nekem a terepet. Biztos vagyok benne, hogy most lassabban fogunk haladni, hiszen minden ház újdonság nekem, de az általa megtanítottak szerint járok el. Figyelem a matricákat, és a kiskönyvem. Előfizetők, utca szerint. Még nem tudom, van-e értelme memorizálni a dolgokat, hiszen Zin szerint néha változnak a dolgok. És nem tudok előre dolgozni se, ahogy ő, hiszen még nem tudom, melyik házaknál nem kérnek reklámot.
Igyekszem mindenre ügyelni, amire tanított. Hogy hogyan hajtogatom össze az újságokat, hogyan dobom be... Apróságoknak tűnő mozzanatok, de szeretném, ha látná, amit csinálok, azt teljes odaadással csinálom, nem felületesen. Alig-alig pillantok rá, pedig számítok a visszajelzéseire. Be kell lássam, nem fog agyondicsérni, akkor se, ha jól csinálom, amit kell. De ha valamit bénáznék, biztos szólna, ugye? remélem. Elvégre ma ő a felelős értem.
Aztán egy pillanatra megakadok. 6 postaláda van kihelyezve az út szélére, de komolyabb jelzés egyiken sincs. Vajon a környékbeli kölykök rongálták meg? Nekem honnan kéne tudnom, hogy melyik kié? Zin segítségére szorulok.
- Lennél kedves?- fordulok hozzá, és még mindig töröm a fejem, vajon egyedül meg tudnám-e oldani a helyzetet. A kiskönyvben nem találok semmit, ami segítene. Ott csak annyi áll, hogy ez alatt a szám alatt három előfizető is lakik.- Ezek a ládák használaton kívüliek vagy ehhez a társasházhoz tartoznak?- kérdezem, és jobb oldalra, egy kétemeletes családi házra mutatok. Ha több család lakik itt, miért nincs felnevezve a láda, hogy tudjam, melyik kié? Nem vagyok betojva. Olyan dologgal találkoztam most, amivel korábban még nem. Kitől mástól kérdezhetnék, ha nem attól, akinek feladata, hogy betanítson? Nem fog megakasztani egy ilyen kis apróság.

Nem tudom, hogy nem bántottam-e meg Joshuat, de azért hálás vagyok neki, hogy nem faggat. Fogalmam sincs, mit mondhatnék, ha tovább kérdezősködne. Bár valószínűleg akkor nyíltan hoznám a tudomására, hogy ennél többet nem fog megtudni, mégis könnyebb így, hogy tudomásul veszi nem fogok mélyebben belemenni a magánéletembe.
Az én körzetemmel végzünk, és én átadom neki a terepet. Hagyom, hogy csinálja, ahogy gondolja, de közben persze figyelek, nem hibázik-e. Alaposnak látszik, ellenőrzi a címeket, megnézi van-e matrica a ládákon, ha nincs, akkor reklámot (is) dob a leveles ládákba. Megmosolyogtat, hogy pont úgy tekeri össze az újságokat, ahogy én is csinálom. Hogy engem akar-e utánozni, vagy neki is így egyszerűbb, nem tudom, nem is számít. Egyelőre nem csinál hülyeségeket, és nem is haladunk rosszul. Igaz, én gyorsabb lennék, de én már ismerem a környéket, tehát jobban tudom, mi a dörgés.
Egy helyen aztán elakad. Nem is meglepő. Ennél a címnél én is elidőztem 5 percig annak idején. De mostanra tökéletesen tudom, mi a helyet. Megvárom, amíg megkér és csak akkor lépek oda, a biciklim első lámpáját magamhoz véve.
- Ehhez tartoznak - válaszolom, aztán sorba rámutatok az összesre - A, B, C, D, E, F - sorolom gondolkozás nélkül, aztán megvilágítom a postaládák oldalát. - Lekopott róluk a jelzés, de ezen itt, még halványan látszik, a B... ezen pedig még félig meg van a D. Az E is F-nek látszik, de logikusan sorban vannak...
Magyarázom, és megmutatom a matrica nyomokat. - Ide mindenkinek csak reklám van. Hacsak nem fizetett elő valaki a múlt hét óta...
Amikor kezdtem, az A-ba meg D-be járt újság, de a hónap elején lekerültek a listáról, így gondolom az előfizetésük is megszűnt. Ezt persze már nem osztom meg Josh-sal, majd ő ellenőrzi a papírját, aztán ha szépen bedobált mindent mehetünk is tovább. Amíg ő ezzel foglalatoskodik, addig én vissza teszem a lámpát a bringámra, és fel is pattanok.
Együtt tekerünk tovább a következő címig. Innentől kicsit nyugisabb, én pedig hagyom Josht érvényesülni továbbra is. Csak mikor visszaérünk a hagyományosnak mondható kertvárosba állítom meg az egyik kert előtt. A földön kezdek kutatni egy nagyobb bot után, közben kezdek beszélni.
- Itt lakik egy nagy kutya, nem szokták megkötni... - meg találom a botot, amit kerestem, így felemelem - Ugye nem félsz a kutyáktól? - kérdezem meg, és a válaszát meg sem várva füttyentek egyet, mire fel is bukkan, egy szép nagy kutya. Futni kezd, én meg elhajítom a botot.
- Csak újság, reklám nem kell! - mondom Joshnak, és remélem elég gyors. Postaláda itt ugyanis nincs. Az ajtó aljában van egy kis nyílás, az újságot közvetlen az előszobába visszük így. Elkényeztetett bagázs... Persze nem. De azért a kutyájukat megköthetnék... Amíg Josh elkészül, még dobálom a botot a kutyának. De azt hiszem el kell majd mondanom neki, hogy miért is van erre szükség.

Azok után, hogy kissé bezárkózott, én is csendesebb leszek. Nem érzem magam megbántva, hiszen teljesen természetesnek tartom, hogy nem válaszol mindenre kimerítően. Nekem is megvannak a magam titkai, nem is várom el másoktól, hogy közlékenyek legyenek velem.
Átérünk a körzetbe, ami az enyém lesz, és amellett, hogy mindent annak megfelelően próbálok végezni, ahogy őtőle láttam, igyekszem megjegyezni a házakat. Még sötét van, de keleten már pirosodik az ég alja, hamarosan felkel a Nap. Azt hiszem, nem vagyok nagyon béna, viszonylag gyorsan haladunk, reményeim szerint legalábbis. Zin felől nem tapasztalok semmi türelmetlenséget, egyenlőre.
Aztán megakadok, és ő a lámpájával segít. A postaládák, amiknél elakadtam, valóban nagyon elhanyagoltak, és csak akkor fedezem fel rajtuk a jelzést, amikor Zin megmutatja.
- Kösz, már látom- mondom, és azon gondolkodom, vajon mennyi időbe telt volna ezt egyedül felfedezni. Most már nem lesz probléma, tulajdonképpen ki is lehetett volna következtetni a dolgokat, de jobb biztosra menni.
Ismét a kiskönyvembe nézek, és azt látom, három postaládába is jár újság. Az A, D és E jelzésű ládába a reklám mellé tehát be is dobom. Matrica egyik ládán sem volt. Igaz, vannak matrica nyomok, de jelenleg nincs matrica, és feleslegesnek tartom a kérdést, hogy ez esetben mit kell tenni. Ha zavarja őket a reklám, gondoskodjanak új matricáról.
- Jut eszembe... A lakók hogyan jutnak matricához, ha nem akarnak reklámot? - Nem árt, ha tudom. Lehet, hogy tőlem is megkérdezheti valaki.
Haladunk tovább, és úgy érzem egyre gyorsabban haladok. Akkor állunk meg, amikor ő erre kér. Egy kutyáról kezd beszélni. A bottal tereli el a figyelmét. Dobálja az állatnak, amíg én beviszem az újságot a házig. Itt ugyanis nincs láda, a bejárati ajtón van csak egy kis szűk nyílás, gondolom, oda kell beügyeskedni a cuccot.
- Ha nem játszanál vele, talán nekem esne? - kérdem, de pajkosság van a hangomban. Nem félek a kutyáktól. Volt egy idő, amikor kutyákat sétáltattam. Az egyik vénkisasszonynak a kedvenceit minden nap megfuttattam. Fajtiszta korcs volt mind a hat, aztán maguk között is szaporodni kezdtek. Többnyire minden állat szeret engem. Eddig nem volt problémám egyikkel sem.
- Odanyújthatom neki a kezem, anélkül, hogy leharapná?- nem árt, ha vesz rólam szagmintát, mert innentől kezdve gyakran fog látni. Én szeretem az állatokat, de meg tudom védeni magam, ha kell.
Teszem a dolgom, bedobom az újságot, és Zin mellé állok. Legalább egyszer én is el akarom dobni azt a botot. Ha máshogy nem is, legalább ilyen módon legyek kontaktusban azzal a nagy állattal.